« http://haiku.hu, a Terebess Online http://terebess.hu különlapja

Horváth Ödön haikui

 

Horváth Ödön japán haiku fordításai
Kéziratként a fordítótól

e-mail: napeledel@freemail.hu
Harminckét japán haiku = 2000, 1994/6, 39-41. oldal


Ampú (kb 1707)

Egyedül dala
szállt le - a pacsirtából
semmi se maradt.

 

Aró (1879-?)

Tarka varjú szólt,
és aztán nem szólt többé
az esti hóban.

 

Atsujin (19. század)

Közelebb jőve -
nincs egy erdei fenyő
sem, holdja nélkül.

 

Baikin (kb. 1750)

Miért sietsz úgy
az őszi hold alatt, kis
vitorlás hajó?

 

Bashó (1644-1694)

Ó, öröklét! Ott
látlak kertem lehulló
leveleiben…

Oly piros, piros
a nap s ez az őszi szél
irgalom nélkül.

Nyár fűszálai!
Hős harcosok álmából
csak ez maradt meg.

Aki villámnál
nem jut mély belátásra,
mily nemes is ő!

Virág és világ
fáraszt, borom zavaros,
rizsem fekete.

Éjféli holdfény;
csendben rágcsál a féreg
a gesztenyén át.


Keserű, fagyos
a víz, mellyel a patkány
a szomját oltja.

Evezőcsapás
a vízen: ó metszően
hideg éj! Könnyek.

A száraz ágon
ott kuporog a varjú
az őszi estben.

Valóban tavasz!
Ím a névtelen domb is
hajnali fényben.

Villámfény, és a
sötétben szálló kócsag
kiáltó hangja.

Szilvavirágok
illata; - ím kél a nap
a hegyi úton.

Ki az, aki ott
szalmába burkolva jár
tavasz s szirmok közt?

Ha jól megnézed -
kis pásztortáska virít
a sövény alatt.

Az első gyönge
gyepen, mily felségesen
csillog a napfény.

Öreg kerti tó!
béka ugrik a partról,
víz csobbanása.

Vágyom a fácánt,
amely halott apjáért,
anyjáért kiált.

Szomorúságod
s a szíved vágyait mind
add a fűzeknek.

Mely fákról valók
e virágszirmok? Csupán
illatuk ismert.

Felhő virágból,
esti harang - Ueno?
vagy Asakusa?

Harangszó hallgat;
esti virágillatok
viszik még tova.

Kezem már merné,
hisz fogam már érezte
a forrásvizet.

Májusi esőt
sodor és zúgva rohan
el a Mogami.

A salátába
s a levesbe hullnak a
cseresznyeszirmok.

A pusztákon át,
már mindentől szabadon
pacsirta ujjong.

Az egész nap sem
elég a pacsirtának
énekelésre.

Búcsú a tavasztól:
madarak sírnak, könnyek
a hal szemében.

Kit kérdezhetsz a
kínai haiku felől? -
szállongó lepkék.

A Nap Útja! A
mályvarózsák követik
a záporban is.

Tavaszi éjben,
a templomsarok mélyén
valaki térdel.

Tavaszi-éj vége
a cseresznye szirmokon
hajnali pírban.

És megjött a nyár!
Ott lebeg a tó felett
a hullámokon.

Mikor lehullt a
kaméliák szirma, víz-
gyöngyök gurultak.

Mély sötét erdőn
Sumi templom sípja szól,
senki se fújja.

Sziklák illata:
nyári fű, pirossá lett
harmatban, hőben.

Ó, ez a mély csend!
Tücskök zenéje töri
szét a sziklákat.

Nem venni észre
a tücsök énekén, hogy
olyan korán hal.

A kis tücsökhéj
üres - valóban holttá
dúdolta magát?

Mereven álltak
a kalászok, amikor
válniuk kellett.

Csapdába esett
tintahal - tűnő álmán
át holdfény árad.

Tovaszáll a hold;
esőcseppek függenek
mindegyik ágon.

Kicsiny rákocska
akar lábamra mászni
a hűvös vízben.

Remetekunyhóm
szúnyogja csöpp és csendes;
- így vendégelek.

Hegyi kakukk száll
egy sziget felé, s közben
elhal a hangja.

Barátságos ház!
Boldog verébhad hátul
van a kölesnél.

Rózsaszín mályva
virít az út mentén, de
lovam megeszi.

Tiszta vízesés;
zöld fenyőlevelek a
hullámok között.

Tálak és bögrék
fénylenek a homályban;
jó a hűvösség.

Első őszi nap:
a tenger akárcsak a
rizsföld, mély kék-zöld.

Ha köd és eső
fedi is el a Fujit -
szerencsés a nap!

Most, hogy nincsen rizs -
vékonyka virág illik
a rizstartóba!

Tiszta harmatcsepp -
sohasem felejtem el
magányos ízét.

Krizantém illat
a Nara templom öreg
Buddha szobránál.

Gyönge kis növény
a krizantém, de mégis
feslik bimbója.

Fehér krizantém
a szemünk előtt nőtt fel;
milyen szeplőtlen.

Milyen hangod lesz,
s milyen nótát fújsz majd, pók,
az őszi szélben.

Oly ember vagyok,
aki szívesen eszik
hajnali fényben.

A gombára egy
számomra ismeretlen
levél tapadt rá.

Közel és távol
zúgnak a vízesések,
levelek hullnak.

Templomban állva
a holdra néztem igaz
ábrázatommal.

Dühöngő tenger!
Már a Sadó-szigetig
nyúlt ki a Tejút.

Sírkő mozdulj meg!
Halld, panaszom zokog, mint
az őszi szelek.

Keserű füvet
eszem kunyhóm mélyén, ha
villan a tűzlégy.

A tajték szélén,
a kicsiny kagylók között
lóhereszirmok.

Kirilevél hull
bágyadtan - eljössz-e majd
a magányomba?

Megöregszem az
őszi időn - felhőbe
bújt el a madár.

Átjár a szél, s mint
ki hidegtől halni kész,
járom az utat.

Fűzfalevél hull;
Te Uram s én hallgatjuk
a harang szavát.

Fordulj meg, nézz rám;
oly egyedül vagyok itt
az őszi csendben.

Az egész család
a sírnál; fehér hajjal,
botra hajolva.

Mélyen az őszben;
mit csinál majd szomszédom,
hogy él majd tovább?

Út a mezőn át;
senki se megy már rajta
az őszi estben.

Első hópelyhek;
kikericslevél hajlik
észrevétlenül.

A téli eső
rákezd - Örök Utasnak
neveznek majd el.

Parasztszálláson,
kutyák sírását hallom
éji esőben.

Oly hosszan esik;
a csutakok a tarlón
megfeketedtek.

Téli elzártság;
még egyszer rákönyöklök
a gyámpillérre.

Téli elzártság!
megvénül a fenyő is
az arany kárpiton.

Lovamra dőlve
utazom; árnyékaink
megfagytak alul.

Beteg lettem az
úton; kiszáradt rónán
kóborol álmom.

Sötétül a tó;
messziről bizonytalan
kacsahápogás.

Magányos téli
táj; egy szín világában
a szél hangja szól.

Téli álmukban
mindannyiszor egymásra
néznek a bodzák.

Szíj csapása a
vízen; ó, metsző, hideg
éjszaka! - Könnyek.

A halpiacon
a tátogó halpofák
hidegnek tűnnek.

Ó megtört felhők;
ott a tiszta holdfényben:
Fuji no Yama.

A vad szélroham
a bambuszerdőbe bújt,
s ott elcsendesült.

Az év véget ér;
bambuszkalapban járok
s szalmaszandálban.

Ó-év éjjele!
néhány tömjén-rudacskát
szeretnék venni.

 

Bokusui (1873-1913)

Ó mérges darázs!
megszúrta a kő-Buddhát;
egyszer s még egyszer.

 

Bonchó

A sasfészekben
kámforfa ágai közt
nyugszik le a nap.

Hosszú, fekete
folyó, hólepte rétek
mentében halad.

Hosszúra vágott,
göcsörtös füzekre is
jönnek még rügyek.

Szálló viharok
társa a levegőég
magasán a hold.

Odahívtam a
házalót; kiáltása
hófúvásba tűnt.

 

Bósha (+1900)

Mily nagy harmatcsepp!
Előtte áll a hangya,
és visszahőköl.

 

Bushi (1880-?)

Eladó gyerek
ül dinnyével ölében
a kis kosárban.

 

Buson

Tavaszszürkület;
új gyertyalángot gyújtok
a gyertyalánghoz.

Miért is adtak
e földön zöld hernyóknak
olyan sok szarvat?

A záporban két
kicsiny ház; előttük az
erős áradat.

Téli patakban
kiásva és eldobva
lebeg egy cékla.

Az öreg kútban
legyek után kap a hal;
sötét cuppanás.

Tetterős hangya
feketén rajzolódik
a fehér rózsán.

Ezernyi tető;
a piacon ezer hang;
tél-reggeli köd.

Az első napfény
ma cikázásba kezdett
a halfejekről.

Szilvavirágok -
felettük ezután az
éjszaka fénylik.

Sárga repce-rét;
a hold keleten fénylik
a nap nyugaton.

Tavaszi vizek;
hegyek nélküli tájon
áramlanak át.

Tavaszi tenger;
lágy hullámok szüntelen,
egész napon át.

A hamu alatt
a kicsiny lábas titkon
buzogni kezdett.

Zuhogó eső;
a hintó homályában
lágy suttogásod.

Nem ível át híd
a tavaszi vizeken,
s már alkonyat van.

Szól a csalogány,
kicsinyke, hegyes csőre
teljesen nyitott.

Csalogány fütyül -
egyszer oldalra fordul,
azután szembe.

Egyre csak szánt, szánt -
a nem mozduló felhő
már nincsen többé.

Tavaszi esőt
néz a gyönyörű szép lány,
és nagyot ásít.

A gyönyörű lány
cseresznye szirmokhoz megy,
- éhét elverni.

Most menj el oda;
zöld fűzfák között hasal
a hosszú ösvény.

Köd ül a mezőn,
vizek hang nélkül; íme
közelít az est.

Távozó tavasz;
kései szirmokon ott
marad még kicsit.

Szilvavirágok
a patakvízbe hullnak,
- s tovasodródnak.

Tavaszi eső;
az alkony leszáll; e nap
is végéhez ér.

Fácán és tavasz!
Nézd, az alkony épp rálép
a farktollára.

Fönn a háztetőn
megázott labda hever
a lágy esőben.

Papírsárkány lóg
tegnap óta az égen,
és épp ugyanott.

Templomharangra
szállt a pillangó, és ott
nyomban elaludt.

Utána kapva
olyan valótlannak tűnt
a fehér lepke.

Víz-zöld rizsföldre
cseresznyevirág hullik,
csillagos éjben.

Est virágai!
Ha ismét rájuk tekintsz,
már gyümölcsök ők.

Virágok hullnak,
magam öreg s ingatag;
már mögém hullnak.

Virágok hulltak;
zöldellő ágak között
látszik a templom.

Az út véget ér,
ahol vadrózsaillat
jön közelembe.

Felborzolódnak
kis hajnali szellőtől
a hernyószőrök.

Csupán a Fuji
maradt még meg a mindent
belepő zöldben.

Csupán a Fuji
látszik ki a hajlongó
zöld áradatból.

Bogarak zúgnak,
amikor a futó lonc
virágja hullik.

Pisztrángom adtam -
hazafelé ott állt a
kapu az éjben.

Mi hullt a vízbe
a nyári erdő mélyén,
- virág, bogyócska?

Ebben a csendben
a fellegek csúcsai
a tó szívében.

Villámfény! és a
bambuszlevelekre lágy
harmatvíz csöpög.

Kócsag lábához
fodrozódik a víz az
esti szellőben.

Verandám mentén
sétálok lámpásommal;
- zuhog az eső.

Mily pompás játék -
az ágyamban tűzlegyek
szúnyoghálómban!

Öröm szememnek!
kedvesem legyezője,
oly tiszta fehér.

A fűzfák felől
lassan sötétül a nap,
s a mezei út.

Szürkület terül
virágos réti útra;
messze a házam -

Hűs szárnyalása,
mikor elhagyja a hang
a csengettyűket.

Tiszta forrásvíz!
ha csak egy kortyra való
is: mily nagyszerű!

Mily csöndben állnak
a vendég jötte előtt
a bazsarózsák.

Pünkösdi rózsa!
szirmai szétszórva két-
három halomban.

Levél se rezdül;
a nyári erdő csendje
borzongást keltő.

Az a nap elmúlt
már, hogy a csalogányok
hangja visszhangzott.

Hatalmas zápor;
verebek kapaszkodnak
a kalászokba.

Fűzfalevél hull,
a víz már mind kiszáradt,
mindenütt kövek.

Rövid szarvacska,
majd hosszú - vajon mire
gondol a csiga?

Pünkösdi rózsák
nőttek a templomnál, ott
mentem - "bocsánat!"

Lassan jön az ősz;
fény gyullad fel egy házban;
még nincsen sötét.

Te itt maradsz, míg
én elmegyek. Ma kétszer
kezdődött az ősz.

Köd vázolta fel
álomban elsuhanó
alakok rajzát.

Szederbokron a
harmat! Könnyű cseppecske
mindegyik tüskén.

Elmélyül az éj
s az alvás a faluban;
zuhog a zápor.

A tófenéken
tisztán látni a halat
- mély őszi vizek.

Vadkacsák szállnak;
ahol a kapát mossák,
fodros lesz a víz.

Kenyérmagvetők
hosszú árnyékai a
lenyugvó naptól.

Mellőz a világ;
- szüleim falujában
minden levél rőt.

Ollóm közelít
a fehér krizantémhoz
s tétován megáll.

Hajnali dicsfény,
s a mély tó színe, messze
fönn a hegyekben.

Háromszor hangzott;
aztán már nem hallatszott
a szarvasbőgés.

Taplót keresve
fölfelé néztem; ott állt
a hold a hegyen.

Paraszt szomszédol
madárijesztőjénél, majd
újra visszatér.

Kalapja elszállt,
elvesztette varázsát;
madárijesztő.

Ősz szele körbe
forgatja, s tovasiet;
madárijesztő.

Az alja nélkül
gurul egy csöbör, őszi
vihar kergeti.

Tiszta őszi hold!
a ház urát szólítom,
- éppen krumplit ás.

Messziről hallom
már a várt lépéseket
a száraz lombon.

Templom a parton;
fuvola ritmusára
hullámzik a víz.

Sötétül a hegy;
lápi tó pampasz-füve
az esti fényben.

Valaki eljött
felkeresni valakit
az őszi estben.

Ősz van és este;
csupán rátok gondolok
jó apám, anyám.

A szegénységtől
megtaposva, ezen az
őszi reggelen.

Nincs egy hajlék se
ebben a hóban; - fénylő
ablakok sora.

A szélrohamban
a lezúduló vizet
sziklák hasítják.

Telek folyója;
Buddhának szánt virágot
sodor el a víz.

Téli erdőben
baltám csapása nyomán
fa illata száll.

Milyen hideg hang,
ha a patkány lábai
futnak a tálon.

Éj. Egy útszéli
kunyhóban tálját verve
kicsiny gyermek sír.

Nagy téli vihar;
a majdnem hazaért ló
éppen megbotlik.

Szívem elszorult;
holt kedvesem ágyánál
fésűjére léptem.

 

Chisoku

Kék szitakötő
ábrázata semmi más
csupán nagy szemek.

 

Chiyo (1701-1775)

Megérintette
horgászzsinegével a
nyáresti holdat.

Őszi telihold!
ott jártam, ott jártam
az égen furán.

Illatát adta
a kéznek, mely letörte;
- szilvaszirmos ág.

Tengerpart hosszán
minden, amit felveszünk
mozog kezünkben.

Ó lepke, lepke,
kis szárnyaddal csapkodva
vajh miről álmodsz?

A folyón át már
tovaárad a sötét:
oly sok a tűzlégy!

Bogáncs harmata;
ha lehullik, egyszerű
víz lesz belőle.

Száz különböző
fürt fordult termőre az
öreg szőlőtőn.

Reggel dicsfénye!
- vödröcském foglyul esett;
vizet kell kérnem.

Mily messze ment el
szitakötő vadászom,
vajh milyen messze?

Láttam a holdat
s önzetlen fényét. Teljes
tisztelettel, -Chiyo

 

Chó-ji (1875-?)

Magányos az est,
a nádbugák a napfényt
foglyul ejtették.

Elsiet az év;
homlokom tenyeremben,
bámulom nyomát.

 

Chora (1729-1781)

Éji boldogság,
s egész napon át béke,
s tavaszi eső.

Holdtól ámítva,
virágoktól bódultan
szállnak a lepkék.

Szilaj hófúvás -
ha itt állok egyhelyben,
köröttem forog.

Reggel dicsfénye
űzi el a holdat; szól
a parti madár.

Egész nap hulltak
a cseresznyevirágok,
most est közeleg.

Úti köpenyben,
gólya az őszi szélben -
a Bashó Mester.

A rét közepén,
szélvihartól hajszoltan
jön fel a holdfény.

Ott kinn a mezőn,
együtt burkol be a köd
a madarakkal.

A fűzfaágak
közti résen magányos
csillagok égnek.

Hajnali dicsfény;
halványul a hold, s kiált
a parti bíbic.

 

Chóshú (1852-1930)

Megtörik, s újra
csak megtörik, mégis ott
a vízen a hold.

 

Dakotsu

Madárijesztő
fülével hegyezi a
hegyek visszhangját.

 

Eiboku

A bot tetején
a kis szitakötő épp
kóstol valamit.

 

Ensui (1639-1704)

Májusi eső!
Felhők kapuja tárul
a hegyek fölött.

 

Etsujin (+1702)

Amikor hullnak,
mily lágyak s bizalmasak!
- a pipacsszirmok.

Ősz van és este;
odajön megkérdezni:
gyújthatok lámpást?

 

Gaikoku (1639-1701)

Itt-ott vitorlás
bukkan ki az alacsony
reggeli ködből.

 

Garaku

Csöpp kis pillangó;
hogyha utána kapsz is,
nem siet soha.

 

Gekkyo (1824-?)

Ismét elmúlt a
tavasz - minden év oly bús,
s mindig másképpen.

 

Ginkó

Vízimadarak;
fejükkel a begyükön,
ringva alszanak.

 

Gochiku (1699-1781)

Milyen hosszú éj!
a víz hangja mondja el
gondolataim.

 

Gonsui (1646-1719)

A vége felé
tengerzúgásba ment át
az őszi vihar.

 

Gyódai (1732-1793)

Elhagyott kocsi
áll a tavaszi estben;
senkinek se kell.

Elillan az év;
a széles égbolton át,
sziszegő szelek.

Hegyi kakukk szól;
a vad sziklákat fehér
tűz tördeli szét.

 

Hagi-jo

Kalapod nélkül,
hogy megcsapkod az eső,
madárijesztő.

 

Hakusuiró (1890-?)

Forró, nyári nap;
a fején áll a Fuji,
felhők ölében.

 

Hashin (1864-?)

Sem az ég sem a
föld nincs már, de még mindig
hullnak a pelyhek.

 

Hójo

Most itt, aztán ott;
hol tűzlegyek vannak, zöld
a fű az éjben.

 

Hó-ó (+1917)

Földmorzsát emelt
fel vállával egy magonc -
mérföldnyire zöld!

Kormos macskafej -
hajnali ásítással
felfalja az éjt.

Narancsszín izzás
a tó fölött, s szúnyograj
keringő tánca.

 

Hóyó

A harmat hangja
hallható, oly csendes és
oly mély az éjjel.

 

Hokushi (+1718)

Holdat tűzök fel;
letépem, s újra arra
az ágra tűzöm.

Házam leégett!
de kertem virágai
nyílnak és hullnak.

Kiadta lelkét,
de még egyenesen áll;
madárijesztő.

Hány hó belepte
ernyő haladt el erre
az alkony végén?

 

Hósha (1885-?)

Nyugtalan a szív,
ha ott az erdő mélyén
víz csöpög alá.

 

Inan

Mikor a kacsa
kiáltott, megmozdult a
hold a nád között.

 

Issa (1763-1827)

Újévajándék;
a csecsemő a keblen
két kezét nyújtja.

Íme, magától
hajtja meg magát a fejem:
Kamiji-yama!

Nagy lampionok,
- szilvaszirmos címerrel
tűnnek fel a ködben.

Összetett kézzel
kértem egy sarkocskát a
szúnyoghálóban.

Boldog Újévet!
- most ketten ihatunk az
ünnepi borból.

Egy kar, mint párna,
egy láb, mint párna - mint az
őz gyengédsége.

Kék levegőre
küldik el hangjukat az
ifjú verebek.

Egytónusú lesz
a krizantémok színe
haláluk előtt.

A fát kivágják;
a madarak nem tudják --
ők fészket raknak.

Mily egyszerűen
jelent meg ma a tavasz:
lágy kék levegő.

Bűzlő vízzel telt
gödör szélén szilvafa
bontja szirmait.

Ó, halott anyám!
Mindig, ha tengert látok -
ha tengert látok.

Megmostam magam,
imádkoztam - s meglátlak
cseresznyevirág.

"Ó bagoly" - szól a
galamb - "vágj másik képet
e lágy esőhöz!"

Ó, esti fecske -
oly keveset várhatok,
s a holnap rémít.

Gyere kis veréb,
neked sincsen már anyád,
- játszunk kettesben.

Merrefelé megy
ebben az esőben e
magányos csiga?

Kövér csigácska,
te is mászod a Fujit;
- csak lassan, lassan.

Zárat találtam
szalmakerítésemre:
a nyálkás csigát!

Sovány kis béka,
ne add fel! küzdjél tovább!
Issa veled van.

Hatalmas Buddha!
az egyik orrlyukából
fecske száll elő.

Ó, esti fecske -
a holnap után már nem
vár rám semmi sem.

Tavaszi ködök -
szemeim követik még
nevető arcod.

Tavaszi napfény;
mindig elidőzik ott,
ahol vízre lel.

Szalma-ernyőcskék
integetnek búcsúzót
a vékony ködben.

Milyen bizalom;
csak virágok hullhatnak
ilyféleképpen.

Csöpp szigetecske;
a mezőn szánt a paraszt,
és pacsirta szól.

Hajnali fényben,
záportól szabadulva
szól a pacsirta.

Hallgasd csak! Alvók
füleibe folyik be;
szól a csalogány.

Hajnali eső
itatta át, attól szól
a fülemüle.

Halld a csalogányt!
Legyek, nyomorult hernyók,
halljátok ti is!

A rizslepénykét
ropogtatja szüntelen
a gyönyörű lány.

Koromsötétből
koromsötétbe mennek;
szerelmes macskák.

Felkel a macska,
s hatalmas ásítással
találkára megy.

Kutyácska s lepke;
kivéve ezt a kettőt,
semmi sincsen már.

Lepke a kertben -
gyermek kapkod, az libeg,
kapkod, az libeg.

Lepke jött, s tova-
repült egy másikkal a
virágzó kertben.

Majd lepke legyek,
ha újra születhetek;
víg, barátságos.

Bábok sorában,
középen és közöttük
Daruma Buddha.

Megint hiába
nyitogatja kis csőrét,
- szegény fióka.

Verebek csőre
tágra nyílt a rügyeknél;
Buddhát üdvözlik.

Prédikáció;
- az egész képtelenség -
de olyan békés.

Mozdulatlanul
bámulja a hegyeket
a kövér béka!

Picit még susog
a mező füveiben,
s tűnik a tavasz.

Szomorú világ;
ha kinyíló virágok
hervadnak, az is.

Egy lepkét ráz le
magáról az őz, aztán
újra elalszik.

Mindketten élünk -
tisztán és magányosan -
én és a pipacs.

Semmim sincsen már;
csak ez a nagy békesség,
s ez a hűvösség.

Ily nagy pünkösdi
rózsa! - kiált a kislány
karját kitárva.

Édesem, milyen
kerek, víg képe van a
bazsarózsának!

Karok és lábak
kinyújtva - milyen hideg!
- milyen magányos.

Hűs szél lengedez;
hódolunk az ég előtt,
fenyő a sírnál.

Nélküled édes,
túl mélyek s nagyok voltak
a sötét erdők.

Nyári délután;
a folyó nem ad hangot,
csak a nádi veréb.

Ne bántsd a legyet!
Előtted dörzsölgeti
kezét és lábát.

Záporesőben,
meztelen lovas üget
meztelen lován.

Egyedüli hang:
a leszálló est hangja
nyári esővel.

Az első tűzlégy!
és - zzt - ismét tovaszállt;
- szél a kezemben -

Kis hűvös szellő,
hajlongva, hajladozva
mégis idejön.

Aki férfi, szánt!
mély tiszteletem, de én
megyek aludni.

Esti holdfényben
csaknem csupasz a csiga
a házán kívül.

Öreg fenyőfa;
ő még nemigen Buddha,
de szép álma van.

Milyen hosszan kell
a tücsöknek cirpelni,
míg délután lesz?

Szöcskék figyelem!
most elfordulok, ti meg
mind tűnjetek el.

Jobb idő volna,
azt mondanám: még egy légy
jöhet a rizsre!

Ebben a kicsiny
integető fűszálban
lakik a hűs szél.

Vékonyka növény!
nagy sokára tétova
virág nőtt rajta.

Hallod a magas
hegyi templom teraszán
a szarvasbőgést?

Két ujjacskával
vigyázva harmatcseppet
csíp fel a gyermek.

Harmat az élet!
egy harmatcsepp az élet,
és újra, mindig.

Harmatcsepp tűnik;
a föld tisztátalan, nem
akar maradni.

Libegő levél;
macskánk mancsával tarja
egy pillanatra.

A répaszedő
répával mutatja meg
nekem az Utat.

Mú, mú, mú-ú-ú -
előtűnik a sűrű
ködből egy tehén.

Még mindig kopog
azon a fán a harkály,
noha jön az est.

Cirpelő tücskök!
mint a piros papírból
készült szélforgók.

Kinyújtott karral
őriz egy csecsszopót a
madárijesztő.

Tja, az emberek -
de itt a madárijesztők
sem egyenesek.

Két kéklő szemed
messzi hegyek visszfénye;
kis szitakötő.

Templom harang szól;
s szól a vízimadár is;
az éj sötétül.

Nézzétek ott a
nagy piros hold! gyerekek,
vajh kié lesz ma?

Fénylő, tiszta hold;
térdeid alatt állunk,
magasztos Kannon.

Bambuszárnyékban
hever, hogyha süt a hold -
saját házacskám.

Levelek szállnak
a ház előtt a rétre!
Boldog a macska.

Elszáradt a nád;
de az esti esőben
hangosan suhog.

Piros virágok,
őszi szél - meghalt, aki
letépné őket.

Harmatcsöpp fénylik;
galambok turbékolnak:
Buddha, óvj minket!

Egyedül a fal
hallja csak panaszomat;
őszi alkonyat.

E csöpp kisgyermek
amikor kacagni kezd -
itt az őszi est.

Oly sötét az út,
szinte valótlan lábam
tócsákban caflat.

Életem ősze!
szeplőtlen a hold; ily hold
dacára mégis.

Ó őszi szelek!
Megöregedtünk. Buddha
felé haladunk.

Milyen gyönyörű
papírablakom szakadt
résén a Tejút!

Hajam tincsei
s a fehér pampasz-bugák
együtt reszketnek.

Ezen a földön
némelyik szúnyog szebben
zúg, mint a másik.

A bolháknak is
hosszú ez az őszi éj,
s olyan magányos.

A tömeg előtt
Buddhához esdve állok
itt az esőben.

Nem könnyű dolog,
ha az ember ősz végén
jön a világra.

Tücsök? Valóban?
E fagyos téli éjben
mily vitézi hang.

Pampaszfű hullik;
szinte szemed előtt lesz
egyre hidegebb.

A jégszemek a
tűzbe futnak, oly gyorsan,
ahogy csak tudnak.

Csivitelhetnek
a kis ökörszemek, az
est mégis leszáll.

Magányos e sír,
de az ökörszemecske
az mindig ott van.

Messze a rónán
áll a Buddha; jégcsap lóg
orra hegyéről.

A Nagy Kapunál
fagyosan hangzott a Mi
templom harangja.

A havas úton
barátságosan félre
álltak a kutyák.

Aki itt lakott -
mindent tudok róla: mit
tűrt a hidegtől.

Egyedül vagyok, -
mondtam. Könyvébe írta.
Jéghideg éjjel.

Ágyamon a hó,
Tiszta Országból hulló;
légy üdvözölve.

Újra és újra
meghajlok az év végén
Odaát előtt.

Reggeli fényben
sustorognak, pattognak
a fadarabok.

 

[Kuribayashi] Issekiro
Kuribajasi Isszekiro (1894-1961)

Körbevágom a
fát; amikor felnézek,
csöndesen áll ott.

 

Isshó (1652-1688)

Amikor mindent
látott, fehér krizantémon
pihent meg szemem.

 

Ishida Hakyô (1913-1969)

Tehervonat jön;
nehéz márványsírkövek
remegnek vele.

 

Izen (+1770)

Szilvavirágok -
vörösek, oly vörösek,
- mily vörösek ők!

El kellett válnunk;
néztünk a domboldalra,
s barackot ettünk.

Barátok lettünk,
csupán, hogy elválhassunk;
madárijesztő.

Fényes szemeid
messzi hegyek visszfénye;
kis szitakötő.

 

Jósó (1662-1718)

Zápor után a
súlyos kalászok között
keskenyebb az út.

Villám cikk-cakkja!
belevág a távoli
hegyek csúcsába.

Mélyen a vízben,
csendben egy sziklán pihen
a fák rőt lombja.

Oly fényes a hold;
szent fülkéjében bagoly
húzza meg magát.

Eső esik; a
tetőfedő megfordul,
s a tengerre néz.

Hányféle ember
szalad az esőben a
Seta hídon át?

Feneketlenné
vált magányosságban, hó
hullik esővel.

Ledobta bőrét,
s mellette feküdt holtan
az őszi tücsök.

Se mező, se hegy;
mindent belepett a hó -
semmi se maradt.

Kacsa bukott fel;
s mindaz ott lenn a vízben,
szemeiben ült.

 

Kakei (+1716)

Az őszi széllel
izeg-mozog s reszket a
borostyán lombja.

Vödrömben feljött
egy vörös kamélia,
hajnali dicsfény.

Villám fényénél
Buddha előtt hódolok
a messze rónán.

 

Katsuri (1732-1817)

Hó csodálóit
egymás után nyeli el
a fehér zápor.

 

Kempú

Esti napfényben
szökkenő szitakötők
a víztájképben.

 

Kidó (1872-?)

Őszi pillangó
az esőtől nedvesen
hullott a gyepre.

 

Kijiró (+1887)

Gesztenye hullik,
ponty bukkan fel; vízkörök
találkozása.

 

Kijó (1867-1938)

Farkával csapkod;
annyira örül a ló
a friss harmatnak.

 

Kikaku

Az esti fényben
csendben pillangó szállong
végig az utcán.

Legelső dalát
fütyüli a csalogány;
- zavarba esett?

Nézd, hajnalcsillag!
derengő hegy, s virágok
felhőkaréjban.

Hajnalpírban a
barackvirágok fölött
kakas kiáltás!

Cseresznyevirág
havazta tele öled
hatalmas Buddha!

Nyári visszfények -
ah, tegnap még keletről,
ma nyugat felől.

Zápor, mennydörgés!
Hápogó kacsák húznak
el a ház előtt.

Szegény csavargó!
eget és földet használ
nyári ruhaként.

Kicsiny fabéka,
banánlevélen ül, és
lágyan hintázik.

Őszi égbolt kel
fel a dombtető felett,
ott a cédrusnál.

E hó az enyém!
Kalapom terhe enyhül
e gondolatra.

Kiált a fácán,
nem tud aludni; metsző
hideg a holdfény.

Téli holdfényben
a kastélykapu zárát
elreteszelték.

Ó, az első hó!
Tealevélre teszem,
úgy nézem, hosszan.

Elcsitultak a
nyugtalan szitakötők.
Süt az ifjú hold.

 

Kikusha (1752-1826)

Templomból jövet,
a teaszüret dala:
- igen, ez Japán.

 

Kishú

Az őszi estben
varjú száll idefelé,
egyet se károg.

 

Kitó (1740-1789)

Hegyi út mentén,
felhőkön jártam; szirmok
között, esőben.

Hegyi templom; a
verandán moha alatt
tiszta víz árad.

Mi szól ebben a
nehéz ködben a hegy és
a hajó között?

Tavaszi fényben
béna koldus üldögél
és boldogan vár.

 

Kodó (+1783)

Ha volna virág,
letépnék egy csokorral;
hegyi kakukk szól.

 

Koshun (+1667)

Barátságosan
nő névtelen helyeken
a vadcseresznye.

 

Kubutsu (1875-1943)

A gyermek, aki
nyitott szájjal néz hulló
szirmokat - Buddha.

Női fegyházban
sírnak; sírva prédikálok
hűs őszi napon.

A jéghideg hold
a fák árnyékával ír
a hómezőre.

 

Kyodai (1732-1793)

Levél hullik a
lehullt levélre, eső
vágja az esőt.

 

Kyokó (1866-?)

Kidugja szárnyát
a galamb a rács mögül
a téli napra.

 

Kyokusui

Ó szürke tenger,
messze, mályvaszínű part
s fehér sirályok.

Hideg téli éj;
a tengerbe zúdul és
zúg a vízesés.

A lovának szánt
szavából szélvihar lesz,
s tombol a réten.

 

Kyorai

Ó, szép őszi hold!
már nem nézem a tengert,
s hegyet se látok.

Öt vagy hat fűzfa
hagyja hosszú ágait
egybefonódni.

Ah, tenyeremben,
ez a csöpp tűzlegyecske
szomorú halott.

Hegyek és mezők
az esti zsolozsmától
már hűvösebbek.

Esőtől síkos
a héja sötét tolla;
kezdődik a tél.

Megyek! - szóltam, de
behavazott ajtómon
újra kopognak.

Milyen serények
a tengeren esőben,
ha a szél fordul.

Gyümölcsös virul!
Kertészkedő, fehér fők
egymáshoz bújnak.

Újév hajnalán
apámtól kapott kard van
derekam körül.

 

Kyoroku (1655-1715)

A fehér felhők
fölött énekel a fény:
pacsirták szava.

Mélyen a vízben,
uszonyát mozgatja a
ponty, ha álmodik.

Gyertyatartónál
fehér pünkösdi rózsa -
holtnál csöndesebb.

Szolgáló csere:
esernyővel kezében
néz az estébe.

A tornác falán
krizantémok árnyai
nyúlnak magasba.

 

Kyoshi

A kígyó eltűnt,
de a szem, mely rám nézett,
ott van a fűben.

Öreg templomnál
orchideák illata
e pillanatban.

 

Meisetsu (1847-1926)

Lepkék követik
bódultan a koporsón
a koszorúkat.

A tágas eget
keresztező madarak
halk szárnycsapása.

Viharos éjben
az égbolton gurul át
a magányos hold.

Ó nyári hegyek!
visszhang, visszhang után, ha
óriás fa dől.

Kaszálás közben
látom a margarétát,
milyen búsan néz.

Városi népség
hazafelé; kezükben
rőt őszi levél.

A vándorló pap
eltűnt a ködben; csupán
csengője hallik.

 

Mokuin

Neked fehérek
- szív, mely nem kételkedett! -
a szilvaszirmok.

 

Moritake (1472-1549)

Könnyen, lebegőn
szállnak a szilvaszirmok -
isteni tavasz!

Virágot láttam,
mely ágához visszatért?
ah, egy lepke volt!

 

Nangai (kb. 1800)

Mind ama földi
dolgok árnyékából, a
mai nap holdja.

 

Nao-jo (1772-1865)

Letépni nehéz,
le nem tépni nehezebb;
kis violácskák!

 

Név nélkül

Az áll megírva:
ne tépj szirmot, de a szél
nem tud olvasni.

Öreg falumban,
szüleimnél - magasan
zümmög a bogár.

Hegyi kakukk szól;
mindvégig hallom dalod
a másvilágon.

 

Óemaru (1719-1805)

Esti hóhullás;
széna halk ropogása
az istállóban.

 

Onitsura (1660-1738)

Hatalmas Hajnal!
Elmúlt idők szele száll
a fenyőkön át.

A hajnalpírban
a kalászok csúcsán, - nézd,
érik a tavasz!

Víz a völgyön át;
ott kövek énekelnek,
s vadcseresznye nő.

Meggyvirágoknál
- madárnak két lába van!
Sőt a lónak négy!

Kertemben ott áll
egy kicsiny kamélia
fehér virága.

És így nyílnak ki,
s így nézem őket, és így
hullnak le, és így -

Pisztrángok szállnak!
és lenn a víz mélyében
úsznak a felhők.

A hűvös szelek
fenyőzúgással töltik
meg az égboltot.

Milyen súlyosnak
tűnnek a vízimadarak,
mégis lebegnek!

Hová önthetem
ki mosdóvizemet? - ma
mindenütt zümmögés.

 

Ontei (1870-1925)

Első Napkelte;
ím a víz és a felhők
szétválasztódtak.

 

Ótsuji (1881-1913)

Hangom se szól úgy,
mintha az enyém lenne
e hideg éjben.


A barackok mily
mélyre kortyolják a nap
fényét e csendben.

 

Raizan (1653-1716)

Újév napján a
folyó a mezőkön át!
Hallom a vizet.

Marékkal téptem
a tavasz füveit és
eldobtam őket.

Felemelkedtem,
s ott láttam magam fekve
a hidegségben.

Gázló asszonyok
rizst ültetnek; mind piszkos,
kivéve - daluk.

 

Rankó (1726-1799)

Holdfényben hulló
fehér kaméliák - óh,
egyedüli hang.

Lágy nyári éjjel,
a felhőkből felhőkbe
száll a telihold.

Törik a sárga
nád, lassan elsodorja
magával az ár.

 

Ransetsu (1653-1707)

Egy szilvaszirom
kibújt - s körülbelül egy
sziromnyi meleg.

Csak egy levél hull,
hirtelen - csak egy levél;
a szél ölébe.

Mélyen az éjben
még maga a Tejút is
helyet változtat.

Füstölgő ködök
suhannak a víz fölé
az őszi estben.

Nézd a telihold
az esti ég zöldjére
fenyőfákat fest.

Egyik fűről a
másikra táncolnak a
harmatgyémántok!

Áramló vizet
mos a leáramló víz
az esti hűsben.

 

Rippo

Virágot s holdat
láttam; a legszebbet most
látom: a havat.

 

Riyú (1660-1705)

Tetőcserepet
tör a vihar; s még mindig
zúgnak moszkitók.

 

Róka (1671-1703)

Miért repülnek
oly sietve a libák
a tavaszéjben?

Nem havazik már;
a cserjéken ragyogó
pelyhek az éjben.

Egy vízimadár
szirmokat szel begyével
az átúszáskor.

 

Roseki (1870-1918)

Barátok nélkül,
magányosan mocsárba
dobott téli hold.

 

Ryókan

A széllel jönnek
szálló, száraz levelek;
kis tűzre elég.

Ahogy a fűszál,
összeroskad a mezőn,
úgy marad fekve.

Ablakom sarkán
ott függ a hold; a tolvaj
ottfelejtette.

Ha eső esik,
ez a Ryókan barát
megszánja magát.

 

Ryóta

Egy szót se szóltak;
a vendég, a gazda s a
fehér krizantém.

Dühöngve mentem
haza - ott fűzfák vártak
a házam előtt.

Éji titkos hold
tavaszi eső után
a fenyőkön át.

Ki van még ébren?
Lámpája még ég. - Esik
az éj közepén.

A hold a vízben
felbukfencezett, s akkor
tovasodródott.

Mintha már soha-
se lenne tavasz, oly sok
levél hullott le.

Ah, magányunkban -
tűzlegyet hoztam beteg
kisgyermekemnek.

 

Ryúho (1601-1672)

Holdat merítek
fel csészémmel s kiöntöm
a vízzel együtt.

 

Ryúshi (+1681)

Ó ez a nagy csend!
madár lépteit hallom
a hullt avaron.

 

Ryusui

Sírva igyekszik
az eltévedt kisgyerek
tűzlegyet fogni.

 

Sanin (1877-?)

Hogyha sétálok,
ott messze velem sétál;
madárijesztő.

 

Saryú (17. század)

Ecsetek nélkül
fest hajlongó füzeket
a tavaszi szél.

 

Sazanami

Verebek szállnak
egyik madárijesztőről
át a másikra.

 

Seibi (1748-1816)

Árnyékba bújva
adom át vendégszobám,
ha megjön a hold.

Most, hogy levele
mind lehullt, ott áll a fa
a napsugárban

 

Seihó (1882-1944)

Felszálló madár
szárnycsapkodása hajtja
a tavasz vizét.

A tűző napon
napernyőd, ó édesem,
ugyancsak kicsi!

 

Seira (1739-1791)

Hideg holdas éj!
Ó, gyengéd szárnycsapások
zúgását hallom.

Szarvát emeli
és bámul a sok tehén
a nyári mezőn.

 

Senkaku (1676-1750)

Rúg, ágaskodik,
és vissza se tekint, úgy
vágtat el az év.

 

Senna (1650-1723)

Néhány papírlap,
miután eltávozott;
magányos dolgok.

 

Sesshi (17. század)

Ablakdeszkámat
halk hangon cirógatja
a vadlóhere.

 

Shadó (17. szaázad)

Sok különböző
nehéz nevet visel a
tavaszi zsenge.

 

Shi-ei (+1868)

Két ifjú bambusz;
a holdat tartva állnak
ott, egymás mellett.

 

Shihyaku

Csak ő hibázta
el az arató kocsit;
madárijesztő.

 

Shiki (1867-1902)

Őszi telihold;
fenyőág árnyéka hull
fehér gyékényemre.

Senki sincsen ott;
csak nádszék az árnyékban
és fenyőgallyak. S

Épp a Zen-templom
Nagy-Kapujától jöttem -
csillagos éjjel.

Esti holdfényben
szilvafaág szirmai
hullnak a lantra.

Sötétkék tenger,
fehér, hófödte hegyek,
megjött madarak.

Egy csöpp tanyácska
három-négy szilvafával,
és még egy, még egy.

Homokos strandon
lábnyomok futnak, hosszan,
mint e tavasznap.

Minden szigeten
fényt lobbantott lángra a
tavaszi tenger.

Fűvel telt kosár
áll a tavaszi hegyen,
de senki sincs ott.

Eső tavasszal!
a napernyők befedik
a révészhajót.

Keze tele van
kagylókkal - nézd, mily szépek!
hívja barátját.

Pacsirta lebeg;
átlépi a felhőket,
és ködöt lehel.

Az országhatár
egyik hegyének csúcsát
még hófolt fedi.

Gondtalanul száll
a felhő; hegy lankáján
paraszt szántogat.

Sűrűsödő köd
mosta el a hegyeket.
Csak egy torony áll.

Kőfal is reped,
ha macskák szeretkeznek;
- ó, mily szörnyűség!

Kidőlt egy egész
fadézsányi indigó:
tavaszi folyó!

Vadliba kiált -
sziklák felé az éjben
fehér hullámok.

Költöző fecskék;
bátran repülnek a nagy
Óceán felé.

Tavaszi mező;
miért jönnek-mennek az
emberek oda?

Zárják a templom-
kaput, pántja csikorog,
- már későre jár.

Vasútsín fölött
mélyen vadlibák szállnak
a holdvilágban.

A part s a csónak
csevegnek egymással, hisz
oly hosszú a nap.

Visszanéztem, de
aki éppen erre jött,
eltűnt a ködben.

Bambusz sípocskát
fújt, amint erre ment a
tavaszi éjben.

Nézd, hogy ugrál a
veréb a verandán át
nedves lábakkal.

Lámpát gyújtottam;
a bábuk árnyat vetnek,
- mindegyik egyet.

Ide és oda
libeg egy sárga lepke
a víz tetején.

Lepke alszik a
kövön - miről álmodik?
bús életemről.

Törött sziklánál
apró halak játszanak
a fűzfák mentén.

A városon át
fut a folyó, és útján
fűzek kísérik.

Estéli hegyek
bíbora; azáleák -
egyetlen ház sincs.

Alacsony felhők
szállnak fel egymás mellé
a tenger végén.

Holland hajó! sok
vitorlával, dagadó
fellegek előtt.

Árban gázolni
a nyárban, és középről
még visszanézni.

Kígyó siklott el;
a hegy elcsendesült és egy
fehér liliom.

Hatalmas Buddha
ül szívtelen és örök
hűvösségében.

Legvégső végén
a hűsnek, tenger fölött
hold szállt magasba.

Minden gond és baj
már mögöttem van; láttam
a nyári holdat.

Villámfény villant;
erdő szélén víztócsa
tükrözte vissza.

Összeroskadt híd;
mögötte magányosan
egy szomorúfűz.

Mennyi maradt meg
az egész életemből?
Ó, rövid éjek.

Meddig jöttök még
szemeimbe szúrni, ti
keringő legyek?

Kihunyt lámpácska;
az este hűvösén át
a vizek hangja.

Elült a vihar;
a fán, hol tücsök zenél,
ég az esti fény.

Nézd, a jégmadár!
a medence vízében,
halak a mélyben.

Lámpácskám kihunyt;
hallom, szél suhogtatja
banánfa lombját.

A pontyfejek épp
kibújnak a víz alól;
kopog az eső.

Fehér pünkösdi
rózsa - ha a hold fénylik -
szirmai hullnak.

Rövid éjszaka;
csak a révkikötőnél
ég valami fény.

Fenyőágak közt
vitorlásokat látok
az esti hűsben.

Az esti szélben
lágyan ringatják maguk
a fehér rózsák.

Egyre messzebbre
megy a lámpás; közelről
hegyi kakukk szól.

Öreg temető,
besüppedt sírok; vadul
nőnek a gyomok.

Mikor a hold jött,
esti szél fújt a füvön,
s hegyi kakukk szólt.

Vörösfenyősor
fut a rizsmezőn át a
templom kapuig.

Mily sietősen
mossa el ezt a nyarat
a gyors Mogami.

Gyertyát gyújtottam
istennek; hazatérve,
szarvas bőgése.

Sötétlő erdő:
bogyót hallok valahol
a vízbe hullni?

Leszüretelt rizs;
elhagyva áll a kopár
út mentén Jizó.

Rekedten üvölt
a majom, s foga villog;
hold száll a hegyre.

Áll az árvízben
higgadtan s zokszó nélkül;
madárijesztő.

Ha a hold ragyog,
emberré válnak a
madárijesztők.

Az őszi szelek
fújnak; élünk s egymásra
nézünk, te meg én.

Rőt, őszi lombok
ily magasan nincsenek
e sötét hegyen.

Magányos kis ház;
lassan alászáll a hold
a füvek fölé.

A fának dőlök;
csaknem minden ág csupasz;
csillag-teli éj.

Halott rákocska;
valaki rátiport az
őszi reggelen.

Lóról leszállva
kérdem a folyó nevét;
őszi szél felel.

Gyermekjátékot:
papás-mamást játszottunk
az őszi estig.

Az őszi szél fúj;
számomra nincs már isten,
nincs már Buddha sem.

A templomudvar
fényétől távol alvó
vízimadarak.

A tűzijáték
kihunyt, mindenki otthon;
milyen sötét van.

Magasra száll fel
a hold; lassan levelek
hullnak egymásra.

Levelek szállnak
valahonnan messziről;
vége az ősznek.

Krizantémillat,
jóllehet ez a holdas
éj a tél jele.

A fedélzetre
jégszemecskék hullnak mély,
sötét pengéssel.

Kóbor macska ül
a téli kertben; kicsiny
tócsát hagy hátra.

Hideg pirkadat;
a jég fölött árad az
emelkedő ár.

Kieveztünk a
ködből; mily tágas tenger
feküdt mögöttünk.

Távol a tavak
határtalanságában
egyetlen bíbic.

Rád vártam, végül
újra esőre fordult
a zord téli szél.

A téli folyón
a beléje hajított
kutya teteme.

Hegyek közt falu;
magas hótömeg alatt
csörgedező víz.

Valahol ott az
erdőben van egy kis tó;
a jege kövér.

Még tízéves sincs,
s a barátokhoz adták;
- komor, hideg éj.

Tizenegy lovag
metsző hóviharon át;
egy sem néz széjjel.

Az apátságból
csupán a kapu áll még
a puszta mezőn.

Pókra tapostam;
mily magányos és hideg
lett tőle estém!

Kiszáradt mezők;
csupán egyetlen fény tér
be a kis házba.

Táncolva szállnak
a tó vize fölött a
lehullt levelek.

Hideg téli éj;
a kősírbolt árnyéka,
fenyő árnyéka.

Nagy szegénységben
tíz éven át tanulni:
egy szál takarón.

Vadul táncolnak
az elhagyott csónakon
a jégszemecskék.

Hópelyhek hullnak
a kacsákra az öreg
tavacskán; este.

 

Shikó (1664-1731)

A ló fülei
hátra csapódtak; hűvös
körtevirágok.

Szálló madarak;
tolluk majdnem súrlódik
az őszi lombhoz.

 

Shirao (1735-1792)

A messzeségben
szétvált folyó ágai
a ködbe vesznek.

Az elmúló ősz
fűcsomói alatt ott
rejtőzik az ár.

A fények égnek;
cseresznyevirág hullik;
szívem vágyódik.

 

Shiró (1724-1815), (1742-1803)

A vízen, amit
felmarkolok, ragyog a
tavasz kezdete.

Ím felkél a nap -
semmi mást nem láthatsz a
tenger ködén át.

A vízesés jön
és lezúdul a vadon
magas zöldjébe.

Dereng a hajnal;
a hóba temetődött
éjjel a vihar.

 

Shóha (+1771)

Hullámok törnek
meg a kis sziget körül;
ködön át, látni.

Madárijesztő;
árnyéka már az útig
jön el az estben.

Csodás ébredés,
élünk - a téli esők
ó világában.

Tűzijátékhoz
hordtam - mind-mind otthon volt -
az ősz vizeit.

 

Shóhaku (1649-1722)

Mily szűzi a csend!
gesztenyelevél süllyed
a tiszta vízben.

Az őszi estben
kis anyátlan gyermek ül
magában s eszik.


Shó-u
(1860-?)

Futó zivatar
után fényes nyári hold
terül a fűre.


Shúóshi
(+1892)

Mélyen a völgyben,
esti ködbe burkoltan
még csalogányok.


Shúrin
(1881-1923)

Messze a parttól
halászok kiáltása;
süt a nyári hold.


Shushiki

Fácán farktolla
gyengéden hozzáért egy
kis violához.


Sódó
(1641-1716)

Tavaszi kunyhóm!
Ott belül semmi sincsen,
és - minden, minden.

Magával cipel,
s fut előttem árnyékom
vissza a holdfénybe.

Elmúló tavasz -
elhervadnak a rózsák,
saláta fonnyad.


Sóin
(1604-1682)

Harmatcsepp fénylik,
- mit sem törődve azzal
hová is hullott.


Sókan
(1465-1553)

Újév hajnalán
azt választom, hogy nézlek
Fuji no yama.

Fehér kócsagok
- hang nélküli hó szárnyak
az égbolt felé.

A hold rákötve
az ablak kilincsére
- kerek legyező.

Elolvadt! Most ez
a hóból készült Buddha
valóban Buddha.


Sora
(1648-1710)

Mint hab oly könnyű,
vagy mint kék reggeli köd,
a harmatos föld.

Csillaggal telt tó;
téli zápor borzolja
újra és újra.

Egész éjen át
hallom az őszi szelet
itt a hegy mögött.

 

Sóseki (1865-1915)

Úgy tűnik kövek
mozognak a tó alján,
oly tiszta a víz.

 

Taigi (1709-1772)

Fülemüle jött,
és a zöld mohamezőn
ott állt s hallgatott.

Nincs egy kő sem, hogy
a kutyához vághassam;
csak téli holdfény.

Templomharang szól
rabló elfogására;
a téli erdőn.

Téli holdfényben
egyedül jöttem át a
recsegő pallón.

Még rizs morzsácska
csücsül a macska bajszán,
de szeretni megy!

Békével teli
napok; nyugtalan évek
elfelejtődnek.

Mindegyik csillag
külön kezd sziporkázni
e fagyos éjben.

Széltől-felfordult,
felállított, majd eldőlt
madárijesztő.

Tűzlégy cikázott,
nézd! - csaknem felkiáltok,
de magam vagyok.

A tűzlégy fénye;
mikor végül megfogtam,
ujjaim közt ég.

Sárga vadrózsa;
levélben virág s újra
levélben virág.

 

Teishitsu (1607-1673)

Ó az a, az a -
- már szavam sincs; - virágzó
Yoshino-hegység.

 

Torahiko (1892-?)

Petárdák tüze;
de amikor kihunytak, -
éj, mint előtte.

 

Tórin (1772-1806)

Tiszta őszi hold;
vízi tetvek sietnek
a sziklákon át.

 

Tóyó (+1892)

Hulló csillagok
csíkozzák az égboltot -
forró az este.

 

Uritsu (kb. 1675)

Ponty cuppan éppen;
sötétedő víz felett
szilvavirágok.

 

Yaezakura (1879-?)

Kivéve házam
tűzhelyét körben minden
kiszáradt, puszta.

 

Yaha (1662-1740)

Lámpám körül is
mozdulatlan fényköröd;
téli elzártság.

Ó, szegény macskák!
Kezdettől fogva sírnak
a szerelemtől.

Mikor kertemet
söpörtem, kaméliák
kelyhei hulltak.

Alkonyi hóban
egyetlen ernyőcske jön
gyors haladással.

Éjjel a sirály
miközben vízre zuhan,
csillagot csíp fel.

 

Yasó

Téli viharban
csendesen ül a macska,
s szüntelen kacsint.

Egy vízimadár;
a begye összeakadt
tükörképével.