« http://haiku.hu, a Terebess Online http://terebess.hu különlapja
Antal Barnabás haikui

 

Antal Barnabás
IMPRESSZIÓ 17 SZÓTAGBAN

Ezredvég, XI. évf., 3-4. szám, 2001. március-április, 51-54. oldal



A haiku

Európa a 19. század második felében kezdte ténylegesen megismerni Japán művészetét, elsősorban a festészetét.
Van Gogh és kortársai lelkesedése a fekete tusrajzok és a színes fametszetek iránt az újonnan felfedezett távol-keleti országra irányította a figyelmet. A nyelvi korlátok és nehézségek leküzdése után az 1900-as években megjelentek a nyugati nyelvekre fordított első haiku-kötetek és irodalmi szenzációként ünnepelték az "impresszionista epigrammákat". Azóta fordítói kötetek százai láttak napvilágot, de felmerül a kérdés, hogy a japán verselés egyes - nyugati - költői és műfordítói mennyire értik és követik a haiku poétikai hagyományait.
A haiku irodalomtörténeti előzményei hosszú évszázadokra nyúlnak vissza. Tudvalevő, hogy Japán igen sokat merített a kínai kultúrából, de tévedés lenne azt gondolni, hogy pusztán szolgaian másolt. Kína hatását soha nem lehetett figyelmen kívül hagyni, de amit Japán átvett, azt mindig "japanizálta", vagyis
a maga sajátosságainak megfelelően átalakította. Nem mentes a kínai költészeti hatástól a japán népdalokból kisarjadó tanka (vagy vaka) versforma, amely a 7. században alakult ki, és igen gyorsan népszerű lett. A tanka ötsoros vers, szótagszáma 5-7-5-7-7, más formai megkötés nincs. Az első három sor rendszerint egy természeti rajz, egy felvillantott látvány, egy élmény, pillanatnyi benyomás rögzítése, közlése. Az ezt követő két sor mintegy lezárása, "magyarázása" ennek az expozíciónak. A középkorban aztán szokássá vált költőtársaságokban, illetve baráti összejöveteleken a közös versírás.
Valaki elkezdte három sorral, a következő kiegészítette a fennmaradó két sorral, majd erre reflektált a harmadik újabb három sorral, majd a negyedik ismét két sorral folytatta és így tovább. Ebből a szokásból alakult ki a láncverselés, vagyis a renga. Idővel elhagyták a lezáró két sort és létrejött a haiku, bár ez az elnevezés csak a 19. századtól használatos, egészen addig a haikai, illetve hokku kifejezéssel jelölték. A 17. század elejére már széles körben elterjedt volt Japánban.
Látható tehát, hogy szinte ezerévnyi átalakulás után vált a haiku a japán költészet legjellemzőbb, legkedveltebb műfajává. Legnagyobb mestere Matsuo Bashó (1644-1694), aki élete nagy részét úton töltötte, akár egy vándorló szerzetes és hosszú barangolásai közben több ezer költeményt szerzett.
Művészetének legnevesebb követői: Yosa Buson (1716-1783) és Kobayashi Issa (1763-1827) voltak.


Formai és tartalmi hagyományok

Tudvalevő, hogy a haiku 17 szótag, soronként 5-7-5 szótagszámmal. De az íratlan szabályok szerint a költő nem írhat bármiről; ámbár elég nehéz is lenne ilyen röviden bemutatni bonyolult lelki rajzot, vagy heves szerelmi vágyat. Az emberi érzések és kapcsolatok megjelenítésére más irodalmi műfajokat használtak a japánok: a nó- és kabuki drámákat, valamint a monogatari-kat (történeti elbeszélés).
A haikunak nincs versmértéke, rímpárja is csak ritkán, mintegy véletlenül.
Zeneiségét, ritmusát a meghatározott szótagszámú sorok szabályos váltakozása és a vers hangulatának megfelelő magán- és mássalhangzók adják. A versforma tartalmi jellegzetessége, hogy nem leíró, nem elbeszélő, hanem "csak" tényszerűen felmutat egy természeti képet. "A mályvarózsák / a nap útját követik / Esik az eső." Való igaz, hogy ez így első hallásra prózainak hat. Ne gondoljuk azonban, hogy a haiku rövidsége rejtett értelemmel bír; pusztán ember és természet (környezet) kapcsolatának szemlélete. Hasonlóan a haikuhoz más japán művészetek is egyszerűnek tűnnek az európai szemben. Gondoljunk csak a tusfestészetre, ahol néhány ecsetvonással kész a festmény, vagy a nó színdarabra, ahol nincs mimika, mert álarcot használ a színész, és nincs gesztikuláció, a játék lassúnak, vontatottnak, szinte mozdulatlannak tetszik számunkra. Nem így a japánoknak; számukra egy festmény, egy színdarab, egy tanka vagy haiku alkalom a rácsodálkozásra, a szemlélődésre, az elmélyülésre. A távol-keleti ember mentális világszemlélete más, mint a miénk. Az európai költészet rímekkel, jambusokkal, időmértékkel él; leíró, cselekvő, és átüt rajta a költő személyisége. Ezzel szemben a haiku felvillant egy természeti állapotot, vagy egy hétköznapi történést - bármiféle minősítés nélkül. A japán poétika ezt a felmutató jelleget a sono-mama ("éppen ilyen") kifejezéssel jelöli:

Rizshántolásból
hirtelen a holdra néz
a parasztgyerek.
(M. Bashó)

Alkonyi tücsök.
Utoljára kivillan
a tóra a nap.
(K. Issa)

(Tandori Dezső fordításai)

De hogyan lesz ebből költészet? Az olvasó teszi azzá úgy, hogy megéli és továbbéli a verset, hiszen a rövid három sor csak elindít benne egy gondolati, érzelmi asszociációt. Ezért a haikut nem elég olvasni; látni, hallani, érezni is kell. Az olvasónak "lelki szemeivel" látnia kell, hogy a holdfény szikrázik a havon; hogy a cseresznyevirág pörög a tavaszi szélben, stb. A költő tényszerű közléséből mindenki a saját vérmérsékletének, érzékenységének, hangulatának megfelelően kibontja, kitágítja magának a verset; tehát költő és olvasó együttesen teszi a haikut költészetté. Kosztolányi Dezső írta haiku fordításaihoz a következőket:
"A haikut... az európai epigrammákkal vetették egybe, de az csak külsőleg - a tömörségével, a szűkszavúságával - emlékeztet. [...] A haiku egy természeti rajz, egy rajz körvonala, utalás egy festményre, vagy ennek a festménynek csak a címe[...] A természeti rajz mögött - melynek mindig pontosnak, valószerűnek kell lennie, lírai közlések nélkül - egy másik rajz is van, egy lelki rajz. De ez nem a költő lelki rajza, hanem általános emberi - mondjuk - az olvasó lelki rajza. [...] A költő háttérben marad, a vers mögött, az érzése mögött, s egy rajzot nyújt át az olvasónak. Ezt a rajzot az olvasó világítja át érzésével, s ekkor kiszínesedik..."
A fentebb írtakra érzékletes példa a következő vers: "A bronzharangra / pillangó telepedett. / Alussza álmát." Ha magunk elé képzeljük ezt az "állóképet", érezzük, hogy ennél azért több. Először a mozdulatlanságban fedezzük fel az első ellentétet: a hatalmas, súlyos, vaskos harang és az apró, pihekönnyű pillangó békés nyugalmát, amely örökérvényűnek tűnik. Ám egy időbeli ugrással megjelenik a második ellentét: a harangot megkondítják, s a pillangó felriadva elillan. Amint a harang lassan jobbra-balra kileng, halljuk zúgását, s látjuk a lepke néma és gyors szárnyverdesését: vége a csendes nyugalomnak, amíg szól és mozog a harang. Ez a vers jelképe lehet a múlandóságnak és a körforgásnak.
A haikuk íratlan tartalmi követelménye általában, hogy valamely évszak tipikus hangulatát adja vissza, megemlítve az évszakra jellemző növényt, vagy állatot. Tavasz: szilva- és cseresznyevirág, csalogány, béka és a szél; nyár: szúnyogok, tücskök, kakukk, kabóca, mákvirág és a nap; ősz: a színpompás falevelek, krizantém, a költöző madarak és az eső; tél: varjú, vadkacsa, retek, csupasz ágak, hó és a hold. A legtöbb japán antológia nem irodalmi korszakok vagy szerzők szerint csoportosítja a haikukat, hanem a négy évszak szerinti beosztásban. Jobban mondva Japánban az újévet szinte külön évszaknak tekintik, ami náluk február eleje.
Haikut fordítani európai nyelvre igen nehéz, még a legjobb fordítások is csak megközelítőleg tudják visszaadni lényegét és hangulatát. A nyugati nyelvekben az igéket és főneveket sűrűn körülveszik a névelők, segédigék és prepozíciók, ezért szinte lehetetlen 17 szótagba sűríteni a haiku tömör tartalmát. Erre a magyar nyelv - talán - alkalmasabb. A japánban nincs névelő, nincs többes szám, sokkal kevesebb a grammatikai kötőanyag; majdnem hogy mozaikszerűen követik egymást a szavak. Ezeknél a sajátosságoknál fogva a japán nyelv nem igazán alkalmas a rímes, az időmértékes vagy a hangsúlyos verselésre; talán éppen ezért is alakulhatott ki a haiku-forma. Ezt leginkább egy példán keresztül tudnám megvilágítani:

Asagao ni
tsurube torarete
moraimizu.
(Kaga no Chiyo)

Hajnalka kúszott
kútunk láncára. Vizet
máshonnan hozok.
(Rácz István fordítása)

Az asagao a hajnalkának megfelelő növény, szó szerint: "reggeli arc"; a tsurube vízhúzó eszköz (a kút lánca vagy kötele); a torarete jelentése: megfogni, (bele)kapaszkodni; a moraimizu pedig összetett szó, a mizu főnév vizet jelent, de a "moraimizu" már ige, azt fejezi ki: a szomszédtól (máshonnan) hozni vizet. A költőnő vízért megy a kútra, de gyönyörködve veszi észre a kútláncra tekeredett hajnalkát. Húzzon vizet a kútból, letépve ezzel a csodás virágot? Nincs hozzá szíve, így inkább a szomszédba megy vízért. Gondoljunk bele, hogy ezt az egyszerű élményt bármelyik európai, lírikus költő hány sorban, milyen formai és nyelvi gazdagságban írta volna meg, bőven ellátva hasonlatokkal és metaforákkal a verset. Kosztolányi sem tudta megtagadni európai és lírikus gondolkodásmódját fordításaiban. Érdeme ellenben a lelkes úttörőmunka és a páratlan érzékenységű beleérző készség, amivel a legtöbb haikunak visszaadta a hangulatát, ha nem is 17 szótagban. Tandori Dezső műfordításai sokkal közelebb állnak az eredeti jelentéshez, és az 5-7-5 szótagú tagolást is betartja. Összevetésként ugyanaz a Bashó-vers kettőjüktől:

A száraz ágon komoran időz
egy óriás, fekete holló.
Megjött a ősz.
(Kosztolányi)

A száraz ágon
varjú telepedett meg.
Ősz van, este van.
(Tandori)

Érezhető a különbség: Kosztolányi fordítása túl lírai, túl sötét, komor és érezhető a Poe-i hatás. Mindezzel együtt nagyon jó vers, de inkább epigramma, mint haiku. Tandori közelebb visz az eredetihez, fordítása nem annyira végletesen lemondó, jobban megragadja a japán ember viszonyát az elmúláshoz.
Halál előtti búcsúversek A jisei kifejezés a sokszor közvetlenül a halál előtt haiku vagy tanka formában írt verseket jelöli. A Távol-Keleten nem olyan végleges és félelmetes a halál közelsége, mint a nyugati kultúrákban. (Gondoljunk például a szamurájok harakirijére). A haikut egyszerűsége, letisztultsága, és a japánok természetszeretete révén - mint a japán művészeteket általában - igen mélyen áthatja a zen-buddhizmus. Így a halálra - utazásra, mely a következő világba vezet - szinte derűs nyugalommal készülnek. A jisei korántsem végrendelet, hanem egy utolsó gesztus az itt maradókhoz, ami a legtöbbször ugyanolyan életteli, mint bármelyik haiku. A halálra készülő vagy haldokló ember nem ragaszkodik görcsösen múlandó életéhez, és nem fájlalja, hogy véget ér. Ez a szemlélet az "újra testet öltés"-ben vagy lélekvándorlásban való hitükkel is magyarázható. A zen szerint, aki úgy hal meg, hogy erősen ragaszkodik az élethez, vagy a megmentést egy következőben reméli, az még nem világosodott meg. A megvilágosodás a tudatnak olyan állapota, amely mentes a teoretikus gondolkodás kötöttségeitől. Végezetül három példa a jisei-re: Okano Kin'emon Kanehide, a "negyvenhét szamuráj" egyike, 24 évesen a harakiri (vagy szeppuku) előtt írt verse:

Az utolsó éj
havas mezői felett -
szilva illata.
(Somogyvári Zsolt fordítása)

Taigen Sofu zen-szerzetes, 60 évesen egy tankát hagyott hátra (sajnos magyarul lehetetlen visszaadni ennek a versnek a formáját):

Életem tükrét arcomhoz
emelem: hatvan év.
A képet egy ütéssel összezúzom -
A világ mint mindig;
minden a helyén.
(Somogyvári Zsolt fordítása)

Ezekből a versekből is látható, hogy a haiku műfaja mennyire életteli, természet közeli, gondolatébresztő, érzelem keltő és megindítóan emberi - mindenképpen érdemes a megismerésre és az olvasásra.

***