« http://haiku.hu, a Terebess Online http://terebess.hu különlapja
Végh József: A halál pitvarában
Kelényi Béla haikui

 

Végh József
FORDUL A VERS
Új Forrás, 37. évf, 2000/10. szám (December), 51-54. oldal

 

Kelényi Béla
Nem hallatszik, nem is látszik: bevezetés

Néhány hónappal ezelőtt megpróbáltam három szoborhoz bevezetőt írni: "végtelenül egyszerű jelenlét/jel-lét, mintha ki akarná magát hasítani (vagy inkább szúrni, döfni), el akarná magát tüntetni (a térből?). Mintha dárdavető harcosok ősi, csontvázig égett figurái feszülnének neki (a hiánynak?)..."
"Iránytűk" – nevezte el a szobrokat a művész, amit szinte azonnal "Tű-irányok"-nak fordítottam át. Talán nem véletlenül; az általuk megmutatott jelenlétet leginkább olyan, a hallgatást kifejező beszéddel tudtam volna megnevezni, mint a szobrok hatalmas tű-lándzsáinak alig látható villanásai.

Ekkor kaptam meg Végh József tanulmányát, melyet a (halál előtt létrehozott) haikukról írt; annyira erősen hatott rám, hogy szinte egyértelműnek látszott: a bevezetést egy haiku formájában kellene megírni. Ám mindenképpen japánul szerettem volna visszahallani (a japán szavak "eredeti" hangzásának erejével felidézni a tér/hiány képzetét), ezért arra kértem a tanulmány íróját, hogy a verset fordítsa "vissza" japánra (ám a szobrokat sohasem látta). A japánul rögzített szövegből egy másik barátom segítségével hangmunka készült: az érthetetlenné torzított, végül teljesen tiszta, folyamatosan ismétlődő szöveg közepén magyarul szólalt meg a haiku. Azonban soha nem hangzott el; a művész számára túlságosan didaktikus volt, s a bemutatón maradt a csend

Át- meg átszúr, hogy
összevarrja magát a
térben a hiány

 

Végh József
FORDUL A VERS

Hogyan lehet lefordítani egy verset? Barátságból elvállaltam, hogy megpróbálok az anyanyelvemről egy tanult nyelvre átfordítani egy haikut, amely egy olyan kézzel fogható valamit jelenít meg, amit magam nem tapasztalhattam. El sem vállaltam volna, ha nem érint meg a vers, ha nem adott volna egy megnyugtató és ugyanakkor folytonos bizonytalanságban hagyó jelenlét-érzést. Biztosan közvetíti hogy amiről szólni akar, az a közelemben van, érezhető; ám tudtomra adja azt is, hogy a jelenlévőről közelebbit csak a versen keresztül tapasztalhatok meg.

A szavak hálójukba kerítenek valamit, amit sűrű szövetként rejtenek. Ez a háló, olykor áttetsző fátyol csupán, máskor sűrű sötét posztóként sejteti csak, mit tapasztalhatott a másik; mire mutat rá, amikor kimondja a szavait.

A fordítás során nemcsak látatlanba, vakon kellett egy ilyen sűrű leplet úgy újrarendezni, hogy képes legyen megmutatni a tárgyat, hanem a magyar szövetet lebontva japánul kellett azt újraszőni. Egy kicsit tágabb lett, máshol szorosabb; más oldalról, máshogyan feszül a tárgyra. Ritkán gyakorlom az effajta szóbogozást és kötést. Többnyire olvasok idegen nyelven, ám az ember olvasás közben nem fordít. Utána, amikor visszaemlékezik, akkor teszi magában magyarrá az élményt. Most meg kell próbálnom a haikut, a szavaknak ezt a japán konstellációját visszavinni eredeti hazájába. Így, ha lehet, a vers japánabb lesz azoknál a fordítatlan-fordíthatatlan haikuknál, amelyek sohasem hagyták el Japánt. Én azonban nem vagyok japán, csak olyan költők szólítanak meg mint Basó, Issza, Rjókan. Elvétve úgy érzem, meg tudok szólalni a nyelvükön, és azt csak sejtem, hogyan szólhat Basó ma egy japánhoz.

Amikor az ember megértette a verset, az olyan erővel kel életre, hogy csak a "jelen-lévő"-t láttatja, elfeledteti a megnevező szavakat. Most erre a jelenlétre kell új szavakat találni japánul. Az élő párbeszédben az ember jelenléte közvetíti a tartalmat. Az írott szöveg esetében kell legyen a versben egyfajta megjelenítő erő, amely lehetővé teszi a szöveg megértését, esetenként arra készteti olvasóját, játsszon el a szavakkal. Egy ilyen játék során tudom elképzelni, hogy egyik nyelvről a másikra forduljon át a vers. A próza lazább szövete, folyamként való hömpölygése más utat szab magának. A vers természetét hosszabb játék, több munka után láthatjuk, láttathatjuk meg.

Japánban is a tőr, a fájdalom szúr (szaszu). De ha tű szúr, akkor az már varr (mu). Japánul a "térben a hiány" egy szóval is kifejezhető. Van néhány más szó is az űrre, mint helyre. A "szukima" ezek közül: a hézag, a rés, a kitöltetlen tér. Ami nincs ott, az hiányzik. A mu (egyes összetételekben niunak olvassák) a japánban a fosztóképző szerepét is betöltheti és inkább főnév. Önálló szóként a Kapujanincs átjáró című zen-szöveggyűjteményből ismert "nincs" szócska. Filozófiai értelemben pedig a lehetőségekkel telített "üresség", amelyben minden olyan dolog, pillanat benne van, amelyek észlelésére az ember képtelen.

Ha "magát" mond a japán, az egyxik szava (dzsisin) az önmagára mutató ember, már hivalkodó. Az európai megszokta a magára mutogatást. Ott, ez nem szokás. Szavakkal kihangsúlyozva már-már önhittség. Egyszerűen "ő"-t mondanak, és az ige, a ragok egyértelművé teszik, a cselekvés, a történés irányát.

A nyersfordítás tehát lehetne: Szukima-niwa nai-koto-wa szasi-te, no-tame-ni kare-dzsisin-ni nui-mano-o szuru. A kötőszavakban és a hangulatokat és érzelmi nyomatékot kifejező toldalékokban gazdag japán nyelv a külföldit elbizonytalanítja: nem vétett-e valamit az udvariassági szabályok kifinomult rendszerében. Tudom, hogy hangsúlyt tettem a "térben a hiány" kifejezésre, mert a japánban egy szóval fejeztem ki. De azt nem tudhatom, nem sérti-e a japánok arányérzékét, nem lesz-e túl merész a számukra egy haikuban a hangsúlyos szó. A klasszikus haikuban a vers belsejében van egy erős hangsúly, vagy több gyengébb és egy hiátus. Ami persze szabályként úgy működik, hogy mindenki tudja, mihez képest változott meg a vers ritmusa. A tizenhét szótag sem dogma. A japán írásmód az európaitól eltérően szótagol, a régi japán helyesírás különösen, például az 'n' hang is szótagnak számít. A három sorra osztás sem kötelező, nem feltétlenül kell a haikut 5-7-5 szótagos sorokba tördelni, illetve a törések ugyanazon a versen belül is áthelyezhetőek máshova, sokszor, ha a szóhatárok módosulnak, egy-egy ilyen cezúra áthelyezés miatt az egész vers jelentése megváltozik.

Mi történik akkor, amikor japánul szeretnék ebből a nyersfordításból haikut faragni? A haiku természetével ellenkezik a fontolgatás, a csináltság. Másodszor is el kell veszítenem a megtalált szavakat, hogy úgy vehessék körül a formát, mint először – magyarul. Sokáig hiába összpontosítottam. Amikor végre úgy éreztem a szavak szinte takarás nélkül azt a jelenvalót tárják fel, ami a haiku írója nyomán engem is megérintett, megmutattam egy japánnak, Abe Tecusinak.

szukima szaszu
kare-dzsisin-o nui,
nai-mono-ja

Nem értette. A nyersfordítás hosszú mondatát fel tudta fogni, de zavarta, hogy nem látja a tárgyát. A vers már túlságosan elvont, enigmatikus, különösen, hogy a végén ott az a 'ja' szócska, amely nyitva hagyja a végét, mintha magyarul '...' lenne ott, ugyanakkor egy szinte csak a japánok számára érzékelhető érzelmi bizonytalanságot fejez ki.

Elmeséltem a tapogatózásaimat. Nem volt elég. El kellett mutogatni, fel kellett rajzolni a táblára. Ezek után már megérezhetett belőle valamit, mert most újra kellett fogalmazni a kiindulás alapjául szolgáló mondatot. Számára máshol vannak a hangsúlyok, mások azok a vonalak, melyekről felismerni véli a tárgyat. Az egyik ilyen hangsúlyváltozásnál jöttem rá, egyformán fontos minden szó. Nálam elsikkadt az át-meg-át szúr ismétlődése. Ő a varr szót használja, amit a japán nyelv felkínál, és ráadásul az igekötőt is ismételten kimondja, ami a japánban természetes módja a hangsúlyozásnak.

A japán vers-értelmező igyekszik tükörben fordítani az eredetit. A „kare" („ő") szó használatát a vele szinte szinonim „dzsibun"-nal próbálja enyhíteni, ami mellett a „dzsisin" is azt hangsúlyozza, hogy ez pusztán vonatkozó névmás. Magára mutat vele az ember. Azzal viszont nincs mit tenni, hogy az ilyen magára mutogatás Japánban udvariatlanság.

Abe tanár úr számára él a japán nyelv, és így általa lesznek a magukban halott, elvont kifejezéseim élővé. Az ő segítségével szólalnak meg újra a szavak. A háló csak így tudja felvenni a tárgy alakját.

Kuri-kaesi, kuri-kaesi nui-ageru.
Dzsibun-dzsisin-o cukuru-tame,
tarinai szukima.