Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Han-san
A BÖLCS VIGYOR
Károlyi Amy és Tokaji Zsolt fordítása
Terebess Kiadó, Budapest, 1998
A könyv borítója
A papírkiadás még kapható a Terebess Webshopban

English Versions


A könyv online szövegéből 2011. március 23-án töröltük Tokaji Zsolt fordításait, aki nem járult hozzá a további ingyenes közzétételükhöz.

Csongor Barnabás előszava

A kínai festészetnek kedvelt témája a hegy, legtöbbször az egész képet betöltő, égbenyúló hegyorom formájában. A szeszélyes formájú sziklák, girbegurba fák, a kanyargó hegyipatak mellett csak a figyelmes szemlélő veszi észre az ösvényen baktató emberkét.
Egy ilyen kép első benyomásunk szerint mintha az ember jelentéktelenségét fejezné ki a világ vételen nagyságához képest. A kínai gondolkodásban azonban a hegynek ezen túlmenő - vagy inkább: ezen inneni, szűkebb - jelentése is van. A hegyi ösvény magányos vándorában nem csupán a világmindenséghez képest magát jelentéktelennek tudó embert jeleníti meg az írástudó művész - írástudó, mert az e fajta festészet a régi Kínában úri kedvtelés volt, nem kézműves mesterség, - nem pusztán a városi életbe beleunt mandarin vágyódását fejezte ki a természet fensége, szépsége után, hanem a hagyományos életformának a hivatalnok-írástudó léttel ellentétes, ám attól mégsem elválasztható, azt kiegészítő változatának, a visszavonultságnak, remeteségnek a dicséretét és vágyálmát.
A hegy ugyanis a visszavonulás, a remeteség helye volt a régi Kínában. Megművelhetetlen, és így megadóztathatatlan lévén, nehezen lehetett a mindent számbavenni és számontartani igyekvő mandarin-bürokrácia hatáskörébe vonni. Ide tartozik, hogy hegy és erdő hagyományosan szinonimák voltak: a síkvidékek erdeit kiirtották, hogy még több teret hódítsanak a parasztok faekéinek és kapáinak, az erdők sűrűjében régtől fogva rablók és szentek, a társadalom önkéntes és kényszerű kivetettjei találtak otthont, menedéket.
Ilyen visszavonult írástudó, önkéntes számkivetett lehetett a hagyomány szerint kötetünk verseinek szerzője, Han-san - vagy tiszteletteljesebb nevén Han-san-ce, a Hideg-hegyi Mester: ím a nevében is ott van a hegy. Ezért csak lehetett, mert fennmaradt versein és néhány anekdotán kívül nem tudunk róla semmit - még a nevét sem ismerjük; nem állapítható meg bizonyossággal az sem, mikor élt.
Neve alatt háromszáztizenegy vers maradt ránk - fele annak a számnak, amelyet egyik költeménye emleget. Az utókor szerzetes-költőként tartja számon, A Tang-kor összes versei c. gyűjteményben ilyenként szerepel a tizenkettedik rész élén - nem valami előkelő helyen, afféle függelékfélében: a szerzetesek versei után már csak a taoista papok, a halhatatlanok és szellemek művei következnek a negyvenezer egynéhány verset magában foglaló gyűjteményben. E besorolás is árulkodik arról, hogy a gyűjteményt összeállíttató mandzsu császár a konfuciánus értékeket mindenek fölé helyezte, - s bár megtűrte, nem különösebben kedvelte sem a buddhista, sem a taoista eszméket.
Mit tudunk költőnkről? A fenti gyűjteményben versei előtt a szerkesztő bizottság a következőket adja tudtunkra:

Han-san mesterről nem tudni, hová valósi. Tientajban, a Tanghszing járás Hanjen hegyében lakott. Meg-meglátogatta a Kuo-csing kolostort. Nyírfa kérgéből készített föveget, vásznat, állatbőrt, kopott lábbelit viselt. Olykor útközben hosszan énekelt, a falvakban, mezőkön jártában danolászott. Nem tudta senki, kicsoda. Mikor Lü-csiu Jin mandarin lett Tancsiuban, oda indulásakor találkozott Feng-kan mesterrel, aki megmondta neki, hogy a Tientajról jött. Lü-csiu ezért megkérdezte, hogy ki van azon a vidéken, aki méltó lenne arra, hogy mestere legyen? Feng-kan mester így szólt: "Han-san, aki Mandzsusrí, s Si-tö, aki Szamantabhadra bodhiszattva reinkarnációja. Ez utóbbi a Kuo-csing kolostor konyhájában a tüzet rakja." Lü-csiu megérkezvén hivatalába harmadnap meglátogatta a kolostort. Megtalálván kettejüket tisztelettel üdvözölte őket. Azok ketten nagyot nevetve megjegyezték: "Micsoda fecsegő ez a Feng-kan, micsoda fecsegő! Amitábhát sem ismerné fel! Mit udvariaskodsz?" Azzal kiszaladtak a kolostorból, visszamentek a Hansan hegyre, Han-san mester bement egy barlangba és eltűnt, az üreg magától bezárult. Bambuszokra, fákra, kövekre, falakra írta verseit. Ezzel együtt a falusi házak falára írt szövegei háromszázegynéhány verset tesznek ki, ezeket kötetbe szerkesztették.*

Egy személy azonosításához a régi Kínában családi és személynevén kívül származási helyének ismerete is hozzá tartozott: ezen általában nemzetségének székhelyét értették, megkülönböztetvén őt ezzel a hasonló családnevű más nemzetséghez tartozóktól. Az olyas valaki, akinek sem neve, sem származási helye nem volt ismeretes, különös, rendkívüli lénynek számított: nem lévén helye meghatározható a társadalmi hierarchiában, egyszerre számított társadalmon kívülinek - és felettinek. Mindenképpen jellemzőnek mondható, hogy a Han-san versek szerzőjének "neve" egy olyan helynév, mely magában is társadalmon kívüliséget sugall. Ha származási helyet nem említ is a fenti életrajz, a nevét adó hegy helyét meghatározza: a Csöcsiang tartománybeli Tientaj hegység nevezetes helye a kínai buddhizmusnak: kolostoraiból eredezteti magát a költőnk előtt több évszázaddal, a 6. században keletkezett, ismertebb, japán nevén tendai, a buddhista teológia szerteágazó gazdagságú irodalmát enciklopédikus igénnyel rendszerező buddhista iskola. Az életrajz azonban láthatóan nem a tendai, hanem a csan, japán nevén zen néven ismert irányzathoz sorolja Han-san mestert és társait.
A csan-tanítást követők jelentéktelenségükkel, vagy éppen bizarr viselkedésükkel tűnnek ki, akár a taoista legendák eszelős, visszataszító külsejű koldusai, akikről rendszerint kiderült, hogy igazából földöntúli erőkkel bíró halhatatlanok. Amikor Feng-kan mester Han-sant és Si-töt Mandzsusrí és Szamantabhadra bodhiszattva, a mahájána buddhizmus e két nagy istensége megtestesülésének jelenti ki, tulajdonképpen ezt a hagyományt követi. Egybevág ezzel Han-san és Si-tö kölönc viselkedése is, amely egyben a minden konvención túllépő csan viselkedés tipikus példája.
Hogy Si-tö és Feng-kan sem lehettek közönséges szerzetesek, arról az ugyancsak A Tang-kor összes verseiben található kurta életrajzuk tanúskodik:

Si-tö a Csen-kuan korban Feng-kannal, Han-sannal nagyjából egy időben élt a Kuo-csing kolostorban. Annakelőtte Feng-kan csan mester a fenyves ösvényén járván lassú léptekkel, a Veres Fal útján találkozott egy tíz év körüli fiúval. Bevitte magával a kolostorba, s átadta a személyzetnek. Harminchat év után főszakács lett. Az ételmaradványokat mindig bambuszcsövekbe tette el, s mikor Han-san-ce eljött, elvitte a hátán. Egyik éjjel a szerzetesek valamennyien azt álmodták, hogy a hegy istene (san vang) azt mondta: "Si-tö megvert engem." Reggel a hegy istenén valóban botütés nyomait látták. Mind nagyon megfélemedtek. Mikor az történt, hogy Lü-csiu helytartó tisztelgett előttük, utána Han-san-cevel elmentek a kolostorból, nyomuk veszett. Később kolostorbeli szerzetesek a déli helycsúcsnál rőzsegyűjtés közben találkoztak egy szerzetessel, aki csontokat szedett össze mondván: "Si-tö ereklyéit szedem össze." Ekkor jöttek rá, hogy ebben a szakadékban pusztult el, ezért elnevezték Si-tö szakadékának. Egy tekercs verse van.**

Feng-kan csan mester a Tientaj hegyen, a Kuo-csing kolostorban nappal közönséges, rizsen élő szerzetes volt, éjjel pedig bereteszelt ajtaja mögött dúdolgatott. Egy nap tigrisen lovagolva fenyvesek ösvényén érkezett Kuo-csingbe, végigjárva a sétányokat prédikált. Mindenki nagyon megijedt. Egyszer a fővárosban, az udvarban kigyógyította Lü-csiu helytartót betegségéből. Mikor Lü-csiut kinevezték Tajcsouba, meglátogatta a Kuo-csing kolostort, s érdeklődött, merre van Feng-kan csan mester lakása? Mondták, hogy a szútrák raktára mögött, nem embernek való helyen. Mindig van egy tigris, mely időnként arra jár és bömböl. Lü-csiu megérkezvén oda benyitott, de csak tigrisnyomokat látott. A szobában a falon máig fennmaradt két verse.


Liang-kaj tusfestménye

Si-tö, a lelenc a későbbi hagyományban Han-sannal együtt a csan példaképek jelentős alakjává nőtte ki magát: különösen Japánban számos zen festő örökítette meg őket.***
A csan-tanítást az Indiából jött Bodhidharmától származtatja a hagyomány. Az alapító pátriárka a hatodik században a Honan tartománybeli Saolin kolostorban kezdte hirdetni tanait. Azt tanította, hogy az akkoriban Kínában uralkodó mahájána, Nagy Fogat buddhista irányzatok bonyolult követelményeket támasztó megváltástanával szemben az áhított tökéletesség, a buddha-természet nem rajtunk kívül létező elérendő cél, hanem ott van lényünkben elrejtve, csak meg kell találnunk magunkban. Harcot hirdetett a holt betű, a formális szabályok ellen, az intuitív megismerés, a lényegre való villámcsapásszerű rádöbbenés elsőbbségét hangoztatta. Kína körülményei közt ez együtt járt a hagyományos kultúra fontos részét alkotó írásos és íratlan hagyománnyal való szembekerüléssel, legalábbis azzal a részével, amely a társadalom hierarchikus rendjének mindenek felett való fontosságát hirdette. A csan tanítás ennek alapján felfogható az egyéni szabadság felé törekvésnek a hagyományos kötelékek ellen. E vonatkozásban egy tőről fakadt és azonos célt követett a nála majd ezer évvel idősebb másik kínai eszmei iskolával, a taoizmussal. Han-san verseiben nem véletlenül szerepel gyakran Lao-ce és Csuang-ce neve és tanítása. Buddhizmus és taoizmus e békés együttélésében kínai szemmel nem volt semmi rendkívüli: ritka esetben került csak sor eszmei kizárólagosság hirdetésére. Időszámításunk harmadik-negyedik századától meg is fogalmazódott a kínai hagyományban konfucianizmus és taoizmus viszonya olyképpen, hogy az előbbi "külső", az utóbbi "belső" tanítás, azaz a konfucianizmus a közösséggel való kapcsolatainkban szolgál eligazítóként, míg a taoizmus dolga egyéni sorsunk (testi épségünk és lelki életünk) rendbe tétele.
Ha megpróbálunk a költő alakja körül kialakult fenti legendás-misztikus elemek burkán áthatolni, ehhez egyetlen eszközünk van, maguk a versek. Az életműt böngészve nem egy esetben találunk olyan utalásokra, melyek a költő életének konfuciánus vonásairól árulkodnak. Némely vers hivatalnokoskodásra utal, feleségről, gyermekekről beszél. Többek közt ez indított egy kutatót arra, hogy - összekapcsolva ezt az életrajzban pártfogóként említett Lü-csiu Jin mandarin személyére vonatkozó egyéb adatokkal - Han-sant egy, a 8. század közepe táján élt írástudóval azonosítsa. Más versek arról tudósítanak, hogy a családos költő földet művel valahol a hegyoldalban. Ez, bár nincs példa nélkül a kínai költészetben - elég Tao Jüan-ming-re és Tu Fu szecsuani korszakának egyes verseire utalnunk- ritka vállalkozás kínai írástudó részéről. Annyi bizonyos, hogy Han-san nem "népköltő" - a hagyományos kínai világban nem is igen képzelhető el az őstehetség, aki sok éves szigorú iskolázás nélkül, ösztönös, spontán költői ihletettsége jogán robbant volna bele az irodalomba: Han-san, verseinek tanúsága szerint nemcsak a buddhista szent könyveket ismerte, de a konfucianizmus és taoizmus műveit, a művelt verselés szabályrendszerét is. A versköltés írástudók általános foglalatossága volt, s nemcsak a verstan ismeretét, szabályainak, megtartását követelte meg, hanem a költői hagyomány ismeretének a saját versekben való tanúságtételét is - ma mi ezt a régi Kínában általánosan elfogadott gyakorlatot talán utánérzésnek, utánzásnak neveznénk.
A buddhista költő minősítést költőnk természetesen kifejezetten vallásos témájú verseinek köszönheti. Az élet mulandóságával, visszáságaival, a szépség tünékeny, esendő voltával, a vágyak kötelékeitől való megszabadulás vágyával foglalkoznak ezek, olykor szelíd humorral, vagy bölcs rezignációval, - mindenesetre jóval nagyobb tehetséggel, mint a hagyományos kínai buddhista költészet didaktikus prédikációi. Költészete csúcsait pedig az alapjában véve vallási ihletésűnek mondható, szövegük szerint a Hideg-hegy zord fenségét, megközelíthetetlen szépségeit megéneklő versei jelentik. Ezekben a hegy fogalma újszerű jelképi értelmet nyer, a tökéletesedés útjának nehézségeit és szépségét fejezi ki.
A versek általában az úgynevezett "régi stílusúakhoz" tartoznak, többségükben nyolc ötszótagú sorból állnak. Előfordul köztük néhány hét-, illetve még ritkábban háromszótagos sorból álló, olykor húszegynéhány sornál is hosszabb, vagy - különösen a háromszótagosak esetében - csupán pár sorból álló vers is. A versek rímeinek vizsgálata alapján egyes kutatók valószínűsítik, hogy egy részük Tang-kor elejinek mondható, a hetedik század elejéről, más csoportjuk rímelése azonban határozottan másfél évszázaddal későbbre, a nyolcadik század közepe tájára utal. Témáikban, versformájukban azonban e két csoport nem különíthető el egymástól.
Amennyiben ez a hangtani különbség valóban ekkora időrendi különbséget jelent, - némi túlzással tán az is elképzelhető, hogy a legkorábbi versek szerzője annakidején követőkre talált a Hideg-hegy környékén, s azok háromszáz éven át rótták költeményeiket fák oldalába, írták sziklafalakra, fák törzsére, házak falára, s ezeket aztán a buzgó utókor egybegyűjtötte egy gyűjteménybe, - valószínűbb azonban, hogy a kései versek egy már kötetbe szerkesztett gyűjteménytől inspirálódtak. Ilyesmire mutathat a néhány, Si-tönek tulajdonított vers léte is. Mindenesetre a Han-san nevét viselő versciklus minden tematikai változatosságával egységes képet mutat, ha nem egyetlen költőnek, akkor egyazon költői iskolának az alkotásai.

Csongor Barnabás

 

 

* Lü-csiu Jin látogatásának modern feldolgozását a Kuo-csing kolostorban Mori Ógai (1862-1922) japán író egyik kései novellájában olvashatjuk:

Kacagó szerzetesek

A tartományi főjegyzőt illő tisztelettel fogadták. Egy Tao-csiao nevű szerzetes a vendégszobába vezette Lü-csiut, és teával meg süteménnyel kínálta. Amikor befejezte a teázást, Lü-csiu megkérdezte:
- Lakott ebben a kolostorban egy Feng-kan nevű szerzetes?
- Feng-kan testvér valóban itt lakott, de zarándoklatra indult, és nem tért vissza - válaszolta Tao-csiao.
- És mit csinált ebben a kolostorban?
- Ő törte meg mozsárban a rizst a testvérek ebédjéhez.
- Igen? Semmi olyan tulajdonsága nem volt, ami megkülönböztette volna a többi szerzetestől?
- Dehogyisnem! Eleinte úgy viselkedtünk vele, mint kedves társunkkal, aki fáradságát soha nem kíméli. Amikor azután kezdtük megbecsülni és nagyra értékelni, akkor egy napon elhagyott bennünket.
- Az hogy lehet? Mi történt vele?
- Valami csoda történhetett, mert egy napon tigrisháton lovagolva jött le a hegyről. Úgy ment be a kerengőbe is, tigrisháton, és közben verseket szavalt. Nagyon szerette a verseket. Éjjel is gyakran lehetett hallani, amint egyedül szaval a remetekunyhójában.
- Hmm! Mint maga a megvilágosodott Buddha! - mondta Lü-csiu, majd megkérdezte: - A remetekunyhóval mi lett?
- Most üres. Éjszakánként néha tigrisüvöltés hallani abból az irányból.
- Lenne szíves odavezetni? - kérte Lü-csiu, és felállt. Tao-csiao ment elől, és félreseperte Lü-csiu útjából a pókhálót. Már alkonyodott, és a növekvő homályban a kunyhó még elhagyatottabbnak tűnt. Tao-csiao lehajolt, és a kőpadlón homályló tigrisnyomokra mutatott. A hegyről élet szél fújt az ablakon túl, és felkavarta a vastagon felgyülemlett faleveleket. A száraz levelek zörgése megtörte a csendet, és Lü-csiu megborzongott. Sietve kilépett a kunyhóból, és megkérdezte a mögötte álló Tao-csiaót:
- Él ebben a kolostorban egy Si-tö nevű szerzetes?
Tao-csiao furcsán nézett rá:
- Jól tudja uraságod. Az imént a konyhában láttam melegedni Han-san testvérrel. Ide hívjam:
- Szóval Han-san is ott van! Nagyon jó! Vezessen, kérem, a konyhához.
- Ahogy uraságod parancsolja - válaszolta Tao-csiao, és elindult a főépület mentén nyugati irányba.
- Mióta van Si-tö ebben a kolostorban? - kérdezte a háta mögül Lü-csiu.
- Már jó ideje: Elhagyott gyermek volt, Feng-kan testvér talált rá a fenyves erdőben, ő hozta ide.
- Értem. És mivel foglalkozik?
- Három évvel azután, hogy idekerült, azt a feladatot kapta hogy a szentek szobrainak étel- és tömjénáldozatot mutasson be. De egyszer rajtakapták, hogy maga is lakmározott az áldozati ételből. Alighanem azért tett ilyet, mert nem tudta, hogy szentségtörés. Most a testvérek tálkáit mosogatja a konyhában.
- Aha, értem - mondta Lü-csiu, majd néhány lépés után tovább kérdezett:
- Az előbb említette Han-san nevét. És ő?
- Han-san testvér a kolostortól nyugatra lakik egy hideg kőbarlangban. Si-tö elmossa az edényeket, aztán a maradék rizst és zöldséget összegyűjti egy bambuszszárba. Han-san mindennap eljön érte.
Aha - mondta Lü-csiu, és közben azon törte a fejét, hogy ha Han-san és Si-tö, akik ilyen módon élnek, valójában két szent: Ven-su és Pu-hszien, akkor vajon ki lehet a tigrisháton lovagoló Feng-kan? Úgy érezte magát, mint a vidéki ember a színházban, aki nem tudja eldönteni, hogy melyik szerepet melyik színész játssza.
- Elég mocskos hely - mondta Tao-csiao, amint beléptek a konyhába.
Alig lehetett látni a gőztől, amíg a szemük hozzá nem szokott a homályhoz. A kőfalak mentén hosszú asztalok álltak. Szerzetesek szedegették a fazekakból a rizst, a zöldséget. A három nagy tűzhely alatt még pislákolt a parázs. Tao-csiao beljebb lépett, és elkiáltotta magát:
- Hé, Si-tö!
Lü-csiu is a hang irányába nézett, és az ajtótól legtávolabb eső tűzhelynél két kuporgó alakot pillantott meg.
Egyikük födetlen fővel guggolt, látszott, hogy meglehetősen hosszú a haja. Fonott szandált viselt. A másiknak a fejét faháncs kalap fedte, és facipő volt a lábán.
Mindkettő sovány volt, és alacsony termetű.
Tao-csiao hívására a fedetlen fejű visszanézett és elvigyorodott, de nem válaszolt. "Úgy látszik, ez Si-tö." A faháncs kalapos meg sem mozdult. "Ez lesz Han-san" - gondolta Lü-csiu.
Pár lépést tett feléjük, és mélyen meghajolt.
- Lü-csiu Jin vagyok, a császár tanácsosa és meghatalmazottja, Tajcsou főjegyzője, skarlátszín köntös és hal-jelvény illet meg - mutatkozott be.
A két guggoló szerzetes egyszerre emelte fel a fejét. Azután egymás felé fordultak, és mélyről jövő kacagás tört ki belőlük. Majd hirtelen egyszerre felálltak, és iszkoltak kifelé a konyhából. Még hallani lehetett, amint futás közben Han-san azt mondja:
- Biztosan Feng-kan fecsegett neki valamit!
Lü-csiu hüledezett. A szerzetesek, akik előbb a rizst és levest merték, köréje sereglettek.
Tao-csiao sápadt arccal állt ott, mint akit odacövekeltek.

(Kacagó szerzetesek, in: A vadlúd, Európa Könyvkiadó,
Budapest, 1983, 136-138. o., Hürkecz István fordítása)

** Si-tö egyik versét Faludy György fordította le Öregszem címmel:

Megroggyantam, öregszem, erőm fogy, kinevetnek,
de sétálok: a felhők s a fenyők még szeretnek.
Azt bánom csak, hogy máig a sült galambra vártam,
s kormány nélkül sodródtam, részeg hajó az árban.

*** Japán olvasatban: Kanzan és Jittoku (ejtsd: Kandzan és Dzsittoku), a két félnótás, vigyorgó alakot mindig párban ábrázolják, egyiküket gyakran szútratekerccsel a kezében (elmélet), másikukat söprűvel (gyakorlat); néha Feng-kan (japánul: Bukan)-nal hármasban szunyókálnak egy tigris hátára könyökölve. Ld. még: Miklós Pál, A sárkány szeme, Corvina Kiadó, Budapest, 1973, 139-140. oldal. Miklós Pál: A Zen és a művészet, Magvető Kiadó, Budapest, 1978, 98-99. oldal.

 


Károlyi Amy fordításai:

1.

Verseim minden olvasója
örökre tiszta szívű marad.
Zsugorik, kapzsik megjavulnak,
a csaló pár nap mulva patyolat.
Irtom a gonosz mesterkedést,
mindenki megigazul önként.
Maholnap eléri a buddhaságot,
az, aki megtartja a törvényt.


3.

Hiu vesződség utad, Rideg-hegy.
Nincs arra szekér, nincs ló csapás sem.
Egymásbafutó, forgó szakadék
és csúcs tetéz csúcsot véghetetlen.
Ezerféle fű harmatot könnyez,
fenyő dudol a szélzúgásban.
Ezuttal is elvétem az utat,
"merre menjünk?" kérdezem árnyam.


14.

Szép szemöldökű városi leány
gyöngyfüggői övén hogy játszanak!
Virágok közt ilyen a papagáj,
vagy pengő citera a hold alatt.
Dala visszhangzik három hónapig,
tízezren nézik tánca hogy forog.
Mire jó ennyi könnyű gyors siker?
A lotuszvirág nem bír el fagyot.


17.

A négy évszaknak nincsen pihenője
Év megy és év jő ujonnan.
A végtelen sok élő egymást váltja,
csak a kilenc ég változatlan.
Világosodik keleten, nyugaton besötétül,
virág lehull és ismét nyílni fog.
De sötétből vissza nem térünk,
mi Sárga forráshoz igyekvő vándorok.


18.

Elment az év és vele bánata.
Itt a tavasz, a színek megujulnak.
Csörgő vízbe hegyi virág nevet,
a bérci fák kék párát táncoltatnak.
Ez a madarak, halak ideje,
a lepkék boldogsága most van itt.
Barátom folyton kóborol,
nem bír aludni hajnalig.


21.

Tüzes lovára pattan a lovag,
fűzágat lóbál, ostorát lenditi.
Azt mondja: "sohse halunk meg!"
létra, hajó nem kell neki.
Esze hamis virágának örül,
egy reggel aszu-sárgán leli.
A dús vajat, a sziklák mézét,
ha jő a halál, többé nem izleli.


36.

Házigazdám egy öregasszony,
meggazdagodott négy-öt éve.
Hajdanán ő volt a szegényebb,
most meg rajtam nevet a néne.
Ő rajtam nevet, hogy mögé kerültem,
én ő rajta, hogy megtollasodik.
Egymást nevetjük, míg abba nem hagyjuk,
napkeltétől napnyugatig.


37.

Oly zavart lelküek a gazdagok,
csapástól lassan magukhoz térők.
Magtáraikba nem fér már a rizs,
mégse kölcsönöznének egy mérőt.
Ravaszkodnak, hogy szerezhessenek,
silány selyemként veszik a szépet.
De ha eljő haláluk perce,
csak döglegyek a gyászoló vendégek.


58.

Láttam egy sereg csapzott kutyát.
Borzas és kusza valamennyi.
Az egyik kószál, másik heverész,
a többi kutya nékik senki, semmi.
De dobj csak közéjük egy darab csontot:
egymásnak esnek marakodva.
A kutya sok, kevés a csont,
nem vághatod egyenlő darabokra.


70.

Holt ember húsát zabálja a disznó,
ember a döglött disznót falja.
Disznót nem bánt az ember bűze,
embernek illatos a tarja.
A döglött disznót folyóba dobják,
a földbe temetik a holtat.
Ott aztán nem eszik már egymást,
lotusz is forró vízből sarjad.


100.

Élet és halál példázata:
jégről és vízről kell példát venned.
Ha a víz megfagy, jéggé válik,
ismét vízzé lesz, ha a jég enged.
Ujra születik az, aki meghalt,
halálba tér, ki világra téved.
A jég és víz nem bántja egymást,
élet és halál csak együtt szépek.


129.

Ha egy jámbor és daliás ifju
könyv nélkül tudja szent könyvek százát,
akkor a világ mesterének hívja,
nagyra tartják a tudományát.
Hivatalhoz még nem jut ettől,
szántás-vetés meg nem az ő dolga.
Télen is vásott ruhában jár így,
íly sorsra jut a könyvek bolondja.


156.

Han-san-on csupasz féreg él,
feje fekete, teste fehér.
Két könyvet fog kezibe:
egyik az Út, másik az Erény.
Otthonában se tűz, se fazék,
ruhát nem adtak neki.
Bölcseség kardját megmarkolja,
szenvedés ördögét ledöfi.


195.

Ezer születés, tízezer halál -- mikor ér véget?
Tévelygő érzésekbe sodor jövő-menő halál.
Nem is tudod, szived míly drágaságot őriz,
te lábadban bízó vak szamár.


199.

A csillagok hálója szétteritve.
A szirt tetején hold az árva lámpa.
Teli kerek, nem csiszolt drágakő.
Ott függ szivem, sötétben hold világa.

207.

Tudással elkerülheted a halált?
Tanulással az ínség elkerülhető?
Mire jó a tudás szeretete?
"A többinél különb a betűvető.
Ha a férfi nem tud írást,
biztos helyét nem lelheti."
Ha tud: keverhet sárga-gyökeret fokhagyma-lébe,
az baját-búját feledteti.


223.

"A sors osztogat életet, halált,
gazdagságot az ég" –
mondogatták a régiek,
nekem ez együgyű beszéd.
Az okos kívánja: ne hosszan éljen,
csak a bolond kívánkozik mennybe.
Könyékig vájkál kincsben a buta,
józan fickónak nincs fityingje.


235.

Ember világ szennyében élve,
akár fazékban a bogár.
Utolsó percig járhat körbe-körbe,
a lábasból nincs szabadulása már.
Isten, halhatatlan nem lehetsz,
az élet kínja véget nem szakad.
Az évek, hónapok akár a futó víz,
és aggastyánná tesz egy pillanat.


270.

Ötszavas verset ötszázat írtam,
hetvenkilenc hétszavút.
Háromszavasat huszonegyet,
összesen hatszázra rúg.
Kőre róttam őket sorba,
szép jelekkel, eldicsekszem.
Ha valaki érti őket,
csakis Buddha anyja, más nem.


279.

Nem voltam én mindig remete.
Vadonbeli ember a nevem.
Turbánban szolgáltam ostobát,
vászonba csavarom fejem.
"Ha fészket lelsz uton, foszthatod"
– Jao és Sun nem parancsol nekem.
Hivatali kalap majmoké,
tudós átlép sáron, szennyesen.


282.

Ezer felhő, tízezer folyócska,
semmittevő tudós közbül él.
Zöld hegyekben telik nappala,
aludni a sziklaágyba tér.
Gyorsan múlik ősze, tavasza,
földi szennytől megszabaduló.
Mire hagyatkozik derüje?
Nyugodt akár ősszel a folyó.


284.

Van a földön egy furcsa szerzet,
igazán nevetséges fajta.
Családot elhagy, nyűvi testét,
de elve, hogy a világot csalja.
Szennytől szabadító köntöse,
csuhája bolhák otthona.
Nem lenne jobb megtérnie,
s menni amerre hajtja hajlama?


286.

Szépreményű Vang diák
gúnyol, hogy verseimben sokat vétek.
Nem értek a "darázsderékhoz",
nem értem a "darutérdet"!
Nem jól váltok "síma hangsúlyt és csavartat",
"ahogy szóm jön" teszem verssé.
Én az ő versén mulatok:
olyan mintha vak a napot énekelné.


287.

Faluban lakom,
apám sincs, anyám sincs,
nevem se családom,
egyszer Csang, másszor Csing.
Tanulatlan vagyok,
nyomorult és szegény.
De szivem gyümölcse:
gyémánt kemény.


288.

Han-san igéi ezek.
De velük senki sem él.
Persze, a méz méltóbb az ínyre,
nehezen nyelhető a sárga gyökér.
Engedve szívének az ember, vígan él,
másképpen düh és bánat a része.
De nézd csak a fabábot,
a sorsa nyomor, ha a játéknak vége.


297.

Testemre ürességből ruhát szabok,
lábam teknősbékaszőr-cipőben tapod.
Kezemben markolom nyúlszarvíjamat,
lelövöm: tudatlanság, démonod.

ugyanez a vers Terebess Gábor fordításában:

Nincsszövetje gúnyát öltök,
Teknőcprémes csizmát rántok.
Nyúlszarv íjat kapok elő,
Mert a nyilam nemtudást lő!

(Folyik a híd, Officina Nova, Budapest, 1990., 7. oldal)


302.

Buddhista nem ügyeli már a törvényt,
a taoista sem nyeli varázsszerét.
Valahány bölcs volt hajdanában,
mind a zöld hegyek lábához tért.


303.

Van, aki nevet verseimen,
pedig követem a klasszikus kánont.
Cseng mestert, igaz nem nagyra tartom,
s Mao úr szabályait sem használom.
Nem bánt, hogy kevesen értenek,
az értő barát legyen kevés.
Ha egyre kung-sang módra dalolásznék,
e bajból nem lenne menekedés.
Ha értő olvassa verseim egyszer is,
nyomban híressé válnak maguktól is.

 

 

Jegyzetek

Az 1., 3., 14., 17., 18., 21., 36., 37., 58., 70., 100., 129., 156., 195., 199., 207., 223., 235., 270., 279., 282., 284., 286., 287., 288., 297., 302., 303. verseket Csongor Barnabás nyersfordítása alapján Károlyi Amy fordította.

A 2, 4, 5, 7, 8, 9, 10, 11, 12, 13, 15, 16, 19, 20, 22, 23, 25, 27, 31, 34, 35, 39, 40, 41, 45, 46, 48, 49, 64, 66, 75, 81, 85, 86, 87, 88, 91, 99, 116, 117, 120, 124, 126, 128, 130, 132, 134, 135, 136, 137, 138, 140, 143, 147, 151, 153, 154, 157, 158, 161, 164, 165, 166, 167, 168, 171, 173, 176, 180, 181, 185, 186, 188, 191, 212, 218, 220, 222, 224, 228, 231, 248, 250, 252, 255, 257, 264, 268, 274, 279, 280, 281, 282, 285, 290, 291, 292, 294, 297, 300, 304, 305, 306, 307, 308, 309, 311. verseket kínai eredetiből Tokaji Zsolt fordította.

8/ Csuang-ce mondotta volt - i.e. 330 körül élt filozófus és a taoizmus egyik megalapítója. Az itt idézett végrendelet művében, a Csuang-ce 32. fejezetében olvasható hasonló formában.

szentek fehér darva - a taoista felfogás szerint a taoisták földi életük végén nem meghalnak, hanem fehér daru hátán repülnek el és lesznek halhatatlanná. Így a művészetekben a halhatatlanok állandó kísérője a daru madár. Szerepeltetése mindenkor a halhatatlanok jelenlétére is utal.

mint, kik éhenvesztek a Soujang hegyekben - utalás arra a híres történetre, amely szerint Ku Csu fejedelemnek (i.e. 12. sz.) volt két fia, Po-ji és Su-csi. Az apa Su-csi-ra hagyományozta a trónt, de ő inkább lemondott volna arról testvére javára. Mivel kölcsönösen előzékenykedve nem tudtak megoldást találni, az önkéntes száműzetést vállalták és remeteségbe vonultak a Soujang hegyekbe. Amikor pedig egy új uralkodóház jutott hatalomra, nem akarván elfogadni az új uralkodó eledelét inkább éhenhaltak. Életrajzuk a Si csi 61. fejezetében olvasható.

12/ toll-ruhája - (jü ji) utalás a halhatatlanok öltözékére. A taoista szentek "halálát", helyesebben halhatatlanná válását cseng jü-nek azzal tollassá válásnak nevezték. Itt a fogságban tartott papagáj elveszti toll-ruháját vagyis a halhatatlanná válás lehetőségét. Ezért írja a költő a következő sorban, hogy jobb a szabadon repülő vadlúdnak és a darunak, hiszen e két madár köztudottan a halhatatlanokat kíséri.

15/ rőzseszedő - alakja a hagyományos kínai irodalomban és költészetben mindig az egyszerű, világtól elvonult életformára utal

17/ Sárga Forrás - a holtak birodalma, az alvilág

19/ bíborgomba - a Ganoderma lucidum a taoista alkímia egyik jellegzetes növénye, amely elengedhetetlen összetevője az örökélet elixírjének

20/ a Tao könyveit - a kínai szövegben Huang és Lao, azaz Huang-ti (a Sárga-császár) és Lao-ce könyveiről van szó. A legendák szerint a Huang-ti által írt könyv a taoista alkímia egyik legjelentősebb forrása, Lao-ce műve, a közismert Tao Te King pedig a taoizmus legelső szent könyve.

21/ dús vaj, a sziklák méze - a buddhizmus igazságai

39/ Penglaj - a hagyomány szerint e távoli sziget a halhatatlanok otthona, ide igyekszik a halhatatlanok szentként tisztelt madara a daru, melynek alakjában természetesen a költő saját magáról ír

41/ a túlsó part - a létforgatagból való kikerülés, a teljes kihunyás, szanszkrit műszóval a nirvána. Az innenső part pedig, ahonnan át kel kelnie a létforgatag, vagyis a szanszára.

45/ Hua-liu - a Csou-dinasztia uralkodójának, Mu király (i.e. 1001 - i.e. 946.) nyolc kiváló harci ménjének egyike

48/ Lao-ce - ókori bölcs, a taoizmus megalapítója. Neki tulajdonítják a Tao Te King (Az Út és Erény Könyve) c. filozófiai mű megírását, amit a taoizmus szent könyveként tartanak számon.

64/ felhőkön kívánsz utazni - vagyis ha halhatatlanná akarsz válni

70/ a lótusz is a forró vízből fakad - a túlvilági boldogság is a lét szenvedéseiből fakad.

86/ miként fiókáját a bagoly madár - a régi kínai hiedelem szerint a bagolyfiókák miután felnőttek, felfalják anyjukat

szárnyát rebbentve száll - halhatatlanná lesz

87/ hunok - (hsziungnu) belső-ázsiai lovas nomád nép, akik az északi határvidéken sokáig Kína egyik legádázabb ellenségének számítottak az i.e. 3. század i.sz. 4-5. század közt. A versben történő említése itt nyilvánvaló archaizálás, hiszen ekkorra már rég letűntek.

88/ bodhiszattva - (megvilágosodásra törő) a buddhizmusban azok, akik szellemi érettségük azon fokán állnak, hogy buddhává lehetnének, ám az emberek iránt érzett végtelen könyörületesség miatt nem lépnek be a nirvánába, hanem önként a létforgatagban, a szanszárában maradnak mindaddig, amíg valamennyi élőlény meg nem szabadult a szanszárában való tévelygésből.

91/ öt vétek - az apagyilkosság, az anyagyilkosság, az arhatok meggyilkolása, Buddha vérének kiontása és a szangha, azaz a szerzetesi gyülekezet lerombolása

tíz gonosz [tett] - a gyilkosság, a lopás, a paráználkodás, a hazugság, a rágalom, a szitkozódás, a pletyka, a kapzsiság, a rosszindulat és a téves nézetek

három méreg - a düh, a kapzsiság és a tudatlanság

124/ Bíbormadár út - a Tang-kori főváros Csangan legjelentősebb városrésze, ahol a császári palota is állt

132/ Tao Csu - más néven Fan Li, aki mérhetetlen vagyonáról volt híres. Történetét a Si csi 129. fejezete őrizte meg.

137/ ifjú Tung úr - teljes nevén Tung Hszien, aki a Han-dinasztia Aj császárának (i.e. 6. - i.sz. I.) volt a bizalmasa. A császár halála után öngyilkos lett, hogy kövesse uralkodóját. Történetét a Han-su 93. fejezete őrizte meg.

143/ jádelapocska - a magas hivatalnoki rangot jelezte. Vagyis itt arra utal, hogy a sír nem magasrangú hivatalnoké vagy előkelőé volt.

156/ csupasz féreg - olyan élőlény, amelynek nincs szőrzete vagy tolla, vagyis az ember

két könyv - a Tao Te King két része a Tao (Út) és a Te (Erény)

168/ egy viskó - vagyis a tudat

a hat ajtó - a hat érzékszerv, a szem, a fül, az orr, a nyelv, a test és az elme

171/ a gázlón átkelni - a létforgatagból, a szanszárából a nirvánába jutni (vö. 41. jegyz.)

218/ Ha az ötödik hónapban... - az ötödik hónapban, ez Kínában június körülre esik, a kifogott hal már könnyen megromolhat a melegtől, ezért hasznos friss hallal házalni. A költő a fiatal gyermekhez hasonlítja, aki szintén könnyen rossz útra tévedhet, elronthatnak, ezért nem árt odafigyelni rá.

248/ egy viskó - itt a testre utal

hat rabló - a hat érzékszerv (vö. 168. jegyz.)

252/ karma - mindazoknak a jó és rossz tetteknek az összessége, amelyeket az egyén korábbi létformáiban hajtott végre, és amelyek az elkövetkezendőkben megszabják sorsát

klesa - a tudat vágyak által történő beszennyeződése

kalpa - egy teljes világegyetem kora a buddhizmusban, 1 344 000 év

255/ a három hitvány útja - a létformák három legrosszabbja, az állatoké, az éhes démonoké és a pokollakó lényeké

279/ Jao és Sun - a konfuciánus hagyomány első két mintauralkodója

280/ Vipula-hegy - hatalmas hegy Magadhában

286/ darázsderék - (feng jao) a nyolc verselési hiba egyike, amelyeket a mértékes versben (lü si) szoktak ejteni, miszerint az öt szótagos versben a második és az ötödik írásjegy zenei hangsúlya megegyezik

darutérd - (ho hszi) szintén az öt szótagos sorokból álló mértékes versben ejthető verselési hiba

sima hangsúly és csavart - a mértékes verselést a kétféle zenei hangsúly, a sima (ping) és a hajlított (cö) szabályos váltakozása adja

288/ sárga gyökér - (huang po, Phellodendron amurense) keserű gyógynövény

300/ kimossa fülemet - utalás egy régi legendára, amelyben a bölcs Szun Csu (i.sz. 3.sz.) fülmosással kívánt megszabadulni a világi sikerek csábításaitól

303/ Cseng mester - Cseng Hszüan (i.sz. 127-200.) a konfuciánus könyvek első híres kommentátora

Mao úr - Mao Csang vagy más néven Mao Heng (i.e. 2. sz.) huszonkilenc fejezetben elsőként írt magyarázatot a Dalok Könyvéhez (Si King), és állítólag ő az első ars poetica szerzője

kung-sang - a kínai pentaton skála első két hangja. A Tang-kor előtti verselés eddig megfejtetlen műszava.

304/ Jó kalauz - (san tao) egyaránt utalhat Buddhára vagy San Tao-ra (613 - 681), a "Tiszta Föld" buddhista iskola pátriárkájára

 

 

Nyugati irodalom

Carré, Patrick. Le Mangeur de brumes: l'oeuvre de Han-shan, poete et vagabond. Paris: Phébus, 1985.
Idema, W. L. Hanshan, Gedichten van de Koude Berg: Zen-poezie. Amsterdam: Arbeiderspers, 1977. (200 vers fordítása)
Jaeger, Georgette. Han Shan, ermite taoiste, bouddhiste, zen. Brussels: Thanh-Long, 1985. (kb. 100 vers fordítása)
Henricks, Robert G. The Poetry of Han-shan. State University of New York Press, 1990. (összes versének angol fordítása és kommentálása)
Pimpaneau, Jacques. Li Clodo du Dharma: 25 Poemes de Han-shan. Paris, 1975.
Pulleyblank, E. G. Linguistic Evidence for the Date of Han-shan. Ronald C. Miao, Studies in Chinese Poetry and Politics, Vol. 1. San Francisco: CMC, 1978, 163-195.
Red Pine. The Collected Songs of Cold Mountain. Port Townsend, WA: Copper Canyon Press, 1983. (összes versének angol fordítása)
Schumacher, Stephan. Han Shan: 150 Gedichte vom Kalten Berg. Düsseldorf - Köln, 1974.
Snyder, Gary. Cold Mountain Poems. Evergreen Review 2:6 (Autumn 1958): 68-80.
Waley, Arthur. 27 Poems by Han-shan. Encounter 3:3 (September 1954): 3-8.
Watson, Burton. Cold Mountain: 100 poems by the T'ang poet Han-shan. New York - London: Columbia University Press, 1970.
Wu Chi-yu. A Study of Han-shan. T'oung Pao XLV (1957): 392-450.