George Orwell

AZ ANGOL

GYILKOSSÁGOK

ALKONYA

DECLINE

OF THE ENGLISH MURDER

Vasárnap délután van, lehetőleg még a háború előtt. A feleség már alszik a karosszékben, a gyerekeket pedig szép hosszú sétára küldték. Lábad kinyújtod a díványon, orrodra nyomod a szemüveget, és kinyitod a News of the World-öt. Marhasült és Yorkshire puding, vagy sertéssült almaszóssza1, puding – mindezt leöblítve, mondjuk, mahagónibarna teával: megalapozza a kellő hangulatot. Pipád illatos füstöt ereget, alattad puha dívány, a tűz meghitten duruzsol, a levegő meleg, kissé állott. Ilyen mennyei körülmények között miről is szeretnél olvasni?

Természetesen valami gyilkosságról. De hát milyen gyilkosságról? Ha megvizsgáljuk azokat a gyilkosságokat, amelyeket az angol közönség eleddig a legnagyobb tetszéssel fogadott, azokat, melyeknek főbb vonalai szinte mindenki számára ismeretesek, és amelyekből regényeket írtak, a vasárnapi újságok újra meg újra feldolgoztak, nagyfokú hasonlóságot fedezhetünk fel közöttük. A gyilkosságok nagy korszaka – a mi Erzsébet-korunk, úgymond, nagyjából 1850–1925 közé tehető, s azok a gyilkosok, akiknek hírneve kiállta az idő próbáját, a következők: Dr. Palmer of Rugeley, Hasfelmetsző Jack, Neill Cream, Mrs. Maybrick, Dr. Crippen, Seddon, Joseph Smith, Armstrong, valamint Bywaters és Thompson. Ezenkívül 1919-ben volt még egy ünnepelt eset, amely beleillik az általános képbe, de jobb, ha nevet nem említek, mivel a vádlottat felmentették.

A fent említett kilenc eset közül legalább négyből készült sikeres regényvá1tozat, egyből népszerű melodrámát írtak, s az újságfeldolgozásokból, kriminológiai értekezésekből, ügyvédek, rendőrök visszaemlékezéseiből keletkezett irodalmak tekintélyes könyvtárt töltenének meg. Szinte elképzelhetetlen, hogy az utóbbi időszak bármelyik angol bűnügyére ilyen hosszan és nosztalgiával emlékezzünk; nemcsak azért, mert a külföld erőszakos cselekményei kiszorították a gyilkosságot az érdeklődés középpontjából, hanem mert maga a bűn leggyakoribb típusa is változni látszik. A háborús évek legnagyobb cause célèbre-je az úgynevezett Cleft Chin-gyilkosság volt, amelyet most népszerű könyv formájában adtak ki; a tárgyalás teljes jegyzőkönyvét Bechhofer-Roberts előszavával a Jarrolds kiadó jelentette meg valamikor az elmúlt év során. Mielőtt rátérnénk erre a szánalmas, alávaló esetre, mely csak szociológiai és talán jogi szempontból érdekes, megpróbálom megmagyarázni, mire is céloznak a vasárnapi újságok olvasói, amikor nyűgösen azt mondják: „manapság már egy jó kis gyilkossághoz sem jut hozzá az ember”.

Ha számba vesszük a már említett kilenc gyilkosságot, Hasfelmetsző Jack esetét máris kizárhatjuk, hiszen az maga külön osztályt alkot. A másik nyolc közül hat esetben méreggel öltek, és a tíz bűnöző közül nyolc a középosztályhoz tartozott. Két eset kivételével a szexualitás így vagy úgy mindegyiknél meghatározó indíték volt, és legalább négy esetben a hírnév – a biztos pozíció elnyerése iránti vágy, hogy válással vagy hasonló botránnyal el ne játssza társadalmi helyzetét volt a gyilkosság elkövetésének legfőbb mozgatórugója. Az esetek több mint a felénél a cél egy bizonyos pénzösszeg örökség vagy életbiztosítás – megszerzése volt, amely azonban általában igen alacsonynak bizonyult. A legtöbb esetben a bűntettre csak lassan derült fény, körültekintő nyomozás után, és szinte mindig volt valamilyen drámai véletlen, melyben a gondviselés keze szerepet játszott, vagy olyan epizódok, amelyeket író nem mert volna leírni, mint például az Atlanti-óceánt fiúruhába bújt szeretőjével átrepülő Crippen esete, vagy Joseph Smithé, aki a „Tekints reánk, Mindenható”-t játszotta harmóniumon, miközben egyik felesége a szomszéd szobában fuldoklott. Neill Cream esetének kivételével a bűnügyek háttere lényegében családi – tizenkét áldozatból hét a gyilkos házastársa volt.

Mindezeket szem előtt tartva megszerkeszthető, hogy a News of the World olvasói szemszögéből milyen lenne a „tökéletes” gyilkosság. A gyilkos legyen értelmiségi átlagember – mondjuk fogorvos vagy ügyvéd –, aki igen tiszteletreméltó életet él valahol a kertvárosban, lehetőleg egy ikerházban, ahol a szomszédok gyanús hangokat hallhatnak a falon keresztül. Legyen a konzervatív párt helyi elnöke vagy vezető szakadár protestáns, és az Antialkoholista Egylet jeles szószólója. Titkárnőjével vagy egy kollégájának feleségével keveredjen bűnös viszonyba, s csak hosszas lelki tusa után jusson el a gyilkosság gondolatáig. A döntés után a lehető legravaszabb módon tervelje ki, és csak egy aprócska, előre nem látható részlet miatt bukjon le. Az elkövetés módja természetesen méreg. Végül is azért kövesse el a gyilkosságot, mert úgy gondolja, ez kevésbé szégyenletes és pályáját kevésbé teszi tönkre, mintha házasságtörése lelepleződne. Ilyesfajta háttérrel a bűntény drámaivá, sőt tragikussá is válhat, emlékezetes lesz, és szánalmat ébreszt gyilkos és áldozat iránt egyaránt. Az említett bűntények többségére ez az atmoszféra jellemző, és három esetben – beleértve azt is, amelyet név nélkül említettem – a történet hozzávetőlegesen megegyezik az előbb körvonalazott eseményekkel.

Most vessük ezt össze a Cleft Chin-gyilkossággal. Itt nincsenek érzelmi mélységek. Szinte a véletlen műve, hogy az a két ember éppen azt a bizonyos gyilkosságot követte el, és csak a szerencsének köszönhető, hogy az esetet nem követte több más. A háttér nem a családi otthonban keresendő, hanem a tánctermek és az amerikai filmek hamis értékszemléletének névtelen világában. A két vádlott: a tizennyolc éves expincérnő, Elizabeth Jones és a magát tisztnek kiadó amerikai katonaszökevény, Karl Hulten. Csupán hat napig voltak együtt, s kétséges, hogy letartóztatásukig akár egymás igazi nevét is ismerték volna. Véletlenül találkoztak egy cukrászdában, és aznap éjjel egy lopott katonai teherautóval kocsikázni mentek. Jones sztriptíztáncosnőnek adta ki magát, ami nem felel meg teljesen az igazságnak (egyetlen alkalommal volt e szakmában egy sikertelen fellépése), és azt mondta, valami veszélyeset akar csinálni, mint „keménybalhés lotyó”! Hulten menő chicagói gengszterként mutatkozott be, természetesen ez is hazugság volt. Útközben találkoztak egy biciklis lánnyal, és Hulten, hogy megmutassa, milyen nehézfiú, elgázolta, majd a pár elszedte a lánynál lévő néhány shillinget. Egy másik alkalommal leütöttek egy lányt, akinek felajánlották, hogy elviszik kocsival, majd elvették kabátját és kézitáskáját, a lányt pedig a folyóba dobták. Végül minden indok nélkül megöltek egy taxisofőrt, akinek zsebében véletlenül nyolc font volt. Nem sokkal ezután elváltak. Hultent elfogták, mivel ostoba módon megtartotta a halott kocsiját, Jones pedig önként vallott a rendőrségen. A bíróságon a két rab egymást vádolta. Az egyes bűntények elkövetése között a legteljesebb érzéketlenséggel viselkedtek: a halott taxisofőr nyolc fontját kutyaversenyeken verték el.

Leveleiből ítélve a lány esetének van némi pszichológiai érdekessége, de ez a gyilkosság valószínűleg az újságok címoldalát foglalta el, hiszen a bombatámadások és a normandiai partraszállás izgalmai közepette szórakozást nyújtott. Jones és Hulten a V1 zenéjére követte el a gyilkosságot, és a V2 taktusaira szólalt meg az ítéletük. Jelentős izgalmat váltott ki Angliában az ítélet szokatlansága: a férfit halállal, a lányt börtönbüntetéssel sújtották. Raymond szerint Jones halálbüntetésének felfüggesztése széles körű felháborodást váltott ki, és táviratok özöne érkezett a belügyminiszterhez: a lány szülővárosában „Lógjon!” feliratokat, valamint akasztott alakokat firkáltak a falakra. Figyelembe véve azt, hogy a huszadik században csupán tíz nőt akasztottak fel Angliában, és hogy ez a gyakorlat is főként a közvélemény ellenzése nyomán tűnt el, nem lehet nem észrevenni, hogy egy tizennyolc éves lány felakasztásának zajos követelése részben a háború brutalizáló hatásának az eredménye. Valóban, az egész értelmetlen történet, a tánctermek, mozik, olcsó parfümök, álnevek és lopott kocsik légköre lényegében a háborús időszakhoz tartozik.

Talán lényeges, hogy az elmúlt évek legtöbbet vitatott angol gyilkosságát egy amerikai és egy részben már amerikanizált angol lány követte el. De nehéz elképzelni, hogy erre az esetre olyan sokáig fognak emlékezni, mint a régi, méreggel elkövetett családi drámákra, amelyek egy olyan szilárd társadalom termékei voltak, ahol is a mindent átható képmutatás legalább arról biztosított, hogy a súlyos bűntettek, gyilkosságok mögött erős érzelmek rejlenek.

1946

Gecsényi Györgyi fordítása

in: George Orwell: Az irodalom fölszámolása, Európa Könykiadó, Budapest 1990, ISBN 963 07 5240 9