Kínai
költők
mutatója
C
Caj Jen
Caj Jung
Caj Sen
Cao Cao
Cao Cse
Cao Csü
Cao Je
Cao Pi
Cao Su
Cao Szung
Ce-je
Co Jen-nien
Co Sze
Csan Fang-seng
Csang Caj
Csang Csi
Csang Csiao
Csang Csien
Csang Csien
Csang Csiu-ling
Csang Csu
Csang Han
Csang Heng
Csang Hszie
Csang Hua
Csang Jang-hao
Csang Ji-ning
Csang Jü
Csang Jüe
Csang Ko-csiu
Csang Kuj-ling
Csang Pen
Csao Ji
Csao Meng-fu
Csen Ce-ang
Csen Lin
Csen Tao
Csen-kung Szuj
Cseng Csü
Cseng Fu
Cseng Hszia
Csi Kao-ti
Csi Tien-hsziang
Csi-vu Csien
Csia Ji
Csiang Cung
Csiang Jen
Csiang Kuj
Csien Csi
Csien Fu
Csin Csang-hszü
Csin Csia
Csin Tao-jü
Csing Jüan-csi
Csing Kuan
Csiu Cse
Csou Ce-cse
Csou Pang-jen
Csuang-ce
Csu Csao
Csu Mu
Csu Tun-zsu
Csuang Nan-csie
Cuj Hu
Cuj Huj-tung
Cuj Lu
Cuj Tu
F
Fan Csen
Fan Jün
Fang Hsziao-zsu
Faxian
Feng Ce-csen
Feng Jen-csi
Fu Hszien
Fu Hszüan
Fu Ji
H
Han Fej
Han Hung
Han Jü
Han-san
Han-tan Sun
Ho Cse-csang
Ho Hszün
Ho Sao
Hou asszony
Hszi Kang
Hsziang Hsziu
Hsziang Kao
Hsziao Tung
Hszü Kan
Hszüe Feng
Hszüe Neng
Hszüe Tao-heng
Hszün Csing
Hu Ceng
Huang Ting-csien
Hung Maj
J
Jang Csi
Jang Csiung
Jang Hsziung
Jang Hszüan-cse
Jang Jün
Jang Sen
Jang Szu
Jang Taj-csen
Jang Van-li
Jen Cse-tuj
Jen Hszüan
Jen Jen-cse
Jen Jü
Jen Su
Jin Csung-ven
Jin Keng
Jing Csü
Jing Jang
Jü Csien-vu
Jü Hszi
Jü Hszin
Jüan Csen
Jüan Csie
Jüan Hung-tao
Jüan Kaj
Jüan Su
K
Kan Pao
Kang Csin-cse
Kao Csi
Kao Ming
Kao Si
Kao Ven-hsziu
Ko Hung
Kou Csun
Ku Hsziung
Ku Jün
Kuan Han-csing
Kung Cse-kuj
Kung Ping-csung
Kung Sao-an
Kung Zsung
Kuo Csen
Kuo Pu
Kuo Taj-csi
L
Lao-ce
Li Csao-vej
Li Csen
Li Csien-fu
Li Csing-csao
Li Fang
Li Ho
Li Hszün
Li Hua
Li Jen-nien
Li Ji
Li Kung-cö
Li Ling
Li Meng-jang
Li Mi-an
Li Pin
Li Sang-jin
Li Sen
Li Sze
Li Taj-po
Liang Hung
Lin Csing-hszi
Lin Hung
Lin Jü-tang
Lin Pi
Liu Csang
Liu Csang-csing
Liu Csen
Liu Csi
Liu Csung-jung
Liu Cung-jüan
Liu Fang-ping
Liu Hszi-csün
Liu Hszie
Liu Jung
Liu Jü-hszi
Liu Jün
Liu Kun
Liu Ling
Liu Sen-hszü
Lo Kuan-csung
Lo Pin-vang
Lu Csao-lin
Lu Cse
Lu Csen
Lu Csi
Lu Csüe
Lu Ju
Lu Jün
Lu Kuj-meng
Lu Lun
Lu Tung
Lu Xun
Lü Jen
Lü Pin-lao
Lü Pu-vej
M
Ma Cse-jüan
Ma Jüan
Mao Ce-tung
Mao Csang
Mej Jao-csen
Mej Seng
Mencius
Meng Csiao
Meng Hao-zsan
Meng Jüan-lao
Miao Hszi
Mo Ti
N
Naj-tö-veng
Na-lan Hszing-tö
Ni Can
Niu Szeng-zsu
O
Ou-jang Csien
Ou-jang Csiung
Ou-jang Hsziu
P
Pan Csao
Pan Csie-jü
Pan Jo
Pan Ku
Pan Ni
Pao Csao
Pao Csün-huj
Pao Ling-huj
Pi Zsi-hsziu
Po Csin
Po Csü-ji
Po Hszing-csien
Po Pu
Pu Szung-ling
S
Sang Csung-hszien
Sang Jang
Sang-kuan Ji
Sang-kuan Van-er
Sao Jung
Sen Csi-csi
Sen Csou
Sen Csung-hszien
Sen Csüan-csi
Sen Jüe
Sen Tao
Si Csung
Si Csün-pao
Si Naj-an
Si-tö
Sze-kung Su
Sze-kung Tu
Sze-ma Hsziang-zsu
Sze-ma Kuang
Sze-ma Piao
Szu Hszün
Szu Si
Szu Tung-po
Szu Vu
Szun Cso
Szun Csu
Szung Csi
Szung Csi-ven
Szung Jü
Szung Lien
T
Taj Su-lun
Tao Hung-csing
Tian Han
Tu Fu
Tu Hszün-ho
Tu Kuang-ting
Tu Mu
Tu Sen-jen
Tung Csung-su
V
Vang An-si
Vang Can
Vang Csang-ling
Vang Csi
Vang Csien
Vang Csung
Vang Fan-cse
Vang Fu
Vang Han
Vang Hszi-cse
Vang Jü-cseng
Vang Jüan-csang
Vang Pao
Vang Pao (költő)
Vang Po
Vang Si-fu
Vang Szeng-ta
Vang Vej
Vang Vej (költő)
Vej Cseng
Vej Csuang
Vej Jing-vu
Vej asszony
Ven Ce-csen
Veng Ting-jün
Vu Cseng-en
KÍNAI KÖLTŐK VERSEI (ÖSSZEGYŰJTÖTT MAGYAR FORDÍTÁSOK)
A Terebess Online
https://terebess.hu
különlapja
Szu Tung-po / Szu Si (1037-1101)
[Su Dongpo 蘇東坡
/ Su Shi 蘇軾]
versei
Tartalom
Han Kan tizennégy lova (Demény Ottó)
A Csen-hszing toronyra (Szerdahelyi István)
Csao Jüe-cse csordát ábrázoló festményére (Donga György)
Öcsémmel, Ce-Ju-val, a Min vizénél emlékezünk (Demény Ottó)
A hatodik hó huszonhetedik napján írtam részegen (Demény Ottó)
A Hszi-Lin kolostor falára (Demény Ottó)
Az érc-ökör év tizenegyedik havának (Demény Ottó)
Vang Vej és Vu Tao-ce képei (Solymos Ida)
Fent a Jün-lung-san-hegyek között (Szerdahelyi István)
Óév napján az Árva-hegyen kószálva (Szerdahelyi István)
Öcsémet, Ce-ju-t gúnyolva (Szerdahelyi István)
Ce-ju-val tréfálkozva (Demény Ottó)
A Csin-san kolostornál kószálva (Donga György)
Elindulván Jing-kou-ból először láttam (Donga György)
Az ősz beálltának napján (Demény Ottó)
Betegen elballagtam kegyes látogatásra (Demény Ottó)
Liu Ce-jü-vel a Darvak Erdejének kószáltunk (Solymos Ida)
A fővárosból a kikötőbe jöttem (Szerdahelyi István)
Citerajáték az Édes Harmat kolostorban (Solymos Ida)
Ce-ju-val a selyemhernyó-vásárban (Szerdahelyi István)
Ce-ju-val a zöldben járva (Szerdahelyi István)
A Százlépésnyi Áradat (Solymos Ida)
Ezt láttam a tizedik hónap tizenhatodikán (Solymos Ida)
Cseng számtartót kísérve (Solymos Ida)
A Kilenc Halhatatlan Hegyén éjszakázva (Solymos Ida)
Út-menti virágok (Solymos Ida)
A halhatatlanság füve (Szerdahelyi István)
A tónéző toronyban éjszakázom (Solymos Ida)
Őszközép ünnepe a folyón (Csongor Barnabás)
A Gubbasztó Bölcs Három Szakadékjának hídja (Szerdahelyi István)
Bambuszok (Szerdahelyi István)
Csen Haj-csou tutajraszálló pavilonja (Solymos Ida)
Éjjel, hajóban ébredve (Szerdahelyi István)
Vihar a Ju-mej-csarnoknál (Solymos Ida)
Emlékezés a Vörös Falnál ( Weöres Sándor)
A bambuszlevél-bor (Weöres Sándor)
A Vörös Falnál (Csongor Barnabás)
A barbár halászok (Szerdahelyi István)
Hszin-cseng útján (Solymos Ida)
Óda a kasszia-borhoz (Demény Ottó)
Óév esőben (Szerdahelyi István)
Kuo-Hsziang-cseng házánál megittasodva (Szerdahelyi István)
Tan-er-be érve szereztem egy kutyát (Szerdahelyi István)
A vén halász (Weöres Sándor)
Álmatlan éjjel (Demény Ottó) .
Feloldhatatlan bánat (Szerdahelyi István)
Részeg aggastyán módjára (Szerdahelyi István)
Fiam születésekor (Kosztolányi Dezső)
Költő a hegységben (Kaffka Margit)
A rózsabárka (Ágner Lajos)
A kvang-tungi kisleány (Ágner Lajos)
Lemondás (Ágner Lajos)
[A Lu hegy vízköd fátyolában] (Maleczki József)
[A ködbeborult Lü-hegy és a Cse-folyó hulláma!] (Terebess Gábor)
HAN KAN TIZENNÉGY LOVA
Két jó ló együtt vágtat, nyolc pata egybedobban,
Két pej nyakát görbíti, lobog a farkuk hosszan.
Egy ló előre vágtat, kettő fölveti farát,
Egy élesen fölnyerít s oldalt lépdel nyugodtan.
Őszhajú lovász figyel, lóról őriz lovakat.
Ló volt másik éltiben, érti minden szavukat.
Nyolc ló hátul lépdegél, a patakhoz inni megy,
Mintha ide hallanám boldog szürcsölésüket.
Épp átért az eleje, fölhajtva a darvakat,
Kik a vízben lépőknek csipdesik a nyakukat.
Már csak egy van, az az egy sárkány, mily tüzes szemek.
Nem moccan és nem nyerít, farkával szél incseleg.
Han mester ecsetje hű; ezek igazi lovak.
Én a képet néztem és úgy írtam a sorokat.
Nem él Po és Han sem él, méltó arra ki lehet,
Olvasni a versemet, megcsodálni képedet?
Demény Ottó fordítása
A CSEN-HSZING TORONYRA
A hegység, folyó s a város képe
beleolvad lenn a végtelenbe.
Kalmárok, csókák és varjak hangja
messziről mintha egyforma lenne.
Milyen magasba nyúlik e torony?
Milyen ember volt, aki emelte?
Kihajlok, s a nap alattam nyugszik,
kinyújtom, s csillag száll tenyerembe.
Vang úr vágatta ki a hegy fáit,
úgy lett e mű: száz éve rendelte.
Képmása itt van a torony alatt:
arca érc, szeme mint a késpenge,
s éppúgy tornyosul, akár e torony,
nyolc-kilenc lábra nőtt izmos teste.
A megboldogult kegyetlen volt bár,
ámulatot szül mindmáig tette.
Liheghetünk, míg csúcsára mászunk,
aki alkotta, miképp győzhette?
Csodáljátok meg Vang Jen-csao tornyát:
merész s okos volt e férfi lelke.
Szerdahelyi István fordítása
CSAO JÜE-CSE CSORDÁT ÁBRÁZOLÓ FESTMÉNYÉRE
Juhok és marhák között éltem egykor,
Midőn falun töltöttem időmet.
Mintha hajóra szálltam volna, marhaháton
Utaztam be a végtelen mezőket.
Ember sehol, hajóm mellett vonultak a partok,
Olvastam hátán: a jószág rá se hederített.
Előttünk százszám kóboroltak a juhok,
Szinte dobszó volt az ostor éber füleiknek.
Karikásom szíja nemhiába forgott,
Az elkóricálóknak jól odacsördített!
A vizenyős réten buján nőtt a fű meg a fa,
Éppen erre éhezett a töméntelen állat.
Bekalandoztam völgyhajlatokat, hegyoldalakat,
Vitt izmom, erős csontom – és sose voltam fáradt.
Bambuszkalapom verte az eső,
Sásköpenyembe a vihar szele tépett,
Megöregedtem, elmúlt az idő;
Mihaszna most, hogy fürkészem e képet?
A ló keleti szélre hegyezi fülét,
Bánatos vagyok, fájdalom ég bennem:
Mért nem a jószágok közt töltöttem időm
Öregségemig – egész életemben?
Donga György fordítása
ÖCSÉMMEL, CE-JU-VAL,
A MIN VIZÉNÉL EMLÉKEZÜNK
Tudod-e, mihez hasonló, bárhol éljünk, életünk?
Száll a hattyú s megpihenni hóra, sárba tapodik,
De ha újra messzi lebben, mit mondhatnál róla már?
Nem hagy maga után semmit, csak karmának nyomait.
Vagy nézd a holt szerzetesek hamva felett a sztupát,
Málló falon nem leled föl régi írás betűit.
Múlt időkön ha tűnődünk, visszatér-e volt ízük?
Elfáradtunk, az út hosszú, póklábú öszvér nyerít.
Demény Ottó fordítása
A HATODIK HÓ HUSZONHETEDIK NAPJÁN
ÍRTAM RÉSZEGEN
Nehéz felhők árnya gyűlik, de még látszik az orom.
Fehér eső fürge gyöngye verdesi a csónakom.
Gördülő szél jő a partról, játékukat megtöri.
Az égszínű tó vizére rásötétlik a torony.
Riasztanak halak, békák fölcsobbanó neszei,
A tó tükrét a gazdátlan lótusz árja ellepi.
A távoli holddal játszom s ahogy csónakom lebeg,
Peremén föl-fölbukkannak a part sötét hegyei.
Demény Ottó fordítása
A HSZI-LIN KOLOSTOR FALÁRA
Szemből nézve hegylánc, oldalról egy orom csak,
S bármerről nézem, egyre változó, más alakzat:
Lu-san, nem ismerem teljes arcodat én se,
De tudom – végzetem foglya e sziklafoknak.
Demény Ottó fordítása
AZ ÉRC-ÖKÖR ÉV TIZENEGYEDIK HAVÁNAK
TIZENKILENCEDIKÉN ÖCSÉMTŐL,
CE-JU-TÓL BÚCSÚZVA, LÓHÁTON ÍRTAM
CSENG-CSOU NYUGATI KAPUJÁNÁL,
ÉS ODAADTAM NÉKI
Nem ittunk, bort se láttunk, mitől vagy mégis részeg?
Mámoros kedvvel űzöd fölnyergelt paripádat.
Már szüleire gondol a boldog hazatérő.
Ha magamra maradtam, mért bánkódnék utánad?
Visszanézek a hegyről, közöttünk völgyek, dombok,
Föveged föl-föl bukkan, távolodsz, nem is látlak.
Megborzongok; hideg van s vékony a ruha rajtad,
Sovány lovad a tűnő holdfényt tiporva vágtat.
Ki útra kél, bús dalt zeng, s boldog, ki otthon élhet,
Tűnődnek is a szolgák – mért engem mar a bánat?
Ó, tudom, el kell válni, mert ez az élet rendje,
De félek – hóra hó jön, az évek tovaszállnak.
Mikor hallhatjuk ismét, didergő lámpa mellett
Halk eső kopogását, neszét az éjszakának?
Te is tudod, az emlék szép és felejthetetlen.
Vigyázz! magad ne kínozd, örülj a hivatásnak.
Demény Ottó fordítása
VANG VEJ ÉS VU TAO-CE KÉPEI
Vu Tao-ce hová festette képeit?
Díszítik Pu-men és Kaj-jüan templomát.
A „Keleti sztúpá”-t őrzi a Kaj-jüan,
keze nyomát ottan Vang Vej hagyta reánk.
Festmény van itt fölös, jobbak a jók között,
e két mester műve jók közül is kivált.
Vu lényeget mutat, vakmerő, mint a sas,
kavargón áradó, mintha látsz óceánt;
szél szalad, szakad a zápor, vihar kél, felhő ficánkol,
ecsete még oda sem ért, s a kép megéled, csupa láng.
Két néptelen liget között színesen gomolyog a köd,
elhagyja Fuszang tartományt, s föltündököl a napvilág.
Középütt a Tökéletes a múlandóságról beszél,
a megigazult könnyezik, tévelygő veri homlokát,
versengve rontanak elő ezrivel és tízezrivel
ördög-bíró barbár urak, teknőc-fejű haramiák.
Vang Vej igazában költőnek is remek,
övén mindig írisz, vagy jószagú virág.
E falfestmény előtt töretlen látom őt:
verseiből ismert legtisztább önmagát.
Elhamvadott a darucsont, mit sok tanítvány égetett,
s az ő szívük, mint hűlt hamu, többé sosem hevülhet át.
Kettős bambuszbokor sarjadt a kapuban:
kusza levél-világ, ág-összevisszaság,
a sok havas bütyök deres gyökérig ér,
ám kibogozható minden vékony kis ág.
Vu mester, meglehet, festőnek nagyszerű,
freskója hirdeti a mesterség-tudást.
Ám Vang Vej eljutott a képen-túlihoz,
mint a szárnyas szent a kalitkából kiszállt.
E két mester, hiszem, mindenkinél különb,
de Vej szebb köntösű s nem véti el szavát.
Solymos Ida fordítása
FENT A JÜN-LUNG-SAN-HEGYEK KÖZÖTT
Részegen feltántorgok a Sárgamályva-dombra,
teli szerteszórt kövekkel – mintha juhnyáj volna.
A dombtetőn hanyattesem szikla-pamlagomra,
s nézem, mint vakít az égi felhőtornyok orma.
Szél száll, dalolni kezdek, a völgybe hull a nóta,
s aki meglát, hahotázik, csapkod, tapsol sorra:
„Rajta van a mandarinon, lám, a bolondóra!”
Szerdahelyi István fordítása
ÓÉV NAPJÁN AZ ÁRVA-HEGYEN KÓSZÁLVA
MEGLÁTOGATOM HUJ-CSIN-T ÉS HUJ-SZE-T,
A KÉT SZERZETEST
Havazásra áll az idő,
fellegek lepik a tavat.
Torony s hegycsúcs hol felbukkan, hol elvész a pára alatt.
Kövek között tiszta víz fut, számlálhatni a halakat,
senki sincs az erdőben, csak egymást hívó vadmadarak.
Családomhoz nem veszem most, óév napján sem utamat:
kocsim eddig csupán hírből ismert bölcsek felé halad.
Ám e híres szerzetesek lakóhelye merre marad?
Kanyarog az országút a Drágafelhő-hegység alatt,
az Árvahegy árva, kihalt, lakni rajta ki akarhat?
Mégsem árva e hegy, hisz itt Tao-t bíró bölcsek laknak.
Meghitt, meleg a bambuszház, megóvja a papírablak,
s ők darócba bújva, gyékény szőnyegükön szundítanak.
Fagyos szél fúj, messzi az út, s így kocsisom sürget, nyaggat,
befog s morog, hogy menjünk, bár nincsen vége még a napnak.
A hegylábtól visszanézek: fenn fa s felleg összeszalad,
s nem látni mást, csak a torony körül szálló sasmadarat.
Silány volt e kirándulás, bennem mégis öröm fakad,
mikor otthon, mint egy álmot, idézem a látottakat.
Üldözve a tűnő tájat, gyorsan írom e szavakat,
mert bajos lesz utolérni e szép élményt, ha elszalad.
Szerdahelyi István fordítása
ÖCSÉMET, CE-JU-T GÚNYOLVA
Halomban áll egy rakás poros könyv,
akár egy kukac, úgy rágódsz rajta.
Aki a bölcsek szándékát érti,
nem merül el az írott malasztba.
Üres a korong, ha kész a fazék,
puszta a húr, ha elrepül hangja.
Emlékezz, hogy a bölcs kerékgyártó
Huan herceget hogy kikacagta!
Szerdahelyi István fordítása
CE-JU-VAL TRÉFÁLKOZVA
Van-csiu mester megnőtt, akár a hegyek, oly nagy,
De hivatala apró, apró, miként a csónak.
Hétrét görnyed, majd ásít, nyújtózik s feje bánja,
Hát szent könyveket olvas s bölcs történettudókat.
Szél tépi függönyrojtját, arca esőben ázik,
A mester azt se bánja, társai zúgolódnak.
Mint Tung-fang Szo-n nevetve, tán magad holtra ennéd,
Vagy esdenél e Csin-hez, míg hűs eső pátyolgat?
Marakodnak előtted – mondd, érdemes-e szólnod?
Az éggel jársz te bizton, érzékeid nyugodtak.
Tízezer művet ismersz, de nem tudod a törvényt.
Így urad hogy tehetnéd Sun s Jao módján bölccsé?
Körül parasztot bizgat felhőnyi ernyős írnok,
S szádon a nyomor íze, válik a só is mézzé.
Ajtód előtt történjék bármi, te rá se nézel,
S bár hajlott fővel jársz-kélsz, de lelked az erényé.
Ju-hang hadbiztosának érdeme vajmi kétes,
S nézz festet csarnokába, mily nagy s zászlókkal ékes.
Két tornya tör az égre, oda eső be nem vág,
Sok szoba, kevés ember. Künn a szél fütyörészhet.
Ami szégyen volt régen, ma nem szégyenli senki.
Hontalant sújt a korbács, mert bűnbe kellett esni.
Az úton Jang Hu lépked, megállsz és beszélsz véle,
De magadban tudod jól – az igent nem mondod ki.
Fönt élni s alantas célt szolgálni hogy lehetne?
Eltűnnek most a bátrak, nincs szükség erényekre.
Sima modor, ügyesség, ez a karrier útja?
A hadbiztossal voltál hajdan azonos rangba,
Ma megtört és öreg vagy, semmire nem használnak.
Mi a nehéz s mi könnyű? bízd csak kortársainkra.
Demény Ottó fordítása
A CSIN-SAN KOLOSTORNÁL KÓSZÁLVA
Ott, ahol a folyam ered,
Ott élek én, ott van a lakásom,
De ha szólít a hivatal,
A folyót a tengerig bejárom.
Arrafelé az áradat
Tíz láb magas; télidőn is látni,
Hogy a partot homok fedi,
Sárga föveny, áradás utáni.
A déli part szegélyénél
Kopár szikla; a hullámok karja
Mélybe nyomja, majd a sekély,
Apadó víz tükre fölé tartja.
Felmászok a tetejére,
Körbenézek; mindenütt a tájon
Hegyek tornyosodnak,
Égbenyúló karéjukat látom.
Bánat fog el. Későre jár.
Visszaútra ladikost keresnék,
De egy barát jön és kérlel,
Nézzem meg a hegyi naplementét.
Sima a víz, enyhe szellő
Finommívű mintákat húz rajta.
Rőt az alkony, egészen az
ég feléig, akár a hal farka.
Most szüli a folyam lelkét:
A víz alatt az arany hold táncol.
Őrcserére, másodikra,
Kivándorol a nagy éjszakából.
A folyónak is van szíve:
Fáklyatűzként ragyog ott lent mélyen.
Lángban a hegy. Felneszel a
Fészken ülő madár ijedtében.
Hazatérek bánatosan,
Lepihenek. Ó, bár megtudhatnám;
Ha nem ember, nem is szellem,
Ki hozta e búbánatot énrám?
Nem vágyom én soha vissza
Hegyek közé, e folyamvidékre,
Állom szavam, bár a folyam
Istene meg is neheztel érte.
Megkövetem majd az istent,
Bocsásson meg, ne sújtson örökké.
Úgy igaz, mint a folyóvíz:
Nem megyek én oda soha többé.
Donga György fordítása
ELINDULVÁN JING-KOU-BÓL
ELŐSZÖR LÁTTAM A HUAJ HEGYEIT,
S EZEN A NAPON ÉRTEM SOU-CSOU-BA
Tenger felé visz az utam
A folyamon éjjel-nappal végestelen-végig.
Hajómat az őszi fényben
Nyárfasor és hervadozó sásvirág kísérik.
Hej, a folyón, a Huajon,
Ki tudja, hogy közel van-e az égbolt vagy messze?!
Ringanak a kék hegyek is
A hajóval le-lebukva, majd felemelkedve.
Elétűnt már Sou-csou,
A távolban fel-feltűnik fehéren a tornya.
Messze még a Sárganád-domb,
A folyónak, kis hajónknak ott lesz fordulója.
A hullámok elsimultak,
Enyhe a szél, nem láthatok el odáig mégsem.
Ott vár az én hű barátom,
Fehér ködben vágyakozva várja érkezésem.
Donga György fordítása
AZ ŐSZ BEÁLLTÁNAK NAPJÁN,
CSOU ÉS HSZÜ URAKKAL EGYÜTT
A LING-JIN KOLOSTORBAN HÁLTUNK
ÉS ESŐÉRT IMÁDKOZTUNK
Száz kis asztalka gátol a szabad nyújtózásban,
Minden levélke őszt zúg, fekszünk szemközti ágyban.
alá, miként a dér s hó, betör a holdnak fénye,
Víz zsong citerahangon, mintha zengne a párna.
A rög-világ sok íze felesel mindenünnen
S a gubbasztó hegycsúcsok kényelmes, vén magánya.
Csak aggodalmunk ég még, csak a parasztot féltjük,
S tűnődünk – mért halványul a Csillagfolyam árja.
Demény Ottó fordítása
BETEGEN ELBALLAGTAM KEGYES
LÁTOGATÁSRA A CSING-CE KOLOSTORBA,
HOL CSOU CSANG-KUAN APÁTÚR
VERSSEL INVITÁLT, HOGY LÁTOGASSAM MEG
A LING-JIN KOLOSTORT;
E VERSSEL FELELTEM NÉKI
Hallom, elment a bölcs agg, el a déli hegyekbe.
Kisöprette a széllel elébb ötszáz szobáját.
Illő egyedül járnom ez idegen világban.
Bár uram vagy s barátom, hogy akaszkodhatnék rád?
Tudom – az öröm egyre kevesedik a korral,
S nincs férfi, kinek sorsa minden nap könnyű vígság.
A Felhők Urát kérném, keresse meg a földet,
Ahonnan visszaút nincs – e fáradt szív hazáját.
Demény Ottó fordítása
LIU CE-JÜ-VEL A DARVAK ERDEJÉBEN
KÓSZÁLTUNK VISSZAVONULT BÖLCSEKET IDÉZVE,
AZUTÁN ITTASAN
BETÉRTÜNK CSENG CSING-SUN-HOZ
Kikeletkor téli bor is ragyogást önt az emberbe.
Arcainkat visszaútban tavaszi szél legyezgette.
Liu úr tanyája mellett deres bambuszok vénülnek,
Taj úr hegyének tövében vad barack-illat száll szerte.
Hegyormok selyemszőnyegje az égbolttal olvad össze,
vándorokat ver a patak igazgyöngy-fényű permetje.
Furulyástul egy remetét ide honnét keríthetnék,
hogy egy trillája e pompás mélyzöld lankát megrepessze?
Solymos Ida fordítása
A FŐVÁROSBÓL A KIKÖTŐBE JÖTTEM
S HAJÓRA SZÁLLVA ÍRTAM
E NYOLC VERSSZAKOT:
NEM TUDOM, KI ÉRTI, S KIBEN
KELTENEK MAJD VISSZHANGOT ÉRZÉSEIM
Zöld fűben tanyázva békák énekelnek,
s fűzfákon kabóca cirpel a víz mellett;
véletlen vetődtem csupán e vidékre,
s mikor ideértem, az eső épp elment.
Madarak örülnek, a hálót feledve,
halak is örülnek, a horgot feledve;
minek válogatni, örömet hol leljünk?
Gond s bánat örvénylik úgyis világszerte.
Tűzhely-lángtól, füsttől eleven e falu,
a hajnalsugárzás melege oly enyhe,
csinosak a kertek, földek errefelé:
Jüan-ming-ként mért nem térsz vissza e helyre?
Nem hajszolom magam s nem is vagyok lassú;
lágyan csap evezőnk a hömpölygő árba,
s elhagyjuk hajónkat a zsibvásár mellett,
míg nyílik a zsilip s felcsap hűs hulláma.
Dél lesz, a csónakos is szenved a hőtől,
árnyékos öbölben tartjuk pihenőnket.
Tavaszünnep előtt szeszélyes az idő,
s mint leomló hegyek, sötét felhők jőnek.
Tízezer barlangból bőgő szélvész sípol,
dühöngő szél szórja szét az égi tavat,
s a Serpenyőcsillag és a Kosárcsillag
felborul az égen egy pillanat alatt.
A Jing folyó és a Han nem azonosak,
de ez is olyan zöld, mintha szőlő volna.
Bánom, hogy nincsen itt egy Hsziang-jang-i gyerek,
hogy a „Rezes cipőt” szépen eldúdolja.
Igaz, hogy verseim mind faragatlanok,
de rímem csilingel, mert kedélyes vagyok.
Ahogy múlik az év, oszlik bajom, gondom,
ám a vén kút minden ok nélkül kavarog.
Szerdahelyi István fordítása
CITERAJÁTÉK AZ ÉDES HARMAT KOLOSTORBAN
Sok-kilátású toronyban pendül az isteni dallam,
a húr egyre nekilendül, mintha bánattól szakadtan.
Följön a Folyam Tündére: köd-esőt sír bánatában,
Úszó Jádé-t fennen szálló hullám hintáz szakadatlan.
Főnix-pár szavát a dallam tele-szívvel szólaltatja,
így jajong a Három Szoros valahány elárvult majma.
Az Illatos Tavasz dalát együtt játsszák citeráddal,
deres fák hegyére szállva, lankadatlan kopogtatva.
Solymos Ida fordítása
CE-JU-VAL A SELYEMHERNYÓ-VÁSÁRBAN
A Su-beli emberek közt szegényes a ruha s étek,
de ha vigad a Su-beli, abban nem ismer mértéket.
Amit ezer ember szánt s vet, tízezret etetnek abból,
de egy évi küzdés után kikeletkor jót henyélnek.
Henyéléskor selyemhernyó-vásárt tart a Su-beli nép,
s hajszolja az örömöket, elfelejti az ínséget.
Tavaly, mikor leszállt a dér, levágták az őszi nádat,
abból ácsolt hernyóállvány-halmok most az égig érnek.
Cserépüstöt, motollának való tökhéj-kerekeket,
ezüstöt és selymet vesznek, versengésük nem ér véget.
emlékszem még, gyerek-konttyal, sutba vágva könyveimet
hogyan mentem a vásárba bámészkodni egykor véled.
Versengtek a vásárosok tódításban és csalásban,
s jól becsapták a hebegő és dadogó parasztnépet.
Most, ahogy e verset írom, felidézem mind a múltat:
nem fáj, hogy hazám elhagytam, az fáj, hogy elfut az élet.
Szerdahelyi István fordítása
CE-JU-VAL A ZÖLDBEN JÁRVA
Utak porán tavaszi szél rebbent pici fellegeket,
utasember örömére csillog-ragyog a kikelet.
Semmi dolgunk, az út mellett iddogálni most a legjobb.
Zsenge vetés: nem féli még a vonuló kerekeket.
Elunják a városlakók ilyenkor a szűk falakat,
s reggel lármás dübörgéssel kihajtanak a szekerek.
Dal, dobolás riogatja a hegyeket, fű-fa moccan,
mezőn szétszórt kosár, csésze: vadmadarak sereglenek.
Ki az, ki a tao-t dicsérve ennyi embert csődít össze?
Útjukba áll dühös képpel, s talizmánt oszt, hogy vegyenek.
Ha akarja, átváltoztat, s giliszta vagy hernyó leszel,
ha akarja, elvarázsol, bakkecskévé, őzzé tehet.
Nem biztos ez, kényszerűen veszik mégis talizmánját,
s lenyelik, hogy így adjanak az újévnek tiszteletet.
Pénzén berúg a szerzetes, hasra esik, s úgy motyogja:
„Lám, talizmánomnak milyen erőt adtak az istenek!”
Szerdahelyi István fordítása
A SZÁZLÉPÉSNYI ÁRADAT
Amikor Vang Ting-kuo meglátogatott Peng-csou-ban, vele és Jen Csang-tao-val apró csónakban eveztünk Sze-suj vizén. Három leány is velünk tartott, Szépszemű, Virágzó és Nemes. Északnak mentünk a Szentasszony Hegyéig, délen a Százlépésnyi Áradatig. Borozgattunk, fuvoláztunk, holdfényben tértünk haza. Úgy éreztem, hogy Li Taj-po halála óta – háromszáz-valahány éve – nem vigadtak ekkorát a földön. Később, amikor Ting-kuo egy hónap múlva elment, Cen Liao mesterrel ismét csak elhajóztunk az Áradatig. Visszaidéztem a hajdani kirándulást, melynek nyomain jártunk, és keserveset sóhajtottam. Ezért írtam két verset, az egyiket elküldtem Cen Liao-nak, a másikat Ting-kuo-nak, hogy mutassa meg Csang-Tao-nak, Su Jao-ven-nek is, hátha versre ösztönzi őket. Íme, a vers:
Hullám hullámra lép, ugrándoz szüntelen,
mint orsó, úgy szalad a csónak a vizen.
Nincs hajós-hallihó, rebben vadlúd, kacsa,
torlad meredek ár, küzd kopott köveken.
Ahogy nyúlfi szalad, sólyom ahogy lecsap,
siklunk, mint vad lovak, ezer láb mély felett;
mint a lantról a húr, mint a kézből a nyíl,
szurdokon át, ahol lótuszról gyöngy pereg.
Négyfelől néz a hegy, hajunkba túr a szél,
amerre lát a szem, örvény örvényre hág.
S örömünk percnyi bár a hegyszoros vizén,
Folyók Véne sem áld különbül őszi árt.
Nem-lét felé halad minden éjem, napom,
de ha elmélkedem, már Szillában vagyok.
A részeg zűrzavar; az álom elragad,
jaj, még a bronz-tevét is lephetik gyomok?
Egy perc – felrezzenek – letűnt ezer világ,
hátam mögött a víz szeszélyes görbület.
Darázsfészek-szerű a mohos parti szirt,
csáklyával hány öreg hajós lyuggatta meg!
Az én szívem bizony, nem állhat meg sehol,
a dolgok atyja űz – hol ér el majd a vég?
A lármás társaság a parton lóra kap,
a mestert untatja a szószátyár beszéd.
Solymos Ida fordítása
EZT LÁTTAM A TIZEDIK HÓNAP TIZENHATODIKÁN
Magas a szél, a hold sötét, folyam és felleg sárga.
Elhagytuk éjjel Huaj-jin-t, Sang-haj-ba értünk virradásra.
Áttetsző halvány permeteg: szitált a köd Sang-haj felett,
a fölkelő nap reszketeg, mint mécses pislogása.
Fölszállt a köd, felhő futott, már délben letanyáztunk,
de orkán jött észak felől s kerültünk szélfúvásba;
tomboló jégverés szakadt, rengetett ajtót, zsalukat,
elfutni se hagyott időt ijesztő gyorsasága,
sistergő mennydörgés, ricsaj, mint amikor tűzfal zuhan,
árusok rohanása, portéka összehányva...
Ezért hívtál meg bennünket, borozgassunk tenálad,
s hogy leültünk, a nap megint ráragyogott a házra;
azt hittem, nem is volt vihar, amit láttam, csak álom,
és jó volt rágondolni most a nyomtalan csodára.
Okolták érte mind a sárkányt, ki unta barlangját s odábbállt;
partüregekbe tódult mászva halak, teknőcök sokasága.
Az ostoba konfuciánus nem konyít az ékesszóláshoz,
feketét fehérrel zagyválja – ugyan ki hederítne rája?
Csak házigazdánk szava az, mire a józan ész szavaz:
„havazni fog, töltsük hát a búcsúkortyot a kupába!”
Solymos Ida fordítása
CSENG SZÁMTARTÓT KÍSÉRVE
Peng-cu tornyát körül-kanyarogja a víz,
a Lovagló Teraszt bekerítik hegyek.
Ez a hős vitézek földje ősidőktől,
ezerévi gyászt hord itt az emlékezet.
Felszállt a Nagyorrú régesrég a mennybe,
Kettős Pupillájú hamuvá széledett.
Ez a Fehér Kapu, itt hódolt meg Lü Pu,
itt pusztult Lin-huaj s vele-halt a sereg.
Liu Tö-jü császár emlékén tűnődöm.
Kóborlunk, borozunk, s kerülünk közelebb:
a kert oly elhagyott, nincs benne, csak moha,
hazátlan lesz a szív, keserű, kivetett.
A Százlépésnyi Ár felé fut a folyó,
kilenc mérföld után a szirt visszamered,
hegység és a folyó egymásnak rontanak,
a hangjuk éjszaka dörgést hord, szeleket.
Ez a Tiszta Folyó: parthossza végtelen,
tornyot rakattam én, sárgát a víz felett.
Holdfényes őszökön a városfal ragyog,
tavaszokon boros csészénk széltől rezeg.
Ülj mellém, itt a pad, vendégül vártalak.
Halld új verseimet: rubinok, türkizek.
A Sárga Torony kész – s te már eligyekszel,
bizony, mi emberi, csak félsiker lehet.
Hajad behavazva, kóborlást elunva,
tán esztendők múlva sorsod visszavezet.
Fütyörészgetek majd addig a toronyban.
Merre leszel akkor? Hallom-e híredet?
Solymos Ida fordítása
A KILENC HALHATATLAN HEGYÉN ÉJSZAKÁZVA
Nagy szellemét itthagyta rég a szabad lét királya,
elment, épp ötszáz éve már, s a hegy kietlen, árva.
Palotája, a színarany, s jáde-szobája áll még,
virág nyit, víz fut, s nem akad senki Csin-ek nyomára.
A függönyök közt megdermedt az ágyak illatárja,
ezer csúcsot körülfutok álmomban, csontig fázva;
vendégét a vén szerzetes éjfélkor fölriasztja:
csorba felhős csúcsok fölött jég szakad a világra.
Solymos Ida fordítása
ÚT-MENTI VIRÁGOK
A Kilenc Halhatatlan Hegyén barangolva hallottam, hogy a falubeli gyerekek az „Út-menti virágok”-at énekelték. Az öregek beszélték, hogy Vu és Jüe fejedelme első ágyasának minden esztendőben vissza kellett térnie Lin-an-ba, s a fejedelem egy levéllel bocsátotta el ágyasát, melyben ezt írta: „Ha a virágok ismét nyílnak az út mentén, térj vissza szép lassan.” A Vu-beliek dalt költöttek ebből, vággyal telit, megejtőt. Hallottam, bánatos volt, de szövege pórias, így álköltöttem. Íme:
Az út mentén lepkék szállnak s bókolnak virágok.
Folyam és hegy változatlan – az emberek mások.
Hány nemzedék hanyatlott már vénségbe azóta,
„Szép lassan térj vissza” – zengik örökké a lányok.
Az út mentét vadvirágok gazdagon szegélyezik,
zöld bokrait járókelők versengve dicsérik.
Marasztani lehetne teljében virágot,
s ó, ha rá lehetne bírni: térjen vissza mégis
életünkbe pénz, nemesség, ahogy fűre harmat,
halál után vidámság, mint virág út mentére.
Bevégeztetett. – Uram, térj te is haza szépen
s dúdold nékem, ágyasodnak: térjek haza végre.
Solymos Ida fordítása
A HALHATATLANSÁG FÜVE
Jüan-feng harmadik évében, az ötödik hónap tizenegyedik napján – a víz-tyúk napja volt – éjjel azt álmodtam, hogy valaki házába jutottam. A csarnok ajtói kitárva, egy kis kert is volt ott régi kúttal. A kúton csupa mohos kövek, a köveken lila folyondár kúszott, akár egy sárkány. Ágai, levelei akár a vörösnyílé. „Ez a halhatatlanság füve” – mondta a házigazda; én hirtelen letörtem egy ágát, és megettem. Körülöttem meghökkent nevetés harsant. Az íze olyan volt, mint a ki-szu növényé, csak édes. Másnap aztán megírtam ezt a verset:
Tisztafényű újhold lebeg az elhagyott csarnok felett,
én, remete, elaludtam: e tájon az álom vezet.
Valójában mégsem álom, hogyha nem is ébrenlét ez –
valaki az éjszakában szólítja a vendégeket.
Felfogom ruhám s követem – meddig bolyongok utána?
Díszes ajtók nyílnak, kívül vörös tornác, kék kútkáva,
számtalan bíbor-bambuszrügy, jáde-gomba sarjad szerte,
s ráhökkenek egy sárkányként kúszó lila folyondárra.
Csilingel, ahogy letörök róla egy kék korall-ágat:
íze, mint lótuszgyökérnek s mint a ki-szu orvosságnak.
Rám tekint a házigazda, két tenyerét összecsapja,
tele a csarnok vendéggel, mind-mind rajtam hahotáznak.
Látom, a szentek serege gyarlóságomért kinevet,
pedig Hszi Kang és Vang Lie is győzött a halál felett:
ötszáz éve egyesültek velük az istenek hegyén,
ott fújják vasnál keményebb kőcsontjaikat a szelek!
Szerdahelyi István fordítása
A TÓNÉZŐ TORONYBAN ÉJSZAKÁZOM
A hold olyan, mint ragyogó fiatal testű asszony,
amint a vízből felbukik, messzire csillog bája.
Lassú ívben emelkedik s a víz fölé magaslik,
mélyéig megremeg a tó s ezüstje hullik rája.
Hűvös az éj, nem alhatom, ágzúgás, nesz se hallik,
csak hegyi csönd és facipők visszhangzó koppanása.
Többet, mélyebben éreztek a hajdankori költők,
lelkük az őszi lombokkal együtt hullt a halálba.
Korcs utód, miért nem vagyok késői tanítványuk?
És ecsetem a bíbor tust pirossal mért zagyválja?
Elértem végre, hogy tegyem, amire vágytam régtől:
tíz napja nem emlékezem kertre, családi házra.
Bánom, hogy nincsen még ma sem értő, tudós barátom,
ha rosszul sikerül a vers, nincs, aki elbírálja.
Jöjj és hallgasd meg dalaim; zamatuk, ízük próbáld,
s ha csálén áll a darufej, bökj rá a rossz verslábra;
ám, ha változtatsz bármit is, bizonytalanná válok,
hogy amit írtam, csak betűk fekete kígyózása.
Solymos Ida fordítása
ŐSZKÖZÉP ÜNNEPE A FOLYÓN
Mióta ragyog a hold fénye fenn?
– kérdem az eget, kupám emelve –
Vajon ott fenn a mennyei palotában
Hányadik évet számlálják ma este?
S szállnék is már oda, szelek süvöltő szárnyán,
De megriaszt a drágakő-torony, a márvány,
Fenséges kastély vad hidegje.
Táncra lebbennek ott az árnyak,
Ilyet az ember földön merre lelne?
Fenn gyöngyös függönyöm leple,
Ajtóm kitárva,
Álom nem jő szememre,
Bánat és csalódás emészt:
Mért nem jár mindig fenn, fényesen, kikerekedve?
Búsul és vigad,
Megjő s elmegy az ember,
Ragyog a hold, majd elborul, apad, dagad,
Megállítani azt sose lehetne!
Bárcsak örökre élne az ember
Egyesülve véle szerelemre!
Csongor Barnabás fordítása
A GUBBASZTÓ BÖLCS
HÁROM SZAKADÉKJÁNAK HÍDJA
Szerte hírlik, hogy a Taj-san hegy ormait
lassanként átfúrja a víz vékony szála.
Hát még itt, hol ezer mennydörgés tajtéka
tízezer év óta zúdul a sziklákra:
mind a kilenc földi réteget kivájja,
a Három Szakadék szirtje onnan tör föl.
Kimeríthetetlen a folyó hulláma,
de az üreg alját sehol nem találja.
Hal az ugró árban elbújik, felbukkan,
majom lehull s felszáll a dörgő visszhangban.
A hegyet átjárja a tisztaság s hideg:
csak kemény, szikár fa, növény nő e tájra.
A felhőpárás űr gomolygó ködében
kőként, ércként cseng a víz gomolygó árja.
Meghajolva tűnik elő a függőhíd,
félhold íve feszül a futó hullámra.
Zápor, jégeső hull, mert közelben lakik
a Jáde-forrásnak isteni sárkánya.
Édes italt merek kancsómmal a vízből:
nem kiköpni való, de kortyolgatásra.
Szerdahelyi István fordítása
BAMBUSZOK
A Bambuszok dala tulajdonképpen Csu-beli dal; magányos bánat és fájdalom árad belőle – mert bánatos is látni a múltat, a régi idők tragédiáit. Gyászolja a két asszonyt, siratja Csü Jüant-t, vágyódik Huaj fejedelem után és szánakozik Hsziang Jü-n. Így hagyományozódtak ezek mind a Csu-beliek között. De benne vannak hegyeik, folyóik, szokásaik parasztisága, igyekvésük és keserveik, láthatók már a régiek alkotásaiban, s ma Ce-ju verseiben. Ezért szerkesztetem ezt a panaszdalfélét a régi Csu-emlékek nyomán, hozzátéve azokhoz azt, amit azok nem mondtak ki:
Jaj, de magas a Csang-vu-hegy, jaj, de mély a Hsziang hulláma,
ezer csúcson száll át innen szemünk a belső síkságra.
Az Ős-császár két leánya idejött, s nem is tért haza.
Itt csak az erdők zöldellnek, a sok kasszia és nyárfa,
a nyárfák egyre susognak, a kassziák fényes-zöldek.
Császárlányok messze jöttek, el nem érte senki őket,
sárkányra szállt, égbe szárnyalt, uruknak nyoma sem maradt.
Füvek, fák érzéketlenek, hiába hulltak a könnyek.
A vízparton dobot vernek – mit jelenthet ez a lárma?
Csü Jüant keresik szerte, evező csap a hullámba.
Ezer éve, hogy Csü Jüan a folyóba ölte magát,
de ma is minden hajóról siratódal száll utána.
Tengerparton óriás cet, ezer lábnyi hosszú lehet,
emberhús az étke, mégis, Csü Jüan-t hogy ehette meg?
„Hívunk, uram, de hiába, mély a tenger, nem térsz vissza,
s hogy is értenék a halak, mért gyászoljuk hűségedet?”
Jaj, óvta Csü Jüan Csint-ől Huaj-t, s nem adott szavára,
de szánjuk urát, Huaj-t is, kit tőrbecsalt Csin királya,
Csin kapui bezárultak, Huaj király nem tért haza,
díszkocsiját Csang-hua-ban azontúl senki sem látta.
Huaj király, elindultál, kísért síp-dob, nép öregje,
s lám, eltört a kocsitengely – de nem adtál a rossz jelre.
S ha el is szöksz Csin-ből, hogyan találsz vissza oly messziről?
Dél Vénje is megsiratott, hosszú kardján ritmust verve,
s jóslata bevált: „Bosszút áll Csin-en Csu három családja!”
Jött a jó hír mindenfelől – indult hadunk a csatába,
élén az ifjú Hsziang Jü-vel, aki pedig csak paraszt volt,
kardot rántva leverte Csin-t, s ő lett minden föld királya.
Végigrontott a világon – jaj, mi haszna lett belőle?
Elhagyta a Vu folyónál lovát, s hullt az állat könnye:
Hsziang király is úgy pusztult el, híve egyetlen sem maradt,
fejét Han császárhoz vitték, testét lelöktél a földre.
Ugyan ki elégelné meg a kincseket, dicsőséget?
Pedig mára mindebből csak sírok maradtak emléknek.
Elveszett ős birodalmunk, minden emberi elmúlik,
de Csu falvaiban soha nem némul el a gyászének.
Szerdahelyi István fordítása
CSEN HAJ-CSOU TUTAJRASZÁLLÓ PAVILONJA
Ügynek-bajnak nincsen vége, csak az ember életének.
Ideje jött: a Jangce-re horgászgatni visszatérjek.
Remete An-si nyomában boldogan szállnék tutajra;
ha elbújnék a világtól – sóhajom ki értené meg?
Nap kél s bíbor hullámai azúr csúcsot hömpölygetnek,
homokot görget szökőár; hullámai hófehérek.
Pazar táj és szellemes szó – ritka csoda ez a kettő!
Lovam nyergén a holdsarló – elvisszük a fényességet.
Solymos Ida fordítása
ÉJJEL, HAJÓBAN ÉBREDVE
A zizzenő lágy fuvallat a nádason végigszalad,
ajtót nyitok: eső szitál s holdfény tölti be a tavat.
A hajósnép, vízimadár körös-körül álmodik már,
s mint a félve búvó rókák, elrejteznek a nagy halak.
Az éj mélyén én s árnyékom örvendezünk csak egymásnak,
az emberek s minden dolgok közömbös szívvel alszanak.
Sötét ár száll a szigetre, vonszol dermedt gilisztákat,
s mint függő gyöngy, egy fűz ágán a lehulló hold fennakad.
Búval teli ez az élet, s olyan gyorsan eliramlik,
mint a hajó mellett a part: amíg látom, egy pillanat.
Kakas kiált, harang kondul, s míg százféle szárnyas rebben,
hajók orrán dobot vernek s felelgetve kiáltanak.
Szerdahelyi István fordítása
VIHAR A JU-MEJ-CSARNOKNÁL
Mennydörgésnek robaját érzi ballagó lábam,
ülök felhőcsomók makacs, szoros karajában.
Túlnan a förgetegben falként föláll a tenger,
Csö-től a Jang-cén által esőzuhatag szárnyal.
Vízözön árad szerte s dagad, mint bronzcsészében,
őzbőr-dob-pergés nyaggat s botok érc-kopogással,
az öröklét forrását hívja: áztassam arcom,
kiönti sárkány házát s dől a gyöngy garmadával.
Solymos Ida fordítása
EMLÉKEZÉS A VÖRÖS FALNÁL
Keletre tér a Nagy Folyam,
jeges habbal paskolva partját. Szabad vitézek erre jártak.
Nyugati felén ősi vér:
mondják a Hármas Hon korából Csou hadvezér Vörös Falának.
Felhőkbe dőlt rom, kőrakás,
sírját ássa hullámcsapás,
hó-halmot csapkod a part fokának.
Mély folyam és hegyóriás:
hősök, számlálatlan, erre nyargalásztak.
Csou hadvezér hajdan, mint a rege mondja,
épp mikor készült lakodalomra,
toll-legyezősen, selyemkendősen,
mint port, füstöt, szórták az ellent, soraikban rendeket vágtak.
Ősi hazámnak lelkei szállnak
s mi vagyok én? csak nevetség,
tétlenül vénülök, fürtjeim tarkállnak.
Folyamszélen, holdsütésen,
egy bilikom bort hát az ősök sorának!
Weöres Sándor fordítása
A BAMBUSZLEVÉL-BOR
A Han folyónál ős Csou lakói
bort erjesztenek bambuszlevélből.
Tavaszi szél jön, a bor megérik,
és tisztasága, Han-habbal ér föl.
Az ősök közül vajon ki él még?
Sírjaik rogynak az öregségtől.
Bambuszlevél-bor őrzi a múltat,
forrva ezernyi ó szenvedélytől.
Weöres Sándor fordítása
A VÖRÖS FALNÁL
A vízi-kutya év őszén, hetedik hó végén én, Szu mester és vendégeim elindultunk hajónkkal a Vörös Falhoz. Fényes szellő fújdogált csak enyhén, a víz sem vetet hullámokat. Köszöntöttem vendégeim poharam emelve, s a fényes holdról verseket szavaltunk, a „Szűzi, szép asszony” dalát daloltuk.
Kisvártatva kibukkant a hold a keleti hegyen,
a Serpenyő s az Ökör közt libegve
Fehér harmattal csillámlott a víz
Fénye az éggel ölelkezett egybe
Mint sás levele, siklott kis hajónk
A határtalan vizen messze, messze
A végtelen folyón
Mintha vitték volna szellem-szelek
S ki tudja, hol állna meg
Libegett, lebegett, elhagyva a földi téreket
S már vártam: szárnyam nő s halhatatlan leszek.
Ittuk a bort és vigadtunk felettébb, s hajónk fáján a taktust verve dalba fogtunk. Így szólt a dal:
Orchideával, kasszia-fával
Úszó holdfénynek hasítjuk fényét.
Hej, messze vinne szívünknek vágya,
Messzire nézünk – merre a Szépség?
Fuvolázott hozzá társaim egyike, kísérve a dalt, egybehangzott vele.
Szállt a hang fájdalmasan, bánatos-panaszosan,
Vágyón, zokogva, sírón egyre szállt,
Lebegő, gyengéd felhangokkal, mint végtelen selyemfonál.
Táncba fog a mély sziklavölgy sárkánya tőle,
S zokog magányos csónak árva hölgye.
Elfogott a bánat engemet, Szu mestert! De rendbe igazítva köntösömet s rendben, méltósággal ülve így kérdeztem tőle meg:
– Miért játszottad ezt?
S a vendég így felelt:
– „Holdfényben, csillaghomályban – Varjak, szarkák szállnak délnek”, nem Cao Cao verse-e ez? S „Nézek Hszia-kou-ra nyugatnak – Látom Vu-csang-ot keleten – Hegyek közt folyók kígyóznak – Kékjüktől bánatos szívem”, nemde a csatát idézi, amelyben Cao Cao-t megverte Csou Jü? Pedig akkor vette be Csing-csou-t, akkor hódolt meg neki Csiang-ling; hajózott a folyamon, ment keletnek és
ezer mérföldes sorban siklott harci bárkái serege,
zászlói az eget takarták; és ő, kitöltve áldozatját
a folyam partján, költötte versét, nyergében keresztben fegyvere,
– világ hőse volt, hová lett ma már? És mi itten?
járjuk, mint halászok, favágók a szigettel teli folyamot,
halak, rákok a társaink, barátink pettyes szarvasok.
S e nádlevélnyi csónakon
Tökhéj csészénkben barátság itala, bor ragyog,
Éljük itt ég és föld között e hangyányi, kérésznyi életet,
Végtelen tengerébe a sorsunk kis köles-szemként vetett.
Gyászolom sorsunk, hogy csak egy röpke pillanat,
S halhatatlanoké, a Folyamé örök és végtelen lehet!
Bár lehetnék szálló halhatatlan, kóborolnék az ég űrében,
Ölelhetném a fénylő holdat, s örök életet nyerhetek!
De jól tudom, hogy nem lehet,
Hát hadd vigyék e szálló hangokat szerte a szomorú szelek.
S mondottam én, Szu mester:
Ismered-e a vizet s a holdat? Ím itt előtted az egyik, folyvást folyik, halad,
Vissza sose tér;
S amott fölöttünk a másik, hol apad, hol meg dagad,
S nem pusztul el, de nem is él.
Ezért, ha a változást tekinted, az ég és föld közt minden változik,
És ha a nem-változást tekinted, minden lény s vele mi mind élünk, végtelen korig.
Mire lenne jó, hogy valaki halhatatlan?
Az ég és föld között nincs semmi, ami nem uratlan:
Ha van akármi, mi nem az enyém,
Legyen egy hajszál, hozzá nem nyúlhatok én –
De vedd a tiszta szellőt a Folyam felett,
A holdat, mely a hegy fölött lebeg,
Füled hangokká befogja egyiket,
A másik szemedbe áraszt színeket,
És mindkettőt elveheted,
Őket ki nem merítheted,
E változó világ kimeríthetetlen kincsei ezek.
S őket vélem együtt te is élvezed.
Megörült ennek vendégem, felnevetett,
Csészéink öblítve ittunk tovább,
De csakhamar be is fejeztük a lakomát,
Szanaszét hevertek a tálak, a kupák,
A hajóban egymás hegyén-hátán álomra tértünk,
Észre sem véve a kelő nap sugarát.
______
Ugyanezen évben, a tizedik hóban, holdtöltekor nekivágtam az útnak a Havas Csarnoktól, hogy visszatérjek Lin-kao-ba. Két vendégem jött velem.
S amint átkeltünk a Sárga-sár-hegyen,
Leszállt már az ég deres harmata,
A fák levetkezték leveleiket,
Megláttuk árnyékunk a földön,
Felnéztünk – s a hold már fent lebegett.
Meglátva nagyon örültünk neki,
Dalolni kezdtünk páros éneket.
De a gazda egyszer csak sóhajba kezd:
– Van vendégem, de nincs borom,
De ha volna bor, nincs húsom.
Fénylik a hold és csillog a szél,
E szép éjjelt csak így hagyom?
Az egyik vendég erre így felelt:
„Még alig szállt le az alkonyat,
Vessük ki a hálót, fogjunk halat,
Tátogó szájút, aprópikkelyest,
Sügér-hal volna a legjobb falat,
De nézz körül, s a bort meg megkeressd!”
Haza érve, meg is kérdeztem feleségemet.
S feleségem meg így felelt:
„Akad vagy egy akónyi borom,
Már jó régóta tartogatom,
Ha netán váratlan megszomjazol.”
Fogtuk hát a bort és a halat,
S elindultunk hajónkkal a Vörös Fal alatt.
A folyó vize zúgott, hangja volt,
Ezer lábra nyúlt fel a szirttető,
Magas volt a hegy, s be kicsiny a hold!
A leomló vízből szikla tört elő.
Nem jártam itt tán még egy hónapja sem,
S a folyamra, hegyre nem ismert rá szemem.
Feltűrtem hát ruhám s a partra léptem,
Elindultam a sziklás meredélyen,
Markolva törpe bokrokat,
Megülve szikla-tigrisen,
Átlépve görcs-fa sárkányokat.
Sas szirti fészke felé nyúlt kezem,
Kémleltem, vízi isten, a mély szurdokban titkodat.
Két vendégem nem bírt tartani lépést velem,
Én meg, felérve, füttyentettem egyet hosszan, élesen.
Megremegtek tőle a fák, füvek,
Visszhangoztak a völgyek, hegyek,
Felkelt a szél, hullám söpörte a vizeket.
Elbúsultam akkor, a bánat elfogott,
Rámszállt a magány, a félelem,
Miért, hogy tovább itt nem maradhatok?
Visszaballagtam és hajómra szálltam,
S mikor már ott siklott a folyam fő áramában,
Csobogása hangján csak ott csitult el szívem.
Éjfél felé járt már az éjjel,
Széttekintek: csend, magány szerte széjjel.
Csak egy magányos daru száll az égen,
Keletről kelve, át a folyamon,
Csapkod két szárnya, mint vízi malom,
Szürke köntösű, dísztelen ruhájú,
A magasban szállva hosszan énekel,
Majd lejjebb száll, hajóm meglegyinti s nyugatnak tűnik el.
Eltávoztak aztán vendégeim, magam is nyugovóra tértem. Álmomban előttem egy szent megjelent, toll-ruhában, az égen lebegett, majd leszállt hozzám s illően üdvözölve megkérdezett:
„A Vörös Falnál a kirándulás örömet hozott?”
Megkérdeztem, kicsoda volna, de nem felelt, csak hallgatott.
Ó, jaj! Akkor már megismertem őt:
Tegnap, hogy leszállt az est,
Te szálltál el hajóm felett?
A halhatatlan nem szólt, csak nevetett,
Én meg felijedtem, s láttam, ébren vagyok,
Nyitom az ajtót, nézek utána,
De már sehol sem volt, elhagyott.
Csongor Barnabás fordítása
A BARBÁR HALÁSZOK
Szántója a Huaj és Csiang hulláma,
tanyája a hajó a halászembernek.
A gabona helyett halat, rákot arat,
s bő a termése, bár soha nem szánt, nem vet.
Fura nép: ruháját nem gombolja balra,
mégis minden halászt barbárnak neveznek.
Bambusztetős, három lábnyi dereglyéken,
a folyón kerestek sorjában lakhelyet.
Ott élnek, nevelnek fiat és unokát,
kik valamennyien törpék és görnyedtek.
Olyan könnyen, mintha csak útszélről szednék,
a megnyitott vízből sügért, pontyot nyernek.
Törött fazekában nem főz sót a halász,
hópikkelyű halat gyűjt friss eledelnek.
Vidrától, majomtól miben különbözne?
Ő is békén szundít, mikor hasa megtelt.
Nehéz az embernek megélhetést lelni,
ha földre lépsz, tüstént adót kell fizetned.
Jobb dolga van, lám, a barbár halászoknak,
hullámot nyergelnek s az űrben lebegnek.
Mégse bizonyos, hogy békés űr a folyó:
néha minden hajót, kocsit számbavesznek,
s fejét földhöz verve sír a barbár halász
– nehogy említsétek őt Szang miniszternek!
Szerdahelyi István fordítása
HSZIN-CSENG ÚTJÁN
A keleti szél tudja, hogy hamarost a hegyre megyek,
lefújja a felgyűlt esőt, zörgeti az ereszeket.
Halovány felhő-süveget viselnek most a hegytetők,
a fák hegyén a fölkelő nap sárga rézgongja lebeg.
Barackfa kuncogat: szegény törpe ez a bambuszsövény...
Tükröz hintázó füzeket a víz, de tükre nem rezeg.
Legboldogabb a nyugati hegyeken a szántó-vető,
olajban süt bambuszrügyet, zellerből párol főzetet.
Solymos Ida fordítása
ÓDA A KASSZIA-BORHOZ
Azt mondja a Szertartások Könyve: „Ha gyászolót betegség ér, s ennélfogva bort iszik, húst eszik, fűnek, fának dús íze legyen benne.” Ez pedig a gyömbér és a kasszia. A régiek csak a gyászidő alatt tettek ételeikbe gyömbért, kassziát. A Csu-elégiákban olvasható: „Áldozok kasszia-borral, bors levével – a kassziából tehát ezek szerint lehet bort csinálni. A Füveskönyv ugyan azt mondja, hogy a kassziában némi méreg található, de a bambusz-kassziában és a peónia-kassziában semmi méreg sincs; mindegyik melegséget ad, használ a májnak és tüdőnek, megöli a férgeket, könnyűvé teszi a testet, keménnyé a csontot, táplálja a lelket, színt ad – egyszóval örök fiatalságot ad. Ha szíved, bensőd kihűlt, beteg, annak gyógyítására minden szernél elébbvaló, s nem kell tarts semmitől. Tao, a remete mondja: „A halhatatlanok kánonja szerint végy háromféle kassziát, hagyma könnyével s felhők anyjával főzd vízzé.” Szun Sze-mao is azt mondja: „Ha elég soká szeded, járni tudsz a vízen” – ilyen a testet könnyítő hatása. – Én száműzötten élvén itt a tenger partján, az volna megfelelő, ha bort innék védekezésül a ragályok ellen, de itt, a hágóktól délre nincs bor, meg tilos is. Egy remete azonban megajándékozott a kasszia-bor recipéjével: mikor megerjed, olyan színe van, mint a jáde-nek, illata, íze mindent felülmúl – nem is embertől való dolog! Én, Tung-po mester azt mondom: „A bor az ég ajándéka; s az, hogy sikerül-e, vagy megromlik, hogy nemes itallá lesz-e, vagy silány lőrévé, az mindig gazdájának jó- vagy balsorsát mutatja meg, hát nem a mennytől való áldás-e az, hogy nekem sikerült kasszia-bort erjesztenem? Ezért írtam ezt az ódát, az utókor számára, hogy ha volna majd valaki itt a barbárok közt lakozván, aki a Tao-t birtokolja, annak. A recipéjét pedig kőre vésetvén felállíttattam a lebegő vashíd alatt, hogy mindenki hozzáférhessen, aki megfeledkezvén a világról, a Tao-t keresi. Így szól a vers:
Délkeletnek lejt Kína száz tája, tartománya,
Délre tápláló vizű folyamainak árja.
Csu-jung, a Tűzisten, ím, dús pompáját kitárta,
Nap s Hold fürdőjét, melyből kincs terem garmadába.
Arannyal terhes a víz a hegyek vadonában,
Nappal cinóber tüzű, éjjel gyöngyfényű, sárga.
A sok édes és fanyar versengő illatárja,
Elmerül a táj ura – a vízparti szantálfa,
Miniszter orchidea s a tudós kontyvirága.
De kasszia úr ott áll télen is, egymagában.
Ő, ki senkitől se fél, őt az idő se bántja.
Megerjedt és letisztult a seprőről leválva,
Édes íze nem romlik s nem bánt, fejedbe szállva.
Az öt érzékre jól hat, a három gonoszt vágja.
Tőle bőröm dús-vörös, testem, mint pihe árnya,
Leng, lebeg a víz fölött, röpíti szelek szárnya.
Jó a recept, bárkitől ered is tudománya!
Könnyű és józan vagyok állandó mámorában.
Demény Ottó fordítása
ÓÉV ESŐBEN
Mióta száműzve, Huang-csou-ban élek,
harmadszor köszöntött rám az óév napja.
Harmadszor búcsúzom búsan a tavasztól,
s elszáll, fittyet hányva bánkódó szavamra.
Idén még eső is keseríti kedvem,
mintha csak ősz lenne, zuhog két hónapja.
Fekszem, s nézem, hogy kinn a vadalma-szirmok
balzsamos hópelyhét a szél sárba csapja.
„Ha besötétedik, lopnak a tolvajok,
éjfélkor jár, kinek jó erős a marka.”
Betegtől, gyengétől miben különbözöm?
Betegágyból kelve hajam dér takarja.
Tavaszi áradás ostromolja ajtóm,
zuhog, zuhog, mintha szűnni nem akarna.
A végtelen vizek és fellegek között
apró kunyhóm olyan, mint egy halászsajka.
Úgy fő lakománk is a kopár konyhában,
beomlott a tűzhely, nedves nád ég rajta.
Oltár papírpénzét madarak kapkodják:
másból nem is látni, milyen ünnep van ma.
Kilenc fal rejti el császárom kapuját,
tízezer mérföldre őseim sírhalma.
Sírni szeretnék csak – utam végén járok,
fújhatok holt hamut, lángra hogy lobbanna?
Szerdahelyi István fordítása
KUO HSZIANG-CSENG HÁZÁNÁL MEGITTASODVA,
A KŐFALRA KÉPET FESTETTEM,
S KUO KÖSZÖNETKÉPPEN KÉT VERSSEL
ÉS KÉT RÉGI BRONZKARDDAL AJÁNDÉKOZOTT MEG
Éhgyomorra megitattál, s a karcos bor mámorában
ágas-hegyes bambuszokat, sziklákat szült tüdőm-májam.
Részeg fejjel az alkotás dühét nem fojthattam vissza,
s házad hófehér kőfalát ocsmányul összepingáltam.
Szerettem a betűvetést, festést egész életemben,
berondítottam hát falad, s holtomig szidhatnál engem.
Te mégse szidtál, átkoztál, sőt, boldogan örvendeztél.
Hozzád hasonló nagy lelket e földön hol találhatok?
A két bronzkard őszi vizek tündöklő fényével ragyog,
s a két friss vers élességben vetekedik a kardokkal.
A kardok ágyam fejénél, a költemények kezemben:
nem is tudom, hogy közülük sárkányhangon melyik szólal.
Szerdahelyi István fordítása
TAN-ER-BE ÉRVE SZEREZTEM EGY KUTYÁT,
FEKETEPOFÁJÚNAK NEVEZTEM EL.
IGEN VAD VOLT, DE HAJLOTT A SZÓRA.
MIKOR ÁTKÖLTÖZTÜNK HO-PU-BA
ÉS ÁTKELTÜNK CSENG-MAJ-BA,
AZ UTASOK MIND NAGYON MEGIJEDTEK TŐLE.
EKKOR SZEREZTEM RÓLA
TRÉFÁS KEDVEMBEN EZT A VERSET:
Feketepofájú tengerparti kutya:
úgy hozta szerencsém, én lettem gazdája.
Moslékon meghízott, gömbölyűbb a töknél,
pecsenyék javára sincs immár étvágya.
Nappal kezes, minden vendéget felismer,
éjszakánként éber, vigyáz a portámra.
Mikor hazatérek, tudja, hogy én jövök,
táncol örömében, farkát úgy csóválja.
Nyelvét kilógatva fut a szolgák után,
ugrál, liheg, fröcsköl esőként a nyála.
A hosszú hidakra nem akar rámenni,
inkább beleugrik az örvénylő árba,
átússza a folyót, pacskol, mint egy kacsa,
de úgy lépked partra, bősz tigris módjára.
Egyetlen hibája, hogy szeret húst lopni:
majd rendre szoktatja a korbács és pálca;
lábamhoz kushadva köszöni irgalmam.
Nem adta az ég, hogy szóra nyíljék szája,
különben levelet is küldhetnék vele –
s Sárgafülű volt őse bizonyára.
Szerdahelyi István fordítása
A VÉN HALÁSZ
Iddogál a halász,
vajon kihez, merre tér?
Halait, rákjait mind eladta garasér’.
Nyelés nélkül önti már, csak a mámor a határ,
nem bántja, mit fizet, nem nézi, mennyit ér.
Berúgott a halász,
lobog szalma-köpenye.
Tántorog, utat néz: vajon haza vezet-e?
Kis elhagyott csónakán lóg az evező sután.
Nem tudja, merre jár, odalett az esze.
Éledez a halász,
tavaszodik a habon,
fűz-barka pelyhe száll, szirmot tép a fuvalom.
Berúg, kijózanodik, s ha józan, megint iszik,
nevet a világon, holnapon, tegnapon.
Hahotáz a halász,
sirály libben fényesen,
zápor-gyűrű, szél-ránc fut a folyón szüntelen.
Jön a parton ügető paripás adószedő.
„Od’adom csónakom, keljen át a vizen.”
Weöres Sándor fordítása
ÁLMATLAN ÉJJEL
Kemény a párna és hosszú az éj,
Még nem dereng fény csöpp ablakomon.
Egy eb vonít az árva faluban,
Kik járhatnak a holdfényes úton?
Hajam fehér, ím, az út vége ez,
Magam mostmár hiába ámítom.
A gyomos kertben tücskök hada zeng.
Mikor végzik be, meddig hallhatom?
Demény Ottó fordítása
FELOLDHATATLAN BÁNAT
Életem során
ha végignézek,
születésemkor nem ízleltem még a bánat-mérget.
Kérdezheted, hogy: „Honnét jő a bánat?”
de ettől sosem fog elhagyni téged.
Mint füled mellett a szelet, a dolgokat el nem kerülheted,
mire jó, ha őket szívedbe nem vésed?
Úgy véled, hogy vágjunk mindenhez jó képet?
Hisz a jövőtől még a legtudósabbak is félnek.
Ezt a felismerést szó nem közölheti.
Mikor volt vigasság az erkölcsös élet?
Haszonnál, hírnévnél mégis jobb.
Ha erényes is vagy, keversz jót és vétket,
ha erényes nem vagy, mire való léted?
Ebben nem különböztet meg semmi engem s téged.
Mi az, mi a dolgokon túlérhet?
Meg kellene mámorosodni,
és eloszolna a bánat.
„Bor nélkül honnét jő mámor?” – kérded.
Szerdahelyi István fordítása
RÉSZEG AGGASTYÁN MÓDJÁRA
Kerekre hangolt
drágakő-hangok.
Ki penget lantot?
Visszhangozzák a kopár hegyhalmok.
Sehol egy lélek,
csak égboltjával egy ősz aggastyán: mámoros-részeg.
A hold szikrázik, harmatos szél száll: tündöklőn szépek.
Nem alszanak még a szomszéd népek,
a hegy aljában kosarat hordva mendegélnek,
s mondogatják: hej, ebben a bölcsben van érző lélek!
Nótát dúdol a részeg aggastyán,
patakcsörgésbe vegyül az ének.
Elment innen az aggastyán később,
és az üresség reggel felsóhajt, este bú-tépett.
Csúcsairól a hegy letép olykor minden zöld éket,
s visszaáradást parancsol olykor az ér vizének,
az aggról meg nem feledkeznének,
ki szélben szálló fényes szentté lett,
így emlegetik szerte a népek,
lessd el csak szabad hangjait, hogyha felcseng az ének.
Szerdahelyi István fordítása
FIAM SZÜLETÉSEKOR
Ha egy fiad világra jön,
észt kívánsz néki itten.
Lásd, én roppant okos vagyok,
de semmire se vittem.
Remélem, e fiam buta,
aki senkit se tisztel.
Így majd nyugodtan éldegél
és ő lesz a miniszter.
Kosztolányi Dezső fordítása
KÖLTŐ A HEGYSÉGBEN
Lassan ballag a költő a hegyek között.
– Messze, barna sziklákon gunnyaszt a köd.
Szól a költő: "Ott szép juhok szenderegnek!"
A csúcsra ér. Elfáradt bizony jövet.
Emelgette is a borosüveget,
Aranyködös a szíve, s a szeme tőle.
A felhőket nézi. "Lám, hogy lapdáznak ott!
Micsoda hajók vad vitorlái azok?
Szegény, kék szeme az égnek! Eltakarják!"
S fojtott hangon, magának dalolni kezd
Arról, hogy ősz van, tél-halál közelg,
És a tavasz oly elérhetetlen messze!...
Most víg társaság barangolja a tájat.
Észreveszik; s szól egy apa a fiának:
"Nézd, az ott költő! Máskép: zavaros-fejű!"
Kaffka Margit fordítása
A RÓZSABÁRKA
Ugy úszik a víz esti bíborán
a rózsabárka, mint a kormorán.
S így állok itt a parton, várva egy
parfőmöt onnan, hol a bárka megy.
Kék árbocán ezüstöt ver a nap,
s mimózák csüggnek rajta hervatag.
Merengve jár a negyven evező,
s ütemre leng egy selyem-legyező.
Egy sárga rózsát ejtek most a víz
fölé, amit majd erre s arra visz.
S talán, ha este fordul, még a szél:
a rózsa, majd a kék bárkához ér...
Ágner Lajos fordítása
A KVANG-TUNGI KISLEÁNY
A kis kvang-tungi lány nem boltban árul:
a falvakból jön minden reggelen
és áruját csak úgy az útfelen
kínálja, míg szelíd mosolyra tárul.
tündéri ajka; színig telt kosárból
feléd nevet ezernyi jó falat:
rákot választhatsz, mézet és halat,
s gyümölcsöt is, míg a kis zöld szoknyából
kandin lesnek ki az apró bokák;
melle a széna édes illatát
árasztja, hangja cseng és szeme lángol:
ne gúnyold, testvér, a falvak fiát!
Ő, Lü-csu is csak úgy jött a tanyáról,
ezer virág közt a legszebb virág.*
*) A Liang-család szépsége Lü-csú (zöld gyöngy) akit a dúsgazdag Si-Csang (Kr. u. 300) három mérő gyöngyért vásárolt meg magának.
Ágner Lajos fordítása
LEMONDÁS
Mit bánom én, ha versemet gyalázva
nevetve néznek rám az emberek?
Szívem nyugodt s halántékom havára
a béke hamvas fátyolt engedett.
Hiába martál és hiába szidtál:
nem bánt a kín, a bánat és a kéj.
Halk forrás lettem, tisztább, mint a kristály,
hová nem vet hullámot már a szél.
Ágner Lajos fordítása
A Lu hegy vízköd fátyolában
Cse folyója áradásban.
Míg oda nem mentem
Sóvárogtam. Békére nem leltem.
Elmentem hát - s visszatértem
Semmi, semmi különöset
Nem láttam én abban
A Lu hegy vízköd fátyolában
Cse folyója áradásban.
Maleczki József fordítása
A ködbeborult Lü-hegy és a Cse-folyó hulláma!
Amíg el nem éred, ezer vágy is hajt utána,
de meglásd egyszer – és semmi több, csupán a
ködbeborult Lü-hegy és a Cse-folyó hulláma.
Terebess Gábor fordítása
China Radio International (CRI)
A kínai irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja, Su Shi és költészete
Su Shi (magyar átírással: Szu Si), más néven Su Dongpo (Szu Tung-po) Kína egyik legnagyobb írója és költője, aki a Song-dinasztia korában 1037 és 1101 között élt. Kiváló irodalmi munkássága családjának irodalmi beállítódását tükrözi. Édesapja és öcse prózaírók voltak, de húgát is igen tehetségesnek tartották. Gyakran megesett, hogy a családja együtt írt és olvasott fel verseket az udvarban. Az irodalom szerves része volt a család életének, így már gyerekként is sok irodalmi művet olvasott és cikket írt, amivel kivívta az emberek elismerését. Azonban idővel egyre önteltebb lett. Egy alkalommal lakóházának homlokzatára a következőket írta: „Az emberi civilizáció minden művét elolvastam, az Ég alatt leledző minden írásjegyet ismerek." Így éltette önmagát. Később egy idős ember egy könyvvel lépett oda hozzá, és arra kérte, hogy segítsen neki az olvasásban. Ekkor derült ki, hogy sok olyan szó és kifejezés van, amelyeket Su Shi egyáltalán nem ismer. Ettől fogva nem kérkedett a tudásával, sőt átírta a feliratot: „Szorgalommal sajátítom el az Ég alatt leledző minden írásjegyet, vasakarattal és alapossággal tanulmányozom az emberi civilizáció minden művét". Tudásának gyarapodásával tehetsége is egyre inkább kibontakozott, ami a magas rangú államférfiak közé emelte. Életében számtalan lírai verset írt. Su Shi mesteri módon a természeti jelenségek ábrázolásával fejtette ki életfilozófiáját. A Shui Diao Ge Tou (Emlékezés Su Zhe-re az őszközép-ünnep idején) című verse jó példa erre. Ezt az őszközép-ünnep alkalmából írta. Teliholdas éjszaka volt, a földet ezüstfény ragyogta be. Su Shi és öcse, Su Di éppen hét évvel azelőtt vett búcsút egymástól. Ez ihletette a költőt a Shui Diao Ge Tuo című költemény megírására. A vers öccse iránt érzett hiányáról, és nagyra törő politikai céljainak meg nem valósulásáról szól.
A vers hátteréül a hagyományos kínai ünnep, az őszközép-ünnep szolgál. Ez a család ünnepe. Ebből az alkalomból a családtagok bármilyen messze is legyenek, hazatérnek, és közösen fogyasztják el a családi összetartozást szimbolizáló pogácsát, együtt gyönyörködnek a holdfényben és a lampionok színpompás fényében. Különleges a kínaiak kötődése a Holdhoz, különös jelentőséggel bír az őszközép-ünnepi telihold is, amely a családtagok egységét, boldogságát jelképezi. De a költő ebben a versében a hagyományokkal ellentétben egyedül emeli poharát a Hold felé. Mikor született a Hold? - teszi fel a kérdést. A Hold az időt és a teret testesíti meg. Szavain keresztül a Hold mint képzeletbeli világ jelenik meg. Ösztönösen vágyakozott ebbe a képzeletbeli világba a szél hátán, a felhőt meglovagolva. Nehéz volt búcsút vennie családtagjaitól, rokonaitól. A holdfény változásával ellentmondásos lelkivilága is egyre komorabbá vált. A telihold fényében az jutott a költő eszébe, hogy hozzá hasonlóan milyen sokan lehetnek azok, akik nem térhetnek haza.. Miért válsz ilyen kerekké akkor, amikor a családtagok, a rokonok távol vannak, messze élnek egymástól? - kérdezte önkéntelen a Holdat. Miért ez a kínzás? Ennek ellenére a holdfény továbbra is beragyogta a Földet, az emberi civilizációt. Ekkor a költő haragos lelkivilága elcsendesedett, és ráébredt arra, hogy ha az ember átélheti a bánatot, az örömet, az elválást és az összetartozást, akkor a Hold is átélheti a sötétséget, a derűt, az újhold és a telihold időszakát. Amióta a világ világ, ez így van, tehát semmi sem tökéletes. Arra jutott, hogy neki is félre kell tennie vágyait, és versét két közismert mondattal zárta, melyekkel nyugalmat, jó egészséget és boldogságot kívánt mindenkinek, hogy távolról is együtt gyönyörködhessenek a Hold szépségében.
A Shui Diao Ge Tou című versben a költő gazdag fantáziával, ösztönös alkotószellemmel és gyönyörű, választékos nyelvhasználattal fejezi ki elégedetlenségét az emberi világ sötét oldalával, és a családtagjai, rokonai iránt érzett hiányát. A Hold természetes változását megértve a költő megbékült önmagával, „minden mindegy" állapotba került, és ráeszmélt arra, hogy a derűlátás, az optimizmus és az ösztönösség a legfontosabb az ember számára. Filozofikus gondolatokkal ruházta fel az őszközép-ünnepi teliholdat. Ez a vers mindmáig tanulsággal szolgál az emberek számára.
