KLASSZIKUS KÍNAI KÖLTŐK

ELSŐ KÖTET
A KEZDETEKTŐL A VI. SZÁZAD VÉGÉIG

 

Európa Könyvkiadó
Budapest 1967

 

FORDÍTOTTA

 

ANDRÁS LÁSZLÓ                                     KÁLNOKY LÁSZLÓ

ARANY JÁNOS                                           KÁROLYI AMY

ÁPRILY LAJOS                                           KEMENES INEZ

BERNÁTH ISTVÁN                                   KORMOS ISTVÁN

CSANÁDI IMRE                                         KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

CSONGOR BARNABÁS                           LATOR LÁSZLÓ

CSUKÁS ISTVÁN                                       NAGY LÁSZLÓ

DEMÉNY OTTÓ                                         NEMES NAGY ÁGNES

DONGA GYÖRGY                                      ORBÁN OTTÓ

DUDÁS KÁLMÁN                                      PÁKOZDY FERENC

ECSEDY ILDIKÓ                                        RAB ZSUZSA

EÖRSI ISTVÁN                                           RÓNAY GYÖRGY

FODOR ANDRÁS                                       SOLYMOS IDA

FRANYÓ ZOLTÁN                                    SZABÓ LŐRINC

GALLA ENDRE                                          SZABÓ MAGDA

GARAI GÁBOR                                          SZEDŐ DÉNES

HULES BÉLA                                              SZERDAHELYI ISTVÁN

ILLYÉS GYULA                                         TELLÉR GYULA

JÁNOSY ISTVÁN                                       TIMÁR GYÖRGY

KALÁSZ MÁRTON                                   TŐKEI FERENC

WEÖRES SÁNDOR

 

Válogatta, szerkesztette és életrajzi jegyzetekkel ellátta

CSONGOR BARNABÁS

(IV–VI. rész)

TŐKEI FERENC

(I–III. rész)

Az előszót és a jegyzeteket írta

CSONGOR BARNABÁS

 

III. rész

KORAI KÖZÉPKOR

(III–VI. század)

 

ZSUAN CSI

 

ÉRZÉSEIMET DALOLOM

 

1

 

Nem tudok aludni az éj közepén,
felülök s pengetem zengő lantomat.
A vékony függönyön áttűz a hold,

ruhámon a hűvös szellő átszalad.

Magányos vadliba kiált a mezőn,

s dalolnak az erdőn szálló madarak.

Nyugtalanul várom én is a jövőm,

szívemet sajdítja félős gondolat.

 

2

 

A Folyamnál sétál két tündérleány,

a szelet követve libeg könnyedén.

Övdíszeit tőlük kapta Csiao-fu,

szép lányok illatát őrzi szép övén.

Szerelemtől lángol, s érzi biztosan:

ezer év múltán sem húny ki ez a fény.

 

Egy városfal-döntő szépség láncravert,

gyönyörűszép arca elbolondított.

Virág-szobájában rám emlékezik,

a feledés füvét növesztgeti ott.

Kiért kenekedik fürdője után?

Esőt várva féli a tüzes napot.

Szerelmünk szilárd volt, mint a fém s a kő –

egy reggel éreztem: örökre halott.

 

3

 

Ösvényt tipornak dús gyümölcsfa alá,
mint a Keleti Kert barackfáinál.

Mikor bablevelet visz az őszi szél,

a gyümölcsfákról is a levél levál.

Bozót növi majd be a csarnokot is,

ami ma virágzik, hervadásra vár.

A tág palotából vágtatva szökök,

a Nyugati Hegynél paripám megáll.

Még önmagamat sem oltalmazhatom,

családom védelmet kinél is talál?

Zúzmara borítja már a réteket,

év végén nekem is végem lenne már?

 

4

 

Egykor két kegyencnő nagy pompában élt,

oly dúsan virultak, oly szépségesen,

mint az őszibarack- s a szilva-virág,

 

Boldog izgalmukban tavasz tündökölt,

őszi dért idéztek komoly-kecsesen,

szavuk, nevetésük jóillatú volt,

dévaj pillantásuk bája végtelen.

Uruk kezét fogva örvendeztek ők,

s paplana alatt is, hosszú éjeken,

Madárpárrá lettek volna boldogan,

hogy vele szálljanak ringva, odafenn.

Hűséget fogadtak írott esküvel,

és hogy nem felejtik egymást sohasem.
mely gyöngéd fényt áraszt s örömet terem.

 

5

 

Északnyugaton kél az Égi Csikó,

azután egyre csak keletnek halad.

Sose marad nálunk a tavasz s az ősz –

az előkelőség s vagyon is szalad!

Tavaszi virágra hűs harmat pereg,

az őszi füvekre zúzmara tapad.

Szép a fiatalság – pirkadat ragyog;

megvénül az ember – lebukik a nap.

Vang-ce Csiao-n kívül van még valaki,

aki örökké szép s fiatal marad?

 

6

 

Négy égtáj mezőit nézem egy hegyen:

északon zöld sírok, zöld domboldalak.

A szirtekre fenyő s ciprus árnya hull,

a dalos madarak tovaszállanak.

Megindultan állok, nem lelem helyem,

a kín s keserűség át- meg átitat.

Kivégzése előtt elbúsult Li Sze,

Szu Csin-nek e tájék szűk volt s belehalt.

Az erényt keresték, rá is leltek ők,

miért sóhajtoznánk végzetük miatt?

 

7

 

A kezdődő őszben hűl a levegő,

s ágyam függönyénél cirpel a tücsök.

Meghat a természet, mély bánat fog el,

s nem oszlik a bú már, mely szivenütött.

Színes szavakat most miért szólanék?

S kinek szólanék most? Félve felülök,

szellő fújja vékony selyem-köntösöm,

dől a fény a holdból, sok dér-színű csöpp –

Reggel, ha a kakas megszólal a fán,

befogatom kocsim s hazakészülök.

 

8

 

Ifjúkoromban még szerettem a dalt,

a zenéért éget könnyelmű szivem.

Csang-an-ig sétáltam napnyugat felé,

híres énekesnők tartottak velem.

Örömöm még tetőfokára nem ért,

midőn a fényes nap letűnt hirtelen.

Hazaszáguldottam vágtató lovon,

vissza-visszarévedt vágyódó szemem.

Csang-an-ban elfogyott száz szép aranyam,

aggasztó már, mennyit is költekezem.

Mint ki délre vágyva észak fele tart,

jártam utat-vesztve és reménytelen.

 

9

 

A Keleti Kapun kívül dinnye nőtt,

regéket hallottam róla valaha.

Egymásba fogódzott a kicsi s a nagy,

szinte eltűnt ott a mezsgyék vonala.

Reggeli nap csillant tarkaságukon,

ott találkozott a vendégek hada.

A nagy vagyon mindig baj forrása lesz,

magát emészti a lámpa olaja.

Tisztes vég csak dinnyést, csak közrendűt ér –

kegyben, hivatalban ki bízhatna ma?

 

10

 

A Keleti Kapun kigyalogolok,

s északon meglátom a Sou-jang hegyet.

Alatta járkál a két páfrány-szedő,

a csúcson nemes fák, sűrű rengeteg.

Mikor köszönt már be újból a tavasz?

Ruhámra csillogó dér telepedett.

A hegyet hideg szél dúlja, tépdesi,

súlyos homályt hoznak éjszín fellegek.

Sikoltó vadlibák délnek tartanak,

a kakukk-kiáltás fájdalmas-rekedt.

Ez a nagy fehérség az őszből fakad,

ez a nagy kopárság sérti szívemet.

 

11

 

Sihederkoromban becsvágy ösztökélt,

hogy a Szent Könyveknél ne adjam alább.

Rongyaimba bújva óvtam gyöngyeim,

Jen-t és Min-t elérni buzdított a vágy.

Ablakomból nézem most a négy mezőt,

mind fentebb kutatlak, fennkölt társaság.

Ám a hegyeket már sírhalmok fedik:

a sokféle korszak egymásra talált.

Ezer ősz, tízezer esztendő után

hol is lelhetnénk meg a hírnév nyomát?

Most értem csak Hszien-men mester szavait,

s egyszerre sírásom kacajba csap át.

 

12

 

A Peng-halastónál járok fel s alá,

szemem Ta-liang-ba vissza-révedez.

Hullámhad tornyosul a zöldes vizen,

a végtelen síkon vágyam mit keres?

Állatok futkosnak rajta szertelen,

a légben madárhad repdes és repes.

Tizedik hónapba siklik épp az év,

Nap és Hold egymásra szemtől-szembe les.

Az északi széltől kegyetlen a fagy,

lehelete könnyű deret permetez.

Idegenben járok, társam nincs sehol,

s akárhova nézek, vad bánat sebez.

A kisember tisztes tettre tör csupán,

de örök elveket követ a nemes,

Mért is sajnálnám, hogy elért a nyomor?

Mindezt kifejezni született e vers.

 

13

 

Rekkenő hőséget hozott ez a nyár,

de már nemsokára dühe elapad.

Önmaguktól úsznak a gyér fellegek,

illatos fa görnyed a zöld lomb alatt.

A négy évszak folyvást jön és elköszön,

egymást űzi egyre a Hold és a Nap.

Üres csarnokomban járok fel s alá,

itt senkisem ismer – fáj e gondolat.

Bár örök örömben élnék ezután –

többé búcsúzások ne búsítsanak.

 

14

 

Tündöklik a nap, míg nyugaton leszáll,

végső sugarait villantja felém.

Forgószél verdesi házam négy falát,

Madárhad bú össze, ha a fagy kemény.

Társát megitatja a Csou-csou madár,

küzd az éhség ellen minden csoda-lény.

Mért feledik magas hivatalnokok

hazavivő útjuk veszély idején?

Üres hírnevükkel kevélykednek ők,

de megbánják egyszer s nem lesz már remény.

Legyen inkább társam fecske és veréb,

sárga daru röptét nem követem én.

Ő bekóborolja négy tenger egét,

de én hol pihenjek utam közepén?

 

15

 

Az üres csarnokban egyedül ülök,

kivel mulathatnék együtt e napon?

Az ajtóhoz lépek, kitekintgetek,

se ló, se kocsi a hosszú utakon.

Hegycsúcsról nézem a kilenc tartományt,

köröskörül kopár, végtelen vadon.

Tévelygő állat fut délkelet felé,

magányos madár száll északnyugaton.

Alkonyul – hol marad rokon és barát?

Bárcsak elmondhatnám nekik bánatom.

 

16

 

Északi Faluban sok a buja tánc,

Pu-folyónál hallhatsz bűnös muzsikát.

A ráérő vándort vonzza ily gyönyör,

s könnyelműen dobja árjába magát.

A biztos út helyett szűk ösvényre tér,

kicsapongásokba hajszolja a vágy.

Hogy találhatnám meg Vang-ce Csiao-t,

aki felhőszárnyon Teng-erdőbe szállt?

Csak az életünket megnyújtó gyönyör,

csak ez áraszthatja rám a vigaszát.

 

17

 

Milyen feneketlen a Hosszú Folyam.

Partjain húzódik juhar-rengeteg.

Az ösvények mentén orchidea nő,

s tiporják fekete mének a gyepet.

Távolba pillantok s elszomorodom,

szivemet zilálják tavaszi szelek.

Csu három vidékén élt sok bölcs tudós,

és szép nők kínálnak vad gyönyöröket.

Piros virágokként kelletik maguk,

S az uralkodó is utánuk ered.

Míg nem jajong újból temetői dal,

könnyem addig senki nem állítja meg.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

HSZI KANG

 

TITKOS BÁNATOM

 

Ó, be került a szerencse!

Gyermekkorom csupa bánat.

Még a pólyában feküdtem,

hogy elvesztettem apámat.

Anyám és bátyám nevelt föl,

szerettek, s egyik se bántott.

Elkényeztetet a jómód,

nem követtem jó tanácsot.

Harminc évet éltem így meg,

kedvencként s fegyelmezetlen.

égi korok érdekeltek,

s a könyveknek nekiestem.

Vonzott Lao-ce és Csuang-ce,

s megvetettem a világot.

Igazság, természetesség,

nyíltság, szívem erre vágyott.

Sajnos, nem volt elég eszem,

a bűnt nem láttam, csak a jót.

Lü An bukása után rám

vallottak a rágalmazók.

 

Túl nagylelkű volt a császár,

gyöngeségért érte szégyen.

Rászedték az udvaroncok,

s a jogar nem volt kezében.

De én kicsinyes maradtam,

s nem szóltam köntörfalazva.

Tudom, mindent elhibáztam,

sebként fáj e gondolat ma.

 

Hiába is visszakoztam,

forrt, mint a víz, a rágalom.

Gyűlölet zúdult rám s harag,

pedig nem volt mód ártanom.

Pirulok Liu-hszia Huj

és utóda, Szun Teng előtt.

Elveimet megtagadtam,

s megvet, aki kedvelt előbb.

 

Csodálom Jen-t s Cseng-et, akik

fölesküdtek a Taó-ra.

A világtól elvonultak,

lelkük épségét megóva.

Én nem voltam ily erényes,

s szívemben ezért ma gond dúl.

Nem az ég küldött reám bajt,

én hívtam ki azt bolondul.

Sújtott minden nyomorúság,

rostokoltam tömlöc-padon.

Hamis vádra mondtam igent,

mégsem engedtek szabadon.

Múltán a kellő időnek

védekezni nem akartam.

Becsvágyam szégyenbe fulladt,

kételkedtem igazamban.

Fürdő a Cang-lang vizében

nem segített volna rajtam.

 

Szépen szólnak a vadlibák,

gyors szárnyon északra húznak.

Az évszakhoz igazodnak

s fittyet hánynak ők a búnak.

Ó, be nagyon irigykedem

a gondtalan vadlibákra!

Én mást tettem, mint akartam,

s itt ülök tömlöcbe zárva.

Sikert, kudarcot hozó sors

nem hajt szánk parancsszavára.

 

Ezt mondogatták a vének:

„Ne vágyj hírre, ha jót akarsz.”

Hogyha meghúzzuk magunkat,

nem ér ócsárlás, se kudarc.

Van-tan-nak így szerzett fia

békét s magának hírnevet.

Bonyolult a földi élet,

s fölkavarja kedélyemet.

Jó dolgunkban is vigyázzunk,

tartós sikerre ez vezet.

 

Ragyognak a csodagombák,

s három évszakban kikelnek.

Mit tegyek? Hajtott a becsvágy,

mégsem örvendtem sikernek.

Megváltoznék nagy bajomban,

szívemben sajog a mély seb.

Legjobb lesz hallgatni, akkor

nem dicsérnek s le se néznek.

Torzonborzan páfrányt szedek

a hegyen, s barlangban lakom.

Fütty közt, dal közt hosszan élek,

s természetem ápolgatom.

 

    Kálnoky László fordítása

 

 

 

HADBA VONULT BÁTYÁMNAK AJÁNLOM

 

1

 

Jó paripád engedelmes,

a dolmányt kedvtelve hordod.

Fan-zso íjat fog balkezed,

halálos nyilat a jobbod.

Szélként futsz; tűnsz, mint a villám;

a fényt s madarat beéred.

A Középső Síkon által

sugarat hint büszkeséged.

Emeld könnyű szekeredre

kedves öcsédet vigyázón.

Elhagynánk a déli dombsort,

átkelnénk északi gázlón.

Vadlibát lőnék a légben,

halat fognék a vizekben.

Csak vadásznánk s kóborolnánk,

boldog emberek, mi ketten!

 

2

 

Könnyű kocsimon utazva,

a vadonban megpihenek.

Tavaszi fák virágoznak,

lomb alatt árnyékot lelek.

Lágyan fúj a keleti szél,

citerám húrja megremeg.

Sárgarigó fütyörészik,

társai után kesereg.

Meghatódott érzés fog el,

a szívem teérted eped.

S mivel szívem oly szomorú,

fütyörészek, énekelek.

 

3

 

Zúgó folyók szelik által,

hol születtem, azt a földet.

A zöld erdők mily gazdagok,

mily pompában tündökölnek!

Vízben halak s szalamandrák,

légben madarak kerengnek.

Kocsin kószálok napestig,

s hazatérni elfelejtek.

Úgy kívánom jó barátom,

mint ki szomjas, mint ki éhes.

Szólnék hozzá, s nincsen itt ő,

ó, be nagy keserűség ez!

 

4

 

Szolgáim az Orchidea-

parkban, lovaim a hegyen.

Nyilazok a rónaságon,

vízbe lóg horgászzsinegem.

Vadlibák röptét kísérem,

citerámat megpengetem.

Boldogan föl-le tekintek,

s a Nagy Titokra gondolok.

Csodálom a régi horgászt,

aki kézzel halat fogott.

De hol a Jing-beli férfi,

s beszámolni kinek fogok?

 

5

 

Holdvilágos, csendes éj van,

holdfény tűz be a szobámba.

Szél fúj éji köntösömre,

s baldachinomat cibálja.

Óbor habzik serlegemben,

s nincs, kivel együtt viduljak.

Kéznél zengő citerám is,

de nincs mestere a húrnak.

Ki szebb az orchideánál,

az együttérzőre vágyom.

Hogy is ne sóhajtanék, ha

nem vagy itt, legjobb barátom!

 

    Kálnoky László fordítása

 

 

 

CÍM NÉLKÜL

 

Könnyű szél fúj tiszta-hűsen,

felleg és köd messze régen.

A fehér hold tündököl fenn

gyönyörűn a magas égen.

Kéz a kézben üldögélek

barátommal a fogatban.

Négy sárkány-ló ropja táncát,

fejét föl-fölvetve, lassan.

Némán haladunk az éjben,

s barátom házához érünk.

Hímzett függönyök lebegnek,

lámpák szórnak fényt elébünk.

Főnix-serleg bora habzik,

szellem-üstben fől halétek.

Ce-je mesteren s Mien Csü-n

túltesz a lantszó s az ének.

Áldunk, ó, Nagy Egyszerűség

és Titokzatos Üresség!

Oly kiválót hol találok,

akit párodul tehetnék?

 

    Kálnoky László fordítása

 

 

 

 

 

 

 

FU HSZÜ AN

 

A „CSIN NIÜ-HSZIU” TÉMÁJÁRA

 

Pompás asszony volt egy nemzetségfőnek,

jó híre a Jung-ot s Liang-ot is bejárta.

Apja-anyja házában vak gyűlölség lett az úr,

ádáz ellenségnek se szeri-se száma.

Pipogya és gyönge fivérei voltak,

nem tudtak helyette helyt állni, hiába.

Sérelmét a hős lány bevéste agyába,

szívében a sebnek hüvelyknyi a szája.

Ha odakint járt-kelt, közönyt tettetett csak,

de otthon nem gondolt, csak a bosszújára.

Sütött a nap, hogy a fővárosba indult,

s újfent ellenei gonoszsága várta.

Tündökletes kardját elrejtette eddig,

de már azt kereste, hogy kibe is mártsa.

A sok törzsről a fejet ő leválasztotta mind,

kapuban tornyosult hullák garmadája.

Elkeverte húsukat a földdel, hogy sár legyen,

vérüket fröcskölte magas gerendákra.

A felhőkig felcsapott vadsága lángoszlopa,

elárvult és szertebomlott ellenei pártja.

Mindenki dicsérte, mily hős, igazságos,

és így beszélt megindultan, mind aki csak látta:

„Nem tehetett volna száz férfi se többet,

mint amit e bátor lány tett egymagába.”

A hős lány meg odaállt a bíróság elébe:

„Atyámat elérte a balsors csapása,

elleneit ezért kardom széjjelvágta.

E büszke érzésnek halálom az ára.

Büntessetek bár meg az emberölésért,

de családom régi fényét senkise gyalázza!”

Ím az elöljáró leoldja pecsétjét:

„Úgy elbúsít szava – tovább hallgatni is fájna!”

A bíró meg fejet hajt és befogja a fülét:

„Ne jussak bár a ranglétra magasabb fokára...”

Ily nagy hős és hősi tett nem támad minden napon,

túléli a híre s igazságossága.

Dicsőségén osztozott férjének családja is.

Ragyogását magasztalja

számos fia, unokája.

Most szereztem ezt a nótát,

s ahogy hírét szétkiáltja,

szomorún és tisztán lendül hangom az ég magasába.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

 

„JÜ-CSANG FA” DALLAMÁRA

 

Lánynak lenni csupa keserűség:

megalázzák s megvetik is egyben.

a ház fia becses csak szemükben,

mint egy tiszta, földrehullott szellem.

Becsvágya négy óceánra terjed,

veszélyt kerget messzi idegenben.

De a leány nem a háznak éke,

nevelkedik búsan, szeretetlen.

Hogyha felnő, kamrájába búvik –

ne lássa meg arcát egy ember sem.

Falujából sírva megy el, férjhez,

azután meg búsul tehetetlen.

Békés arcot ölt, fejét lehajtja,

ajka mögött fehér foga reccsen.

Térdet hajt és megadóan bókol,

a „zord vendég” parancsára várván.

Mint a napraforgó, tavaszért esd,

rabként senyved érzelmei láncán.

Víznél, tűznél több jót tesz a szíve,

száz rossz osztozik meg ifjúságán.

Jáde-arca átalakul lassan,

és ifjabbak hálnak férje ágyán.

Egykor test és árnya – most úgy élnek,

mint kínai s barbár – fáj e látvány:

távolibbak – bárha egymás mellett –

mint az égen a Tigris s a Sárkány.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

VERS

 

Akiben becsvágy ég, rövid annak napja,

akiben meg gond ég, hosszú annak éje.

Felöltözöm gyorsan, megyek az udvarba,

nézem, hogyan húznak a vadlibák délre.

Testük libbenését sötét árnyuk jelzi,

kiáltásuk kongó szobámat elérte.

A keskeny holdsarló nyugaton felbukkan,

ragyog gyengéd és hús szellőben az éle.

Seregnyi csillagkép metsző rajza látszik,

sorban mind kiülnek a fekete égre.

Égbenyúló fák közt tücskök ciripelnek,

vadmadár rí, útját kelet felé véve.

Olykor-olykor vékony felhők bukkannak fel,

s dús harmattól csillog köntösöm szegélye.

A gyönyörű órák sose pihennek meg,

lehanyatlik Észak szép csillagfüzére.

Folyvást attól félek, hogy megjön a tél már,

és a könnyű párát átfesti fehérre.

A vacogó lombot a szél megragadja,

hogy a fáról, mint a gyors idő, letépje.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

MESSZIRE MEGY A KOCSI

 

Messzire megy a kocsi,

négy szép lovad fut, suhan.

Gondolatban követlek,

nem feledlek el, uram.

 

Hová utazol, uram?

Csin vár reád nyugaton.

Árnyad lennék szívesen,

követnélek utadon.

 

Hogyha homály vesz körül,

árnyad akkor merre van,

Mindörökre fényben állj,

ezt kívánom én, uram.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

VU- ÉS CSU-BELI DAL

 

Jen-ben milyen csinos a nő,

Csao-ban milyen szép a lányka!

Szobájuk oly közel látszik,

de jaj, utam kőfal állja!

 

Bár lehetne kocsim felhő,

s abba fogva szél a ménem!

De jaj, jádét hegyen lelni,

s orchideát csak a réten!

 

A felhő nem hallgat reám,

s a szél ereje is enged.

Vágyam egyre sokasodik,

s kínomra ki hozna enyhet?

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

 

 

FU HSZIEN

 

HO SAO-NAK ÉS VANG CSI-NAK AJÁNLOM

 

Ho Sao, Lang-ling ura, feleségem unokabátyja; Vang Csi pedig, a császári akadémiai áldozat-bemutató hivatalnoka, egyik apai nagynéném unokája. Ragyogó erényükért mindketten nagy tiszteletben élnek a világban, én is rokonként szeretem és becsülöm őket; szeretetem a rokonoké, tiszteletem pedig mestereimmé lett barátaimé. Ho Sao minisztériumi tisztviselővé emelkedett, Vang Csi nem sokkal utóbb követte ugyane tisztségbe. Mindkét kiválóság kölcsönösen örült a másik szerencséjének, én is szívből kívántam minden jót az előléptetésükhöz. Mégis bánkódtam saját sötétségem és nyomorúságom miatt, de bárhogy szerettem volna hozzájuk csatlakozni, semmi lehetőségem se támadt a követésükre. Többszöri próbálkozásom meddő maradt, ehhez járult a családomban történt haláleset, mely a magánéletbe kényszerítet. Annakokáért megírtam ezt a költeményt, hogy érzelmem tudassam; átnyújtom nékik, amint következik:

 

A nap és a hold a hatalmas mennyet beragyogja,

s a csillagképek még fényesebbre ékesítik az égi palotát.

Mily magasztos a Csin-ház udvara!

szélesre tárul a felséges kapu, becsüléssel a kiválóságok iránt.

Amikor bátyám főnix módjára fölemelkedett,

Vang Csi, mint sárkány, utána szállt.

Mint főnix-pár sétáltok most az orchidea-szigeten,

mint két paradicsommadár csillogtatjátok tisztaságtok sugarát.

Kéz kézben lépdeltek föl a jáde-lépcsőn,

egymás mellett ülve szolgáltok a függöny mögött, mely vörös brokát.

Arany függők díszítik hivatali süvegetek,

csillogásuk növeli megjelenéstek csodálatát.

Nem pompa, mit reméltem,

csak vágytam közelségtek bíborát.

Nem mintha nem szeretnék én is a magasba hágni,

de hát az egyszarvú lépteit nem bírom követni a messzeségen át.

A folyó partján ültem, de nincs illatos csalétkem,

minek őrizzem hiába tovább is a part fokát?

Száraz levélként várjam, hogy felkapjon a szél?

Jobb elmenni hát! Felétek forduljon a hát.

Fáj-e, hogy elhagylak bennetek?

A semmittevő jobban teszi, ha hazamegy és szája se tát.

Visszatérek nádfödeles kunyhómba,

bölcsességnek örülve feledem az éhség nyomorát.

Hivatali előrejutáshoz senki támaszom,

visszavonulással követem lelkem titkos hajlamát.

Kívánom, öregbítsétek tündöklő erényeitek,

hogy a császári kormányzatot tisztaság, béke lengje át!

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

 

 

 

 

CAO CSÜ

 

VERETLEN MÉG

 

Veretlen még a Vu-i lázadás,

határon betör a felfordulás.

„Első Miniszter” – mond az Ég Fia –

„Han Jang uraként a szélen vigyázz.”

Mihelyt trónra ül, embert válogat,

ékkő- és selyem-küldés a hívás.

Jaj, én nem vagyok hegyi drágakő,

tévedés emelt magasba, mi más?

Tigrisbőrbe bújt kis bari vagyok,

fecskeszárnyakon főnix-óriás:

félek, nem bírom nagy hivatalom,

fáraszt a nehéz déli utazás,

máris ezer li messzeség szakaszt,

az út csupa láp, hágó, vízmosás,

a szolga kidül, ha vízbe merül,

lovaknak a hegy: sorvasztó csapás.

Mélységes a völgy, hogy legmélye nincs,

magas sziklafal menny húsába ás.

Erdő-sűrűség oly dús, csupa nedv:

ruhánkon örök a harmatozás.

Vadon mélyiben hűvös lég pihen:

mély szélcsendben is hideg harapás.

Széttekintgetek, gyáva, bús, beteg,

kétségbe esem, szívemen marás.

„Született fiad? Függeszd íjadat!”

Fi-sors: négy tájon katonáskodás.

De ki teheti, hogy csak ténfereg

s óvja tétlenül az asszony-lakás?

Ezt idézgetem, s megmerészedem,

honvágyam pedig emlékembe vás.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

CSENG-KUNG SZUJ

 

A FÜTYÜLÉS

 

Volt egy nemesúr, kit oly magasba emelt elméje,

hogy a szokatlant, a rendkívülit kereste egyre,

és a világgal, a hiúsággal mit sem törődött,

minden köznapi emberi dolgot mélyen megvetve.

Magasba nézett és csodálta a régi időket

elkalandozó gondolatait hosszasan fonva:

legszívesebben hegyen élt volna remete-módra,

vagy az Óceán felett kószálva lebegett volna.

 

Egybehívatta hű barátait,

természetünk és sorsunk titkait mind megbeszélték,

együtt kutatva az út és erény csodás rejtélyét.

Szánta azokat, akik minderről semmit sem tudnak,

s éles eszével fölé került mind az embereknek.

A földi élet sikátorait szűknek érezte,

és felpillantva nekiszállt volna messzi egeknek.

Magafeledten mind messzebb jutott e föld csábjától

és felszabadult lélekkel hosszan fütyülni kezdett.

 

Az alkonyi nap ekkor utolsó sugarát szórta

a csodálatos Mengsze-vidékre.

Kéz-kézben jártak a jóbarátok

itt-ott megállva, majd továbblépve.

A házigazda ajkáról csodás hangok fakadtak,

fehér fogáról búsongó hangok áradtak szerte;

rejtekéből a dallam felszárnyalt mind magasabbra,

s a „Lehellet” száz akadályon át feltámadt egyszerre.

A fütty „sárga harang”, s kung-ot illeszt tiszta kio-ba,

sang s jü hangot kever az áradó cse-be,

szárnyal, mintha sárkány felleget terelne,

s tigris fújna orkánt messzi végtelenbe.

Ha elhal a dallam s hang nem csendül többé,

a gyönyör, mit itthagy, mégsem marad abba.

Legtökéletesebb természetes hang ez:

húros, fúvós hangszer nem utánozhatja.

Ezért a füttyhangnak nem kell zeneszerszám.

tárgy a fütyüléshez nem kell semmiféle.

testünkből magából nyerhetjük a hangot.

s szív kell, leheletünk vezérelni véle.

Ajkunk csak mozdítjuk, s máris dallam szárnyal,

muzsika születik, alig nyitjuk szánkat.

A fütty, hogyha mímel, hat a külvilágra:

ember-füttyre felel dala a madárnak.

Hatalmasan zengve sem bántja a fület,

s halkan is hallható füleink számára.

Pánsípnál élesebb tiszta áradása,

lantszónál békésebb telthangú lágysága.

Szellemszót, csodákat érthetővé tehet titkos művészete,

kis erő, s rejtélybe látunk és mélységbe törünk mégis vele.

A Csu-beli dalok fájdalmas vadságát enyhíteni tudja,

a Pej-li muzsika túlzott bujaságát mérsékelni tudja,

képes, hogy az árvíz csapását perzselő szárazságra váltsa,

vagy a kegyetlenül tűző napsugárzást sötét borultsága.

 

Tízezerféleképp változhat hangszíne,

s dallamszövésének nincs kötött szabálya.

Felvidámíthatja a füttyszó az embert,

de csüggedtséget is áraszthat reája.

Olykor tompa, szétszórt, mintha már elhalna,

olykor lelkesedést áraszt harsány hangja,

olykor hosszan zengve egyenesen siklik,

olykor hangot hangra halmoz a magasba.

Ha gond nyomja lelkünk, a füttyszó elűzi,

ha búbánat gyötör, a fütty enyhít rajta;

összehangolja a nyolc zenei hangot,

kicsapongás nélkül is nagy gyönyört adva.

 

Ha messzire látni toronycsúcsra hágunk,

vagy ajtónk kitárva pillantunk távolba,

nehéz lélegzettel felfelé tekintünk,

s mély sóhaj kél bennünk: jó az a füttyszóra.

Néha lassan támad és elhal magától,

máskor tétovázik, de szabad lesz újra,

néha halk, törékeny, és finoman hajlong,

máskor gyors és erős, mintha patak zúgna.

Néha el-elapad, mintha fojtogatnák,

máskor jeges szélként száll fel tiszta fényben,

néha zavarosan tör ki a lehelet,

de a sok hang hamar egymásbaforr szépen;

néha forgószél, és gyereksírás máskor,

vagy barbár mén haza vágyó nyerítése

ha fúj a hideg szél északi pusztákról;

vagy fiókáival repülő vadliba

hívó hangjaként száll szét sivatag-szerte;

a fütty hangját így a természetből nyerjük,

s úgy formáljuk, hogy az a valót kövesse.

A valóságnak a fütty így jól felelhet,

s mihelyt ösztönzi, a sok hang előtörhet,

mint zuhogó vízár, meg sem állnak többé,

mint fellegraj sárkány nyomán, egyre jönnek.

Olykor széjjelválnak, máskor egyesülnek,

olykor megszakadnak, hogy folytatódjanak;

bennük a szélisten süvít barlangjából,

vagy völgyi tigrisből hörren fel a harag,

máskor csillagképek lendülnek az égen,

vagy óriás orkán öles fáknak szalad.

A fütty szélbe szórja összes gondjainkat,

és elűz belőlünk minden földi mocskot;

a jin s jang összhangját nyeri, aki hallja,

s mind megszelídül, ki addig kicsapongott.

 

Hogyha magas hegygerincen bámuljuk a bérces tájat,

ha szakadék pereménél nézzük, lenn a víz hogy árad,

ha lapos kőn ülve forrás-vízzel mossuk meg a szánkat,

ha illatos tiszta buja kényelmében megpihenünk,

vagy ha öles bambuszfa vet heverőnkre hűvös árnyat,

a füttyszóra önkéntelen kedvünk támad.

A füttyhangok szakadatlan sorban szállnak,

kifejezik azt, mit szóval elmondani már nem lehet,

s feloldják a lelkünk gúzsba kötő régi köteleket.

Megtisztul a szív a füttytől, nincs többé, mi lehúzhassa,

elszakad a vágy a földtől, könnyedén száll a magasba.

Ha a füttyel a gongok és dobok szavát utánozzuk

és követjük a tökhéj és agyagkorsó kongatását,

ha megszólal füttyünkben az összes hang és hangszer hangja,

hol fuvolát, hol pánsípot utánozva,

omló sziklák robajával ijesztgetjük azt, ki hallja,

s úgy vélhetik az emberek, dörgő hullám hull a partra.

Ha megfújjuk a cse hangot, java télben forróság kél,

ha csengetjük a jü

hangot, nyár derekán kemény fagy kél,

ha zengetjük a sang hangot, őszi eső ver tavasszal,

s ha zúgatjuk a kio hangot, fák közt zúg a keleti szél.

Nincs állandó szabályzata a füttyhangok ritmusának,

s nincs előre írt törvénye a fütyülés dallamának,

haladnak a füttyhangok, de mégsem egyszerűen folynak,

megállnak, de sosem azért, mintha meg-megakadnának;

szájszögletünk mozgatása szerint száll a fütty útjára,

és erős lehelletünkre támaszkodik messze járva.

A füttyhangok szép összhangot és visszhangot teremtenek,

összecsengve tiszta és gyors dallamokat kapnak szárnyra.

Való igaz, a természet legremekebb éke a fütty,

olyan ritka szépség, melynek e világon nincsen párja.

Sao-hszia és Hszien-cse zenéjét mind lepipálja,

nem is szólva, mennyire más, mint Cseng és Vej muzsikája!

 

Mien Csü nyelve csodálatában elakad, hogyha szép füttyszót hallgat,

Vang Pao száját becsukja s arca viaszfakó lesz nagy szégyenében.

Jü-kung elnémul, továbbdalolni többé nem képes,

Ning Csi is egyre sóhajtozik csak, képtelen rá, hogy továbbzenéljen,

Csung Csi eldobja lantját és többé nem akad más, ki lelkét lekötné,

s Kung Fu-ce ettől is elfelejti a hús ízét, mert nem eszik többé.

Füttyszóra minden állat táncrakel dobogó lábbal,

jő a főnixpár és szárnyaival felségesen ver.

Hogyha megérinti a füttyszó ritka ékét az ember,

a tökéletes zenei hanghoz jutott el ezzel.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

OU-JANG CSIEN

 

KIVÉGZÉSEM ELŐTT

 

Lao-ce kivándorolt a nyugati vademberek közé,

Kung mester a kilenc déli törzs közt kívánt letelepedni valahol.

Akit vágya a négy égtáj felé hajt,

jusson bárhova, kedvvel kóborol.

Hát még ha valaki bajba keveredik,

kudarca életét fenyegeti: merre vágyjon?

A régiek értették a baljós előjelet –

valaki megkorbácsolta lovát és elillant a közeli hágón!

De én vak voltam, ostoba!

Kis hivatalomban megmaradva, tettem kötelességemet.

A tanács, amit titokban adtam,

balsorsom oka lett.

 

Mily végtelen a világ,

mily széles a négy tenger közti táj!

de a mennyei háló hurka mindenütt elér,

bárhova lép a láb, nyugalomra nem talál.

Fenyők, ciprusok szomorún meredeznek a télben,

mily hidegre fordult ez év!

Aki sose járt a Taj-hang veszélyes ösvényein,

mit tudja, milyen út nehéz?

Igazság, hamisság: tettekben rejlik;

ki hogy ítéli majd: előre senkise tudja.

Kudarc, vagy siker: elrendelés;

mért sóhajtozom hát újra meg újra?

 

Felfelé: hálátlanul viszonoztam anyám jóságát,

ezért szívem megszakad;

lefelé: látom velem szenvedő lányom,

bánat betegít emiatt;

két fiam elkallódik, szinte kihajítva,

és én okoztam pusztulásukat!

Nem bánom halálom,

de az övék, mint értelmetlen körbefutás!

Amikor írásba kezdtem, bánatom még el volt torlaszolva,

csak ahogy ecsetem lengettem, indult meg a könny-zuhogás.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

LIU LING

 

A BOR ERÉNYÉNEK DICSÉRETE

 

Van egy ember, ki oly tökéletes:

a Mindenség csupán egy reggel a szemében,

a tízezer esztendő: pillanat,

két ablaka van: a Hold és a Nap,

s a nyolc égtáj udvar és utca csak.

Ház és kunyhó nélkül lakik,

kerékvágást és lábnyomot se hagy,

függönye: ég, gyékénye: föld,

csak hajlama szerint halad.

Boroskancsót, kupát fog, ha otthon marad,

ha elmegy, korsókat visz és palackokat,

a bor érdekli csak,

nem fér hozzá más gondolat.

De van egy úr, nemes, előkelő,

s egy írástudó-övet viselő,

kik tudják: emberünk hogy él,

és bírálgatják mindenütt.

Gallérjukat rázzák, kitárják ruhaujjukat,

foguk csikordul, kimered szemük,

kifejtik, mit kíván a ceremónia,

dárda minden ítéletük.

Eközben mit tesz emberünk?

Boroskádat dönt és kancsót emel,

seprővel öblöget, ajkán kehely,

szakállát széthajtja, leül,

gyékénye a bor sepreje.

Öröm hevíti egyedül,

nincs gondolata s vágya se.

A teste részeg, nem mozog,

szelleme józan s egyre nő,

a mennydörgést se hallja már,

bár csendben hallgatódzik ő,

s nem látná már a Taj-hegyet,

bár égbenyúl csúcsán a kő,

az érdek és a vágy szívét már nem indítja meg,

és nem hat már reá a fagy s a hő,

felülről látja, milyen zagyva a világ,

mint a Folyam s a Han vizén

az úszó békanyál-tető.

S a mellette ácsorgó két úr a szemében

csak hernyótápláló darázs,

s hernyó, eperlombon élősködő.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

HSZIANG HSZIU

 

RÉGI BARÁTAIMRA EMLÉKSZEM

 

Lakásom közvetlen szomszédságában volt Hszi Kang-nak és Lü An-nak. Ez a két ember zabolázhatatlan tehetségű volt. Hszi Kang becsvágyó és féktelen, Lü An nagylelkű és könnyelmű. Később hivatali ügyek miatt mindkettőt kivégezték. Hszi Kang többféle művészethez értett, de különösen szépen citerázott és fuvolázott. Még kivégzése előtt is megnézte a napvetette árnyékot, kérte citeráját, és pengette.

Amikor nyugatra kellett utaznom, elmentem hajdani háza előtt. A nap éppen lenyugvóban, s borzongtam a jeges hidegben. A szomszédban ekkor valaki fuvolázni kezdett, a hangok tisztán csendültek. Visszagondoltam a régi sétákra barátaimmal, s megindulva a hangokon, megírtam a költeményt, amint következik.

 

Mikor parancsot kaptam a messzi fővárosba menni,

előbb hazatértem, s északra indultam, ó!

Átkeltem csónakon a Sárga Folyón,

Sang Jang régi tanyáin áthaladtam, ó!

Néztem, mily néptelen, bús a kopár mező,

lovaim a városfal egyik sarkánál pihenni megkötöztem, ó!

Indultam, újra meglelni két barátom léptei nyomát,

elhagyott utcán üres házhoz érkeztem, ó!

Gondoltam a Csou-székvárost sirató dalra,

s idéztem, mint virult ki a búza a Jin-romokon, ó!

a múltra eszméltem, összemérve jelennel,

járt fel-alá tétova bánatom, ó!

Barátaim háza megmaradt, nem omlott össze,

de alak és lélek eltűnt, most hol a hazája, ó!

Valaha Li Sze, amikor kivégzését várta,

soká sóhajtozott, merre van sárga vadászkutyája, ó!

Az ifjan halt Hszi Kang, örökre búcsúzva,

a nap vetette árnyékra pillantott, citeráját pengette, ó!

Rábízta magát a rosszra, a pillanatot elfogadta,

maradék életéhez a maradék árnyékot kereste, ó!

Füleltem a fuvola szomorúságát,

a szép hangok elhaltak, ismét felszálltak, ó!

Már ott állt szekerem, és mondtam, várjanak,

ecsetet fogtam, hogy meg ne öljön a bánat, ó!

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

HO SAO

 

KÓBORLÁS HALHATATLANOKKAL

 

Zöld, zöld a fenyő, dús, dús a dombon,

ciprus magasra mered hegyormon,

színük ragyogó, nyáron és télen,

gyökerük nedves-eleven folyton.

Erős szívű az erényes ember,

természetértő, távolbavágyó,

a sötét felhők magasa vonzza,

fürkésző szeme sziklára szálló.

Csodálja hajdan élt Vang-ce bölcset:

hagyta földjét a remete láttán,

s messze repültek óriás hegyre,

együtt szárnyaltak két daru hátán,

szálltak, mögöttük tízezer mérföld,

vágytak-e vissza ember-örömbe?

Én halhatatlan társakra vágyom,

szemem s szívem fut a végtelenbe.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

ŐSZI SZÉL TÁMAD

 

Őszi szél támad, fúj kora-este,

fényes hold villog a magas fákra,

tiszta fuvallat hatol szobámba,

tágas udvaron fehér fény sátra;

egyedül vagyok és felsóhajtok,

kinn levegőzöm pár pillanatra:

kerítés-tetőn nőtt fűre nézek,

majd a tornácon fénylő harmatra.

Megürül szívem, könnyebbül testem,

halhatatlanként lebegek, érzem,

ha dombon álló ciprusra látok,

örök társakkal szállnék az éjben,

de mély a Tan és bajos az Ösvény,

oly finom, titkos: semmi reményem.

Töprengek soká az éjszakába,

végül énekbe árad ki lényem.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

CSANG HUA-NAK

 

Négy évszak folyvást cseréli egymást,

kelnek és tűnnek csillagok rendben,

a tavasz vége hirtelen eljött,

illatos szellő gubanca lebben.

Pillantok tiszta forrás-buzgásra,

fák dús lombjain szemem felejtem,

nyugatra, Csang Hua kunyhóját nézve,

körbe sétálok kicsiny kertemben.

Rangos lett ő, de egyszerű maradt,

gazdagságban is szigorú jellem,

gonosz szokásnak vet kemény gátat;

Kuan Csung rossz útján hogy járna fennen?

Együtt indultunk hivatalunkban,

most kertünk, kunyhónk szomszéd a völgyben.

Szívemből vágyom vele vénülni

és elmerülni hangszerben, könyvben,

serleget fogni lomb árnyékában,

együtt sétálni, keze kezemben.

Elhagyni testünk mért is siessünk?

hálót felejtsünk halfogás közben?

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

CSANG HUA

 

VÁLASZ HO-SAO-NAK

 

A tisztség útja hány gátba fogva!

Mily balgán hagytam, hogy foglyul ejtsen!

Süveg-szalagom már béklyó nékem,

szertartás-szabályt lábam ne vétsen...

Nincs békességem, nincs ráérésem,

gond, izgalom jut rakásra nékem.

Most új költeményt írt jó barátom,

kóborlás kéjét mutatva szépen;

fenséges, mint a pőrén futó szél,

szép, mint a tavasz pompája réten.

Együtt indultunk hivatalunkban,

most egymás mellett lakunk szerényen,

öregszünk, közel az elbocsátás,

hintónk a színbe tér, úgy ítélem.

Oldott varkoccsal üljünk árnyékban,

vagy bot a kézben, szép part-szegélyen...

Fülünk rigófütty-irányba fordul,

szemünk hal után suhan a mélyben –

maradék időnk merő szabadság,

alkonyatunkban, nagy békességben!

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

ÉRZELMEIM

 

1

 

Lebbenti függönyöm a hűvös, lebke szél,

A hajnali holdfény ragyogja be magányom.

A kedves oly távol, nagy messzeségben él,

Szagos szobában nem festi arcát a párom,

Ölelni őt, csodást, hevít a szenvedély,

Csak könnyű takaró hever az üres ágyon.

Hogy együtt éltünk, fájt, hogy elfutott az éj,

Most fáj, hogy oly hosszú, s végét hiába várom.

Párnám simogatom, sóhajom egyre kél,

Sebzett szívemmel is mindig utána vágyom.

 

2

 

A négy égtáj mezőin jártatom szemem,

És oly sokáig meredten, egymagamban állok.

A folyó szélein illatos fű terem,

Zöld partját elborítják szebbnél szebb virágok.

Messze a kedvesem, messze, nincs itt velem,

Csokrot szedni, kötözni kinek is kívánok?

Fészekben lakva, érzed, szél fúj hidegen,

Barlangban élve, látod, eső ver, meg átok.

Ki kedvesétől még nem vált el sohasem,

Nem tudhatja, mint fáj, hogy egyre, egyre várok.

 

    Pákozdy Ferenc fordítása

 

 

 

CÍM NÉLKÜL

 

Jár a nap égi, rendelt utakon,

A négy évszak egymást váltva pereg.

A nap a Tung-pi-val egy vonalon,

Ilyenkor télen oly nagy a hideg.

Ma este dér lep mindent vastagon,

Éjféltájban szomorú szél lebeg,

A vörös láng fakul, pislog vakon,

Mécsben az olaj megfagyva remeg.

Két takaróm, mégis fázom nagyon,

Ruhám alatt keblem jég üli meg,

Késő éjjel vergődöm ágyamon,

Ébren szólok, de választ nem lelek.

Híren s bukáson jár gondolatom,

Búba merülten verem mellemet.

 

    Pákozdy Ferenc fordítása

 

 

 

PAN JO

 

FELESÉGEM HALÁLÁRA

 

1

 

Jönnek-mennek folyvást telek, tavaszok,

váltja egymást a fagy s a nyár melege.

Ő a lelkek forrásához visszatért,

elrekeszti a föld súlyos rétege.

Hogy kövessem titkolt, forró vágyamat?

Ha a sírnál tanyázom, mit ér vele?

Követnem kell az udvari parancsot,

itt van újból a hivatal ideje.

De lakhelyünk láttán csak rá gondolok,

szobánk közös boldogságunk színhelye.

Nem látom a függönyök közt termetét,

nem őrzi már nyomát, csak az ecsete.

Illata még nem oszlott el teljesen,

tárgyai még a falakon függenek.

Mélázgatok: mintha velem volna még...

s bódult fejjel rémüldözöm, rezzenek.

Voltunk erdő mélyén szálló madarak,

S ő egy reggel fészkünket nem lelte meg.

Szem-szem mellett két hal úszott messzire,

ám az árban az egyik hal elveszett.

Tavaszi szél tör be a fal résein,

ereszemről havas eső csepereg.

Egy percre sem feledem őt éjszaka,

a nappalok gyötrelme mind nehezebb.

Egyszer talán apadni kezd bánatom –

és akkor majd Csuang-ce módján szenvedek.

 

2

 

Ablakomon a fehér hold beragyog,

fénybe vonja szobám déli ajtaját.

A tiszta szél ősszel jókor érkezett,

a nyárral a nyirkos hőség tovaszállt.

Jő egy hideg, ellenséges szélroham,

s elér vékony, nyári takarómon át.

Ki osztja meg bélelt takaróm alatt

énvelem a hideg téli éjszakát?

Fénylik a fagy és senkisem melegít,

fehérebbek a hideg hold-sugarak...

Forgolódom és a párnát bámulom,

a gyékényes ágy, az csak üres marad.

Már vastagon belepi a tiszta por,

szomorú szél fújja át a falakat.

Mért nem tűnsz fel, mint Li asszony Vu-ti-nak,

csodát várok, hogy láthassam arcodat.

Ruhám fogom, sóhajtozom hosszasan,

köntösömet áztatja bő könny-patak.

Véget ennek sehogyan sem vethetek,

hisz bánatom szívem mélyéből fakad.

Ébren, alva, mindig látom termetét,

hangja fülem járataiban maradt.

Gyászt-titkoló Tung-men Vu most lenézhet,

Csuang-ce előtt is restellem magamat.

Verset írtam, hogy elmondjam, ami fáj,

s nem leltem rá elég pontos szavakat.

A sors ellen lázongani lehet-e?

Megvetik, ki folyvást gyászát mondja csak.

 

3

 

Ragyogó nap hajtja az ég kerekét:

a négy évszak egymást váltva illan el.

Zúzmarává fagy a hajnal harmata,

a tájékon gyilkos esti szél seper.

Mért siratom tiszta élettársamat?

Bűvös arca nem tűnhet már sose fel.

Ó, jaj – mintha tegnap láttam volna még –

s már egy éve szavaimra nem felel!

Gyászruhámat levetem és elmegyek,

szertartások jelzik már csak gyászomat.

Ágyad régi helyén a szobában áll,

havi kétszer száll hozzád az áldozat.

Mily keveset áldozhatok már neked –

az egyéves gyászidő hogy elrohant!

Megsemmisül minden ruhád, takaród,

nem terítem többé már ki azokat.

Villámgyorsan elsuhant egy teljes év,

s vágyam egyre nagyobb lett és lombosabb.

A természet felserkenti bánatom,

s könnyem hull, míg feléd száll a gondolat.

Kikocsizom és a dombra fölmegyek,

vágy ragad meg, míg elnézem sírodat.

Romos sírok közt tétován ballagok,

el akarnék indulni, de nem tudok.

Ide-oda bolygok tehetetlenül,

ismét mennék, de a lábam nem mozog.

Holt levelek lepik sírod oldalát,

sarkán száraz gyökérzet nől és gyomok.

Vajon vele vannak-e a szellemek?

Úgy érzem, hogy lelke nagyon elhagyott.

De az Udvar parancsszava kötelez –

kényszeredve a kocsimhoz ballagok.

Ki mondja, hogy nagy az út az Udvarig?

Megtettem, de lelkem éppen úgy sajog.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

HUAJ-HSZIEN-BEN ÍRTAM

 

A napok nőnek,

jő nyári hőség,

az éjek fogynak,

már forr a hőség:

reggel eső kell,

enyhülés este.

Izzadok, megyek

hűs vízbe lesve,

távoli szellő

rázza ruhámat.

Kertben gyümölcsök,

úton faárnyak,

dinnye-indázat

s gyömbér dúsan nő,

a köles és rizs

sorokban termő.

 

Én rossz hivatalnok!

Rangom alacsony.

Kétszer voltam bíró,

gőgre nincs okom.

Négy éve élek

székvárostól távol,

nincs tehetségem

mely császárt szolgáljon;

akár a madár,

haza, délre vágyom.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

PAN NI

 

A CSÁSZÁRI HINTÓ FOGADÁSAKOR

 

Déli hegy nyúlik üres magasba.

Gyorsan fut tova a Lo folyó habja.

Hosszú hegyláncon ciprusok árnya,

zöld fű borul a nagy mocsarakra.

Reggeltől járok a hosszúúton,

este sem lelek éji odúmra;

felhők úsznak a baldachin felett,

hűvös szél surran függöny-fonatba.

Bölcs írástudó szembejő vélem,

így köszönt, kezét összekulcsolva:

„Jao és Han hágó ma is veszélyes,

még most sincs rendben a világ dolga:

császári hintó körül sok róka,

s utunk elállja a farkas-falka.

Főnix ütközik kalitka-rácsba,

jó ló megkötve tétlen dobog ma...

Szertartásokhoz nagyon is értünk,

de hadviselés nem fér agyunkba.

Ezért állítsd meg szekered, uram,

várj, míg a fegyver-zaj megnyugodna.”

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

SZE-MA PIAO

 

SAN TAO-NAK AJÁNLOM

 

Olyan vagyok, mint a sudár pi-tung-fa,

Mely ottan nő a déli nagy hegyen.

Eléri fenn az égen a szivárványt,

S belát az ezer öl mély völgybe lenn.

Magányosan s veszélyek közt csak áll ott,

Gyökerét hol vesse meg szélesen?

Rég a napos hegyoldalon magaslott,

A főnix jöttét várta lelkesen.

Most már nem hiszi, hogy kell a világnak,

Keserű sors, nem bír moccanni sem.

Az értő ács nem nézi, fája jó-e,

A jó zenész mellette elmegyen.

Hogy is lehetne zengő lant belőle?

Szép dalt hogy zengjen élesen?

Nap, hold és csillagok vonulnak egyre,

Az idő elfut, íme, sebesen.

Éjfélre jár s nem jő szememre álom,

Fogom kardom és járok szüntelen.

Kung mester sóhaját most már megértem,

Éltünk gyors múltán én is könnyezem.

Pien-Ho-t elnyelte már a múlt homálya.

Ritka követ meglátni van-e szem?

Hiszen, várom, San Tao eljön értem

S nyílt szeme fénybe vonja életem.

 

    Pákozdy Ferenc fordítása

 

 

 

LU CSI

 

FELKERESEK EGY REMETÉT

 

Szívem pirkadatkor zilált, nyugtalan,

felöltöm ruhámat lassan, tétován.

Tétován tűnődöm, ki fogadna most?

A mély völgyben élő remete talán?

A déli patakban tép reggel növényt,

este pihen nyugat magas hegyfokán.

Könnyű ágak íve tetőt fon fölé,

zöld lombból a sátra, tágas és vidám.

Viharos szél dúlja az orchideát,

illatok gyűrűznek sok gyönyörű fán.

Zúgnak és csobognak hegyipatakok!

Drágakő csillámlik pezsgő taraján!

A zuhatag jajgat, a hullám zenél,

a kanyargó szirt közt visszhang szól reám.

E csodás örömben semmi sem hamis –

tiszta egyszerűség, szidnak ostobán.

Vagyont, nemességet elérni nehéz.

Állj meg kocsim – megyek vágyaim után.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

KÉT VERS KU ZSUNG NEVÉBEN, FELESÉGÉNEK

 

1

 

Otthonomból én szomorú szívvel

sokezer mérföld messzire mentem.

Lo-jang-ban szél fúj, porfelhő szálldos,

megfeketült itt habfehér selymem.

Míg csiszolódom, emészt a bánat,

s meghatódom, mert te jársz eszemben.

Szívemet dúlja vágyakozásom,

s örömöm árja elapad bennem.

De öröm nélkül gondokba fúlok,

szívemben rendet ki is teremtsen?

Kölcsönkérném a vadliba szárnyát –

s hazaszállnék a házunkhoz menten.

 

2

 

Délkeleten vágy emészt egy asszonyt,

csendes szobában sóhajtoz hosszan.

Megkérdem tőle: „Miért sóhajtasz?”

„Uram régóta messzi úton van,

az ég végénél lelt hivatalra,

folyó s bérc fekszik közöttünk mostan.

Test és árny voltunk, két csillag lettünk,

nem tudom, mint él távoli honban.

Ritkán ér össze újból a húr s nyíl,

mi is így tengünk szétválasztottan.

Vigyázz hát pompás egészségedre,

hogy csillapíthasd éhem és szomjam.”

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

KOCSIVAL-LÓVAL IDEGEN ÁLL A KAPUNÁL

 

Kocsival-lóval jött egy idegen,

szülőfalumból indult messzire.

„Gondoltam, oly rég nem jöttél haza,

át a Folyamon nézem, megvagy-e?”

Elébe futok, ingujjam lobog,

alsót se veszek, borít köpenyem,

mellemet verem, sírok, ölelem,

szavunk elidőz havon és heven.

Falumbeliek s családom felől

kérdem, ő mesél, ki él és ki holt;

rokon és barát szétszóródva sok;

régi öregek: valamennyi – volt.

Piac, császári ház helyet cserélt,

városfal, torony itt-ott ki-be dül,

napról-napra több s több a sírhalom,

rajt ciprus, fenyő, erdővé terül.

Égi úton is minden föl-le jár,

hogy lehetne az ember-lét örök?

Teljes életem végiggondolom,

sodor bánatom, belémerülök.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

GYORS DAL

 

Magas csarnokban boroskupámnak

dalolok egy dalt szomorú-szépen.

Az ember-élet meddig is tarthat?

Reggeli dérként száll el a szélben.

Virág, ha hervadt, nem virul újra,

az idő vissza sohase térhet,

a gólyahír csak tavasszal nyílik,

az orchidea csak ősszel éled.

A napok eztán mind rövidebbek,

de a múlt megnő s könnyeket érlel.

Ha nem örvendünk most vigadozva,

jönnek a tücskök gyászos zenével.

Találkozások örömet szülnek,

az elváláskor bánatot érzek.

Mondjam-e azt, hogy elmúlt a bánat?

Hiszen csupán ti feledtettétek.

Pompás a bor, mit elétek adtam,

s amit itt láttok, ízes az étel.

Énekeljük hát vígan e gyors dalt,

s el ne vaduljunk – hosszú az éjjel.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

A „VAD TIGRIS” DALLAMÁRA

 

Szomjan sem iszom Rabló-forrásból,

hőben sem fekszem gonosz fa-árnyba.

A gonosz fának tán nincsen ága?

Az elszánt ember, ha szenved, állja.

Császár parancsa ültet lovamra,

felkantároztam, ostorom kézben;

tigris-barlangban verjem el éhem,

vadmadarakkal fázzam az éjben.

A napok múlnak, hőstettem nincsen,

évszakok szállnak, itt az év vége,

partról magasra nyúlnak a felhők,

ágak zenéje kopog a szélbe –

hallgatva ülök titkos völgy mélyén,

hosszan fütyülök hegyen, magasban,

a megfeszült húr hangja nem gyönge,

s a legszebb ütem megfoghatatlan,

embernek lenni eljátszhatatlan,

az igaz érzés dalolhatatlan,

de mert a szivem hajlíthatatlan,

nem szégyenlem, hogy merev maradtam.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

RÉGI VERSEK MODORÁBAN

 

A holdfény beragyogja az éjszakát

 

Hűvös szélvész támad, véget ér az év,

a hatalmas égbolt fennkölten ragyog.

Délkeletnek dől az Égi Han-folyó,

Északnyugaton a Csao-jao-csillagok.

A tündöklő holdfény szobámba folyik,

kint a tücsökraj vad cirpelésbe fog.

Szárnycsattogva térnek meg a vadlibák,

búsan kiáltoznak fázó állatok.

Magasra repült és fölöttem lebeg

barátom, ki egykor velem mulatott.

Pompás ruhákat hord, másként jár, beszél,

gyönyörnek él s régi érzelme halott.

A Szövőleánynak szövőszéke sincs,

a Nagy Gerendát nem tartják oszlopok.

 

Hogy ragyog a fényes hold!

 

Békén nyugszom az északi csarnokban,

a holdfény az ablakon át betoppan.

Minél jobban nézem, annál ragyogóbb,

de kiszökik kezemből, ha megfognám.

Hűs szél futkál körbe kerek termemben.

Fájó tücskök zenélnek egy nagy fűzfán.

Végtelen sok idő óta vándorlok,

az ősz most bús hangulatot zúdít rám.

Hivatalért keltem útra, hasztalan,

az elválást mindörökre hogy bírnám?

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

A „LUNG-HSZI” NÓTÁJÁRA

 

Én tükörként nyugodt vagyok,

ők köröttem füstként szállnak.

Külsejükből kell jósolnom,

s szavam nyomán sok a bánat.

Vajon nincs hát ma tehetség?

Bizony, bölcs ma ritkán támad.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

KÉT VERS, AMIT LO-JANG-BA UTAZVA ÍRTAM

 

1

 

Gyeplőt ragadtam, útnak indultam,

zokogva hagytam el rokonaim.

Kérdé valaki: „Ugyan hová mégy?”

„Megakadtam a világ hurkain.”

Örök sóhajom északi parton,

déli gázlóhoz kötöz a szívem,

megyek-megyek mind-messzebb kerülve,

az út elvadult és embertelen,

hegyek, mocsarak végtelensége,

erdők, bozótok nyúlnak messzire,

tigris ordít a mély völgy-szurdokban,

vadtyúktól harsány a fa teteje,

jajgató szél fut az éjszakában,

magányos vadak szelik utamat,

szomorúságom folyton növekszik,

gúzsba köt, nyomaszt minden gondolat.

Megállok, nézem falum irányát,

árnyékom látom, szánom magamat.

 

2

 

Nagy utazásom mily szakadékos!

A hegyek s folyók hosszúk, szélesek.

Hajtom lovamat a dombtetőre,

füves síkságon lassan ügetek.

Éjjel árnyékom ölelve alszom,

reggel gondomat tovább cipelem.

Nagy sziklafalhoz állítom lovam,

a szomorú szél dalát figyelem.

Tiszta harmat hull jégvillogással,

s a fényes hold mi kerek hatalom!

Párnám simítom, kerül az álom,

felöltözöm és elgondolkodom.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

ÉNEK A KÖLTÉSZETRŐL

 

Ha olvasom a nagy alkotókat: ismerni vélem elméjük útját.

Nyelvük ereje, szavaik töltése mennyiféle!

Szép, rút, jó, rossz: bírálgatjuk.

Ahányszor én magam írok: mindjobban mélyére látok.

Jaj, hogy az eszme nem éri el a tárgyat, a mű az eszmét!

Mert nem csak a tudás: az erő is csonka.

Azért írtam az írásról, hogy feltárjam a múlt nagy íróinak

                                                                                        fényes művészetét;

megokoljam műveik erényeit és hiányait.

Tán egyszer úgy ítélik, hogy minden titok mélyére hatoltam.

„Fejszével faragok fejszenyelet” – ismerős a példa.

Lehet, hogy a művész varázsló kezének titkát szavam nem fejti meg.

De amit tudok: itt megírtam.

A költő mindenek közepén a világ rejtélyére réved,

szíve és lelke telve a régi nagy művekkel,

együtt gördül a négy évszakkal, együtt nyög az elmúlással,

tízezernyi tüneményre bámul, csordultig a világ bonyolult

                                                                                              jelekkel,

együtt sír az őszi lombbal,

együtt örül a tavaszi rügyekkel,

szíve retteg a fagytól,

lelke repül a fellegekkel,

a hajdankor bölcseit idézi,

megtelik tiszta leheletükkel,

barangol az emberi szellem erdejében,

az arányosság rejtélyére ismer,

félretolja könyveit, ecsetet fog,

és önmaga lesz a mester.

 

Először:

               szinte befelé lát, befelé hall,

kérdései gomolyognak,

a világ nyolc sarkáig repül,

sehol sincs határ a gondolatnak;

 

aztán:

            ihlete fénye folyton tisztul,

a tárgyak élesen kidomborodnak,

szavak sűrű párlat-cseppjeit issza,

szájában a hat művészet illatos tisztító-nedvei zubognak,

békésen libeg az égi tavon,

nekivág az alvilági zuhatagnak;

 

végül:

            szavak bukkannak fel a mélyből,

mint halak, horoggal torkukban, tátogatnak,

lebegő csodák keringenek alá a magasból,

mint madarak, szigony-zsinóron, fogva vannak,

szavait száz nemzedék sem hallhatta idáig,

zenéi ezer éven át némán suhantak,

nem szedi a hajnali kinyílt virágokat,

csak az esteli bimbókat, melyek most pattannak,

múltat s jelent átfog egy-villanással,

szeme villámai négy tengeren rohannak.

 

Immár:

              tudja, mit mondjon és miféle rendben,

vizsgál minden szót, és megleli helyét,

kopogtat minden színesnek kapuján

válogat mindenből, ami szép,

most ágat markol, és lombját lerázza,

most hajózva keresi a habok kútfejét,

most rejtettet emel napfényre,

most könnyű prédát les és nehezet ejt, mit nem is remélt,

most tigrisként rettent nyájakat,

most sárkányként madarak seregét –

olykor az elemek összeillenek,

máskor egyik sem leli helyét –

kiüríti eszét, hogy benne tisztán ragyogjon az eszme,

hogy szavakat forrasszon egybe, összesűríti eszét,

az eget-földet az alak kalitjába zárja,

a tízezer tüneményt ecsetje hegyén zúzza szét –

először tétováz kiszáradt ajka.

végül árasztja énekét –

az ész-adta eszme, mint a fa törzse,

és a törzs ágai az ékes beszéd;

ne ütközzék az érzés, meg a szó,

a külső elárul minden rezzenést,

ha derűs a gondolat, mosoly fakad,

ha borús, szorítja az ember szívét –

olykor a szó könnyen folyó, alig győzi követni ecsettel,

máskor tétován rágja ecsetét.

 

E hivatás örömet ád,

tiszteletet kelt a bölcsben:

küzdünk a nemléttel, hogy létre fakadjon,

kopogunk a csenden, hogy zene feleljen,

tenyérnyi selymen végtelen tér nyíljon,

hüvelyknyi szívből özönvíz keljen;

a szó mind-tágabbra, szélesebbre tárul,

a gondolat elmerül mind-mélyebben.

füvek, virágok illata árad,

rügyek, indák pompája serken,

kacagó szél fakad, égre kanyarog,

ecset-erdőből felhő lebben.

 

Az alak változó, tízezerféle,

mindenhez más a mérték;

mert esendő, elröppenő,

az alakhoz alig van mércénk.

szavak versengnek, hogy előtörjenek,

de az ész az ostor és fék;

nyögünk, melyiknek jusson lét vagy nemlét,

választanunk kell, melyik a zátony és melyik a mélység;

elhagyhatunk körzőt, derékvasat,

hogy kötetlen kutassuk a változót s a valóság tiszta képét.

 

Ezért:

           aki kápráztatni kíván, megelégszik a ragyogással,

de aki lélekbe-hatolni akar, annak a tökéletes az érték.

Ha nagyra törsz, mit ér a részletek pompás faragása?

Szállj magasan, s győzöd a szavak könnyű, szabad repülését!

 

A dal lengén érzésre vadászik,

a himnusz fényből-szőtt takaró,

a dicsőségtábla mondottnak s mondatnak harmóniája,

a gyásztábla komor, megható,

az adománytábla nyájas, nemes,

az intelem csattanósan magasztaló, vagy korholó,

a ditirambus gazdag, könnyed, özönölve szökellő,

a vita ravasz, simuló,

a császári kérvény nyugalmas, ékes,

a szónoklat különc, kápráztató:

bármennyire különbözők is,

a görbe út, a féktelenség sehol se jó,

vezessen az ész, közöljön a szó, ez a lényeg,

ne legyen több mondás, mint mondanivaló.

 

A vers tárgya tengernyi,

formája is fordulatos;

meggondoltan gyűjtsd mondanivalód,

és köntöse legyen csinos:

a hangok, a hangszínek váltakozzanak,

mint fehér, fekete, sárga, zöld, piros.

Hangulataid rádtörnek-elúsznak,

állhatatlanságuk szinte megtapos,

ne kövesd e lengéket, hanem tarts rendet,

és csatornán csörög a forrás, az élő-habos,

de ha elszalasztod a percet, az egyszeri sugallatot,

a fej helyére farok kerül, minden zavaros;

ha éj- és narancs-színt összekavarsz,

az egész lesz foltos, maszatos.

 

Olykor visszanézel a már-megírottra,

máskor előre, a megíratlanra;

olykor beszéded rögös, bár gondolatod ép,

máskor beszéded sima, ám eszméd csonka;

ha nem koccantod össze a kettőt, egyik se szenved,

de ha egymáshoz erőlteted, mindkettő csorba;

az érdemest és fölöslegest hajszálnyira mérjed,

tudd, mit dobsz félre és mit emelsz dalodba;

ha eszméd, vagy beszéded nem elég erős:

pusztuljon, bármily csábító is volna.

 

Lehet gazdag elméd, ékes beszéded,

s mégis, eszméd, kimondva, homályos marad;

a folytatásra-várót befejezni nem lehet,

a végleg-kimondottat toldani nem szabad:

hát idézd a bölcseket versed fordulóin,

és gerendákkal kötöd dalodat:

bár minden szónak megvan a rendje,

e mondások vessenek rájuk tiszta sugarat,

így megkönnyíted a vesződséged,

nem kell változtatnod soraidat.

 

Lehet, hogy nyelv és gondolat, mint tarka szőttes,

üdén, dúsan csillog-ragyog,

derűs, akár a szivárványos hímzés,

vagy gyászos, akár a fojtó hurok –

de semmi új sem lesz művedben,

ha csak a járt utat futod.

A nyíl engem szíven talált,

de másokat is, nem az első vagyok;

hogy becsülettel, szabadon a magamét kifejtsem,

megtagadom akár a legszebb utánzatot.

 

Lehet,

            hogy a tő egyik vesszeje kihajt,

óriás sudárrá szökken egyedül.

Az árnyat karon nem ragadhatod,

a visszhang lépvesszőre nem kerül:

már megszökött, kiemelkedik,

a szabályos zenébe nem merül;

elméd elveszti a lépést, nem lel hozzája-illőt,

eszméid körötte topognak tétlenül.

Ha rideg sziklába jáde-kő ágyazódik, ragyog tőle a hegy,

ha vizet gyöngy termékenyít, a folyó megnemesül,

ily helyen ne nyesd a mogyoróbokrot, a tüskebozótot,

jó szomszédságban terebélyesül:

hadd övezze a nagy éneket vásári dalocska,

s mindaz, ami szép, az enyészettől megmenekül.

 

Lehet,

            hogy beszéded satnya ütemre bíztad:

csak magadnak dalolgatsz, nem érti senkise,

ha lefelé figyelsz a csöndbe, nem lelsz barátot,

ha felfelé figyelsz a térbe, nem kél visszhang gyűrűje –

mintha egyetlen húrt pengetnél:

száll egyhangú zsongás, de nincs zene.

 

Lehet,

            hogy beszéded hézagos zenére bíztad:

tarkabarka, de nincs bája, illata,

szép s rút alakul keveredve

s e keverékben a jó is suta –

akár az udvaron síró koldus-fuvola:

zene szól, de nincs harmónia.

 

Lehet,

            hogy az észt félreveted,

a különös vonz és nem a jó,

elvész az őszinteség, a szeretet,

beszéded talajtalan, szétfolyó –

mint vékony húr erőszakos hangja:

van harmónia, de nem szívreható.

 

Lehet,

            hogy csábító a dalod,

ha vágtatsz féktelen,

de csak a felületesnek tetszik,

magasra száll a hang, de az ének éktelen –

mint Fang-lu és Szang-csien dalolása:

szívreható, de nemtelen.

 

Lehet,

            hogy írásod egyszerű,

nincs benne se dísz, se kép,

az áldozati levesnél soványabb,

zeng, az alap-húr tiszta hangjaképp –

„Egy énekel és hárman mondják szövegét”:

nemes, de mégse szép.

 

Ha kérded:

                    műved laza legyen-e, vagy szoros,

lefelé tekints-e az utódokra, vagy fölfelé az ősök sorára:

minden változatot simíts egymáshoz,

figyelj a felhangok búgására;

tán szép a mondanivaló, de szürke a szó,

tán jó a szerkezet, de könnyű a beszéd csobogása,

tán régi nyomot követve újat találsz,

tán zavaros árba merülsz, és eljutsz a tisztaságra,

máskor töprengés feni az elmét,

gondos csiszolás vezet finomságra.

Mint mikor

                      táncosok uszály-lengése összeillik a dobpergéssel,

vagy ének és húr harmóniája:

nyitját kereste, nem találta Pien, a bognár,

nincs is szó a megoldásra.

 

A szó-törvénynek, beszéd-szabálynak

köteles adómat megfizettem.

A sokaság mit kárhoztat: tudom;

a bölcsek mit dicsértek: megértettem.

A csak-egyszeri, sugárzó művet

sokan nézik sandán, meredten,

szerintük jáde, gyöngy és drágakő

annyi, „mint mezőn a fölszedetlen”.

Hatalmas, mint az ég-föld közti tér,

s együtt nő az éggel-földdel, szünetlen!

Bár sok a remekmű a világon:

nem töltik meg a két kezemet sem.

 

Fáj, hogy gyakran üres a korsó,

fáj, hogy a Nagy társalgásra hangom csipet,

fáj, hogy sovány ütemmel sántikálok,

fáj, hogy silány zenével kisérem az éneket,

fáj, hogy írásom csonka, mikor a teljesre szomjazom,

fáj, hogy nem lehetek elégedett:

jaj, tán agyag-edény dobosa vagyok,

s a jáde-csörgők zenésze kinevet.

 

Erő és lanyhaság váltakozása,

ihlet árja és apadása:

jöttében nincs nyugovása,

mentében nincs maradása,

elillan, mint az árnyék,

kél, mint visszhang varázsa;

mikor a Mennyei Nyíl berobban,

a ködöt éles fényre váltja,

a gondolat kitör a szívből,

az ajkon csobog a szó forrása,

tarka pompa, hatalmas bőség

az ecset és selyem lakomája,

az írás villogva-lobogva tódul szemedbe,

özönöl füledbe a zene tengerhulláma.

 

De:

       mikor a hat érzék lomha és borús,

mikor az ihlet eltűnt, csak a száraz ész maradt:

oly elhagyatott vagy, mint halott fatönk,

mint puszta folyammeder, oly kiapadt,

lehatolsz lelked pincéjébe,

nógatod szellemed, hogy megleld magadat,

ám elméd sötét, mind-mélyebbre hulló,

gyötrődve rángatod a gondolatokat.

 

Így van:

                ha érzésed szunnyad, csak botladozol,

de szárnyra kelsz, ha lelked fölriad.

E titok bennem él,

de nem tűri parancsomat;

üres mellemet döngetem s nyögök:

miért árad és miért apad?

 

Az ékes beszéd haszna,

hogy az eszme rásimul,

vándorol számtalan mérföldön át, nincs előtte gát,

korszakok fölé hídként borul,

ha lefelé tekint: az utódoknak példát teremt,

ha fölfelé tekint: az ősök példáin okul,

őrzi a Békés s a Harcos Erényt, e két hanyatlót,

hinti a jót, hogy ki ne vesszék, és egyre tovább-vonúl,

nincs olyan messzi út, mit el nem ér,

nincs olyan finom gondolat, mely nem választja támaszul,

hitvese az édes nedvet hintő záporfelhő,

s akár a szellemek és istenek, mindig mássá alakul,

bronzot, márványt borít be, hogy terjessze a jót,

fuvolából, húrból lélegzik, és mindig új.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

ÖCSÉMNEK, LU JÜN-NEK AJÁNLOM

 

Búsan indulok hosszú utamra,

válnunk kell máris – hogy is ne bánjam?

Még az útnál is nagyobb a kínom,

nincs öröm-íz a búcsúpohárban.

Nyugatra ömlő ár vagyok én most,

keleti bérc vagy, zord, zabolátlan.

Az utazónak könnyes a hangja,

az itt-maradó hallja ziláltan.

Megosztjuk-e még egyszer a terhet,

egymás mellett, mint lovak a hámban?

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

LU JÜN

 

VÁLASZ BÁTYÁMNAK, LU CSI-NEK

 

Messzire mész, de célhoz érsz egyszer,

tartós válásunk bánt búcsúzáskor.

Szeretsz – s utadra fájva bocsátlak,

meghatódom a búcsúpohártól.

Könnyel kelek át a déli gázlón,

de Észak vizén által ki lábol?

Szellemem kísér, veled remegve,

testem és tested csillagnyi távol.

Ha kocsink egyszer külön-nyomot hagy,

messze kerülsz, mint Lánytól a Pásztor.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

KÉT VERS KU ZSUNG-NAK, FELESÉGE NEVÉBEN

 

1

 

Messzire mentél, én uram, tőlem,

itthon maradtam egyedül, árván.

Hogy léphetnék át folyón és bércen,

véget nem érő utakat járván?

A fővárosban szép öltözékben

sétafikál sok bájos, sudár lány.

Kecses léptüktől szép derekuk ring,

fehér fogukat én is csodálnám.

Ilyen sok szépség jogosan csábít,

öreg vagyok már – mért gondolnál rám?

És mégis írtál távolból nékem –

nem is reméltem – fogadd a hálám.

 

2

 

A tenger hajósa folyamot nem áhít,

az erdei vándor nem vágyik más tájra.

A szép arc időben akar kivirulni,

gyűlöli az estét a reggel virága.

Hogyan csilloghatnak ott a pompás lányok,

hódíthat szépségük tavasz-ragyogása!

A nemes táncokhoz értenek Lo-jang-ban,

pendül az udvari zenésznők gitárja.

Fújják a sípokat vérpiros ajakkal,

vérpiros húrt penget fehérkezű lányka.

Könnyű szoknyácskájuk villámként cikázik,

szétterül ruhájuk, mint a ködök fátyla.

Virágos arcokat rejt a hímzett függöny,

s a Tejútra száll fel a bús zene árja.

Manapság ritka a muzsikához-értő,

ha te nem élveznéd, kit vonzzon varázsa?

Észak sarkcsillagát, el fogsz hagyni engem,

megejt a sok szépség bája nemsokára.

Hogy miért beszélek a vénségről folyvást?

Lehull a virág és csak megvetés várja.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

VÖLGYI LAK

 

Magányban élek, távol a Világtól,

nem bánt öröm és nem bánt félelem,

beljebb húzom ajtóm záró-zsinegét,

szobám gyökérrel, gallyal bélelem.

Ha künn tavasz van, lelkemben tavasz van,

év hajlatán szívembe száll az ősz.

Itt benn utánzom az Idők futását

s tanyámon a nagy Mindenség időz.

 

    Kosztolányi Dezső fordítása

 

 

 

 

 

 

 

 

 

CO SZE

 

TÖRTÉNELMI ESEMÉNYEK DICSÉRETE

 

1

 

Húszéves fővel már szépen írtam,

olvastam bölcsek seregnyi könyvét;

prózában példám a „Csin hibái”,

verset a „Ce-hszü” módjára költék.

Akkor a Falra rátört a barbár,

fővárosunkba gyors hírek szálltak,

s bár még nem voltam katona-sorban,

rég elolvastam Jang Csü-t, a bátrat.

Hosszan fütyöltem a tiszta szélben,

vágyamnak semmi Vu nagy országa,

ahogy a kard is egy döfést áhít,

úgy vágytam én is a hódításra.

Pillantás balra: behódolt földek,

pillantás jobbra: megbékélt népek.

Nagy tetteimért nem kell méltóság,

mélyen meghajlok s kunyhómba térek.

 

2

 

Szakadék mélyén dús fenyőszál nő,

hegycsúcsról giz-gaz csüng le a mélybe.

Lám, a hegy sarja hogy betakarja,

ránő a karcsú fa tetejére.

Magas méltóság úri családé,

érdemesek jutnak így alacsonyra,

örökölt helyzetük az oka ennek,

s egyáltalán nem ma reggel óta.

Kin-ek és Csang-ok ősükből élnek,

két nemzedékük Han-ok lovagja.

Feng úr talán nem volt kiváló ember?

Ősz fejjel mégsem lelt hivatalra.

 

3

 

Tuan-kan Mu előtt mélyen meghajlok:

Vej fejedelmét könnyen megvédte.

Lu Csung-lien tettét igen csodálom:

víg szóval támadt Csin seregére.

Becsüli főként a szabadságot,

bajban is tudja, mit kéne tenni,

nemes tettéért nem vár jutalmat,

nehéz a földön párjára lelni!

Selyemszalagot nem köt övére,

nem vágyik lenni előkelőnek.

Hányszor kínáltak néki pecsétet,

nem nézte másnak, úszó felhőnek.

 

4

 

Csang-an-ban, ejhaj, zajos az élet,

nagyúr és herceg háza tündököl.

Négy utcán sok a szín, föveg meg baldachin,

vörös fogatok sora özönöl.

Kin-nél és Csang-nál, haj, nagy a nyüzsgés,

császári házban majd megalusznak.

Délen harangot, zengőkövet ütnek,

Északon sípot, fuvolát fújnak.

Mily csendes is volt Jang Hsziung hajléka!

Nála nagyurak sose tülekedtek.

Üres szobában ült csak magában,

a Titkos Űrön bölcsen merengett.

Értekezést írt Kung Fu-ce módján,

mint Sze-ma Hsziang-zsu, verseit költé.

Száz nemzedék is eltűnt azóta,

Neve és híre ragyog örökké.

 

5

 

Felszáll a szép nap kéklő égboltra,

Isteni Földünk deríti fénye,

császárvárosban házak pompáznak,

szálló tetőik: felhők röpülése.

Hegyként magasló kapuik mögött

megannyi herceg, főhivatalnok.

Ki nem akarna jutni hivatalba,

mért járna itt, hol zeng a sok csarnok?

Durva ruhában kapun kilépek,

Hszü-ju-t követve délcegen járok,

magas hegyháton ruhám lerázom,

lábam megmosni folyót találok.

 

6

 

Jen piacterén Csing Ko berúgott,

kapott is ettől nagy bátorságra,

Csien-li zenéjét túlkurjongatta,

ügyet sem vetett a sokaságra.

Bár én nem vagyok ily tettre bátor,

tartom magamat sokaknál többre,

szűkös énnékem Négy Tenger világa,

mit mondhatnék az előkelőkre?

Tartják magukat igen magasra;

lenézem őket, piszkot a porban.

Szabadok tartják maguk kevésre,

becsülöm őket, kincset se jobban.

 

7

 

Csu-fu nem jutott fő-hivatalba,

semmibe vette hát rokonsága.

Csu Maj-csen rőzsét gyűjtött az erdőn,

el is hagyá őt élete társa.

Csen Ping-nek nem volt soha állása,

rozzant viskóban érte az este,

Sze-ma Hsziang-zsu meg Cseng-tu-ba érve,

házában nem lelt még egy szeget se.

Nem voltak ők tán nagyok s kiválók?

Dicsőségüktől a könyv is fényes.

S míg nem kegyelte őket szerencse,

féltek, hogy testük az ebeké lesz.

Hőst is rémíthet nyomor és ínség,

így van ez, bizony, ősidők óta.

Hová merültek korunk dicsői?

Veszejték őket csúfos nyomorba.

 

8

 

Kalicka rabja repülni próbál,

emeli szárnyát, veri a rácsba.

Koldusként él az írástudó is,

szűkös kunyhóban gubbaszt magába.

Kilép a kapun úttalan útra,

vadon körötte, bozót, tüske-fal.

Tervét, tanácsát meg nem fogadják,

maga tengődik, mint parton a hal.

Hiába futkos, nincs jövedelme,

nincs a kunyhóban egy marék rizs sem.

szidja és bántja egész családja,

barátja sincs már, kit elveszítsen.

Szu Csin Északra ment jótanáccsal,

kérvénnyel indult Li Sze Nyugatra,

mindent elértek, nagy dicsőséget,

s lombként lehulltak száraz avarba.

Szomjas vakondok megtölti gyomrát,

nem kíván többet, örvend a jónak;

ökörszem fészke egy ágra épül:

példája ő az írástudónak.

 

    Orbán Ottó fordítása

 

 

 

REMETÉT KERESEK FEL

 

1

 

Görnyedve botra, indulok útra,

körül a tájat idő kivéste.

Kőhasadékban lakatlan éj van,

hallik a hegyről lant pönögése.

Északi csúcson: fehérlő hófolt.

Déli erdőkben: pirosló virág.

Köves forrásban drágakő ár van,

víz hajigálja ezernyi halát.

Nem kell itt selyem, nem kell a bambusz,

ahány folyóvíz, annyi muzsikás.

Kell-e a füttyszó, kell-e az ének?

Erdei lombban zúgás, susogás.

Remete-étek az őszi krizantém,

orchidea-virág jó dísz az övhöz.

Tétován állok, erőm is fogytán,

fövegem dobnám, vágnám a földhöz!

 

2

 

Keleti Hegyen kunyhót építek,

gyümölcsfák helyén bozót burjánzik,

fakad kutamban hideg forrásvíz,

testben-lélekben engem vidámít.

Tündöklő zöldben teremve bőven,

bambusz és ciprus erényük őrzik,

dér települ le lágy levelükre,

virágaikról harmat esőzik.

Rang, hivatal nem mindenki álma,

hajlik az egyik, törik a másik,

van, ki bilincsként díszes övet hord,

van, ki mezőt és levegőt áhít.

Mint régi bátrak, nem hajlok én sem,

Sou-jang erénye nem csábít engem.

Menni, ha mennél – nincs is jobb ennél!

Tudom, hogy mikor kell útrakelnem.

 

    Orbán Ottó fordítása

 

 

 

CÍM NÉLKÜL

 

Mily hideg szél ez, mily hideg ősz ez!

A fénylő harmat hajnalra dér lett.

Megkeményszenek a zsenge ágak,

sárgul a színe a zöld levélnek.

Felhő-fal mögül fényes hold indul,

fehérlő fényét világgá szórja.

Ajtóm kitárom kis udvaromra,

vadlibák szállnak vadul rikoltva.

Négy tenger vala hazám valaha,

üres csarnokom egyedül őrzöm,

elszáll szépkorom, elszáll hirtelen,

örök a bánat, ha eljön őszöm.

 

    Orbán Ottó fordítása

 

 

CSANG HAN

 

CÍM NÉLKÜL

 

Napfény ragyogtat erdőt, kerteket,

az idő enyhe, tavasz vége van.

A zöld ágak: csomóban ékkövek,

sárga virágok: szétgurult arany.

Pompás növényzet, csodálni való!

hát nézzük, hisz sokáig úgyse tart.

Nyakam nyújtom, jó utat nem lelek,

dobbantok hát, lábam a mélybe tart.

Hírnév, ifjúság együtt távozott,

szerény sors, vénség egyszerre kopog.

Öröm már nem világít arcomon,

a vers se mond már mást, csak bánatot.

De mire is való a verselés?

A régi könyvek jobb vigasztalók.

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

CSANG CAJ

 

HÉT PANASZ

 

Sírok egymáson a Pejmang-hegyen!

Elszórva négy-öt magas domb van itt.

„Melyik dinasztiáé”? kérdezem,

„Han-házi császároké” felelik.

An s Ling császár sírja egymásra néz,

Kuan-vu úrét elfedik a gyomok,

uralmuk végén gyász volt, zűrzavar,

és rablók dúltak, mint a farkasok.

A síri földet túrták többször is,

feltörték a sírboltok ajtaját.

Felséges test mellől a gyöngy gurul,

rablók zsákmánya ékszer, drágaság.

A holtak háza rommá változott,

a körbefutó fal már csupa por.

Sűrű tövis tenyészik mindenütt,

szűk ösvényen csak pásztor bandukol.

Utat a sírhoz nyúl és róka túr,

takarítatlan gaz az égbe nő.

Kiegyenget leomlott halmokat,

felszántva őket a szántóvető.

Kié volt hajdan tízezer szekér,

most saját sírdombjának földje lett.

Gondold, múlásról Jung-men hogy zenélt

panaszt fakaszt, míg lesznek emberek.

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

CSANG HSZIE

 

TÖRTÉNELMI ESEMÉNYT ÉNEKLEK

 

Még Csang-an-ban, régi Han-időkben

gyakori vendég volt az öröm.

Egyszer is az urak lakomát csaptak,

merthogy a két Szu-úr most leköszön.

A kocsi-lámpás fényt hintett a falra,

az utak mentén sátorozott a nép.

Ez a két bölcs még meg tudott állni,

s tudta, hogy a dicsőség: semmiség.

A kalaptűt s a díszruhát levetvén,

kibontott hajjal indultak haza.

S ment az úton e két derék ember,

szállt velük a nép könnyes sóhaja.

Otthonukban vígan költekeztek,

mígnem mindenük elfolyt ujjuk között.

Vendégeiknek így magyarázták:

Mért bajlódjanak az örökösök?

Hírnevük, mint a föld s az ég, úgy él,

tiszta emlékük firól-fira száll.

Ti tücsöksapkás hivatalnok-népség,

övetekre e példát felírjátok ám!

 

    Bernáth István fordítása

 

 

 

CÍM NÉLKÜL

 

(Szemelvények)

 

1

 

Hideg szél támad őszi éjszakán,

lehellete fülledtséget elűz.

A lépcsők alatt tücsök ciripel,

pilléket vonz a fényes lámpatűz.

Távoli szolgálatra ment uram,

asszonya magányos, nem látja más.

Hogy elváltál tőlem, de messze van!

Kell már a tűzre a rőzserakás.

Szobámból nem vezetnek lábnyomok,

dúsan zöldell a fű az udvaron.

Az üres falra moha települt,

pók hálót szobám négy sarkába fon.

A természet megindít, szomorít,

szívem megkötözi a fájdalom.

 

2

 

A tüzes csillag délnyugatra tart,

a ragyogó nap nyugatra siet.

Az erdőt ferde sugarak szelik,

a bambuszokat szélvész rázza meg.

Orchideát locsol zivatar,

harmat lepi a krizantémumot.

Téli álmuk kezdik sárkányfiak,

magas az ég és minden hervadott.

Nem hordoz gyümölcsöt a gyenge ág,

virág illatát ellehelte már,

két tenger közt elillan életünk:

szemünk előtt suhanó gyors madár.

Folyó partján sírunk, hogy halni kell,

az ősök erénye kísérjen el.

 

4

 

Piros felhők köszöntik a napot,

Forróvíz Völgyében piros pára.

Homályt támaszt a felhőrengeteg,

lejjebb ereszkedik az eső lába.

Erős füvet megtör most könnyű szél,

jeges dér ijesztget még magas fát is,

éjjel-nappal gyérebb a sűrű lomb,

a dús erdő magános fákká válik.

Sóhajtoztam ifjan, lassú a nap,

most öregen bánkódom, hogy siet.

Bár követhetném Csi-csu jóslatát,

vénen a szívem bánat tölti meg.

 

5

 

Díszkalapot kínáltam eladásra,

a kopaszok közé Jüe-be vittem.

Hiába hatoltam a rengetegbe,

nem hord kalapot, kinek haja nincsen.

Kinek is kínálhatnám portékámat?

mire se mentem álló évig.

Cserép a drágakövet megelőzi,

igaz gyöngyöt a halszemek lenézik.

Jing-beli dalossal nem ez történt?

Tudott-e ítélni a hallgatóság?

A „Meleg tavasz” dalhoz egy se társult,

de együtt fújtak közönséges nótát.

Az igazságot ugyan ki is érti?

Az emberek többnyire kelekótyák.

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

VANG CSENG-CSANG

 

HA ÉSZAKI SZÉL

 

Ha északi szél kaszál az őszben,

északra vágynak, haza, a lovak.

Mért élek távol kedves hazámtól?

Lassan és gyorsan jött a mai nap.

„Királyi szolgálat” köti a szívem,

messzebb a hazám, mint földtől az ég;

hallhattam egykor rigók füttyögését,

hallhatom most a tücskök énekét.

Az ember szíve csak hazavágyik,

mint fészkeikre vándormadarak.

Csüan zenemester régóta hallgat.

Ki dalolná el nagy bánatomat?

 

    Orbán Ottó fordítása

 

 

 

SZUN CSU

 

A NYUGATON HADAKOZÓ TÁBORNOK

HIVATALNOKAIHOZ,

AKIK CSE-JANG-HOU-IG KÍSÉRTEK

 

Keresztútnál sír a vad reggeli szél,

gyér eső borítja az őszi mezőt.

Kiürül a város, oly sok úr kisér,

búcsúlakomám volt hosszú út előtt.

Még a százhúsz év is egyszer véget ér,

e pillanat akkor hogy lenne örök?

Ifjan-halt gyereknél semmi sem nagyobb,

s Peng-cu ifjú, mint kit korán föd a rög.

Egy kötélkét szála a jósors s a baj,

egymásból fakadnak búk és örömök.

Olvasztókemencénk az ég és a föld,

hozzá képest létünk minden dolga csöpp!

E nagy szemlélethez az jut csak, ki bölcs,

s ő is csak, midőn már öreg és törött.

A nagy országúton most megindulok,

elválunk – a bánat szívembe szökött.

Ki láthatna lelkem mélységeibe?

Csak a kék ég olvas vágyaim között.

Aggastyán-koromig őrizni fogom,

ami veletek ma reggel összeköt.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

SI CSUNG

 

VANG MING-CSÜN DALA

 

Vang Ming-csün voltaképpen nem más, mint Vang Csao-csün; a nevet megváltozattam, mert a csao-írásjegy Csin Ven császár személyneve is, s így használata tilos.

A hsziung-nu-k hatalmának tetőpontján fejedelmük a Han-uralkodóházból ért feleséget magának. Jüan császár egyik háremhölgyét, az előkelő családból származó Csao-csün-t adta hozzá feleségül. Korábban egy császári hercegnőt adtak hozzá a Vu-szun fejedelemhez, s akkor a császár citeramuzsikát adatott elő az udvari muzsikussal, hogy a nagy útra induló hercegnőt bánatában egy kissé megvigasztalja. Amikor Ming-csün-t búcsúzatták, ugyanígy történt. Egy akkor szerzett dal olyan szomorúan, olyan panaszosan hangzott, hogy leírtam egy papírra, amint következik.

 

Engem, ki kínai család lánya vagyok,

a hún fejedelem udvarába hoztak.

Végére sem értem a búcsúzkodásnak,

s a menet lengette már a lobogókat.

Hűséges szolgáim arca könnyben úszott,

s hintóm paripái gyászosan nyihogtak.

Sapkám bojtja hulló könnyemtől elázott,

és nem akadt írja gyötrő bánatomnak.

Mentünk egyre messzebb, míg oda nem értünk,

hol távolban a hún falak magasodnak.

Behívtak ott engem a kán sátorába,

s királynője lettem a barbár hunoknak.

Idegenek között mégsincs nyugodalmam,

bánatomért semmi rang nem kárpótolhat.

Egyaránt meggyaláz a kán és a fia,

látva őket szégyen s félelem borzongat.

Nehéz cselekedet öngyilkosnak lenni,

tengődöm hát s némán szenvedek naphosszat.

Ám e tengődésnek nincsen semmi célja,

kínzó honvágy tölti be egész valómat.

Bárcsak kölcsönadná szárnyát egy vadliba,

azzal nekiszállnék messzi távoloknak,

ám az erre húzó libák rám se néznek,

s iszonyattal telve, hosszan topogok csak.

Jáde voltam egykor ékszeresdobozban,

s most virága vagyok ronda trágyadombnak.

Bár elhervadhatnék az őszi füvekkel,

e halovány szirmok örömöt nem hoznak.

Adjátok át szavam későbbi koroknak:

ki messzi megy férjhez, holtáig zokoghat.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

CAO SU

 

MEGHATÓDVA RÉGI BARÁTAIM MIATT

 

Rangos gazdaghoz idegen is jár,

szürke szegényhez rokon se néz be.

Lien- és Lin-háznál kocsik forognak,

Tien- és Tou-házban járnak ki és be.

Csak dús erdőbe települ héja,

elszáradt ágon nincs madár fészke.

Bajba jutottam hivatalomban:

csak írástudók pislognak félre,

falumbeliek mégis tisztelnek,

valamennyinek nyájas a képe;

a „Vendég jött” dal zendül jöttömre,

a „Harmat” dal cseng, serleg a kézbe...

Mért sóhajtozom öröm közepett?

Szétágazó út... Selyem fehére...

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

KUO TAJ-CSI

 

VÁLASZ FU HSZIEN-NEK

 

Ragyogó fehér a selyemfonál,

ünneplőt szőne egy szegény leány.

A szegény leány hiába ügyes:

szövőszéke nincs, másnál se talál.

Az idő hideg, év-vég közeleg,

vadliba-sereg mind dél fele száll...

Olló, mérő a szabó keziben.

Törődik velem? Félrehajigál.

Érti más baját? Csak önnön javát.

– Ily írástudó vajh mi jót csinál?

Hogy is érzené, hogy én éhezem:

minden reggelen ott a tele tál!

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

LIU KUN

 

FU-FENGI DAL

 

Kuang-mo kaputól reggel indulok,

este a Tan-folyó hegyén fejet hajtok.

Balkezemben tartok – feszített íjat,

jobbkezemben tartok – hatalmas kardot.

Hátranézek még császár lakára,

hajtom csak, hajtom repülő lovaim:

nyeregben ülve, sóhajom küldve,

arcomon folynak kínos könnyeim.

Odakötöm lovam hosszú fenyőhöz,

ledobom a nyerget, megyek a hegyre,

szomorúan zúgva szél csap az útra,

nagy szakadékban vad vizek ezre.

Kezemmel intek örökös búcsút,

szólni sem tudok, úgy szakad a könnyem;

összeverődnek a fekete felhők,

vándormadarak köröznek fölöttem.

Hazulról egyre messzebb vetődve

élek-e, halok-e, ugyan ki tudja?

Zúgnak az ágak, gyötör a bánat,

zokogok magamban térdre borulva.

Szarvasok, őzek járnak előttem,

játszik köröttem rút majom-sereg,

élelmem rég oda, nem is lesz több soha,

páfránylevélen csak nem élhetek!

Húzom a kantárt, társaim hívom,

füttyszavam hasít magas hegyoromba;

a „nemes ember” erénye hanyatlik,

mesterem vesztét ugyanez okozta.

Jut eszembe Li Ling száműzetése:

hunok közt állta sorsa csapását;

szolgált keményen, balsors-szegényen:

Vu császár se vette észre ragyogását.

De hosszú ez ének, érzem elégnek,

túl sok szomorúság sűrül e dalba,

aj, abbahagyom, sose folytatom,

dalom dalolva szívem szakadna.

 

    Orbán Ottó fordítása

 

 

 

LU CSEN

 

AZ ÉVSZAKOKTÓL INDÍTTATVA

 

A csillagos kerek ég szüntelen forog –

a föld roppant négyszöge alatta de tág!

Íme, újból véget ér hirtelen az év,

babot szedek a síkon s artemiziat.

Északon a Mang-hegyen és a Folyamon,

délen meg a Ji- s Lo-folyón kelek át.

Belepte a dús füvet jeges zúzmara,

vacognak a szomorú szelekben a fák.

Földre zizzen a ma már szagtalan levél,

nesztelen hull földre az illatos virág.

A forrásból jéghideg víz buggyan elő,

még kopárabb télen a sívó pusztaság.

Egy halomra hágok és széttekintgetek:

sehol egy szirt – követi évszakok sorát,

s alakra is változik a természet itt –

működni kezd szellemem a tárgyakon át.

Békés vagyok és nyugodt, mint ki célhoz ért,

már a Titok tölt csak el, melyben semmi vágy.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

KUO PU

 

HALHATATLANOKKAL KÓBOROLNÉK

 

1

 

Kóbor lovagok város lakói,

a remeték a hegyi vadonnak.

Vörös kapukon mit is csodáljak?

Halhatatlanok szigete vonz csak.

Ott tiszta érből kézzel merítünk,

s nől csodagomba hátán a dombnak.

Elrejt, ha kell, a Szellempatak völgy,

felhőlétrán föl mért is hatoljak?

Csi-jüan-ban élt a nagy Csuang-ce,

Lao-laj-ce párja is puszta tájon.

Sárkány vagyok itt, és visszatérve

fadöfő kosnak nem kell beállnom.

Túllépek én a szél s por világán,

Po-ji és Su-csi, az Isten áldjon!

 

2

 

A Zöld Szurdok több mint ezer öl mély.

s egy taoista kunyhóját rejti.

Fedélszékéből felhő tör égre,

ablak meg ajtó szelet lövell ki.

Ha megkérdik, hogy ki lakik itten,

„Kuj-ku-ce mester”, kell rá felelni.

Keresem őt s a Jing-part lakóját,

fülem süketté mosnám e tájon.

Varázslatos szél fúj délnyugatról,

halpikkely-fodrok ringnak az áron.

Fu-fej, a tündér, jön mosolyogva,

jáde-fogait csillogni látom.

Csakhogy Csien-hsziu távol van éppen,

a tüneménynél kifogja pártom?

 

3

 

Jégmadár szökdel orchideák közt,

hótiszta tolla ott még fehérebb.

Zöld repkényinda ölel sudár fát,

zöldbe borulva áll az egész hegy.

E hegyet itt egy remete lakja,

fütty szól a csendben s citeraének.

Szelleme messzebb csapong az égnél,

virágszirmon és friss vízen él meg.

Rőt Fenyő mestert vadkacsa-háton

látja, míg bíbor ködök felé megy.

Balja Úszó Domb mester, a jobbja

Hullámpart mester vállára téved.

Kérész életű népség, ki tudja,

daru és teknős hány évig élnek?

 

4

 

A hat napsárkány megáll-e nékünk?

Négy évszak útját keringve járja.

Váltakozásuk szívünk nyomasztja,

ha ősz jön, ismét vágyunk a nyárra.

A fácánból a Huaj-folyóban

vízi kígyó lesz, s tenger alatt a

verébből kagyló, csupán az ember

nem tehet szert, míg él, új alakra.

Halhatatlanság Völgyébe szállnánk,

s hátára nem vesz sárkány, se felleg.

Jaj, nincs meg bennünk Lu-jang hatalma,

melytől a napnak hátrálni kellett.

Szívünk fölé tett kézzel kesergünk,

folyót ha látunk, évek ha telnek.

 

5

 

Égboltra csapni vágyik a gyors szárny,

futna a gyors láb messzi vidékre.

De kis forrásnak nincsen dagálya,

hajónyelő hal nem fér vizébe.

A jáde-jogar hiába büszke,

a „fényes hold” gyöngy hiába csábít.

Erdő kalásza tavaszra zsémbel,

a domb növénye ősszel vitázik.

Érző szívemet is bú nyomasztja,

fövegem bojtja könnyemben ázik.

 

6

 

Lu kapuján ül az óriás-sas,

a tenger forró szelét nem állván.

Viharzó mélyből feljön a cethal

halhatatlanok szigete táján.

S ők eloszlatják tüstént a felhőt,

arany és ezüst tornyokon állva.

Életelixirt szív Ling-jang mester,

légben leng Jung-cseng jáde-kupája.

Csang-o asszonynak szép hangja szárnyal,

Hullámpart mester rábólogat csak.

Ködök nyomában föl- és leszállnak,

kilenc ég-szerte nagyot mulatnak.

Öt sárkány-szellem korát túlélik,

csecsemők ezeréves alakban.

De a Jen-beli Csao s Vu császár

a Han-házból nem lett halhatatlan.

 

7

 

Körbeforgás a hold változása,

alighogy megtelt, máris felényi.

Ha nyugat táját felsöpri Zsu-sou,

készül a nap már hold-útra térni.

A dér a dombon orchideát irt,

fenyőt és ciprust elhagy a repkény.

Széthull a gomba hajnal előtt még,

s reggeli kérész él-e az estén?

Kerekdomb-ország csodafű-termő,

és a Haranghegy varázsitalt ad.

Míg An-csi mester öt követ olvaszt,

nyolc étken élnek királyi sarjak.

Hegyi erdőknek leszek lakója,

Isten veletek, földi hatalmak!

 

    Kálnoky László fordítása

 

 

 

SZUN CSO

 

ŐSZI NAPOK

 

Kietlen, borongós őszi napok járnak,

forgószél kél, messzi, fenn száguld a felleg.

Hegyek között élek s az ősz elszomorít,

messzeség vándora, hosszú dalba kezdek.

Megritkult az erdő, a fagy felgyűlt benne,

szikláin a ködök mind jéggé merednek.

Súlyos harmat alatt görnyednek a gallyak,

s lob-díszeiktől az ágak búcsút vesznek.

Korán fonnyadt gombát simogatok szánva;

bárcsak élhetnék, míg az örökzöld fenyvek.

Elhagyott vadonban élek horgászgatva,

s a vágy barátomhoz, a városba kerget.

Rá gondolok, s lelkem megremeg, mint a víz,

de szívem nincs vele itt e patak mellett?

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

HSZÜ HSZÜN

 

A BAMBUSZ-LEGYEZŐ

 

Remekmű: félszemmel nézve szagos erdő,

furcsa képeket kelt lelkem rejtekében.

Bordáiban őszi tücsök szárnyát látom,

s széttárva – végtelen tájat tár elébem.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

VANG HSZI-CSE

 

AZ ORCHIDEAPAVILON-GYŰJTEMÉNY ELŐSZAVA

 

A Jung-ho uralkodási periódus kilencedik évében, mely éppen kuj-csou esztendő volt, az utolsó tavaszi hónap elején összegyűltünk a Kuaj-csi és San-jin vidéki Orchideapavilonban, hogy ott végezzük el a tavaszi tisztasági szertartásokat. Számos kiváló férfiú gyülekezett egybe, fiatalok s öregek egyaránt eljöttek. Azon a vidéken magas hegyek és szirtek meredeznek, a dús-zöld erdőben karcsú bambuszok állnak; tiszta folyók s bugyogó források csörgedeznek arrafelé, csillogással övezik a tájat jobbfelől is, balfelől is. Kikerestünk egy kanyargó patakot, hogy abban úsztassuk meg serlegeinket, majd leültünk a partjára szép sorjában, és bár nem volt velünk sem citeránk, sem pedig fuvolánk, minden kupa borhoz énekeltünk egyet, s szívünk megelégedett a lelkünkből fakadó vidám beszélgetéssel.

Azon a napon ragyogott az égbolt, a levegő tiszta volt, lágy szellő fújdogált kellemesen. Pillantásunkat az égboltra vetettük, s megcsodáltuk nagyságát, majd magunk köré pillantottunk, s elgondolkodtunk a természet gazdagságán. Amire csak rátévedt a szemünk, amire csak kitárult az elménk, az olyan volt, hogy általa érzékeink a lehető legnagyobb gyönyörűséghez jutottak. Egyszóval, tökéletesen boldogok voltunk.

Az emberek egymással együtt-léte: egy-egy pillanat csupán az életükben. Van, aki ilyenkor legszemélyesebb gondolatait mondja el és csupán egyetlen házra tartozó dolgokról beszél, s van olyan, aki költői hasonlatok szárnyán messze kóborol a formák világán túlra. És mégis, legyen bármily különböző a hajlandóságuk, legyen az egyik nyugodt, vagy izgatott a másik, mindnyájan örömüket lelhetik abban, amivel a természetben összetalálkoznak, s egy kis időre mind elégedettek lehetnek, boldogok és önmagukkal beérők, miközben nem törődnek vele, hogy hamarosan utoléri őket az öregség.

Ám ha eljutottunk valahová, már el is fáradtunk belé; érzelmeink szüntelenül változnak, amint utána mennek a külvilág dolgainak, és a beteljesüléshez nyomban a csalódás, bánat csatlakozik. Amiben az imént még örömünket leltük, az egyetlen szempillantás alatt máris a múlt egy lábnyomává változott, és óhatatlan, hogy ilyenformán új vágyódást ne támasszon szívünkben. Ám életünk hosszúsága vagy rövidsége a dolgok természetes átalakulásának rendjéhez igazodik, s bizony, mindennek van egy végső pontja, amikor megsemmisül. Ezért mondották a régi idők bölcsei: „A halál és az élet egyaránt hatalmas dolog.” Hát hogy is ne fájna nekünk, hogy véges az életünk!

Valahányszor megkeresem és szemügye veszem az okokat, amelyek következtében megindult a hajdanvolt emberek szíve, azt látom, hogy ezek éppen olyanok, mint a mi bánatunk okozói. Még sohasem tudtam sóhajtozás nélkül olvasni irodalmi műveiket, s anélkül, hogy ne saját érzéseimre ismertem volna bennük. Biztosan tudom, hogy egynek tekinteni halált és életet: üres hencegés; egyformán ítélni meg Peng-cu sokszáz esztendős hosszú életét és egy kicsiny gyermek korai halálát: közönséges csalás; s hogy a későbbi korok éppen úgy tekintenek majd a mára, ahogyan a mai kor tekint a hajdanvoltakra. S e tudásom mily szomorúsággal telíti szívemet!

Ezért rendeztem kötetbe kortársaim műveit, lemásolván mindazt, amit hátrahagytak. E művek kora és tárgya igen különböző lehet, mégis, ami költőik szívét igazán megindította, szoros egységbe fűzi valamennyit. Tudom, hogy a későbbi kor olvasója ugyanazt a megindultságot érzi majd a soraik felett.

 

                   Tőkei Ferenc fordítása

 

 

 

JIN CSUNG-VEN

 

NAN-CSOU-BAN, CSIU-CSING HEGYÉN ÍROM

 

A négy évszak, mint négy pikkelye egy halnak,

hatásuk mégis sorra-rendre más.

Ezért csak a tiszta, napfényes őszben

árad ránk költői indíttatás.

A táj fényt lehel a messzeségbe,

köröttünk minden búsan ránk figyel.

Jajgat a patak a szurdok mélyén,

fönt szél száguld, s feketén énekel.

Hull a virág, s megbékél a halálban,

virágzást nem tűr ez a hűvös idő.

Van, ami múló, s van maradandó:

gondold el, milyen a gomba, s a fenyő!

Huan Hszüan, a bölcs, búsul az idővel,

s a hegyre menendő, kocsit hivat.

Ott lakomát ad a szeretet jegyében,

kösse össze serleg a barátokat.

S hogy együtt vidulok e társasággal,

tűnni érzem önhittségem jeleit.

Aki méltatlanul főhivatalnok,

azt a végén úgyis kinevetik.

 

    Bernáth István fordítása

 

 

 

TAO JÜAN-MING

 

HSZIN-CSOU ÉVÉNEK HETEDIK HÓNAPJÁBAN,

SZABADSÁGRÓL VISSZATÉRŐBEN,

ÉJJEL A CSIANG-LING-I ÚTON, TU-KOU HATÁRÁBAN

 

Szabadon éltem harminc jó évig,

világi gondtól köd-messzeségben,

meghitt könyveim társaságában,

becsvágytól menten, erdőmben éltem.

Mért is hagytam ott kertem magányát,

Csiang-ling zajával hogy felcseréljem?

Ősz volt, amikor csónakba szálltam,

búcsúmat véve folyam-szegélyen.

Est beálltával hideg szél támadt,

holdas ég borult éjjel fölébem,

csillog-villog most mind az egész táj,

ragyog a folyó tükre fehéren.

Szolgálat gondja nem hágy aludnom,

caflatok egyre éj közepében.

Mi közöm Ning Csi sima dalával!

Földmíves-élten csüggött a szívem.

Fövegem hagyva, kunyhómba térnék,

jómód rabjaként ne kelljen élnem.

Szívem szerinti viskóm ha laknám,

tisztán ragyogna nevem és hírem.

 

    Szedő Dénes fordítása

 

 

 

RÉGI IDŐKRE GONDOLOK

A KUJ-MAO ÉV TAVASZÁNAK ELEJÉN, KUNYHÓMBAN

 

A régi Mester ránk azt hagyta egykor:

Jó elvvel élj, ne gyötrődj gondokon.

elnézek messze, hova el nem érek,

Majd elfordítom vágyam, dolgozom.

Szántok, jól esik a mezőn a munka,

Társaimat bíztatja mosolyom.

A szántón messzi szelek csapnak össze,

Szépen kihajtott palántasorom.

Bár termésem nem vettem számba eddig,

Munkám hasznos, örömre van okom.

Szántás-vetés közben pihenek olykor,

Utas gázlót nem kérdez, megszokom.

Ha alkonyodik, együtt hazatérünk,

Szomszéddal megosztom étkem, borom.

Majd becsukom sövénykapum dúdolva.

Csak hadd legyek paraszt mindenkoron.

 

    Pákozdy Ferenc fordítása

 

 

 

CSÜ-O-BA ÉRKEZVE, MINT A TÁBORNOK TITKÁRA

 

A világ dolgával én ifjan nem törődtem,

Lant mellett s könyvek közt folyt le az életem.

Kopott ruhában is öröm töltött el engem,

Nyomorban is derű köszöntött fényesen.

Ám sorsom kényszerített, legyek hivatalnok,

Akaratom ellen esett ez énvelem.

Írásaim eldobva, szóltam: befogni reggel.

Egy ideig kertem, földem nem nézhetem.

Messze, nagyon messze úszott az árva csónak,

Míg a gondolatom hazaszállt szüntelen.

Ó, az utam nem vitt-e túlontúli távol?

Hegy, völgy, ezer mérföld, ez jutott énnekem.

A szemnek fáj, más utat, folyót látni egyre,

Kunyhómra gondolok a hosszú éjeken.

Felhőt nézek s madár láttán elfog a szégyen,

Folyót érek s gyors hal láttán restelkedem.

Szabad lenni – e vágy mindig szívemben égett

S testem mégis béklyót viselni kénytelen.

Magam most kis időre megadom a sorsnak,

Kunyhóm, mint egykor Pan Ku, végül meglelem.

 

    Pákozdy Ferenc fordítása

 

 

 

HAZATÉRVE FALUSI LAKOMBA

 

1

 

Világi élet sohase vonzott,

hegyek és dombok az én világom.

Ám a por-világ tőrébe estem,

s év évre múlt el már tizenhárom.

Rabmadár vágyik vissza vadonba,

a hal folyóba térne mocsárból:

visszatértem hát kertem ölére,

s töröm az ugart déli határon.

Kedves földecském alig két holdnyi,

zsúpos lakomban nyolc-kilenc fülke.

Szilfa és fűz vet udvarra árnyat,

szilva- s barackfa tornácom őre.

Ködös távolban fekszik a község,

lágyan kígyózik házai füstje,

kutyák ugatnak a sötét utcán,

kakas rikoltoz facsúcsra ülve.

Nem jut el zaj, por az udvaromba,

szobám üres, de időm, az sok van.

Hosszú időn át ketrecben éltem,

élek most szívem szerint, nyugodtan.

 

2

 

Idekint ritkán látni csak embert,

kocsi az úton nagynéha jár csak.

Nappal is zárva font tüske-ajtóm,

s elkerül gondja a por-világnak.

Olykor az úti gyomokat irtván,

ha falubélik előtalálnak,

zagyvaságokról sose beszélünk,

csak arról: eper s kender hogy állnak.

Eperfa s kender egyre magasabb,

s hízik a földem barázda-sorral.

Csak egytől félek: dér vagy jég éri,

s pusztul a termés együtt a gyommal.

 

3

 

Babot ültettem déli hegy alján;

babom alig hajt, s megered száz gyom.

Hajnalban kelek, irtom a dudvát,

s viszem a holdfényt haza kapámon.

Keskeny az ösvény, magas a giz-gaz,

s éjjeli harmat csurog ruhámon,

ám el nem állok soha tervemtől:

ruhám elázhat, csöppet se bánom.

 

4

 

Régóta járok hegyet s morotvát,

őserdőt, rónát kedvtelve mérek,

magammal viszem olykor öcsém is,

s cserjén áttörve, romokhoz érek.

Eltéblábolok a sírhalmok közt,

s ott, ahol egykor emberek éltek,

kutak s tűzhelyek nyomait látom,

eperfát, bambuszt korhaszt enyészet.

Odalépek egy rőzseszedőhöz:

„Ez emberekből vajon mi vált itt?”

S felém fordulva feleli szóval:

„Mind odahaltak utolsó szálig.”

„Nemzedék múltán új piac, új sor” –

lám, ez a mondás igazat állít.

Elszáll az élet, akár az álom,

közös a vége: semmivé válik.

 

5

 

Mord-magam térek haza, botozva

sűrű bozóton, vészes ösvényen.

Sekély s áttetsző a hegyi csermely:

hadd mossa lábam úton-útfélen.

Frissen erjesztett borom leszűröm,

szomszédot látok tyúk-estebéden.

Leszáll az alkony, szobám sötétül,

világítok hát rőzsém tüzével.

Megjött az öröm, kár, hogy oly kurta:

máris hajnallik, s oda az éjem.

 

    Szedő Dénes fordítása

 

 

 

FIAIMAT SZIDOM

 

Fehér haj lepi két halántékom,

élek még vénen, legyengült testtel.

Bár öt fiam van – nem foglalkoznak

a papírívvel, íróecsettel.

Az első: A-su, tizenhat éves,

lustálkodásban sosem maradt el;

A-hszüan tizenöt tavasz felé jár,

de nem törődik művészetekkel;

két iker: Jung s Tuan, tizenhárom múlt,

s mi hat és mi hét, nem ismerik fel;

Tung fiam kilenc esztendős éppen,

gesztenyét, körtét hoz teli zsebbel.

Ha már a végzet ezt mérte énrám,

nosza elő a teli serleggel!

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

A VU-SEN-ÉV HATODIK HÓNAPJÁBAN

ELSZENVEDETT TŰZVÉSZRŐL

 

Erdőbéli rossz fű-kalyibámért

fényes kocsiról vígan lemondtam.

Ámde a nyáron szüntelen szél fútt,

s kunyhóm elpusztult lángba borultan.

Egy gerendája se maradt épen,

s lakni egy döntött csónakba bújtam.

 

Hosszúk, hosszúk e kora-ősz éjek,

süt a hold fennen, maholnap telt lesz,

gyümölcs és zöldség éledezik már,

a riadt varjak még késlekednek.

Éjfél van, állok elrévedezve,

s átfogom szemmel a kilenc mennyet.

Kiskoromtól a magányt szeretem,

s ez fölé emelt negyven évemnek;

követte testem természet útját,

lelkem maradván magányos, veszteg;

lettem független, hajlíthatatlan:

kövek és jáde sem keményebbek.

Felnézek, s Tung Hu korán tűnődöm:

hullt magot akkor föl sose szedtek;

kelni, feküdni jóllakottságban:

más gondjuk sem volt az embereknek.

 

Ennek már vége, nem így van máma;

ideje is, hogy öntözni menjek!

 

    Szedő Dénes fordítása

 

 

 

A KUTYA ÉVÉBEN, A KILENCEDIK HÓNAPBAN

 

Amikor először arattam rizst a Nyugati-Földön

 

Bölcsességen áll az emberi lét,

de legfontosabb: ruha s eledel.

Mondd: van-e, aki semmibe veszi,

s akit csak saját ágya érdekel?

Ha tavasz virul: szántunk és vetünk,

a jó aratás nem is marad el.

Hajnalban kelek, nem lustálkodom,

este faekém hazacipelem.

Szállong a hegyen a harmat, a dér,

közelgő fagyot szilaj szél terel.

 földművelő üggyel-bajjal él,

a sok küszködést nem kerüli el,

megkínzott ina éjjel is sajog –

de csakis saját lelkének felel.

Megfürdik, s pihen eresze alatt,

bortól felüdül a fáradt kebel.

Rég Csang és Csie is így vélekedett,

s eltelt ezer év, s telhet még ezer:

őket követi a szántóvető;

én se búsulok, ha sok a teher.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

ELKÖLTÖZÉS

 

1

 

E déli faluban akartam lakni,

s a lakhely felől még jóslat se kellett.

Mondták: itt egyszerű s őszinte nép él,

a boldog napokat náluk lelem meg.

Jó egy esztendeig vágyódtam erre,

s valóra váltottam végre e tervet.

Mért legyen tágasabb szegényes viskóm?

Van itt elegendő hely gyékényemnek.

A szomszédok néha meglátogatnak,

s a régi időkről szép szavak esnek.

Írásművek becsét együtt latoljuk,

s együtt fejtjük meg a kétes értelmet.

 

2

 

Szépen telik itt el tavaszom-őszöm,

költeni megyek a hegy tetejére.

Mindegyik kapunál megszólítgatnak,

Akinek bora van, hív vendégségbe.

Munka után kiki megtér a mezőről,

ha időm van, vágyom társak körébe,

ruhámba bújok s már vár sok barátom,

s beszédnek, kacajnak sohasincs vége.

Sohasem megyek el ezután innen.

Van-e, aki ennél bölcsebben élne?

Étel s ruha nélkül ember nem élhet –

két kezem munkája nem vihet jégre.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

CÍM NÉLKÜLI VERSEK

 

1

 

Életünknek nincs gyökere-szára,

csupán mint szélben út pora, lebben.

Szerte-csapódik szökve-pörögve,

de nem kell mindig szállni szelekben.

Testvérré válhat bárki e földön,

még hogyha nincs is közös ős egy sem.

Boroskancsóhoz gyűljön a szomszéd,

ha örömünk van, hadd örvendezzen!

Legszebb éveink nem térnek vissza –

egy nap két hajnal hogy is lehessen?

Igyekezzünk hát, ha a perc csábít –

az idő nem vár – jő s tovareppen.

 

2

 

A napot rejtik nyugati bércek,

tiszta hold ül ki keleti dombra;

tízezer mérföld messze sugárzik,

a levegős tér most csupa pompa!

Párnám-gyékényem hideg az éjben,

szobámba árad a szelek sodra!

Idők múlását idézi bennem –

hosszú az éj s már el nem alszom ma.

Beszélni vágynék, de nincsen társam,

árva árnyammal bukok a borba!

Napok, hónapok elhagyogatnak,

becsvágyam bárcsak elértem volna!

Ez jár eszemben s búsong a szívem,

egész éjszaka lázban dobogva.

 

5

 

Emlékszem: ifjú s erős koromban

szívem örömmel ok nélkül telt el.

Vad becsvágyam négy tengeren átnyúlt,

s messzire szárnyalt képzeletemmel.

Hónapok, évek semmibe tűntek,

szívem is immár más ütemet ver.

Ha okom van rá, sincs örömöm most,

egyre növekvő örök bú terhel.

Lassan hanyatlik életerőm is,

napom is más, mint valaha, egyszer...

Tűnik a barlang mélyén a csónak,

engem is elvisz, nincs ezellen szer.

Mekkora út vár rám ezután még?

Hol vetek horgonyt, mely nem ereszt el?

Jaj, minden percet sajnáltak hajdan –

e gondolattól félek ezerszer.

 

8

 

Földet, eperfát el sose hagytam,

nem vágytam ülni hivatalokban.

Magam dolgoztam, meg se pihentem,

szecskán is éltem, sokat vacogtam.

Sosem akartam hájasra hízni,

ha rizsem megvolt, már boldog voltam.

Durva szövetben járkáltam télen,

nyáron meg jó ha durva vászonban.

De néha ezt sem tudtam elérni –

ó, jaj milyen sok szomorú gond van!

Valamit minden ember akarna –

úttalan útra csak én jutottam.

Ez hát a törvény – mit is tehetnénk?

Leljünk örömre egy kupa borban!

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

IDDOGÁLOK

 

(Szemelvények)

 

Míg visszavonultan éltem, hosszúak voltak az éjek, kevés örömöm akadt. De néha jó borhoz jutottam, és olyankor nem múlhatott el ivás nélkül az éjszaka. Árnyékomon merengve, magányosan ürítgettem poharamat, míg csak le nem részegedtem. Ha megérkezett a mámor, akkor mulattam rímeléssel, verslábak számolásával. Sok papírt és tust fogyasztottam, válogatás nélkül fakadtak a versek egymás után. Megkértem aztán egy barátomat, másolná le őket mulatság kedvéért.

 

1

 

Tavasz, lombhullás: egy sem állandó,

múlik az egyik, másika váltja.

Hogy eme Sao Ping, ki tököt termel,

egy amaz úrral, ki mondaná ma?

Hideg és hőség: jő és búcsúzik

emberi sorsok példázatára.

Örök törvény ez, igaz bölcs érti,

s múlttal, jövővel perbe nem szállna.

Ürítgessük hát boros kupánkat,

nappal és éjjel jókedvben járva!

 

    Szedő Dénes fordítása

 

3

 

Utat tévesztvén jó ezer éve,

kiki szégyelli már, amit érez.

Van ugyan bora, ámde nem issza,

mivel csak talmi hírnévre éhes.

Pedig az élet igaz értékét

mi más adná, mint épp ez az élet?

S ez az egy élet oly igen kurta:

elzúg, valamint villáma égnek.

Száz év is mindent összekuszál már:

élj hát, míg élhetsz, s másra ne éhezz!

 

    Szedő Dénes fordítása

 

5

 

Házat az emberek közt építetem,

De nem zavar kocsi- s patazaj.

– Hogyan maradt távol mind a baj?

Ha távol a szív, menedékhely minden.

Egy-egy krizantémért kezem lenyúl.

Nézem csöndesen a Déli Hegyet.

Az est, a lég, a csúcs – szebb már nem is lehet.

Madarak szállnak hangtalanul.

Igazinak érzem az életet

elmondhatatlanul.

 

    Illyés Gyula fordítása

 

7

 

Virul a szépszín őszi krizantém,

harmatos főit most szedem össze.

Csurranjon hát e jó búfelejtő,

s ragadja lelkem világtul mesze!

Vallatom kancsóm árva-magamban,

önként dől az már, bort töltögetve.

Nap tűnik; minden állat elül már,

madarak térnek haza cserregve.

Ablakban állok, elfütyörészek:

vagyon az élet újra ínyemre!

 

    Szedő Dénes fordítása

 

9

 

Még alig virrad, és kopogtatnak.

Felöltözöm hát, nyitom kilincsem,

kérdezem: ki az? Paraszt apóka,

jószándék hozta, kérése nincsen,

csak ajándéka: sejtve ínségem,

nagy kanna rizsbort hoz nékem ingyen:

„Szalmaviskód van, jársz csupa rongyban,

pedig juthatnál szebb helyre innen;

ahányan élünk, jobb módra vágyunk,

s te kastély helyet megbújsz a színben.”

„Öreg apóka, igazad volna,

de szabadságom: egyetlen kincsem.

Szekerezhetnék sok görbe úton,

de vajon szívem mit szólna, mit sem...

Eh! kordém sose zötyögjön! inkább

a jó bort együtt élvezzük itten.”

 

    Weöres Sándor fordítása

 

14

 

Meglátogatnak jó cimboráim,

felkerekedünk kancsót ragadva.

Fenyő tövéből elhordjuk tűit,

s megjön a mámor pár kupa borra.

Vének módjára szót szóra hányunk,

immár rend nélkül poharazgatva.

Azt se tudom már, vagyok-e vajon,

s mit vél a világ, fütyülök arra.

Elrugaszkodtam jó messze tőle:

boldogságomat hegy leve adja.

 

    Szedő Dénes fordítása

 

20

 

Fu-hszi és Sen-nung rég elköltöztek,

s az igaz ember azóta ritka.

Ama Lu-beli Vén a világot

összeöltötte s megtisztogatta.

S habár a főnix akkor se jött el,

zene, szertartás újult alatta.

Su és Sze vize megszűnt csobogni:

később Csin-földjét elárasztotta.

Dalok s Írások Könyve mit vétett,

hogy egy nap őket tűz hamvasztotta?

Mily derekas volt ama néhány vén:

nagy-nagy szolgálat, amit ők tettek!

Mért van az, hogy ma nem akad másuk,

s a Hat Könyvről is felfeledkeznek?

Naphosszat hajtom, bolygva, kordémat,

de hol a gázló, ki se kérdez meg.

Ha most nem térek vissza a borhoz,

fejkendőt kötni mint merészkedjek? –

Bánom, hogy annyi sértő szavam volt:

nézd el, uram, egy részeg embernek.

 

    Szedő Dénes fordítása

 

 

 

KIRÁNDULÁS A CSOU-CSALÁD SÍRJAIHOZ,

A CIPRUSOK ALÁ

 

Az idő ma pompás, tisztán peng a húr,

a fuvolák búgnak, gyönyörű zene.

Megindít e ciprus alatt nyugovó,

örvendeznünk kell, ha itt az ideje.

Tiszta ének hangja terül szerteszét,

szépül a sok orca, mert bor festi be.

A holnapról tudni mitsem akarok –

elmondtam, hogy mit rejt keblem belseje.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

PANASZOS VERS CSU-BELI DALLAMRA

 

Pang és Teng úrnak

 

Rejtett és messzi az ég ösvénye,

démonok lénye megfoghatatlan!

 

Jó hivatalról álmodtam egykor,

s hatszor kilenc év telt el dologban.

 

Alig nőttem fel, jött a baj csőstül,

alig nősülve, özvegy maradtam.

Kunyhóm többször is tövig leégett,

vetésem féreg rágta le sorban,

szél s eső verte minden irányból,

s édeskevés lett, amit behordtam.

Nyári napokon hosszan éheztem,

téli éjeken pőrén vacogtam.

Téli estéken tikszóra vártam,

nyári hajnalban alkonyra lestem.

Eget nem vádlok, rajtam fordult meg,

csak mit szemem lát, azt keveslettem,

s holtom után, haj, nevem és hírem

szállongó füstként vész el a ködben!

 

E szomorú dalt csak nektek szántam,

más meg nem érti, csupán ti ketten.

 

    Szedő Dénes fordítása

 

 

 

A SZEGÉNY ÍRÁSTUDÓ DICSÉRETE

 

1

 

Támasza van mind a „tizezer családnak”,

csak én, árva felleg, szállok elhagyatva.

Eltűnik a felhő, szétoszlik az égen,

csillogását többé senki sem láthatja.

Ha az éji ködön a pirkadat áttör,

minden madár együtt röppen a magasba.

Egy – mint én – később száll elő az erdőből,

s hamar visszatér, nem vár az alkonyatra.

Gyönge, s hazaszáll a régi keréknyomba,

hogyan is ne fázna, hogy is ne koplalna!

Ám hogyha megértő barátot nem talál,

így van, s vége, mért is bánkódnék miatta?

 

2

 

Dermesztő hideg van, most ér véget az év,

zsákvászonba búvok tornácon napozva.

Az északi kert már tar gallyakkal telve,

és eltűnt a déli veteményes lombja.

Felfordítom kancsóm: kortynyi bor sincs benne,

nézem a tűzhelyet: füstje nincs régóta.

Garmadában áll a sok könyv székem mellett,

dél múlt, s olvasásra lelkem mégis lomha.

Nincs gondom, nem úgy, mint Csen-ben a Mesternek,

akit tanítványa faggatott aggódva.

Mivel vigasztaljam magamat e bajban?

Ilyen volt örökké a szegény bölcs sorsa.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

 

 

RÉGI VERSEK MODORÁBAN

 

(Szemelvény)

 

Alkonyodik. Nincs felleg az égen,

őszi szellő leng lágyan, szelíden.

Szép énekesnőnk ily éjet kedvel,

iszik, dalolgat, hajnalig ébren.

Dala elhalván, mélyet sóhajtok:

igen megejtet az énekével.

„Felhők közt ragyog, ragyog a holdfény,

virág pompázik lomb közt megbújva.

Mért hogy e szépség csupán órányi?

Milyen lesz mindez kis idő múlva?

 

    Szedő Dénes fordítása

 

 

 

VERS AZ ŐSZIBARACK-VIRÁGOS FORRÁSRÓL

 

Hogy a világ rendjét Csin-császár megzavarta,

Elmentek a bölcsek, mind messze menekül.

Huang és társai a Sang hegyére értek,

Ám sok más ennél is messzebb vidékre gyűl.

Útjuk minden nyoma elenyészett örökre,

A lábuktaposta ösvényre gaz terül.

Hogy legyen mit enni, földművelésbe fognak,

S házukba megtérnek, mikor a nap elül.

Eperfa és bambusz kínálgat nékik árnyat,

Bab s rizs, évszak szerint, szolgál eledelül.

Selyemhernyó hosszú fonalat ád tavasszal,

Királyi adóba a magból nem kerül.

A vadonban utat csak maguknak taposnak,

Csak egymásnak felel eb s kakas éberül.

Úgy áldoznak, miképp megszokták hajdanában,

Ruházkodásuk új divattal nem vegyül.

Ahogy kedve telik, futkos s dalol a gyermek,

A vénje meg sétál s egymás láttán derül.

Tudják, itt a tavasz, mert csupa fény a fű is,

Látják, eljő az ősz, fák ága feketül.

S bár nincsen naptáruk, az időt hogy mutassa,

A négy évszak így is egésszé kerekül.

Békességben élnek, boldogság derűjében,

Mért is törnék fejük, mint élni emberül.

Már ötszáz éve tán, hogy élnek rejtve, távol,

S jött egyszer valaki s titkukra fény derül.

De tiszta és piszkos más-más forrásból buggyan,

Az hazatért s hírük újból mélyre merül.

Megkérdem tőletek, akik jártok e földön,

Mint méritek fel azt, mi mindenen felül?

Szeretnék szellőre kapni, magasra szállni

És társra, barátra lelni végezetül.

 

    Pákozdy Ferenc fordítása

 

 

 

A SAN-HAJ-CSING OLVASÁSAKOR

 

Tavaszelő van, fű, fa kizsendül,

kunyhóm fölébe lomb emel sátrat,

madarak lelnek hű menedéket:

kedvelem én is most kalyibámat!

Végeztem már a szántás-vetéssel:

ideje itt van az olvasásnak.

Barát ha jő is, megreked útban:

kocsi számára keskeny a járat.

Boldogan töltök egy kupa újbort,

s szedek a kertben hozzá salátát.

Finom eső jön kelet-irányból,

szellőnek hozva cirógatását.

Elnézegetem Csou-király könyvét,

s benne a Hegyek s Tengerek mását.

Átfogom ímhol mind a világot:

mért is ne lennék boldog s vidám hát?

 

    Szedő Dénes fordítása

 

 

 

ÉNEK CSING KO-RÓL

 

Gondját viselte híveinek Tan,

bosszulni készült Csin fejedelmét;

száz vitézt hívott aggként magához,

s Csing Ko-ra hagyta bosszúja tervét.

Barátért halni kész a nemes szív,

indult hát Csing Ko, ragadva pengét.

Fútt fehér ménje az országúton,

míg őt könnyek közt megsüvegelték.

Büszke hajzatán kalpag magaslott,

leheletétől lenget a bojt-vég.

Ji-folyó partján volt a búcsú-tor,

körülték őt mind a vitézek.

Csien-li bús nótát vert ki a lantján,

rá Szung-li ajkán felelt az ének.

Baljós szél rontott arra süvöltve,

a folyón torló habok kelének.

Síró sang-hangok könnyet facsartak,

jü-hangok zúgtak fenyegetőleg.

Érezte ő, hogy vissza már nem tér,

s nevét hagyja csak utó-időnek.

Nem nézett hátra: kocsija szállott

lengő ernyővel Csin udvaráig.

Temérdek utat tett meg haragvón

ezer kanyargón, városon át is.

Térképre görnyed Csin ura: Hajrá!

De meg is retten: mi vár reá itt!

Ámde, jaj, Csing Ko nem harcra termett,

nem is jutott hát diadaláig!

De ha meg is halt rég e hős férfi,

s ezer év elfolyt: szeretem máig.

 

    Szedő Dénes fordítása

 

 

 

ÉTELT KOLDULVA

 

Éhínség űzött el otthonomból,

nem tudtam, merre, hová is mostan!

Mentem, mentem, s e faluba értem,

zörgök az ajtón, megállok szótlan.

Mi van lelkemben, érti a gazda,

s jóltart; hiába nem csámborogtam.

Nap és éj eltelt beszélgetésben,

ittunk, majd csészém lefordítottam.

Megünnepeltük új barátságunk,

kedvünk versben, dalban áradt egyre jobban.

 

Hálás vagyok hát néked, mint Han Hszin

a mosónőnek volt egykor hálás;

én csak a szívem nyújthatom, ám az

más éltedre is tartogat áldást.

 

    Szedő Dénes fordítása

 

 

 

TEMETÉSI ÉNEKEK

 

1

 

Aki él, arra úgyis halál vár,

nem sorscsapás a korai vég sem.

Este még ember voltam, akár ti,

ma már a lelkek sorába értem.

Szellemem szerte kóborol immár,

s itt fekszik testem aszott-fehéren.

Lányaim sírva szólítgatnak most,

síró barátok kezét nem érzem.

Nyerés és vesztés nem érdekel már,

illő s nem illő egyremegy nékem!

Ki tudja majdan, ezer ősz múlva,

mi volt szégyenem és dicsőségem?

Csak azt sajnálom, hogy elég sok bort

nem tudtam inni, ameddig éltem.

 

2

 

Valaha nem volt inni borocskám,

most meg a kelyhek csordultig vannak.

Ó, mikor érzem ismét az ízét?

A finom borra ül pirosas hab.

Hússal is rakva a hosszú asztal,

rokonaim meg gyászban siratnak.

Nézném őket s nincs fény a szememben,

szólnék – s a hangok szájamba fagytak.

Magas csarnokban aludtam régen,

most e vad réten lelek nyugalmat.

Kapumon egyszer reggel kiléptem,

s tagjaim sötét éjbe zuhantak.

 

3

 

Hogyan burjánzik a sűrű, vad fű,

a fehér nyárfák hogyan susognak!

Midőn a város szélére vittek,

tombolt és dúlt az őszvégi, zord fagy.

Köröskörül nincs emberi lakhely,

csak a sírok, mik felmagasodnak.

Nyerít egy ló, míg felnéz az égre,

a szelek zúgva-zengve zokognak.

Sötét szobám már örökre zárva,

ezer év múlva sincs nekem holnap!

Ezer év múlva sincs nekem reggel,

bölcsességemmel mihez is fogjak?

Akik kísértek végső utamra,

másnap azok már mind otthon voltak.

Rokonaim tán búsabbak kissé,

mások bevégzik már a komor dalt.

A halott elmegy – hová visz útja?

Itthagyom testem hegynek és dombnak.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

ÉNEK A HAZATÉRÉSRŐL

 

Hazamegyek, vágyam hazavon!

Mielőtt a földet-kertet belepi a gyom!

Szívemet a testem rabjává tettem,

de tovább miért is tűrjem bánatom?

A multakat már nem változtathatom meg,

de a jövendőt még alakíthatom.

A tévelygés útján nem jutottam messze,

ma van igazam s nem tegnap, jól tudom.

 

A csónak mind messzebb ring a könnyű szélben,

lengeti ruhámat gyöngéd fuvalom.

Utazóktól kérdem: mily út áll előttem,

s bánt, hogy gyenge még a nap e hajnalon.

Megpillantom régi kalyibám!

Máris futok felé boldogan.

Szolgák jönnek elém örömest,

kicsiny fiam vár a kapuban.

A krizantém s a fenyő a régi,

de az ösvény virul gyomosan.

Kisfiammal belépek a házba,

s lám, a kupám borral teli van.

Töltögetek, nézem az udvari fákat,

s arcomra derűs kedv sugara suhan.

A déli ablakba támaszkodom büszkén,

testem nyugodt, könnyű, indulattalan.

 

A kertben sétálok naponta örömmel,

s kapum, bár megépült, mindig zárva van.

Nádbottal kezemben járok, meg-megállok,

kémlelem a távolt hosszan, gondosan.

A fáradt madár is tudja, hova szálljon,

csúcson ül a felleg örök-biztosan.

Gyöngébben sugárzik már a lebukó nap,

állok egy fenyőnél mozdulattalan.

 

Hazamegyek, vágyam hazavon!

Nem vándorlok többé, nem ismerkedem.

A világ megy jobbra, én ballagok balra,

tovább mért kocsiznék, szegény idegen?

Szeretek baráti körben beszélgetni,

gondomat oszlatja könyvem, hangszerem.

A parasztok hírüladják a tavaszt,

s kezdődik a munka már a földeken.

Van, ki baldachinos kocsijába ül be,

van, ki maga evez inkább kecsesen.

Kies helyen járok, vízmosások mélyén,

vagy sziklákat mászok, át a nagy hegyen.

A fák örvendezve várják virulásuk,

a forrás megindul – öröm énnekem,

hogy minden dologra sor kerül időben,

s életem változó árját élvezem.

 

Erre vágyom, semmi másra!

Ha csak testemre hagyatkozom,

meddig bírok élni itt vajon?

Mért nem inkább a szívemnek szavát követem?

Miért sürgök: Tétova lelkem hova von?

Gazdagságra, nemességre,

sem a „lelkek falujába” nem vágyakozom.

Szeretek szép reggel egyedül sétálni,

s gyomlálgatni néha, letéve botom.

A keleti dombon vígan fütyörészek,

verset költök erdős patakpartokon.

Ős törvényt követve térek a halálba,

ámde addig az örömök borát kortyolom.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

ÖT FŰZFA MESTER ÉLETRAJZA

 

A Mesterről senki sem tudja, hová való, s nem tudni pontosan a családi és személyi nevét sem. Kunyhója mellett öt fűzfa állott, azokról kapott nevet, amin emlegessék.

Nyugodt volt, csendes, kevés beszédű. Nem becsülte semmire a dicsőséget és a hasznot, de szerette könyveit olvasgatni, anélkül, hogy valaha is a szőrszálhasogató értelmezéseket kereste volna. Ám valahányszor csak megértette egy írásmű mélyebb értelmét, olyan boldog volt, hogy enni is elfelejtett tőle.

Alaptermészete olyan volt, hogy nagyon szerette a bort; minthogy azonban háza szegény volt, nem mindig tudott hozzájutni borához. Ám rokonai és régi barátai, kik jól ismerték hajlandóságát, gyakran egybegyűltek egy kis borozgatásra, és sohasem mulasztották el, hogy őt meghívják. Amit felkínáltak neki, rögtön megitta, s egy idő múlva mindig lerészegedett. S ha már részeg volt, haza is ment, mert hiszen tökéletesen közömbössé lett számára, hogy marad-e, vagy pedig elmegy.

Nyomorúságos viskója egészen üres volt, nem védte őt meg sem széltől, sem naptól. Ócska kabátkáját megszámlálhatatlan folt tartotta össze, ételes kosara és kancsója többnyire üresen tátongott. És ő mégis elégedett volt. Gyakorta költői műveket szerkesztet a maga mulatságára, s azokban mindannyiszor saját érzelmeit fejezte ki. Elfeledkezett ő arról, hogy nyerésre vagy vesztésre gondoljon, s így éldegélt, míg meg nem halt.

Verssorokban szólván:

 

Csien Lou felesége mondotta uráról:

„Szegény, alacsony sor nem bántotta soha,

Vagyon és rang után ő nem futott soha.”

Ő és Fűzfa Mester miféle ember volt,

Hogy csak borozgatva, verseket faragva

Leltek a szívüknek teljes boldogságot?

Ők tán Vu-huaj király ős népéből valók?

Vagy tán Ko-tien király ős népéből valók?

 

    Tőkei Ferenc fordítása

 

 

 

JEN JEN-CSE

 

ÖT KIVÁLÓ EMBER DICSÉRETE

 

1

 

Zsuan Csi, a gyalogsági tiszt

 

Értelme nagy volt, s mély a pillantása,

katonaként nem is szolgált sokat.

Hogy fénye tompuljon, inni kezdett,

s szavalt gúnyverset, hasonlatokat.

Hívón füttyentett a remetéknek,

mert került minden ceremóniát.

Zsákutcánk végén is bánattalan mondta:

Fogadjuk némán, mit nyújt a világ.

 

2

 

Hszi Kang, a testőrkapitány

 

Sehogyse fért össze a világgal,

hajnalpírt evet, nem halt meg soha.

Ez holta után testén is kitetszett,

mint írásán a szellem nagy foka.

Nem hitt sok közös tapasztalatban,

s egy-egy hegyi remete volt csak híve.

A főnixnek lemetszhetik szárnyát,

de a sárkány, az megszelídül-e?

 

3

 

Liu Ling, a törzstiszt

 

Az ajtót mindig magára zárta,

érzelmeire is így tett lakatot.

Öröme nem volt se dob-, se harangszóban,

se színes tárgyban, bárhogy ragyogott.

Agyára borból vont sűrű leplet,

de léha nem volt soha, hiszed-e?

Roppant mélyérzésű emberként élt,

kis verse vallja: A bor dicsérete.

 

4

 

Zsuan Hszien, Si-ping kormányzója

 

Felhőt ölelő nagy szellem volt ő,

tehetségét áldotta is a nép.

A hangok titkát is fejtegette,

buzgón fülelte sok fémhangszerét.

Kuo Ji mindjárt rajongott érte,

San Tao ott látta volna a császár körül,

hívták sokszor, de semmit se vállalt.

Aztán kormányzó lett, véletlenül.

 

5

Hsziang Hsziu, a kamarás

 

Bár lénye szürke volt, s egyszerű is,

ecsetje bölcsen rajzolta a szót.

A tao-t s a legfőbb titkot kutatta,

de betűt nem rágott, csak olvasott.

Lü An barátjával vadlibaként szállt,

Hszi Kanggal meg főnixként lebegett,

ők hárman együtt kószáltak mindig.

Halálukat egy fu-ban siratta meg.

 

    Bernáth István fordítása

 

 

 

EGY NYÁRI ÉJSZAKÁN TISZTELETTEL KÜLDÖM

TESTŐRTISZT UNOKABÁTYÁMNAK

ÉS CSANG-SA KORMÁNYZÓJÁNAK

 

Rekkenő a hőség, kánikula tombol,

este csillapul csak a por kavargása.

Csarnokom előtt most magam üldögélek,

s nézek az ég szétszórt csillagtáborára.

Hallgatom, hogy fújja a szellő a fákat,

míg a hold a felhők zsákját széjjelvágja.

Az éjjeli tücskök nyáriasan zengnek,

de őszt jelez már a szöcskék motozása.

Az orchideák még meddig illatoznak?

Az év fele elszállt – nyomaszt a magány ma.

Barátokra vágyom, szomorúság őrül,

s megindít a dolgok örök változása.

Egy éjjel kilencszer mennék társaimhoz –

hét rímmel se teljes e pillanat álma.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

CSIU HU BALLADÁJA

 

A főnix érkeztére vár a szent platán,

A völgy, termékenyülni, vár a muzsikára.

Árnyék avagy visszhang magában él-e tán?

Egymástól elszakadva, így van férj s a párja.

Szép volt, uram, ama csöndes, szerény leány,

Ki házadban nőd lett, jöttöd egyre várva.

Hűsége ragyogott, mint dér ősz alkonyán,

Szépsége tündökölt, mint hajnalfénynek árja.

„Mily boldogság – hitted –, hogy enyém igazán,

És legszebb álmaim e frigy végül megáldja.”

 

A boldog együttlét perce hamar lejár.

Máris a búcsú gondja nehezül a férjre.

Levetve sapkáját, ezer mérföldre száll,

Hogy szalagot öltsön, a fővárosba érve.

Reggel, hogy felkészült, a kapuban megáll,

Búcsúzkodásra összegyűlt a háza népe.

Kihajt a városból, kocsija messze már,

Siet egyre tovább, mind nagyobb messzeségbe.

Ha él is majd, két szív soká egymásra vár,

És ha szemét lehunyja, vissza sohse térne.

 

„Ó, mily szörnyű ez út, mily súlyos e teher!

Reggeltől estig három hegyen általkelnem.

Ha sebesen hajtok, a szél hidege ver,

Ha pihenek, dér csíp, és harmat fürdet engem.

A síkon mindenütt szomorúság lep el,

A tájfun sudár fákat tép-ráz a hegyekben.

Vad úton eltévedt jószág bóklász, hever,

Riadt madársereg csapong szálldosva fennen.

Bús a hivatalnok, ki távol útra kel!

Keserves nékem hegyen-völgyön általmennem.”

 

„Elszállott egyik év a másika után,

Hogy férjem elindult a hosszú, távol útra.

Legszebb éveimet hervasztja a magány,

És közben váltja egymást nap s hold, egyre futva.

Hogy illan annyi tél és nyár, ki tudta, lám?

Egy perc s virágzó tavasz tarlott ősz lesz útra.

Egy év ismét letelt és üres a szobám,

Ülök magam s hideg szél kel sziszegve, fújva.

Hogy felkelek, a nap ridegen tűz le rám,

Az udvaron harmattól csillan már a dudva.”

 

Szolgálata letelt, hazafelé mehet,

Át hegyen és folyón az otthonába készül.

Akkor rég őszi dér idézte a telet,

Most, íme, mindenütt vidám tavaszi fény ül.

Selyemhernyók kelnek, ráérőn nézeget,

Mind több eperfát lát, szeme a lombba révül.

Egy szépséges asszony szedi a levelet,

Nyúl magas ágakért, kecsesen fordul-térül.

Városfal-döntő szép – ki hunyna itt szemet?

A dombon kocsiját megállította végül.

 

Évek múltak s gondolt a párjára sokat,

De távol élt s fakult szívében hangja, bája.

Bár csak öt év telt el, hogy tőle elszakadt,

Úgy érezte, éltében tán még sohse látta.

Leszáll a kocsiról, az asszonyhoz szalad,

Nézi és tágra nyílt szemébe ül ki vágya.

„Értékesnek mondják a déli aranyat,

De nékem mit sem ér, a vágyam nem kívánja.”

Erénye mondatta vele e szavakat,

Úgy csengtek, mint arany és jáde muzsikája.

 

Nagy erénye láttán félreállott tehát,

Elment, majd visszajött, a szó megint hiába.

És elfogyott az út, végül hazatalált,

Várakozó szívvel ért háza kapujába.

Felment a csarnokba, köszönti az anyát,

A hátsó lakba tért s kérdezte, hol a párja.

„Eperfalevelet gyűjt most – szólt a család –,

Csak későn tér meg ő, csak naplemente-tájba.”

Ama szép asszony jött, hogy az alkony leszállt,

Csiu Hu megszégyenült, sóhajt elébe állva.

 

„Ki tudna hallgatni, hogyha szívünk tele?

Keserűségemet hadd mondjam el tenéked.

Mióta elváltunk, sok-sok év eltele

S közénk mindig folyók és hágók vertek éket.

Nem örvendeztem én, ha fújt tavasz szele,

Ősz jöttén tudtam, hamar fagynak kínja éget.

Már reggel bánat mart, szívem sajgott bele,

Kamrácskámban a sóhaj nem ért sohse véget.

Sírtam, hogy múlt az év s reményem is vele,

Este az arcod láttam, uram, egyre téged.

 

Ha nagyon megfeszül, a húr elpattan ám,

Ha hangom elcsuklik, a fojtó könny az oka.

Hogy kegyesen házadba vittél hajdanán,

Esküt tettünk, hogy hűtlen nem lesz egy se soha.

Távol ilyen soká azért voltál talán,

Hogy méltóságod ilyképp ebnek essed oda?

Becsületed letűnt, fénye nem hull reám.

Véled élni és halni kit késztene sora?

Szégyellem is magam, mint a versbéli lány.

Legjobb a nagy folyóba ölni magam, nosza!”

 

    Pákozdy Ferenc fordítása

 

 

 

HSZIE LING-JÜN

 

A NYUGATI ÍJÁSZCSARNOKHOZ SÉTÁLOK ESTE

 

A nyugati kapun kiballagok lassan,

és messziről nézek bércek magasára.

A hosszú hegyláncon sziklák meredeznek,

süllyed már a zöld szín az alkonyi tájba.

Dércsípte juharfák lombja piroslik,

alkonyban a csúcson sötétlik a pára.

Egyre hevesebben indít meg az emlék,

mély bánattal tölt az évadok futása.

A régi erdőkért eped idegenben,

s párjára vágyik az eltévedt madárka.

Ha őt is gyötri a szeretet hatalma,

hogyne szenvednék én, magányomba zárva.

Tükrömben láthatom: halántékom ősz már,

övem, mely szoros volt, lazán ölel át ma.

„Békélj meg a sorssal” – üres fecsegés ez.

Csak zengő gitárom kísért a magányba.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

FELMEGYEK A TÓPARTI TORONYBA

 

Mélybe rejti büszke szépségét a sárkány,

égi vadlibáknak messzi száll a hangja.

Nézz le szégyenemre, te felhőkben úszó,

s nézz le reá, ó, sárkány, ki buksz a folyamba.

Csekély a tudásom erényem növelni,

a földmíveléshez gyönge vagyok, satnya.

E messzi tengerig hivatalért jöttem,

vagyok néma erdőn betegségem rabja.

Hullám-csobogásra fülelek örömmel,

a magasba nézek, hegyi sziklafalra.

A tavaszi naptól szökik a fagyos szél,

az öreg tél fordul fiatal tavaszba.

A kerti füvek mind zengő citerák már,

tavaszi füvet rejt halastavak alja.

A messzi-vetődött asszony dala meghat,

s őszintén megindít a Csu-beli dal ma.

Övéitől távol érzi a magányos:

végtelen az idő – s elillan nyugalma.

Csak hajdanán mertek elvonultan élni?

Hogy ma sem csüggesztő, példa leszek arra.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

A VÖRÖS SZIKLÁKHOZ SÉTÁLOK,

ÉS KIVITORLÁZOM A TENGERRE

 

A kezdődő nyárban az idő szelíd még,

az illatozó, dús fű még ki nem égett.

Reggeltől estig a vízparton időzöm,

sötét felhők gyűlnek s ismét elenyésznek.

Hiába kutatom a tenger határát –

hát még ha a szikkadt pusztaságba nézek!

Lágyan elpihent a Vizek Ura éppen,

álmából a víz vad szelleme sem ébred.

Felvonom vitorlám szirti mohát szedni,

s tengeri medúzát gyűjtök eleségnek.

Íme, dagály támad előjelek nélkül –

üres csónakomban könnyen partra érek.

Csung-lien kihajózott a tengerre hajdan,

Ce-mou a partról is palotába tért meg.

A hírnévre vágyó erénye hiányos,

elhagyja a pompát, ki magában élhet.

Hamarabb vágják ki az egyenes fákat –

vigyázok: ne érjek túl korai véget.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

FALUMBELIEK A FANG-SAN-IG KÍSÉRNEK

 

A fővárosból a Császár kiparancsolt.

Szülőföldünkön majd megállok, ígérem.

A kötelet oldják – ti jártok eszemben,

s nem tud megindulni a hajóm, úgy érzem.

Szél zörög a fák közt, csupasztja az erdőt,

őszi hideg hold tűz a gally közt fehéren.

A szeretet könnyen tölti be a szívem,

mely most nem pihenhet e táj közepében.

Betegségeimtől megszöktek a gondok,

ritkán zaklat vágy, hisz kevéssel beérem.

Bár élnék örökre itt visszavonultan –

csak egy évre válunk: Én ezt nem remélem.

Gondoljatok hát rám mindnyájan, naponta,

hogy majd híradástok vigasza elérjen.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

A FU-CSUN FOLYÓ PARTJÁN

 

Éjben átkeltem Jü-pu-nál, folyón,

reggel ott voltam Fu-csun határán,

A Ting-hegy távol ködbe borulva;

nem vártam Vörös Pihenő táján,

folyón fölfelé táncolt csónakom,

a partnál gátolt a szikla-párkány,

s nincs bennem Po-hun szép bátorsága,

veszélyesebb itt, mint Lü-liang árkán.

aki vízhez ér, jó, ha ismeri;

aki hegyhez ér, lakjon szikláján.

Remete vágytam lenni valaha,

gyengeség tart a hivatal-pályán

– mondják, vonz a pénz, rosszul titkolom –

de most indulok, szabad a pályám,

régi óhajom végre teljesül,

tízezer ügyem elmerül árván,

lelkemen immár eláradt a fény,

mit bánom, hernyó vagyok, vagy sárkány?

 

    Weöres Sándor fordítása

 

A CSI-LI FOLYÓ SEKÉLYÉNÉL

 

Idegenben bolygó szívem kigyúl ez őszi reggelen,

séta, szép táj a szív gyógyulása;

én vándor a futó tajtéktól szenvedek,

nyomaszt a meredek part látása.

Sekély víz csörög a kövek felett,

az alkonyfényt visszaverik a hegyek,

néptelen erdőn óriás pompa,

síró, hívó madársereg.

Természet ölén bájam bukásom?

Hol a régi vágy? Enyém a titok,

őrzöm a Hajdani Felség szívét,

elfajzott korunkra nem is gondolok,

Jen Ce-ling remetét képzelem a partra,

s legyen itt Zsen-kung, a horgászó férfi –

hajdan és jelen mégse teljesen más:

ugyanazt a dalt sok nemzedék érti.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

   

A FOLYAM KÖZEPÉN MAGÁNYOS SZIGETRE LÉPEK

 

Folyó délpartján nézésbe unva,

északi partján soká bolyongva,

új tájra vágyom, s az út-vég távol;

szépet kutatnék, napom kihunyna.

Át a folyón, a szigetre érek,

onnan a folyó közepe is szép:

levegő és víz kristályosan friss;

felleg, nap össze-vetíti fényét.

E csodás látványt ugyan ki érti?

s a halhatatlant, ki rejtve szemtől?

A Kun-lun hegy áll képzeletemben,

e világ dolga már nem dörömböl.

Hiszek már An Csi művészetében:

élhetnék itt, míg a menny ki nem dől.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

SZIKLABARLANGOMBÓL KISÉTÁLVA,

A TÓ KÖZEPÉN ÍRTAM

 

Kora-hajnalban időváltozás:

a hegy felhőtlen, a folyó ragyog,

mily boldogító ez a tisztaság!

én, a vándor, elégedett vagyok.

Hazulról kora-nappal jöttem el,

hajóra szálltam, már alkonyodott,

erdős szakadék homályba merül,

vörös felhő nem fest alkonyatot.

Vízigesztenye, lótusz összenéz,

nád és bükköny egymásra tekereg,

köztük, mint szellő, délre suhanok,

keleti kunyhómban jól pihenek.

A gondtalannak könnyű a világ,

az Úton ár, aki elégedett.

Kövessék példám és tanításom,

akik ápolják önnön lelküket.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

A CSIN-CSU PATAK MENTÉN HALADVA

ÁTKELEK A HEGYGERINCEN S A FOLYÓN

 

Majom rikolt, mert kél a pirkadás.

A völgy még sötét, nincs fényes hajlat.

Sziklafalon felhők egyesülnek.

Virágokon még duzzad a harmat.

Csigás út követ hegy-görbületet,

messze indulok, gerincen a csúcsra,

hegyi patakon ruhástól lábolok,

s lépek magasba-vivő deszka-útra.

Meder: egyenes, odább kanyargós,

folyása mentén fölfele forgok.

Vízinövény lebeg mély víz felett,

sekély víz fölé nádas bólong.

Sziklára lépve habot merítek,

fán kapaszkodva levelet tépek,

képzeletben manóval járok,

repkény-ruhája sűrűjébe nézek.

Kezemben orchidea, nincs kinek adjam,

és kendervirág, de szívem árva;

bár más is velem örvendezne!

ki lel a dolgok nyitjára?

szemlélődés megment a lét bajától,

aki érti, érett a szabadulásra.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

ÉJ SI-MEN-BEN

 

Leszedem kertem orchideáit

reggel, mert félek, dér letarolja.

Este felhők közt nyugodni térek,

sziklákra nézek és fel a holdra.

Kihunyt madárdal jelzi: elülnek.

Szél-támadást lomb-hullás mutatja.

Különböző hang mind egybe-árad,

sok zene olvad közös hangzatba.

A természetet nem érti senki,

illatos borom egy se áhítja –

kedvesem végül se jött el hozzám,

déli hegylejtőn haját szárítja.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

OLVASOK DOLGOZÓSZOBÁMBAN

 

Hajdan, főváros fényében élve,

dombon, szurdokban gyakorta jártam,

mostan hegyeim és folyóim közt

fürdik szívem és testem magányban.

Peres ügy nincsen hivatalomban,

madarak járnak halk udvaromban.

Betegen, ágyban, bőven ráérek:

ecsetem, tusom pihen, vagy moccan.

Szívem a múltat s jelent olvassa,

fakaszt tréfára és gúnykacajra:

nevetek Csü s Ni földművelésén,

kacagtat Ce-jün és írópolca.

Lándzsát rengetni: fárasztó rabság;

földet kaparni: kínos mulatság;

sok vesződségben az öröm elvész:

az átfogó szem boldog szabadság.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

ÉV VÉGÉN

 

Álmatlan bú lep.

Lassan megy az éj.

A hóra hold süt.

Zúg északi szél.

Az év sem örök,

mind meghal, mi él.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

 

HSZIE CSAN

 

A KILENCEDIK HÓ KILENCEDIK NAPJÁN ELKÍSÉREM

A SZUNG-HÁZI HERCEGET

A LÓVERSENY-TORONYHOZ,

HOGY OTT KUNG-CSING-ET ELBÚCSÚZTASSUK

 

Őszi szél támad, téli ruhákat

osztanak, dér van, száz munka vége,

erdő elveszti ragyogó színét,

s a finom kertek foszlanak télre,

nyári fészkét elhagyja a fecske,

északról most jött vadlúd a parton,

vörös felleg száll a napkorongra,

erős szél fúj a tiszta mennybolton –

 

Pompás ünnepnek a bölcs szív örvend,

a palotához csengős ló vágtat,

gyékények áznak illatos bortól,

lantokat fognak és citerákat.

A keleti fény nyugatra süllyed,

véget kell vetni a lakomának.

Az elutazó megy otthonába,

hogy tisztaságát ápolja híven.

Állok a parton, nem követhetlek,

a szálló tövist irigyli szívem.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

VÁLASZ UNOKAÖCSÉMNEK, HSZIE LING-JÜN-NEK

 

Este derült menny, mégis hideg szél,

csendes szobámba közelg a hús éj;

ablakot tárok, lámpást eloltok,

fehéren villog harmat és holdfény.

Csak éjjel nincs a világgal dolgom,

mert csak az alvó maradhat békén.

Váratlan kaptam panaszló versed,

rosszkedvben írtad: kelletlen éltél,

amíg bolyongtál idegen tájon,

de rám, rokonra, nem nehezteltél...

Bár most aligha lelhetek vigaszt,

a lelkem terhén tán enyhítettél.

Megválaszolom finom írásod:

meghajol lelkem, szégyenli, míg él.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

HSZIE HUN

 

KIRÁNDULÁS A NYUGATI HALASTÓHOZ

 

Jól megértem a tücsök-cirpelést:

munkába fáradtak éneke cikázik –

Év az év után mért fut annyira?

Társammal a séta késik, tán halálig?

Indulok, át a város piacán,

a halastóhoz vágyom újra s újra,

kaputól hegyig kanyargós az út,

magas toronyból nézek ködgomolyba,

áldást hozó szél dús kertek fölött,

fehér felhők a sziklacsúcs alatt,

dalos madarak naplementekor,

fák megnedvezik virágaikat;

ruhám emelem, szigetre megyek

és hajtogatom a faágakat.

Már hány hónapja késik kedvesem?

Évvég közeleg s magányom örök.

De nem engedem égni vágyamat,

mert, Nan-zsung módján, túlzást kerülök.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

HSZIE HUJ-LIEN

 

CSÓNAKÁZÁS UTÁN HAZATÉRVE A PARTI

TORONYBÓL GYÖNYÖRKÖDÜNK A HOLDVILÁGBAN

 

Este ladikon, kristályos tavon –

csillag keltekor evezőcsapás

pavilonba visz – szemközt az öböl –

a partra visszagördül a dagály.

Eldobjuk botunk, gyékényen iszunk,

egymás oldalán együtt mulatunk.

Vadlúd-had jajong homokpartokon,

hegyek közt rikolt gyászoló majom.

Delelőn ragyog víz fölött a hold,

s a völgyből a szél zúgva tör elő,

könnyű köd-lepel a hegycsúcsokon,

s a faágakon harmat csepegő.

Gondot oszlat el a kedves közel,

s minden zaj fölé messzeség röpít.

Kettesben ülünk, vége ne legyen

estétől fehér reggelig is itt!

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

ŐSZI GONDOLATOK

 

Becsvágy nem sarkalt egy életen át,

de gyerekkortól gyötör gond s bánat.

Hogyan viseljen keserűségem?

Hát még, hogy ismét ősz vége támad.

Ragyog az égen a hold fehéren,

az égi folyam tündököl szépen,

elhagyva cirpel tücsök a szélben,

vadlibák szelnek felhőt az égen.

Reszket szobám az őszi viharban,

pislog ágyamnál egy árva lámpa,

nyugtalanít a felgyülemlett gond,

csak forgolódom éjfélre várva.

Nyugalmat s veszélyt várni hiába,

szerencsét s bajt nem tudjuk előre –

Szeretem Hsziang-zsu független lelkét

s idegen tőlem kietlensége;

csodálatos a remete Cseng Csün,

de aztán fehér hivatalnok lett...

nem értem régi emberek szívét,

élvezve élek természetemnek.

Hogyha vendég jő, bort hoznom illő,

hogyha barátom, ecsetet fogni,

magas toronyba felhágni vágyunk

s a sekély vízen által-tocsogni.

A fogyó hold már nem kerek többé,

a lemenő nap újra nem pirkad,

fémnek, kőnek is tönkre kell menni,

a festett szín is fakulva lankad;

örvendezzünk még fekete hajjal,

ne fehér sóhaj jusson szerényen:

azért éneklem e költeményem,

hogy amit érzek, tiétek légyen.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

RUHASULYKOLÁS

 

Csillag mozgása, nincs megállása –

a nap gyorsan fut, akárha űznék –

Csillogó harmat a krizantémon,

őszi szél tépi kerti fák díszét.

Keservesen sír a fázó sáska,

és halkan surrog a tücsök szárnya,

esti homály ül az üres ágyon,

felkelő hold süt az asszonyházra.

Szépséges asszony rendezi selymét.

Barátnőjével megy, kéz a kézben.

Jáde-hajtűje hogy csillog-villog!

Cseng karkötője, amerre lépdel!

Eresz alatt zúg a súroló-kő,

tornácon jajgat a sulykoló-fa.

Illat árad a két ruhaujjból,

verejtékes a két halántéka.

A selyem tiszta, kész a varrásra.

Ura úton jár, még nem tért vissza.

Ládában őrzött ollóval szabja,

ezer mérföldre járónak varrja:

– Szekrénybe zárom kezem munkáját,

ott rejtőzzék, míg uram kinyitja,

dereka régi mérték szerinti,

nem tudom, jó-e, vagy már kihízta?

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

A HÓ

 

Év vége közeledett,

nappal hamar sötétedett,

hideg szél gyülekezett,

felhő-sereg kerekedett;

Liang nagyura tétlen

sétált a Nyulak Kertjében,

bort hozatott,

vendégeket, barátokat hívott:

Cou Jang-ot, a bölcset

s a vén Mej Seng-et,

végül Hsziang-zsu érkezett,

mégis főhelyre ülhetett.

 

Hirtelen megeredt a dér,

majd finom, sűrű hó.

A nagyúr dalolt az Északi Szélről,

majd a Déli Hegyről, ahogy ilyenkor való,

s a költőnek írótáblát adott

és szólt:

„Idézd a mélyből gondolataid,

engedd szabadon szép szavaid

és gyönyörködve hóesésben,

írd meg e látványt költeményben.”

 

Hsziang-zsu, gyékényét elhagyva, felkelt,

tisztelettudón hátralépet,

meghajolt s ily beszédbe kezdett:

„Hallottam valaha,

a Keleti Honban áll egy Hópalota,

s a Nyugati Határon Hóbérc mered.

Ven-vang róla versben emlékezett,

Huang-csu-ban Mu-vang dicsérte –

a Cao-beli dalokban a hó mint patyolat fehére,

a Csu-beli dalokban rejtett orchidea éke.

 

Lábnyi magas hó: dús esztendőt ígér;

ölnyi magas hó: árny győz, nem a fény.

Ó, a hó – messze ható!

Ha kezdetétől fejthetem:

Mikor a sötétszínű hangok véget érnek,

szigorúbb lehelet emelkedik,

a Meleg Folyó befagy,

a Forróvíz Völgye nem csörgedezik,

a Tűz Kútja kihamvad,

a hóforrás mind jéggé dermed.

Hév víz nem szökell,

ernyesztő zivatar se kel,

észak lakói ajtaikat betapasztják

s a meztelen népek rongyaikat testükre akasztják.

Felhőt vajúdnak folyók, tengerek,

észak pusztáin homokviharok dühöngenek,

a pávák összebújnak,

a hajnal pírját eltakarják, úgy egymásra simulnak.

Dara szitál, majd sűrű hó,

rétegződő, feltornyosuló,

hol formás, hol alaktalan,

szétterjedő, mindent kapcsoló,

dúsan, ridegen elterpeszkedik,

özönével szállingóz-lebeg,

sokasodik, sűrűsödik

egymásba fonódó pihe-sereg,

csapódva növekvő hegytömeg.

Előbb háztetőn ül, szegély-léceken,

azután benyomul függönyön, réseken,

gádoron és grádicson táncol,

végül szobában a gyékényeken.

Szögletbe ül, mint ékkő-jogar,

kerek helyen fénylőn karikázik,

síkságon végtelen selyemszövet,

s ezer hegycsúcs együtt megőszülni látszik,

s a tornyok mint drágakő-halmok,

az utak mint jáde-kockák sora,

az udvaron jáspis erkélyek,

az erdő cseppkő-orgona;

a fehér daru is a havon szürke,

a fehér fácán is elveszti fényét,

selyem ruha-ujjat megszégyenít

és jáde-orcák gyönyörűségét.

 

A végtelen hó, míg be nem horpad,

akár a Nap hajnal-ragyogása,

tüzes sárkányként világít

mely lángot vet a Kun-lun ormára.

S elérkezik olvadása,

jégcsapok függése, csordulása,

mint kagylóban gyöngy csillogása.

Van-e szebb a kavargó hónál,

e tiszta lepedő-fehérnél?

Hatalmasabb sincs, ha felgyülemlik,

különösebb sincs, mikor keringél.

Töprenghetünk rajta, hiába,

nem ismerjük meg igazába,

de látványa öröm-végtelen,

az éj csendjében eszmét terem,

míg szél veri az oszlopokat zenélve

s holdsugár fonódik az ablak függönyébe,

közben isszuk Hsziang és Vu borát

s húzunk róka- és nyerst-prémes ruhát;

darvak páros tánca az udvaron,

magányos vadliba fellegen oson;

topogunk jégdara-halmokon,

szánjuk a fát lombtalan-csupaszon;

gondolatunk ezer mérföld messzeségben

vágyik hazatérni, párral, kéz a kézben.”

 

Cou Jang a költeményt végighallgatta,

szíve belérendült, úgy meghatotta;

benne is dalt csiholt a dal

és tisztelettel átnyújtotta.

Fölkelt tehát

s a végtelen hóról így szőtte dalát:

 

„Kézenfogom szeretőm,

rést nyitok a függönyön,

selyem paplant is felhajtom,

ülj illatos derékaljon,

füstölő a serpenyőben,

gyöngy-ernyős lámpám kigyújtom,

fahéj-fűszeres bort töltök,

tisztán csengő nótát költök...”

 

Eltűnődött és folytatta
fehér hóról dalolgatva:

 

„Amit tudtam, énekeltem,

borom mind megittuk ketten,

orcája gyúlt pirosabbra,

vágyom mellé szorosabbra,

függönyök közt összedugni a fejünket,

leoldozni övfüggőnket és övünket.

Év év után elloholt,

találkozás egyszer volt,

lépcsőfokot hó akaszt,

megéri-e a tavaszt?”

 

Mikor a fal véget ért, a nagyúr többször mondogatta,

kipirultan olvasgatta.

Szólt Mej Seng-hez: álljon fel és mondjon befejezőt.

S ez így hangzott:

 

„A fehér toll, noha fehér,

könnyen röppen erre-arra;

fehér jáde, noha fehér,

akár az űr, mindég tiszta.

Nem így a hó! Évszak szerint

keletkezik és elolvad:

míg homály jéggé mereszti,

fehérsége meg nem hervad,

de amikor a nap rásüt,

meg nem őrzi tisztaságát.

Érdemel-e hírt erényem?

Látod állhatatlanságát!

A felhőkkel szállok föl-le,

széllel lengek s hullok földre.

a dolgokhoz formálódva,

alakom más, mindig újra.

Tiszta vagyok tiszta helyen,

de szennytől beszennyeződöm.

Fenn a légben ragyog szívem!

Többivel meg mit törődöm?”

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

VANG KANG-CSÜ

 

NE KERESSÉTEK A REMETESÉGET!

 

Gyatra remete, ki hegyen, lápon búvik,

a bölcsek piacon, palotában élnek.

Po-ji rejtekért a hegyek közé futott,

kis hivatala lám jobb volt Lao-cének.

Hajdanában még a nagy békében is volt,

ki fák tetejére tett magának fészket,

s így ma, bármily pompás és virágzó korunk,

erdőkbe bújt bölcsek hogyis ne lennének.

Szellemük fenn szárnyal, túl a kék felhőkön,

s nyomukat elrejtik a messzi hegységek.

Vadtyúk rikoltása jelzi ott a reggelt,

síró széllel szállnak hozzájuk az éjek.

Piros orcáikat fagyos szél fonnyasztja,

fehér lábuk vérzik: jeges vízbe téved.

Bízik a bölcs elme az embertömegben,

ám e hiúk egyre önmagukba néznek.

Ki vállalja helyét, boldog békében él,

ám ezek széttépnek minden közösséget.

S hogyha visszatérnek, mit akarunk tőlük?

hogy másokkal együtt éljenek, míg élnek

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

LIU JÜ

 

MIÓTA ELMENTÉL

 

Uram, amióta elmentél, itthagytál,

arany- s jégmadár-szín ékeim fakóak,

s egyre rád gondolok, miként hajnal s alkony

egyre újjászüli a napot s a holdat.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

VU JIN-CSE

 

ISZOM A VÁGY FORRÁSÁBÓL

 

Ős rege: aki e kútból iszik,

ezer aranyra megszomjúhozik.

Po-ji és Su-csi bátran ihatik,

mert az ő szívük meg nem változik.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

JÜAN SU

 

RÉGI MINTÁRA ÍROTT VERS

 

A fáradt vándor így beszélt magáról:

Liao-tung-i családból születtem.

Li tábornokhoz csatlakoztam egykor,

s küzdöttem nyugat barbárai ellen.

Kocsim csak tíz esztendő múlva állt meg,

s a távolból Jün-csung felé meredtem.

Köröskörül ezer mérföldnyi puszta,

szélvész kavargott rajta ernyedetlen.

A fagy s a hőség rendje sem szabályos,

a dér s eső is más ott, idegenben,

és minden este visszavitt az álom

az Édes Forrás Palotába engem.

Nehéz szolgálatom véget sem ért még,

s már legszebb korom tűntén keseregtem,

a régen-holtakat most már megértem:

a pergő percek gyászát a szívekben.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

VANG VEJ

 

CÍM NÉLKÜLI VERS

 

Tornyából egy vágyó asszony messze réved,

pompás ablakában emlékezik hosszan.

A húrokon babrál, nem születik dallam,

dalra fakad végül búsan, megbántottan:

„Én nyomorult asszony, itt maradtam árván,

e nagy Folyam partján, s uram északon van.

Koldus pőresége kínját elfeledte,

rókaprémben járkál kényelmes-nyugodtan.

Alkonyul – verébraj szállja meg a kertem,

hegyekből özönlő barmok lépte dobban,

a tél beköszöntött, hideg szelek fújnak,

Tung-pi csillagképben jár a hold fagyottan.

A rőt lámpafény csak engem világít meg,

árnyamnak panaszlom, ami bánatom van.

Ki láthatna feldúlt szívem rejtekébe?

Hisz akire vágyom, nincs itt e toronyban.”

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

VANG SZENG-TA

 

A TRÓNÖRÖKÖS VERSÉNEK RÍMEIRE

 

(Egy régi vers modorában)

 

Vágtattam ifjan szerte a világban,

majd rangos úrként Északnyugaton.

Hol romok vannak, mindenütt jártam,

ma a császárok sorsát kutatom.

A Han-paloták helyén hegyi erdő,

hol a Csou-kastélyok álltak, káka nő,

nem látni sehol nyomaikat sem.

Csing császár kertjén is eljárt az idő.

Az ősz közepén északi szél fúj,

és zúzmarás szirmokkal kavarog.

Elsápad ékes fénye a napnak,

ha az égre szitál a sárga homok.

Minden kocsi egy célba ér végül,

s lelkünk is, ott lent, eggyé alakul.

Hány, de hány bölcs férfi hunyt már el eddig!

Öleld át sorsod, panasztalanul!

 

    Bernáth István fordítása

 

 

 

PAO CSAO

 

A „KELETI KAPU” DALLAMÁRA

 

Mint a sebzett madár az íj zizzenését,

a búcsúdal hangját gyűlöli a vándor.

Szíve közepébe sújt a fájó ének,

könny csordul a kocsis, kisérő arcáról.

Mikor visszafordul búcsúzni az utas,

szinte szétfeszíti szívét zokogása.

Egy perc, és egymástól máris elszakadtunk,

visz az út a messzi, idegen világba.

Mind messzebb és messzebb ragadnak a lovak,

távol jutva ér el a nap nyugodása.

Ajtót zár s magában fekszik a nő otthon,

s gubbaszt férje, késő éjben vacsorázva.

Mezei szél fújja a füveket, fákat,

s úgy érzi a vándor, szíve kettéhasadt.

Hogyha szilvát eszik, keserűnek érzi,

s egyre didereg a meleg ruha alatt.

Bárhogy zeng a csarnok vidám zeneszótól,

a bús ember ajkát nem nyitja mosolyra.

E hosszú énekkel vigasztalná magát,

s ettől is még inkább keseríti gondja.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

DAL A SZABADSÁGRÓL

 

Keserű vízibors férge kerüli az édes mályvát,

ízlése más, nem panaszkodik.

És a kis ember szűk határú,

mint érthetné nagyok szándékait?

Mikor Lo-jang-ban kakas kukorít,

a Tiltott Kapu reggel megnyílik,

hivatali süvegek, baldachinok szállnak,

négy égtáj felől lovasok, kocsik,

fehér övek lengnek hosszú szélben,

tarka süveg-bojtok a messzi port szedik,

napközben megállásuk sincsen,

harang-kongáskor se térnek haza itt.

Ily békés korban ritkán élünk,

bölcs császár becsüli tehetségeit,

világos elmével a Menny dönt az ügyekben,

elveti hízelgők áskálásait,

egyetlen szó is jogarhoz segít,

kis ész kell s az embert faluból felköltöztetik.

Vajon csak ragyogó ékköveket oszt?

nem építtet-e majdan Arany Tornyot itt?

Mi bajod hát, nemes uram,

hogy egyedül az úton ténferegve rakod lábaid?

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

A TUNG-VU HEGYI EMBER DALA

 

Hadd fújja el neked dalát hitvány szolgád,

kérve-kérlek uram, ne mordulj rám menten.

Messzi falucskában jöttem a világra,

és a Han-császárok katonája lettem.

Előbb Csang ezredes kisérője voltam,

s lovam a Nagy Folyó forrásaiban járt,

majd Li tábornok gyors kocsiját követtem,

és a Nagy Falon túl kergettem a barbárt.

Tízezer mérföld volt legrövidebb utunk,

s hétszer futottunk a legbékésebb évben.

Testem kimerült a nyeregben, páncélban,

ám erős lelkemmel hőt, fagyot túléltem.

Mikor fővezérünk elesett a harcban,

katonái vele hullottak a porba.

Aztán változott az ország dolga egyszer,

s apró tetteimről ki is beszélt volna?

Ifjan és erősen hagytam el az otthont,

s most a kapun vénen, megtörten megyek be.

Napraforgót, borsót vagdosok sarlómmal,

s botra dőlök, csirkét, malacot terelve.

Bőr karvédőn ülő vadászsólyom voltam,

s olyan vagyok most, mint ketrecben a majom.

Más sincs szívemben, csak ezeréves bánat,

és százéves keserv súlya vállaimon.

Mint eldobott gyékény ura sátorába,

vagy a kimustrált mén ura karámjába,

a Csin-fejedelem oltalmába vágyom,

s kérem uramat, hogy kegyét ne sajnálja.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

INDULÁS CSI ÉSZAKI KAPUJÁBÓL

 

Futárt küldöznek őrállomások,

jelzőtüzük már nézi a császár.

Kuang-vu-ban tábort üt lovasságunk,

megtámadt észak felé halad már.

Erős íjú és nyilú a barbár,

edzett, kemény a kegyetlen őszben.

Menny Fia dühöng kardjára dőlve.

Harcosok mennek mindegyre többen:

vadliba-sorban szikla-ösvényen.

zsinórra fűzött halakként hídon,

megyünk, síp-dob az otthont idézi,

zászlót és páncélt északi dér von.

Hirtelen vihar támad a Falra,

port markol-ragad-röppent magasba;

a lószőr merev sündisznó-tüske,

szarú-íj megfagy, csügg lankadozva.

Uralom bajban – látszik a hűség,

rend borulóban – kél a derékség.

Fényes urunkért vonulunk harcba,

ha meghalunk, hős testünk temessék.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

AZ „ÚTI FÁRADSÁG” TÉMÁJÁRA

 

(Szemelvények)

 

1

 

Arany kancsóban jó bort nyújtok át, uram, néked,

teknőchéj- s jáde-tokban lant faragott virágát,

jégmadártoll baldachint, hétszín lótusszal ékest,

kilenc virággal hímzett selyem takaró lágyát.

A piros arc elhervad, az év véget ér egyszer,

a téli napfény bujkál, az évszak veszti báját.

Kívánom, uram! fogyjon a bánatod s a gondod,

dalomat hallgasd hát meg, „Úti fáradság” mását.

Nem látni már a Po-liang és Tung-csüe pagodákra;

ugyan hol halljuk már az ősidő muzsikáját?

 

4

 

Kiöntött víz, ha sík földre öntik,

keletre és nyugatra folyik, északra, délre.

Emberi létnek is megvan sorsa,

jártunkban sóhajtozni, ülve sírni mit érne?

Töltsünk bort inkább vigasztalásul,

kupát fel, s énekeljünk az Úti Fáradságról!

Hogy is ne indulnék meg? Szívem nincs kőből, fából –

Elhallgatok, nem merve beszélni. Tétovázom.

 

6

 

Nézem tányérom, nem bírok enni,

karddal oszlopra sújtok – hatalmasat sóhajtok.

Ugyan meddig kívánhat a férfiember élni?

Csukott szárnnyal, tipegve, nem röppenve: ki boldog?

Hivatalt hagyva, legjobb elmenni,

hazatérek és nyugtot óhajtok.

Reggel indulok szüleim nélkül

s este szüleim mellé leomlok.

ágyam körül az aprónép játszik,

nézem az asszonyt szövőszék mellett –

Már a hajdani bölcsek szegények, megvetettek,

hát még aki közöttünk megmarad egyenesnek!

 

7

 

Most megrohannak bánatos gondok,

Északi Kapun lovagolok ki,

fölemelt fejjel négy felé nézek,

fenyves, ciprusos temetőt látni,

tenyésznek dúsan tövises bokrok,

dudva közt egy szárnyas él, a neve tu-csüe madár,

mondják, benne lakik a régi Su-beli király,

hangja keserves, borús, rikoltozik szüntelen,

tollazata nyomorult, fél-kopasz, fél-meztelen,

bozótok között szalad, kapdos hangyát, bogarat,

nem emlékezik soha dicsőségre, Ég Fia –

cserélődik élet s halál, ide vezet a gondolat,

el se tudom mondani, nagy a szívem bánata.

 

8

 

Az udvaron hat őszibarack-fa,

egyik korábban hajtott virágba,

a koratavaszt bájjal pompája telítette,

szétszóródott a szélben s hullt a Nyugati Házra.

Ott egy bánatos asszony látta, kesergett rajta,

sírt szívére tett kézzel, ázott ingben sóhajtva:

„Mikor kikísértelek, uram, a kapun hajdan,

nem mondád, mily sokáig léssz távol! évszakokra!

Ágyunkat s gyékényünket por lepi, vak a tükrünk,

derekam megsoványult, és hajam, mint a boglya.”

Az emberi életben nem elégül ki vágyunk –

s ő könyökére dőlve az éjfélt átvirrasztja.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

9

 

A fonalat sárgára színeztem,

s összekuszálódott kibogozhatatlan.

amikor először találkoztunk, hajdan,

úgy hiszem, panaszra csöpp okot sem adtam.

Midőn uram lettél, így beszéltél:

Nem hagyjuk el egymást örömben se bajban.

De most, mikor látod, hogy fonnyad az arcom,

régi szerelmed sem marad változatlan.

Vedd hát jáde-csattod s teknőc-hajtűd vissza:

látásuk is kínoz – mért legyenek rajtam?

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

TÖRTÉNELMI SZEMÉLYRŐL ÉNEKELEK

 

Mind az Öt Főváros büszke hatalmához

a hírt s pénzt a Három Folyó partja adja;

száz arannyal zsebben nem piacon múlsz ki,

s ki könyvhöz ért, az jut magas hivatalra.

A mi fővárosunk tizenkét főútján

halpikkelyként állnak magas tetők sorba;

gyeplőt megeresztve rúgtat a sok vándor,

s leng a tisztviselők cifra sapkabojtja.

Hajnaltájt még nem is ritkul fenn a csillag,

s már a baldachinok fellegekként szállnak,

tarkán nyüzsög tenger vendég, kocsihajtó,

s vakít ragyogása a sok lószerszámnak.

Itt sosincs fagy, hőség, örökké tavasz van,

buja virágzás és kikeleti pompa.

Csak Csün-ping ül egyre társtalan magányban;

ő a világot, s a világ őt eldobta.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

A FŐVÁROSBA VISSZATÉRVE, ÚTKÖZBEN

 

Tegnap még Nan-ling-ban éjszakáztam,

reggel már a Nádszigetre értem,

vesztegelni kár az utazónak,

fel nem tartja a hullám s a vész sem.

Csillagos hajnalban indul útnak,

s társait még követi az éjben.

Halpikkelyként sorjáznak a felhők,

s roppant erő harsonáz a szélben.

Barna ködként száll a felkavart por,

hullám szökken sirályként, fehéren.

Hajóorrból szemlélem a tájat,

A Huaj-partot könnyes szemmel nézem.

Láthatárig terül el a síkság,

itt-ott füst libeg a messzeségben.

Bánat fog el, enyéimre vágyom,

őszi honvágy tör rám észrevétlen.

Ezer mérföld messzi hogy mehettem?

Otthonomat el se hagytam régen.

Ki szavára sértek ősi törvényt?

Ezt a honvágyat ki adta nékem?

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

GYÖTRŐ HŐSÉGBEN

 

A Vörös Hegy állja utunkat nyugatra,

délre a Tűzhányó lángoló hatalma.

Testünk ég, tartónkat sajgás hasogatja,

földrehull az összes madár szörnyethalva.

Párás mélyből forró forrás tör magasba,

forró füstöt fúj a sziklák odvas alja.

A napot s a holdat ködhomály takarja,

eső, harmat sosem szárad fel alatta.

Vörös kígyó nő itt száz lábnál hosszabbra,

s lódarázs: nem fogja át tíz ember karja,

homokköpő szörny jő lesből ránktámadva,

s mérget-fúvó lehel lázat az utasra.

Nappal testünk kóros gőzök bűze marja,

éjjel ruhánk gyilkos nedvesség áztatja.

Fél az éhes majom, fáját el nem hagyja,

s fél a madár, nem száll magasba hajnalra.

Halálos volt a Csing megmérgezett habja,

s fogát sok vitéz a Lu folyóban hagyta,

ám itt szörnyű végzet vár az egész hadra,

mely fényes becsvággyal menetel a bajba.

A Hullámfékező s a Dárdás Hős kardja

csodákat tett itt, és mily gyér volt jutalma!

Ha fukar az udvar, bár teli a marka,

egy szál életünket hogyan kívánhatja?

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

TALÁLKOZOTT EGY IDEGENNEL

 

Aranyozott zabla fénylett tarka lován,

s ékes selyemövén jó Vu-beli szablya.

Egy idegennel bor közben hajbakapott,

s tiszta kardjával vett véres bosszút rajta.

Egy reggel megjöttek érte a poroszlók,

kardjával a hátán bújt, futott más tájra.

Harminc évet töltött messzi idegenben,

akkor térhetett csak vissza otthonába.

Újra lenézet a Négy Kapu tájára,

a császárvárosra s híres környékére:

a kilenc főút oly sima, mint a folyók,

a palota-kapu mintha égig érne.

Körötte vezérek, miniszterek laknak,

főúti paloták sorában sok herceg,

a piac s az udvar telistele néppel,

köztük kocsik, mének áradata hemzseg.

Este gong zeng s üstök mellett lakomáznak,

vendégségbe indul hintó hintó mellett.

Látta mindezt, s lelkét száz bú gondja nyomta:

„Magam maradva most vajon mihez kezdjek?”

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

ÉGBE EMELKEDTEM

 

Minden ősöm itt élt a főváros mellett,

ahol ifjúkortól hivatalnok voltam.

A tíz császár minden dolgát kiismertem,

s jól tudom, mi folyik mindkét fővárosban.

Látván, hogyan buknak le az égreszállók,

láthatatlan gyorsan jő rend lázadásra,

s minden addig tart, míg kezünk megfordítjuk,

vagy mint kérészéltű gomba ragyogása,

elfáradtam, s hiú céljaim megbánva,

késő vággyal, ím, az öröklétre vágyom:

messzi hegyek között keresek egy szentet,

és szolgája leszek, hogy legyen barátom.

Az életelixir titkát tudó könyvet

meglelem ott kilenc bambuszcsőbe rejtve,

széllel táplálkozom, lucfenyővel hálok,

fellegre heverve szállok az egekbe.

Hajamon hajnalpír, vár a Fénypalota,

jáde-italt iszom az Illatudvarban.

Egy percre búcsúztam, s máris ezer éve,

két lépéssel ezer mérföldet haladtam.

A Főnixtoronyba sosem térek vissza,

Hsziao is csak sípja hangját hagyta hátra.

Emberek, mikor is éltem én veletek

húst marcangola és büdös halat rágva?

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

A NYUGATI KAPUNÁL A HOLDFÉNYBEN

GYÖNYÖRKÖDÖM

 

A délnyugati tornyon kibukkan,

mint jáde-kapocs, kecses alakban,

északkeleti lépcsőn ragyogva

bájos lepkecsáp-szemöldök moccan,

gyöngyös ablakrács már eltakarja,

fonott faragvány fedi előlem –

a „három öt” s „két nyolc” éjszakáján

teveled nézem a messzeségben.

Az égi folyam eltűnik. Virrad.

Függönyök közt még holdfény szilánkja.

Kihajtó levél harmatot kérlel,

szakadó levél a vihart várja.

Vad idegenben vén s fáradt lettem;

hivatalnok-sors: por forgószélben –

ha búcsút mondok a hivatalnak,

mulatozom majd saját időmben,

Su lantján játszom a „Fényes hó” dalt,

Jing dalt éneklek „Szép kikelet”-re;

a hús megszárad, a borból lesz még,

fém vízióra ejt cseppet cseppre.

Hazatérnék s csak ülök kocsimban,

nem töltök több bort, várok hívemre.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

KÉT DAL KEDVESEMNEK

 

1

 

Félig-hűlt hamu kap újra lángra.

Reggel is nyit az alkony virága.

Tavasszal a jég reped, elolvad,

de télen újra töretlen tábla.

Kedvesem elment, elhagyott engem,

szerelmünk milyen távoli már ma!

Örömünk megjött, egy órát sem várt,

s egy éve tart már kínom csapása.

 

2

 

Mikor a két kard egymásnak búcsút mond,

tokjukból énekük csörren.

Köd és zápor egymásba olvad, besötétül,

így kell elválni testben.

A férfi-kard délen merül a folyamba,

a nő-kard észak városába tér.

A déli folyamnak legmélye nincsen,

az északi város-kapu égig ér.

Egyből lett kettő a Menny és a Föld,

fény és sötétség ketté-dúlja.

Az isteni kardok külön bolyongnak,

ezer év múlva egyesülnek újra.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

RÉGI VERSEK MODORÁBAN

 

Ju s Ping népe szeret lóhátról nyilazni,

s ifjúként magam is kedvtelve vágtáztam.

Jó nemez övemen két tegez is csüngött,

s elefántcsont-díszes íj cifra puzdrában.

Kövér volt a vad s a tavaszi fű kurta,

a síkon átszálltam szélnél szaporábban.

Reggel felrugtattam a Jen-men ormára,

s még aznap estére már Lou-fan-ban háltam.

Kőhídba beleállt, ha kilőttem nyilam,

szemeit féltette, ha madarat láttam.

Ma sem nyugszik Kína a barbár hordáktól,

határvárosaink körös-körül lángban.

Megőriztem még egy fehértollú nyilat,

hírt s rangot majd ezzel szerzek a csatában.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

LIU CSEN STÍLUSÁBAN

 

Barbár szél zúdítja felénk Észak havát,

át a Sárkányhegyen, ezer li-t beszállva.

Gyűl, gyűl a királyi Jáspistorony csúcsán,

s a trón oszlopai előtt libeg tánca.

Oly szép a hóesés e téli reggelen,

mintha a tavasznál a tél szebbé válna:

vakítóan fehér fényével nem ér fel

a barack s a szilva tavaszi virága.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

RÉGI VERSEK MODORÁBAN

 

Egy idegen, Lu-ból, szolgálta Csu királyát,

keblében hordta arany pecsétjét, ruhája patyolat és skárlát,

elérte – nem csupán az uralkodó kegyét,

hanem a főminiszter barátságát,

és mikor esténkint az udvarból hazatért,

lovas kisérői betöltötték az utcát,

családtagjai pompában éltek,

látogatóit, szolgáit messze földön csodálták.

Rangra, vagyonra mindenki vágyik,

s ha erény útján elérhető, mért ne?

Ám déli országban egy konfuciánus

magára maradva tévelyeg irányt vétve,

vágja a fát a Kék Folyó partján,

hálót feszít, hogy belészaladjon ravaszdi nyula, szerencséje.

 

Tizenöt éves koromban már olvastam a Dalok és Írások Könyvét,

nem volt írás, amit ne értettem volna;

húszévesen sok írástudóval társalogtam,

szárnyaló léptekkel siettünk a fővárosba,

ott figyeltem Nemes Férfiak beszélgetését,

megtanultam Régi Emberek erényét,

érveltem, mint hajdani tanácsadók,

hegyes volt ecsetem, elérve Huj Si-ét.

Szégyelltem elfogadni jutalmul a fehér jáde-korongot,

röstelltem elismerni a hős érdemét,

de világ dolgával bajlódom vénkoromra:

határ-őrhelyet igazgattam, barbárokkal kötöttem békét,

övemről a pecsétet leoldottam, rinocérosz-bőrt öltöttem,

könyveimet összecsavartam, a fekete íjat megragadtam. –

Testi erő híján valaha nem ezt akartam,

de mint végzi vénen, ki tudja ifjan?

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

LU CSI TÉMÁJÁRA

 

Várost elhagyva, megyek toronyba,

keleten látszik felhőbe nyúlva

császár kastélya égi-fehéren,

kifeszült hajszál mindannyi útja;

felleg megakad faragott ormán,

s a drágaköves gerenda-végbe

futó hold botlik: itt hegylánc épült,

s mennyi halastó, mint tenger mélye.

Csi s Taj szépeit kiválogatták,

hozták Csung és Jüe énekesnőit;

esti lakomán gongokat ütnek,

sípszó és ének hajnalt dicsőít.

S elszáll a szépség az esztendőkkel,

a vágy teljesül, aztán kihamvad;

hegyet vagy gátat hangyaboly áthat,

arany és vas a könnytől elolvad,

rossz edény billeg, ha teletöltik,

hamar romlandó a gazdag élet:

sok írástudó hajdan mi bölcs volt,

mert jó és rossz közt tett különbséget.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

DAL A FECSKEPÁRRÓL

 

Fecskepár játszik Felhő-Sziklákon,

szálldosnak, kezdik másféleképpen;

ki s be járnak a Déli Teremben,

át s áthaladnak Északi Részen.

Fészket raknának függönyeid közt,

csak eresz nincsen ily lebegésben.

Panaszolják a tavasz múlását,

tétován bolygnak a tűnő fényben.

Dallal búcsúznak a régi vágytól,

sárral csőrükben, új vágyra készen.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

KÉT VERS A „HUAJ-NAN HERCEGE” TÉMÁRA

 

1

 

Huaj-nan hercege öröklétre vágyott:

labdacsot szedett, légzést tanult, írásból szívott halhatatlanságot.

Porcelán csészében a mindenfélét maga kevergette,

bronz üstben jáde-kanállal isteni piluláit főzögette.

Aztán a Bíbor Szobába menet,

hol szép lányok csillogtatták fülbevalóik,

dal, tánc összetöre a herceg-szívet.

 

2

 

Vörös városnak kilenc kapuja, mindnek kilenc szárnya –

követném a holdfényt, vele behatolnék mell-palotádba.

Melledbe hatolva, megszorítanám öved;

panaszkodom, haragszom, de hiszem szerelmedet.

Falat mindenki erőset kíván, kardot éleset:

együtt jóban, együtt bajban, egymásért élünk, sose válva!

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

DAL A FEHÉR HAJRÓL

 

Egyenes vagy, mint kifeszítet vörös húr,

tiszta, mint jég a jáde-korsóban:

miért szégyellned hajdani érzéseid?

Gyanú, sértés együtt jár, valóban!

Nem becsülnek régi híveket,

szóbeszéd vájkál jóban-rosszban,

hajszálnyi hiba elegendő

s hatalmas heggyé nő, áthatolhatatlan.

Ahogy patkány fölfal csírát, magot,

vagy fekete légypiszok fehér kövön ott van;

vadkacsa, vadliba messzeségben szépül,

letet rőzsére új gyűl halomban.

Sen asszonyt félrevetették, Pao Sze lépett helyére:

Pan távozott, és Csao emelkedett nyomban;

a Csou-király eltántorult,

s a Han-császár olvadt hiú vonzalomban.

Bárhogy csodálják a szívet: állhatatlan;

bárhogy csodálják a külsőt: tarthatatlan;

mással is így esett ősidő óta,

nem csak te bánkódsz miatta magadban.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

AZ ELHAGYATOTT VÁROS

 

Széles síkság fekszik ma ott, ahol egykor Kuang-ling állt.

Hajdanában innen délre a lovakat Cang-vu-ig s az Óceánig

                                                                                              hajtották,

s észak felé elérték a Nagy Falat és Jen-men messzi kapuját.

Hajók vitték a császári csatornán a gabonát,

s kocsikkal a Kun-lun hegyig szaladtak a paripák.

A sok folyó folyása itt ad egymásnak találkát,

bárhonnan jött s bármerre ment, minden út itt haladt át.

Valamikor, virágzása idején

a kocsirúd összeakadt, ember válla összetapadt útjain,

árus-bódék árja minden talpnyi földet ellepett,

sípszó s ének remegtette fölötte az egeket.

A sós talaj kincséből itt bárki vagyont szedhetett,

s kihasított jó hasznot, ki itt hasított rezet rejtő hegyeket.

Nyersanyag és erő volt itt fölösen,

erősek és szépek voltak a paripák, katonák,

így léptek a Csin-eken és Csou-kon át.

Magas falat emeltek s mély árkot mélyítettek egyre,

hogy jósorsuk biztosítsák még hosszú évezredekre.

Oromzatot, párkánysort is emeltek,

őrtorony és bástya állt a fal mellett,

Öt Szent Hegynél magasabban nyúlt az égbe,

három gátnyi volt az erőd szélessége,

mint levágott folyópart, oly meredek,

s szabályos volt, mint a hosszú fellegek.

Gránitkőből rakták: állja, akárhogyan ostromolnák,

s hogy szebb legyen, vörös földdel bemázolták.

Hitte, ki az alap és a kapuk szilárdságát vette szemre,

ezer évig áll e város és egy család uralkodik benne.

Mégis három dinasztia váltotta itt egymást,

és hatszáz év el se telt még,

mint egy dinnyét szétszabdalták, mint babhüvelyt kibelezték.

 

Vízimályvák nőnek most a kutakban

és vadrepkény inda-háló szövi be az utcákat.

A csarnokban kígyók, rókák tanyáznak,

a lépcső meg csatatere a sok őznek s patkánynak.

Hegyi manók, fal-szellemek,

falba búvó pockok, nyestek,

ha eső hull, sivítanak, hogyha szél fúj, nyüszítenek,

éjjelente megjelennek, reggelente elrohannak,

élesítik csőrük hegyét kiéhezett dögmadarak,

párduc les és tigris lapul:

vért vedelnek és húst falnak.

Rom és bozót minden utat eltemet,

nem ismerni fel többé a tereket.

Korán lesz itt tarfejű a fehér nyárfa,

s idő előtt fonnyad el a vad fű,

a levegőt dermesztő fagy átaljárja,

s mesze hangzik a gőgös szél huhogása.

Magasba nő egy árva peng-növény szára,

s váratlanul kavargó por száll szitálva.

A dudva, gyom özönének nincs határa,

cserje, bozót burjánozva nő egymásra,

réges-régen betömődött a városfal vizesárka

s rég ledőltek bástyák, tornyok;

nézhetek bár ezer mérföld távolságba,

nem látszik, csak a felszálló porfellegek sárgasága.

Hallgatózom, néma csendben gondolkodva,

s szívem sajog, mintha kettéhasadt volna.

Ó, a míves ajtók, hímes selyemfüggönyök,

díszdobogók a daltermek s tánccsarnokok falai között,

pompás tavak s káprázatos díszerdők,

vadászparkok mélyén s horgász-szigeteken pihenők,

Vu-ból, Caj-ból, Csi-ből, Csin-ből származó dal,

s a játékok madarakkal, halakkal és paripákkal, sárkányokkal!

Minden elszállt, elégett és üszökké lett,

elnémultak mind a hangok és kihunytak mind a fények.

Lo-jang ékes leányai,

a délvidék szép ifjai,

a szerelmes, elbűvölőn finom testek,

jáde-arcok, bíbor ajkak

eltemetve elhagyatott kövek alatt,

homok lepi felhalmozott csontjaikat.

Ki ne tudná az urával hintózó hölgy örömét,

s a bánatot, mikor messzi palotába száműzték?

 

Ilyen hát a dolgok rendje,

s hány ember kell, hogy bánatát nyeldekelje.

Előveszem citerámat, s énekemet elnevezve,

legyen „Dal az elhagyatott városról” az ének neve.

E dal pedig ekképp hangzik:

Hej, de vág itt észak szele,

a falakon a fagy az úr.

Eltűnt az út nyomtalanul,

kirabolták a sírokat.

Hej, ezer év,

vagy tízezer emberöltő

mindent éppígy földig rombol.

Mért szóljak hát e városról?

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

ORVOSSÁGSZEDÉS UTÁN A KELETI KAPUNÁL

 

Első kakasszóra kel a kapuőrség,

s hirdeti a hajnalt nagy dobokat verve.

Befogatom kocsim s a földekre hajtva

a városfal sarkán tekintgetek szerte.

Dúsan nő a fű a magas fal hosszában,

nyárfasorral szegett a nagy folyam mente.

Heves szélvész támadt a kora hajnalon,

s lám, a sima utat szálló homok lepte.

Hivatalért hányan vándorolnak ide!

Az árusok hogyan iparkodnak erre!

Van, ki hasznot hajszol, kebelében pénzzel,

van, ki úgy kel útra, hogy kezében penge;

tízezer mérföldes úton versengenek,

száz éves életért buzgón serénykedve.

Az ifjúkoré a virágzás és illat,

s bánhatjuk szépségét, ha a tavasz messze!

Közrendűek s árvák sötétben maradnak,

díszes házból valók fényben élnek egyre.

Megfakul s eltűnik az ifjúi szépség,

s végül sok gondunknak ugyan mi értelme?

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

A „TAVASZI NAP” DALLAMÁRA

 

Itt a tavasz végre,

menjünk a szabadba!

Tavaszi hegy zöldell,

süt a tavasz napja.

A kertben madárdal,

boldog, aki hallja,

szilvafa virágzik,

zöldell a barackfa.

Ülök a ladikban,

lapát csap a habba,

szarvas-dalba kezdek

citerámhoz kapva.

A víz fodrozódik:

enyhe szellő fújja,

A húrok is zengnek,

bort is töltök újra.

Lótusztavon siklunk,

fahéjfákat dúlva.

Illatos lomb tárul,

leng a ruha ujja.

Már egymásra vágytunk –

egyikünk se tudta.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

SZILVAVIRÁG-HULLÁS

 

Sokféle fa áll kinn, az udvaron,

csak egy szilvafa bús és csüggeteg.

Megkérdlek, uram: mért én egyedül...

Eltöprengek: dérben is a bimbók kifejlenek,

még harmatban is hány gyümölcs terem!

Korai szél fújdogál szép tavaszi reggelen,

elviszi a szél, a fagy a hulló virágokat,

mert a dérben virágzónak dérben gyümölcse nem leszen.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

VÍZIGESZTENYE-SZEDEGETŐ

 

Szép lánnyal jártam kettős szigeten,

újra várom őt két sziget közé;

partról fölfelé szellő göndörül,

súlyos nap merül a hegyek mögé.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

SZÁMVERS

 

Egy kis zúgban szolgáltam a Hágótól nyugatra,

családom meg messze élt, a nagy Hegytől keletre.

Két évig én kísértem a császári fogatot,

szertartáshoz segédnek engem hívtak sietve.

Három-négyszáz üdvözlés minden új év elsején,

egyszer hazautaztam aznap szülőföldemre.

Négy paripám ragyogott végesvégig az úton,

Vadlibaként szállt kocsim baldachinja repesve.

Öt bölcs herceg kísért el s adott búcsúlakomát,

és a magas társaság Hszin-feng mellett gyűlt egybe.

Hat zeneszerszám zendült fel, a vendégek örültek,

függönyeink lobogtak a tavaszi szelekbe.

Hét-fordulós táncban a ruhaujjak libegtek,

s az udvaron harangok sora függött rezegve.

Nyolc finomság tornyosult szépen-metszett tálakon,

pompás étkek halmaza szökkent ott a szemekbe.

Kilenc-féle rokonom tisztelettel várt reám,

s nézte, amint arcomat öröm pírja festette.

Tíz évig csak tanultam, semmire se jutottam –

főnökeim dicsértek, s fölemelt a szerencse.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

HSZIE CSUANG

 

KERTEMBE VÁGYOM

 

Vadlibák tízezer mérföldre lengnek,

folyam és hegy fölé emelkednek.

Erőlködnek, át déren és ködön,

szembeszegülnek az árral is.

Elhagytam országom,

hátat fordítottam szülőfalumnak,

régi hegy, régi tenger: mind messze vannak!

Fejem visszafordítva nézem a keleti utat,

ősz tája felé szárnyaim elragadnak.

Felmegyek Csu fővárosába,

belépek Csu kapuján,

a Csu hegyek mily hidegek, a Csu föld mily silány!

Az év elmenőben, de a jég nem olvad,

a vadludak nem tértek vissza tavasz hajnalán.

Szél fúj függönyt. Harmat nedvesít kertet.

A Han folyó kizöldell, a füzek is zöldek,

a nap dereng, felhők emelkednek,

eltévedt madár kiált, reggeli madarak csengnek,

a fenyő újra kihajt, a krizantém kivirul,

de a most érkező év is elhagy, arcom-hajam megfakul,

eloszlik a tél, elillan a fény, nem mehetek utána,

ülök hát egyenes derékkal a csarnokban, kesergek fázva.

A Darvak Tavában a daru vágyik emelkedésre,

nem felejti a folyó partját, kedves neki a folyam szegélye.

Gondolataimra bízom magam, illatos virágok felé fordulok,

szívem végtelen vágya az otthoni elvadult sövény felé ragad:

Zöld békalencse borít halastavat,

rejtet orchideák eszembe jutnak, betöltik már udvaromat,

őszibarack-fáim reggeltől estig virágzanak,

sárgarigók egész nap fújják tavaszi dalukat.

Zöld moha lepi már a kövezett utat,

egy-éjszaka élő füvek pora borítja szegényes kapumat.

Itt bolygok most Jen-ben és Jing-ben,

utam mind-messzebbre nyúlik, kanyarog.

Régi kertem most is szemem előtt,

de a Csiang és Han folyamon át nem lábolhatok.

Nézem a hazafelé tartó áradatot, azzal küldök üzenetet,

várom a hazámba térő felhőket, azokra bízok levelet.

A hazafelé tartó víz tovahömpölygő,

a hazámba térő fellegeket viszi a szellő.

Ama dalra gondolok: „Mily széles a folyó”,

meg másikra: „Az elhagyott fonó”.

A kínai asszonyok ha szomorúak, a szálló hattyúról dalolnak,

a Csu-beliek, ha sebzett a szívük, déli húrt pengetnek.

A meleg délen fészkelő madár mindig délre visszasuhan,

ahogy a hideg észak lova folyton északra réved.

Elzümmögöm a csepegés-dalt, év vége van,

s az őszi szélről szólót, hogy hosszabbá nyújtsam az évet.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

ÉNEK A HOLDRÓL

 

Cao Cse gyászolt Jing Jang és Liu Csen miatt,

bánata sokáig nem apadt,

zöld moha nőtte be a pavilonokat,

illatos por lepte el a kioszkokat,

bánatában beteg a lelke,

boldogtalan az éj közepette.

Az Orchidea-utat elsöprette,

a Kasszia-kertet rendbe tetette,

a Hideghegyre hajtott s fuvolázott,

ősz-lepte lejtőn fogata megállott,

bánata enyhült, míg szakadékba nézett,

magas hegycsúcson szenvedése széledt.

Akkor a Tejút balra görbült,

északi csillagkép dél felé ferdült,

az eget fénylő pára fátyolozta,

fenn végigfeszült a holdsugarak hossza.

A Csi-beli dalt halkan mormolta,

a Csen-beli dalt komoran idézte,

írótábláját, ecsetjét fogta

és letette Vang Can elébe.

Vang Can letérdelt és azt mondta:

– Szolgád névtelen keleti ember,

buckák és sövények nevelték;

az Útról semmit sem tanultam,

kegyedre méltó hogy is lehetnék?

 

Mondják, az alap: mélyre merülés;

a törvény: magasan ragyogás;

a jang révén erős a Nap,

s a jin révén kel a Hold-varázs:

erős, mint a keleti tóból emelkedő pirkadás,

örököse a homályos alkonyatnak,

a titkos Nyulat emeli a Mennyei Torony felé,

általa Csang-o a Fejedelmi Palotába juthat;

a hónap kezdetén s végén hiánya: ínség jelképe;

mikor vékony ív: tanít szerénységre;

minden órában másképp hinti sugarát,

bolygókat követve ád szelet, záport, zúzmarát;

a Taj csillagkép ővele szebb;

a Hszüan csillagkép tündöklőbb, ha érinti lépte;

a Vu ház a holdfénytől virult,

a Han ház fénye a Hold elnyelése.

 

Mikor a föld szegélyén túlra vonul a köd,

mikor az ég partján gyülemlő felleg hömpölyög,

mikor a Tung-ting tó borzongva rezdül

s az erdők lombja leperdül,

krizantém-illat a hegycsúcsig ömlik

s a folyam parti homokján vadlúd-sírás özönlik:

felszáll az ő tisztasága határtalanul

és körbe-hulló sugárzása mindenre borul,

ekkor elhalványulnak a csillagok

s a pántoló mennyei folyó sem ragyog;

ekkor mint dermedt hó a táj

s az ég mint víztükör,

s a palota-sor deres-fehér

jég-csillogás minden küszöbön.

 

A király a nappalt unja,

éji lakomát kíván,

ünnepi komoly zene helyett lenge táncot parancsol,

lámpafényes kamráját odahagyva siet holdvilágos csarnokba,

bor-illat emelkedik citerák dalán.

 

Amikor hűvös éj szomorúsága árad

s bambusz-bozótot penget a szél:

ha nincs látogató rokonság,

helyettük a fogadók vándor-raja betér.

Darvak krúgatnak éjszaka,

északi fuvolák őszi dallama,

citerán nemes harmónia,

összecsendül alkalom, hely, muzsika.

Tétova kedvben: „Védekezem a harmat ellen”,

mély bánatban: „Déli hegyoldal” az illő dallam.

Erdő zúgása szétsimul,

sötét tavon tajték-taraj elcsitul,

a szív betelt, szólni emelkedik,

a fehér Holdnak szánt panaszból lassú dal születik –

íme, az egyik:

 

– Úton jár kedvesem,

nincs híre sem.

Ezer mérföld közöttünk,

de közös Holdra leskelődünk,

szélnek fordulva sóhajtozunk,

hosszú a folyam, az út,

végire senkise jut.

 

Be sem végződött a zene s az ének,

már eltűnik a holdfény foszlánya,

az arcok komoly halványsága

tükre mondatlan veszteségnek,

s ekkor valaki új dalba fog:

 

– A hold lement,

felszárad a harmat,

év vége közelget,

nincs kivel hazaosonjak.

Amikorra ígérte, megjő talán,

de már akkor finom dér áztatja ruhám –

 

Cao Cse mondá: – Remek! –

Parancsolá szolgálattevőinek,

kívánjanak hosszú életet, adjanak bort és drágakövet;

mert megszerette ezt az éneket,

mit szüntelen ismételgetett.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

SZAKADÉKOS VIDÉKEN KÓBOROLOK

 

Ez a vágy titokban gyűlt, gyülemlett,

erdő, mindennap jobban szeretlek.

Kalaptűm elhajítom, lelkem száll,

rongyokban bár élhetnék tebenned.

Messzi erdők, égi menny határol,

a hegy oly mély, belé nap se süthet.

Sötét helyről hattyú röppen csúcsra,

fényben szállok, tóról főnix röppen.

Homály burkol, a fenyők felhőkben,

hegyi patak párája a léptem.

„Dombok közti” lényem él ezentúl,

megkötöm fogatom, megérkeztem.

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

LU KAJ

 

FAN-JE-NEK AJÁNLOM

 

Ha a postát látom, virágot szakítok,

hogy majdan északon barátomnak adják.

A délen élőnek már semmije sincsen,

ajándékba így egy ágnyi tavaszt ad hát.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

CSI KAO-TI

 

DARUCSAPAT DALA

 

Járjuk a nyolc táncot szabad szárnyon,

kilenc mező nékünk muzsikál ma.

De ha többé nem vágyunk az égre,

szállunk, uram, kerted kapujára.

 

    Kemenes Inez fordítása

 

 

 

VU MAJ-JÜ AN

 

HŰSÉGES VÁRAKOZÁS

 

Reggel az úton jön egy idegen,

lassan közeleg, áll a kapu előtt.

Embert és lovát szélfútt por lepi,

Folyamtól, Faltól íme visszajött.

Nekem is ott van a hites uram,

Han-tan-ba hívta dolga sebesen.

Hamar olyan lesz, mint ez idegen,

éhezést, fázást majd megoszt velem.

Küldjek-e veled hosszú levelet?

hiszen kifáradt aprócska szívem.

Mondd el: asszonya örök-bánatú,

arca lesz-e még piros, eleven?

Deres puszta fák árnya ereszen,

elszáradtak az orchidea-tők;

meg se libbentem ruhaujjamat,

virághulláskor majd látom-e őt?

Elmondanám hű szívem panaszát,

de kilenc kapu őrzi ajtaját.

Hajdan elhagyta Jü a hivatalt,

hogy övéiért fogja kosarát;

asszonyszobámban deret várok én,

bolyongó szívem hiába kiált.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

HOSSZÚ TÁVOLLÉT

 

Régen elmentél, híred se hallom,

annál nagyobb az én szenvedésem.

Miért is kellett elválnom tőled,

mikor a legszebb éveim élem?

Illatos virág elszáll a széllel,

de szívem meg nem másul, ígérem.

Fűvel és fával zengek tavaszkor,

harmattal, dérrel kél kesergésem.

A gazdag külső nem változik meg,

szegénynek arca hamar elhervad.

Bár olvaszthatnám ridegült szíved,

talán dalomon gondolkodol majd.

Zord hadvezér élt Huaj folyó partján,

szárnyát kitépték, nem repült újra;

valaha Csu-ban üst-emelő járt,

elment s örökre bezárult útja:

bár a Nagyorrú Királyt segélték

a Bíbor Házba, karddal a kézben.

Uram, ér ennyit a tehetséged?

nem versenyezhetsz a napsütéssel.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

PAO LING-HUI

 

AZ „IDEGEN JÖTT MESSZI FÖLDRŐL”

TÉMÁJÁRA

 

Távoli földről jött egy idegen,

lakkfa-citerát hozott énnekem.

Szerelmes emlék mintája a fán,

búcsúzás zendül az idegeken.

Éltem végéig mind ezt pengetem,

téliesen sem változik szívem.

Pedig játszanám a tavasz dalát,

hol mély s magas hang kering kecsesen.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

RÉGI MINTÁRA, KORTÁRSAIMNAK

 

Elhagyott asszony nem hord más ruhát,

de rajtad daróc helyett szép selyem;

napok múlnak és vissza mégse térsz,

évek telnek és kínom eleven.

Csing-ben és Jang-ban: korai tavasz;

Ju-ban és Ji-ben: dér hull szüntelen.

Én asszony, észak fagyát ismerem,

nem látod mit rejt délszaki szívem.

Kinek sírjam el keserves bajom?

Szálló fecskepár vigye énekem.

Míg te sürgölődsz, mint rokkán fonál:

én, ahogy vihar villámot terem,

úgy kiszáradok, arcom hervadoz,

de állhatatos marad a szívem.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

KO SA-MEN FELESÉGÉNEK,

KUO HSZIAO-JÜ-NEK NEVÉBEN

 

A fényes hold mily hatalmasan süt

függönyeim közt selyem párnámra!

Ahogy egymásra gondolunk éjjel,

éppúgy bánkódunk a reggelt látva.

Szánni valók-e szagos virágok?

dér-harmatnak nincs irgalmassága.

Nem kék felhőkbe szálltál el, uram,

de mint forgószél, hazád útjára.

Én meg viseljem éltemben könnyem,

ősz végén már az új tavaszt várva.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

KUNG CSE-KUJ

 

KIRÁNDULÁS A TAJ-PING HEGYRE

 

Égboltot szelő ormok merednek,

napot elrejtő erdők fonódnak,

tavasz virága hull vízmosásba,

fagyos bérc szolgál az örök hónak.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

HSZIE TIAO

 

A JÁDE-TORNÁC PANASZA

 

Palota-ablak. Gyöngyfüggöny altat.

Fénybogár röppen égőn s kihamvad.

Elomló selymet varrok az éjbe.

Jaj, uram! mikor lesz ennek vége?

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

A KIRÁLY ROKONA MESSZIRE MENT

 

Zöld indák kúsznak selyemfonálként,

piros virágot nyitnak faágak.

Nem azt panaszlom, hogy nem térsz vissza.

Jössz majd, s vége az illatozásnak.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

FAN JÜN-TŐL, LING-LING KORMÁNYZÓJÁTÓL

BÚCSÚZOM AZ ÚJ PIHENŐNÉL

 

Tung-ting szigete muzsika földje,

Hsziao s Hsziang vizénél császárlány járt csak.

Erdők felé húz itt mind a felleg,

mind a víz a Han folyóba árad.

Lovam lefogom, rád visszanézek,

te sem mozdulsz, lám, áll a lapátod.

Erényességed mostan lesz teljes,

most leszek én is végképp magányos.

Szívbeli társam elveszítettem:

a Folyam partján rám tör a bánat.

 

    Szedő Dénes fordítása

 

 

 

SÉTA A KELETI FÖLDEKEN

 

Elbúsultomban, enyhületképpen,

viszem barátom kis séta-útra.

Tornyot megmászunk, felhőkre látunk

és gombaforma nyári kunyhókra.

Mily dúsak arra messze az erdők,

mint kúszik ott a köd lelapulva!

Játékos haltól rezzen a lótusz,

madár rebbenvén, hull a fák szirma.

Nem koccintunk több tavaszi kelyhet:

hazavágyódom hegyi falumba.

 

    Szedő Dénes fordítása

 

 

 

ÚTBAN A HSZÜAN-CSENG-I DESZKAHÍD FELÉ

 

A Folyam messze délnyugatról jő,

s tenger felé tör északkeletnek.

Hajók térnek meg ég pereméről,

vízparti ködben fák integetnek.

Hazavágyó gond nem zaklat többé:

magányos utat róttam nem egyet.

Alighogy biztos hivatalt kaptam,

máris szebb táj hív, távoli rejtek.

Lármától, portól megszabadulva

szívem itt vonzóbb zugocskát lelhet.

Nem vagyok bár szép fekete párduc,

déli hegy alján hadd pihenek meg.

 

    Szedő Dénes fordítása

 

 

 

VERS A CSING-TING HEGYRŐL

 

E hegység tömbje mérföldre terjed,

réteges fala felhőkig ér fel,

remete-népek kedvelt tanyája,

felsőbb lényeknek meghitt lakóhely.

Ormának fénye napot sötétít,

hívogat itt lenn kanyargó érrel.

Kúszónövényzet szövi be dúsan

gubancos ágak tenyészetével.

Magányos daru kurrog hajnalban,

repülőkutya sírt itt az éjjel.

Hatalmas felhők összeverődvén,

zápor ver sűrűn vad hidegével.

Bár hivatali vállszalag ékít,

a rejtet ösvényt mért ne kövessem?

Be hosszú ér ez, forrást nem érek!

A vissza-utat szem elől vesztem.

Aki fenséges szépségre vágyik,

a csúcsig hágjon nyílegyenesen:

császári kegynek vége ha eljő,

nékem se lesz az elérhetetlen.

 

    Szedő Dénes fordítása

 

 

 

ESTE FELMEGYEK A HÁRMASHEGYRE,

S ELNÉZEM A VÁROST

 

„Pa mellől nézte Vang egykor Csang-an-t,

Pan Jo Ho-jang-ból lesett Lo-jangra.” –

Villog a napfény a háztetőkön,

jól látszik innen kicsinye-nagyja,

hajnalpír foszlik brokátszövetté,

selyemövnek hat a Folyam habja.

Madár zengi be zöld szigetünket,

szagos virággal a mező tarka.

Indulnom kéne, ám maradok még:

nem vágyom társas lakoma-zajba.

Boldog időkre hasztalan várok,

dara-esőként könnyem hullajtva.

Kinek szíve van, mind hazavágyik.

Van-e oly haj, mely éjszín maradna?

 

    Szedő Dénes fordítása

 

 

 

ÉJSZAKA INDULOK A SZÉKVÁROSBÓL

 

Éjjel sebtében csomagoltattam,

kocsiért gyorsan parancsot adtam.

Égi csillagok most tünedeznek,

kelet nyílása csaknem nyitatlan;

még harmat áztat az éjszakában,

de már hajnalpír fölfele lobban.

Szülőföldem mind-távolabb tőlem,

kettőnk közt mennyi hegy és folyam van!

Irat, beadvány gyűl majd előttem,

hazavágyónak öröme semmi.

Császárt szolgálni: topogva élni;

kegyben ragyogni: folyton remegni.

Utazom, bármi fárasztó, hosszú,

nincs mód megállni, se hazamenni.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

ÉJI SZOLGÁLATON A TITKÁRI HIVATALBAN

 

Bíbor palota komor az éjben

s vörös udvar-falnak ijeszt orma.

Szél mozgat ezer éves faágat.

Hajnal száll harmat-szedő szoborra.

Ragyog akár az összefűzött pénz,

piros ablakdísz villog homályból,

falak aljára zöld moha terped,

lépcsővel szemben peónia lángol.

Szálló főnixek tavának mondják,

csengő övfüggők zenéje lebben;

hatalmas, mégse tulajdon házam,

inkább feküdnék hanyatt kertemben.

Barátság: szívem vigasza lenne,

hiszen a tavasz épp most virágzik.

Vagy volna szárnyam, hogy felrepüljek

kedvemre minden hegyig, forrásig!

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

REGGELI ESŐ

 

Kósza permetet hoz észak szele,

súlyosan száll a folyam fölibe,

a Po-csang tornyot locsolja tele,

s Kilenc-emelet erkélyeire

finoman szitál, szinte pára csak,

szétterpeszkedik, mint por sűrűje.

Reggel öltözöm, és most itt ülök,

a kettős kapu vajh már nyitva-e?

Fülem és szemem még zavartalan.

Régi szép idő! Vágyam deleje...

Zárt szárnyú madár emelné fejét.

Hal kopoltyúját sérti nap heve.

Mozgás, nyugalom: össze sose fér.

Útelágazás... oda meg ide...

De bennem győzött a remete-szív,

jófűt szedjek én, vár észak hegye.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

HSZÜ MIEN SZÉKVÁROSI TISZTVISELŐ

VERSÉNEK RÍMEIRE

 

Jó kószálni most Van s Lo-jang körül:

császárvárosra gyúl tavasz színe,

indulsz kocsidon üde zöld úton,

nézel Kék Folyam habsellőire,

a napragyogás izeg a vizen,

szélben csillogva hajlong rét füve.

Szilvafák alatt taposnak utat,

dől eperfa-árny az út szélire,

a mezei gond most kezdődik el,

hazatérni jó s nézni messzire.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

 

KATONAZENÉRE

 

A Folyamtól délre eső vidék ékes,

és Csin-ling-ben híres császárok lakoznak.

Tisztavizű folyó övezi a várost,

s szerte bíbor házak falát láthatod csak.

A császár útján a tetők égig érnek,

csatornája fölé hűs fűzek hajolnak.

Trombitaszó zeng a kocsi-baldachinnak,

dobpergés fogadja a gyaloghintókat,

s aki üdvös szót szól a Felhőtoronyban,

megszerzi a rangot s hírnevet maholnap.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

HSZIE CSING CENZORRAL ÉNEKLÜNK

A BRONZMADÁR-TORONYRÓL

 

Ágyfüggönye még leng a toronyban,

korsókban bor van, mintha még élne,

nőnek a fák a nyugati dombon –

fülel-e most is síp-dob-zenére?

Illatos köntös könnyfolttól nedves,

a szépek tépik szivük hiába,

mire jut most az ágyasok teste?

a jáde-trónus üres és árva.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

VANG ÚRRAL EGYÜTT VALAKIRE GONDOLOK

 

Eljött ideje, s ő nem jött vissza.

Néz a nő messze, rokkáját hagyja,

járkál fel s alá kelet ösvényén.

Felkél a hold. Az út népe ritka.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

BÚCSÚLAKOMA AZ ARANYVÖLGYBEN

 

Hatalmas tálak kísérik el őt,

jáde-serlegek, megvendégelők;

ló nyugatra tér, keletre szekér,

elválás után emlékezem én.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

CSIANG JEN

 

CSIEN-PING HERCEGÉNEK KÍSÉRETÉBEN

FELMEGYEK A LU-HEGYSÉG

FÜSTÖLŐ-SERPENYŐ-CSÚCSÁRA

 

Kuang-cseng elixírt serpenyőn kapott,

Huaj-nan varázs-könyveket olvasott.

Főnixek, darvak laktak e hegyen,

rajtuk jönnek-mennek halhatatlanok.

Csodagomba rakásra van itt,

fák mutogatnak zöld lombozatot.

A hegy lábánál vörös pára kél,

fehér felhők fednek égboltozatot.

Csúcson ülve szivárványt bámulok,

látok völgybe hulló csillagot.

Ne keressetek messzi tájakat,

a meglepőt itt tapasztalod.

Sivatag partján bukik le a nap,

tízezer mérföldről jő mély sötét.

Illatos fűben gondolatok

rohannak meg, szélben hallgatok.

Fenyők és ciprusok közt rejtezők!

röstellem: vásári hírnév után futok.

Nagy versek után ez a gyatra vers,

mit sereghajtó kocsira bízok.

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

MEGLÁTVA A CSING-HEGYET

 

A folyam és a Han tájára érkezem,

Csu-t mily hosszú fal keríti, most tudom.

E fal övezi délről a Tung-po hegyet,

mi óriásként emelkedik nyugaton.

Hideg külváros, lombja mind lehullt,

az őszi nap vet hűvös, tiszta fényeket.

Hatalmas erdőben futkos a szél,

ködtől, felhőtől a víz egyre hidegebb.

Év végére jutva, mit érzel, hercegem?

Az én ruhám áztatják könnyeim.

Citerám jáde-hídja harmatos,

dér tölti aranyozott serlegem.

Hirtelen a „Hidegtől szenvedek”

s a „Szép lány panaszát” megpendítem.

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

HARMINC VERS KÜLÖNBÖZŐ KÖLTŐK STÍLUSÁBAN

 

(Szemelvények)

 

Régi Veres stílusában

 

Messze szakadtam tőled, jó uram,

te már a Jen-men kaput elérted.

Ezer mérföldön homok-felhők,

vándorló, várhatom-e visszatérted?

Talán csak tegnap kísértelek,

s az ereszen már harmat-gyöngyözés lett.

Hogy orchideám fonnyad, sose bánom,

de keserít, hogy fagyos, hideg tájon,

az égnek más partján vagy, azt sajnálom.

Szeretném arcod újra látni,

könnyebb az ékkő-ágra rátalálni.

Mint fára inda, mint vízre békalencse,

rád tapadok, nem tudok válni.

 

Li Ling stílusában

 

Borral búcsúztatlak, barátom,

eltávozó lábam tétova.

A nap lement, a felhők gyülekeznek,

sűrűn hulló könnyem jégdara.

Messze folyik a folyó vize,

kövér pontyok gazdag otthona.

De én otthonomtól messzire

asszonyom arcát nem látom soha.

Ruhaujjamból e kis levél

csak fecske-párral repülhet haza.

 

Pan Csie-jü stílusában

 

Szövőszék fehér selyméből kelő

kerek legyező, mint a telihold.

Ráfestve Csin-beli királyleány,

főnixen füstszín ködbe lovagolt.

Szép színeket a világ nagyra tart,

régi legyezőt nem pótolhat új.

De titkon attól félek, őszi szél

jáde-lépcsők előtti fákra fúj.

S bár öleljen körül uram kegye,

a legyező még útközben lehull.

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

Zsuan Csi stílusában

 

A kék madár a tenger fölött száll,

s a varjú szökdel lenn a bozótban.

Egyik magasban él, másik mélyben:

valahol mind a kettő otthon van.

A lenn ugráló élvez halálig,

a fenn keringő jón-rosszon túl van.

Csao-jün, a tündér, cseréli képét,

égi szépsége megfoghatatlan;

a Csing-vej madár tüskét, követ gyűjt,

titkát ki érti, mi rejlik abban?

 

Liu Kun stílusában

 

Felséges Csin ház veszélybe jutott,

ég alatt por és köd kavarodott,

Csin-ben és Csao-ban keltek hercegek,

Ju-ra és Ping-re tigris-had futott:

én elfogadtam a császár kegyét

s önfeláldozón rohangáltam ott.

Hat harci fogást bár nem ismerek,

hittem, mint Csang és Han, győzni fogok.

Ning Csi ökrei szarvain zenélt,

míg Huan fejedelem rá nem akadott;

Hszün Hszi vésszel és bajjal szembeszállt,

mert a hűsége sose változott.

Mégis, hasztalan napok, hónapok:

az ősi mérték bennem lekopott.

Lovam itatom kívül a falon,

nézem északot s a sivatagot:

ezer li, de mily barátságtalan!

fényes nap jeges fák mögé rogyott.

Amíg öltözöm, magamat szidom,

párnám simítom, száz gond rám fagyott.

Sajnos! hírnevet nem szereztem én,

de sötét hajam dérré változott.

Bizony, életünk olyan, amilyen:

béke, háború, most itt, máskor ott.

 

Szun Cso stílusában

 

Mikor megbomlott az egyszerűség,

tízezer dolog vett külső formát.

Csak mert nyugalom s mozgás itt ered,

mondjuk csecsemő korai halálát.

    *

A Tao elpusztult itt ezer éve,

gázlót vagy hidat hozzá ki tudna?

Madárként szállok fel gondolatban,

szél szárnyán lengek örök magasba.

    *

Ha kurta botot mérünk, felezünk:

hiába rövid, el nem fogy mégsem.

Őszi hold alatt az ablakomban

ezért Jao s Lao-ce versét idézem.

    *

Ha nem bánjuk: szép-e, rút-e tettünk,

leltünk a „nemes ember” útjára.

Aki érti, hogy minden eggyé lesz,

az már a déli Hegy aggastyánja.

    *

Majdnem megfogtuk, és átalakult.

A tartós tűzhöz rőzse, széna kell.

titkos eszméink kell tisztítanunk,

és szívünkből a fortélyt dobjuk el.

    *

Én s Világ kettősségét feledni:

tengeri sirály barátja lenni.

 

Tao Jüan-ming stílusában

 

Rizst ültetem a keleti hegyre.

Palánták bújnak dúsan, tömötten.

Mert elfárasztott kemény kapálás,

erős rizsborral üdítem testem.

Ekhós szekérre kászálok este,

az út sötét már, nap rég leszállván;

hazatérőben füst-ködbe nézek.

az eresz alatt kisfiam vár rám:

„Apám, hadd kérdem: mire jó mindez?

száz éven át és mindég dolgozni!”

Egyetlen vágyam: eperfa lombja,

selyemhernyóknak ez kell, gubózni.

Egyszerű szívem, egész világom:

ösvényt tisztítok s a Hármat várom.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

Jüan Ping-nek küldött beszámoló, régi mintára

 

Hadba vonulván, túljutva Lung-on,

hosszan elnézem Jin-hegy felhőit.

Csing és Vej vize külön-külön fut:

kegytől a hála válik ketté itt.

Baráti emlék: szépmívű szablya,

pengéje ékes felírást őriz.

Egyik: „Főnixként állj egymagadban”,

másik: „Magad légy társtalan főnix”.

Hajnal szellője felkel-e végre,

hogy véle szálljak messze felhőkig?

Sárga daru száll ezer mérföldre,

s szemem, míg írok, könnyel telődik.

 

Régi mintákra

 (Szemelvények)

 

1

 

Év leáldozván, bú kel szívemben,

szépszavú lantom pengetem este.

Süvölt, zúg a szél, ahogy a nap kél

a teliholdat homályba vesztve.

Árva felhő száll északi hegyről,

madár riad fel odébb, keletre.

az ember útját ki mondja tágnak?

Gond jár szorosan bajnak megette.

Jobb jókor tudnunk, dér és hó mit hoz:

bambusznak is csak lelkét szeretve.

 

6

 

A Zso-fa távol, tengeren túl nő,

törzse ott áll a Tan-folyó mellett.

Szellemek raja tanyázik rajta,

főnixek rendre rátelepednek.

Ezer év ottan annyi, mint egy nap,

amíg itt kél s tűn tízezer nemzet.

Udvari néppel mikor beszélgetsz,

velősen szóltok, vagy csak fecsegtek?

 

    Szedő Dénes fordítása

 

 

 

FAN JÜN

 

CSANG CSI-NAK, HSZÜ-CSOU KORMÁNYZÓJÁNAK

AJÁNLOM

 

Rőzsét szedtem – mert parasztként élek –,

este volt már, midőn hazatértem.

Fiam így szólt: „Vendég járt minálunk,

díszes urak szép kíséretében.

Ragyogtak a teknőchéjak, gyöngyök,

lovak háta csillogott kövéren.

Hintóiktól falunk fényben úszott,

jelvényüktől viskónk fürdött fényben.”

Sejtettem, hogy kormányzónk a vendég,

de azután elfogott a kétely.

„Emlékezz a régi jóbarátra” –

manapság ezt hányan feledték el!

Megveti a szegényt a világ ma,

a kunyhókra egyedül te nézel.

Fáj, hogy rizses tyúkom nem kóstoltad,

s bort sem adtam jóbaráti kézzel.

Szeretetem hiába nyomaszt már,

nem láttalak s most a bú emészt el.

Megkérem az égi vadlibákat:

repüljenek hozzád e levéllel.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

LING-LING-BE MENET AZ ÚJ PIHENŐHÖZ ÉRVE

 

Távolban lebegnek fák a Folyam partján,

s az égre magányos füstök emelkednek.

A folyó s az égbolt mintha eggyé válna,

s egy a színe fáknak és füstfellegeknek.

Nem lehet a kék víz forrásáig jutni,

elszállt a vitorla, s vajon hol pihen meg?

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

ELVÁLÁS

 

(Ho Szun-nal együtt rímelgetve)

 

Lo-jang falaitól keletre s nyugatra

elszólít mellőled a sok tennivaló.

Búcsúmkor a hó volt olyan, mint a virág,

jövök, s most a virág lett olyan, mint a hó.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

RÉGI MINTÁRA, VANG ZSUNG ÚRNAK

 

Kis hivatalomból, kék kapu mögül

bámulom az udvart, e Főnix-tavat.

Egymástól messzire nem vetett a sors –

mégsem ér el hozzám tisztelt sugarad.

A Taj-hegy vidéke sok bölcset terem,

A Ji folyó mentén sok lángész fakad.

Szárnyad Hszü Kan-nál is följebb röpített,

röptöd Vu Cse-énél sokkal magasabb.

Ha a trónra egyszer bölcs császár kerül,

főnix telepszik meg platán-ágakon.

Mily dúsak a bambusz szép virágai,

a platánfa lombja, a Liang-hatalom.

A főnix-madárt itt nem érheti vész –

gondtalanul élhet bambusz-magvakon.

Szabómadár sorsa fájhat-e neki,

akinek egyetlen rizs-szem is vagyon?

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

CSIU CSE

 

ELINDULOK HAJNALBAN

A JÜ-PU MENTI MÉLY VIZEKTŐL

 

A mély vizeknél még köd borult ránk,

a Pihenőnél már szétfújta a szél.

Az evezősök dala visszhangzik,

pörög a kis hajódob szava szét.

Szájat tát ránk egy-egy vén földműves,

összefutnak elénk a gyerekek.

Mily fura formájúak a sziklák,

s a csúcsok íve milyen meredek!

A vadon fái egyforma seregben,

a part fövenyén a víz zúg s rezeg.

Kikötnék most e liános szigetnél,

de a lehasadt partra út nem vezet.

Boldog az ember e tágasságban,

boldog, ki e roppant magányba bújt.

Cseng Csin-t becsülöm, ki csak fütyörészett,

s Csi Ao-t, ki míg kormányzó volt, aludt.

 

    Bernáth István fordítása

 

 

 

ZSEN FANG

 

a JI-KSZING-HSZIEN-I POSTAÁLLOMÁSNÁL

SIRATOM FAN JÜN-T

 

Tisztelet övezte teljes életét,

ő volt birodalmunk példás oszlopa.

Ám meghalt, ahogyan minden változik –

csak az én érzésem nem múlik soha.

Várt, míg a Liang-házhoz csatlakozhatott,

és ő lett a császár bölcs tanácsnoka.

Harminc évig együtt lépdelt örömünk,

barátságom máig nem illant tova.

Kézenfogva szöktünk a Gonosz elől,

egymás árnyékában találtunk haza.

Szólni is tilos volt a Csi-k idején,

de békét hozott az új dinasztia.

Vang Zsung a kiváló Li Ji-t nyerte meg,

te csak egy bolondot, szívem bölcs ura.

Láttad, hol válik szét tisztaság, mocsok,

tőled tudtam, hol van válaszvonala.

Egyszer válnunk kellett, és ez meggyötört,

ajkamra tolult a búcsú jajszava –

a rövid elválás gondolata fájt –

ezer évig fáj most tízezer nyila.

Régi dalainkkal ládám teli van,

szép korunkra már nem fordítom a szót.

Ahogy összekoccan két üres ladik,

úgy ugrattuk egymást, víg tréfálkozók.

Mikor látlak ismét, Fan Jün, jó barát,

mikor beszélgetünk arról, ami volt?

Búcsúnk perce itt van a sarkam mögött,

még tíz nap sem telt el, hogy úton vagyok.

Élő képed őrzöm – nem voltam veled,

midőn piros arcod holtra változott.

Akkor tetted tán le épp gitárodat,

midőn én daloltam nyugodt altatót.

Elég legyen ebből – a munka is áll,

mert téged siratnak a rizshántolók.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

LU CSÜE

 

CSUNG-SAN HERCEG FIATAL ÁGYASÁNAK DALA

 

Zsu-csi ott hált ura hálószobájában,

Pan udvarhölgy s ura közös kocsin mentek,

Zsu-csi együtt ivott sátrában urával,

Pan a palotában lakomán jelent meg.

Ámde az év végén fagyos szélt fújt rájuk,

lótuszvirág szirma őszi vízbe pergett.

Ce-csio bitorolta a hercegi hintót,

Lung-jang úr halai bőségén kesergett.

Én, nyomorult ágyas már mitsem remélek –

nem tudom, hogyan dönt felőlem a herceg.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

SEN JO

 

HSZIE TIAO SIRATÁSA

 

Tehetsége volt és rangja lett,

versei zenéje mennyei.

Ritmusával csengnek kőhangszerek,

eszméit szél és felhő röpteti.

Mégis az élted dér a dombon,

olvad, ha hozzányúlnak emberek.

Ó, drágakő! mért haltál bűntelen?

A földben veled együtt leszek.

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

ELVÁLÁS FAN HSZIN-TŐL

 

Fiatalnak könnyű a válás,

hiszi, közel a viszontlátás.

De amikorra vén az ember,

nincs már idő a vissza-útra.

Ezért e kupa borom vedd el,

mert meg nem ragadhatod újra.

Álmom is utat hozzád nem lel,

lesz-e, ki írt ád majd a búmra?

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

VÁLASZUL VANG SZE-JÜAN ÚRNAK,

A HOLDRÓL SZÓLÓ VERSÉRE

 

Az éj csendjébe merül mind a por,

holdfény-sugárzás tölti be az éjt.

Hasábos fény ablakon behatol,

kerek nyíláson jő sugár-kerék.

„Magas toronyban asszonyt vágy gyötör”,

„Diák nyugati part füvére lép”.

Ablak-keret hálójában a hold,

déli kapunál moha zöldje ég.

Hálószobámban nem hajnalodik,

a tiszta holdfény élte hosszú még!

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

A KELETI PARKBAN TŰNŐDVE TÖLTÖM

AZ ÉJSZAKÁT

 

Cao Cse itt rendezett kakasviadalt,

Pan Jo kosarába rőzse gyűlt.

A keleti városrész most milyen?

Ó, ha körülsétálhatnám tétlenül!

Mezei ösvény kuszán kanyarog,

elvadult mezsgyék egymást szelik,

itt gyér a hibiszkusz, ott meg sűrű,

a kapukat tövisek ellepik.

A fák tetején zúgó szél süvít,

deres harmat szülik a fű tövén.

Egy megrettent őz rémülten szalad,

költöző madár pillant felém.

A nádtetőn egy bús bagoly huhog,

lapos dombon didergő nyúl szalad,

esti felhők: egymásra nőtt hegyek,

füstgomoly könnyű selyemként szakad.

Mily meredeken ér a holdsugár!

Gátolhatom, hogy elfusson az év?

Aki nyugati hegy füvéhez jut,

csak az állíthat meg, öregedés.

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

REGGEL HAZAFELÉ INDULOK A TING-HEGYRŐL

 

Fiatalon völgyeket szerettem,

öregen e furcsa, nagy hegyet.

Csúcsai a szivárványon túlra,

gerince felhőkbe helyezett.

Ferde sziklafalak összefutnak,

csúcsaik magános oszlopok.

Tengerbe igyekvő folyó lassan,

kőből a patak gyorsan zuhog.

Körtefák nyitnak vadon fehéret,

hegyi cseresznyefák pirosat.

Búcsúzni nehéz orchideáktól,

de a kegytől függő nem szabad.

Csodagombát szeretnék a hegyről,

tán a szellemvilág befogad.

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

A HSZIN-AN FOLYÓNÁL, MELY OLY TISZTA,

HOGY SEKÉLY ÉS MÉLY RÉSZEIN EGYARÁNT

LELÁTNI A VÍZFENÉKRE

 

Ajánlom e verset fővárosi barátaimnak

 

Bár meggyőzhetném csónakázó

barátaim, mily szép ez ár!

Mily áttetsző mélye, sekélye,

nem árt tükrének tél, se nyár.

Ezer ölről fák rajza rajta,

száz láb mélység halat mutat.

A tiszta Cang-lang sáros olykor,

a tiszta Csi meg elapad.

E folyónál találsz-e jobbat,

ráhajolsz, kő csillan a vízfenéken,

ki most a szennytől távol, egykor bajban éltem,

mossam-e ruhám, kendőm a folyóban?

Bár lemoshatnám sapkátok bojtjáról

a városi port csobogó vizében.

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

SZOMORÚAN TÉREK NYUGOVÓRA

A FŐISKOLA ÉPÜLETÉBEN

 

Őszi szél fúj kinn a széles utcán,

ridegsége déli kapun árad.

Becsukom az ablakot, lefekszem,

szél rázza a magas ablakszárnyat.

Homály tölti be az üres házat,

oltár helye sötétségbe süllyed.

Ablak előtt pók szövi a hálót,

esti madár röpdös eresz mellett.

Sapkabojtom, övfüggőm szégyenli:

a természet világa világom.

A hegyekben kasszia-fák vannak,

oda megyek, ha közel halálom.

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

MAGAS TORONYBAN

 

Toronyból minek nézzünk messzire?

A messze-nézés csak elszomorít.

Végnélkül kapcsolódnak a hegyek,

a folyó egyre messzebbre folyik.

Akire vágyom, ugyan merre van?

Valahol délen, lo-jang-i úton.

Nézhetek messze, meg nem láthatom,

ki segíthetne ilyen bánaton?

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

A TÓ VADKACSÁIRÓL

 

A tavaszi tó csupa csillogás,

fölötte köröznek a vadlibák.

A csőrük vízi növényt tépeget,

messzi vidék derétől csügg a szárny.

Úszkálnak, hullám kél hullám nyomán,

egy-egy siklik árva visszfény után.

Ki fennen szárnyal, vízre nem pihen,

van kik szállongnak rendezetlenül.

Ha szárnyuk tiszta, mind együtt repül

s egy lendülettel mind haza kerül.

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

ÉRZELMEIMRŐL EGY TÜNDÉRI NAPON

 

Hiába komoly hegylánc, tízezer,

egyetlen domb csupán, mit szeretek.

Palota lépcsőjén ha ülhetek,

boldog vagyok és megelégedett.

Nézem a tó vizét, fülledt, meleg,

szép őszre tárom a függönyöket.

Minden évszaknak más a madara,

és orchideát is mást szedhetek.

Levelet tépdesek erkélyemen,

folyóra látok, szembe tekereg.

Zölden szétnyílnak bambuszhüvelyek,

mezőn fehér madarak fénylenek.

A déli parton üröm-levelek,

északi ház körül lótusz-keret.

Lenyugvó nappal rejt az emelet,

függönyeim közé a hold vezet.

Finom zöldségből főzöm levesünk,

vendég elé tavaszi bort teszek.

Míg el nem fáradunk, jövünk s megyünk,

hiszen a jó hogy is maradna meg?

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

MAJMOKAT HALLGATOK

A KÖVES, SEKÉLY VÍZNÉL

 

Az éjszakában majom felesel,

a reggeli köd bőven árad el.

Nem tudom, a hang távol vagy közel,

Csak azt látom, hogy hegyet hegy ölel.

Keleti sziklán ének hangzik el,

nyugati szikla késve ráfelel.

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

 

LIU JÜN

 

DÉLVIDÉKI DAL

 

Meleg tavasz, napfényes délvidék,

fehér virág az apró szigeten.

Hogy Hsziang partján barátomra lelt,

a Tung-ting-tól jött vándor szólt nekem.

„Az én barátom mért nem jön haza?

A virág hervad, nyár és ősz leszen.”

„Nem mondta azt, hogy új barátja van,

csak ezt: soká az út a nagy hegyen.”

 

    Kemenes Inez fordítása

 

 

 

VU CSÜN-NEK AJÁNLOM

 

A halhatatlanok földjére felleg ült,

s a déli partokon végig vad ár zúdult.

Ó, hogy pihennék ott, hol harmat csillogott,

s a szirtre bámulok, mely őszi ködbe fúlt.

Tudom szívemben azt, a válás bút fakaszt,

és hosszú, mint az út, mely Jen-nel köti Csu-t.

Az égi hadvezér nap-nap messzebbre ér,

hogy is viselhetnék hadában háborút!

A vágyam fennlebeg, emelni testemet,

mint tág mezők felett, ha délre húz a lúd.

 

    Kemenes Inez fordítása

 

 

 

VU CSÜN

 

AZ „ÚTI FÁRADSÁG” NÓTÁJÁRA

 

Szépnövésű tung volt a Tung-ting part éke.

Víz hiába mosta, szél hiába tépte.

A tűző napfényben égre tört merészen;

most holtan hanyatlik sárga part-fövényre.

Egy híres lo-jang-i mester megcsodálta,

faragta-formálta citera-formára.

Jáde jön középre, mint a telt hold képe,

mesteri kézre vall korall-berakása.

Tetszik a császárnak, nézegeti kedvvel,

karjára emeli, a lépcsőn úgy megy fel.

Mulatozik loppal asszonyi dalokkal,

frissen ajzott húron zeng Ming-kuang mester.

Sorjáznak az évek, a hónapok futnak,

s mindig ura mellett találja az új nap.

Nem hallik már síp-hang, őt lesi csak Vej-jang,

törölgetik gonddal fürge asszonyujjak.

Selyem takarója som-dísszel mintázott,

ki hinné, hogy hajdan elszáradt faág volt?

Nem tanul már semmit a bölcs kassziától,

melynek Heng-san ormán ezer év sem ártott.

 

    Hules Béla fordítása

 

 

 

VÁLASZUL LIU JÜN-NEK

 

(nem a fenti versre)

 

Tiszta reggel Lung-hszi-ból jövök,

Fej-hu hágó alkonyatra lát;

hegygerincek őszi hold alatt,

őszi szélben zúgnak már a fák.

Estharmattól nedves köpenyem,

hajnal lép a Határhegyen át.

Ki most indulsz, hova, merre mégy?

Síktól messze vár a sziklahát.

Nézlek egyre, s bár rokon se vagy,

fáj a szívem, régi jó barát.

 

    Kemenes Inez fordítása

 

 

 

TU ZSUNG-CSENG-NEK AJÁNLOM

 

Egyik fecske tengerről suhant,

ült a másik magas csarnokon,

találkoztak egyik reggelen,

úgy, mint régen, kedves két rokon.

Kérded, mért is jöttem ily soká,

vizen, völgyön, kanyargós úton?

Úgy rohant a szél a tengeren,

nem jöhettem gyönge szárnyamon.

Könnyű selyem köntöst lengetett

búcsúzáskor tavaszfuvalom;

érkezéskor búcsúzik a nyár,

szang-hu fészkel már az ágakon.

 

    Kemenes Inez fordítása

 

 

 

BÚCSÚ KÉT BARÁTOMTÓL

 

Vendégeim útra készülődnek,

szép szavaik orchidea-szálak.

Csónak várja őket már a parton,

összefonunk két kasszia-ágat.

A folyónak csillogó forrása,

jó illata van a kassziának.

Mao-kung és Csu Haj, két magános,

Hszin-lingbe, a palotába jártak.

Főnix-hidas citera Csao-ból,

Vu-beli bor aranyos kupában;

pedig én is a hegyekbe vágyom,

de a kegyet meg kell, hogy háláljam.

Ti ketten most szabadon repültök,

magasra, a csúcsok fölé, bátran;

fehér felleg fedi már a fákat,

fáradt őszi fény borong a tájban.

Fázó bogár zizzen aszott fűben,

rőt levelek hullnak, hulldogálnak.

Mit is adjak búcsúzóul nektek?

Tarsolyomban feledés-virág van.

 

    Kemenes Inez fordítása

 

 

 

VANG ZSUNG-NAK, KUJ-JANG KORMÁNYZÓJÁNAK

 

Amikor a fenyő alig pár hüvelyknyi,

könnyű eltakarni őt a giz-gazoknak.

Nem látni, hogy lelke fellegekbe nyúlik,

s ki tudja, hogy törzse dérrel is dacolhat?

Gyönge fáját akkor könnyű kettétörni,

zsenge levelein bárki gúnyolódhat.

De ha sokezernyi láb magasba szökkent,

uram, elfedi majd előled a holdat!

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

CSOU HSZING-SZE ÚRNAK AJÁNLOM

 

Jang Hszing a jó bort módfelett szerette,

családjával élt a Cseng-tu-vidéken,

és nemcsak száz verset költött e tájon,

ezerszám dalt is pengetett serényen.

Feng Jen nem dúskált hatalomban, pénzben,

Sze-ma közrendűként tengett, szegényen,

de kegyvesztettek voltak valahányan,

kik találkoztak a remeteségben.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

A HEGYEKBEN

 

Lám, füstök libegnek hozzám a hegyszélre;

bambuszbozótból tűz az esti nap fénye.

A madarak sorban ereszekre ülnek.

Kéményekből szállnak a felhők az égre.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

TAVASZI DAL

 

A tavasz ugyan honnan érkezett meg?

Vizeket áraszt, fákat virágoztat.

A faragott kaput felhő takarja,

és szél támad a Friss Harmat Toronynak.

Szerelmem tőlem száz mérföldre sorvad,

hab-függönyei bezárva lobognak.

nem beszélhetek vele semmiképpen,

e borral teli kelyhet bámulom csak.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

HO SZUN

 

VÁLASZVERS FAN JÜN-NEK

 

Erdő sűrűjében rejtőzködik kapum,

s lépcsőm is a buja füvek közé bújna.

Virágokon könnyű napsugár tündököl:

tarka színre festi szirmok koszorúja.

Szeretlek, de ebben nincs öröm: távol vagy,

bús sóhajra nyílik ajkam újra s újra.

Nincs, akivel fennkölt szót váltson az ember,

a sok ékes írást egymagában bújja.

Szerénykedve szóltál magadról dalodban,

s választ írva reszket, ím, barátod ujja.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

ELVÁLÁS SZU CSIU-TÖ BARÁTOMTÓL

 

Ma éjjel álmomban megjelent az arcod,

s bár még közel voltál, már vágyódtam érted.

Hogyan vágyódom hát találkozásunkra,

ha más-más oldalán leszünk majd az égnek?

Tétován kortyolunk néhányszor borunkból,

s egyszerre csak többé nem láthatlak téged.

Zöld köpenyed látom a tavaszi fűben,

s kerek legyeződ, ha őszi holdra nézek.

Felhőkön ha áttör a hóközép holdja,

tudd majd: felidézem örökké emléked.

Hogyha lábad nyomát elfedi a dús fű,

el nem mondhatom már, irántad mit érzek.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

ÉJSZAKA ÚTRAKELVE BÚCSÚZOM BARÁTAIMTÓL

 

Búcsút kell hogy mondjak minden barátomnak,

kiknek éveken át lábnyomában jártam.

Jövök majd, mint folyók, mik keletre folynak,

nem tűnök el, mint a nap az éjszakában.

Éji zápor veri üres lépcsőimet,

végsőket pislákol szobámban a lámpa.

Bánkódva felhajtjuk az utolsó korty bort:

mikor találkozunk mi még valahára?

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

ÉJSZAKA BÚCSÚZOM HU HSZING-AN-TÓL

 

Ittmaradsz, nemsoká megfordítod kocsid,

s elkötöm hajóm, hogy messzi útra keljek.

Mennyit nevetgéltünk egy gyékényen ülve,

s mennyit bánkódunk majd, hogy a sors szétkerget.

A folyómenti gyep hús harmatban ázik,

holdfény ragyog tükrén a tiszta vizeknek.

Lelkemben nehéz bút viszek el miattad,

ki egyedül őrzöd hervadt, régi kerted.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

JANG-CSOU BÍRÁJA ÉS A SZILVAVIRÁGZÁS

 

Változik az idő a Nyulak Parkjában,

s a szilvafák őszi várigai félnek.

Dér hull, betakarja lassan az utakat,

felcsillan a hó s a fagy beköszönt végleg.

Ágak övezik a Fogyó Hold palotát,

s virágok tornyát az Erősödő Szélnek.

Reggel, mint nők könnye, harmat csepeg róluk,

este kecsesek, mint művelt eszű vének.

Tudnunk kell, hogy korán lehullanak ugyan,

de hullásuk után új, szebb tavasz ébred.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

BÚCSÚ

 

Az utas szívében ezer gond gyűlt össze.

Magában vándorol ezer mérföld messze.

Fekete a Folyam, lóg az eső lába,

fehér hullám felett szél szalad sziszegve.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

TAO HUNG-CSING

 

VÁLASZVERS A CSÁSZÁRNAK,

AKI AZT KÉRDEZTE, HOGY MI VAN A HEGYEKBEN

 

Hogy mi van a hegyek csúcsán?

Látni sok fehér felleget.

Ám ezek mind nekem szépek,

s nem adhatom őket neked.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

HIDEG ÉJSZAKÁK PANASZA

 

Éj van: fellegsereg áll rajba,

éj van: vadliba száll riadva,

bússá teszi az éjjelt kétségbeesett hangja.

Köd lebeg fenn, a sziklás hegyeket dér takarja.

Függöny homályán csillog egy lány rizsporos arca.

 

Hideg van: a hold fénye sápadt,

hideg van: a szél durván támad.

Szívemet széttépi a bánat.

A kínból két szemem kiszárad.

Gyötör a szerelem, s ki nem pusztul bele,

ha saját vágyai támadnak ellene?

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

HSZIAO JEN

 

FOLYIK A FOLYÓBAN

 

Folyik a folyóban a víz napkelet iránt,

Mo-csou volt a neve, úgy hívtak egy lo-jang-i lányt.

Tizenhárom évesen már szép selymeket szőtt,

tizennégy évesen eperlevelet szeddegélt,

tizenöt évesen férjhez ment egy Lu-legényhez,

tizenhat évesen szülte fiúgyermekét.

Házát orchideák bélelték s kasszia-deszkák,

illatoztak az arab s a római füstölők.

Fején tizenkét soros aranyhajtűk ragyogtak,

selyemcipője ékes, díszekkel dúsan beszőtt.

Korall-szegélyes tükrei nyári fénnyel égtek,

inasok hordták cipőit ládaszám ide s oda.

Az ily gazdag és nemes asszony még mire vágyhat?

Ő bizony azon sírt, hogy nem a szegény Vang az ura.

 

    Bernáth István fordítása

 

 

 

NYUGAT FELÉ A FECSKE

 

Nyugat felé a fecske, a gébics száll keletnek,

a Pásztor s a Szövőlány mindig egymáson merengnek.

Hogy hívják, ki az a lány, ki amott szembe lakik?

Faluszerte tündöklő, bimbó-szépsége vakít.

Napként ragyog, ha bármely ablakán kihajladoz,

bambusz-függönyös szobája szépítőszertől illatos.

Ma még csak tizenöt vagy tizenhat éves éppen,

az arca, mint a jáde, s oly bájos mindenében.

De még három tavasz, és kezd szirma leperegni,

és vigasz nélkül marad, nem lesz mellette senki.

 

    Bernáth István fordítása

 

 

 

A MAGÁNYBÓL

 

Nézd fent a dombon a fákat,

mind másképp hajtja lombjait.

Figyeld a sok madarat a lomb közt,

más hangon dalol mindegyik.

Nézd, a folyóban halak úsznak,

egyik fent, másik lent libeg.

S nézd, mily magasak a sziklák,

s mily feneketlenek a vizek!

Könnyű látni a részleteket,

bennük a törvényt nehezebb.

 

    Bernáth István fordítása

 

 

 

HSZIAO KANG

 

A NAGY TORONYBÓL

 

Felhőkig ér a nagy torony csúcsa,

az ég s a föld innen már végtelen.

Ilyen magasból füvet és fát is,

hegyet s folyót is egynek lát a szem.

A Lo-jang-i utat látom a ködben,

de hogy az-e, biztos nem lehetek.

A jáde-lépcsőn ott áll egy barátom,

véle köt össze emlék, szeretet.

 

    Bernáth István fordítása

 

 

 

BARKAVESSZŐ-TÉPŐ

 

A barkavesszők összefonódtak,

tépem tavasszal, töröm szaporán.

Sűrű a lomb, madár se bújja,

gyönge a szél, virág szirma se száll.

A városfalon most pásztorsíp szólal,

az erdőben meg tülök szava búg.

Nem elválásról sír egyikük sem,

teljes szerelmet szólít dallamuk.

 

    Bernáth István fordítása

 

 

 

HSZIAO JI

 

DAL A FELHŐ-TORONY MELLETTI FŰZFÁRÓL

 

Bár a fűz még nem borult virágba,

a toronyban a tavaszt megérzem.

Az ágaknál rizsporos arc villan,

piros kendők levélközi résben.

A függönyön áthozza a napfényt,

gyékényemről port söpör a szélben,

de mikor az ereszt veri ága,

az ifjaké akkor ő egészen.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

JÜ HSZI

 

VERS HO CSÜ-PING TÁBORNOK

ÉSZAKI HADJÁRATÁRÓL

 

A Han-dinasztia tábornoka volt,

kit a Falon túlra izzadt lova vitt.

Veszélyektől hemzseg ez a vad vidék,

tízezer mérföld a felhőkkel a sík.

Hideg őszön jöttek barbár lovasok,

döngött a patáktól a Ju meg a Ping.

A Fej-hu hágón a nap is éjbe fúlt,

homályba borult a Gobi sivatag.

Bronzdobok döngtek nappal s éjjel is,

a futárok útja folyvást megszakadt.

Ő a sáncra hágott, kardja villogott,

a magas zászlóktól feketült a nap.

Felhőként gyűlt össze két szakasz lövész,

és halpikkely-rendben hat roppant csapat.

Lung-tou hegyén sírtak idegen sípok,

trombitáik bőgtek a Hágó alatt.

Ku-tu vezér kezdte meg a rettegést,

azután Csü-csu volt, aki megszaladt.

A Jáde-kapunál ért véget a harc,

a tábornok pompás palotát kapott,

magas méltóságot, gabona-hegyet,

hisz hőstette száz más hőstettnél nagyobb.

Örök az ég boltja, a Föld is örök,

de az ember feltör, s zuhanásba fog.

Még véget sem ért a víg tánc, muzsika,

s ledőlt a torony már: vezérünk halott.

Az Egyszarvú Házban képét megleled:

hősi híre ezer évig itt ragyog!

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

JÜ CSIEN-VU

 

A FELFORDULÁS UTÁN

A VU-BELI POSTAÁLLOMÁSON

 

Visszatekintek a postaállomásról;

szélkavarta portól sötétlik a távol.

A zöld köpeny zsenge fűként nem virít már,

Vu kapujában áll a zendülő-tábor.

Vad törzsek lepték el a Ji és Lo partját,

s a hegyvidék lángol a barbár dúlástól.

Olyan a palota, mint egy határ-erőd,

csatamező lett a császár városából.

Telt s fényes volt pedig minden áldozóüst,

nem ér baj, megtettünk miden szertartást jól.

Voltak baljós idők a Jin-ek alatt is,

mégis szabaddá lett Ven-vang a rabságból.

Nyugatra futókat lándzsát hajtva nézem,

Keletre futókért szememben könny lángol.

Követem szavát az ősök templomának,

atyáink sírjáért bosszúm már nincs távol.

Mikor ilyen balsors sújt az emberekre,

ki is tudhatna az Ég akaratáról?

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

VANG CSI

 

BEMEGYEK A ZSO-JE VÖLGYÉBE

 

Mily simán siklik súlytalan sajkám!

Víz s levegő itt mily messzi s tiszta!

Távoli csúcson sötét felleg kél,

árnyéka mintha a folyón úszna.

Ha madár zeng, még kihaltabb a hegy,

ha tücsök szól, még némább a vadon;

e tájat látván honvágy kél bennem:

egy éve járok vándorutamon.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

CSU CSAO

 

HOLDNÉZÉS CSÓNAKBÓL

 

Széles folyamom, se part, se hajó,

sajkám egyedül siklik vizeden.

Nincs társ, se barát itt más, csak a hold,

mint minden úton, ő van ma velem.

Felhők gyűrűjét széllel veri szét,

átvág a ködön, úszik sebesen.

Élnék, amíg ő, fényes legyező,

várnám epedő dallal jegyesem.

 

    Kemenes Inez fordítása

 

 

 

 

JIN KENG

 

A FOLYAM GÁZLÓJÁNÁL, LIU KUANG-LÜ-T KÍSÉRVE,

DE ŐT MÁR EL NEM ÉRVE

 

Kijöttem a partra utánad, de késtem,

s a gázlónál ülve most messzire nézek.

Az indulást jelző dobszó alig dobbant,

vitorláid máris a felhőkhöz értek.

A révnél immár csak madarak maradtak,

szétszéledtek mind a kioszkból a népek.

Kopár az erdő is, lombja mind lefosztva,

estig horgászom még, aztán hazatérek.

Te a Han-folyón élsz, én a városfalon,

mért sodor ily messzi egymástól az élet?

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

ÁTKELÉS A CSING-CAO TAVON

 

Tavaszi ár járja át a Tung-ting tavat,

tükrén tündér-szél von selyemvitorlákat.

Barackvirágszínű a Jüan hulláma,

és a Hsziang-ból égi virágillat árad.

A Vu-hszia szorosban hosszan fut a folyó;

ott egy barlang, ahol tán szentek tanyáznak.

Kékeszölden csillog az ég a víz színén,

s táncot jár a napfényt tükröző sugárhad.

Messzi fához mérve mintha állna hajónk;

árbocára fáradt vadmadarak szállnak.

Hogyha meg sem lehet mérni e nagy vizet,

hogy szeli át hajónk, hisz vézna nádszál csak?

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

ESTE AZ ÚJ PIHENŐNÉL

 

Hirtelen magasra áradt a Nagy Folyam;

lábaim a bútól mily nehezek lettek.

Lohad az ár, mégis hintóként hintázik,

nincs hegycsúcs-formája, zavaros a felleg.

Nem hallik, csak messzi őrállomás dobja,

nem látszik, csak kopár szirteken a fenyvek.

Utam vége nehéz, mintha felén lennék,

s megérem-e még, hogy hazafelé menjek?

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

ÉJSZAKA INDULOK AZ ÖT SZIGETRŐL

 

Végtelen lett a Folyam az este ködében;

nő az újhold az égen, ár viszi sajkámat.

Más se látszik, messzi tűz lobogását nézem,

rémült hangját hallani csak a vadkacsáknak.

Dúdolnak a hajósok, s míg lapáthoz látnak,

nő, nő riadt lelkemben a kétség s a bánat.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

HSZÜ LING

 

HOLDFÉNY A HATÁRHEGYEN

 

Telihold fényénél, fenn a Határhegyen

gondolataim már hazafelé szállnak.

Asszonyom most éppen az ablakban ülhet

fenn a magas házban, s álmot nem találhat.

Barbár földre tűz a Zászlócsillag fénye

s a hegyen a felhők hadirendbe állnak:

virtusunk ragyog még, de hány évig tarthat,

hogy vége szakad a katonáskodásnak?

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

BÚCSÚ MAO HSZI-TŐL

 

Szigorúan intelek, barátom:

kitárt szárnyú főnixként térj vissza,

hisz e búcsú mindörökre szólhat:

testemet kór s vénség nyomorítja.

Ha a Sárga Forráshoz elérek,

fehér ménen hiába jössz sírva,

mint ki drága kardját leoldotta,

 s nem teheti már csupán egy sírra.

 

    Eörsi István fordítása

 

 

 

LIU CSANG

 

NÉGY SOR

 

A vár felől fehér felhők sereglenek,

sárga por borítja homályba az eget.

A Határhegy orma négy irányba mered,

szülőföldem vajon hány mérföldre lehet?

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

HU TAJ-HOU

 

A FŰZFA FEHÉR VIRÁGAI

 

Tavasz másod- s harmad havában

kibomlik mind a fűz virága.

Langy éjszakán a szél befúj asszonyszobámba,

s a fűzvirág lehull az udvarom porába.

Kilépek. Érzem én, a lábam oly erőtlen,

a pelyheket szedem, s keblemre hull a könnyem.

Elszállt a kikelet, már itt az ősz, s a fecskék

virágom fészküket bélelni elvihetnék.

 

    Hules Béla fordítása

 

 

 

VEN CE-SENG

 

RUHASULYKOLÓK

 

Változik lassan az ég, őszibe most fordul át,

csang-an-i szép asszonyok mossák a finom ruhát.

Hó kövön sárga selyem, illatos sulyokfa sújt,

megkésve csattan a hang, visszhangja szomorúság.

Fénylik az égen az őszi Tejút,

komor a Mandarinkacsa-torony.

Ji-veng-i végek fölött dél felé most húz a lúd,

az Égi Farkast lesem, s felőle gondolkodom.

 

    Hules Béla fordítása

 

 

 

HSZING SAO

 

FIATAL URAMRA GONDOLOK

 

Ékes selyemruhám öve bő már,

eltűnt arcom barackvirág színe.

Uram várom, ki tán sose jő már;

és ha megjő, vajon rámismer-e?

 

    Kemenes Inez fordítása

 

 

 

HSZIAO CSÜE

 

ŐSZI GONDOLATOK

 

Tisztul a hab, sűrű zápor elállt.

Ritkul a lomb, sír a soksípú szél.

Lankad a lótusz, szirma lehull,

fázva pereg le a fűzfalevél.

Takaróm, köpenyem, csupa sárga selyem,

Csao-beli mester szőtte övem.

Álmom a távoli házban időz,

honnan a hír nem üzen sohasem.

 

    Hules Béla fordítása

 

 

 

JEN CSE-TUJ

 

RÉGI MINTÁRA

 

Könyveket bújtam, szinte még gyermek.

Húsz éves fejjel fényes rang várt már.

Jöttem és mentem a palotában,

arcát mutatta nekem a császár.

Költőnek különb Csü Jüan-nál is,

felolvasónak én voltam első.

Urammal együtt hány ízben látott

a Telihold s a Reggeli Felhő!

A hegyet jártam bíbor gombáért,

nőszirmot szedtem folyón hajózván.

Ám míg dal és tánc tartott javában,

lecsapott ránk a fekete orkán.

A „kilenc sárkány”-t Vu törte össze,

Csin martaléka ezernyi mérföld.

Ősök szentélye nyulak tanyája,

hóharmat von be utat és lépcsőt.

A jáde-követ Han-tan-ba vitték,

a kard fölött a Hsziang-cseng árad.

Csu királyának sír lett a része,

nekem magány és keserű bánat.

A régi várost látom csak egyre,

uramnak arcát szívemben őrzöm.

Tükrömbe nézek, hajam fehér lett;

elszállt nyaramra kietlen ősz jön.

 

    Hules Béla fordítása

 

 

 

VANG PAO

 

A FOLYÓ ÉSZAKI PARTJÁN

 

Az őszi szél fodrozza már a lombot;

hinnéd, a Tung-ting tükre háborog.

Taj szélén a Csang-san mered az égre,

a Jang-ce mentén zord erőd-sorok.

Felsajdulok az idegen zenére,

s míg zengenek Lung-tou-i nyers dalok,

a poroszkáló katonalovakra,

s az estbe tűnő hegyre bámulok.

 

    Hules Béla fordítása

 

 

 

JÜ HSZIN

 

JÜ-VEN UDVARI KRÓNIKÁS

„TAVASZI NAPON A HEGYEN BARANGOLOK”

CÍMŰ VERSÉNEK RÍMEIRE

 

Tavaszi fények várják a vándort,

arany nyeregben kaptat a bércre.

Incselkedő szél s virág fogadja,

permettől nedves köntöse széle.

A vadkacsák féllábon pihennek,

majmok repülnek, karjuk kitárva.

A hegyi ösvényt tornyok vigyázzák,

s vadászkörzet a falvak határa.

A halhatatlan Ting-ling Vej él itt,

s a híres Feng Heng, a taoista.

Életelixirt főznek az ormon,

nem is térnek már sohase vissza.

 

    Kálnoky László fordítása

 

 

 

A HEGYEKBEN BARANGOLOK

 

Fel a Függőkert-hegyre igyekszem,

s az Emeletes Fal hegyre, följebb.

Nem is tudom, hány mérföldre hágtam,

lehajtott fejjel nézem a földet:

nótára gyújtok, s gyűlnek a felhők,

citeraszómra daruraj táncol.

Szakadék mélyén virágok ezre,

a hegy tövében szakad a zápor.

Hajlékony nádak fejjel-le függnek,

fenyők merednek magasba máshol.

 

    Kálnoky László fordítása

 

 

 

A FESTETT ELLENZŐ DICSÉRETE

 

Éjjel madárdal jelezte a tavaszt,

szomszédot fölvert izgatott énekük.

S ma virágba-borult szilvafák alatt

megtelepedett énekesük.

Mint hulló csillag úszik serlegben a gyöngy,

fölötte asszonyi szemöldök és fül-ék.

Miért bántson, hogy eső csepereg?

Idézzük meg a tavasz szellemét.

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

CSÁSZÁRI MEGBÍZATÁSSAL JE-BE ÉRKEZEM

 

Újra követségeket küld a nagy Keleti Vej,

minden szomszéd tartomány jó barátunk lesz tehát.

Tisztemet zászlók alatt végzem völgyben és hegyen,

hátul fényes szélfogóm, közlöm uram szándokát.

Nyugat felé utazom, tűrve deres harmatot,

átlépem északra a Huan-jüan szorosát.

„Fejedelmek fiai” mulatnak együtt velem,

lakomán ülnek velem a „királyi unokák”.

Mért kellett volna a szép fát magasztalnom nekem?

„Artemiziát szedek”, ezt daloltam legelőbb.

Áldozati állatok húsában dúskáltam ott,

borral teli serleget háromszor kínáltak ők.

„Túl a határon sosem magánember a követ”,

mért volna számomra e mondás oly örvendetes?

Két ország szokásai közt sok gát emelkedik,

hegyek és folyók felől beszélni sem érdemes.

Nincs okom időzni már déltáji szállásomon,

a nyugati kapunál a válás mégis sajog.

A búcsú gondolata szomorít, s remélem én,

hogy őket is, engem is elkerülnek a bajok.

 

    Kálnoky László fordítása

 

 

 

 

 

 

 

ÉRZELMEIMRŐL ÉNEKELEK, ZSUAN CSI PÉLDÁJÁRA

 

(Szemelvények)

 

1

 

Nem iszom én bort, ahogy Zsuan Csi,

citerán Hszi Kang dalát se zengem,

a férfi-virtus kihalt belőlem,

közönséges bú lakik szívemben.

Ijedt madárként száműz az erdő,

halat a parton, szomj öl meg engem.

Más képet ölt a szél-fújta felhő,

fenyő s bambusz nyög ijedelemben.

Hogy ide jöttem, nincsen nyugalmam,

hivatal mért is várt idegenben!

 

4

 

Eszesebb Csu-beliek Cin-ben kaptak hivatalt,

s Csin hivatalnokai hordták Csao fövegeit.

Másnap épült palota látta vendégül Ce-csan-t,

s vendégként fogadta Csi népe Van-t, a Csen-belit.

Csi fejedelme futott Vei-be, s nem volt otthona,

s a Csi-ben letelepült búban élte napjait.

Könnyem törlöm s búsulok, mint ő, ki elhagyta Lu-t;

régi szolgát, sorsom a Liang-háztól messze vitt!

Zsuan Csi, ki ugyanúgy megfeneklett, mint magam,

érthetné meg egyedül utam nehézségeit.

 

6

 

Írástudóként becsült a földem,

s kegyelt uram, ki látta, mit érek.

Őszinte szóm, mint megannyi gyöngyszem,

de bosszút álltam, ki messze élek?

Gyémánthalomnál szebb egy tekintet,

ezer aranynál több egy ígéret.

Uralkodóknak ükunokáját

és unokáját siratom én meg.

Nem őrizem majd, mint Sze-ma Hsziang-zsu,

császárom sírját, haza se térek.

 

7

 

Hír nem jut át a határsorompón,

császári küldött, nem lépem azt át.

Barbárok kürtje fakasztja könnyem,

a barbár flóták szívem szakasztják.

Törékeny nádszál lett derekamból,

búcsúkönnytől jön szememre vakság.

Arcom pirosnak nem látja senki,

szívem keservét szók nem lohasztják.

Forgáccsal tengert rekesztenék el,

heggyel gátolnám folyó haladtát.

 

11

 

Lomb hull a fákról, már ősz lehel rám,

búm hűs időben növő palánta.

Sun két nejének hő könnye foltot

festet a Hsziang partján a nádra.

S mikor siratta Csi Liang nője

urának vesztét, ledőlt a bástya.

A pusztító ég harcot kavart fel,

futott a nap, s ránk meredt a dárda.

Csillag hullt éji táborra, s reggel

merev szivárvány nézett a sáncra.

Keserűn szóltak Csu-beli nóták,

fölsírt a déli muzsika gyásza.

De ők a kancsók mélyére néztek,

s halál utáni hírét ki bánta?

 

12

 

Cseng ura bosszús lett Csou urára,

Csu ura nyögte Csin-nek haragját.

Létrával jöttek, daru-alakban,

északi felhő volt a lovasság.

Tetőcserép hullt, mint rég Vu-an-ban,

s mint rég Kun-jang-ban, kitört a vadság.

Csillaghullástól fénylett az este,

éjjel a síkon fáklya haladt át.

Mint régi börtön helyén, a földet

ártatlan holtak lelkei lakták.

Mint pavilonnak üres szobáit,

ártatlan lelkek járták a lankát.

Kérdhetném, merre útja az égnek,

de elnémít a sötét magasság!

 

18

 

Gondolva tenger hivatalomra,

éjféli órán a bánat ellep.

Citerám hangja sír a szobában,

ágyam borítják írástekercsek.

Lepkévé válni hiába vágyom,

hisz eltörpülök Csuang-ce mellett.

Idei ősz a tavalyi mása,

s a fogyó holdé a félkerekded.

Mint gyöngy fonálról, úgy hull a harmat,

fénybogarak mint szikrák lebegnek.

„Csak bízz az égben, s várd rendelését”,

de örökös bút hogyan viseljek?

 

20

 

Ha a halált el tudjuk viselni,

nem sokkal könnyebb akkor a szégyen?

De őseinknek más volt a lelkük,

tovább nem tudtak élni ekképpen.

Arcukon égett bár a gyalázat,

de szívük jég volt rémületében.

Kiveszem fényes tükröm a tokból:

mit mond a jóskönyv, mit mond a képem?

Nincs jegye rajta az éhhalálnak,

csak pusztulásé a csatatéren.

De kocsin járat polgári tisztség,

nem pattanok már nyeregbe régen.

A peng-növény kezd már gömbölyödni

ezidőtájt Taj kerületében.

Liao-jang-ban is az eperfák

most, ezidőtájt sárgulnak éppen.

Selyemtekercsek az őszi felhők,

higanyszín-harmat csillog a réten.

Egyetlen vágyam megtérni délre,

hogy is szállhatnék csatába vénen?

 

22

 

Ragyog a Béke s Boldogság-szállás,

a Sang-lan torony csupa sugár ma.

„Szép emberét” már dél elsiratta,

de él keletnek jujuba-fája.

Fenyőtől váló bús daru lettem,

tükrömben él a főnix magánya.

Nem csábít engem a Lung-san orma,

mit onnan látok, Csang-an határa.

 

26

 

Üresek, némák a messzi várak,

búsít a por, mit szelek kavarnak.

„Fehér barbárok” földjére látok,

Sárga Folyón ül árnya a Falnak.

Szu Vu-tól őszi szélben vált társa,

Csing Ko búcsúján hűs volt a harmat.

Ki hinné el, hogy oly fényes elme

sátrában oly bús dalra virradhat?

 

    Kálnoky László fordítása

 

 

 

 

 

TISZTELETTELJES VISZONZÁSKÉPPEN

CSAO HERCEGÉNEK, AZ AJÁNDÉKBA KAPOTT BORÉRT

 

Liang hercege Bambusz-parkjában

port ver lármázva sok hivatalnok.

Sárgabarackos forráshoz ért el

az úton járó, ki elkanyargott.

Fiam a házból kijönni nem mer,

nem leli nyitják nőm a retesznek.

Csak amint hallom, hogy a te szolgád,

értem meg azt, hogy borral te lepsz meg.

Száraz levéltől fűl a kemencém,

emelem bambuszgyökér-kupámat.

A szeles tópart vonzóbb ma nékem,

a hideg völgyben jó meleg árad.

Gabonán tartott vadliba lettem,

mikor rovom le hálám irántad?

 

    Kálnoky László fordítása

 

 

 

A KERT VIRÁGAIRÓL ÉNEKELEK

 

Kicsit a kert felé megyek,

hogy a gyümölcsfa-soron áthaladjak.

Az ágak dúsak, akár az Aranyvölgyben

s a lo-jang-i baracknál gazdagabbak.

Piros színük nem festék színe,

fehérségük nem púder habja,

fecskék viszik ékes lomb-lakásba,

szájukban hordják méhek a kasba.

Szaguk nem aranyozott füstölőké.

nem adják illatuk a ciprusokból épült háznak.

Ruhába téve édes ez az illat,

olyan, mit Je-laj kínált az urának.

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

HSZI-MEN PAO TEMPLOMÁNÁL

 

Népének hasznot hajtott bölcs fia,

erényét követték az emberek.

Vízirózsát áldoznak emlékének,

és rőzsegyűjtő ide nem jöhet.

Hogy néki áldoznak, mélyen megindít,

repeső szívem nem fékezhetem.

Hiába telt el annyi év,

hírét-nevét ma sem feledhetem.

Krizantémból az áldozati bor,

akácfa-árny a templom ablakában.

A darvak szálldosása csupa tánc,

halak buknak fel, mintha citerát hallanának.

A templomlépcsőt locsolja a Csang,

az erdőn árny-tornya a „bronz madárnak”.

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

A TÜKÖR

 

Jáde-tokjából veszem a tükröt.

kissé poros, hát törölgetem.

Felragyog, akár tócsa víz-tükre,

két partján járók képe megjelen.

Ő a kerek hold, fahéjfa nélkül,

vízirózsa, de tavasz nem tárja.

Hadd függesztem fel magas bambuszra:

láthassak benne a négy égtájra.

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

A SZILVAVIRÁG

 

Az év utolja közeledett,

a szilvavirág már esteledett.

Nem hitték, idén újra rügyez,

mindenki eljött, hogy hóban nézze meg.

Mozdul az ág: jégcsapok hullanak,

ágaskodó kezünk jéghideg.

Amit kerestünk, nem látjuk sehol,

vékony ruhában testünk didereg.

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

HSZÜ LING-NEK KÜLDÖM

 

Öreg barátom, ha gondolsz még rám,

hát mostan gondolj, ameddig élek.

Ne várd meg, míg a san-jang-i úton,

már csak a gyászos fuvolák zenélnek.

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

 

VANG LIN-NAK KÜLDÖM

 

Messzeségbe vezet a Jáde-kapu útja,

Ritkán küld hírhozót az aranydombos otthon.

Könnyem ezer sorban hullatva ontom,

ezer mérföldről jött leveled, ha kibontom.

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

BÚCSÚ KAN MESTERTŐL

 

1

 

Csin kapujánál a Csu-ba vezető utat lesem,

a Folyamra s Tan-folyóra gondolok a Pa-folyónál.

Vajon hány szem néz utánad búbánattól könnyesen,

hogyha lát téged lovon, mely immár dél felé poroszkál?

 

2

 

Sok havat, évet élt meg a vándor,

s távoli földön honvágya támadt.

Tanulni vágyom a vadlibáktól,

mik őszidőben mind délre szállnak.

 

3

 

Visszafordulva nézlek a gátról,

nincsen erőm, hogy rólad lemondjak.

Idegen földön közös hazából

jötteknek mért kell elválni, mondd csak!

 

    Kálnoky László fordítása

 

 

 

ELKÍSÉREM CSOU HUNG-CSENG-ET

 

A válás percét kitűzted: itt van;

a búcsúkönnyek utat se lelnek.

Hogy e fenyőkkel kell majd beérnem

a falakon túl, azon kesergek.

 

    Kálnoky László fordítása

 

 

 

MÁSODSZOR BÚCSÚZOM CSOU HUNG-CSENG-TŐL

 

Tízezer mérföldes úton a Déli Kapunál,

nem látom azt, ki hazatér.

Csak vadlibákat a folyó mentiben,

akiket ősszel hív a Dél.

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

ASSZONYI BÁNAT

 

Fényes tükörben kerek virág nyit,

üres szobában búja növekszik.

Vár a Szövőlány, sok éve várja,

hogy a Folyón majd át is eresztik.

 

    Kálnoky László fordítása

 

 

 

SIRATOM A MÚLTAT

 

Látom a holdat, s hull már a könnyem,

mogorván nézek virágos ágat.

Mától s azóta, hogy messze jöttem,

ugyan mi vár rám, hány évi bánat?

 

    Kálnoky László fordítása

 

 

 

MAGÁNYOSAN SZÁLLÓ VADLIBÁT LÁTOK

EGY ŐSZI ÉJSZAKÁN

 

Kóbor, fázó vadliba kiáltása siralom,

éjfél táján egymaga száll át a holdudvaron.

Szívem is tanácstalan, egyre csak emlékezik,

ma éjjel álmatlanul forgok én is ágyamon.

 

    Kálnoky László fordítása

 

 

 

A  MÚLT SIRATÁSA, EGY BARÁTOM HELYETT

 

1

 

Zöld Mező dombtetején sárga daru üldögél,

„szerelem fája” alatt egy mandarinkacsa-pár.

Rájuk ijeszteni kár, bár okosabb lenne, ha

messze szállnak kétfelé, merre tágas a határ.

 

2

 

Sokféle sudár fa nőtt az Aranyvölgy Park ölén,

s Lo-jang városát virág díszítette, százezer.

De ma már e helyeken, hol egykor dal s tánc honolt,

az odalátogató járható utat se lel.

 

    Kálnoky László fordítása

 

 

 

KATONA DALA

 

Csi-csou határán északra nézek,

bánat a sorsa fáradt vitéznek.

Határ-hegységre néz Kína holdja,

s a Lung-folyó Csin-város felé megy.

A kürt befagy s a nádlap törékeny,

csikorgó íjhúrt hártyányi jég lep.

 

Szomjunkat öld el, szilvafa-erdő,

mint ellenséget a hadvezérek!

A fővezér nap mint nap csatát kezd,

éjjel a tisztek járják a tábort.

Tele van terméskővel a Jen-san,

hány név kerül még azokra, hány holt?

 

    Kálnoky László fordítása

 

 

 

A CSALÓDÁS DALA

 

Családommal Csin-ling vidékén éltem én,

míg nem vitt messze a csan-an-i vőlegény.

Szülőföldem felé fordulok, s könnyezem,

hol is lelem, az ég melyik partszögletén?

Elül-e végre a barbárok-verte por?

Kína holdja kerek mikor lesz, ó, mikor?

Kedvedért énekel a szám, uram, de jaj,

belészakad a húr, ha szívem is dalol.

 

    Kálnoky László fordítása

 

 

 

A SZÉP TÁNCOSNŐ

 

Reggel ajtóm előtt tükörbe nézek én,

látom szép arcomat, és elmosolyodom:

szemöldököm sötét tustól lesz vastagabb,

kénsárga folt virít két halántékomon.

Ha a virág lehull, örökre vége már,

s nem fúj tavaszi szél, ha az ősz van soron.

Az öröm, élvezet az ifjúság joga,

mért ne igyam ki a kupát, ha van borom?

 

    Kálnoky László fordítása

 

 

 

A KÓBOR LOVAGOK

 

Kóbor lovagraj üget az úton,

arany nyergük szebb kasszia-ágnál.

A fölvert por húz függönyt köréjük,

kusza menetre hull száz virágszál.

Jól beboroztak, mámorosak hát,

tajtéka szálldos izmos lovuknak.

Hogy a szabadban hálni ne kelljen,

a Folyó Hídján versengve futnak.

 

    Kálnoky László fordítása

 

 

 

A BOROZÓ DALA

 

A víz partján barackvirágra nézek,

illatos fű-gyékényre telepedtem.

Citerám Lu Csu asszony citerája,

boromat Ven-csün kocsmájából vettem.

Vej-folyó hídja felé vezetem lovam,

a hegyek mögé hanyatlik a nap.

Csálén áll San Csien tollas sapkája,

Vang Zsung zsu-jival részeg táncba kap.

Az Aranyvölgy-parkban hárfa zenél,

a Ping-jang falak közt zeng fuvola.

az ember élet százév is lehet,

s csak három vagy öt év a kacaja.

A mulatáshoz pénzt hát hol vegyek?

Lo-jang-i kereskedő, az leszek.

 

    Károlyi Amy fordítása

 

 

 

DAL A FŰZFÁRÓL

 

Folyóparton állt a fűz, s bólogattak ágai,

le a föld színéig ért köröskörül minden ág.

De alatta folyt a víz, s veszélyben volt a fatörzs,

mígnem egyszer nagy vihar dúlta a folyót magát.

Ó, szegény főnix-család, mely fészkelt a lomb között!

El kellett szakadniuk amaz évben bűntelen.

Égi tóba vitte a füzet a sebes folyó,

hol a rokkaforgató leány várta szüntelen.

Ki hinné, hogy a Zso-fa egy ága délkeleten

ős idők óta elég, hozni országos ködöt?

Kirándultak Nan-pi-ba azidőtt a hercegek,

s a Hszüan tó partjain sétáltak egymás mögött.

Vagy északnyugat felé nyargaltak gyors paripán,

íjjal céltáblába fúrt jobb- és balkezük lyukat.

Még csótáros lóval is átúsztattak a folyón,

de bronzsárkány nyelte el jáde-táblácskájukat.

Nincs bennük becsvágy, se tűz – mondta a fejedelem;

s tetteik emlékjelét hiába is keresed:

főnix-háton fuvolát fújtak, a Vörös Madár

csillag s a Jáde Leány ablakukon belesett.

Vörös agát poharat ürítgettek, ha borult,

s ettek bíbor drágakő-csészéből derűs napon.

De olvadt száz év dere hirtelen, s egy reggelen,

hősi hírre tenni szert, nem volt többé alkalom.

Csang Ji-ban bíztak, maguk okozták önvesztüket,

nem emlékeztek, hogyan csapták be Huaj királyt.

Csak borozni vágytak a Kao-jang tó fövenyén,

s esténként, hazafelé, fövegük csáléra állt.

Vu-csang falai alól a sok vén fűz hova lett?

S mely állt a kuan-tu-i tábor előtt, merre tűnt?

A kacsapihe-finom barkákról csak én tudok,

a zöld, lófarokszerű ág ma már emlék nekünk.

Csak a szilvafavirág elszomorító dalát

fújjuk hosszú fuvolán, egyebet nem tehetünk.

 

    Kálnoky László fordítása

 

 

 

CSIANG CUNG

 

TALÁLKOZVA EGY CSANG-AN-I EMBERREL,

FEJ CSI-NEK KÜLDÖM

 

Mondják: Ho-pu-ból a falevél,

addig száll, míg Lo-jang-ba nem ér.

Nyerítést hoz északon a szél,

föveges főm haza sose tér,

futó felhőt mindhiába néz.

Üres semmit penget csak a kéz.

Őszi peng-szál nem leli helyét,

tavaszfűvel illatos a rét.

Határhegyen sóhajt visz a szél,

poros vándort csak a hold kisér.

 

    Kemenes Inez fordítása

 

 

 

DÉLRE VISSZATÉRVE KERESEM

CAO-SI-BELI HÁZAMAT

 

Piros arc vált meg Kung-tól s Lo-jang-tól,

ősz fej kel át most Huan-jüan-on.

A tavasz elcsalt szülőfalumba,

hol puha fűben vész el a lábnyom.

Nincs ösvény. Csiu-csung, téged siratlak;

tört bambuszok közt San Tao-t látom.

Lám itt a tung-fa, itt volt a kút is,

kapunk helyét már alig találom.

Hullnak a szirmok az üres csendbe,

rigófütty-visszhang leng át a tájon.

Nincs, aki szólna, hallgatna vélem.

kivel osszam meg fájó magányom?

Ilyen és ennyi hát csak a száz év?

Keserűségem magamba zárom.

 

    Hules Béla fordítása

 

 

 

JANG-CSOU-BA VALÓ VISSZATÉRÉSEM UTÁN

VERSET ÍROK A VEJ-HEGYI PIHENŐBEN

 

Felleg jön északról, követném, mint árnyék,

húzó vadlibákkal én is délre szállnék.

Arra krizantém nyit a sövények alján;

hajdani kertemben akad-e virág még?

 

    Hules Béla fordítása

 

 

 

ASSZONYSZOBA PANASZA

 

Nagy út mentén kicsi ház kéklik esti csendben,

ablakánál hófehér fellegrajok szállnak.

Halastón a kacsa-pár soha el nem válik,

ékes függönyöm megett illat most nem árad.

Az ellenző elfedi résztvevőn a holdat,

ám a lámpa szívtelen néz magányos ágyat.

Csi dermedt folyóitól, liao-i tájról

hányezer mérföld az út szálló vadlibának?

Siess át a nagy hegyen! Az idő is elszáll,

Szilvavirág-arcomat hervasztja a bánat.

 

    Kemenes Inez fordítása

 

 

 

A TIGRISFOGÓ LU KUANG-TA SIRATÁSA

 

A szörnyű Sárga Forrást bármily vadul gyűlölted,

önként léptél vizébe, örökre hírneves!

Siratlak, hős vitéz, megrendít büszke merszed:

maradni holtod árán éltedhez érdemes.

 

    Hules Béla fordítása

 

 

 

HSZÜE TAO-HENG

 

ASSZONYPANASZ

 

Arany gátra fűzfaág borul,

a part mentén mi-vu levelek,

duzzad a víz a Lótusz-tavon,

száll a barackvirág fergeteg.

Tou asszonya szőtte selymeit,

Lo-fu eperlevelet szedett,

s férjük nélkül, szélben, hold alatt

őrizték az üres fekhelyet.

Rejtve maradt drága mosolyuk,

hullajtottak jáde-könnyeket,

tükrük sárkány-díszes tokba bújt

főnix-mintás függönyük megett.

Lelkük éjjel szarkákkal repült,

reggel kakasszóért remegett,

ablakukra hálót szőtt a pók,

s fecske szórt elébük szemetet.

A két férj tavaly a Taj-ra ment,

idén a Liao folyót járta meg:

azóta sincs róluk semmi hír –

ki sajnálná szenvedésüket?

 

    Tellér Gyula fordítása

 

 

 

AZ ELSŐ HÓ HETEDIK NAPJÁN

HAZAGONDOLOK

 

Hét napja már itt a tavasz újra,

két éve már, hogy nem jártam otthon.

Hazatérek, ha bejártam Jen-t is,

de a vágyam hazaszállna folyton.

 

    Kemenes Inez fordítása

 

 

 

JANG SZU

 

HEGYI SZOBÁCSKÁMBÓL HSZÜE TAO-HENG-NEK

AJÁNLOM

 

Szirtfalak közt éles lesz a szem,

mélyebbre és magasabbra lát...

Nézem felhők lobogó színét,

hallom zöld víz csobogó dalát.

Ajtóm előtt alkony tündököl,

homály lepi szobám ablakát:

völgy iránt még fű, virág ragyog,

túlnan égre nyúlnak nyurga fák.

Ágyam előtt ülök egymagam,

vendég híján fogok citerát...

Ki hinné, hogy csendben, egyedül

ilyen boldog derű ölel át?

 

    Tellér Gyula fordítása

 

 

 

KUNG SAO-AN

 

HULLÓ LEVELEK

 

Ősz elején mily bús a lombok hullása!

Mint a vándor lelke, úgy bolyongnak-szállnak.

Vergődnek, lebegnek, nem akarnak hullni,

szánják elhagyni a régi-régi fákat.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

A „ZENEPALOTA” GYŰJTEMÉNYBŐL

 

CE-JE DALAI

 

Érted az Első Kapun kimegyek,

Nézlek, csak nézlek, ha bealkonyult.

Lángol az arcod, ékes a hajad,

Jó illatoddal felleges az út.

 

Oly illatos vagy, akár a virág.

Alakom, arcom se csinos, se rút,

Mégis: álmomra nem tipor az ég,

Akaratából utunk összefut.

 

Fésűt se fogtam tegnap éjszaka,

Selymes hajsátram vállamra borult.

Térdeden ringtam. Hely mindig akad

Szeretkezésre, ha a vér kigyújt.

 

Mikor először idehívtalak,

Egy volt a szívünk, színünk kipirult.

Újra remélek, szőni leülök,

Tán még egy végre futja a pamut.

 

Válunk, ma éjjel örömünk betölt.

Mikor hoz össze az idő, az út?

Lámpa-világban üres sakk-doboz.

Biztosat, sajnos, egyikünk se tud.

 

    Nagy László fordítása

 

 

 

CE-JE A NÉGY ÉVSZAKRÓL

 

Tavaszi vággyal virul az erdő,

Kívánság sír a madár dalában.

Szerelmet gyújt a tavaszi szellő,

Selyemruhámat szétnyitja lágyan.

 

Fénylik a hold a fahéjredőkön,

Virágok nyílnak selyemhímekképp.

Szövőszék mellett görnyedve árván,

Van-é vajon, ki ne vágyakoznék?

 

Ha örömétől megvál a lélek,

Sóhaja, búja mind hevesebb lesz.

A sárga ciprus hiába nő fel,

Szíve kiszárad – messze a kedves.

 

Elmúltak már a mezei munkák,

Asszonyt idéz a férfi magánya.

Ilyen hőségben elkel a kender

Útonjáróknak könnyű ruhára.

 

Bejön az őszi éjszaka hozzám,

Ablakom selyme zizegve lebben.

Fejem a holdra emelve küldöm

Ezer mérföldig izzó szerelmem.

 

Mikor búcsúztunk, tavasz virágzott,

Most, hogy megtértem, hó áll a réten.

Vágyódva, lámcsak, megöregedtem,

Koromszín-fürtöm ősz lett egészen.

 

Aranycsokorba orchideákat,

Szerelmem, ismét magamhoz fűzlek.

Bár hull a dér, én járom az erdőt,

A szív a fagytól sem hidegül meg.

 

    Fodor András fordítása

 

 

 

HAJTOM LOVAMAT

 

Hajtom lovamat lejtőn lefelé,

Lábából a kő csordítja a vért.

Nem jajgatok én sérült lovamért,

Inkább jajgatok szegény lovasért.

 

    Nagy László fordítása

 

 

 

TŰZ LOBBAN

 

Tűz lobban, a mezőn lángra kapva,

Vadkacsa-raj röppen a magasba.

Sihederrel tartja lakodalmát,

S holt urát az özvegy kikacagja.

 

Hegytetőn áll sok derék, sudár fa,

Levelüket szél fújja, lerázza,

Elsodorja sokezer mérföldre.

Visszaszáll-e egy is még az ágra?

 

    Garai Gábor fordítása

 

 

 

NYÁJAT TERELEK

 

Nyájat terelek a völgybe,

A fehér kos megy előre.

Vénülő lány nem megy férjhez,

Eget-földet szidhat össze.

 

Ó, jaj nekem, ó, jaj nekem,

Szakadatlan rád gondolok,

Balkarod a fejem alatt,

Ha megfordulsz, megfordulok.

 

Simogatom a szakállad,

Nézem arcod, babusgatlak.

Ha már nem gondolsz a lányra,

Erőszakkal nem foghatlak.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

A VÖLGY KÉT VÉGE

 

Városban a nagy fiú, a kicsi kívül.

Íjam íve húratlan,

Nyilam hegye életlen,

 

Hogyha elfogy élelmem, meddig éhezem?

Mentsd meg életem!

Mentsd meg életem!

 

Fogoly lett a nagy fiú, nagy a szégyene,

Éhezik, a dér veri, vacog a foga.

Öccse rangos, gabonán nyihog a lova,

Értem sajnálja a pénzt, nem vált ki soha!

 

    Nagy László fordítása

 

 

 

FŰZFA-TÖRDELŐ

 

(Férfi:)

Lovamra szállok, nem fogok ostort,

Fűzfabokorról tördelek ágat;

Bárhova térek, csak fuvolázok,

Nagy úton járót, sorvaszt a bánat.

 

(Nő:)

 

Kétség epeszti asszonyi szívem,

Lennék lovagló-ostorod néked,

Jártodban mindig karodra fűzhess,

Ültödben mindig övezzem térded.

 

(Férfi:)

 

Nézem a Meng-csin-béli folyóban

Mint hajladoznak bús fűzfaágak.

Fogságba estem, szavát sem értem

Kínaiak sok furcsa dalának.

 

(Nő:)

Vár a tüzes ló hős lovasára,

Sebes futású mén kell a hősnek.

Nyomában por kél, mely ha eloszlik,

Ott marad holtan, akit legyőztek.

 

    Fodor András fordítása

 

 

 

A VIDÁM FICKÓ

 

Befordultunk a borivó-házba

Szegény megfáradt, hókás lovammal.

Pénzem nem volt. A ház padlatára

Rajzoltam egy kört fizetésképpen.

 

– Hol ittad így le magadat? – kérdik –,

Akár a tűzláng, piros a képed! –

– Az én két orcám barackvirág-szín.

Ne mondjatok hát korhely legénynek! –

 

    Fodor András fordítása

 

 

 

MU-LAN

 

Ó, jaj, a jajra csak jaj tör elő,

Ajtó tövében Mu-lan sírva sző.

Nem hallani a szövőszék zaját,

Elnyomja azt a jaj förgetege.

„Ó, mondd el, kiért eped a szíved,

Kire gondoltál jajgatva, kire?”

„Nincs, akiért a szívem eleped,

Nem gondoltam én jajjal senkire,

Hadi irat jött, csatába hivat,

Fiakat gyűjt a hadba a kagán,

Tizenkét levél a hadi irat,

Minden levelén írva van apám,

Az én apámnak nincs legényfia,

Szegény Mu-lan-nak nincs egy bátyja sem,

Vásárba megyek lóért, nyeregért,

Apám helyett a hadat viselem.”

 

Keleti vásáron vett jó paripát,

Vett a nyugatin nyerget, magasat,

Déli vásáron fék-szíjakat vett,

Vett az északin ostort, sudarat,

Apja-anyjától búcsúzott korán,

Sárga Folyóhoz este érkezett,

Szülei hangját nem hallotta már,

Csak a mélységes, mormoló vizet.

Sárga Folyótól búcsúzott korán,

Fekete Viznél éjszaka megállt,

Szülei hangját ott se hallja már,

Csak a hu-lovak barbár dobaját.

 

Száll tízezer li-t, sok vasa vele,

Hágón, szoroson könnyen átrepül,

Csupa gong-hang lett észak hidege.

Észak tündököl, bong a vasruhán,

Száz csatát kiáll, osztogat halált,

Hazajöhetnek: csak tíz év után.

 

Majd elmegy ő a Menny Fia elé,

Majd a Menny Fia csarnokában ül,

Érdemeinél érdem nincs nagyobb,

Kaphat adományt ezren is felül.

Kérdi a kagán: vajon mit kíván,

„Magas hivatalt Mu-lan nem akar,

Csak tevét, amely megjár ezer li-t,

Falumba, kagán, küldj haza hamar.”

 

Hallják a szülők, lányuk, íme, jön,

Fogják reszketőn künn a kapufát,

Hallja húga is, hogy a nénje jön,

Arcot pirosít, piperéz ruhát,

Hallja öccse is, hogy a nénje jön,

Leöli kövér malacát, juhát.

Mu-lan belép a keleti kapun,

Nyugati szárnyban kifújja magát,

Lecsücsül ágyán, vetkezésbe kap,

Vad csata-köntöst lányruhára vált,

Tükrében rezget felleg-hajfodort,

Sárga virággal befonja haját,

Várnak az ajtón mind a katonák,

Hökkenve nézik Mu-lan-t, a leányt,

„Tizenkét évig vitéz volt velünk,

Most meg szemünk egy kisasszonyra lát.”

 

Bak-nyuszi lába, irama sebes,

Párja szemén a fátyolka veres,

De ha egyformán megiramlanak,

Mondd meg, melyik a nőstény meg a bak!

 

    Nagy László fordítása

 

 

 

TÖLÖSZ DAL

 

Sötét hegynél

tölösz puszta.

Kerek az ég sátra,

borul négy irányra.

Nagy a kékség,

végtelenség,

szél fúj, fű lehajlik,

nézek a juhnyájra.

 

    Nagy László fordítása

 

 

 

FŐVÁROSI RIGMUS

 

Egyenes, mint a húr?

Felkötik cudarul.

Oly görbe, mint horog?

Hivatalt kap, nagyot.

 

    Fodor András fordítása

 

 

 

ISMERETLEN KÖLTŐK

 

HUAJ-NAN HERCEGÉNEK DALA

 

Egy lábnyi selyem

szépen csillogó.

Egy mérő köles

dugig laktató.

Bátyja és öccse

nem összevaló.

 

    Weöres Sándor fordítása

 

 

 

SÓHAJ

 

Hányan gyűltek a datolyafához!

Ideje van minden virulásnak.

Ma piroslik, hervadni kezd másnap,

négy táj felől árad még a vendég.

Ám ha, mint e mai nap, kifárad,

rá se néznek, akik arra járnak.

 

    Kemenes Inez fordítása

 

 

 

RIGMUS

 

Az árva nyúl keletre fut,

mégis észak táját nézi.

Ruhából nincs jobb az újnál,

emberből legjobb a régi.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

 

KIMEGYEK A VÁROS KELETI KAPUJÁN

 

(Asszony:)

Kimegyek a város keleti kapuján,

s távolban, a délre vivő utat lesem.

Valaha, egy téli, szeles-havas napon

azon ment el tőlem az én szerelmesem.

 

(Férfi:)

Szeretnék átkelni a Nagy Folyó vizén,

de a víz mély, s nem visz híd a folyón túlra.

Bár lehetnénk sárga darupár mi ketten,

hogy magasra szállva megtérjünk falumba.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

RÉGI NÉGYSOROSOK

 

1

 

Fejsze nem vág, gyékény hül,

itt maradtam nyél nélkül.

Mind a kettő megkerül,

ha a sarló hegyre ül.

 

2

 

Feketül az őszi ég,

látszik a folyam-fenék.

Vágyamat hozzád vigyék

lótusz-szál, teknőc-fejék.

 

3

 

Széltől a fű bárhogy hajlik,

gyökerétől el nem válik.

Hát akiben érzés lakik,

hűtlenné az hogy válhatik?

 

4

 

Déli hegy ringat egy kasszia-fát,

mandarinkacsa-pár ágára szállt.

Keresztbe fekteti hajló nyakát

boldogan tízezer tavaszon át.

 

    Hules Béla fordítása

 

 

 

RÉGI DAL

 

Ha az orchidea füvek között élve

illatát nem hinti, csupán az útszélre,

bizony levágják majd őszidőn sarlóval,

s füvekkel szénába lökve éri vége.

 

    Szerdahelyi István fordítása

 

 

 

KLASSZIKUS KÍNAI KÖLTŐK, I-II.
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1967.

Csongor Barnabás: Előszó
Klasszikus kínai költők, I. kötet tartalma
Klasszikus kínai költők, II. kötet tartalma

DOCX: Versfordítások, I. kötet, i-ii. rész, 39-422. oldal > HTML
DOCX: Versfordítások, I. kötet, iii. rész, 423-691. oldal > HTML
DOCX: Versfordítások, II. kötet, iv. rész, 5-336. oldal > HTML
DOCX: Versfordítások, II. kötet, v-vi. rész, 337-572. oldal > HTML

I. A gyűjtemény költői
II. Tárgyi magyarázatok