George Orwell (1903-1950), Terebess Ázsia E-Tár

Orwell tizenegy esszéje elé...................5.o.
Akasztás......................................18.o.
Marrakech.....................................24.o.
Wells, Hitler és a Világállam.................32.o.
Visszatekintés a spanyol háborúra.............41.o.
Arthur Koestler...............................66.o.
A brit antiszemitizmus........................82.o.
Jegyzetek a nacionalizmusról..................91.o.
A szegények halála............................120.o.
A politika és az angol nyelv..................133.o.
Miért írok?...................................158.o.
Megjegyzések Gandhiról........................168.o.

Hódolat Katalóniának (részlet)

7.

Egy délután Benjamin szólt, hogy tizenöt önkéntesre van szüksége. Azt a támadást kellet az éjszaka végrehajtani, amit nemrég az utolsó pillanatban lefújtak. Beolajoztam tíz mexikói töltényemet, bekoszoltam a szuronyomat (ha csillog, elárulja az embert), elcsomagoltam egy darab kenyeret, vagy tíz centi piros kolbászt, és egy szivart: még feleségem küldte Barcelonából, azóta orizgettem. Fejenként három kézigránátot osztottak. A spanyol kormánynak végül sikerült egészen rendes kézigránátot gyártania. A Mills bomba elvén alapult, de egy helyett két biztosítószeg volt rajta. A biztosítószegek kirántása után hét másodperccel robbant. A fo hátránya az volt, hogy az egyik biztosítószeg túl nehezen, a másik pedig túl könnyen mozgott, úgyhogy választani kellett; vagy a helyén hagyta az ember mindkettot, és akkor nem tudta kirántani oket veszélyhelyzetben, vagy elore kihúzta a szorulósat, és akkor állandóan idegeskedhetett amiatt, hogy az egész felrobban a zsebében. Dobni viszont jól lehetett.

Valamivel éjfél elott Benjamin elvezetett tizenötünket Torre Fabiánhoz. Amióta beesteledett, egyfolytában zuhogott az eso. Az öntözoárkok csordultig teltek, és valahányszor belelépett az ember valamelyikbe, derékig elmerült. A koromsötét tanyaudvaron sötét embertömeg várakozott a szakadó esoben. Kopp üdvözölt minket, eloször spanyolul, azután angolul, és elmagyarázta a támadás tervét. Az L alakú fasiszta vonal szögletében kellett elfoglalnunk egy mellvédet, hegynek fölfelé. Körülbelül harmincunknak -- fele-fele részben spanyoloknak és angoloknak -- Jorge Roca zászlóaljparancsnok (a milíciában egy zászlóalj körülbelül négyszáz emberbol állt) és Benjamin vezetésével elore kellett kúsznia, és át kellett vágnia a fasiszta drótakadályokat. Azután Jorge jeladásként elhajít egy gránátot, majd gránátzáport zúdítunk a fasisztákra, kiverjük oket és elfoglaljuk az állást, mielott még erosítés érkezne. Ezzel párhuzamosan hetven rohamosztagosunk megtámadja a szomszéd fasiszta "hadállást", kétszáz méternyire jobbra, melyet közlekedoárok köt össze emezzel. Nehogy a sötétben egymásra lojünk, fehér karszalagot fogunk viselni. E pillanatban hírnök érkezett és közölte, hogy nincs fehér karszalag. A sötétbol panaszos hang hallatszott: Akkor nem viselhetnének a fasiszták fehér karszalagot?

Egy-két órát még várnunk kellett. Az öszvéristállót annyira tönkrelotték, hogy világítás nélkül nem lehetett benne mozogni. A fél padlózatot feltépte egy becsapódott ágyúlövedék, és húsz láb mély gödröt vájt alatta a sziklába. Valaki talált egy csákányt, és kiemelt a padlóból egy széthasadozott deszkát. Néhány percen belül égett a tuz, és átázott ruháink gozölögni kezdtek. Valaki elovett egy csomag kártyát. Elterjedt a hír -- egyike a háborúban járványszeruen terjedo titokzatos híreknek -- hogy konyakos forró kávét kapunk. Lemásztunk az összeomlás elott álló lépcson, és keresni kezdtük a sötét udvaron, hol osztják a kávét. Fájdalom, kávé nem volt. Ehelyett összehívtak minket, libasorba állítottak, azután Jorge és Benjamin eltunt a sötétben, mi többiek pedig utánuk.

Még mindig esett az eso, sötét volt, de a szél csendesedett. Elmondhatatlan, micsoda sár volt. A répaföldeken át vezeto ösvényeken göröngy, göröngy hátán, minden mérhetetlenül csúszós, mindenütt nagy pocsolyák. Mire odáig elértünk, ahol ki kellett lépnünk a mellvéd mögül már mindenki többször elesett. és minden tele lett sárral. A mellvédnél kisebb csapat várt ránk, a tartalék, továbbá az orvos és néhány szanitéc. Átsiklottunk a mellvéd nyílásán, és belegázoltunk egy újabb öntözocsatornába. Loccsanás, cuppanás. Újra derékig vízben, a csízmába felül beszivárog a nyálkás sár. Jorge kint várta, míg mindannyian átjutunk a fure. Azután kétrét görnyedve, lassan elorelopakodott. Százötven méterre voltunk a fasiszták mellvédjétol. Egyetlen esélyünk, hogy nem csapunk zajt.

Én az élen haladtam Jorgéval és Benjaminnal. Kétrét görnyedve, de elorenézve lopóztunk a sötétségben, egyre lassuló léptekkel. Az eso arcunkat paskolta. Hátrapillantva láttam a hozzám legközelebb haladó görnyedt alakokat: olyanok voltak, mint megannyi lassan araszoló óriási gomba. De ahányszor felemeltem a fejem, a közvetlenül mellettem lopakodó Benjamin dühösen a fülembe suttogta: Hajtsd le a fejed! Mondhattam volna, hogy ne nyugtalankodjék. Tapasztalatból tudtam, hogy a sötét éjszakában húsz lépésrol láthatatlan az ember. Sokkal fontosabb volt, hogy ne üssünk zajt. Ha meghallanak, halottak vagyunk. Csak bele kell géppuskázniuk a sötétbe, és nem lesz más választásunk, mint hogy megfutamodunk, vagy lemészárolnak.

Csakhogy a felázott talajon lehetetlenség volt csendesen mozogni. Beleragadt az ember lába a sárba, és minden lépésnél nagyot cuppant a latyak. És legnagyobb bajunkra elállt a szél, és az eso ellenére igen csendes volt az éjszaka. A legkisebb zaj is messzire elhallatszott. A vér is megfagyott az ereimben, amikor belerúgtam egy bádogedénybe; úgy éreztem, több kilométeres körzetben minden fasisztának meg kell hallania. De nem, semmi zaj, nem válaszolt sortuz, semmi mozgás a fasiszta vonalakon. Tovább lopóztunk, egyre lassúbb lépésekkel. Nem tudom elmondani, mennyire vágytam rá, hogy meg ne halljanak, amíg kézigránát-dobásnyira nem érünk. Ilyenkor nincs az emberben félelem, csak a reménytelen roppant vágyakozás, hogy végre átjusson a mezon. Pontosan ugyanazt éreztem, mint a cserkészo vadász; ugyanaz a gyötro vágy, hogy elég közel jusson a zsákmányhoz, ugyanaz az álomszeru bizonyosság, hogy lehetetlen. És hogy megnott a távolság! Jól ismertem a terepet, tudtam, hogy a távolság nem több 150 méternél, mégis úgy éreztem, mintha megvolna egy kilométer is. Aki ilyen lassan csúszik-mászik, olyan testközelbol látja a talaj változatosságát, mint a hangya: pompás sima fucsomók itt, undorító sárgöröngyök ott, kikerülendo susogó magas nádszálak, csüggeszto kohalmok: az ember úgy érzi, lehetetlen zajtalanul keresztüljutnia rajtuk.

Már olyan hosszú ideje lopakodtunk elore, hogy kezdtem gyanakodni. Csak nem tévedtünk el? De ekkor valamivel feketébb, párhuzamos vonalak rajzolódtak ki a sötétben. A külso szögesdrót; mert két szögesdrótvonaluk is volt a fasisztáknak. Jorge letérdelt, kotorászni kezdett a zsebében. Nála volt egyetlen drótvágónk. Csitt-csatt. Finom mozdulattal emelte fel a dróthálót. Megvártuk az utánunk jövoket. Úgy éreztük, ijeszto zajt csapnak. Ötven méterre lehettünk a fasiszta mellvédtol. Tovább elore, még jobban meggörnyedve. Lopakodva lépdeltünk olyan óvatosan, mint az egérlyukhoz közeledo macska; azután fülelés, majd újabb lépés. Egyszer felemeltem a fejem; Benjamin hangtalanul megragadta a nyakam és jó erosen lenyomta. Tudtam, hogy a belso drótakadály húszméternyire lehet a mellvédtol. Fel nem foghattam, hogyan juthatnánk el odáig anélkül, hogy meg ne hallanák. Már a lélegzésünk is elég hangos, hogy eláruljon. Valahogyan mégis eljutottunk a drótakadályig. Már látható volt a fasiszta mellvéd, egy fölénk magasodó, sötétlo földhalom. Jorge ismét lehajolt és kotorászni kezdett. Lehetetlenség volt csendben elvágni a drótot.

Ez volt hát a belso drótakadály. Négykézlábra ereszkedtünk, és gyorsan átmásztunk a lyukon. Ha most vonalba tudunk fejlodni, akkor nem lehet már baj. Jorge és Benjamin kúszva jobbra indult. De a mögöttük szanaszét hasaló embereknek libasorba kellett rendezodniük, hogy átjussanak a keskeny résen, és e pillanatban a fasiszta mellvéden fény villant, csattanás hallatszott. Az orszem mégiscsak meghallott minket. Jorge féltérdre emelkedett, és úgy lendítette elore a karját, mint egy tekézo. Bumm! A kézigránátja valahol a mellvéd mögött robbant. Erre aztán sokkal hamarabb, mintsem az ember gondolhatta volna, tíz-tizenkét puska dördült el a fasiszta mellvéden. Szóval mégiscsak vártak minket. Egy-egy pillanatra minden egyes homokzsák pontosan látszott a felvillanó kísérteties fényben. Mögöttünk az emberek némelyike túl messzirol dobta el a gránátját, és nem mindegyik jutott el a mellvédig. Mintha minden egyes lorés lángot okádott volna. Utálatos dolog, ha sötétben tüzelnek az emberre, mert úgy érzi, hogy minden torkolattuz egyenesen rá irányul. De a legszörnyubb a kézigránátok robbanása volt. Az ember el sem tudja képzelni, milyen borzalmas, amíg közvetlenül mellette nem robban egy a sötétben. Nappal csak a robbanás hallatszik, éjszaka viszont ott a vakító vörös villanás is. Az elso sortuzkor a földre vetettem magam. Oldalvást feküdtem a nyúlós sárban, és vadul rángattam a gránát biztosítószegét. Sehogy sem akart kijönni az átkozott. Végül rájöttem, hogy rossz irányba csavarom. Kirántottam a biztosítószeget, térdre emelkedtem, elhajítottam a gránátot, és újra hasra vágtam magam. A bomba tolem jobbra hullott le a mellvéd elott; az ijedtségtol eltévesztettem a célzást. Ebben a pillanatban gránát robbant elottem, de olyan közel, hogy éreztem a robbanás hevét. A földre lapultam; olyan erovel szorítottam az arcom a sárba, hogy belefájdult a nyakam, és azt hittem megsebesültem. A nagy zajban hallottam, amint egy angol hang mögöttem halkan azt mondja: "Eltaláltak". A gránát sokakat megsebesített körülöttem, de engem egyetlen szilánk sem ért. Térdre emelkedtem és elhajítottam a második gránátomat. Már nem emlékszem, hova hullott.

A fasiszták lottek, embereink mögöttem ugyancsak lottek, és én ráébredtem, hogy kereszttuzbe kerültem. Hallottam a lövések robaját, és rájöttem, hogy valaki közvetlenül mögülem tüzel. Felemelkedtem, és rákiáltottam: "Ne loj rám te hülye állat!" Ebben a pillanatban megláttam, hogy tizenöt méterrel jobbra Benjamin integet nekem. Odarohantam. A lorések elott kellett elrohannom, és futás közben bal kezemet arcom elé tartottam; ostoba gesztus -- mintha kézzel meg lehetne állítani egy golyót. De féltem, hogy az arcomba fúródik. Benjamin térdelt, gonoszul vigyorgott és gondosan tüzel automata pisztolyával a puskák torkolattüzére. Jorge már az elso sortuz után sebesülten rogyott össze, nem láttuk sehol. Letérdeltem Benjamin mögé, kirántottam a biztosítószeget, és eldobtam a harmadik gránátomat. A mellvéd mögé hullott, a sarokba, pontosan a géppuskafészek mellé.

A fasiszta tüzelés hirtelen mintha alábbhagyott volna, Benjamin felugrott és elkiáltotta magát: "Elore! Roham!" Felrohantunk a rövid, meredek emelkedon a mellvédig. Azt mondtam, "felrohantunk", de helyesebb volna azt mondanom: "vánszorogtunk". Az ember ugyanis nem tud gyorsan mozogni átázott ruhában, tetotol talpig sárosan, egy nehéz szuronyos puska, valamint százötven töltény terhét cipelve. Biztos voltam benne, hogy a mellvédnél egy fasiszta vár rám. Ha lo, ilyen távolságból el kell, hogy találjon, de valahogy eszembe se jutott, hogy rám lohet, arra számítottam, hogy szuronnyal próbálkozik majd. Már elore érezni véltem, ahogy szuronyaink egymásnak feszülnek, és kíváncsi voltam, kinek a karja lesz erosebb. De aztán nem várt rám az a bizonyos fasiszta. Némi bizonytalan megkönnyebbüléssel fedeztem fel, hogy alacsony mellvéddel van dolgom, és hogy homokzsákokon egész jól megvetheti az ember a lábát... Mert általában nehéz átmászni rajtuk. Minden darabokra tört odabenn, gerendák hevertek szanaszét, és uralit cserépdarabok mindenütt. Kézigránátjaink az összes kunyhót és fedezéket szétrombolták. És nem volt sehol egy lélek se. Azt gondoltam, valahol a föld alatt rejtoznek, és angolul elkiáltottam magam (ebben a pillanatban semmi nem jutott eszembe spanyolul): -- Bújjatok elo! Adjátok meg magatokat! -- Semmi válasz. Azután egy férfialak, egy árnyék a gyenge fényben keresztülbukdácsolt az egyik romba dolt kunyhó tetején, és eliramodott balfelé. Utána eredtem, és minden eredmény nélkül döfködtem szuronyomat a sötétbe. Ahogy a kunyhó sarkához értem, megláttam egy embert - nem tudom, ugyanaz volt-e, aki az elobb. A másik fasiszta hadálláshoz vezeto árokba ugrott. Nagyon közel kellett lennem hozzá, mert világosan láttam. Hajadonfott volt, és semmi más nem volt rajta, csak a vállára vetett pokróc. Ha rálövök, biztosan meghal. De azt a parancsot kaptuk, hogy a mellvéd mögött már csak szuronyt használjunk, nehogy egymásra lojünk, és különben sem jutott eszembe, hogy tüzeljek. Ehelyett egy húsz évvel korábbi emlék villant fel bennem; iskolai bokszoktatóm eleven mozgású pantomimja arról, hogyan használta szuronyát egy törökkel szemben a Dardanellákon. Megragadtam a puskatus markolatát, és az ember hátas felé döftem. Nem értem el. Újabb döfés: még mindig túl távol volt tolem. Egy darabig még folytattuk; o az árokban szaladt, én odafönt az árok peremén utána, és közben hiába döfködtem a lapockája felé, nem értem el. Utólag mulatságos emlék, bár azt hiszem, oneki már kevésbé.

Természetesen sokkalta jobban ismerte nálamnál a terepet, és hamarosan eltunt a szemem elol. Amikor visszatértem, a hadállás tele volt kiáltozó emberekkel. A tüzelés csendesedett. A fasiszták keményen lottek három oldalról is, de jóval messzibbrol, mint addig. Egyelore visszavertük oket. Emlékszem, látnoki hangon azt mondtam: "Fél óráig tudjuk tartani ezt az állást, nem tovább." Nem tudom, miért éppen fél órát mondtam. A mellvédtol jobbra számtalan zöld torkolattuz szikrázott a sötétben, de jó messze tolünk, legalább száz-kétszáz méterre. Most az volt a feladatunk, hogy átkutassuk a hadállást, és mindent szedjünk össze, amit zsákmányolni érdemes. Benjamin, és többen mások már ott keresgéltek egy nagy kunyhó vagy fedezék romjai között a hadállás közepén. Benjamin izgatottan kászálódott ki a romos teton át, és egy loszeres láda fülét lóbálta a kezében.
- Elvtársak! Loszer! Rengeteg loszer!
- Nem loszer kell - mondta egy hang. - Puska kell.

Igaza volt. Puskáink felét a használhatatlanságig eltömte a sár. Meg lehetett volna tisztítani oket, de a sötétben veszélyes kivenni a puska závárját; leteszi az ember valahová, azután soha nem találja. Volt egy kis elemlámpám, ezt is a feleségem vásárolta Barcelonában, de ezen kívül senkinél sem volt fényforrás. Az a néhány ember, akiknek használható volt a fegyvere, rendszertelenül meg-megeresztett egy lövést a távoli torkolattüzek irányába. Senki sem mert túl gyakran tüzelni; még a legjobb puskák is beragadhattak, ha átforrósodtak. Körülbelül tizenhatan voltunk a mellvéd mögött, köztünk egy-két sebesült is. Több angol és spanyol sebesült kívül feküdt. Patrick O'Hara, egy némi elsosegélynyújtási képességgel rendelkezo belfasti ír, fel s alá mászkált egy csomag kötszerrel, bekötözte a sebesülteket, és természetesen a mieink mindig rálottek, valahányszor visszatért a mellvédhez, hiába kiáltozta sértodötten, hogy "Poum!"

Hozzákezdtünk a hadállás átkutatásához. Több halott feküdt körülöttünk, de nem álltam oda megvizsgálni oket. Géppuskát kerestem. Egész ido alatt, miközben kint feküdtünk, az a kérdés motoszkált bennem, miért nem tüzel a géppuska. Bevilágítottam lámpámmal a géppuskafészekbe. Micsoda csalódás! A géppuska nem volt ott. Állványa, üres loszerdobozok és tartalék alkatrészek társaságában ott állt, de a géppuskát elvitték. Minden bizonnyal még elso ijedségükben leszerelték. Kétségtelenül parancsra tették, de ez ostoba és gyáva dolog volt, mert ha a géppuska a helyén marad, mindannyiunkat lemészárolhattak volna. Dühösek voltunk. Hogy vágytunk rá, hogy géppuskát zsákmányoljunk!

Mindent felforgattunk, de semmi értékeset nem találtunk. Sok fasiszta kézigránát hevert a földön, meglehetosen rossz minoséguek voltak, egy madzag segítségével kellett kibiztosítani oket. Egy párat zsebrevágtam emlékül. Az igazi meglepetés a fasiszta fedezékek sivár nyomorúsága volt. A tartalék ruháknak, a könyveknek, az élelmiszereknek, az apró személyes holmiknak, amiket az ember a mi fedezékeinkben látott. nyoma sem volt; ezeknek a szegény, zsoldot nem kapó sorkatonáknak a jelek szerint semmi saját holmijuk nem volt egy szál pokrócon, és néhány ázott kenyérdarabon kívül. A mellvéd legtávolabbi sarkában kis fedezék emelkedett ki félig a földbol, ablaka is volt. Bevilágítottunk, és nyomban örömrivalgásban törtünk ki. Másfél méter magas, tizenöt centiméter átméroju, vászonba burkolt, henger alakú tárgy állt ki a szemközti falnál. Minden bizonnyal a géppuska csöve. Körberohantunk és berontottunk az ajtón. Kiderült, hogy a vászonba burkolt tárgy nem géppuska, hanem olyasmi, ami rosszul felszerelt hadseregünkben még nagyobb becsben áll. Óriási távcso volt, legalább hatvanszoros-hetvenszeres nagyítású, összehajtható állvánnyal. Ilyen távcso a vonal innenso oldalán nem létezett, pedig mérhetetlenül nagy szükség volt rá. Gyozelemittasan vittük ki, és nekitámasztottuk a mellvédnek, mondván, hogy majd késobb elvisszük.

Ebben a pillanatban valaki felkiáltott, hogy közelednek a fasiszták. A tüzelés hangja csakugyan felerosödött. De nyilvánvaló volt, hogy a fasiszták nem jobbról indítanak ellentámadást, mert akkor át kellene vágniuk a senki földjén, és a saját mellvédjüket kellene megrohamozniuk. Ha van eszük, csak hátulról támadhatnak ránk. Körbementem a fedezék túloldalára. A hadállás nagyjából patkó alakú volt, a közepén fedezékekkel, úgy, hogy balról egy másik mellvéd fedezett minket. Eros tüzet zúdítottak ránk onnan, de nem sok kárt tett. A legveszélyesebb szakasz középen volt, mert ott nem volt semmi. Egy sorozat süvített el a fejünk felett. A szomszédos fasiszta hadállásból jött, ezek szerint mégsem foglalták el a rohamosztagosaink. És hirtelen fülsiketíto robaj támadt. Puskák tömegeinek dobpergésszeru ropogása, az a fajta zaj, amit korábban csak távolról ismertem; most elso ízben kerültem a kellos közelébe. Azután a tüzelés természetesen több kilométeres hosszúságban az egész frontra kiterjedt. Douglas Thompson egyik karja megsebesült, és bénán csüngött. Nekitámaszkodott a mellvédnek, és fél kézzel tüzelt. Valaki, akinek beszorult a puskája, mindig újratöltötte a fegyverét.

Négyen-öten voltunk ezen az oldalon. Nyilvánvaló volt, mit kell tennünk. El kell hordanunk a homokzsákokat a mellvéd elejérol, és barikádokat építeni belolük a védtelen oldalon. Mégpedig gyorsan, mert egyelore még magasan tüzelt az ellenség, de bármelyik pillanatban lejjebb vehette az irányzékot. A torkolattüzekbol ítélve száz-kétszáz ember állhatott velünk szemben. Elkezdtük szétszedni a homokzsákhalmot; odébb vittük a zsákokat húsz méterrel, és halomba raktuk oket. Nyomorult egy munka. Nagy homokzsákok voltak, egyenként legalább fél mázsát nyomtak, és minden erore szükség volt, hogy megmozdítsuk oket; azután el is szakadt, és mindent elborított, a nyakunkba és az ingujjunkba hullott a sáros föld. Emlékszem, milyen mélységesen elborzasztott a zurzavar, a sötétség, a rémiszto robaj, a csuszamlós sár, a szétrepedo zsákokkal folytatott küzdelem. És egész ido alatt akadályozott a mozgásban a puskám, mégsem mertem letenni, mert féltem, hogy nyoma vész. még oda is kiáltottam valakinek, akivel egy zsákot cipelve tántorogtunk ide-oda: "Ilyen a háború! Hát nem szar?!" Hirtelen magas alakok ugrottak be a mellvéd mögé. Ahogy közelebb jöttek, láttuk, hogy a rohamosztagosok egyenruháját viselik, és nagyon megörültünk nekik, mert azt hittük, hogy erosítést kapunk. De csak négyen voltak, három német és egy spanyol. Késobb megtudtuk, mi történt a rohamosztagosokkal. Nem ismerték a terepet, a sötétben eltévedtek, belegabalyodtak a fasiszta drótakadályokba, és sokukat lelotték. Ok négyen szerencsésen elvesztették bajtársaik nyomát, és így megmenekültek. A németek egyetlen szót sem tudtak sem angolul, sem franciául, sem spanyolul. Nagy nehezen és hevesen gesztikulálva elmagyaráztuk nekik, mit csinálunk, és rávettük oket, segítsenek barikádot építeni.

[köv:109. második bekezdés] [...]

11.

A barcelonai harcokról lehetetlen teljesen pontos és elfogulatlan beszámolót készíteni, mindig is lehetlen marad, mert nincsenek meg hozzá a szükséges dokumentumok. A jövo történészei vádaskodások tömegén és pártpropagandán kívül semmi egyébre nem támaszkodhatnak. Magam is kevés adattal rendelkezem azon kívül, amit saját szememmel láttam vagy szavahihetonek érzett szemtanúktól hallottam. A kirívó hazugságok némelyikét azonban meg tudom cáfolni, és segíthetek abban, hogy az ügy tágabb összefüggései világosság váljanak.

Mindenekelott mi is történt valójában?

Katalóniában jó ideje feszült volt a helyzet. Az elozo fejezetben már szó esett a kommunisták és anarchisták közötti küzdelemrol. 1937 májusára az ellentétek odáig fajultak, hogy elkerülhetetlenül valamilyen eroszakos összecsapásba kellett torkollniuk. Az összeütközés közvetlen oka az a kormányrendelet volt, amely eloírta az összes magánkézben lévo fegyver beszolgáltatását. Egyúttal elhatározták, hogy jól felfegyverzett, "politikamentes" rendorséget hoznak létre, és ebbol kirekesztik a szakszervezeti tagokat. Hogy mindez mit jelent, afelol senkinek sem volt kétsége: afelol sem, mi lesz a következo lépés: ki fogják venni a C.N.T. kezébol a kulcsfontosságú -üzemeket. Ezen kívül a munkások meglehetos nehezteléssel vették tudomásul, hogy no a gazdagok és a szegények közötti ellentét,és egyre többen érzeték úgy, hogy a forradalmat elszabotálják. Sokaknak kellemes meglepetés volt, hogy május elsején nem törtek ki zavargások. Május harmadikán a kormány elhatározta, hogy birtokba veszi a telefonközpontot. A központ a háború kezdete óta a C.N.T.-hez tartozó munkások ellenorzése alatt állt, ám a kormány szerint az alkalmazottak nem muködtették megfeleloen, és lehallgatták a hivatalos beszélgetéseket. Salas, a rendorfonök, (parancsra, vagy hatáskörét túllépve) három teherautónyi csendort küldött a helyszínre azzal az utasítással, hogy foglalják el az éoületet, miközben a környezo utcákat civil ruhás fegyveres rendorök tisztították meg. Körülbelül ugyanebben az idopontban a Guardia Civil más stratégiai pontokon fekvo épületeket is elfoglalt. Bármi is volt a kormány szándéka, általános vélemény szerint döntése jeladás volt a Guardi Civilnek, s a kommunistákat és szocialistákat tömöríto P.S.U.C.-nak a C.N.T. elleni általános támadásra. Városszerte híre ment, hogy megtámadták a munkásépületeket. Fegyveres anarchisták jelentek meg az utcákon, leállt a munka, és nyomban kitört a harc. Az éjszaka és másnap reggel városszerte barikádok épültek, és május hatodikán reggelig szakadatlan tartott a lövöldözés. A harc azonban mindkét oldalon nagyrészt védekezo jellegu volt. Ostrom alá vettek ugyan néhány épületet, de amennyire tudom, egyet sem rohamoztak meg, és tüzérséget sem vetettek be. A C.N.T.-F.A.I. és a P.O.U.M. a munkásnegyedeket tartotta ellenorzése alatt, a fegyveres rendorség és a P.S.U.C. a városközpontot és a hivatalos negyedeket. A május hatodikai tuzszünet rövid életunek bizonyult, valószínuleg azért, mert a csendorök elhamarkodottan le akarták fegyverezni a C.N.T.-s munkásokat. Másnap reggel aztán a munkások maguktól kezdték elhagyni a barikádokat. Körülbelül május ötödikén éjszakáig azonban a C.N.T. volt jobb helyzetben, sok csendor meg is adta magát. De nem volt elfogadott vezetés, és nem volt egyértelmu terv - sot, amennyire meg lehet ítélni, semmiféle terv nem volt - csak valamilyen homályos elszántság, hogy szembe kell szállni a Guardia Civillel. A C.N.T. hivatalos vezetése az U.G.T. vezetoivel versengve könyörgött, hogy mindenki térjen vissza a munkahelyére; és ami a legfontosabb, egyre kevesebb volt az élelem. Ilyen körülmények között senki sem volt annyira magabiztos, hogy folytassa a harcot. Május hetedike délutánra az élet szinte visszatért a rendes kerékvágásba. Este Valenciából hajón hatezer rohamgárdista érkezett, és átvette az ellenorzést a város felett. A kormány elrendelte, hogy a reguláris csapatok birtokában lévon kívül minden fegyvert be kell szolgáltatni, és a következo néhány napon sok fegyvert el is koboztak. A harcokról kiadott hivatlos jelentés szerint négyszáz ember meghalt, és körülbelül ezren sebesültek meg. A négyszáz halott túlzásnak tunik, de egyéb bizonyítékok híján el kell fogadnunk.

A harcok utóhatásait nyilvánvalóan lehetetlenség pontosan meghatározni. Nincs bizonyíték rá, hogy hatottak volna a háború alakulására, de minden bizonnyal kihatottak volna rá, ha néhány nappal tovább tartanak. De ürügyül szolgáltak arra, hogy Katalóniát Valencia közvetlen ellenorzése alá vonják, siettessék a milíciák felolszlatását, a P.O.U.M. betiltását, és minden bizonnyal közrejátszottak az események a Caballero kormány megbuktatásában is. De biztosra vehetjük, mindez egyébként sem váratott volna magára sokáig. Az igazi kérdés az, hogy az utcára vonuló C.N.T.-munkások nyertek vagy vesztettek a fegyveres ellenszegüléssel. Puszta feltevés csupán, de az a véleményem, hogy többet nyertek vele, mint amennyit vesztettek. A barcelonai telefonközpont elfoglalása csak egyetlen epizódja volt egy hosszú folyamatnak. Különbözo manoverekkel már az elozo évben elkezdték kiszedni a közvetlen hatalmat a szakszervezetek kezébol; a munkásellenorzés visszaszorulóban, a központi irányítás egyre erosödoben volt [...]

Bártfai Gergely
Névsorolvasás
https://nepszava.hu/3166477_nevsorolvasas

George Orwell elhatalmasodó tuberkulózissal feküdt egy délnyugat-angliai tüdőszanatóriumban 1949 tavaszán, amikor váratlan látogató érkezett hozzá: régi szerelme, Celia Kirwan. Az író, polgári nevén Eric Blair (1903–50) egykor megkérte a kezét, de a hölgy kikosarazta (és hamarosan Arthur Koestler sógornője lett). Ám változatlanul hatással volt a súlyos betegre, nyilván ezért is őt küldték főnökei. Celia a brit külügyminisztérium titkos ügyosztályán, az IRD-nél (Information Research Department) dolgozott, propaganda- és dezinformációs kampányokért felelt a hidegháború egyre fagyosabb légkörében.

A nő megszerezte, amit akart: Orwell gépelt neki egy 39 nevet tartalmazó listát. Írókat, újságírókat, tudósokat, művészeket és parlamenti képviselőket sorolt fel, zömében saját (volt) elvtársait, ismerőseit, vállalt és vélt kommunistákat, rejtőzködő szimpatizánsokat. Olyanokat, akik szerinte Sztálin elkötelezett hívei lévén megbízhatatlanok, nem alkalmasak antibolsevik propagandamunkára. A legnagyobb név Charlie Chaplin, de van a jegyzékben magyar is: Mende Tibor (1915–84), a harmadik világ szakértője, akinek gyarmati ügyekben számított a szava.

Másokat Orwell kihagyott. Nincs a névsorban G. B. Shaw, John Steinbeck, Orson Welles és még vagy százan, akiket privát feljegyzéseiben szintén F. T. (fellow travellers, azaz társutasok) betűkkel jelölt. Tudniillik az 1984 leendő szerzője már azelőtt is listázgatott, magánszorgalomból. A második világháború angliai csatája idején azokat írta össze, akikről feltételezte, hogy ha Hitlernek sikerül meghódítania a szigetországot, akkor szerepet vállalnának a londoni, Pétain- vagy Quisling-féle kollaboráns kormányzatban. Az új, jaltai világban következtek a kártékonynak tartott (kripto)kommunisták.

Orwell eljárásának morális megítélése fél évszázad elteltével, amikor a lajstrom nyilvánosságra került, szélsőségesen megosztotta a közvéleményt (2003). Az egyik álláspont szerint elárulta társait, spicli lett, sőt a hisztérikus mccarthysta boszorkányüldözés angliai előfutára. Kínos adalék, hogy a nevekhez fűzött rövid kommentárokban néhol kiemelte, az illető zsidó vagy homoszexuális. Mások viszont úgy látják, patrióta meggyőződésből adta ki a neveket a baloldali antisztálinista író, hiszen az orosz beszivárgás akut veszély volt, a brit demokrácia létét fenyegette. A megnevezettek egyikének sem esett bántódása.

Az orwelli névsor telitalálata egy befolyásos köztisztviselő, Peter Smollett (1912–80), aki a szerző szerint „szinte bizonyosan valamiféle ügynök”, illetőleg „csúszómászó”. A Bécsben, Hans Peter Smolkaként született férfiról, a Brit Birodalom lovagjáról később kiderült, hogy tényleg a szovjet hírszerzésnek dolgozott; maga a legendás Kim Philby szervezhette be. Orwelli ösztön? Meglehet. De nem kizárt, hogy a haldoklót személyes indulatok is fűtötték. Vélhetőleg Smollett volt az, aki a háború befejezéséig az Információs Minisztériumban – tekintettel a szövetséges Moszkva érzékenységére – megakadályozta az Állatfarm megjelenését.