Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Zhuangzi (Csuang-ce)

Wade-Giles-átírással CHUANG-TZU, pinyin átírással ZHUANGZI, személynevén, Wade-Giles-átírással CHOU (szül. Kr. e. 369 k. - megh. 286.), a taoizmus első kínai értelmezőinek legfontosabbika. Műve (Chuang-tzu; Csuang-ce) általános vélemény szerint alapvetőbb és átfogóbb, mint a Tao te King („Az út és az erény könyve”), amit a hagyomány szerint Lao-ce (Lao-tzu; Laozi), a taoizmus első nagy pátriárkája írt. Csuang-ce működése a kínai buddhizmus fejlődésére is hatással volt, akárcsak a kínai tájfestészetre és a költészetre.

Feljegyzések Csuang-ce életéről. Kuo Hsiang (megh. 312), Csuang-ce első és sokak szerint legjobb kommentátora szerint a mester a taoista gondolkodás ősforrása volt. Munkáiból a buddhista tudósok - mindenekelőtt a csan (chan; zen) iskolához tartozók - is sokat merítettek, ehhez képest az életrajzáról igen keveset tud az utókor. A Han-dinasztia „nagy történésze”, Ssu-ma Ch'ien (megh. Kr. e. 85 k.) a Csuang-ce életéről szóló vázlatában csupán a legsoványabb információkra szorítkozik. Eszerint Csuang-ce Meng államban született, Chou volt a személyneve, és kishivatalnokként dolgozott a szűkebb pátriájához tartozó Ch'i-yüanban. A Ch'u nemzetségbeli Wei herceg (megh. Kr. e. 327) uralkodása alatt élt, így kortársa volt Menciusnak, a kitűnő konfuciánus tudósnak, akit „Kína második bölcse”-ként is emlegetnek. Ssu-ma Ch'ien szerint Csuang-ce elmélete elsődlegesen Lao-ce mondásain alapul, de a látásmódja jóval szélesebb. Irodalmi és filozófiai tehetségét a konfuciánusok és a motisták (az univerzális szeretetet hirdető Mo-ce-követők) cáfolatára hasznosította. Antikonfuciánus pamfleteket, továbbá két elbeszélő szöveget is tulajdonítanak neki (Wei lei hsü és Keng san tzu).

Elsősorban abból a könyvből ismerjük, amely a szerzője nevét viseli a címében; ez a Csuang-ce, más néven Nan-hua chenching („Nan-hua tiszta klasszikusa”). A mű 33 fejezetből áll, de biztosnak látszik, hogy a IV. században közkézen forgó példányai legalább 53 fejezetet tartalmaztak. Azóta a szöveg számtalan kiadásban látott napvilágot, s az újabb és újabb olvasatok elhomályosították a könyv eredeti tartalmát. A tudományos közmegegyezés szerint az első hét fejezet („a belső könyvek”) nagyobbrészt hitelesnek tekinthetők, viszont a „külső könyvek” (a 8-22. fejezetek), valamint az elegyes írások (a 23-33. fejezetek) csaknem mindenestül hamisítványok, habár néhány passzusuk Csuang-ce keze nyomát viseli. Mindenesetre Csuang-ce karakteréről a legéletszerűbb leírásokat épp az apokrifnek tekintett fejezetek anekdotái tartalmazzák.

Csuang-ce élete az anekdoták tükrében. Csuang-ce ezekben a szövegekben kiszámíthatatlan, különc emberként jelenik meg, aki sem a személyes kényelmével, sem a társadalmi normákkal nem törődik. Ruházata szakadt, lábbelijét madzagok tartják össze, saját megítélése szerint ő mégsem nincstelen nyomorult, csak szegény. Felesége halála után részvétnyilvánítás céljából felkereste őt egy közeli barátja, Hui Shih, s azt látta, hogy a bölcs egy gyékényen ülve énekel, és a mosdótál fenekén veri hozzá a ritmust. Hui Shih megfeddi a bölcset, mondván, hogy ez a viselkedés nem igazán helyénvaló, hiszen csak pár nap telt el annak a személynek a halála óta, aki a bölccsel együtt élt és öregedett meg, s gyermekeket szült neki. Mire Csuang-ce így válaszol:

„Mit segített volna, ha kétségbeesem a halála miatt? Most az egészet újragondolva megértettem, hogy neki eredetileg nem volt élete; sőt nemcsak élete, alakja sem volt; sőt nemcsak alakja nem volt, de anyagi ereje (chi) sem. A nemlét és a lét határán kialakult az anyagi erő, az anyagi erőből létrejött az alak, az alakból az élet, a születésből pedig a halál. Olyan ez, mint az évszakok körforgása: tavasz, nyár, ősz, tél. Ő most alszik a nagy házban (a világegyetemben). Ami engem illet, a sírás és óbégatás csak azt árulná el, hogy fogalmam sincs a lét törvényeiről; így aztán nem jajgatok.”

Amikor Csuang-ce halála közeledett, tanítványai pompás temetésről ábrándoztak, a mester azonban rövid úton észhez térítette őket, közölve, hogy neki egyáltalán nincs szüksége egy nagy temetés kellékeire, az ő külső és belső koporsója a természet lesz, a nap és a hold lesznek az ő jádegyűrűi, a csillagok és a bolygók az ékszerei. Valamennyi teremtmény őt kíséri majd, és áldozik neki; több nem is kell. A tanítványok előbb meglepődtek, majd rámutattak, hogy a mestert ez esetben varjak és keselyűk fogják elfogyasztani. Így válaszolt:

„A föld felett varjak és sólymok esznek meg, a föld alatt kukacok és hangyák. Miféle elfogultság, hogy az egyiktől elvenni akartok, a másiknak viszont adni?”

Csuang-ce különcsége közvetlenül az ő megvilágosodott fatalizmusában gyökerezik. Számára a megvilágosodás azt jelenti, hogy az életben minden Egy, s ez a tao.

A tao szemlélete. Csuang-ce azt tanította, hogy amit a taóról tudni vagy mondani lehet, az nem a tao. A taónak nincs eleje és vége, nincsenek korlátai vagy határai. Az életet a tao időtlen tovahömpölygése irányítja, ebben nincsenek hasznos és káros dolgok, nincs jó és gonosz. A dolgok csak menjenek a maguk útján, az ember ne akarja egy adott helyzetnek fölébe helyezni a másikat. Aki csakugyan erényes, azt nem kötik a körülmények, személyes kapcsolatok, hagyományok, s az a világot sem óhajtja megváltani. Csuang-ce maga Ch'u állam főminiszteri székét is visszautasította, mert nem kívánt az ezzel járó bonyodalmakba belekeveredni.

Látásmódjának relativizmusát a Csuang-ce közismert sorai fogalmazzák meg a legvilágosabban:

„Egyszer régen én, Csuang Csou azt álmodtam, hogy pillangó vagyok, csapongó pillangó, amely szabadnak és boldognak érzi magát, s mit sem tud Csouról. Hirtelen azonban felébredtem, és íme, én voltam az, a valóságos Csou. Most aztán nem tudom, vajon Csou álmodta-e, hogy pillangó, vagy talán a pillagó álmodja éppen, hogy ő Csou? Pedig Csou és a pillangó között biztosan van némi különbség. Íme, ezt nevezem a dolgok (wu) átalakulásának (hua).” (Tőkei Ferenc fordítása)

A Csuang-ce szövegében a tapasztalatok viszonylagos volta és a dolgok végső egysége között állandó a feszültség. Arra a kérdésre, hol van a tao, Csuang-ce azt válaszolta, hogy a hangyákban, sőt mélyebben, a gyomokban és a cserépdarabban is, továbbá a vizeletben éppúgy, mint az ürülékben.

A tao mindenütt jelenvalóságának erőteljes hangsúlyozását párhuzamba állíthatjuk az érett kínai buddhizmussal, ahol a mindenütt jelen lévő buddha leírására hasonló nyelvi fordulatokat használnak. Csuang-ce filozófiája a par excellence független emberről szól, aki azonosult a taóval.

 

Csuang-ce írásaiból:

Ven-huj fejedelemnek[1] volt egy szakácsa, aki egy ökröt darabolt fel számára. Ahogyan rátette a kezét, nekivetette a vállát, föltette rá a lábát, nekifeszítette a térdét, és ahogy reccsenve szakadt a bőr, sercegve szaladt a kés, az éppen olyan ütemesen történt, mint az ,,Eperfa-erdő'' tánca[2], s hozzá Csing-sou muzsikája[3]. Ven-huj fejedelem így kiáltott fel:
- Ó, milyen nagyszerű! Utolérhetetlen ügyesség!
A szakács félretette kését és így válaszolt:
- Amit szolgád szeret, az a tao, s ezért haladhatott előre mesterségében. Amikor először kezdtem ökröt feldarabolni, akkor még nem láttam mást magam előtt, mint magát az ökröt. Három esztendő múlva már nemcsak az ökröt láttam. Végül ma már teljesen a szellemre bízom magamat, nem pedig szemem látására. Érzékeimet kikapcsoltam, és csak szellemem kívánsága szerint cselekszem. A természeti törvényekhez igazodom, a nagyobb résekbe hatolok be, a nagyobb üregeken haladok keresztül, mindig a szilárd törvényekre támaszkodva. Ügyesen igyekszem az inak között haladni, nem is beszélve a nagy ízületekről. A jó szakács évente egyszer cseréli kését, mert vág vele; a közönséges szakács havonta cseréli kését, mert tör-zúz vele. Én a mostani pengémet tizenkilenc éve használom, sok ezer ökröt daraboltam fel vele, de pengéje még most is olyan, mintha csak az imént köszörülték volna. Az ízületek között kis hézagok vannak, késem pengéjének pedig nincsen vastagsága; aminek pedig nincsen vastagsága, az be tud hatolni a kis hézagokba, méghozzá éppoly könnyűszerrel, mintha csak sétálna; a penge tehát mindenképpen bőséges helyet talál. Ezért lehetséges, hogy tizenkilenc éve használom, s mégis olyan a késem pengéje, mintha csak az imént köszörülték volna. És mégis, valahányszor egy ízület csomóhoz érek, szemügyre veszem a nehézségeket. Nagyon óvatosan hozzákészülök, megállapítva, hogy meddig szabad mennem, majd nagyon lassan előre haladok, alig-alig mozdítom a kést, és a csomó egyszerre csak szétválik, mintha göröngy hullana a földre. Ott állok akkor késsel a kezemben, körülnézek, tétovázom egy kicsit, majd elégedett lélekkel megtisztítom késemet és helyére teszem.
Ven-huj fejedelem azt mondta erre:
- Nagyszerű! Hallgatom szakácsom szavait, s megtanulom, hogyan kell bánni az élettel.

Csuang-ce III, 2.

 

Csing, a faszobrász, fából egy harangállványt faragott. Mikor a harangállvány elkészült, aki csak ránézett, úgy megcsodálta, mintha szellemet látna.
Lu fejedelme is megtekintette, majd megkérdezte a fafaragótól:
- Mi a titka művészetednek, mellyel ilyet tudsz alkotni?
Az pedig így felelt:
- Szolgád egyszerű kézműves ember; miféle titkos művészet lehetne birtokában? De egyvalamit azért tudok. Attól fogva, hogy rászántam magam a harangállvány faragására, óvakodtam attól, hogy szellemi erőmet más dolgokra fecséreljem. Szigorúan böjtöltem, hogy ezzel biztosítsam szívem nyugalmát. Háromnapi böjt után nem vetemedtem többé arra, hogy jutalomra vagy hivatali jövedelemre gondoljak; ötnapi böjt után nem merészeltem többé megrovásra vagy dicséretre, sikerre vagy sikertelenségre gondolni; hétnapi böjt után egyszeriben elfeledkeztem arról, hogy nekem testem és tagjaim vannak.
Ekkor már nem létezett számomra Felséged udvara sem; ekkor már csak művészetem létezett, s a külvilág minden ármánya eltűnt körülöttem. Így mentem ki a hegyi erdőbe, és addig szemlélgettem a fák természetes tulajdonságait, míg a tökéletes formára rá nem bukkantam. Akkor már készen magam előtt láttam a harangállványt, csak éppen rá kellett tenni kezemet a fára. Ha nem így történik, semmire se mentem volna. Mert semmi más, csupán saját természetemnek a fa természetével való egyesülése tehette olyanná ezt a tárgyat, hogy mindenki szellemi erőt gyanítson benne.

Csuang-ce XIX, 10.

 

Suj, a kézműves, úgy tudott köröket alakítani, hogy azok pontosan megfeleltek a körzővel írt körnek. Csak éppen ujja hegyével érintette, és a tárgy máris alakult magától, neki még gondolkodnia sem kellett. Így ösztönös tehetsége mindig egységes maradhatott, s nem kötötte gúzsba semmi.
Akkor feledkezünk el a lábunkról, ha megfelelő a cipőnk; akkor feledkezünk el a derekunkról, ha megfelelő az övünk. Elménk akkor feledkezik el a hiábavaló igenlésről és tagadásról, ha szívünket tökéletessé tettük. Bensőnkben akkor nem változunk, külvilági tevékenységbe akkor nem merülünk el, ha megfelelő képességekkel rendelkezünk. Aki pedig egyszer rábukkan a megfelelőre és attól fogva sohasem téveszti el a megfelelőt, az arról is elfeledkezik, hogy a megfelelő miért megfelelő...

Csuang-ce XIX, 12.


1. Vej fejedelemség Huj nevű uralkodója (Kr.e. 370-335), a korabeli filozófusok nagy pártfogója.
2. Az ,,Eperfa-erdő'' Tangnak, a Sang-Jin dinasztia legendás alapítójának hivatalos zeneműve.
3. Csing-sou muzsikája - a misztikus Sárga Császár (Huang-ti) Hszien- cse című zeneművének egyik tétele.

Fordította: Tőkei Ferenc

 

CSUANG-CE
CSU BOLONDJÁNAK ÉNEKE

Főnixmadár! Főnixmadár!
Hanyatlásnak indult manapság az erény!
Nem érkezett el még a jövendő,
A múlt pedig már csak emlék, messze fény.
Ha van a világban tao,
Akkor azt a bölcs betölti,
Ha nincs a világban tao,
Kénytelen magának élni.
Nehéz idők járnak, nehéz
Most a halált elkerülni.
A szerencse pihe-könnyű,
Utána hiába kapkodsz,
Mint a föld, súlyos a balsors,
Ellene hiába harcolsz.
Rég volt, rég, midőn erénnyel
Fordultam az emberekhez!
Most a földön járni éjjel
S nappal egyként veszedelmes!
Tüskés, borostás növények,
Térjetek ki, hogyha lépek!
Görbe utam göröngyei,
Lábam föl ne sebezzétek!

Fordította: Weöres Sándor

 

Csuang Ce bölcsessége Brelich Angelo fordításában

 

 

Szabó Lőrinc versei

Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi…
És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünődve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.



Az irígység erdejében

Dsuang Dszi mester erdejében ültem
és szólt az egylábú virág:
– Óh, százlábú, de jó neked! Te futhatsz,
én állok s nem jutok tovább!

Szólt a százlábú: – Irígyeld a kígyót:
annyi lába sincs, mint neked,
bordái mégis gyorsabban viszik, mint
az én száz lábam engemet!

A kígyó az ég kék szárnyára nézett:
– Óh, szél, – mondta panaszosan –
te játszva átsuhansz az óceánon,
s én porban vonszolom magam!

A szél rám nézett: – Látás, te legyőzöl,
te szárnyatlan és testtelen! –
– Mint engem a gondolat! – mondta búsan
s lehúnyta pilláját a szem.

A gondolat már válaszolni készült,
de a szív megelőzte, és
én felsírtam, hogy minden elégedetlen
és harc és kétségbeesés; –

és szólt Dsuang Dszi: – Hiába, ez a törvény,
ez az irígység erdeje!
Élj, küszködj s ne törődj vele, hogy élsz és
halj meg és ne törődj vele!

 

Dsuang Dszi halála

Dsuang Dszi haldokolt. Barátai
díszes temetést ígértek neki.

– Az egész város lesz ravatalod!
– Az erdő mindig jobb szállást adott.

– Márványt s ezüstöt zárunk majd köréd!
– Az én koporsóm a föld és az ég.

– Arany sírlámpák őrzik álmodat.
– Az én lámpáim a hold és a nap.

– Gyémántékszerrel szórjuk be porod!
– Az én ékszereim a csillagok.

– A nép búcsúztat, mint királyokat se!
– Itt a királyibb mindenség fogad be.

– Testeden hollók s varjak marakodnak!
– Adjam prédájukat a kukacoknak?

Dsuang Dszi meghalt. Már két ezredéve.
Marad belőlünk annyi, mint belőle?

 

Dsuang Dszi csontjai

Tegnap éjjel rénszarvas-szekerén
Csang-Heng, a költő, csavarogni vitt.
Zúzos ősz volt… Nyolc országot bejártunk
s egyszerre csak egy ember csontjait

láttam az út mellett a sivatagban.
Leszálltunk és Csang-Heng a dérlepett
csontvázhoz hajolt: – Ki voltál, barátom?
– kérdezte búsan. – Mi történt veled?

Éhség vert ki hazádból? Kocka, bor, nő
tett tönkre? Itt haltál meg? Vagy az ár,
az árvíz söpört ide valahonnan?
Bölcs voltál? bolond? Koldus, vagy király? –

Halk visszhang zizzent: – Szung fia, Dsuang Dszi
voltam; azt mondják, isteni;
lelkem minden csúcsokon túlrepült, de
így se tudott megmenteni. –

Vezetőm elrémült: – Te? Te? A mester,
Dsuang Dszi voltál? Tízezer imát
mondok az ég s föld minden istenének,
csakhogy feltámadj és élj! A saját

szememet ültetem a koponyádba,
nyelvemet zörgő szádba, húst rakok,
magamból rakok húst a csontjaidra,
és itt a szivem… Mester, akarod,

akarsz élni? – Megint zizzent a válasz:
– Meghaltam és most pihenek.
Mig éltem, zavar és háboru voltam,
s jobb a tél, mint a kikelet?

Amit a hús szeret, a gyönyör és gőg
nem illanóbb-e, mint a por?
Menjek vissza az őrületbe, vissza
a lázbeteg földre, ahol

megint vér, pénz, nő, tévelygés, szitok, gúny
tűztánca ugrálna körűl
és könny kínozna, amennyit a késő
bánat soha le nem törűl?

Beszélgettem csontokkal egykor én is
éppen úgy, ahogy te velem,
de most már ismerem az Örök Útat
s mosolygok a földieken:

olvasd, amit megírtam, neked abban
él csak, ami Dsuang Dszi volt;
én a királyi mindenség vagyok már
s ékszerem a nap és a hold:

szellem vagyok: moss, nem leszek fehérebb,
piszkolj és nem fog a piszok:
nem sietek, és szállok, mint a villám,
nem jöttem, mégis itt vagyok. –

Így beszélt és eltünt a hang, hiába
hivtuk. Köröttünk kisérteties
fény suhogta be a nagy eget. Aztán
Csang-Heng a szent csontokat egy diszes

selyemkendőben eltemette… Lassan
hazaindultunk. – – S mikor hirtelen
felébredtem, otthon, a lámpa mellett
egy nyitott könyvet tartott a kezem.