« http://haiku.hu, a Terebess Online http://terebess.hu különlapja

Jánk Károly haiku fordításai

 

Jánk Károly (1967-)
haikui
Vadnyom (hetvenhét haiku), Koinónia, Kolozsvár, 2005, 104 oldal

 

TIZENKÉT HAIKU
Székelyföld, VIII. évfolyam, 2004. április

Sodrás

A lefolyókba
áramló idő. Örök
sodrás a sorsunk.

 

Világvasárnap

Világvasárnap!
A szószék előtt halott
árvák feküsznek.

 

Emberöltő

Háborús lánctalp,
hever az árok partján
egy emberöltő.

 

Csukott könyv

Mozduló fűszál.
Egy csukott könyvben Isten
ujja lapozgat.

 

Alkony

Felhők az égen.
Két sor lámpa közt
lenyugvó bánat.

 

A hold is

Pufók csecsemő
fénylő arcára hullt és
kitelt a hold is.

 

Őszvég

Útszélre hullott
levelet kap fel a szél...
Ki lesz a címzett?

 

Tiltott napok

Tiltott napon a
hóhér gyümölcse szánkhoz.
Ért, mozdulatlan.

 

Cím nélkül

Halál, hol a te...?
Milyen madár tojása
bújtatja fészked?

 

Kiáltás

Gyerekkor, pergő
homok a sziklán. Visszhang,
hozzád kiáltok?

 

Nyom

Sarjerdő, rég be-
nőtted! Nyomunk a fák közt
nem leli senki.

 

Csak egyszer

„Össze semmit se
mérj: az élő egyszeri.”
Csak egyszer élünk.

*

 


VADNYOM
15 haiku

Élet és Irodalom, 2004, 48. évfolyam, 16. szám

Hajléktalan

Ki lakik oda-
kint? Két meddőpart közé
bemosott élet.

 

Három Celan-motívum

1
Jelzőtűzbóják
egy túlvilágszélen. Most.
És mindörökké.

2
Ahogy a szinte
másról lehull az álarc -
homokhangot fog.

3
Ne zárd be, rabbi,
még ne. Az ajtón Isten
ujja kopogtat.

 

Emlék

A rőzselángban
szikrázó emlék: egy arc
zománca pattog.

 

Az erdész

Kettétört szálfák.
Az erdő fölött egy kéz
gyufákat számol.

 

Nosztalgia

Sarlóslány nincs már
sarló kezedben. Holdfény
tallóz utánad.

 

Utas

Egy jégbe fagyott
vakvágány mentén a múlt
tért meg sietve.

 

Vadnyom

Betévedt vadnyom.
A kinti sötétségben
erdők havaznak.

 

Jövő

Egy kerti asztal,
hol öregek ültek. Már
ülnek örökre.

 

Kétezer év

Kétezer év. Kí-
sértő szívhang jár fel a
süllyedő aknán.

 

Mily súlyt

Harmatcsepp fűszál
hegyén, ezerkarátos.
Mily súlyt emelget?

 

Csendélet

A festőállvány
letakart vásznán fáradt
olajcsepp fénylik.

 

Haiku-idő

Haiku-idő!
Rövid lepkekort érlelsz
minden virággal.

 

Csak múlt időben

Visszapostázni
mindent - csak múlt időben
íródó szavak.

*

 


VÁNDORHOLD
14 haiku

Élet és Irodalom, 48. évf., 42. szám,
2004. október 15., 18. oldal

Vándorhold

Vándorhold lép át
rajtad alvó, hideg tűz -
időd eléget.

 

Fehér az álma

Fehér az álma.
Egy elveszett lábnyom a
holdon csapázik.

 

Űr

Sugárzó műhold.
A képernyők mögött űr
pernyéje szállong.

 

Csendélet

Befagyott tócsa
tükrében szomorúfűz
fésüli haját.

 

Oldd le

Megmosni víz még
volna a kútban. Virraszt-
va oldd le sarud.

 

Eltörölt Élet

Eltörölt élet:
az ég magzatvizében
kék színű írás.

 

Kísér a télben

Szitakötőlány!
Szellőn hárfázó röptöd
kísér a télben.

 

Erdei szegfű

Erdei szegfű:
kósza ánizsillat leng
egy vadnyom fölött.

 

Évek

Évek üzennek
fel, elaggott pince al-
ján sír a homok.

 

Káráló napok

Varjúnyomok a
hóban - a tél vásznain
káráló napok.

 

Enteriőr

A télikertben
felejtett árnyunk fölé
holdhomlok hajlik.

 

A lombtalanító

Lombra lomb hull, de
miből készült a fűrész
életfavágó?

 

Elmúlt napokkal

Elmúlt napokkal
baktat az út mentén a
várandós jövő.

 

Holdvándor

Holdvándor, homok-
szemmel pergő időt űz -
Honnan hová tart?

*

 

[6 HAIKU]
Irodalmi Jelen, IV. évfolyam, 35. szám, 2004. szeptember

Leszállópálya

Leszállópálya!
Ködös kikötő, ahol
a múltunk landol.

 

Gólyák

Késő napokkal
ledőlt gyárkémény mellett
gólyák köröznek.

 

Szirmok a szélben

Világok közt ha
jársz, hiába ne keresd -
szirmok a szélben!

 

Halottak napja

Eső szitál, jaj,
fú a szél is, fáznak a
holtak odalenn.

 

Zazen

Ó, zazen, felhő
és tudat lebeg az ég
élővizében!

 

Haiku

Haiku! világ
porán át, meddőhányó -
vers vagyok én is.

*

 

TÍZ HAIKU
Székelyföld, 2004, VIII. évfolyam, 10. szám, 7-8. oldal

KETTŐS HAIKU
KŐMALMOK ZÚGNAK

Kőmalmok zúgnak.
Holdfény szitál a pástra -
őrlik a lisztet.

Holdmalmok zúgnak.
Kőpor szitál a pástra -
őrlik a lisztet.

 

KI TUDJA

Elmentél. Sárgult
levelet sodor a szél -
hová, ki tudja.

 

TÉLI ÉJSZAKA I.

Uszályos holdfény:
dermedt fehérség leple
borul a tájra.

 

TÉLI ÉJSZAKA II.

Fátyolos holdarc,
egy hókupac tövében
macska miákol.

 

CSENDÉLET
(Temető télen)

Vándor holdhomlok
tűzte sugárkoszorú
tar sírok felett.

 

SZINDBÁD
Hódolat Krúdynak

Egykori utas! -
két holtvágány között már
színvak a váltó.

 

EGY VAN GOGH-KÉPRE

Örvényre hangolt
rozsföldek felett izzó
sugárnapóra.

 

JÓB

Már hanyatt esten
sorsom két kézzel esdem
ez égitesten.

 

KÖDÖS KIFUTÓ

A csecsemő-múlt!
Ködös kifutópályán
tejszagú esték.

 

VAJON KI

Tejfogú emlék,
ó, álomidőnk! Vajon
ki áll ma rajthoz?

*

 

[7 HAIKU]
Jelenkor, 2005. év, 48. évfolyam, 1. szám

Alvajáró

Árnyék jár a hold
vékony sugarán, alszik,
ne verd fel álmát.

 

Kisfiú

Mesék tején lóg,
kezében somfaág a
világverő kard.

 

Lányarc

Olvadó pehely
lobban ki arcán, ott fönn
ünnepi hold kel.

 

A sámán

Naptól kunkori
bádog. Eső dobolja
varázsszavait.

 

Guberáló

Napi söre a
pulton, élete ing-leng
egy kuka fölött.

 

Nehézfiú

Gumifej bőrru-
hában, fülében átlőtt
sorstallér fityeg.

 

Ádám

Az idők fanyar
gyümölcse érik. Légy hát
óvatos, Ádám!

*

 

12 haiku
Látó, 2006. december


(A feledésben…)

A feledésben
egy lelőtt madár köröz:
ami van, sincs már.


Két vers között

Tarlótűz: két vers
között kigyúlt a kele-
ti ég zsarátja.


Szent Iván éje

Szent Iván éje! –
varázsszavakkal égő
parázson táncol.


Havazás

Szürke ég alatt
kéménytől kéményig száll
a fehér pernye.


Takuboku nyomán

Repülnél, Papír-
sárkány? Zsineged húrján
időnk repült el.


Telehold

Az égi szakács
ma teli serpenyővel
süti a lángost.


Nyári út

Ahol életed
áthaladt ma, tücsökhang
robban százfelé.


Hajnal

Korai fénybe
robbanó ékszermadár-
fütty: hajnalodik.


Eper

Karmazsin nyárban,
zamatos napfény érik:
eper a szánkban.


Kettős haiku. Ősz a dombvidéken

Rovátkolt boton
faricskált az ősz – már bal-
lagnak a csőszök.

*

Már ballagnak a
csőszök – csupasz karók közt
csavarog a szél.


Kettős haiku. A vándor

Útpadka dereng,
lombtalan őszi fák közt
lépked egy árnyék.

*

Árnyék barangol,
időtlen alkonyatban
dereng a távol.


Bashó emléke: téli táj

Ködzsák vitorláz –
zimankós, téli úton
zörög a szekér.

*

 

9 haiku
Élet és Irodalom, 2006. július 21., 50. évf. 29. szám


Karambol

Viharvert tarlón
didergő holdfény dönt föl
ó, szalmabábu!


A rácson

Sistergő holdfény -
volt börtönévek láza
gyúl ki a rácson.


Barakk

Dőlt bádogbarakk,
idő ha visszahorgaszt,
holt sínpárba fut.


A konyhás

Kitartó rabkoszt.
Kétezer évig voltam
konyhás a sitten.


Köszön Karácsony

Fenn vagy még, Vagon-
ember? Névtelen hóval
köszön Karácsony.


Fekhely

Ó, tű fokán át-
bújt vándor, holdfény férce-
li szalmazsákunk!


Puli

Csahol az ég, nézd
gyors lábon futó zápor
ölti ki nyelvét.


Autóút éjjel, fényjelek

Holdpikkely csillan:
kígyózó országúton
didergő nyárfák.


Zúzmara hull

Zúzmara hull, s te
kinn vagy, szalmabábu? Em-
lékezz nyarunkra!

 

 

Sándor Katalin: Haikuk nyomán
Jánk Károly–Toshio Yoshizumi: Vadnyom, Koinónia, Kvár, 2005
Korunk, Október 2005

1. Lehet, hogy a haiku körüli sok fehérről (is) kellene írni. A papírfehér és a 17 szótag terhéről, könnyűjének kötelezvényeiről. Haiku: apró-nagy, feszes és/vagy elkent folt, átszivárgás sok fehéren. (Valamin, ami most éppen fehér is.) E fehér papírmoraj valami olyat nyaldos körül, olyantól redőzik, ami az (ön)eltörlő írás és olvasás, a hallgató beszéd paradoxonjának igényét mondja. Beszédesen elhallgatja.

2. Jánk Károly: Vadnyom, Toshio Yoshizumi illusztrációival. Megannyi, műfajokkal szembeni lehetséges szövegi „viselkedés” között éppen komolyan venni egy feszes, fosszilis, precíz, fékentartó, majdhogynem csendre intő műfajt, hagyományt. Megnézi, mi(t) lehet.

Vadnyom. Haiku. Vizuálisan, materiálisan élvezhető könyvtest, ciklusok; idézem: vándorhold, egykori utas, hónapról hónapra, közök, nyom, csak múlt időben. Cikluson belüli újabb ciklusok, nosztalgiák, (Celan és egyéb) motívumok, nyelvben, történetben, újra-megtörténésben levés / nem lehetés interrogációja. „Holdhalmok”, „holdhomlok”: íme a japán haiku-tradíció valahogy mégis magától adódó vagy kitartott textuális memóriája, eltér(ít)ő iterációja: a hold, a víztükör-folyékonyan vagy szilárdan, a fa-, a kert-, az ég-, a föld-trópusokban. És közben „holtvágány”, „forrásközelben”, „más szavak földje”, „vakvágány” s alvajáró, kisfiú, lányarc, erdész, sámán, hajléktalan, guberáló, nehézfiú, részeg, nomád. Transzkripciók, melyekben a haiku máshol, máskor, másként, mintáktól el- s vissza. Aztán a békén hagyott, szinte túl ismerős (olykor túl kényelmes) évszakok („Szürke lomb közén / rezdülő fuvallattal / búgnak a gerlék.” – 39.) s vershelyzetek („Elmentél. Sárgult / levelet sodor a szél – / hová, ki tudja.” –11.). Hommage a Rilke, Krúdy, Babits, Nemes Nagy Ágnes, Hervay, Bobrowski, Hölderlin, Celan, Van Gogh alias „egykori utasok”, a hommage itt kellőképpen poliszémikusan értendő. Szövegemlékezés, ráfelejtés, mikor a „forrás-közel” (28.) immár végképp Hölderlin-nel, Jánkkal, „egykori utasokkal” (Heidegger?) terhes. A nyelv vágya, kísértése 17 szótagban, vágy a két szó közötti csendhelyre, a közökre, a nyelv, a történet, a szövegemlék, az illuzórikus most szabdalta (texturált) időre. Azaz idő-trópusokra („sarjerdő, rég be- / nőtted!” – 70., „Tejfogú emlék…” – 77.), melyeket olykor betű szerint lehet visszakötni az érzékibe. Vágy az innen és a túl közöttire (a szakrális kedvenc helye?, eltolódó határ?) vagy csak ennek mondhatatlanságára („kútba hullt képre”? – 35.), a nyelvben elbomló s véresen nyelvi „szinte” működéseire, az elbillen(t)ésekre („Ahogy a szinte / másról lehull az álarc – / homokhangot fog.” – 31.).

3. Egyesek szerint a haiku 17 szótagos képének olvashatóságát egy képi szimbólumrendszer ismerete garantálja, mint például a fenti–lenti, nappal–éjszaka, fa, kert, víz, ég, hold szimbolikus, konvencionális viszonyai. De ebből az is következhetne, hogy a haiku textuális képe teljesen áttetszővé válik, feloldódik a filozófiában, a meditációban, eltörli magát. A haiku-kép öneltörlő jellege mellett, azzal együtt a kép mégis folyamatosan a nyelv érzékiségéből mint potencialitásból van keletkezőben. (Nincs ott, de medáliaszerű, ez viszont a kép keletkezésének egyik effektusa.) A kép, a verbális ikon nem hámozható le a filozofémáról, hiszen e beszédet éppen képekre utaltságában, képek termelődéseként mutatja meg. A gondolat kristálystruktúrája maga is (meta)kép.

4. Haiku lehet: végtelenülő-összerántott nyelvkép, képnyelv, kitöltetlenül telített, nagyon is a hely(é)re elkeveredő cserép, (nem)részlet, figurális és betű szerint való, mindkét partról visszaránt.

5.„…a haiku a szimbolikus vagy szillogisztikus értelemnek nem egyszerűen a tagadása…, hanem ezen értelem-lehetőségek láthatóvá tétele, ugyanakkor pedig törlésjel alá helyezése.”1

6. Van Gogh-kép egy tizenhét szótagnyi haiku-ekphrasziszban. Az ekphrasziszok leíró-elíró (a képet eltérítő-figuráló, távollevősítő, közben tapadóan deiktikus) retorikája működik. „Örvényre hangolt / rozsföldek felett izzó / sugárnapóra” (34.). Átszivárgás a fehéren (vászon, fásli, papír). Az „örvényre hangolt rozsföldek” muzikális-pikturális-textuális sűrűsödése. Termékeny pillanat kiválasztása a költészetben.

7. Ezra Pound, a kínai írásjelek, haikuk egyik csodálója, imagistából vorticista lesz, ez úgy is mondható, hogy örvényre hangolja a nyelvi kép koncepcióját: a vortex „csomópont vagy sugárzó konglomerátum”, „amelyből, amelyen keresztül és amelybe a gondolatok megállás nélkül rohannak”2.

8. A következőket nyomták a 28. lapra: Fent, félközép, enyhén jobbrazárt: „Kialudt fényben / más szavak földjét lakni – / forrásközelben.” Bal szél, közép: „28 / egykori utas”. Lent, jobb szél: „HÖLDERLIN”. Mindez tipográfiailag akár hommage a („egykori utas”) Mallarmé is lehetne. Hölderlin, Jánk. A szöveg forrásra emlékezik (ráfelejt), amely szöveg, amely forrásra emlékezik, amely.

9. An és KuuA. T. Yoshizumi képei, amiket a könyv címoldala illusztrációknak nevez, mégsem annyira könyvillusztrációkként működnek, inkább annak történeteként, hogy miként bonyolódhat viszonyokba a haiku, illetve az írás, a gráfia gesztusaitól (so)sem mentes grafika. Képek és szövegek összekívánkozása. Petca Ovidiu szerint haiku-parafrázisok, „eredeti japán érzelmekkel” (98.). Nekem többszöri nézés után is úgy tűnt, hogy a Yoshizumi képek megvannak e kissé bereklámozós (egy kis egzotikumot kínáló?) „eredeti japán érzelmek” nélkül is.

10. An A majdnem fekete és majdnem fehér terjeszkedése, visszahúzódása, pecsételődések, rátévedt nyomok, kráternyi foltok, tátongás, archetipikus erőviszonyok? A nehézkedés, vonzás, szóródás, összeszedődés kromatikus retorikája. Olyan átterjedés, szivárgás, mely kérdőre vonja az alap–alak, háttér–figura oppozíciók állásait. Területvesztés, -foglalás. Még történik.

11. KuuA Vonal, vonás, rovás meghatározatlan többes számban, sűrűsödés, torlódás, ritkulás (vö. a vasreszelék és mágnes poétikája). Csomó, foszlás, megannyi textu(r)ális trópus. Vonások, melyek olykor átfordulnak egy-egy írásjel lehetőségébe. Akár Kleenél a vonal, mely grafémát és képet csavar egybe. Itt: vonalak, szálak, rostok. Egymás felé vagy ellen indulók, bog, átkötés, szakadás, graféma-gyanús elcsavarodás, bemetszés, (betévedő vad)nyomok, olykor rácsok, karto-grafálás. Olykor a távol-keleti kalligrafikus festészet és az írásművészet, a gráfia és a grafika megosztott ecsetvonásainak, kézmozdulatainak anamnézise. A nyelv elcsábítása az ellene szegülés kedvéért. (Kedvéért, nem végett.)

12. Hogy mi lehet a Vadnyom szövegei és az An, KuuA képek között? Foucault írja: „Képeskönyvben lapozgatva az ember a szavak és a fölöttük levő képek közötti, számukra – közös határként – a szüntelen átjárást biztosító keskeny, fehér térköznek nem szentel figyelmet. Ám épp ezen a milliméternyi fehér sávon, e senki földjén szövődnek kép és szöveg közt megjelölés, megnevezés, leírás és osztályozás viszonyai.”3

Maradjunk annyiban, hogy viszonyai, hogy szövődnek, bomolnak. A keskeny fehér köz, a különbözés és az átfedődés atópiája – haiku és grafika között, haikun belül, grafikán belül – ajánlva van. Kép és szöveg közti mérhetetlen és termékeny fehérlés.

13. Átkötés, szövegcserép:
„…a könyv tér, amely se föld, se ég, se fekete, se fehér, se igen, se nem, a szerelem, ami nincsen, a nincsen, ami nagyon van.”4

14. S a könyv öröme nem marad el. A Vadnyom haikut a Yoshizumi-képekkel (!) könyvnek nevezném.


JEGYZETEK

1. Angyalosi Gergely: Roland Barthes, a semleges próféta. Osiris–Gond, Bp., 1996. 171.

2. Ezra Pound, idézi Varga Tünde: Vizuális nyelv – nyelvi vizualitás: Ezra Pound Image-fogalma. In: Bednanics Gábor – Bengi László – Kulcsár Szabó Ernő – Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): Hang és szöveg. Osiris, Bp., 2003. 514.

3. Michel Foucault: Ez nem pipa. Athenaeum, 1993. 4. 148.

4. Selyem Zsuzsa: A létige megőrül. Jánk Károly Másvilág című verseskötete kapcsán arról, hogy a költészet nem más, mint az A és non A közötti „átjárás nincsen” genus proximuma. In: Uő: Valami helyet. Komp-Press, Kvár, 2003. 21.

 

 

Vári Csaba: Aszkétaversek
Erdélyi Terasz, 2006. december 4.

Jánk Károly: Vadnyom. Hetvenhét haiku
Toshio Yoshizumi illusztrációival
Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2005.

Hetvenhét haiku, határozza meg önmagát a könyv, és rögtön felveti az első kérdést: egy ennyire (a versen belül is) behatárolt műfajban végig lehet-e vinni az egész könyvön a szövegek dinamikáját akadálymentesen, anélkül, hogy unalmassá válnának? Retorikai kérdés, nyilván költője válogatja. Szerzőnk esetében ez többé-kevésbé sikerül, bár vannak a kötetben poétikailag gyengébbnek mondható szövegek is.
A második kérdés szintén a retorika szintjén marad: a haiku vers-e egyáltalán? Több mint versforma: önálló műfaj; a pillanat költészete, amely 17 szótagos. Versbe foglaltatik és nincs hely benne kommentárra, csak utalásra. Tehát egy már létező, konvencionált poétikai pozícióról van szó, amelyben mozogni, és amelyhez viszonyulni kell valahogy.

Nézzük a könyvet. Van néhány szöveg benne, ami a felvezető kérdések alapján kevésbé mondható telitalálatnak. „Már hanyatt esten / sorsom két kézzel esdem / ez égitesten.” (Jób) A vers a rímkényszer végett kicsit erőltetettnek hat, a haiku ugyanis nemigen tűri magán az efféle göncöt, cifraságot. „Ráérős méhek / egy őszi kertben. Mézzel / teli a kaptár.” (Szeptember) Természetesen a haikunak is, mint minden versformának princípiuma a kép, de nagyobb a hangsúlya, erre épül. Ezt a szöveget pedig nem találom túl sikerült tömörítésnek.

„Haiku-idő! / Rövid lepkekort érlelsz / minden virággal.” (Haiku-idő) Ez a viszonyulás magához a haikuhoz, illetve a végességhez két gyönyörű sorba sűrítődik, de a lepke korára vonatkozólag a „rövid” szó fölösleges, visszavesz a mondat éléből. Kínálkozik itt még egy retorikai kérdés: hogyan lehet elmondani valamit nagyon kötött formában, betartva annak szigorú szabályait úgy, hogy ne érződjön ki a munka az egyébként izzadságos és kegyetlen nyelvi torna mögül? Többször az volt az érzésem a kötet olvasásakor, hogy sok esetben ki is merül ebben, a szövegnek már nem marad tétje.

A versek többsége azonban megtalálja a haiku képnyelvének pontos arányait, egy-egy felvillantott kép kiterjesztésével vagy utalásszerűségével, a rész(letek)ben az egész megragadásával. Ám meg lehet ragadni az egészet és meg kell-e egyáltalán? Törekedni erre egészen más kérdés, ettől művész a művész. Enélkül nincs jó vers, jó próza, nem születhet jó mű. Vagy Vida Gábor elegáns, fülszövegbeli megfogalmazásával élve: „meg kell tanulni a költőien lakozást”. „Messze még a dér, / amíg ideér, a nyár / foltokban hámlik.” (Augusztus); „Fázik december, / világnagy, havas ólban / disznókat perzsel.” (December II. Rusztikus haiku. A hentes); „Eltörölt élet: / az ég magzatvizében / kék színű írás.” (Eltörölt élet) Ez utóbbit a „Kezdetben vala az ige”, tehát a szó teremtő erejének reménybe/kételybe helyezett parafrázisaként olvastam, a haiku nyelvén.

„Világidő. Ki- / lengő szívhang-zörej egy / foghíjas létrán.” (Világidő) Arra gondoltam, hogy ha a foghíjas létra az emberi bordarács, akkor itt egy olyan képpel van dolgunk, amely halálpontosan „írja le” az infarktust. Vagy a szerelmet?

Kosztolányi írja valahol, hogy a „kontár mindent kifejez, amit érez és gondol, s odadobja nekünk valamennyi szavát. A művész sejtet, s szókincse gazdagságából éppen csak jelképül szerepeltet valamit. Ennél fogva az olvasó tevékeny-alkotó munkatárssá válik.” Ez a jó ebben a típusú költészetben, hogy a többi ránk van bízva, (és ha nem is pontosan erre gondolt a szerző, ugye), van helyünk mozogni benne, nincs ránk erőltetve semmi.

A haiku innen nézve– aszkétavers, vagy az aszkézis versformája, nem a mindent megmutatás mestersége. Ahogyan a „társszerzőé” is: foltokban, vonalvezetésben. Toshio Yoshizumi, a japán képzőművész 16 illusztrációja szerencsés találkozás a Jánk-versekkel, felerősítik azok hangulatvilágát. Vagy ahogyan Petca Ovidiu fülszövegében jegyzi meg Toshio Yoshizumi munkáiról: a „haiku világát keltik életre eredeti japán érzelmekkel, a haikuét, mely a lehelet pillanatfelvétele, a tekintet örök jelene, a részlet ünnepe.” Hogy milyen az eredeti japán érzelem, azt nem tudom, de a rezignáltság ott munkál a versekben és az illusztrációkban egyaránt, ami oldja kissé az erősebbnek mondható szövegek hangulatát.

Nem hagyhatók figyelmen kívül a könyv tipográfiai szempontból profi megoldásai. A méret, a tördelés, a laptükrök mind ezt támasztják alá, ami a Koinónia-könyveket dicséri. A verscímek itt például a lap alján olvashatóak, nem szaladnak a vers(olvasás) elé. A ciklusok is észrevétlenül siklanak át egymásba, nem jelzi külön oldal a váltást, a cikluscímek pedig a lap külső oldalán, középmetszésben olvashatóak, az oldalszám alatt, ami a hagyományos számozástól eltérően szintén nem a lap alján található.

Összességében üdítően hat, hogy (papírspórlás végett) nem zsúfoltak egynél több haikut egy oldalra, így a könyv pazar, szellős. Nagy, üresen hagyott felületekkel dolgozik, (mint maga a haiku), mintegy ellensúlyozva a szövegek szűkszavúságát, és ezzel mintha rájátszana a fenti sorokban vázolt, a haiku természetrajzára emlékeztető koncepcióra.