Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára 

 

 

George Orwell

 

LÉGSZOMJ

 

 

 

 

 

Fordította Papolczy Péter

 

Európa Könyvkiadó Budapest, 2003

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

George Orwell: The Complete Novels

Coming up for Air first published in Great Britain

By Victor GolIancz 1939

Copyright © 1939 by Eric Blair

This edition first published by Martin Secker &

Warburg Ltd in association

with Octopus Books Ltd, 1976

Published in Penguin Books, 1983

Reprinted in Penguin Classics, 2000

 

Copyright ©The Estate of Eric Blair, 1976, 1983

 

Hungarian translation

© Papolczy Péter, 2003

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„Meghalt, de nem nyugszik.”

Népszerű dal

 

ELSŐ RÉSZ

 

[1] Tulajdonképpen aznap jött az ötlet, ami­kor megkaptam az új fogsoromat.

Jól emlékszem arra a reggelre. Körülbelül háromnegyed nyolckor kipattantam az ágyból, és még épp be tudtam menni a fürdőszobába a gyerekek előtt. Pocsék januári reggel volt, pisz­kos sárgás-szürkés éggel. Odalenn, a fürdőszo­baablak kis négyzetén át, látszott a hátsó udvarnak nevezett öt méterszer tíz méter gyep, körben a fagyalsövény, középen a csupasz folt. Az Ellesmere Road minden háza mögött ott van ugyanez a hátsó udvar, ugyanez a fagyai, ugyanez a gyep. Az egyetlen eltérés: ahol nincs gyerek, nincs csupasz folt.

Egy kopottas pengével próbáltam megborotválkozni, miközben a víz csobogott a kádba. Arcom visszanézett rám a tükörből, alatta pe­dig, a mosdó fölötti kispolcon lévő pohár vízben a fogsor, mely az archoz tartozott. Ideig­lenes fogsor volt, Warner, a fogorvosom adta arra az időre, amíg az új elkészül. Nem olyan rossz az arcom, na. Amolyan téglavörös arc, hozzá vajszínű haj és fakókék szempár. Hála is­tennek, nem őszültem meg, nem kopaszodom, és amikor bent vannak a fogaim, valószínűleg nem is nézek ki a koromnak, negyvenöt évesnek.

Eszembe vésve, hogy pengét kell vennem, beszálltam a kádba, és szappanozni kezdtem magam. Beszappanoztam a karomat (könyékig szeplős, dundi karom van), majd a kefémmel a lapockáimat, melyeket amúgy nem érek el rendesen. Elég kellemetlen, de sok testrészemet nem érem el mostanság. Az igazat megvallva kissé hajlamos vagyok a hízásra. Na nem annyira, hogy a búcsúban is mutogathatnának. Alig vagyok több kilencven kilónál, és amikor legutóbb mértem a derekamat, 122 volt vagy 123..., már nem emlékszem. És nem olyan „gusztustalan” kövér vagyok, nincs csaknem a térdemig lelógó pocakom. Csupán kicsit erős vagyok középen, amolyan hordóformára hajló. Biztos ismerik azt az aktív, energikus, szívé­lyes, kövér férfitípust, akinek Dagi vagy Pufi a beceneve, és mindig a társaság középpontja. Na, én az a típus vagyok. Leginkább Daginak hívnak. Dagi Bowling. George Bowling a való­di nevem.

E pillanatban azonban nem éreztem magam a társaság középpontjának. És rájöttem, hogy mostanság szinte mindig morózus vagyok kora reggel, pedig jól alszom, és az emésztésem is rendben van. Tudtam persze, mitől – attól a nyamvadt műfogsortól. Az az izé a pohárban lévő vízben nagyobbnak tűnt, és rám vigyor­gott, akár egy koponya fogsora. Vacak érzés, amikor az embernek összeérnek az ínyei, olyan fancsali, fonnyadt érzés, mint amikor beleha­rap egy megsavanyodott almába. Ráadásul, bárki bármit mond, a műfogsor egy mérföld­kő. Amikor az ember az utolsó fogát is elveszti, határozottan vége annak az időnek, amikor még bemesélhette magának, hogy hollywoodi krőzus. Én pedig nemcsak negyvenöt voltam, hanem kövér is. Ahogy felálltam beszappanozni az ágyékomat, megvizsgáltam az alakom. Badarság, hogy a kövér emberek nem látják a lábfejüket, de amikor egyenesen állok, tényleg csak az elülső felüket látom. Soha többé nő nem veti rám másodszor is a szemét, gondol­tam, miközben a hasamon köröztem a szap­pannal, hacsak nem fizetek neki. Nem mintha az adott percben különösebben vágytam volna rá, hogy nők vessék rám a szemüket.

Aztán eszembe ötlött, hogy ezen a reggelen lett volna okom jobban érezni magam. Először is, nem kellett dolgozni mennem. Az öreg autó, amellyel a körzetemet járom (talán illene megemlítenem, hogy a biztosítási szakmában dolgozom. A Repülő Szalamander. Élet, tűz, betörés, ikrek, hajótörés... minden), szerviz­ben volt, és bár be kellett ugranom a londoni irodába néhány papírt leadni, valójában kivet­tem a napot, hogy elmehessek az új fogsoro­mért. Meg ott volt a másik ügy, egy jó ideje foglalkoztatott. Mégpedig tizenhét font, amiről senki nem tudott – mármint senki a családban. A következőképpen történt. Az egyik fickó a cégnél, Mellorsnak hívják, szerzett egy Asztro­lógia és lóverseny című könyvet, amely levezette, hogy minden attól függ, milyen hatással van­nak a bolygók a zsoké színeire. Nos, valamelyik futamban indult egy Kalózara nevű kanca, tel­jesen ismeretlen ló, de a zsokéja zöldet viselt, ami épp az emelkedőben lévő bolygók színe volt. Mellors, akit teljesen megszállt ez az aszt­rológiaügy, több fontot tett erre a lóra, és tér­den állva kért, hogy tegyek én is. Végül, főleg azért, hogy megszabaduljak tőle, feltettem tíz shillinget, bár általában nem szoktam fogadni. Kalózara persze könnyedén verte a mezőnyt. Nem emlékszem a pontos oddsokra, de tizen­hét font ütötte a markomat. Mondhatni, ösz­tönösen – ami elég bizarr, és alighanem egy újabb mérföldkövet jelöl életemben – szép csendben beraktam a pénzt a bankba, és nem szóltam róla senkinek. Azelőtt soha nem tet­tem volna ilyet. Egy jó férj és apa ruhát vett volna Hildának (a feleségem) és cipőt a gye­rekeknek. De már tizenöt éve voltam jó férj és apa, és kezdett elegem lenni belőle.

Miután mindenemet beszappanoztam, job­ban éreztem magam, és végigdőlve a kádban a tizenhét fontomon gondolkodtam, meg hogy mire költsem. Egy hétvége egy nővel, vagy csendben elcsepegtetni apróságokra, szivarra, dupla whiskyre, ezek merültek fel mint lehe­tőségek. Éppen engedtem még egy kis forró vizet, nőkön és szivarokon tűnődve, amikor mintha egy bölénycsorda dübörgött volna le a fürdőszobához vezető két lépcsőfokon. A gye­rekek voltak, természetesen. Két gyerek egy akkora házban, mint a mienk, olyan, mint egy korsónyi sör egy pohárban. Kétségbeesett lábdobogás, és fájdalmas kiáltások jöttek kintről.

– Apu! Be akarok menni!

– Nem jöhetsz. Nyomás innét!

– De apu! Ki kell mennem!

– Menj ki máshol. Rajta. Én fürdök.

– A-pu! Ki-kell-men-nem!

Hiába! Megismertem a vészjelzést. A vécé a fürdőszobában van – egy ilyen házban ez persze várható. Kihúztam a dugót a kádból, és nagyjából megtörülköztem, amilyen gyorsan csak tudtam. Ahogy kinyitottam az ajtót, Billy – kisebbik gyerekem, hétéves – berontott mel­lettem, elhajolva a tasli elől, amivel a fejét cé­loztam meg. Csak miután már majdnem telje­sen felöltöztem, és nyakkendőt kerestem, döb­bentem rá, hogy a nyakam még mindig szap­panos.

Vacak dolog a szappanos nyak. Undorítóan ragacsos érzés, és különös, de akármilyen ala­posan törli le utána az ember, ha már egyszer rájött, hogy szappanos a nyaka, egész nap ragacsosnak érzi magát. Ingerülten mentem le az alsó szintre, kellemetlenkedésre készen.

Az étkezőnk, akárcsak a többi étkező az Ellesmere Roadon, szegényes kis helyiség, öt mé­terszer három és fél, vagy tán három és félszer három, így a japán tölgyfa tálaló mellett, rajta a két üres kancsóval és az ezüst tojástartóval, amit Hilda anyjától kaptunk nászajándékba, már nem marad sok hely. Jó öreg Hilda a teás­kanna mögött búslakodott, riadtan és kétség­beesetten, mint mindig, amikor a News Chronicle azt írja, hogy emelik a vaj árát, vagy vala­mi. Nem gyújtotta be a gázkályhát, és csukott ablakoknál is megveszekedett hideg volt. Leha­joltam egy égő gyufával, elég hangosan lélegez­ve az orromon át (a hajlongástól mindig zihálni kezdek), mintegy célzásképpen Hildának. Oldalról rám pillantott, ahogy akkor szokott, amikor különcnek tart.

Hilda harminckilenc éves, és amikor megis­mertem, pont úgy nézett ki, mint egy nyúl. Valójában még mindig úgy néz ki, de nagyon sovány lett és ráncos, örökös rágódás és aggodalom van a tekintetében, és amikor a szoká­sosnál is zaklatottabb, valahogy felpúposítja a vállát, karját összefonja a mellén, akár egy öreg cigányasszony a tűz mellett. Azon emberek közé tartozik, akik katasztrófák előrevetítésé­ben lelik örömüket. Persze csak jelentéktelen katasztrófáknak. Háború, földrengés, járvány, éhínség, netán forradalom, ezek nem számíta­nak. Drágul a vaj, hatalmas a gázszámla, kopik a gyerekek cipője, újabb részlet esedékes a rá­dióra – ez Hilda litániája. Végül rájöttem, hogy határozott örömöt jelent neki, amikor össze­font karral előre-hátra ringatózva siránkozhat nekem. – De George, ez komoly dolog! Nem is tudom, mihez kezdjünk! Nem tudom, honnan szerzünk rá pénzt! Mintha fel se fognád, meny­nyire komoly ez az egész! – és így tovább és így tovább. Szilárd rögeszméje, hogy a dologház­ban fogjuk végezni. Az a mulatságos, hogy ha valaha tényleg dologházba kerülünk, Hilda ne­gyedannyira se fogja bánni, mint én, sőt még élvezni is fogja a biztonságérzetet.

A gyerekek már lent voltak, miután villám­gyorsan megmosakodtak és felöltöztek, mint mindig, amikor amúgy sem vár senki a fürdő­szobára. Amikor leültem a reggelihez, éppen vitáztak valamin a de igen, de nem, de igen, de nem minta szerint, és úgy tűnt, egész dél­előtt folytatni fogják, amíg rájuk nem szóltam, hogy elég legyen. Csupán ketten vannak, a hét­éves Billy és a tizenegy éves Lorna. Különösen érzek irántuk. Többnyire látni is alig bírom őket. A beszédtémáik egyenesen kiállhatatlanok. Abban a sivár, földhözragadt korban vannak, amikor a gyerekek agya olyan dolgok kö­rül forog, mint vonalzók, tolltartók, meg hogy ki kapott ötöst franciaórán. Máskor viszont, különösen, amikor alszanak, egészen másként vagyok velük. Amikor világos nyári estéken né­ha az ágyuk mellett álltam, és figyeltem, ahogy alszanak, néztem a kerek arcukat és az enyémnél árnyalatokkal világosabb kenderszínű ha­jukat, olyan érzés fogott el, amilyenről a Bib­liában olvas az ember: megremegett a bensőm. Ilyenkor úgy érzem, kiszáradt, értéktelen mag­tok vagyok, s egyetlen küldetésem az volt, hogy őket a világra segítsem, és tápláljam, amíg fel nem nőnek. De ez csak néhány pillanatig tart. Többnyire igenis fontos a számomra saját kü­lön létem, úgy érzem, öregember nem vénem­ber, és még remek napok elébe nézek, és az asszonyok és gyerekek által zaklatott szelíd fe­jőstehén szerepe kicsit sem vonz.

Nem nagyon beszélgettünk reggeli közben. Hildára rájött a „Nem is tudom, mihez kezd­jünk!”, részben a vaj árának köszönhetően, részben pedig annak, hogy majdnem vége volt a karácsonyi szünetnek, és még az előző fél­évről is tartoztunk öt font tandíjjal. Ettem egy főtt tojást, és megkentem egy darabka kenyeret Aranykorona narancslekvárral. Hilda kitartóan veszi ezt az izét. Tizenegy penny kilója, és a címkén a törvény által megengedett legapróbb betűkkel az áll, hogy „bizonyos mennyiségű semleges gyümölcslevet tartalmaz”. Ettől aztán a néha elég idegesítő modoromban rákezdtem, hogy vajon milyenek a semleges gyümölcsfák, és melyik országban nőnek, míg végül Hilda felmérgesedett. Nem azt bánja, ha ugratom, csak valami érthetetlen oknál fogva komisz do­lognak tartja olyasmin viccelődni, amivel pénzt takarít meg az ember.

Belenéztem az újságba, de semmi újat nem írt. Spanyolországban és Kínában ölték egy­mást, mint mindig, egy nő lábaira bukkantak egy vasúti váróteremben, és Zog király esküvő­je még bizonytalan. Végül tíz körül, jóval ko­rábban, mint ahogy terveztem, elindultam a városba. A gyerekek már elmentek játszani a parkba. Pocsék, nyirkos reggel volt. Ahogy ki­léptem az ajtón, egy álnok kis szellő megcsípte a nyakamon lévő szappanos foltot, eszembe juttatva, hogy nem jó rám a ruhám, és hogy tetőtől talpig ragacsos vagyok.

 

[2] Ismerik az utcát, ahol lakunk? Az Ellesmere Road West Bletchleyben. Ha nem, ismer­nek ötven ugyanolyat.

Tudják, hogyan burjánzanak az utak min­denhol a külső-belső kertvárosokban. Mind egyforma. Hosszú, hosszú ikerházsorok – a számozás az Ellesmere Roadon 212-ig tart, a mienk a 191 –, legalább olyan egyformák, mint a tanácsi házak, és általában rondábbak. A stukkóhomlokzat, a lakkozott kapu, a fagyalsövény és a zöld bejárati ajtó. Borostyán Villa, Mirtusz lak, Galagonya Ház, Mon Abri, Mon Repos, Hő Vágy. Talán minden ötvenedik ház­ban lakik valami antiszociális alak, aki aligha­nem a dologházban fogja végezni, ugyanis kék­re festette az ajtaját, nem zöldre.

Nyakam ragacsossága valamiért elkedvetlení­tett. Különös, mennyire lehangoló tud lenni egy ragacsos nyak. Kiöli az emberből az élet­erőt, mint amikor nyilvános helyen rájön, hogy az egyik cipőjének a talpa rövidesen leválik. Aznap reggel nem voltak illúzióim magammal kapcsolatban. Szinte távolról láttam magamat, ahogy jövök az úton, elhízott vörös fejjel, műfogsorral, közönséges ruhámban. Egy magam­fajta fickó képtelen úriember módjára kinézni. Kétszáz méterről is azonnal meglátszott – ha maga a biztosítási szakma nem is, az minden­képpen, hogy valamiféle felhajtó vagy ügynök vagyok. Ruházatom gyakorlatilag a törzs egyen­ruhájának számított. Kicsit viseltes, szürke halszálkás öltöny, ötvenshillinges kék felöltő, ke­ménykalap, de kesztyű nincs. Tekintetem pedig jellemző a jutalékért áruló emberekre, nyers és gátlástalan. Ha jobb napom van, mondjuk, új öltönyben vagyok, vagy szivart szívok, elme­gyek akár bukmékernek vagy vendéglősnek is, rosszabb pillanatokban meg inkább porszívó­ügynöknek tűnök, de normális esetben könnyen el lehet helyezni. „Heti öt-tíz font”, mon­danák, ahogy meglátnának. Gazdaságilag és társadalmilag körülbelül az Ellesmere Road átlagos szintjét képviselem.

Nagyjából csak én voltam az utcán. A férfiak rárajtoltak a 8.21-es vonatra, a nők meg a gáz­sütőkkel bíbelődtek. Amikor az embernek van ideje körbenézni, és megfelelő hangulatban van, nevethetnékje támad, ahogy sétál ezeken a kertvárosi utcákon, és belegondol, miféle éle­tet élnek itt az emberek. Mert végül is mi egy ilyen utca, mint az Ellesmere? Börtön csupán, sok cellával egy sorban. Iker kínzókamrák egy­más után, mindegyikben egy heti öt-tíz fontos remeg és reszket, a főnök a tyúkszemére tapos, az asszony kiszekálja a lelkét, a kölykök meg a vérét szívják, mint a piócák. Sok zagyvaságot összehordanak a munkásosztály szenvedései­ről. Én magam nem sajnálom különösebben a prolikat. Hallottak már kubikosról, aki nem tu­dott volna aludni, mert azon gondolkodik, mi lesz, ha kirúgják? A proli fizikailag szenved, de amikor nem dolgozik, szabad ember. Ezzel szemben minden egyes kis stukkódobozkában ott él egy szegény nyomorult, aki soha nem szabad, csak amikor mélyen alszik, és arról ál­modik, hogy főnöke egy kút mélyén van, ő pe­dig széndarabokat vagdos hozzá.

Persze a fő probléma a magunkfajtákkal, gondoltam magamban, hogy azt képzeljük, van veszítenivalónk. Hogy csak egy példát mondjak, az Ellesmere Road lakóinak kilenc­tizede úgy tudja, a ház, amiben lakik, az övé. Ellesmere Road, és az egész lakónegyed, egé­szen a High Streetig, egy hatalmas panamának a része, a neve Hesperidák Telep, ami a Hihe­tetlen Hitel Lakásépítő Szövetkezet tulajdoná­ban van. A lakásépítő szövetkezetek talán a mai idők legravaszabb panamája. Belátom, az én szakmám, a biztosítás is svindli, de őszinte svindli, nyílt lapokkal. A lakásépítő szövetkezet svindli szépsége, hogy az áldozatok a jótevő­jüknek hisznek. Beléjük rúgsz, mire ők kezet csókolnak. Néha eszembe jut, hogy fel kéne állítani a Hesperidák Telepen a lakásépítő szövetkezetek istenének szobrát. Bizarr isten lenne. Többek között kétnemű. Deréktól felfelé ügyvezető igazgató, deréktól lefelé állapotos fe­leség. Egyik kezében óriási kulcs – a dologhá­zé, természetesen –, a másikban pedig – hogy is hívják azokat a kürtszerű micsodákat, ami­ből dől a sok ajándék? – egy bőségszaru, mely­ből özönlenek a táskarádiók, az életbiztosítási kötvények, a műfogsorok, az aszpirin, az óv­szerek és a beton gyephengerek.

Valójában az Ellesmere Roadon nem a mienk a ház, miután az egészet kifizettük, akkor sem. Nem tulajdon, csak haszonbérlet. Öt-ötvenbe kerülnek, tizenhat évi részletre vehetők, és ez a kategóriájú ház amúgy egyösszegű készpénz­fizetés esetén három nyolcvanért már kapható. Ez már százhetvenes profitot jelent a Hihetet­len Hitelnek, de mondanom sem kell, a Hihe­tetlen Hitel ennél jóval többet is kihúz belőle. A három nyolcvan már tartalmazza az építők hasznát, de a Hihetetlen Hitel, Wilson & Bloom néven maga építi a házakat, és bezsebeli az építők hasznát is. Csak az anyagért kell fizet­nie. De az anyagon lévő hasznot is bezsebeli, ugyanis Brookes & Scatterby néven eladja ma­gának a téglát, csempét, ajtókat, ablakkerete­ket, homokot, cementet, és azt hiszem, az üve­get is. És egyáltalán nem lepne meg, ha kide­rülne, hogy egy újabb álnéven a fát is eladja magának az ajtókhoz és az ablakkeretekhez. Ráadásul – és ez előre látható lett volna, mégis fejbe kólintott a tény – a Hihetetlen Hitel nem mindig tartja magát a megállapodásokhoz. Amikor az Ellesmere Road felépült, a közelben terült el a Platt mező –nem különösebben cso­dálatos, de jó játszóhely a gyerekeknek. Sehova nem volt feketén-fehéren leírva, de mindenki úgy tudta, a Platt mező beépítetlen marad. Azonban West Bletchley növekvő kertváros, ‘28-ban megnyílt Rothwell lekvárgyára, ‘33-ban az angol-amerikai acél alapú bicikligyár, nőtt a lakosság, emelkedtek a bérleti díjak. Soha nem találkoztam Sir Herbert Crummal vagy bármelyik másik Hihetetlen Hitel nagyfe­jessel személyesen, de lelki szemeim előtt lát­tam, hogyan csorog a nyáluk. Egy nap aztán megjelentek az építők, és házak kezdtek kinőni a Platt mezőből. Volt némi jajveszékelés a Hesperidákon, és felállítottuk a bérlők védegyletét. Hiába! Crum ügyvédei öt perc alatt a földbe döngöltek minket, és a Platt mező beépült. De az igazán árnyalt svindli, amiért szerintem Crum bácsi rászolgált a lovagi címére, az a mentális szemfényvesztés. Pusztán az illúzióért cserébe, miszerint a házunk a mienk, és úgy­mond tőkénk fekszik az országban, a Hesperidák, és más hasonló helyek balekjai egy életre Crum hűséges rabszolgái leszünk. Tiszteletre méltó háztulajdonosok vagyunk – azaz toryk, bólogatók, seggnyalók. Ki merné megölni az aranyozott tojást tojó tyúkot? A tény, hogy valójában nem vagyunk háztulajdonosok, hogy mindannyian nagyban fizetjük a részleteket, miközben felemészt a szörnyű rettegés, nehogy történjen valami, mielőtt az utolsót is befizet­tük, csak növeli a hatást. Megvásároltak min­ket, ráadásul a saját pénzünkön. Minden egyes földbe tiport nyomorult, aki vért izzad, hogy kétszeres áron megvegyen egy téglából készült babaházat, amit csak azért hívnak Hő Vágy­nak, mert nem jó benne a fűtés – minden egyes szerencsétlen balek kész lenne elesni a csata­téren, hogy megvédje hazáját a bolsevizmustól.

Befordultam a Walpole Roadra, és elmentem a High Streetig. Van egy vonat Londonba 10.14-kor. A filléres bolt előtt elhaladva eszem­be jutott, hogy venni akartam egy csomag bo­rotvapengét. Amikor az illatszeres pulthoz ér­tem, a boltvezető – már amennyiben ez a ren­des titulusa – éppen szentségeit az ott dolgozó lánynak. Általában nincsenek sokan a boltban így kora délelőtt. Néha, ha az ember pont nyi­tás után betér, láthatja, amint a lányok sorfal­ban állva hallgatják a reggeli szentségelést, csak hogy felkészülten nézzenek a nap elé. Állítólag ezek a nagy bolthálózatok olyan figurákat vesz­nek fel, akiknek kivételes érzékük van a szar­kazmushoz meg a sértegetéshez, és üzletről üz­letre küldik őket, hogy kicsit felspannolják a lányokat. A boltvezető szögletes vállú, méreten aluli, rusnya kis krampusz volt, és tüskés ősz bajuszt viselt. Csak az imént vetette rá magát a lányra valami miatt, nyilván elszámolta a visszajárót, és láncfűrész hangjával gyötörni kezdte.

– Á, dehogy! Persze hogy nem számolja meg! Persze hogy nem. Az már fárasztó lenne, ugye? Dehogy számolja!

Tekintetem akaratom ellenére találkozott a lányéval. Nem volt neki túl kellemes, hogy egy kövér, középkorú, vörös fejű férfi figyeli, mi­közben letolják. A lehető leggyorsabban elfordultam, és úgy tettem, mintha a másik pultnál érdekelne valami, függönykarnis, vagy mit tu­dom én. A pasas ismét rákezdett. Az a fajta ember volt, aki elfordul, majd hirtelen újra tá­mad, akár egy szitakötő.

– Persze hogy nem számolja meg! Számít is neki, hogy vesztünk két shillinget? Dehogy szá­mít! Nem várhatjuk el, hogy rendesen megszá­molja! Á, nem! Semmi sem számít, csak az ő kényelme. Másokra nem gondol, ugye?

Öt percen át ez ment, a fél bolt a hangjától zengett. Mindig elfordult a lánytól, hogy az azt higgye, befejezte, majd még egy fordulóra lecsapott rá. Eloldalazva rájuk pillantottam. A lány tizennyolc éves lehetett, elég kövér, holdvilágképű, az a típus, aki többnyire úgy­sem találja el a visszajárót. Arca világos rózsa­szín volt, és vonaglott, igen, vonaglott a fájda­lomtól. Mintha csak korbáccsal ütötték volna. A többi pultnál lévő lány úgy tett, mintha sem­mit sem hallana. Rusnya, zömök kis krampusz, a kanveréb fajta, aki kidülleszti a mellét, és kezeit hátul a kabátja alá dugja – aki törzsőr­mester lehetne, ha nem volna ennyire alacsony. Észrevették már, milyen gyakran töltik be mé­reten aluli férfiak ezeket a basáskodó állásokat? Arcát bajuszostul majdnem a lányéba tolta, csak hogy jobban tudjon vele üvölteni. Mind­eközben a lány rózsaszín és vonaglik.

Végül úgy döntött, elmondta, amit akart, és peckesen elvonult, mint egy tengernagy a tatfedélzeten, mire én odaléptem a pulthoz, és kértem a pengéimet. A főnök tudta, hogy min­den szót hallottam, a lány szintúgy, és mindketten tudták, hogy tudom, hogy tudják. De a legrosszabb az volt, hogy az én kedvemért a lány úgy tett, mintha semmi sem történt volna, és felvette azt a tartózkodó, távolságtartó vi­selkedést, amit a boltos lányoktól elvárnak férfi kuncsaft esetén. Meg kellett játszania a felnőtt ifjú hölgyet fél perccel azután, hogy a szemem láttára letolták, mint egy cselédet. Az arca még mindig rózsaszín volt, a kezei remegtek. Egypennys pengét kértem, ő meg a hárompennys tálcán kezdett kotorászni. Ekkor az a kis bolt­vezető krampusz felénk fordult, és egy pillana­tig mindketten azt hittük, újra rákezdi. A lány összerezzent, mint egy korbácsot látó kutya. Szeme sarkából azonban engem figyelt. Érez­tem, engem gyűlöl, amiért láttam, hogy ledo­rongolják. Bizarr!

Elsöpörtem a pengéimmel. Miért tűrik el?, tűnődtem. Pusztán be vannak rezelve, persze. Az első feleselés után kirúgnák őket. Minden­hol így megy. Eszembe jutott a fickó, aki néha kiszolgál a fűszeresnél, ahova járunk. Húsz­éves melák, rózsavörös arccal és hatalmas al­karokkal, inkább kovácsműhelybe való. És ott áll fehér köpenyében a pult fölé görnyedve, kezeit egymáshoz dörzsölgeti, és csak mondja: – Igen, uram! Hogy úgy van, uram! Remek az idő az évszakhoz képest, uram! Miben lehetek szolgálatára az úrnak? — szinte arra kér, hogy rúgd fenékbe. Parancsba kapja, persze. A vevő­nek mindig igaza van. Az arcán ott ül a halálos félelem, nehogy beárulják pimaszkodás miatt, mert akkor repül. Másrészt meg honnan tud­hatná, nem vagy-e a vállalat egyik spiclije? Félelem! Úszunk a félelemben. Lételemünk. Akik nem az állásuk elvesztésétől rettegnek, azok a háborútól, a fasizmustól, a kommunizmustól, vagy valami mástól rettegnek. A zsidók izzad­nak, ha csak eszükbe jut Hitler. Átfutott az agyamon, hogy az a tüskés bajuszú kis kurafi alighanem még jobban félti az állását, mint a boltos lány. Valószínűleg el kell tartania a csa­ládját. És ki tudja, talán otthon jámbor és sze­líd, uborkát termeszt a kiskertben, az asszony elnyomja, a gyerekek pedig a bajuszát huzigál­ják. Ugyanezt a gondolatsort folytatva, az em­ber soha nem olvas olyan spanyol inkvizítorról vagy az orosz Ogpu olyan nagyfejeséről, akiről ki ne derülne, hogy a magánéletben milyen jótét lélek volt, a legjobb férj és apa, imádta a szelídített kanáriját és így tovább.

Az illatszerpultos lány követett tekintetével, ahogy kiléptem az ajtón. Legszívesebben meg­ölt volna. Mennyire gyűlölt azért, amit láttam! Sokkal jobban, mint a boltvezetőt.

 

[3] Bombázó repült el alacsonyan a fejünk felett. Néhány percig mintha a vonattal haladt volna.

Két ócska felöltős, közönséges fickó ült ve­lem szemben, lerítt róluk, hogy a legalacso­nyabb rendű ügynökök, valószínűleg újságok­kal házaltak. Az egyik a Daily Mail-t olvasta, a másik az Express-t. Viselkedésükből ítélve rájöt­tek, hogy közéjük tartozom. A kocsi másik vé­gében két fekete táskás jogi tisztviselő folyta­tott társalgást, tele jogi maszlaggal, ami a mi lenyűgözésünkre szolgált, hadd lássuk, ők nem tartoznak a pórnép közé.

Néztem az elsuhanó házak hátulját. West Bletchleytől a vonal főleg szegénynegyedeken halad át, de a pici udvarok, itt-ott dobozba ültetett virágokkal, meg a lapos tetők, ahova a nők kiakasztják a mosott ruhát, meg a falon lógó madárkalitkák amolyan békés pillanatké­peket nyújtanak. A nagy fekete bombázó egy kicsit hintázott a levegőben, majd előresüví­tett, ki a látószögemből. Én menetiránynak háttal ültem. Az egyik ügynök egy pillanatra a gépre szegezte a tekintetét. Tudtam, mire gon­dol. Ugyanarra, amire mindenki más. Manap­ság nem kell lángelmének lenni ezekhez a gon­dolatokhoz. Két éven belül, egy éven belül, mit teszünk majd, ha megjelenik egy ilyen repülő? Rohanunk le a pincébe, és félelmünkben összevizeljük a szalmazsákjainkat.

Az ügynök letette a Daily Mail-t.

– Bejött a Templegate tippje a lovin – mond­ta.

A jogi tisztviselők valami bemagolt zagyva­ságot halandzsáztak korlátozott tulajdonról meg névleges bérről. A másik ügynök benyúlt a mellényzsebébe, és elővett egy meggörbült Woodbine-t. Benyúlt a másik zsebébe is, majd odahajolt hozzám.

– Van gyufád, Pocak?

Megkerestem a gyufámat. Pocak, figyelik? Érdekes, tényleg érdekes. Néhány percre abba­hagytam a bombákon való tűnődést, és áttér­tem az alakomra, mint aznap reggel, amikor a kádban tanulmányoztam.

Tényleg pocakos vagyok, a felsőtestem majd­nem pont dézsa alakú. Az viszont szerintem érdekes, hogy ha történetesen kicsit kövér az ember, már akárki, még egy vadidegen is min­den további nélkül ráakaszt egy becenevet, ami fizikai megjelenésére utaló sértő célzás. Ha, mondjuk, az ember púpos vagy kancsal, vagy nyúlszájú, ugyan ki emlékeztetné erre egy név­vel? De a kövérek mindig megkapják. Az a fajta ember vagyok, akit mindenki automatikusan hátba vereget vagy oldalba bök, és a legtöbben azt hiszik, kedvemre van a dolog. Nem tudok úgy bemenni a Korona bárba Pudleyban (he­tente egyszer járok arra, üzleti ügyben), hogy az a balfék Waters, aki a Tengertajték Szappan ügynöke, de törzsvendég a Koronában, ne bökne a bordáim közé, és ne kiáltana fel: „Hol a lik ezen a Bowling golyón?” Azok az átkozott barmok a bárban soha nem unnak rá erre a tré­fára. Watersnek olyan az ujja, akár a vaspálca. Eszükbe se jut, hogy kövér embernek is lehet­nek érzései.

Az ügynök kivett még egy gyufát fogpiszkálónak, majd visszadobta a skatulyát. A vonat rásiklott egy vashídra. Odalent megpillantottam egy pékárus kocsit, meg cementtel megrakott teherautók hosszú sorát. A különös az egész­ben az, gondoltam magamban, hogy valahol igazuk van a kövérekkel kapcsolatban. Tény, hogy egy kövér ember, különösen az, amelyik születése óta kövér — vagy mondjuk inkább gyerekkora óta – más, mint a többiek. Más sí­kon halad az élete, afféle könnyed vígjátéki sí­kon, bár azon fickók esetében, akiket a búcsúkban szoktak mutogatni, illetve bárki ese­tében, aki százhúsz kiló felett van, inkább olcsó bohózatról beszélhetünk, mint könnyed vígjá­tékról. Én már voltam kövér is, sovány is az életemben, tudom, mit változtat a kövérség az ember hozzáállásán. Mintha meggátolná ab­ban, hogy túl komolyan vegyen dolgokat. Két­lem, hogy egy olyan ember, aki mindig is kövér volt, akit azóta Daginak szólítanak, hogy járni megtanult, akárcsak tudna is az igazán mély érzelmek létezéséről. Honnan tudna? Semmi tapasztalata nincs a témában. Soha nem lehet ott egy tragikus jelenetnél, mert kövér ember­rel nincs tragikus jelenet, csak komikus. Kép­zeljenek el egy kövér Hamletet! Vagy Oliver Hardyt Romeo szerepében. Érdekes, éppen ilyesmiken gondolkodtam néhány nappal ko­rábban is, amikor olvastam egy regényt, amit a Bootsból vettem ki. Eltékozolt szenvedély, ez volt a címe. A történetben egy fickó megtudja, hogy a barátnője lelépett egy másik pasassal. Tipikus regényhős az illető, sápadt, érzékeny arc, sötét haj, magánjövedelem. Nagyjából em­lékszem a bekezdésre:

 

David fel-alá járkált a szobában, két kezét homlokára szorítva. A hír megdöbbentette. So­káig nem volt képes elhinni. Hogy Sheila hűtlen legyen hozzá! Lehetetlen! Hirtelen úrrá lett rajta a felismerés, és világosan látta a borzasztó ténye­ket. Nem bírta elviselni. Sírógörcsben a földre ve­tette magát.

 

Mindenesetre valami ilyesmi volt. És már ak­kor is elgondolkoztatott. Itt van, ni. Így kell az embereknek – de nem mindenkinek – viselked­ni. Na de például nekem? Tegyük fel, hogy Hilda elmegy hétvégézni valaki mással – nem mintha érdekelne, még örülnék is neki, ha ki­derülne, hogy maradt még benne ennyi spiri­tusz –, de tegyük fel, hogy érdekel, földre vet­ném én magam sírógörcsben? Elvárná ezt tő­lem bárki is? Ilyen alakkal nem is lehet. Egye­nesen obszcén lenne.

A vonat egy töltés mellett haladt el. Valamivel alattunk látszottak a távolba nyúló házsorok te­tői, a pici piros tetők, amelyekre majd ráhul­lanak a bombák, és kissé megvilágította őket egy napfénysugár. Vicces, hogy folyton a bom­bákon jár az eszünk. Persze nem kérdés, hogy hamarosan eljön az idejük. Abból is látszik, mennyire a küszöbön van, ahogy a lapok vidí­tani próbálják az olvasókat. A minap olvastam egy cikket a News Chronicle-ben arról, hogy a bombázórepülők manapság nem tudnak nagy kárt okozni. A légelhárító ágyúk annyira jók már, hogy a bombázó kénytelen hatezer méter magasan repülni. Értik, a pasas azt hiszi, hogy ha a repülők elég magasan vannak, akkor a bombák nem érnek földet. Vagy, ami valószí­nűbb, arra gondolt, hogy mellétrafálnak a woolwichi fegyverraktárnak, és csak az Elles­mere Road jellegű helyeket találják majd el.

De úgy általában véve, gondoltam, nem is annyira rossz kövérnek lenni. Egy biztos, a kö­vér ember mindig népszerű. Nincs olyan tár­saság, a bukmékerektől a püspökökig, ahova egy kövér ember ne tudna beilleszkedni és ott­hon érezni magát. Ami a nőket illeti, a kövé­reknek több sikerélményük van, mint legtöb­ben feltételeznék. Marhaság azt képzelni, mint teszik némelyek, hogy a nők csupán tréfára ve­szik a kövér férfiakat. Az igazság az, hogy a nők semmilyen férfit nem vesznek csupán tréfára, ha az meg tudja velük etetni, hogy szerelmes.

Na persze én nem voltam mindig kövér. Nyolc-kilenc éve vagyok az, és bizonyára a leg­jellemzőbb vonások már megmutatkoznak. De az is tény, hogy belül, szellemileg, cseppet sem vagyok kövér. Nem ám! Ne értsenek félre! Nem akarom nebáncsvirágnak beállítani ma­gam, akinek mosolya vérző szívet takar és így tovább. Ilyen ember nem is boldogulna a biz­tosítás-szakmában. Nyers vagyok, érzéketlen, és jól illeszkedem a környezetembe. Mindad­dig, amíg bárhol a világon jutalékért árulnak, és megélhetést biztosít a puszta pofátlanság meg a nemesebb érzések hiánya, a hozzám hasonlók végezni fogják ezt a munkát. Szinte bármilyen körülmények között meg tudnék él­ni – de mindig csak megélni, nem meggazda­godni –, és jöhet háború, forradalom, pestis vagy éhínség, fogadok, hogy tovább maradok életben, mint a többség. Ilyen típus vagyok. Csakhogy van még valami más is bennem, ne­vezzük kótyagosságnak a múltból. De erről majd később. Kövér vagyok, de belül sovány. Belegondoltak már, hogy minden kövér em­berben ott rejlik egy sovány, éppúgy, mint ahogy állítólag minden kőben ott rejlik egy szobor?

A fickó, aki gyufát kért tőlem, a fogát pisz­kálgatta az újságja felett.

– Nem nagyon haladnak evvel a láb üggye’ –mondta.

– Az életben nem fogják e’ – mondta a másik. – Hogy lehet beazonosítani két lábat? Mind ki­köpött egyforma, há’ nem?

– Azt írják, talán a papír alapján, amibe be­csomagolta – mondta az első.

Odalent a háztetők hosszú sorai látszottak, néha erre kanyarodtak, néha arra, követve az utcák vonalát, de elnyúltak a messzeségbe, mint egy hatalmas síkság, amin át is lehetne vágtatni. Bármelyik irányban szeli át az ember Londont, harminc kilométernyi házat lát, szin­te megszakítás nélkül. Jézusom! Hogyan is vét­hetnének el minket a bombázók? Ennek a cél­táblának csak közepe van. És valószínűleg fi­gyelmeztetés sem lesz. Mert ki az a kötözni való bolond, aki manapság hadat üzenne? Hit­ler helyében egy lefegyverezési konferencia kel­lős közepén indítanám el a bombázóimat. Vala­melyik csendes reggelen, amikor a könyvelők éppen özönlenek át a London hídon, és dalol a kanári, a nénike pedig akasztja ki a gatyákat száradni – sssss! piff! bumm! Házak a levegő­ben, véráztatta gatyák, a kanári dalol tovább a hullák felett.

Azért kár érte, gondoltam. Néztem a távolba nyúló háztetőtengert. Sok-sok kilométernyi utca, sült halas bódék, bádogtetejű kápolnák, mozik, kis nyomdák a hátsó sikátorokban, gyá­rak, lakótelepek, kürtcsiga standok, tejüze­mek, erőművek – véget nem érőn. Hatalmas! És milyen békés! Mint a nagy vadon, csak va­dállatok nélkül. Nincsenek lövések, senki nem dobál gránátokat, senki nem ver senkit gumi­bottal. Ha belegondolnak, e percben valószí­nűleg Anglia egyetlen hálóablakából sem lőnek géppuskával.

Na de mi lesz öt év múlva? Vagy két év múlva? Vagy jövőre?

 

[4] A papírokat már leadtam az irodában. Warner egy amolyan olcsó amerikai fogorvos, rendelője, vagy kedvenc szavajárása szerint a „szalonja” középmagasságban van egy nagy irodaházban, egy fényképész és egy gumiáru nagykereskedő között. Korábban érkeztem a megbeszéltnél, de amúgy is ideje volt, hogy ha­rapjak valamit. Nem tudom, hogy jutott eszembe betérni egy tejbárba. Általában kerü­löm az ilyen helyeket. Mi, heti öt-tíz fontosok nem vagyunk túl jól ellátva étkezőhelyekkel Londonban. Ha az ember úgy egy shilling há­rom pennyt kíván rászánni egy étkezésre, ak­kor ott van a Lyons, az Express Dairy vagy az ABC, vagy a másik lehetőség a sörözőkben fel­szolgált gyászos menü: egy korsó sör meg egy adag hideg sült, de még a sörnél is hidegebb. A tejbár előtt a rikkancsok az esti lapok első kiadását árulták.

A rikító piros pult mögött egy lány állt hosszúkás fehér sapkában, a hűtőben babrált valamit, valahol hátul pedig egy rádió szólt re­pedt hangon, ding-plimpi-plimpi-ding. Mi a fenének jövök én ide?, kérdeztem magamtól, amikor beléptem. Valahogy nyomaszt ezeknek a helyeknek a hangulata. Minden olyan sima, fényes és formatervezett, tükör, zománc, króm, amerre csak néz az ember. Minden pénzt a dekorációra költenek, az ételre semmit. Nincs is igazi étel. Csak listák, tele amerikai nevekkel, amolyan ízlelhetetlen fantomkaják, amelyeknek a létezését is nehéz elhinni. Min­den dobozolt vagy konzerves, vagy hűtött, vagy csapolt, vagy tubusos. Kényelem semmi, élettér semmi. Magas, támla nélküli székek, valami vékony párkány asztal helyett, és tükrök mindenfelé. Körbeveszi az embert egyfajta propaganda, elvegyülve a rádió zajával, ami azt súgja, hogy nem számít az étel, nem számít a kényelem, semmi sem számít, csak a simaság, a fényesség és a formatervezettség. Manapság minden formatervezett, még a golyó is, amit Hitler tartogat számodra. Rendeltem egy nagy kávét és egy pár virslit. A fehér sapkás lány kö­rülbelül annyi érdeklődést mutatva lökte elém, mint amikor az ember hangyapetét szór az aranyhalaknak.

Az ajtó előtt a rikkancs „Szeeeeennnnzációóóó!”-t kiabált. Láttam a térdét csapdosó plakátot. LÁBAK. LEGÚJABB FEJLEMÉNYEK. Csak így „lábak”, figyelik? Már csak ennyi. Két nappal ezelőtt megtalálták egy nő lábait egy vasúti váróban, barna papírba becsomagolva, és hála az egymás után megjelenő lapoknak, az egész ország olyan szenvedélyesen érdeklődik ezek után a nyomorult lábak után, hogy már nincs is szükség további részletezésre. Más láb e percben nem kerülhet be az újságokba. Különös, gondoltam, miközben egy darabka zsemlét rágtam, mennyire unalmassá váltak a gyilkosságok manapság. Ez az egész feldarabolósdi és szétszórósdi. Nyoma sincs már a jó öreg mérgezéseknek, Crippen, Seddon és Mrs. Maybrick mind eltűntek. Talán azért, mert csak úgy lehet igazán jó gyilkosságot elkövetni, ha az ember elhiszi, hogy a pokolban fog pörkölődni miatta.

Ekkor beleharaptam az egyik virslibe... Úr­isten!

Hazudnék, ha azt mondanám, valami kelle­mes ízre számítottam. Azt hittem, semmilyen íze nem lesz, akárcsak a zsemlének. Na de ez... hát nem kis élmény volt. Hadd próbáljam meg leírni Önöknek.

A virslinek természetesen gumiszerű bőre volt, ideiglenes fogsorom pedig nem passzolt valami jól. Amolyan fűrészelő mozgást kellett végeznem, hogy fogaimat átjutassam a bőrön. Majd hirtelen... durr! Ez az izé a számba rob­bant, mint egy rohadt körte. Valami rettenetes, puha anyag lepte el a nyelvemet. És az íze! Az első pillanatban még el sem hittem. Aztán ki­csit újra megforgattam benne a nyelvem, hogy meggyőződjem róla. Hal! Virsli, vagy legalábbis virslinek nevezett valami, hallal töltve. Feláll­tam és egyenesen kimentem, anélkül hogy hoz­zányúltam volna a kávéhoz. Isten tudja, annak meg milyen íze lehetett.

Odakint a rikkancs kiabálva az arcomba tol­ta az újságot. „Lábak. Rettenetes felfedezések! Tessék a lapot! Lábak! Lábak!” Én még mindig a pépet forgattam a nyelvemmel, azon tűnődve, hol köphetném ki. Eszembe jutott egy cikk, amit valamelyik lapban olvastam ezekről a német ételgyárakról, ahol mindent valami másból állítanak elő. Ersatz, így hívják. Em­lékszem azt írták, ők valóban halból készítik a virslit, és kétségkívül valami másból a halat. Ettől olyan érzésem támadt, mintha beleha­raptam volna a modern világba, és rájöttem volna, mi van benne valójában. Így megy ez manapság. Minden sima és formatervezett, mindent valami másból készítenek. Celluloid, gumi, krómacél mindenütt, egész éjjel ragyogó ívlámpák, fejünk felett üvegtetők, rádiók, me­lyek mind ugyanazt a dallamot játsszák, eltűnt növényzet, minden lebetonozva, álteknősök legelnek a semleges gyümölcsfák alatt. De ha az ember a dolgok végére akar járni, és bele­harap valami kézzelfoghatóba, ez a jutalma. Romlott hal gumiban. Szájába robbanó bűz­bombák.

Sokkal jobban lettem, amikor megkaptam az új fogsort. Szépen és simán illeszkedett az ínyemre, és bár valószínűleg abszurdnak hang­zik, ha azt mondom, a műfogsortól fiatalabbnak éreztem magam, tényleg így volt. Próba­képpen magamra mosolyogtam egy kirakat­üvegben. Nem is rossz. Warner ugyan olcsó, de művészlélek, és nem célja fogpasztareklámot faragni az emberből. Hatalmas szekrényei van­nak tele fogsorokkal – egyszer megmutatta őket – méret és szín szerint rendezve, és úgy válogat közöttük, mint egy ékszerész, amikor köveket keres egy nyakékhez. Tíz emberből ki­lenc az igazi fogaimnak hitte volna őket.

Teljes életnagyságban megpillantottam ma­gam egy másik ablakban, ami előtt elhaladtam, és rájöttem, nem is vagyok olyan rossz formájú férfi. Kissé kövér, elismerem, de nem otrom­ba, csak amit a szabók „telt alaknak” hívnak, és vannak nők, akik szeretik a vörös arcú fér­fiakat. Öregember nem vénember, mondtam magamnak. Eszembe jutott a tizenhét fontom, és határozottan eltökéltem, hogy egy nőre fo­gom költeni. Volt még idő egy korsó sörre zárás előtt, csak a fogsor megkeresztelése végett, és mivel a tizenhét font a gazdagság érzetét keltet­te, benéztem egy trafikba, és vettem magam­nak egy hatpennys szivart, amit igencsak ked­velek. Húsz centi, és garantáltan csak havannai levelekből készül. Bár, gondolom, Havanná­ban is ugyanúgy nő a káposzta, mint máshol.

Kilépve a kocsmából, egész más embernek éreztem magam.

A néhány megivott korsó belülről melegített, és az új fogaim körül áramló szivarfüst üde, tiszta, békés érzetet keltett. Hirtelen merengő és filozofikus lettem. Részben, mert egyáltalán nem kellett dolgoznom. Gondolataim vissza­tértek a háborúra, mint aznap reggel, amikor a bombázó elrepült a vonat felett. Profetikus hangulatba kerültem, olyanba, amikor az em­ber látja a világvégét, és még valamennyire él­vezi is.

A Stranden gyalogoltam nyugat felé, és bár hideg volt, lassan haladtam, hogy jobban ki­élvezzem a szivaromat. A járdán a szokásos tö­meg özönlött, amin csak nehezen tudja átve­rekedni magát az ember, mindenki arcán az az állandó őrült kifejezés ült, ami a London utcáit járókra jellemző, és megvolt a szokásos forgal­mi dugó is, a nagy piros buszokkal, amint próbálkoztak befurakodni a kocsik közé, bőgő motorok, dudálás. A zaj a holtakat is felébresztené, de ezt a társaságot nem, gondoltam. Úgy éreztem, én vagyok egyedül ébren az alvajárók városában. Tévképzet, persze. Amikor az em­ber átsétál egy tömegnyi vadidegen között, gya­korlatilag lehetetlen nem azt hinni, hogy mind csak viaszfigura, de alighanem ők ugyanezt gondolják rólad. És ez a profetikus érzés, ami manapság egyre gyakrabban eltölt, az érzés, hogy nyakunkon a háború, és a háborúval min­dennek vége, nem kizárólag rám jellemző. Ki­sebb-nagyobb mértékben mindannyiunkban benne van. Gondolom, még az akkor mellet­tem elhaladó emberek között is akadtak, akik látták maguk előtt a gránátrobbanásokat és a sarat. Bármire gondol is az ember, még másik egymillió embernek is éppen az jár a fejében akkor. Én mégis így hittem. Mindannyian egy égő hajón vagyunk, és rajtam kívül senki nem tud róla. Mint az újévi malac harmincadikán, gondoltam. Fogalma sincs, mi vár rá. Mintha röntgenszememmel sétáló csontvázakat láttam volna.

Előretekintettem néhány évet. Láttam az ut­cát, mondjuk, öt év vagy három év múlva, mi­után már megkezdődtek a harcok. (Állítólag 1941-re van előjegyezve.)

Nem, nem földig rombolva. Csupán kissé át­alakítva, megkopva és piszkosan, a kirakatok pedig üresek és átláthatatlanul porosak. Egy mellékutcában hatalmas bombakráter tátong, mellette egy kiégett háztömb, akár egy lyukas fog. Gyújtóbombák. Titokzatos csönd van, és mindenki nagyon sovány. Egy szakasz katona menetel az úton. Mind csontig lesoványodva csoszognak a csizmájukban. A pödört bajszú őrmester egyenes, mint a cövek, de ő is sovány, és úgy köhög, hogy majd’ szétszakad. Két kö­högés között megpróbál a régi gyakorlótéri stí­lusban kiabálni a katonákkal. „Mi lesz, Jones! Nem lóg a feje! Minek bámulja egyfolytában a földet? A csikkeket már réges-régen összeszed­ték.” Hirtelen elkapja egy köhögőroham. Meg­próbálja abbahagyni, de nem megy, kétrét gör­nyed, mint egy colstok, s majd’ kiköhögi a tü­dejét. Arca rózsaszín lesz, majd lila, bajsza lekókad, szeme könnyezik.

Hallom a vonító légiriadó-szirénákat, és a hangosanbeszélőt, amint bemondja, hogy di­cső hadseregünk százezer hadifoglyot ejtett. Látok egy felső emeleti lakást Birmingham­ben, és egy ötéves gyereket, amint egy darabka kenyérért bömböl szakadatlan. Hirtelen az anya kifogy a béketűrésből és ráüvölt: „Elhall­gass már, te kis nyavalyás!”, majd felhajtja a gyerek szoknyáját, és erősen rávág a fenekére, mert nincs kenyér, és nem is lesz. Mindent lá­tok. Látom a falragaszokat és az ételért sorban állókat, a ricinust, a gumibotokat, és a hálóab­lakokban kattogó géppuskákat.

Így lesz vajon? Ki tudja. Néha képtelenség elhinni. Néha úgy vélem, az egész csak a sajtó által keltett pánik. Néha meg a csontjaimban érzem, hogy elkerülhetetlen.

Amikor Charing Cross közelébe értem, a rik­kancsok az esti lapok már egy későbbi kiadását árulták. Még egy kis zagyvaság a gyilkosságról. LÁBAK. HÍRES SEBÉSZ NYILATKOZIK. Az­tán egy másik plakátra lettem figyelmes: ZOG KIRÁLY ESKÜVŐJE ELHALASZTVA. Zog ki­rály! Micsoda név! Szinte kizártnak tűnik, hogy valaki ilyen névvel ne koromfekete néger legyen.

Ekkor azonban valami furcsa dolog történt. Zog király neve – bár gondolom, minthogy az­nap már többször találkoztam a névvel, össze­kapcsolódott valami városi zajjal, vagy a lócitrom szagával – emlékeket ébresztett bennem.

Különös dolog a múlt. Egyfolytában az em­berrel van, talán nem is telik el óra, hogy eszé­be ne jutna valami, ami tíz-húsz éve történt, többnyire még sincs semmi valóságérzete, pusztán megtanult tények halmaza, mint egy csomó adat a történelemkönyvekben. Aztán az ember véletlenül meglát, meghall vagy meg­szagol valamit, főleg megszagol, amitől elindul visszafelé, és már nem a múlt idéződik fel ben­ne, hanem ő maga van a múltban. Így éreztem én ekkor.

Alsó-Binfield templomában voltam, har­mincnyolc évvel korábban. A külső szemlélő számára nyilván még mindig a Stranden men­tem, kövéren és negyvenöt évesen, műfogsorral és keménykalapban, de belül a hétéves George Bowling voltam, Samuel Bowling kukorica– és gabonakereskedő kisebbik fia, az alsó-binfieldi főutca 57-es száma alól. Vasár­nap reggel volt, és éreztem a templom szagát. Mennyire éreztem! Ismerik a templomok sza­gát, azt a sajátos nyirkos, poros, korhadt, édes­kés szagot. Van benne egy csipetnyi gyertya­viasz, talán egy leheletnyi tömjén, derengő egérszag, minderre vasárnap rátelepszik a sza­gos szappan és a gyapjúszövet ruhák illata, de alapvetően a szag édes, poros és dohos, az élet és a halál szaga összekeverve. Igazában bepúderezett tetemeké.

Akkoriban százhúsz centi voltam. A térdep­lőn álltam, hogy átlássak a padok felett, és éreztem anyám fekete gyapjúszövet ruháját a kezem alatt. Éreztem a térdemig felhúzott ha­risnyámat – akkoriban így hordtuk – és az in­gem éles gallérját, amit minden vasárnap reg­gel rám adtak. És hallottam az orgona zihálását, és két erőteljes hangot, amint a zsoltárt bömbölik. Templomunkban két férfi vezette az éneket, valójában annyira énekeltek, hogy a többieknek esélyt sem adtak. Az egyik Shooter volt, a halárus, a másik Wetherall, asztalos és temetkezési vállalkozó. Mindig egymással szemben ültek a főhajó két oldalán, a szószék­hez legközelebbi padsorban. Shooter alacsony, tömzsi férfi volt, sima, sötét rózsaszín arcú, nagy orrú, kókadt bajszú, álla pedig szinte el­tűnt a szája alatt. Wetherall egészen másképp festett. Nagydarab, szikár, erős vén róka volt, úgy hatvanéves, arca halálfejszerű, tömött ősz haját pedig az egész fején egycentisre vágatta. Soha nem láttam élő embert, aki ennyire ha­sonlított volna egy csontvázra. Koponyájának minden rajzolata látszott az arcán, bőre, akár a pergamen, és sárga fogakkal teli hatalmas, hosszú állkapcsa úgy járt le és fel, mint egy csontváz állkapcsa az anatómiai kiállításon. De soványsága ellenére mintha vasból lett volna, mint aki száz évig szándékozik élni, és addig is elkészíti mindenki koporsóját a templomban. A hangjuk is teljesen különböző volt. Shooter inkább elkeseredetten, kétségbeesetten ordí­tott, mintha utolsó segélykiáltását hallatná, amint éppen kést tartanak a torkához. Wetherallnak ezzel szemben félelmetes, feltörő, dü­börgő hangja a legmélyebb bensőjéből fakadt, mintha óriási hordók gurultak volna ide-oda a föld alatt. Bármennyire kiengedte is a hang­ját, mindenki tudta, bőven van még tartaléka. A gyerekek Zengőbendőnek hívták.

Egyfajta antifónás hatást keltettek, különö­sen a zsoltároknál. Mindig Wetherallé volt az utolsó szó. Gondolom, valójában barátságban álltak az életben, de gyerekként úgy képzeltem, halálos ellenségek, akik megpróbálják egymást túlordibálni. Ahányszor Shooter elüvöltötte magát, hogy „Az Úr az én pásztorom”, Wetherall beszállt avval, hogy „Nem szűkölködöm”, és teljesen elnyomta. Nyilvánvaló volt, hogy ki a főnök. Mindig azt az éneket vártam külö­nösen, amelyikben az van, hogy „Szíhont, az Emoreusok királyát, és Ógot, Básán királyát” (ez jutott eszembe Zog királyról). Shooter kezdte avval, hogy „Szíhont, az Emoreusok ki­rályát”, utána talán fél másodpercig lehetett hallani, ahogy a gyülekezet énekli az „és”-t, majd árhullámként feltört Wetherall erős basszusa, és mindent elnyelt az „Ógot, Básán királyát”. Kár, hogy nem hallhatják azt az erőteljes, zengő, föld alatti hordódübörgést, amit az Óg szóba tudott sűríteni. Volt, hogy már az „és” végét is átvette, így kisgyermekként úgy hallottam, Sógot, Básán királyát. Aztán ké­sőbb, amikor már jól tudtam a neveket, alkot­tam magamnak egy képet Szíhonról és Ógról. Úgy képzeltem el őket, mint két nagy egyipto­mi szobor, amilyeneket a filléres lexikonban láttam, két hatalmas, kilencméteres kőszobor, amint egymással szemben ülnek a trónjukon, kezük a térdükön nyugszik, arcukon halvány, titokzatos mosoly.

Milyen élő volt az emlék! Annak a sajátos érzésnek az emléke – pusztán érzés volt, nem lehetne tevékenységnek nevezni –, amelyet templomnak hívtunk. Az édeskés kriptaszag, a vasárnapi ruhák zizegése, a ziháló orgona, a dörgő énekek, a lyukas ablakon beszűrődő fényfolt, amint lassan kúszik át a főhajón. Va­lamilyen módon a felnőttek el tudták hitetni velünk, hogy szükséges ez a rendkívüli előadás. Készpénznek vettük, csakúgy, mint a Bibliát, amit akkoriban nagy adagokban kapott az em­ber. Minden falon idézetek álltak, és fejből tudtunk ószövetségi fejezeteket. A mai napig tele van a fejem bibliai részletekkel. És Izrael gyermekei újfent gonoszságot cselekedének az Úr szemében. Áser a tenger partjainál ül, és nyugszik öbleinél. Követé őket Dántól Bersebáig. Megüté őt az ötödik borda alatt, ő pedig meghala. Senki nem értette, meg sem próbálta megérteni, egyfajta orvosság volt, valami fur­csa ízű szer, amit le kellett nyelnünk, tudván, hogy valami módon szükséges. Rendkívüli halandzsa olyan nevű emberekről, mint Sémei, Nabukodonozor, Akhitófel vagy Hasbaddána, amint hosszú, merev ruhában és asszír szakál­lal tevegelnek fel-alá templomok és cédrusfák között, s hihetetlen dolgokat cselekszenek. Égő áldozatot ajánlanak fel, tüzes kemencékben mászkálnak, keresztre feszítik őket, vagy egy cet gyomrában kötnek ki. És mindez vegyítve a temetőszaggal, a gyapjúszövet ruhákkal és a ziháló orgonával.

Ebbe a világba tértem én vissza, amikor meg­láttam a plakátot Zog király nevével. Egy pil­lanatra nem csupán emlékeztem rá, ott voltam. Persze az ilyen képzetek csak néhány másod­percig tarthatnak. A következő pillanatban mintha ismét kinyitottam volna a szemem, és ott álltam negyvenöt évesen a Stranden, a for­galmi dugóban. De éreztem az utóhatást. Oly­kor, amikor az ember kizökken egy gondolat­sorból, olyan, mintha mély víz alól bukkanna fel, de ez most pont fordítva történt, úgy tűnt, 1900-ban lélegeztem valódi levegőt. Még most is, úgymond, nyitott szemmel, az a sok átko­zott rohanó bolond, meg a plakátok, meg a benzinbűz, meg a motorbőgés, mind kevésbé tűnt valódinak, mint egy vasárnap reggel Alsó-Binfieldben, harmincnyolc évvel ezelőtt.

Eldobtam a szivarom, és lassan továbbsétál­tam. Éreztem a kriptaszagot. Tulajdonképpen most is érzem. Alsó-Binfieldben vagyok, 1900-at írunk. A piactéren a vályúnál a küldönc lova abrakol. A sarki édességboltban Wheeler mama mér ki fél pennyért konyakos golyót. Lady Rampling hintója halad el, hátul ül a lovászfiú fehérített bricseszben, karja összefonva. Ezekiel bácsi Joe Chamberlaint szidja. Egy toborzótiszt lépdel peckesen, bajszát pödörgetve vö­rös zekében, szűk kék overallban és hengerfor­májú sapkában. Részegek hánynak a George mögötti udvaron. Vicky Windsorban van, Isten a mennyekben, Krisztus a kereszten, Jónás a cetben, Sidrák, Misák és Abednegó a tüzes ke­mencében, Szíhon, az Emoreusok királya, és Óg, Básán királya pedig trónjukon ülve nézik egymást – nem csinálnak igazán semmit, csak léteznek, nem mozdulva kijelölt helyeikről, akár két tuskóbak, vagy az Oroszlán és az Egy­szarvú.

Mindez mindörökre elmúlt? Nem tudnám megmondani. De egy biztos, jó kis világ volt. Az én világom. Meg az Önöké.

 

MÁSODIK RÉSZ

 

[1] A világ, amely egy pillanatra eszembe ju­tott, amikor megláttam Zog király nevét a pla­káton, annyira más volt, mint az a világ, amely­ben most élek, hogy talán egykönnyen el sem hiszik, csakugyan része lehettem.

Gondolom, mostanra már kialakult rólam egy kép az agyukban – középkorú, kövér ürge, vörös arc, műfogsor –, és tudat alatt úgy kép­zelik, már a bölcsőben is pont így nézhettem ki. De negyvenöt év hosszú idő, és bár egyesek nem változnak, nem fejlődnek, mások igen. Jócskán megváltoztam, voltam jó passzban, meg rosszban, de főleg jóban. Talán groteszk, de apám alighanem igen büszke lenne rám, ha látna most. Csodálatos dolognak tartaná, hogy az ő fiának automobilja van, és fürdőszobás házban lakik. Még most is kicsit előkelő vagyok a származásomhoz képest, de voltak idők, ami­kor olyan magasságokba emelkedtem, amilye­nekről álmodni sem mertünk volna a háború előtti régi napokban.

A háború előtt! Meddig mondhatjuk még ezt vajon? Mikor jön el a nap, amikor majd vissza­kérdeznek: „Melyik háború előtti?” Az én ese­temben a „háború előtti” sosem volt világ akár a búr háború előtti időket is jelentheti. ‘93-ban születtem, és emlékszem is a búr háború kitö­résére, mert apám és Ezekiel bácsi kiadósat ve­szekedtek miatta. Több más emlékképem is van, úgy még egy évvel korábbról.

A legelső emlékem a felszecskázott baltacím illata. Ahogy az ember végigment a kőfalú átjárón, ami a konyhából a boltba vezetett, a bal­tacím illata egyre erősebben érződött. Anya egy fakaput szerelt a bejárathoz, hogy Joe bátyám és én ne tudjunk bejutni a boltba. A mai napig emlékszem, ahogy ott állunk, markoljuk a rá­csokat, és a baltacím illata elkeveredik a nyir­kos vakolat szagával, ami az átjáróból áradt. Csak évek múltán sikerült valahogy betörnöm a kaput és bejutnom a boltba, amikor éppen senki nem volt ott. Egy egér az egyik edényben a darát dézsmálta éppen, azután hirtelen ki­ugrott, és átszaladt a lábaim között. Egészen fehér volt a darától. Körülbelül hatéves lehet­tem ekkor.

Amikor az ember kicsi, mintha hirtelen tu­datosulnának benne dolgok, amelyek már ré­ges-régen ott voltak az orra előtt. A környező dolgok egyesével úsznak be a tudatába, mint amikor álmából ébred fel. Például már majd­nem négyéves voltam, amikor hirtelen ráéb­redtem, hogy van egy kutyánk. Karmosnak hívták az öreg fehér angol terrierünket, ma­napság, már nemigen találkozni a fajtájával. A konyhaasztal alatt futottunk össze, és akkor valahogy felfogtam, mert csak abban a pilla­natban tudatosult, hogy a mienk, és Karmos­nak hívják. Ugyanígy, valamivel korábban fel­fedeztem, hogy az átjáró végén lévő kapun túl van egy hely, és onnan jön a baltacím illata. És maga a bolt is, meg benne a nagy mérlegek, a fa mérőedények, a bádoglapát, a fehér betűk a kirakaton, a süvöltő a kalickában – ami még az utcáról sem látszott jól, mert az ablak folyton poros volt –, mind-mind egyesével került helyére az agyamban, mint egy kirakós játék darabjai.

Az idő múlik, az ember lába erősödik, és fo­kozatosan kezd szert tenni földrajzi ismeretek­re. Gondolom, Alsó-Binfield pont olyan volt, mint a többi cirka kétezer fős kereskedőváros. Oxfordshire-ben volt – folyton azt mondom volt, figyelik, jóllehet még mindig létező hely­ről van szó – úgy nyolc kilométerre a Temzétől. Egy völgyszerűségben terült el, alacsonyabb hegyvonulat húzódott a város és a Temze kö­zött, magasabb hegyek a városon túl. A hegy­tetőn lévő erdők fakókék foltjai között egy osz­lopsoros nagy fehér ház állt. Ez volt a Binfield Villa (vagy „a kastély”, ahogy mindenki hívta), a hegy teteje pedig a Felső-Binfield nevet vi­selte, bár falu legalább egy évszázada nem állt ott. Már majdnem hét lehettem, amikor egy­általán észrevettem a Binfield Villát. Amíg na­gyon kicsi az ember, nem tekint a távolba. De addigra minden centijét ismertem a városnak, durván kereszt formában terült el, középen a piactérrel. A boltunk a főutcán volt, valamivel a piactér előtt, a sarkon pedig Mrs. Wheeler édességboltja állt, ahol az ember elverhette a fél pennyjét, ha éppen volt neki. Wheeler ma­máról, a ronda vén szipirtyóról az emberek gyanították, hogy szopogatja a cukorkákat, majd visszateszi őket az üvegbe, bár bizonyí­tani soha nem sikerült. Lejjebb az úton állt a borbélyműhely, kirakatában az Abdulla cigarettareklámmal – amelyiken egyiptomi katonák vannak, és furcsamód a mai napig ugyanezt a reklámot használják –, és áradt belőle a keleti hajszesz és pipadohány finom, mámorító illata. A házak mögött a sörfőzde kéményei látszot­tak. A piactér közepén álló kő itatóvályú vizén mindig volt egy vékony réteg por és pelyva.

A háború előtt, különösen a búr háború előtt, egész évben nyár volt. Persze pontosan tudom, hogy ez csak tévhit. Pusztán érzékeltet­ni próbálom, hogyan emlékszem rá. Ha be­hunyom a szemem, és Alsó-Binfieldre gondo­lok bármikor, mondjuk, nyolcéves korom előtt, mindig a nyarak jutnak eszembe. Vagy a piactér vacsoraidőben, amikor poros, álmos csend ült mindenen, és a küldönc lova, amint abrakostarisznyája fenekére nézve falatozik, vagy egy forró délután a város környéki nagy, zöld és dús mezőkön, vagy az alkonyat a ve­teményeskertek mögötti úton, ahova pipado­hány és viola illata árad a sövényen át. Másfe­lől viszont emlékszem különböző évszakokra, mert az emlékeim ennivalókkal kötődnek össze, melyek eltérőek az év különböző idősza­kaiban. Főleg azok, amiket a sövényben talált az ember. Júliusban volt hamvas szeder – bár ritkán –, és a rendes szeder is már ehető piros­ra érett. Szeptemberben kökény és mogyoró. A legjobb mogyorókat soha nem értük el. Ké­sőbb jött a bükkmag és a vadalma. Aztán ott voltak a kis csekélységek, amiket jobb híján ettünk. Galagonya – bár az nem valami jó – és csipkebogyó, aminek finom pikáns íze van, ha sikerül róla letisztogatni a szőrt. Kora nyáron jólesik az angyalgyökér, különösen, ha szomjas az ember, csakúgy, mint egyéb füvek szárai. Aztán ott van a vajas kenyérrel jóízű sóska, meg a hikoridiók, meg a savanykás erdei here­félék. Távol otthonról és éhesen még az útifű magja is jobb a semminél.

Joe két évvel volt idősebb nálam. Amikor még egész kicsik voltunk, anya heti tizennyolc pennyt fizetett Katie Simmonsnak, hogy sétál­ni vigyen minket délutánonként. Katie apja a sörfőzdében dolgozott, és tizennégy gyereke volt, így a család minden munkalehetőséget megragadott. Katie tizenkét éves volt, Joe hét, én öt, de a szellemi szintje nem nagyon tért el a mienkétől. A karomnál fogva vonszolt, ba­busnak szólított, és tekintélye éppen arra volt elég, hogy ne lépjünk ki a lovas kocsi elé, és ne hergeljük a bikákat, de ami a társalgást illene, gyakorlatilag azonos szinten álltunk. Hosszú, ráérős sétákat tettünk — közben persze folyton szüreteltünk és eszegettünk – végig a vetemé­nyeskertek mögötti úton, át a Roper mezőn, le a Malomtanyáig, ahol apró pontyok és tarajos gőték úsztak egy tóban (amikor idősebbek let­tünk, Joe-val oda jártunk pecázni), aztán vissza a Felső-Binfieldi úton, csak azért, hogy érintsük a városszéli édességboltot. Olyan rossz helyen állt az üzlet, hogy bárki vette meg, csődbe jutott, és tudomásom szerint három­szor volt édességbolt, egyszer vegyeskereske­dés, egyszer pedig bicikliműhely, de a gyereke­ket valamiért lebilincselte. Akkor is arra men­tünk, ha nem volt pénzünk, csak hogy oda­nyomhassuk orrunkat a kirakathoz. Katie egy pillanatig sem tartotta méltóságán alulinak, hogy leálljon azon vitatkozni, mennyi jut neki negyedpennynyi édességből. Akkoriban még lehetett jó dolgokat kapni negyed pennyért. A legtöbb édességből tíz dekát kaptunk egy pennyért, sőt volt egy Édenkevertnek nevezett valami, leginkább a többi összetört cukor ke­veréke, amiből tizenötöt. A cukoregérből és a cukormalacból nyolc darab volt egy penny, a medvecukor pisztolyból szintúgy, pattogatott kukoricából nagy zacskóval kaptunk fél pen­nyért, és a zsákbamacska, benne többféle édes­ség, egy aranygyűrű, vagy néha egy síp, egy pennybe került. Ma már nem látni zsákba­macskát. Rengeteg fajta édesség, amiket akkor ettünk, mára már eltűnt. Volt valami lapos fehér cukorka, amire mottókat nyomtak, meg valami ragacsos rózsaszín dolog, ovális skatu­lyában, ahonnan kis bádogkanállal kellett kien­ni, és fél pennybe került. Mindkettő eltűnt. El­tűntek a köménymagos cukorkák is, meg a cso­kipipák, meg a cukorgyufák, és még Ezerszínű Sütidíszt is alig látni. A Ezerszínű Sütidísz re­mek tartalék volt arra az esetre, ha csak negyed pennynk volt. Na és a Penny Óriás? Látni manapság Penny Óriást? Hatalmas üveg volt, benne egy liternél is több buborékos üdítő, mindössze egy pennyért. Ez is olyan dolog, amit a háború csapott agyon.

Mindig nyár van, amikor visszatekintek. Ér­zem magam körül a velem egymagasságú füvet és a földből áradó meleget. És a port az úton, és a meghitt zöldes fényt, ami átszivárog a mo­gyoróbokron. Látom hármunkat poroszkálni, ahogy falatozunk a sövényből, miközben Katie rángatja a karomat, „Gyere, babus”, mondja, és néha előrekiált Joe-nak: „Joe! Nem gyüssz vissza, de rögtön! Megjárod!” Joe nagydarab fiú volt, hatalmas vádlik, szögletes fejforma, az a típus, aki mindig éppen valami veszélyes dol­got művel. Hétévesen már rövidnadrágot vi­selt, térd fölé húzott vastag fekete harisnyát, és óriási, nehéz bakancsot, amilyet annak idején minden fiúnak hordania kellett. Én még min­dig kezeslábasban voltam — nehéz vászonoverallban, amit anyám varrt nekem. Katie öltö­zéke egy rémes, rongyos nőiruha-paródia volt, ami egyik lányról a másikra szállt a családjá­ban. Röhejesen nagy kalapot hordott, az alól lifegtek a copfjai, hosszú, elkoszolódott szok­nyáját maga után húzta a földön, gombos, ma­gas szárú cipőjének pedig már elkopott a sarka. Aprócska termet volt, Joe-nál alig magasabb, de nem vigyázott rosszul a gyerekekre. Olyan családban, mint az övé, ha egy gyerek már nem szopik, elkezd a többi gyerekre felügyelni. Olykor megpróbált felnőtt hölgy módjára vi­selkedni, és szokása volt közmondással félbe­szakítani az embert, amire szerinte már nem lehetett mit mondani. Ha azt mondtuk neki, „mindegy”, rögtön rávágta:

 

Mindegy urat fellógatták,

Jobb belátásra bírták,

Mindegy urat megfőzték,

Ebédre jól kisütötték.

 

Vagy ha csúfoltuk, azt felelte, „szavak cson­tot nem törnek”, vagy, amikor felvágtunk, „magas lóról nagyobb az esés”. Ez aztán na­gyon beigazolódott, amikor egyik nap peckesen járva katonásdit játszottam, és beleestem egy tehénlepénybe. A családja egy mocskos kis patkánylyukban élt a sörfőzde mögötti nyomo­rúságos utcában. A házat sáskák módjára lep­ték el a gyerekek. Az egész családnak sikerült ellógnia az iskolát, ami akkoriban nem volt ne­héz, és amint megtanultak járni, elkezdtek kifutófiúskodni vagy más alkalmi munkákat vál­lalni. Egyik bátyja ült egy hónapot fehérrépa­lopásért. Amikor Joe nyolcéves lett, és túl dur­va ahhoz, hogy egy lány felügyeljen rá, meg­szűntek a séták Katie-vel. Joe megtudta, hogy Katie-ék otthon öten alszanak egy ágyban, és kiszekálta a lelkét emiatt.

Szegény Katie! Tizenöt éves korában szült először. Senki nem tudta, ki az apa, és valószí­nűleg Katie sem volt túl biztos benne. Leg­többen úgy vélték, hogy az egyik bátyja. A do­logházasok elvették a csecsemőt, Katie pedig szolgálatba állt Waltonban. Nem sokkal később hozzáment egy drótostóthoz, ami még az ő családja szemében is rangon aluli házasságnak számított. Utoljára 1913-ban láttam. Waltonon bicikliztem keresztül, és elhaladtam néhány hordódonga kerítéses, rémes fakunyhó mellett a vasút mentén, ahol cigányok szoktak tábort verni az év bizonyos szakában, ha a rendőrök éppen megengedik. Egy ráncos, lógó hajú, füs­tös arcú, legalább ötvennek tűnő satrafa jött ki az egyik kalibából, és rázni kezdett egy rongy­szőnyeget. Katie volt az, ekkor lehetett úgy hu­szonhét.

 

[2] Csütörtök volt a vásár napja. Kerek, vö­rös, sütőtök arcú férfiak koszos overallban és száraz tehéntrágyával lepett hatalmas csizmák­ban terelték hosszú mogyorópálcákkal a jószá­gaikat kora reggel a piactérre. Órákon át tartott a félelmetes hangzavar: kutyaugatás, malacvisítás, a tömegen szekérrel átjutni akaró keres­kedők ostorpattogtatása és szitkozódása, mi­közben mindenki, akinek szarvasmarhához volt köze, kiabált és botokat hajigált. A leg­nagyobb lármát mindig az okozta, ha bikát hoztak a vásárra. Már annyi idős koromban is feltűnt, hogy a legtöbb bika ártalmatlan, tör­vénytisztelő jószág, aki csak szeretne békésen eljutni a bokszáig, de egy bikát nem tekintettek valamirevaló bikának, ha nem kellett a fél vá­rosnak felkerekednie, és üldözőbe vennie. Né­ha egyik-másik megrémült jószág, többnyire egy még növésben lévő üsző, elszabadult és bevágtatott az egyik mellékutcába, mire valaki, aki éppen ott tartózkodott, kiállt az út köze­pére, hátralendítette a karjait, akár két szél­malomlapátot, és azt kiabálta, hogy „Hajsz! Hajsz!”. Ennek elvileg hipnotikus hatással kel­lett lennie az állatra, mindenestre megrémülni megrémült tőle.

Délelőtt néhány gazda mindig bejött a bolt­ba, és magmintákat pergettek az ujjaik között. Apa valójában nagyon keveset üzletelt a gaz­dákkal, mert nem volt szekere, és nem tudott hosszú lejáratú hitelre árulni. Leginkább pitiá­ner üzleteket kötött, baromfitáp, abrak a kereskedők lovainak, miegyéb. A Malomtanya vén Brewerje, egy ősz kecskeszakállas, kupori öreg gazember, félórákat állt ott, szórakozottan a zsebébe ejtve morzsolgatta a csirkének való kukoricamintát, és mindezek után termé­szetesen rendszerint vásárlás nélkül távozott. Esténként az ivók tömve voltak részegekkel. Akkoriban a sörnek két penny volt korsója, és a mai sörrel ellentétben rúgott, mint a ló. Vé­gig a búr háború alatt a toborzótiszt minden csütörtökön és szombaton kirittyentve beült a George legolcsóbb bárjába, és nagyon bőke­zűen bánt a pénzével. Másnap reggel néha lát­tuk, amint elvezet egy mafla, vörös arcú, melák parasztfiút, aki részegen bekapta a horgot, és csak reggel jött rá, hogy húsz fontjába kerülne kiszállni. Ahogy elhaladtak, az emberek fejüket csóválva kiálltak az ajtóba, mintha temetési menetet látnának. „Nézzenek oda! Bevonul ka­tonának! Most mondd meg! Pedig milyen de­rék fiatalember!” Egyszerűen megrázta őket. Az ő szemükben a bevonulás a lányok utcára kerülésével volt egyenértékű. Igen különös volt a háborúhoz és a hadsereghez való hozzáállá­suk. Egyfelől megvolt bennük a jó öreg angol beidegződés, miszerint a vörös kabátosok a föld mocska, és bárki, aki bevonul, azt az ital öli meg, és egyenesen a pokolra jut, ugyan­akkor jó hazafiak voltak, nemzeti lobogót tet­tek az ablakaikba, és hitbeli meggyőződéssel vallották, hogy Anglia még soha nem vesztett csatát, és soha nem is fog. Akkoriban minden­ki, még a nonkonformisták is, érzelgős dalocskákat énekeltek bátor gyalogságunkról és a vitéz fiúról, aki távoli csatamezőn esett el. Em­lékszem, a vitéz fiúk mindig akkor estek el, amikor „repült a gránát és fütyült a golyó”. Gyerekként ezt nem értettem. A repülő gránát, még rendben, de furcsa volt elképzelni golyó­kat, amint fütyörésznek. Amikor Mafeking fel­szabadult, az emberek majdnem kirúgták a ház falát, és ha nem is mindig, de volt idő, amikor elhitték a meséket a búrokról, akik csecsemő­ket hajigálnak a levegőbe, majd felnyársalják őket a szuronyukra. A vén Brewer a háború vé­gén leborotválta a szakállát, annyira megelé­gelte, hogy a gyerekek Krügernek csúfolták. Az emberek mind egyformán vélekedtek a kor­mányzatról. Mind igazi angol hazafi volt, meg­esküdtek, hogy Vickynél jobb királynő még nem élt, hogy a külföldiek mind gazemberek, de ugyanakkor senkinek eszébe sem jutott adót fizetni, vagy akár a kutyatartásit kiváltani, ha módjukban állt elbliccelni.

A háború előtt és után az alsó-binfieldi vá­lasztókörzet a Liberális Párté volt. A háború alatti választásokon a konzervatívok nyertek. Túl kicsi voltam, hogy értsem, mi történik, annyit tudtam, hogy konzervatív vagyok, mert a kék szalag jobban tetszett a pirosnál, és főleg egy részegnek köszönhetően emlékszem az egészre, aki orra bukott a George előtt a jár­dán. A nagy izgalomban senkinek fel sem tűnt, ő pedig órákon át feküdt a forró napon, kö­rülötte száradt a vére, és amikor megszáradt, lila lett a színe. Az 1906-os választásokon már elég idős voltam, hogy nagyjából megértsem, miről van szó, és ezúttal liberális voltam, mert mindenki az volt. Az emberek egy kilométeren át kergették a konzervatív jelöltet, majd be­dobták egy békalencsével teli tóba. Akkoriban komolyan vették a politizálást. Hetekkel a vá­lasztások előtt elkezdték félrerakni a záptojás­nak valót.

Emlékszem apám és Ezekiel bácsi nagy ve­szekedésére életemnek valamikor egész az ele­jén, a búr háború kitörésekor. Ezekiel bácsinak kis cipőboltja volt egy főutca közeli utcácská­ban, és javítást is vállalt. Kevéssé ment az üzlet, és egyre csak romlott a helyzet, de ez nem okozott nagy problémát, mert Ezekiel bá­csi nőtlen volt. Csak féltestvére volt apámnak, és sokkal idősebb nála, vagy húsz évvel, és is­meretségünk tizenöt éve alatt semmit sem vál­tozott. Jó megjelenésű ősz öregúr volt, elég magas, és bajuszánál fehérebbet soha nem lát­tam – akár a bogáncspihe. Szokása volt rácsap­ni bőrkötényére, majd felállni, mint a cövek –gondolom a kaptafa fölé görnyedés ellensúlyo­zására –, minekutána egyenesen az ember ar­cába kiáltotta véleményét, melyet ördögi kacaj­jal zárt. Igazi tizenkilencedik századi liberális volt, az a fajta, aki nemcsak megkérdezte, mit mondott Gladstone ‘78-ban, de a választ is tudta, és egyike volt azon alsó-binfieldi ke­veseknek, akik a háború alatt végig kitartottak véleményük mellett. Folyton leleplezte Joe Chamberlaint meg valami társaságot, akiket csak az „előkelő csőcseléknek” hívott. Most is hallom a hangját, ahogy éppen apámmal vitat­koznak. „Meg az a határtalan birodalmuk! Aminél már csak arcátlanságuk határtalanabb. Hehehe!” Majd jött apám hangja, egy csendes, aggódó, lelkiismeretes hang, szólva a fehér em­ber igájáról, és kötelességünkről szegíny feke­ték iránt, akikkel ezek a búrok úgy bánnak, hogy az gyalázat. Miután Ezekiel bácsi bejelen­tette, hogy ő búrpárti és antiimperialista, egy bő hétig alig beszéltek egymással. Volt egy újabb veszekedésük, amikor elkezdődtek a rémtörténetek. Apát nagyon aggasztották a hallottak, és felvetette a dolgot Ezekiel bácsi­nak. Antiimperialista vagy sem, még ő sem tarthatja helyesnek, hogy ezek a búrok csecse­mőket dobálnak a levegőbe, és a szuronyukkal kapják el őket, még akkor sem, ha csak nigger csecsemőkről van szó. De Ezekiel bácsi csak az arcába nevetett. Apám teljesen rosszul tudja! Nem a búrok dobálnak csecsemőket a levegő­be, hanem az angol katonák! Erősen megra­gadott – ötéves lehettem –, hogy bemutassa. „Feldobják és felnyársalják őket, mint a béká­kat, szavamra! Mint én mondjuk ezt a poron­tyot!” Ezután a magasba lendített és majdnem elengedett, én meg élénken láttam magamat, amint átszelem a levegőt, és pont egy szurony végén landolok.

Apa egész más volt, mint Ezekiel bácsi. Nagyszüleimről nem tudok sokat, születésem előtt meghaltak, csak annyit, hogy nagyapám varga volt, és élete alkonyán elvette egy gabo­nakereskedő özvegyét, innen lett nekünk a bol­tunk. Nem igazán apámnak való munka volt, bár A-tól Z-ig ismerte a szakmát, és megállás nélkül dolgozott. Emlékszem, a vasárnapot és nagy ritkán egy-egy hétköznap estét leszámítva, mindig dara lepte a kézfejét, az arca redőit és a megmaradt haját. Már elmúlt harminc, amikor megnősült, és első emlékeim idején majdnem negyven lehetett. Apró férfi volt, amolyan szürke, csendes kis ember, mindig ingujjban és fehér kötényben, és mindig da­rától poros. Feje kerek volt, orra tompa, baju­sza bozontos, szemüveget viselt, és ugyanolyan vajszínű haja volt, mint nekem, de neki jórészt már kihullott, a többit pedig belepte a dara. Nagyapám igencsak feltört a gabonakereskedő özvegyével kötött házassága által, és apám a waltoni általános iskolában tanult, ahova a gaz­dák és a tehetősebb kereskedők küldték fiaikat, míg Ezekiel bácsi avval szeretett felvágni, hogy életében nem járt még iskolában, és egyedül tanult meg olvasni, faggyúgyertya mellett, munka után. De sokkal gyorsabban járt az esze apáénál, bárkivel vitába tudott szállni, és oly­kor hosszan idézte Carlyle-t és Spencert. Apám lassú észjárású ember volt, soha nem szerette a „könyvből tanulást”, ahogy ő hívta, és nem beszélt szépen angolul. Csak vasár­nap délutánonként lazított igazán, ekkor elhe­lyezkedett a nappali kandallójánál, és szavai­val élve „olvasott egy jót” a vasárnapi lapból. A People volt a kedvenc lapja – anya a News of the World-öt preferálta, abban szerinte több volt a gyilkosság. Látom őket magam előtt. Vasárnap délután van – nyár, természetesen mindig nyár –, a levegőben még ott leng a disz­nósült és a zöldség illata, anya a kandalló egyik oldalán ül, nekifog elolvasni a legújabb gyil­kosságot, de nyitott szájjal lassacskán elalszik, a túloldalon pedig apa papucsban és szem­üvegben apránként küzdi át magát elmosódott betűk ezrein. És mindent körbevesz a nyár lágysága, az ablakban muskátli, seregély csárog a távolban, jómagam pedig az asztal alatt va­gyok a Fiúk Lapja egy számával, és sátornak képzelem a terítőt. Később, uzsonna közben, retket és újhagymát rágva apa tűnődve el­meséli, miket olvasott tűzvészekről, hajótöré­sekről, az úri osztály botrányairól, meg ezekről az új repülő masinákról, meg a férfiról (megfi­gyeltem, ő a mai napig háromévente felbukkan a vasárnapi lapokban), akit cet nyelt le a Vörös­-tengerben, majd három nap múlva kiszedték, és még élt, csak fehérre marta a cet gyomorsa­va. Apa szkeptikus volt ezt a történetet meg az új repülő masinákat illetően, amúgy mindent elhitt, amit olvasott. 1909-ig Alsó-Binfieldben senki nem hitte, hogy az emberek repülni fog­nak. A hivatalos tan úgy szólt, hogy ha Isten arra teremtette volna az embert, hogy repül­jön, szárnyakat ad neki. Ezekiel bácsi nem állta meg erre rávágni, hogy ha Isten arra teremtette volna az embert, hogy guruljon, kerekeket ad neki, de még ő sem hitt az új repülő masinák­ban.

Apa csak vasárnap délután és talán hetente egy este tűnődött el ilyesmiken, amikor betért a George-ba egy pohár sörre. Különben többé-kevésbé ellepte a munka. Valójában nem volt olyan sok tennivaló, de mindig tüsténkedett, hol az udvar mögötti pajtában küzdött zsákok­kal és bálákkal, hol a bolt pultja mögötti poros kis fülkében adott össze egy füzetben számokat ceruzacsonkkal. Nagyon becsületes, nagyon kötelességtudó férfi volt, nagyon igyekezett jó árut adni és senkit nem átverni, ami már akkor sem számított az üzleti életben való előrejutás legjobb módjának. Pont megfelelő ember lett volna valami egyszerű irodai munkára, lehetett volna postamester például, vagy állomásfőnök egy vidéki állomáson. De sem a gátlástalanság, sem a vállalkozó szellem nem volt meg benne ahhoz, hogy kölcsönt vegyen fel és kiterjessze az üzletet, sem a képzelőerő ahhoz, hogy új árufajtákat találjon ki. Jellemző, hogy az egyetlen alkalom, amikor megmutatkozott raj­ta a fantázia legkisebb jele, és feltalált egy új magkeveréket díszmadarak számára (Bowling Keveréknek hívták, és közel nyolc kilométeres körzetben terjedt el a híre), valójában Ezekiel bácsinak volt köszönhető. Ezekiel bácsi ked­velte a madarakat, és rengeteg tengelicet tar­tott sötét kis boltjában. Az ő elmélete volt, hogy a díszmadarak az étrendjük nem elég változatos mivolta miatt veszítik el színüket. A bolt mögötti kis udvarban apa egy parányi földterületen vagy húszféle gyomot termesztett drótháló alatt, majd kiszárította őket, s a mag­jaikat elkeverte rendes kanárieledellel. Jackie, a kirakatban lógó süvöltő, elvileg reklám volt a Bowling Keverék számára. Kétségtelen, hogy a legtöbb kalitkában tartott süvöltővel ellentét­ben, Jackie soha nem feketedett el.

Amióta az eszemet tudom, anya kövér volt. Alighanem tőle örököltem az agyalapimirigy­problémát vagy mit, amitől elhízik az ember.

Jókora, apánál valamivel magasabb asszony volt, de még az övénél is sokkal világosabb haj­jal, és sokszor hordott feketét. De a vasárna­pokat leszámítva nem emlékszem, hogy kötény nélkül láttam volna. Talán túlzás lenne azt állí­tanom, de nem nagyon nagy túlzás, hogy csak sütés közben emlékszem rá. Amikor a régmúlt­ra tekintünk vissza, az emberek mintha egy adott helyen és valami jellemző magatartásban volnának rögzítve. Úgy tűnik, mintha mindig pontosan ugyanazt az egy dolgot művelték vol­na. Hát, ahogy apára mindig úgy emlékszem, hogy darás hajjal ül a pult mögött, és számokat ad össze egy ceruzacsonkkal, melyet időnként megnyálaz, és ahogy Ezekiel bácsi mindig ép­pen kihúzza magát hátborzongató fehér baju­szával, és rácsap a bőrkötényére, anya emlé­keimben mindig a konyhaasztalnál áll, alkarja csupa liszt, és tésztát gyúr.

Tudják, milyen konyháink voltak akkoriban. Hatalmas, meglehetősen sötét és alacsony he­lyiség, nagy keresztgerenda a plafonon, kőla­pok a földön, alatta pedig pince. Minden ret­tentő nagy volt, legalábbis gyerekként úgy éreztem. Egy kőből készült roppant mosogató­kád, mely mellett csap helyett vas vízpumpa állt, egy plafonig érő tálaló, mely egy egész fa­lat eltakart, és egy óriási tűzhely, melyben fél tonna tüzelőanyag égett el havonta, és csak a jó ég tudja, mennyi ideig tartott kikenni grafittal. Anya áll az asztalnál, és hatalmas tésztalapot nyújt. Jómagam pedig körbe-körbe mászom a földön, játszom a tűzifával, a széndarabokkal meg a bádog bogárcsapdákkal (minden sötét sarokba tettünk egyet, és sör töltötte be a csal­étek szerepét), és olykor-olykor megjelenek az asztalnál, megpróbálok egy kis ételt kunyerálni. Anya nem helyeselte a nassolást. Több­nyire ugyanazt válaszolta: „Na menj már in­nen! Nem fogod elrontani az étvágyadat vacso­ra előtt. A szemed nagyobb, mint a hasad.” Nagy ritkán mégis vágott nekem egy vékony csík cukrozott narancshéjat.

Szerettem nézni anyát, amikor sütemény­tésztát nyújtott. Mindig lenyűgöző figyelni va­lakit, aki olyasmit csinál, amihez igazán ért. Figyelni egy asszonyt – mármint egy sütni iga­zán jól tudó asszonyt –, amint tésztát nyújt. Jellegzetesen ünnepélyes és megközelíthetet­len, elégedett, akár egy szent rítust celebráló papnő. És persze az ő szemszögéből pontosan ez is történik. Anya vaskos, rózsaszín, erős al­karja folyton pettyes volt a liszttől. Sütés köz­ben minden mozdulata csodálatosan precíznek és határozottnak tűnt. Kezében a habverő, a daráló, és a nyújtófa pontosan hajtotta végre küldetését. Sütés közben látszott rajta, hogy rátalált világára, és jól ismeri az őt körülvevő dolgokat. A vasárnapi lapokat és az alkalman­kénti pletykákat leszámítva, a kinti világ egyál­talán nem létezett számára. Bár jobban olva­sott, mint apa, és vele ellentétben újságon kí­vül kisregényeket is böngészett, hihetetlenül tájékozatlan volt. Erre már tízévesen rájöttem. Azt biztos nem tudta volna megmondani, hogy Írország Angliától keletre vagy nyugatra fek­szik-e, és kétlem, hogy a nagy háború kitörése előtt meg tudta volna nevezi a miniszterelnököt. Mi több, legkevésbé sem érdekelték ezek a dolgok. Később, amikor keleti országokról olvastam könyveket, ahol gyakorolták a poligámiát, és fekete eunuchok őrizték a titkos hárembe zárt asszonyokat, az jutott eszembe, mennyire megrázná anyát, ha tudna ezekről. Szinte hallom a hangját: „Most mondd meg! Bezárni a feleségeiket! Hogy jut egyáltalán az eszükbe?” Nem mintha tudta volna, mi az az eunuch. De igazság szerint ő maga is egy va­lószínűleg éppen olyan kicsi és majdnem annyira zárt térben élte életét, mint amilyen egy átlagos szeráj. Még a saját házunkban is voltak helyiségek, ahova soha nem tette be a lábát. Soha nem ment be az udvar mögötti pajtába, és a boltba is igen ritkán. Nem rémlik, hogy valaha kiszolgált volna akár egyetlen kun­csaftot is. Nem is tudta volna, mi hol van, és lisztté őrlésük előtt nem valószínű, hogy meg tudta különböztetni a búzát és a zabot. Miért is tudta volna? A bolt apa dolga volt, „férfimun­ka”, és a pénzügyi része se nagyon izgatta. Az ő feladata „a női munka” volt, a háztartás, a főzés, a mosás, meg a gyerekek. Rohamot ka­pott volna, ha apa vagy más hímnemű egyed maga próbál gombot felvarrni.

Ami az étkezéseket meg a többit illette, a mi házunkban minden óramű pontossággal mű­ködött. Vagy nem is, nem óramű, az olyan gé­piesen hangzik. Inkább természetes folyama­tokra emlékeztetett az egész. Biztos, hogy más­nap a reggeli ott fog várni az asztalon, és biz­tos, hogy a nap is felkel majd. Anya egész éle­tében kilenckor feküdt és ötkor kelt, és valamelyest ördöginek – dekadensnek, idegennek, úrinak – tartotta volna a késői fennmaradást. Bár szívesen fizetett Katie Simmonsnak, ami­ért sétálni vitt minket Joe-val, a gondolatát sem viselte el annak, hogy egy nő besegítsen a há­zimunkába. Szilárdan hitte, hogy a bejárónők mindig a tálalók alá söprik a szemetet. Az ebéd és a vacsora mindig percre pontos volt. A kia­dós étkezések – főtt marha gombóccal, sült marha Yorkshire pudinggal, kapriszószos bá­rány, disznófej, almás pite, mazsolás kalács, lekváros bukta – előtt és után imát mondtunk. A gyerekneveléssel kapcsolatos régi elképzelé­sek még léteztek, de eltűnőben voltak. Elmé­letben a gyerekeket még mindig verték, bün­tetésből kenyeret és vizet kaptak vacsorára, és csakugyan jó eséllyel elküldtek minket az asz­taltól, ha túl hangosan ettünk, mellényeltünk, nem kértünk valamit, ami „egészséges”, vagy „feleseltünk”. Gyakorlatilag nem sok fegyel­mezés folyt a családunkban, és szüleim közül anya volt a szigorúbb. Bár apa szavajárása volt, hogy „ha pihen a pálca, kanász a kölyök”, valójában túl engedékenyen viselkedett velünk, főleg Joe-val, aki a kezdetektől nehéz esetnek bizonyult. Mai fejjel már azt hiszem, hogy ha­zudott, amikor elmesélte, ő milyen rémes ve­réseket kapott bőrszíjjal az apjától, és bár min­dig éppen „készült” Joe-t jól elnáspángolni, soha nem lett belőle semmi. Tizenkét éves ko­rában Joe már túl erős volt ahhoz, hogy anya át tudja őt fektetni a térdén, és ezután már nem lehetett vele mit kezdeni.

Akkoriban még helyénvalónak tartották, ha egy szülő sok mindent megtilt a gyerekének. Gyakran lehetett hallani, amint egy férfi avval henceg, hogy „kékre-zöldre verné” a fiát, ha dohányzáson, almalopáson, vagy fészekfosztáson kapná. Néhány családban sor is került ezekre a verésekre. Az öreg Lovegrove, a nyer­gesmester rajtakapta két nagy melák tizenhat és tizenöt éves fiát, amint a kerti fészerben do­hányoznak, és úgy elagyabugyálta őket, hogy zengett tőle a város. Lovegrove nagyon erős dohányos volt. A verések soha nem vezettek eredményre, minden fiú lopott almát, fosztott ki madárfészket, és előbb-utóbb megtanult dohányozni, de mégis az terjedt a köztudat­ban, hogy kemény kézzel kell bánni a gyere­kekkel. Gyakorlatilag minden érdekes dolog tiltott volt, legalábbis elvileg. Anya azt a vé­leményt képviselte, hogy amit egy fiú szívesen tesz, az biztos „veszélyes”. Veszélyes volt az úszás, a fára mászás, a szánkózás, a hógolyózás, a szekér hátuljára való felcsimpaszkodás, a csúzlizás, a lasszózás, még a pecázás is. Minden állat veszélyes volt, kivéve Karmost, a két macskánkat, és Jackie-t, a süvöltőt. Min­den állat rendelkezett valami egyedi és bevett támadási módszerrel. A ló harapott, a denevér belegabalyodott a hajadba, a fülbemászó fülbe mászott, a hattyú szárnya egyetlen suhintásával eltörte a lábadat, a bika ökleit, a kígyó pedig „csípett”. Anya szerint minden kígyó csípett, és amikor idéztem neki a filléres lexikont, mi­szerint nem csípnek, hanem marnak, csak annyit válaszolt, hogy ne feleseljek. A gyíkok, lábatlan gyíkok, varangyok, békák, valamint a gőték ugyancsak csíptek. Minden rovar csípett, kivéve a legyet és a svábbogarat. Gyakorlati­lag minden olyan étel, amit nem otthon kap­tunk, vagy mérgező volt, vagy „egészségtelen”. A nyers krumpli halálos méreg volt, és a gom­ba is, ha nem a zöldségesnél vette az ember. A nyers egres kólikát okozott, a nyers málna ki­ütést. Aki étkezés után úszott, az görcsöt ka­pott és meghalt, aki megvágta magát a hü­velykujja és a mutatóujja között, annak száj­zára lett, és aki olyan vízben mosott kezet, amiben előtte tojást főztek, annak szemölcse nőtt. A boltban szinte minden mérgező volt, anya ezért is szerelte a fakaput a bejárathoz. Mérgező volt a tehéntáp, a baromfikukorica, de a mustármag és a Karswood-féle fűszerkeverék szárnyasokhoz is. Egészségtelen volt az édesség, és egészségtelen volt a nassolás, bár a nassolás bizonyos fajtáit anya megengedte. Amikor szilvalekvárt főzött, hagyta, hogy meg­igyuk azt a szirupos lét, amit a tetejéről szűrt le, és addig habzsoltuk, míg rosszul nem let­tünk. Bár majdnem minden vagy veszélyes, vagy mérgező volt, bizonyos dolgok rejtélyes gyógyerővel rendelkeztek. A nyers hagyma szinte mindenre gyógyír volt. A nyak köré te­kert harisnya elmulasztotta a torokfájást. A ku­tya ivóvízébe helyezett kén erősítőként hatott, és az öreg Karmos tálkájában a hátsó ajtó mö­gött mindig ott lapult egy darabka kénkő, évről évre ugyanaz, soha fel nem oldódva.

Általában hatkor teáztunk. Négyre anya rendszerint befejezte a házimunkát, négy és hat között pedig csendben teázgatott és „újsá­got olvasott”, ahogy ő mondta. Igazság szerint a vasárnapok kivételével nem nagyon olvasta el az újságot. Hétköznap csak az aznapi híreket írták meg a lapok, és csak nagy ritkán akadt egy-egy gyilkosság. De a vasárnapi lapok szer­kesztői átlátták, hogy az embereket nem igazán érdekli, mennyire aktuális egy gyilkosság, így ha nem adódott új, előszedtek egy korábbit, néha egészen dr. Palmerig vagy Mrs. Manningig visszanyúlva. Azt hiszem, anya fejében az Alsó-Binfielden kívüli világ elsősorban gyil­kosságok színhelye volt. A gyilkosságok meg­rettentették és lebilincselték, mert, ahogy sok­szor mondta, nem tudta, hogy lehetnek ennyire gonoszak az emberek. Elvágott torkú fe­leségek, bebetonozott apák, kútba dobott cse­csemők! Hogy tehet ilyet bárki! A Hasfelmet­sző Jack-pánik akkoriban tört ki, amikor apa és anya összeházasodtak, és a nagy roló, amit minden este lehúztunk a kirakat elé, abból az időből származott. A kirakatrolók kezdtek ki­menni a divatból, a főutca legtöbb boltján már nem volt, de anya nagyobb biztonságban érez­te magát tőle. Azt mondta, végig az a szörnyű érzése volt, hogy Hasfelmetsző Jack Alsó-Binfieldben bujkál. A Crippen-ügy – bár az évekkel később történt, én már majdnem nagy­korú voltam – csúnyán felkavarta. Ma is hal­lom a hangját. „Hogy így feldarabolja szegény nejét, és elássa a szenespincében! Hogy jutott eszébe? Kerülne csak a kezeim közé!” És bár­mily furcsa, amikor a feleségét megölő apró amerikai doktor szörnyű gonosztettére gondolt (alapos munkát végzett, teljesen kicson­tozta, a fejét meg bedobta a tengerbe, ha jól emlékszem), könny szökött a szemébe.

Hétköznap azonban leginkább a Hilda című magazint olvasgatta. Ez akkoriban a mienkhez hasonló otthonokban a berendezés része volt, és ami azt illeti, még ma is létezik, bár né­miképp háttérbe szorították a háború óta meg­jelent igényesebb kivitelű női lapok. A minap belelapoztam az egyik számba. Megváltozott, de kevésbé, mint minden más. Még mindig megvannak a hat hónapon keresztül közölt ter­jedelmes regények (a végén minden jóra for­dul, ásó-kapa-nagyharang), a háztartási tip­pek, és a varrógép– meg visszérkenőcs-hirdetések. Főleg a szedés és az illusztrációk vál­toztak. Akkoriban a hősnő kötelezően homok­óra formájú volt, ma kötelezően henger for­májú. Anya lassan olvasott, és nem mondott le arról, ami a pénzéért járt. Ült a régi sárga ka­rosszékben a kandallónál, lába a vasrácson, a melegítőlapon egy kanna erős tea fortyogott, és lassan, de biztosan küzdötte át magát a cím­laptól a hátsó borítóig, át a sorozaton, a két novellán, a háztartási tippeken, az ajakbal­zsam-hirdetéseken és az olvasói leveleken. A Hilda általában kitartott neki az egész hétre, és voltak hetek, amikor nem is végzett vele. Olykor a tűz melegétől, vagy nyári délutáno­kon a dongólegyek zümmögésétől elbóbiskolt, majd háromnegyed hatkor felriadt, ránézett a párkányon lévő órára, és kapkodni kezdett, ne­hogy elkéssen a teával. A teával soha nem ké­sett el.

Akkoriban – 1909-ig, hogy pontos legyek –apa még megengedhetett magának egy kifutó­fiút, és ilyenkor rábízta a boltot, ő meg darás kézfejjel bejött teázni. Ekkor anya egy pilla­natra abbahagyta a kenyérszeletelést, és meg­kérdezte: „Elmondod az asztali áldást, apus?”, mire, miközben mi mind lehajtottuk fejünket, apa áhítattal eldünnyögte, hogy „Desjézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nekünk, ámen”. Később, amikor Joe már nagyobb volt, anya azt mondta: „Ma te mondj áldást, Joe”, és Joe eldarálta. Anya soha nem mondott ál­dást: hímneműnek kellett hozzá lenni.

Nyári délutánokon mindig zümmögtek a dongólegyek. Az otthonunk nem volt komfor­tos, Alsó-Binfieldben igen kevés ház volt az. Gondolom, úgy ötszáz ház lehetett a városban, és maximum tízben lehetett fürdőszoba, és ötvenben valami, amit ma vécének hívnánk. Nyáron a hátsó udvar mindig bűzlött a szeme­tesvödröktől. És minden házban éltek rovarok. Dongólegyek laktak a faburkolat alatt, tücskök valahol a konyhai tűzhely mögött, és persze lisztférgek a boltban. Akkoriban még egy anyá­hoz hasonló büszke háziasszony sem látott semmi kivetnivalót a dongólegyekben. Éppúgy a konyhához tartoztak, mint a tálaló és a nyújtófa. De a rovar, az csak rovar. A sörfőzde mö­götti rémes utcában, ahol Katie Simmons is la­kott, a házakat bogarak lepték el. Anya vagy bármelyik más boltosné belehalt volna a szé­gyenbe, ha bogarakat találnak a házban. Sőt illett azt mondani, hogy nem is láttak még bo­garat élőben.

Nagy kék legyek vitorláztak be a kamrába, és vágyakozva ráültek a húsokat takaró drótfe­dőkre. „Sunyiba már a legyekkel!”, mondták az emberek, de a legyek Isten szándéka szerint valók voltak, és a húsfedőn és légypapíron kí­vül nem sokat lehetett tenni ellenük. Nemrég azt mondtam, hogy az első emlékem a balta­cím illata, de a szemetesek szagának emléke is elég korai. Amikor eszembe jut anya konyhája, a kőlapok, a bogárcsapdák, a vasrács és a gra­fittal kikent tűzhely, mintha mindig hallanám a dongólegyek zümmögését, és érzem a szeme­tesek szagát, na meg Karmosét, akinek igen átható kutyaszaga volt. És Isten a tanúm, van­nak ezeknél rosszabb hangok és szagok. Mit hallgatnának szívesebben, dongólegyet vagy bombázót?

 

[3] Joe nálam két évvel korábban kezdte a waltoni általános iskolát. Mindketten csak ki­lencévesen kezdtünk odajárni. Reggel és este hat kilométert kellett bicikliznünk, és anya félt minket elengedni a forgalomba, ami akkoriban nagyon kevés autót jelentett.

Évekig a vén Mrs. Howlett magánóráira jár­tunk. A legtöbb boltos ideküldte a gyerekeit, hogy megkíméljék őket a szégyentől és lecsú­szástól, amit a napközis iskola jelentett, jólle­het mindenki tudta, hogy Howlett mama szél­hámos, és a pocséknál is rosszabb tanár. El­múlt hetven, nagyothallott, alig látott túl a szemüvegén, és a felszerelése mindössze egy nádpálcából, egy táblából, néhány szamárfüles nyelvtankönyvből és pár tucat büdös palatáb­lából állt. A lányokkal még úgy-ahogy elbírt, de a fiúk egyszerűen kinevették, és akkor lógtak, amikor akartak. Egy alkalommal szörnyű bot­rány kerekedett, mert az egyik fiú benyúlt va­lamelyik lány ruhája alá, bár akkor még nem értettem, minek. Howlett mamának sikerült eltussolnia az ügyet. Amikor valami kimondot­tan rosszat tettünk, az „El fogom mondani édesapádnak” jelszót vetette be, és nagy ritkán tényleg elmondta. De elég agyafúrtak voltunk ahhoz, hogy tudjuk, túl gyakran nem meri megtenni, amikor meg felénk suhintott a nád­pálcával, annyira öreg és ügyetlen volt, hogy könnyen elugrottunk.

Joe még csak nyolcéves volt, amikor csatlako­zott egy vagány fiúkból álló Fekete Kéz nevű bandához. Sid Lovegrove, a nyergesmester ti­zenhárom év körüli fia állt az élén, tagja volt két másik boltos fia is, egy kifutófiú a sörfőz­déből és két parasztfiú, akiknek néha sikerült ellógniuk a munkából, és pár órát a bandával tudtak tölteni. A parasztfiúk szűk kordnadrágos nagy melákok voltak, nagyon erős tájszó­lással beszéltek, és a banda többi tagja igen­csak lenézte őket, de meg voltak tűrve, mert kétszer annyit tudtak az állatokról, mint bár­melyikük. Egyikük, a Veres becenevű, néha puszta kézzel még nyulat is fogott. Ha megpil­lantott egyet lapulni a fűben, rávetette magát, akár egy lecsapó sas. Nagy társadalmi különb­ség volt a boltosok fiai és a munkások vagy parasztok fiai között, de a városi fiúk úgy tizen­hat éves korukig általában nem nagyon foglalkoztak evvel. A bandának titkos jelszava volt, meg egy „szertartása”, amelynek részeként megvágták az ujjukat, majd megettek egy gi­lisztát, és félelmetes banditáknak tüntették fel magukat. Az biztos, hogy sok kellemetlenséget sikerült okozniuk, ablakokat törtek be, tehene­ket kergettek, letépték az ajtókról a kopogta­tókat, és mázsaszám lopták a gyümölcsöt. Té­len néha kaptak kölcsönbe egypár vadászgö­rényt, és elmentek patkányra, ha a gazdák megengedték nekik. Mindegyiküknek volt csúzlija meg ólmosbotja, és folyton sportpisz­tolyra gyűjtöttek, ami akkoriban öt shillingbe került, de a megtakarított pénzük soha nem haladta meg a három pennyt. Nyáron pecázni jártak, meg fészkeket fosztani. Amikor Joe Mrs. Howletthez járt, legalább hetente egyszer ellógott, és ez kéthetente még az általános is­kolában is sikerült neki. Járt az általánosba egy fiú, egy árverésvezető gyereke, aki bármilyen kézírást tudott utánozni, és egy pennyért ha­misított egy levelet az ember anyjától, misze­rint előző nap beteg volt. Természetesen majd’ meggebedtem, hogy csatlakozhassak a Fekete Kézhez, de Joe mindig lerázott, és azt mondta, semmi szükségük lábatlankodó nyamvadt kis kölykökre.

Főleg a pecázás gondolata vonzott. Nyolc­évesen még nem pecáztam, csak merítőhálóztam, és néha avval is lehetett pikóhalat fogni. Anya mindig rettegett attól, hogy víz közelébe engedjen minket. Megtiltotta a pecázást, mint ahogy a szülők mindent megtiltottak akkori­ban, én meg még nem jöttem rá, hogy a szülők nem látnak a sarkon túlra. De a pecázás gon­dolata vad izgalomba kerített. Gyakorta men­tem el a Malomtanyán lévő tó mellett, figyel­tem a víz színén sütkérező pici pontyokat, néha meg a sarokban álló fűzfa alatt az én szemem­ben hatalmasnak számító – gondolom, úgy tizenöt centis – ponty jelent meg hirtelen a fel­színen, lenyelt egy lárvát, majd ismét aláme­rült. Órákat töltöttem üvegre tapasztott orral Wallace főutcai boltjának kirakata előtt, ahol horgászfelszerelést, puskát, és biciklit lehetett kapni. Nyári délelőttökön ébren feküdve áb­rándoztam Joe pecázós történeteiről, arról, ho­gyan kell kenyérgyurmát készíteni, hogyan rándul meg az úszó, majd tűnik el a víz alá, és hogyan érezni, amint hajlik a bot, a hal meg rángatja a zsineget. Vajon van értelme beszél­nem erről – hogy milyen mesevilágba repít el egy gyereket a hal meg a pecázás? Néhány gye­rek számára a puskák, meg a lövöldözés jelen­ti ugyanezt, megint másoknak a motorok, vagy a repülők, vagy a lovak. Nem lehet ezt magya­rázni, racionalizálni, ez pusztán varázslat. Egy reggel aztán – júniusi reggel volt, én nyolcéves lehettem – tudtam, hogy Joe el fogja lógni az iskolát, és pecázni megy, én meg eltökéltem, hogy követem. Joe valahogy rájött, mit forga­tok a fejemben, és öltözés közben nekem esett.

– Ide hallgass, kicsi George! Eszedbe ne jus­son, hogy a bandával jössz. Itthon maradsz.

– Nem, nem jut. Eszembe se jutott.

– De igen! El akartál jönni a bandával.

– Nem igaz!

– De igen!

– De nem!

– De igen! Itthon maradsz. Semmi szüksé­günk rohadt kis kölykökre.

Joe nemrégiben tanulta a „rohadt” szót, és folyton használta. Apa egyszer meghallotta, és megfogadta, hogy kékre veri, de ezúttal sem tette meg. Reggeli után iskolatáskát és az isko­la egyensapkáját viselve Joe felült a biciklijére, öt perccel korábban a megszokottnál, mint mindig, amikor épp lógni készült, és amikor ideje volt nekem is elindulni Howlett mamá­hoz, kiosontam, és elbújtam a veteményesker­tek mögötti ösvényen. Tudtam, hogy a banda a Malomtanyán lévő tóhoz készül, és utánuk akartam menni, ha megölnek is miatta. Való­színű volt, hogy jól megvernek, és valószínű volt, hogy nem érek haza ebédre, amiből anya majd rájön, hogy ellógtam az iskolát, és ő is megver, de mindez nem érdekelt. Túlságosan vágytam arra, hogy pecázni mehessek a bandá­val. Ravasz voltam ám. Elég sok időt adtam Joe-nak, hogy kerülőt tegyen, és az autóúton át érjen a Malomtanyához, majd követtem az ösvény mellett, a mezőn a sövény túloldalán, így majdnem elértem a tóig, mielőtt a banda megláthatott volna. Csodálatos júniusi reggel volt. Térdig jártam a boglárkában. Enyhe fuval­lat borzolta a szilfák legtetejét, és a levelek zöld felhői puhának és dúsnak tűntek, akár a se­lyem. És reggel kilenc óra volt, én ott mentem nyolcévesen, körülvett a nyár, a nagy kusza sö­vényekben még virágoztak a vadrózsák, apró, lágy felhőpamacsok úsztak odafent, a távolban pedig az alacsony hegyek és a Felső-Binfieldet körülvevő erdő halvány kékje látszottak. Én fü­tyültem minderre. Csak a zöld tavacska járt a fejemben, meg a pontyok, meg a banda a hor­gokkal, zsinegekkel és a kenyérgyurmával. Úgy éreztem, ők a paradicsomban élnek, én meg készülök beköltözni. Végül sikerült mögéjük lopóznom – négyen voltak, Joe, Sid Lovegrove, a kifutófiú, meg egy másik boltos fia, Harry Barnesnak hívták, azt hiszem.

Joe megfordult, és meglátott. „Az istenit!”, mondta. „A kölyök.” Úgy lépett oda hozzám, mint egy kandúr, aki verekedni készül.

– Ide hallgass, te! Mit mondtam? Nyomás’aza, egy-kettő!

Joe-val mindketten hajlamosak voltunk elha­rapni a h-t, ha valami felizgatott minket.

– Nem megyek’aza.

– De mész.

– Üsd pofon, Joe – mondta Sid. – Nincs szükségünk taknyosokra.

– ‘azamész végre? – kérdezte Joe. –Nem.

– Rendben, öcskös, te akartad!

Ekkor nekem ugrott. A következő percben már körbe-körbe kergetett, egyik pofont adta a másik után. De nem szaladtam elfele a tótól, körbefutottam. Végül elkapott, letepert, rátér­delt a felkaromra, és csavargatni kezdte a fü­lemet, ami a kedvenc kínzási módszere volt, én meg utáltam. Ekkor már bömböltem, de nem adtam be a derekam, és nem ígértem meg, hogy hazamegyek. Maradni akartam, és pecáz­ni a bandával. És hirtelen a többiek az én ol­dalamra álltak, szóltak Joe-nak, hogy szálljon le a mellkasomról, és hadd maradjak, ha aka­rok. Így hát maradtam.

A többieknél volt horog, meg zsineg, meg úszó, meg egy rongyba csavart kenyérgyurma adag, és mindannyian, vágtunk magunknak fűzfavesszőket a tó sarkában álló fáról. A ház csak olyan kétszáz méterre állt, és nem volt szabad, hogy meglássanak minket, mert a vén Brewer nem szívelte a pecázást. Nem mintha nem lett volna neki mindegy, neki csak arra kellett a tó, hogy itassa a jószágait, de utálta a gyerekeket. A többiek még mindig irigyek vol­tak rám, és folyton rám szóltak, hogy ne álljak ki a fényre, és emlékeztettek, hogy kicsi va­gyok, és semmit sem tudok a pecázásról. Azt mondták, annyit zajongok, hogy elriasztom a halakat, bár feleannyi zajt se csaptam, mint bárki más. Végül nem is hagyták, hogy mellé­jük üljek, hanem elküldtek a tó egy másik ré­széhez, ahol sekélyebb volt a víz, és nem volt sok árnyék. Azt mondták, egy ilyen kiskölyök biztos folyton paskolja a vizet, és elkergeti a halakat. Vacak részére küldtek a tónak, ahova normális esetben nem téved hal. Tudtam jól. Valahogy ösztönösen felismertem azokat a he­lyeket, ahol a halak meglapultak. Viszont végre pecáztam. Bottal a kezemben ültem a füves parton, körülöttem zümmögtek a legyek, a vad borsmenta illata majdnem leterített, én meg figyeltem a piros úszómat a zöld vízen, és ma­darat lehetett volna velem fogatni, pedig arco­mat még mindig koszos könnyfoltok tarkítot­ták.

Csak a jó ég tudja, meddig ültem ott. A dél­előtt egyre nyúlt, a nap egyre magasabban járt, és senki nem evett egy falatot sem. Forró, szél­csendes nap volt, a levegő túl tiszta a pecázáshoz. Az úszók rezdületlenül lebegtek a víz színén. Mélyre le lehetett látni a vízben, mintha sötétzöld üvegbe bámulna az ember. Bent, a tó közepén látszottak a halak, amint közvet­lenül a felszín alatt sütkéreznek, néha meg a partközeli nádasban egy gőte siklott felfelé, majd ujjaival a nádon megpihent, csak az orrát dugva ki a vízből. De nem haraptak a halak. A többiek folyton kiabáltak, hogy kapás van, de mindig csak hazudtak. Az idő egyre csak nyúlt, a forróság egyre nagyobb lett, ettek min­ket a legyek, és a part alatti vad borsmenta il­lata olyan volt, mint Wheeler mama édesség­boltja. Egyre éhesebb lettem, annál is inkább, mert fogalmam sem volt, honnan lesz aznap ebédem. De mozdulatlanul ültem, mint egy kisegér, és le nem vettem a szemem az úszóról. A többiektől üveggolyó méretű csalinak valót kaptam, mondván, elég lesz nekem annyi, de hosszú ideig nem is mertem új csalit felrakni, mert amint kiemeltem a zsineget, mindenre megesküdtek, hogy akkora zajt csapok, amivel tíz kilométeres körzetben minden halat el lehet ijeszteni.

Azt gondolom, talán két órája lehettünk ott, amikor az úszóm hirtelen megrezdült. Tudtam, hogy hal lesz az. Biztos véletlenül arra tévedt egy, és meglátta a csalimat. Nem lehet elté­veszteni az úszónak azt a mozgását, amit igazi kapás okoz. Teljesen másképp mozdul meg, mint amikor az ember véletlenül megrántja a zsineget. A következő pillanatban hirtelen le­bukott, és majdnem teljesen elmerült. Nem tudtam magam tovább türtőztetni. Odakiáltot­tam a többieknek:

– Kapásom van!

– Francokat! – vágta rá azonnal Sid Lovegrove.

De egy pillanattal később már semmi kétség nem fért hozzá. Az úszó egyenesen lemerült, még látszott fakópiros színe a víz alatt, a bot pedig megfeszült a kezemben. Istenem, micso­da egy érzés! A rángatózó és feszülő zsineg, túlsó végén egy hallal! A többiek látták, hogy hajlik a botom, egy szempillantás alatt eldob­ták saját botjukat, és odarohantak hozzám. Iszonyút rántottam a boton, mire a hal – egy hatalmas nagy ezüstös hal – átszelte a levegőt. Evvel egy időben mindannyian fájdalmasan felkiáltottunk. A hal lecsúszott a horogról, és beleesett a part alatti vad borsmentába. De sekély vízbe esett, ahol megfordulni nem tu­dott, és talán egy másodpercig hevert ott te­hetetlenül az oldalán. Joe bevetette magát a vízbe, mindannyiunkat jól lefröcskölve, és két kézzel megragadta. „Megvan!”, kiáltotta. Ez­után kihajította a halat a fűre, ahol mind kö­rétérdeltünk. Milyen mohón néztük! Szegény haldokló pára fel-le dobálta magát, pikkelyei a szivárvány minden színében ragyogtak. Óriási ponty volt, legalább tizenhét centi, és vagy tíz deka. Hogy kiáltoztunk örömünkben! De a kö­vetkező pillanatban mintha árnyék vetődött volna ránk. Felnéztünk, és a vén Brewer tornyosult felettünk, magas billycock kalapban – akkoriban viselték, átmenet a cilinder és a keménykalap között –, tehénbőr lábszárvédő­ben, kezében vastag mogyorópálcát tartva.

Összerezzentünk, mint a fogoly, amikor sóly­mot pillant meg maga fölött. Brewer végigmért minket. Fogatlan, gonosz szája volt, és amióta levágatta a kecskeszakállát, úgy nézett ki, mint egy halálfej.

– Mit műveltek itt, fiúk? – kérdezte.

Nem tűnt kétségesnek, mit műveltünk. Senki nem válaszolt.

– Majd megtanítalak én titeket horgászni a tavamban! – üvöltött hirtelen, majd egy pilla­nat alatt nekünk esett, csapásokat mérve min­den irányban.

A Fekete Kéz szétspriccelt. Otthagytuk a bo­tokat, a halat úgyszintén. Brewer a fél mezőn át kergetett minket. Lábai merevek voltak, nem futott gyorsan, de sok ütése célba ért, mielőtt meglóghattunk. Amikor eltűntünk, a mező kö­zepén állva kiabált utánunk, hogy tudja, kik vagyunk, és el fog árulni minket apánknak. Én futottam leghátul, így a legtöbb suhintás en­gem ért. Mire átértünk a sövény túloldalára, ronda piros hurkák éktelenkedtek a vádlimon.

A nap hátralevő részét a bandával töltöt­tem. Még nem döntötték el, hogy igazi tag va­gyok-e, de ideiglenesen megtűrtek maguk kö­zött. A kifutófiúnak, aki reggel valami hazug ürüggyel úszta meg a munkát, most vissza kel­lett mennie a sörfőzdébe. Mi pedig tettünk egy hosszú, tekervényes, csavargós sétát, amilyet fiúk tesznek, amikor egész nap távol vannak otthonról, főleg, ha engedély nélkül. Ez volt az első igazi fiús sétám, egészen másmilyen, mint amikre Katie Simmonsszal jártunk. Egy város­széli, rozsdás konzervdobozokkal és édeskö­ménnyel teli száraz árokban ebédeltünk. A töb­biektől kaptam pár falatot az ennivalójukból, Sid Lovegrove-nál meg volt egy penny, így va­laki szerzett egy Penny Óriást, melyet aztán együtt ittunk meg. Nagy volt a forróság, az édeskömény igen erős szagot árasztott, és a szénsavas Penny Óriás megböfögtetett ben­nünket. Ezek után felporoszkáltunk a Felső-Binfieldhez vezető fehér, poros úton, azt hi­szem, én ekkor jártam először erre, és bemen­tünk a lehullott levelek alkotta szőnyegen a bükkösbe, ahol a fák sima törzsei az égig tör­nek, és a felső ágakon ülő madarak már csak pontoknak tűnnek. Akkoriban oda mentünk az erdőben, ahova akartunk. A Binfield Villát be­zárták, a fácános megszűnt, legrosszabb eset­ben fát szállító kocsissal futott össze az ember. Feküdt ott egy kivágott fa, aminek az évgyűrűi céltáblára emlékeztettek, és köveket dobáltunk rá célba. Aztán a többiek madarakra lőttek csúzlival, és Sid Lovegrove megesküdött, hogy eltalált egy pintyet, csak fennakadt két ág kö­zött. Joe azt mondta, hazudik, mire vitatkozni kezdtek, és majdnem összeverekedtek. Aztán lementünk egy levélkupacokkal teli mélyedés­be, és kiáltoztunk, hogy visszhangot halljunk. Valaki bekiabált egy csúnya szót, majd mind­annyian elsoroltunk minden csúnya szót, amit ismertünk, és a többiek kicsúfoltak, mert én csak hármat tudtam. Sid Lovegrove azt mondta, ő tudja, hogy születik a gyerek, és pont úgy, mint a nyulak, csak a gyerek a nő köldökén át bújik ki. Harry Barnes elkezdett egy csúnya szót faragni az egyik bükkfába, de az első két betű után megunta. Aztán elmentünk a Bin­field Villa kapuslakjához. A szóbeszéd szerint valahol a kertben volt egy tó, melyben hatal­mas halak éltek, de soha senki nem mert be­menni, mert a vén Hodges, a kapus, aki amúgy gondnoki szerepet töltött be, nem szí­velte a fiúkat. Épp a háza melletti konyhakert­jében ásott, amikor elhaladtunk. Szemtelenkedtünk vele a kerítésen át, amíg el nem zavart minket, utána lementünk a waltoni úthoz, és szemtelenkedtünk a kocsisokkal, végig a sö­vény túloldalán maradva, nehogy elérjenek az ostorukkal. A waltoni út mellett volt egy hely, ami kőbányaként kezdte, majd szemétlerakó lett, végül teljesen benőtték a szederbokrok. Nagy, gyomlepte halmokban álltak a régi, rozsdás konzervdobozok, biciklivázak, lyukas lábosok és törött üvegek, mi meg tetőtől talpig összemocskolva magunkat majd’ egy órán át bányásztunk ki vas kerítéspóznákat, mert Harry Barnes esküdött, hogy az alsó-binfieldi kovács tizenkét pennyt fizet fél mázsa régi va­sért. Aztán Joe talált a szederbokrokban egy késői rigófészket, benne még repülni nem tudó fiókákkal. Sok vita után, hogy mitévők legyünk velük, kivettük a fiókákat, kövekkel célba dob­tunk rájuk, végül eltapostuk őket. Négyen vol­tak, így mindenkinek jutott egy, amit eltapos­hatott. Ekkor már teaidő felé jártunk. Tudtuk, hogy Brewer betartja a szavát, és verés elé nézünk, de már túl éhesek voltunk ahhoz, hogy még sokáig kóboroljunk. Végül hazabaktat­tunk, és útközben lett még egy balhé, mert a veteményeskertek mellett elhaladva egy pat­kányt pillantottunk meg, botokkal utánaered­tünk, mire Bennet, az állomásfőnök, aki min­den este a kertjében szorgoskodott, és nagyon büszke volt rá, őrült dühvei kergetett ki min­ket, mert letiportuk a hagymaágyást.

Tizenöt kilométert gyalogoltam, és nem fá­radtam el. Egész nap baktattam a banda nyo­mában, igyekezve mindent utánuk csinálni, „kölyök”-nek hívtak, és minden adódó alka­lommal lekezeltek, de többé-kevésbé emelt fő­vel viseltem. Csodálatos érzés élt bennem, olyan, amit csak az ért meg, akinek volt benne része – a férfiak mind átélik valamikor. Tud­tam, hogy már nem kölyök vagyok, hanem végre fiú. És csodálatos dolog fiúnak lenni, csavarogni, ahol a felnőttek nem érnek utol, patkányokat kergetni, madarakat ölni, köveket hajigálni, kocsisokkal szemtelenkedni és csú­nya szavakat kiabálni. Erőteljes, durva érzés, a mindentudás és a rettenthetetlenség érzése, és mindez összefügg a szabályok felrúgásával és az ölessel. A fehér és poros utak, a forróságban átizzadt ruhák, az édeskömény és a borsmenta illata, a csúnya szavak, a szeméttelep savanykás bűze, a buborékos limonádé íze, a böfögés, a fiókák eltaposása, a hal rángatózása a zsineg végén – mind, mind része volt. Hála Istennek, hogy férfinak születtem, mert a nők nem ré­szesülnek ebben.

Mondanom sem kell, Brewer körbejárt, és mindenkinek beszámolt. Apa komornak tűnt, hozott egy szíjat a boltból, és azt mondta, „kék-zöldre veri” Joe-t. De Joe kapálózott, kia­bált, és rugdosott, így végül apának csak né­hányat sikerült rásóznia. Másnap azonban az iskolaigazgatótól nádpálcával kapott verést. Én is próbáltam ellenállni, de engem anya át tu­dott fektetni a térdén, mert kicsi voltam, és jól ellátta a bajom a szíjjal. Így aznap három verést kaptam, egyet Joe-tól, egyet Brewertől és egyet anyától. Másnap a banda úgy döntött, hogy nem vagyok még igazi tag, és át kell esnem a „szertartáson” (a szót az indiánkönyvekből szedték). Nagyon szigorúan ragaszkodtak hoz­zá, hogy a gilisztát lenyelés előtt meg kell rágni. Ráadásul, mivel én voltam a legkisebb, és irigykedtek rám, amiért csak nekem volt kapá­som, utólag kitalálták, hogy a halam nem is volt igazán nagy. Általában a halak egyre csak nőnek, amikor beszélnek róluk, az enyém vi­szont egyre csak ment össze, mígnem a többiek beszámolója alapján elérte a cselle méretet.

De nem érdekelt. Pecáztam. Láttam alábukni az úszót, és éreztem, ahogy hal rángatja a zsi­neget, és hazudhattak bármit, ezt nem tudták tőlem elvenni.

 

[4] A következő hét évből, nyolcéves korom­tól tizenöt éves koromig, főleg a pecázásra em­lékszem.

Ne higgyék, hogy mást nem is csináltam. Pusztán arról van szó, hogy amikor visszatekint az ember, bizonyos dolgok mintha felfú­vódnának, és kiszorítanának minden mást. Otthagytam Howlett mama iskoláját, általá­nosba jártam, volt bőr iskolatáskám meg egy sárga csíkos fekete sapkám, megkaptam életem első biciklijét, és jóval később életem első hosszúnadrágját. Első biciklim fix kerekű volt – a szabadfutós kerékpárokat még nagyon drágán adták. A dombon lefelé az ember felrakta a lá­bát maga elé, és hagyta, hogy maguktól pörög­jenek a pedálok. Ez volt a huszadik század ele­jének egyik jellemző életképe – fiú száguld lefelé, feje hátravetve, lába előretartva. Féle­lemtől reszketve mentem az iskolába, mert Joe már addigra mesélt a vén Pajeszról (valójában Wickseynek hívták), az igazgatóról, aki kétség­kívül rémisztő külsejű emberke volt, arca akár a farkasé, és a nagy osztályterem végében álló nádpálcás vitrinből elővett időnként egy-egy pálcát, melyet aztán fenyegetően megsuhogtatott. De meglepetésemre elég jól ment nekem az iskola. Soha eszembe se jutott, hogy oko­sabb lehetek Joe-nál, aki nálam két évvel idő­sebb volt, és vert, amióta járni megtanult. Va­lójában Joe igazi tökfilkónak bizonyult, hetente egyszer verést kapott a pálcával, és úgy tizenhat éves koráig sereghajtó volt az iskolában. A má­sodik félévben díjat nyertem számtanból, meg egy másik furcsa tárgyból, ami főleg préselt vi­rágokról szólt, és környezetismeretnek hívták, és mire betöltöttem a tizennégyet, Pajesz már a readingi egyetem ösztöndíjait emlegette. Apa, akinek akkoriban ambíciói voltak Joe-val és velem kapcsolatban, nagyon szerette volna, ha egyetemre megyek. Létezett valami elképzelés arról, hogy én tanár leszek, Joe pedig árverés­vezető.

De nincs sok iskolával kapcsolatos emlékem. Amikor összeismerkedtem felsőbb osztálybeli emberekkel, például a háború alatt, megdöb­bentett, mennyire nem tudják soha igazán ki­heverni azt a borzalmas kiképzést, amit a bentlakásos iskolában kaptak. Vagy félnótás lesz belőlük, vagy egész életükben próbálnak kitör­ni a szorításból. A mi osztályunkban a bolto­sok és gazdák fiaival ez nem történt meg. Az ember tizenhat éves koráig járta az általánost, bizonyítandó, hogy nem proli, de alig vártuk, hogy hazamehessünk. Nem éreztünk hűséget, nem nyavalyogtunk az ódon falakról (pedig eléggé ódonok voltak, az iskolát még Wolsey bíboros alapította), nem volt öregdiák nyak­kendő, és nem volt iskolai himnusz sem. A sza­bad délutánokat úgy töltöttük, ahogy akartuk, mert sasztolni nem volt kötelező, és az esetek felében kihagytuk. Nadrágtartóban fociztunk, és bár krikettezni övben illett, mindenki a ren­des ingét és nadrágját viselte. Én csak azt a krikettszerű játékot szerettem, amit szünetben játszottunk a kavicsos udvaron, csomagolóláda lécéből készült ütővel, és műanyag labdával.

De emlékszem a nagy osztályterem szagára, a por, a tinta, és a csizmák szagára, meg a kések élezésére használt kőre az udvaron, ami egykor felhágókőként szolgált, és a kis pékségre az utca túloldalán, ahol gyümölcskenyérhez ha­sonló valamit árultak, de kétszer akkora volt, mint a mai gyümölcskenyér, fél pennybe került, s Zsíros Bucinak hívták. Megtettem min­dent, amit az iskolában meg szokás tenni. Be­levéstem a nevem a padomba, és pálcát kap­tam érte – az ember pálcát kapott, ha lebukott, de az illendőség megkívánta, hogy bevéssem a nevem. És összetintáztam a kezem, és rágtam a körmöm, és dobónyilat készítettem tollszárból, és gesztenyepárbajt játszottam, és malac vicce­ket meséltem, és megtanultam önkielégíteni, és pimaszkodtam Blowersszal, az angoltanár­ral, és a lelkét kiszekáltam a kis Willy Simeon­nak, a temetkezési vállalkozó félnótás fiának, aki mindent elhitt, amit mondtak neki. Ked­venc tréfánk volt elküldeni boltokba nem lé­tező dolgokért. Minden régi viccet elsütöttünk – hozzon fél pennyért egy pennyt, gumikala­pácsot, balkezes csavarhúzót, csíkos festéket –, szegény Willy pedig mindnek bedőlt. Egyik délután remekül szórakoztunk, beraktuk egy dézsába, és mondtuk neki, hogy emelje fel ma­gát a dézsa füleinél fogva. Szegény Willy, végül otthonba került. De igazán az ünnepek alatt élt az ember.

Remek dolgokat lehetett akkoriban csinálni. Télen kölcsönkértünk egy pár vadászgörényt –anya soha nem engedte volna, hogy Joe-val ott­hon tartsunk egyet, „komisz, büdös micsodák­nak” hívta őket –, és körbejártuk a gazdasá­gokat, hogy hadd fogjunk patkányt. Néha en­gedték, máskor azt mondták, hogy takarod­junk, és hogy velünk több a baj, mint a patká­nyokkal. Később aztán a cséplőgépet követtük télen, és segítettünk irtani a patkányokat a ka­zalok cséplése közben. Egyik télen, 1908 lehetett, a Temze kiáradt, majd megfagyott, hete­ken át korcsolyáztunk, és Harry Barnes eltörte a kulcscsontját a jégen. Kora tavasszal ólmosbottal mentünk mókusra, később meg fész­keket jártunk fosztogatni. Volt egy elméletünk, miszerint a madarak nem tudnak számolni, és elég, ha egy tojást bent hagyunk, de gonosz kis ördögfajzatok lévén néha csak levertük a fész­ket, és eltapostuk a tojásokat vagy a fiókákat. Varangynász idején újabb játékot találtunk. El­kaptunk egy varangyot, bedugtuk egy bicik­lipumpa végét a hátsójába, és addig fújtuk, amíg szét nem durrant. A fiúk már csak ilye­nek, nem tudom, miért. Nyáron elbicikliztünk a Burford gáthoz fürdeni. Wally Lovegrove, Sid kis unokatestvére 1906-ban megfulladt. Bele­gabalyodott a fenéken lévő hínárba, és amikor csáklyákkal kiemelték a testét, koromfekete volt az arca.

De a pecázás volt az igazi. Gyakran eljártunk az öreg Brewer tavához, kispontyokat és compókat fogtunk ki belőle, egyszer még egy hatal­mas nagy angolnát is, és voltak máshol is tehénitatók, amelyekben éltek halak, és szombat délután el lehetett hozzájuk sétálni. De miután megkaptuk a bicikliket, a Temzében kezdtünk horgászni, a Burford gát alatt. Felnőttebb do­lognak tűnt, mint tehénitatókban pecázni. Nem voltak gazdák, akik elkergettek volna, a Temzében pedig ménkű nagy halak élnek –bár, amennyire én tudom, még senkiről nem hallottak, aki fogott is volna egyet.

Különös, amit éreztem a pecázás iránt — és tulajdonképpen a mai napig érzek. Nem mondhatom magamat horgásznak. Soha éle­temben nem fogtam hatvancentis halat, és immáron harminc éve, hogy utoljára bot volt a kezemben. Mégis, amikor visszatekintek, nyolc– és tizenöt éves korom között mintha egész gyerekkorom a pecázással töltött napok körül forgott volna. Minden részlet világosan él az emlékeimben. Emlékszem egyes napokra és egyes halakra, és nincs tó vagy holtág, amit ne látnék magam előtt, ha becsukom a szemem és koncentrálok. Könyvet tudnék írni a pecázás technikáiról. Gyerekkorunkban nem volt külö­nösebb felszerelésünk, túl sokba került, és a heti három pennynk (akkoriban általában ennyi volt a zsebpénz) elment édességekre meg Zsíros Bucikra. Kisgyerekek általában hajlított szöggel pecáznak, ami túl tompa ahhoz, hogy bármire is jó legyen, de elég jó horog lesz (per­sze szakáll nélkül) a gyertyalángban fogóval el­hajlított tűből. A parasztfiúk tudták, hogyan kell úgy lósörényt fonni, hogy majdnem olyan erős legyen, mint a hernyóbél, és kis halat már egyetlen sörényszállal is lehet fogni. Később szert tettünk kétshillinges horgászbotokra, sőt valamilyen orsókra is. Atyám, mennyit bámul­tam Wallace kirakatát! Még a .410-es puskák vagy a sportpisztolyok sem izgattak annyira, mint a horgászfelszerelés. Aztán a Gamage-féle katalógus egy száma, amit, azt hiszem, egy sze­méttelepen szedtem össze, és úgy olvastam, ahogy a Bibliát szokás! Még ma is részletekbe menően tudnék beszélni előkékről, selyemacélról, kis öblű horgokról, haldorongokról, horogkiszedőkről, rézorsókról és Isten tudja még, hány technikai nüánszról.

Aztán ott voltak a csalijaink. A boltunkban mindig akadt elég lisztféreg, ami nem rossz, de nem is nagyon jó. A csontkukac mindenesetre jobb. Gravitt-tól, a hentestől lehetett koldulni, és a banda mindig sorsot húzott, vagy kiszámolóssal döntöttük el, ki megy be kérni, mert Gravitt nem volt túl kedélyes a dologgal kap­csolatban. Nagy, kerek arcú, vén róka volt, hangja, akár a szelindeké, és amikor felcsat­tant, mint általában, amikor gyerekkel beszélt, a kések és fémtárgyak megcsörrentek kék kö­tényében. Az ember bement, kezében üres melaszdobozt szorongatva, várt, amíg minden vá­sárló eltávozott, majd nagyon alázatosan meg­kérdezte:

– Elnézést, Mr. Gravitt, van ma csontkukac?

Többnyire üvöltözni kezdett:

– Micsoda? Csontkukac? Az én boltomban csontkukac? Évek óta nem láttam egyet se. Asziszed, húslegyek vannak a boltomban?

Persze hogy voltak. Tele volt velük a bolt. Botvégre erősített bőrdarabbal látta el a baju­kat, óriási távolságra elért, és ha lecsapott, a légy szétkenődött. Néha kukac nélkül kellett távoznunk, de általában utánunk kiabált, ami­kor éppen elmenőben voltunk.

– Gyere csak! Menj hátra az udvarba, oszt nézz körül. Talán talá’sz egyet-kettőt, ha ki­nyitod a szemed.

Kis rajokban hemzsegtek mindenütt. Gravitt udvara bűzlött, mint a csatatér. Akkoriban a hentesek nem tartottak hűtőszekrényt. A csontkukac tovább él, ha fűrészporban tartja az ember.

A darázslárva is jó, bár nehéz feltűzni a ho­rogra, hacsak nincs előtte megsütve. Ha vala­melyikünk darázsfészket talált, éjjel kimen­tünk, terpentint öntöttünk bele, majd sárral betapasztottuk a lyukat. Másnapra a darazsak mind megdöglöttek, ki lehetett ásni a fészket és összeszedni a lárvákat. Egyszer valami nem sikerült, talán a terpentin mehetett mellé, és amikor eltávolítottak a dugaszt, az egész éjjel bezárt darazsak egyetlen felhőben törtek elő. Nem csíptek nagyon össze minket, de kár, hogy senki nem állt a közelben stopperrel. A szöcskénél tényleg nincs jobb csali, főleg domolykóra. Az ember gond nélkül feltűzi a horogra, majd ide-oda táncoltatja a felszínen – ez a „legyezés”. Csakhogy egyszerre legfel­jebb két-három szöcskét lehet fogni. Nyúldomolykóra a döglégy a legjobb csali, főleg tiszta napokon, de a döglegyet is átkozott nehéz megfogni. Élve kell a horogra tűzni, hogy fi­cánkoljon. A domolykó még a darazsat is be­kapja, de elég trükkös feladat élő darazsat ho­rogra tűzni.

Isten tudja, még hányféle csalit használtunk. Rongyba csavart fehér kenyéren préseltünk át vizet, így készült a kenyérgyurma. Volt sajtgyurma, mézes gyurma, sőt ánizsos gyurma is. Bodorkára megteszi a főtt búza. Küllőre a föl­digiliszta. Régi trágyadombokon akad rájuk az ember. Van egy másik fajta kukac is, ami csí­kos, olyan a szaga, mint a fülbemászóé, és ki­váló csali sügérre. Moha között tartva friss és élénk marad. Földben tartva elpusztul. A te­héntrágyán ülő barna legyek egész jók bodor­kára. Állítólag domolykót cseresznyével is lehet fogni, és láttam már valakit bodorkát fogni sü­teményből kiszedett ribizlivel.

Akkoriban június tizenhatodikától (a hor­gászszezon első napja) a tél közepéig ritkán hiányzott zsebemből egy doboz kukac vagy lár­va. Anyával néhányszor veszekedtünk emiatt, de végül belenyugodott, a pecázás lekerült a tiltott dolgok listájáról, sőt apától 1903 kará­csonyára egy kétshillinges horgászbotot kap­tam. Joe alig múlt tizenöt, amikor elkezdett lányok után járni, és attól fogva alig jött el pecázni, mondván, gyerekeknek való. De volt vagy fél tucat másik fiú, akik annyira bolondul­tak a pecázásért, mint én. Uram, azok a pecázós napok! Azok a forró, ragacsos délutánok, amikor elterpeszkedtem a padomon a nagy osztályteremben, miközben Blowers reszelős hangja szónokolt alanyról, állítmányról és mel­lékmondatokról, nekem meg csak a Burford gát melletti holtág járt a fejemben, vagy a fűz­fák tövében elterülő zöld, mély víz, és benne az ide-oda sikló nyúldomolykók. Aztán jött a tea utáni őrült tekerés a biciklin, fel a Chamford-hegyre, le a folyóhoz, hogy beleférjen még egy óra pecázás sötétedés előtt. Csendes nyári es­ték, halk csobogás jön a duzzasztó felől, a víz gyűrűzik, ha felbukkan egy hal, a szúnyogok összezabálnak, halrajok nyüzsögnek a horog körül, de harapni nem harapnak. És az a szen­vedély, amivel figyeltük a nyüzsgő, fekete hátú halakat, remélve és imádkozva (igen, szó szerint imádkozva), hogy az egyik meggondolja magát, és mégis bekapja a csalit, mielőtt telje­sen besötétedik. Aztán mindig jött a „na még öt perc”, aztán az „öt perc, és megyünk”, míg végül kénytelenek voltunk gyalog hazatolni a biciklit, mert Towler, a fakabát, kint portyázott, és „becsukhatták” az embert, ha lámpa nélkül biciklizett. Néha a nyári szünetben cso­magoltunk főtt tojást, vajas kenyeret meg egy üveg limonádét, és egész napra elmentünk pecázni, fürdeni, majd megint pecázni, és egy­szer-egyszer még fogtunk is valamit. Az ember este mocskos kézzel ért haza, olyan éhesen, hogy addigra megette a maradék kenyérgyurmát, zsebkendőjébe pedig három-négy büdös nyúldomolykó volt betekerve. Anya mindig megtagadta, hogy megsüsse a halakat, amiket én hoztam. Nem volt képes elfogadni, hogy az édesvízi halak ehetők, a pisztrángot és a laza­cot leszámítva. „Komisz, iszapos micsodák”, így hívta őket. A legjobban azokra a halakra emlékszem, amelyeket nem fogtam ki. Főleg azokra az éktelen nagy halakra, amiket a vontatóúton sétálva láttam vasárnapokon, amikor nem volt nálam bot. Vasárnap nem lehetett pecázni, a Temze-felügyelet sem engedte. Va­sárnap az ember „kellemes kis sétát” tett, vas­tag fekete öltönyben és keménygallérban, ami majdnem lefűrészelte a fejét. Egyik vasárnap láttam egy csaknem méteres csukát, amint a sekély vízben aludt a part mellett, és kővel majdnem sikerült eltalálnom. És néha a nádas melletti csendes, zöld vízben hatalmas temzei pisztráng siklott el. A pisztráng roppant nagyra megnő a Temzében, de gyakorlatilag soha sen­ki nem fog egyet sem. Azt mondják, hogy egy igazi temzei horgász, az a fajta uborkaorrú ürge, aki télen-nyáron kabátba bugyolálva ül a kempingszékén hatméteres botja mellett, bol­dogan adna egy évet az életéből, ha foghatna egy temzei pisztrángot. Nem hibáztatom, töké­letesen megértem az indítékait, és akkor még jobban értettem.

Természetesen történt más is az életemben. Évente hét centit nőttem, elkezdtem hosszú­nadrágot hordani, nyertem néhány díjat az is­kolában, hittanra jártam, malac vicceket me­séltem, rákaptam az olvasásra, és el-elkapott a fehéregerek, a fafaragás meg a bélyegek iránti szenvedély. De mindig a pecázás jut az eszem­be. A nyári napok, a sík árterek, a kéklő hegy a távolban, a holtág menti fűzfák, alattuk a csen­des víz, akár egy vastag, zöld üvegtábla. A nyári esték, a vízből kiugró halak, a fejem körül ci­kázó éji fecskék, a viola és a keleti dohány illa­ta. Ne értsenek félre. Nem a gyerekkor líraiságát akarom érzékeltetni. Az maszlag, tudom. A jó öreg Porteous (barátom, nyugdíjas isko­laigazgató, majd még mesélek róla) sokat tud a gyerekkor líraiságáról. Néha felolvas nekem a témában. Wordsworth-ot. A Lucy Grayt. „Va­laha forrásokon, berkeken”[1] satöbbi. Monda­nom sem kell, neki nincs gyereke. Az az igaz­ság, hogy a gyerekek cseppet sem líraiak, ha­nem apró vadállatok, csak az állatok negyed­annyira sem önzők. A fiúk tesznek a forrásokra meg a berkekre meg a többire. Rá se néznek a tájra, fütyülnek a virágokra, és nem tudják megkülönböztetni egymástól a növényeket, ha­csak nem fűződik hozzá érdekük, mint példá­ul az ehetők esetében. Öldöklés – nagyjából ennyi lírai van a fiúkban. Ugyanakkor mind­végig van bennük valami sajátos hév, a dolgok iránti vágyakozás ereje, ami felnőttként már nincs meg az emberben, valamint az érzés, hogy az előttük álló idő korlátlan, és bármit is tesznek is, a végtelenségig tehetik.

Felettébb csúnya kisfiú voltam, vajszínű ha­jamat mindig rövidre nyírták, csak egy nagy tincset hagyva meg elöl. Nem idealizálom saját gyerekkoromat, és sokakkal ellentétben, sem­mi vágyam újra fiatalnak lenni. A legtöbb do­log, amit egykor szerettem, most jéghidegen hagyna. Nem érdekel, látok-e még krikettlab­dát életemben, és három pennyt nem adnék egy mázsa édességért. De a pecázás iránt táp­lált különös érzéseim még megvannak, és mindvégig megvoltak. Kétségkívül szörnyű ostobaságnak fogják tartani, de félig-meddig most is vágyom egy kis pecázásra, így kövéren, negyvenöt évesen, és két gyerekkel kertvárosi otthonomban. Miért? Mert bizonyos értelem­ben szentimentális vagyok a gyerekkorommal kapcsolatban – nem kifejezetten a saját gyerek­korommal, hanem a civilizációval kapcsolat­ban, amiben felnőttem, és ami alighanem az utolsókat rúgja. És a pecázás valahogy jellemzi ezt a korszakot. Ahogy a pecázásra gondolok, olyan dolgok jutnak eszembe, melyek nem a modern világhoz tartoznak. Már maga az, hogy egész nap egy csendes tavacska melletti fűzfa alatt üljek – meg hogy találjak egy erre alkalmas csendes tavat – a háború előtti, rádió előtti, repülő előtti, Hitler előtti világhoz tar­tozik. Már az édesvízi halak nevei is békét árasztanak. Bodorka, kele, nyúldomolykó, sujtásos küsz, dévérkeszeg, küllő, csuka, potyka, ponty, compó. Tisztességes nevek. Akik ezeket a neveket kitalálták, nem hallottak géppuská­ról, nem rettegtek az elbocsátástól, nem kap­tak be egymás után aszpirineket, és nem jártak moziba azon töprengve, hogy lehetne meg­úszni a koncentrációs tábort.

Vajon jár még valaki pecázni manapság? London száz kilométeres körzetében már sehol nincs kifogni való hal. Néhány lehangoló hor­gászklub lehorgonyoz egymás mellé a csator­nák partjain, a milliomosok pedig skót szállo­dák magánvizeiben mennek pisztrángra, és űzik a tenyésztett halak mesterséges léggyel való kifogásának sznob játékát. De ki pecázik manapság malompatakban vagy vizesárokban vagy tehénitatóban? Hova tűntek az angol ha­lak? Gyerekkoromban minden tócsában és pa­takban éltek halak. Mára minden tavat lecsa­poltak, a patakok meg, ha nem a gyárak öntik bele a vegyszereiket, akkor rozsdás konzervdo­bozokkal meg autógumikkal vannak tele.

Kedvenc horgászélményem olyan halakhoz kötődik, amiket nem fogtam ki. Gondolom, ebben nincs is semmi különös.

Tizennégy éves lehettem, amikor apa tett valami szívességet az öreg Hodgesnak, a Binfield Villa gondnokának. Nem emlékszem, mi volt – talán féregirtót adott neki a baromfija számára. Hodges mogorva vén róka volt, de nem felejtette el, ha szívességet tettek neki. Egyik nap, nem sokkal azután, hogy a bol­tunkban járt kukoricát venni, összefutottunk az ajtó előtt, ő pedig megszólított a maga nyers modorában.

– Hé, fiatalúr! Szoktál horgászni, nem-e?

– De igen.

– Tudtam én. Figyelj csak ide. Ha akarod, felhozhatod a botod, és próbálhatsz fogni va­lamit a tóban a villa mögött. Dévérkeszeg és kis csuka van bőven. De el ne mondd senkinek, hogy szóltam. És oda ne hozd nekem a többi kis mitugrászt, mert rongyosra verem a há­tukat.

Evvel aztán vállára vette a zsák kukoricát, és elbicegett, mint aki úgy érzi, már így is többet mondott a kelleténél. A rá következő szombat délután megtöltöttem zsebeimet kukaccal és lárvával, majd felbicikliztem a Binfield Villá­hoz, és a portásházban kerestem Hodgesot. Ekkor a Binfield Villa már tíz vagy húsz éve üresen állt. Mr. Farrel, a tulaj, nem engedhette meg magának, hogy benne éljen, kiadni meg nem tudta vagy nem akarta. Londonban élt a földjei bérleti díjaiból, a házat meg a birtokot pedig itt hagyta ebek harmincadjára. A kerítés elzöldült és rohadt, a parkot csalánrengeteg borította, az ültetvények, akár a dzsungel, és még a kert is lepusztult, csak néhány göcsörtös rózsabokor jelezte, hol feküdtek egykor a virágágyások. A ház viszont gyönyörű volt, főleg távolról nézve. Hatalmas, oszlopsoros fehér épület, hosszúkás ablakok, valami Olaszorszá­got megjárt ember építhette nagyjából Anna királynő idején. Ha most odamennék, biztos szívesen sétálnám körbe a kihalt környéket, eltűnődve, milyen életet élhettek itt azok, akik felépítették, abban a hitben, hogy a boldog napok soha nem érnek véget. Gyerekfejjel se a házra, se a birtokra nem vetettem pillantást. Előkerítettem Hodgesot, aki éppen befejezte vacsoráját, és kissé morózus volt, majd meg­kértem, hogy vezessen el a tóhoz. Több száz méterre feküdt a ház mögött, a bükkös által teljesen eltakarva, de méretes tó volt, vagy százötven méter keresztben. Döbbenetes volt, és már annyi idősen is megdöbbentett, hogy itt, húsz kilométerre Readingtől és kevesebb, mint nyolcvanra Londontól, lehetséges ez a fajta magány. Annyira egyedül éreztem ma­gam, mintha csak az Amazonas partján álltam volna. A tavat teljesen körülvették a bükkfák, egy helyen pedig egész a part közelében nőt­tek, és visszatükröződtek a vízben. A túlolda­lon egy kis füves részben lévő mélyedésben borsmentaágyak terültek el, a tó egyik végében pedig fa csónakház korhadt a káka között.

A tóban hemzsegtek a pici, tíz-tizenöt centis dévérkeszegek. Olykor-olykor egyikük oldalára fordult, és rozsdás-barnán megcsillant a víz alatt. Csukák is voltak, alighanem elég nagyok. Látni nem lehetett őket, de a nádasban süt­kérezve időnként megfordultak, és akkorát csobbantak, mintha valaki téglát vágott volna a vízbe. Megpróbálni sem volt érdemes kifogni őket, bár természetesen én minden alkalommal tettem rá kísérletet, amikor odamentem. Próbáltam a Temzéből fogott nyúldomolykóval és csellével, amiket lekváros üvegben tartottam életben, sőt még egy darabka bádogból készült körforgó villantóval is. De jól voltak lakva hal­lal, és nem haraptak, amúgy is bármelyik fel­szerelésemet eltörték volna. Soha nem tértem vissza a tótól legalább egy tucat apró dévérkeszeg nélkül. Nyári szünetben néha egész napra felmentem a horgászbotommal és egy gyerek­újsággal, anya meg csomagolt nekem egy da­rab kenyeret és sajtot. És órákon át pecáztam, majd leheveredtem a füves mélyedésbe újságot olvasni, aztán a kenyérgyurma szaga vagy egy kiugró hal csobbanása ismét hatalmába ke­rített, és visszamentem a vízhez egy újabb kör­re, mindezt egész álló nap. És a legjobb az egészben az egyedüllét volt, a teljes egyedüllét, bár az út alig négyszáz méterre húzódott. Épp elég idős voltam ahhoz, hogy tudjam, milyen jó néha egyedül lenni. A fákkal körbevéve olyan volt, mintha enyém volna a tó, és teljes moz­dulatlanság uralkodott, csak a halak gyűrűzték a vizet, meg néhány galamb repült el a fejem felett. Ennek ellenére, a két év alatt, amíg jár­tam oda pecázni, vajon hány alkalommal vol­tam ott ténylegesen? Egy tucatnál nem több­ször. Öt kilométer biciklizést jelentett, és leg­alább az egész délután ráment. Néha közbejött valami, máskor meg menni készültem, de el­eredt az eső. Tudják, mindig van valami.

Egyik délután nem haraptak a halak, és ne­kiláttam felderíteni a tó Binfield Villától távo­labb eső végét. A víz itt ellepte a partot, a talaj latyakos volt, és az embernek át kellett magát küzdenie szederbokrok és a fákról lepottyant korhadt gallyak dzsungelén. Vagy ötven méter küszködés után hirtelen egy tisztáshoz értem, meg egy másik tóhoz, amiről azelőtt nem is hallottam. Kis tó volt, alig húsz méter széles, és meglehetősen sötét a fentről behajló ágak miatt. De a vize nagyon tiszta volt, és szédítően mély. Három-négy méterre leláttam benne. El­időztem egy kicsit, fiús módon élvezve a nyir­kosságot és a rothadó latyakszagot. És ekkor megpillantottam valamit, amitől majd’ kiug­rottam a bőrömből.

Irdatlan nagy hal volt. Nem túlzok, amikor azt mondom, irdatlan. Majdnem olyan hosszú, mint a karom. Mélyen a víz alatt siklott ke­resztül a tavon, majd elhomályosult a körvo­nala, eltűnt a túloldal sötétebb vizében. Mint­ha kard járta volna át a testem. Messze a leg­nagyobb hal volt, amit valaha láttam, élve vagy halva. Lélegzetvisszafojtva álltam, és egy má­sodperc múlva újabb vaskos árny suhant át a vízen, majd egy másik, majd még kettő, szo­rosan egymás mellett. Tele volt velük a tó. Pon­tyok lehettek, gondolom. Kis eséllyel dévérkeszegek vagy compók, de inkább pontyok. A dévérkeszeg és a compó nem nő meg ekkorára. Tudtam, mi történt. Valamikor régen ez a tó össze volt kötve a másikkal, de aztán kiszáradt a patak, az erdő körbenőtte a kis tavat, és meg­feledkeztek róla. Néha megesik. Egy tó feledés­be merül, évekig, évtizedekig senki nem horgászik benne, és a halak borzasztó nagyra meg­nőnek. Ezek az állatok akár százévesek is lehettek. És rajtam kívül a világon senki nem tudott róluk. Igen valószínű, hogy húsz éve senki még csak nem is látta a tavat, és alighanem Hodges és Mr. Farrel intézője is megfeledkezett a léte­zéséről.

Nos, képzelhetik, mit éreztem. Kis idő eltel­tével már nem bírtam a figyelésükkel járó kínt elviselni. Visszasiettem a másik tóhoz, és össze­szedtem a horgászcuccomat. Semmi értelme nem lett volna megpróbálni kifogni az úszó ko­losszusokat az én felszerelésemmel. Úgy szakí­tották volna el, mint egy hajszálat. És nem tud­tam többé az apró dévérkeszegre horgászni. A nagy pontyok látványa annyira felkavarta a gyomromat, hogy azt hittem, rosszul leszek. Felpattantam a biciklimre, és leszáguldottam a hegyen hazafelé. Csodálatos titok volt ez egy fiú számára. Ott az a sötét tó az erdő mélyén elrejtve, és benne siklanak ezek az irdatlan halak – halak, amikre még soha senki nem pecázott, így bekapják az első csalit, ami eléjük kerül. Csak azon múlott minden, tudok-e elég erős zsinórt szerezni, ami elbírja őket. Már mindent elterveztem. Venni fogok megfelelő felszerelést, még ha lopnom kell is hozzá a kasszából. Valahogy, csak a jó ég tudja, hogy, szerzek fél koronát, és veszek egy hossz lazacra való selyemzsinórt, vastag hernyóbél vagy se­lyemacél előkét, 5-ös horgokat, és visszame­gyek sajttal, lárvával, kenyérgyurmával, lisztfé­reggel, gilisztával, szöcskével és minden élő és mozgó csalival, ami felkeltheti egy ponty ér­deklődését. Az elkövetkezendő vasárnap visszamegyek, és megpróbálom.

De úgy alakult, hogy soha nem mentem vissza. Soha nem megyünk vissza. Nem loptam pénzt a kasszából, nem vettem selyemzsinórt, és nem próbáltam meg kifogni a pontyokat. Szinte rögtön utána valami közbejött és meg­akadályozott, és ha az nem lett volna, adódott volna más. Így megy ez.

Persze tudom, azt hiszik, eltúlzom a halak méretét. Nyilván azt hiszik, közepes méretű halak lehettek (mondjuk, harminccentisek), és hogy emlékeimben nőttek meg apránként. De nem így van. Szokás hazudozni kifogott ha­lakról, még inkább horogra akadt, de megszö­kött halakról, én azonban ezeket a halakat nem fogtam ki, még csak meg sem próbáltam, így nincs okom hazudni. Hatalmasak voltak, ha mondom.

 

[5] A pecázás!

Hadd tegyek egy vallomást, illetve inkább kettőt. Az első az, hogy ha visszatekintek az életemre, semmire se tudnám őszintén azt mondani, hogy élveztem annyira, mint a pecázást. Ahhoz képest minden más csalódás volt, még a nők is. Nem akarom magam olyan férfinak beállítani, akit nem érdekelnek a nők. Sokat futottam utánuk, és ma is futnék, ha te­hetném. Ugyanakkor, ha választhatnék egy tet­szőleges nő, de tényleg akármilyen nő, és egy ötkilós ponty kifogása között, minden esetben a pontyot választanám. A második vallomás pedig az, hogy tizenhat éves korom óta nem pecáztam.

Hogy miért? Csak mert így alakulnak a dol­gok. Mert az életben – és nem általában véve az emberi életre gondolok, csak ebben az adott korban és ebben az adott országban zajló élet­re – nem tesszük, amihez kedvünk van. És nem azért, mert egyfolytában dolgozunk. A föld­művesek és a zsidó szabók sem dolgoznak egy­folytában. Hanem mert valami belső démon Örökös balgaságokra hajt bennünket. Minden­re jut idő, csak arra nem, amire érdemes volna időt szakítani. Gondoljanak valamire, amit iga­zán szeretnek. Majd adják össze az evvel töltött órák számát, és számolják ki, életük hányad részét áldozták rá. Ezután számolják ki, meny­nyi idejük ment el borotválkozással, buszozással, az ellenvonat várásával, malac viccek mesélésével és újságolvasással.

Tizenhat éves korom után nem pecáztam többé. Nem jutott rá idő. Dolgoztam, lányok után futottam, felvettem az első gombos cipő­met és az első állógalléromat (és 1909-ben a gallérviseléshez zsiráfnyak kellett), levelező tanfolyamot végeztem értékesítésből és könyv­vitelből, és „építettem az elmém”. A nagy ha­lak ott köröztek csendesen a Binfield Villa mö­götti tóban. Rajtam kívül senki nem tudott ró­luk. Elraktároztam őket az agyamban; egy nap, talán egy ünnepnapon, visszamegyek és kifo­gom őket. De soha nem mentem vissza. Min­denre jutott idő, csak erre nem. Elég különös, de azóta a háború alatt volt az egyetlen alka­lom, hogy majdnem pecázni mentem.

1916 őszén történt, pont a megsebesülésem előtt. Kijöttünk a lövészárkokból egy frontvonal mögötti faluba, és bár még csak szeptem­bert írtunk, sárosak voltunk tetőtől talpig. Szo­kás szerint most sem tudtuk, meddig mara­dunk, illetve hova megyünk utána. Szerencsére a parancsnokunk kicsit gyengélkedett, enyhe hörghurut vagy mi, így nem foglalkozott avval, hogy minket masíroztasson, ellenőrizze a fel­szerelést, vagy focimeccset szervezzen, ami az éppen nem harcoló katonák lelki épségét volt hivatott fenntartani. Az első nap a szállásként kapott istállóban a pelyvahalmokon heverészve kapartuk a sarat a lábszárvédőinkről, este pe­dig páran elkezdtek sorban állni néhány ócska, kivénhedt szajhához a faluvégi székházuk előtt. Bár parancsba kaptuk, hogy nem szabad el­hagyni a falut, reggel sikerült kilógnom, és ki­csit csatangoltam a rémes pusztaságban, ami valamikor csatamező lehetett. Nyirkos, télies reggel volt. Körös-körül persze a háború sze­mete és mocska, az a fajta koszhadt, förtelmes összevisszaság, ami még egy csatatérnyi hullá­nál is rosszabb. Letépett ágú fák, régi, félig már újra feltöltődött gránátkráterek, konzervdo­bozok, ürülék, sár, gyom, gazzal benőtt rozs­dás szögesdrótkupacok. Tudják, milyen érzés kijönni a lövészárokból? Az ember minden ízülete merev, legbelül pedig ürességet érez, és hogy soha többé semmi nem fogja érdekelni. Részben a félelem és a kimerültség okozta, de főleg az unalom. Akkor éppen nem láttuk be, miért ne tarthatna örökké a háború. Ma vagy holnap, vagy talán holnapután, visszamegyünk a frontra, és lehet, hogy jövő héten egy gránát darált húst csinál belőlünk, de ennél sokkal rosszabb volt az elnyúló háború borzasztó unalma.

A sövény mellett sétáltam, amikor belebot­lottam egy fiúba a századunkból, a vezeték­nevére nem emlékszem, mi csak Pipecnek be­céztük. Sötét hajú, görnyedt tartású, cigányos gyerek volt, az a típus, aki még egyenruhában is úgy fest, mint aki lopott nyulakat rejteget. Zöldségesként dolgozott, igazi londoni volt, de az a fajta londoni, aki másodállásban Kentben és Essexben komlót szed, madarat fog, gyü­mölcsöt lop, és vadat oroz. Nagy szakértője volt a kutyáknak, vadászgörényeknek, díszma­daraknak, kakasviadaloknak meg hasonlóknak. Ahogy meglátott, magához intett a fejével. Ravaszkás, zsivány hangja volt:

– Gyere csak, George! – (Még Goerge-nak hívtak az emberek, akkor még nem híztam el.) – George! Látod azokat a nyárfákat a mező túlvégin?

– Igen.

– Na, hát mögöttük van egy tó, tele böhöm nagy halakkal.

– Halakkal? Menj már!

– Csurig tele van, ha mondom. Sügérrel. Ilyen szép halakat még nem pipáltam. Gyere, nézd meg magad is.

Együtt caplattunk át a sárban. Szó se róla, Pipecnek igaza volt. A nyárfák túloldalán ho­mokos partú, piszkos kis tó terült el. Nyilván kőbánya volt valamikor, csak megtelt vízzel. És hemzsegett a sügértől. Sötétkék csíkos hátú halakat láttunk mindenfelé siklani kicsivel a felszín alatt, néhányuk fél kiló is megvolt. Gondolom, a háború két évében nem zaklatták őket, volt idejük szaporodni. Valószínűleg nem tudják elképzelni, milyen hatással voltak rám a sügérek. Hirtelen életre keltettek. Persze mind­kettőnket ugyanaz az egy gondolat foglalkoz­tatta – honnan szerzünk botot és zsinórt.

– Krisztusra! – mondtam. – Ki kell fognunk párat.

– Még szép, bameg. Gyere, menjünk vissza a faluba cuccért.

– Jó. De azért legyünk óvatosak. Ha az őr­mester megtudja, nekünk annyi.

– Az őrmester bekaphatja. Felköthetnek, megkínozhatnak, felnégyelhetnek, ha akarnak. Akkor is kifogok pár fránya halat.

Nem is érthetik, mennyire égtünk a vágytól, hogy kifogjuk a halakat. Vagy talán mégis, ha voltak háborúban. Akkor ismerik a háború dögletes unalmát, és ahogy az emberek kapnak minden szórakozási lehetőségen. Egyszer lát­tam két férfit a fedezékben, amint vadember módjára összeverekedtek egy hárompennys magazin felén. De nemcsak erről volt szó. Köz­rejátszott az is, hogy akár egy egész napra meg­szabadulhatunk a háborús hangulattól. Ülünk majd a nyárfák alán, sügérre pecázunk, távol a századtól, távol a zajtól, a bűztől, az egyenru­háktól, a tisztektől, a szalutálastul és az őrmes­ter hangjától! A pecázás a háború ellentéte. De egyáltalán nem volt biztos, hogy megúszhat­juk. Ettől a gondolattal rázott ki minket a hi­deg. Ha az őrmester rájön, halálbiztosan meg­tiltja, a többi tiszt szintúgy, és ami a legrosszabb, nem tudtuk, meddig maradunk a faluban. Talán még egy hétig, de az is lehet, hogy két órán belül kivonulunk. Mindemellett semmilyen felszerelésünk nem volt, se egy gom­bostű, se egy darabka spárga. Nulláról kellett kezdenünk. A tó meg hemzsegett a halaktól! Először is, szükségünk volt botra. Legjobb a fűzfavessző, de persze a látóhatáron innen sehol nem állt fűzfa. Pipec felkúszott az egyik nyárfára, és levágott egy kis ágat, ami nem volt igazán jó, de a semminél jobb. Zsebkésével addig csupaszította, amíg horgászbotra nem kezdett hasonlítani, majd elrejtettük a part menti gazosban, és visszasettenkedtünk a falu­ba, anélkül hogy megláttak volna.

Másodszor, kellett egy tű, hogy horgot ké­szíthessünk. Senkinél nem volt tű. Valakinek voltak stoppolótűi, de azok túl vastagok, és tompa a végük. Senkinek nem mertük elárulni, mire kell nekünk tű, mert féltünk, hogy az őr­mester is megtudja. Végül eszünkbe jutottak a faluvégi ringyók. Náluk aztán biztos van tű. Amikor odaértünk – a hátsó ajtóhoz kellett menni egy mocskos udvaron át –, a házat zárva találtuk, a szajhák pedig aludtak, amit kétség­kívül kiérdemeltek. Dörömböltünk, kiabál­tunk, trappoltunk, míg végül tíz perc elteltével egy ronda, kövér, pongyolás nő jött elő, és franciául kezdett velünk üvöltözni. Pipec rá­kiáltott:

– Tű! Tű! Van tűje?

A nőnek persze fogalma sem volt, miről be­szél.

Ekkor Pipec tört angolsággal próbálkozott, gondolva, azt egy külföldi jobban érti.

– Kérni tű! Varrni ruha! Varrni!

Mozdulatokat tett, melyek a varrást voltak hivatottak imitálni. A szajha félreértette, és ki­csit jobban kitárta az ajtót, hogy bemehessünk. Aztán végre megértettük vele, mit akarunk, és kaptunk egy tűt. Ekkor már ebédidő felé járt.

Ebéd után az őrmester benézett az istállóba, ahol el voltunk szállásolva, és munkára keresett embereket. Épp időben sikerült elbújnunk elő­le egy pelyvakupac alá. Amikor elment, meg­gyújtottunk egy gyertyát, felizzítottuk a tűt, és sikerült valami horogszerűségbe hajlítanunk. Zsebkés volt az egyetlen szerszámunk, és csú­nyán megégettük az ujjainkat. Azután zsineget kellett szereznünk. Mindenkinél csak vastag spárga volt, de végül találtunk egy fiút, aki őr­zött egy orsó varrócérnát. Nem akart megválni tőle, és egy egész csomag cigit kellett adnunk érte cserébe. A cérna túlságosan vékony volt, de Pipec háromba vágta, a darabokat egy fal­ból kiálló szögre kötötte, és óvatosan össze­fonta őket. Időközben átkutattam a falut, és találtam egy dugót, melyet félbevágtam,’ át­döftem rajta egy gyufát, és már kész is volt az úszónk. Ekkor már esteledett, és egyre söté­tebb lett.

A legfontosabbak együtt voltak, de jól jött volna egy kis bél előke. Nem sok reményt fűz­tünk a dologhoz, de aztán eszünkbe jutott a kórházi küldönc. A sebészeti varróanyag nem képezte felszerelésének részét, de elképzelhető volt, hogy akad nála valamennyi. És valóban, amikor megkérdeztük, kiderült, hogy egy egész gombolyag orvosi macskabél lapul az oldaltáskájában. Valamelyik kórházban megtetszett neki, és megfújta. Egy újabb csomag ciginkbe került tíz hossz macskabél. Vacak, foszlós holmi volt, tizenöt centis darabkákban. Sötétedés után Pipec beáztatta őket, hogy hajlíthatóak legyenek, majd végüknél összekötözte vala­mennyit. Így hát mindenünk volt – horog, bot, zsinór, úszó és előke. Gilisztát bárhol tudunk ásni. A tó pedig hemzsegett a halaktól! Óriási nagy csíkos sügérek könyörögtek, hogy fogjuk ki őket! Annyira lázban égtünk, hogy még a bakancsunkat sem vettük le, amikor lefeküd­tünk aludni. Holnap! Bár mienk lehetne a hol­nap! Bár egyetlen napra megfeledkezne rólunk a háború! Elhatároztuk, hogy névsorolvasás után azonnal lelépünk, és egész napra távol maradunk, akkor is, ha ezért visszatértünkkor az első számú hadi büntetésben, más szóval „megfeszíttetésben” részesülünk.

Hát, gondolom, a többit már kitalálják. Név­sorolvasáskor parancsot kaptunk, hogy pakol­juk össze a holminkat, és húsz percen belül le­gyünk menetkészek. Tizenöt kilométert mene­teltünk az úton, majd teherautókra szálltunk, és elvittek minket a front egy másik részére. Ami a nyárfák tövében lévő tavat illeti, soha nem láttam vagy hallottam róla többé. Gondo­lom, megmérgezték mustárgázzal a későbbiek­ben.

Azóta soha nem pecáztam. Valahogy soha nem adódott alkalom. Először ott volt a há­ború, aztán állásért küzdöttem, mint minden­ki más, aztán megkaptam az állást, az állás pe­dig megkapott engem. Ígéretes fiatalember voltam egy biztosítónál – az a fajta jó kilátásokkal és masszív állkapoccsal rendelkező ifjú és lelkes üzletember, akiről a Clark’s College álláshirde­téseiben olvashattak –, és csak aztán lett be­lőlem a külső-belső kertvárosi ikerházában la­kó, mindennapos, elnyomott, heti öt-tíz fon­tos. Az ilyen ember ugyanazért nem jár pecázni, amiért brókerek nem szednek kankalint. Nem passzol hozzájuk. Megvannak a maguk kikapcsolódási lehetőségeik.

Persze ott van a két hét szabadságom nyáron. Tudják, milyen az én szabadságom. Margate, Yarmouth, Eastbourne, Hastings, Bournemouth, Brighton. Kis változatosságot visz a dologba, hogy éppen mennyire vagyunk el­eresztve. Egy olyan nővel, mint Hilda, a vaká­ció leginkább állandó fejszámolással telik, va­jon mennyivel vág át minket a panziós. Meg avval, hogy „Nem, nem kapsz új homokved­ret”. Néhány éve Bournemouthban nyaral­tunk. Egy szép délután a mólón lődörögtünk, ami megvan majdnem egy kilométer, és végig férfiak pecáztak róla tengerre való, csengettyűs végű, zömök kis botokkal, a zsinegek pedig öt­ven méterre belógtak a tengerbe. Unalmas faj­tája ez a pecázásnak, nem is fogtak semmit. De legalább pecáztak. A gyerekek hamar unatkoz­ni kezdtek, és nyafogtak, hogy menjünk vissza a strandra, Hilda meg látta, amint valaki férget tűz a horgára, és közölte, hogy undorító, de én még egy kicsit lődörögtem fel és alá. Majd hirtelen éktelen csilingelés jött az egyik csen­gettyűből, és egy fickó csévélni kezdte a zsine­gét. Mindenki őt figyelte. És jött minden, ahogy kell, a nedves zsineg, az ólomnehezék, és végül egy nagy, lógtában ficánkoló lepényhal (érdes lepényhal, azt hiszem). A fickó kidobta a móló deszkáira, az meg fel-alá vergődött, nedvesen, csillogón, mutatva szürke varacskos hátát és fehér hasát, és mindent elárasztott a tenger friss, sós illata. És valami megmozdult bennem.

Ahogy távolodtunk, fel akartam mérni, ho­gyan reagálna Hilda, ezért mellékesen megje­gyeztem:

– Nekem is eszembe jutott, hogy pecázom egy kicsit, amíg itt vagyunk.

– Micsoda? Hogy te és a pecázás, George? Nem is tudsz, vagy igen?

– Ó, régen nagy horgász voltam – válaszol­tam.

Szokás szerint valamelyest ellenezte a dolgot, de se mellette, se ellene nem beszélt sokat, azonkívül, hogy ha én pecázni megyek, ő nem tart velem nézni, miként tűzöm fel a gusztus­talan nyálkás izéket a horogra. Majd hirtelen ráébredt, hogy ha pecázni megyek, akkor a szükséges felszerelés, bot, orsó, miegyéb kö­rülbelül egy fontba kerülne. A bot maga már tíz shilling. Rögtön elöntötte a düh. Önök még nem látták Hildát, amikor tíz shilling elpocsékolásáról esik szó. Nekem esett:

– Hogy jut eszedbe ennyi pénzt kidobni ilyes­miért? Nevetséges! És hogy van képük tíz shil­linget kérni egy ilyen ostoba kis horgászbotért! Szemérmetlenség! És még hogy a te korodban pecázni! Egy ekkora felnőtt ember! Ne légy ennyire dedós, George!

Erre haraptak a gyerekek. Lorna odacsusszant hozzám, és a buta, szemtelen hangján megkérdezte, „Dedós vagy, apu?”, a kis Billy pedig, aki akkoriban még nem beszélt túl ért­hetően, kinyilatkoztatta a nagyvilág számára, hogy „Avuszi dedós”. Majd hirtelen mindket­ten homokvedreiket csörgetve táncra perdültek körülöttem, és együtt kántálták:

– Dedós az avuszi! Dedós az avuszi!

Szemét kis korcsfajzatok!

 

[6] A pecázáson kívül ott volt az olvasás.

Túloztam, ha azt a benyomást keltettem, hogy a pecázáson kívül más nem is érdekelt. Mindenképpen az volt az első helyezett, de az olvasás szorosan a második. Tíz, talán tizenegy lehettem, amikor olvasni kezdtem – mármint önként olvasni. Abban a korban ez olyan, mintha új világot fedezne fel az ember. Most is sokat olvasok, ami azt illeti, alig telik el úgy hét, hogy ne rágjam át magam pár regényen. Én vagyok a Boots Könyvtár tipikus tagja, mindig kiveszem az aktuális sikerkönyvet (Jó pajtások, Bengáli harcosok, A kalapkirály –mindegyiket olvastam), és egy bő éve tagja va­gyok a Baloldali Könyvklubnak. És 1918-ban, huszonöt évesen, annyira habzsoltam a köny­veket, hogy a világszemléletem is megváltozott bizonyos fokig. De semmi sem fogható azok­hoz az első évekhez, amikor hirtelen ráébre­dünk, hogy csak ki kell nyitni egy olcsó heti­lapot, és máris ott találjuk magunkat a tolvajok rejtekhelyén, vagy a kínai ópiumbarlangokban, vagy a polinéz szigeteken, vagy Brazília erdői­ben.

Tizenegy éves koromtól tizenhat éves koro­mig szórakoztatott legjobban az olvasás. Elein­te mindig fiúknak szánt pennys hetilapokat olvastam – vékony kis újságok, vacak minősé­gű nyomtatás, háromszínű illusztráció a borí­tón –, kicsit később pedig könyveket. Sherlock Holmes, Dr. Nikola, A Vaskalóz, Drakula, Raffles. Nat Gouldot, Ranger Gullt, meg egy fickót, akinek nem emlékszem a nevére, de majdnem olyan ütemben ontotta a bokszolós története­ket, mint Nat Gould a lóversenyről szólókat. Gondolom, ha kicsit tanultabbak a szüleim, akkor lenyomnak néhány „jó” könyvet a tor­komon, Dickenst, Thackerayt satöbbi, de ami azt illeti, az iskolában átrágattak bennünket a Quentin Durward-on, Ezekiel bácsi pedig néha megpróbált rávenni, hogy olvassak Ruskint és Carlyle-t. De a házunkban gyakorlatilag nem voltak könyvek. Apa soha életében nem olva­sott könyvet, leszámítva a Bibliát és Smiles „Csináld magad!-ját”, én meg csak jóval később olvastam „jó” könyvet önszántamból. Sajná­lom, hogy így történt. Azt olvastam, amihez kedvem volt, és sokkal többet profitáltam, mint az iskolában tanított dolgokból.

A régi pennys borzalmak már gyerekkorom­ban mentek ki a divatból, emlékezni is alig em­lékszem rájuk, de volt a heti rendszerességgel megjelenő fiúlapoknak egy fajtája, amiből né­hányat ma is látni még. A Buffalo Bill-törté­netek, azt hiszem, már megkoptak, és valószí­nűleg Nat Gouldot sem olvas már senki, de Nick Carter és Sexton Blake mintha még mindig a régi volna. Ha jól emlékszem, az Ékkő és a Mágnes 1905 körül indult. A Fiúk Lapjá-t akkoriban még szentfazekak írták, de a Cimborák, ami szerintem 1903 körül indulha­tott, remek volt. Aztán volt egy lexikon – a pontos címére nem emlékszem –, ami pennys számokban jelent meg. Soha nem tűnt jó vétel­nek, de az iskolában az egyik fiú néha elosz­togatott régebbi számokat. Csak ennek köszön­hetem, hogy most tudom a Mississippi hosszát, vagy a különbséget a polip és a tintahal között, vagy a harangfém pontos összetételét.

Joe sosem olvasott. Az a fajta fiú volt, aki képes éveken át iskolába járni úgy, hogy utána ne tudjon tíz összefüggő sort elolvasni. A nyomtatott szöveg látványától is rosszul lett. Láttam, amikor felvette az egyik Cimborák új­ságomat, elolvasott egy-két bekezdést, majd állott szalma szagát érző ló undorával fordult el. Megpróbált erővel leszoktatni az olvasásról, de anya és apa, miután úgy döntöttek, én va­gyok az „okosabbik”, a pártomra álltak. Büsz­kék voltak, amiért hajlandóságot mutattam a „könyvből tanulás” iránt, ahogy ők hívták. De mindkettőjükre jellemzően kissé rosszallták, hogy a Cimborák-hoz meg a Union Jack-hez hasonlókat bújtam, úgy gondolták, valami „építőbbet” kellene olvasnom, de egyikük sem ismerte annyira a könyveket, hogy tudják, me­lyek „építőbbek”. Végül anya megszerezte Foxe Mártírok könyv-ének egy használt példányát, melyet nem olvastam el, bár a képek egyáltalán nem voltak rosszak.

1905 telének minden hetében kiadtam egy pennyt a Cimborák-ért. A sorozattik érdekelt, a „Rettenthetetlen Donovan”. Rettenthetetlen Donovan felfedező volt, egy amerikai milliomos szolgálatában, aki számára hihetetlen dolgokat kellett összegyűjtenie a Föld különböző sar­kaiból. Egyszer golflabda nagyságú gyémán­tokat afrikai tűzhányók krátereiből, másszor megkövült mamutagyarat Szibéria jeges erdői­ből, megint másszor föld alatti inka kincseket Peru elveszett városaiból. Donovan minden héten útra kelt, és mindig sikerrel járt. Legszívesebben az udvar mögötti pajtában ol­vastam. Leszámítva azt, amikor apa új gabona­zsákokat hordott ki, ez volt a ház legcsende­sebb zuga. Lehetett feküdni a hatalmas zsák­rakásokon, a vakolat szaga elvegyült a baltacím illatával, a sarkokat teleszőtték a pókok, és ahogy feküdtem, pont a fejem fölött lyukas volt a mennyezet, és egy léc állt ki a vakolatból. Most is fel tudom idézni a hangulatát. Hideg téli nap van, épphogy nem fázom egy helyben fekve. Hasamon fekszem, előttem nyitva a Cimborák. Egér szalad fel egy zsák oldalán, akár egy felhúzhatós játék, majd hirtelen meg­merevedik, és engem figyel pici, zsettfekete szemével. Tizenkét éves vagyok, a Rettenthe­tetlen Donovan. Éppen most állítottam fel sát­ramat az Amazonas mellett, háromezer kilo­méterre a torkolattól, és a titokzatos, száz év­ben egyszer virágzó orchidea gyökere bizton­ságban van a tábori ágyam alatti bádogdo­bozban. Az erdőben körös-körül a fogukat vö­rösre festő és a fehér embert élve megnyúzó hopi indiánok verik a harci dobot. Figyelem az egeret, az egér figyel engem, orromban a por, a baltacím és a hűs vakolat szaga, mindez az Amazonas partján, és boldog vagyok, kimond­hatatlanul boldog.

 

[7] Hát, nagyjából ennyi.

Megpróbáltam ezt-azt elmesélni a háború előtti világról, a világról, amelynek megcsapott az illata, amikor megpillantottam a plakáton Zog király nevét, de jó eséllyel semmit sem tudtak meg. Vagy emlékeznek a háború előtti időkre, és akkor nincs szükség arra, hogy me­séljek róla, vagy nem emlékeznek, és akkor hiába mesélek. Eddig csak olyanokról mesél­tem, amik tizenhat éves korom előtt történtek. Addig elég jól ment a családunk sora. Kevéssel a tizenhatodik születésnapom előtt nyertem először betekintést abba, amit a „nagybetűs életnek” hívnak – azaz a kellemetlenségekbe.

Úgy három nappal azután, hogy láttam a Binfield Villánál a nagy pontyokat, apa nagyon aggódó tekintettel jött teázni, és a szokottnál is szürkébb és darásabb volt. Komoran ette az uzsonnáját, és nem szólt sokat. Akkoriban mindig gondterhelten evett, a bajusza meg fer­dén járt fel-alá, mert már nem maradt sok hát­só foga. Éppen felállni készültem az asztaltól, amikor visszahívott.

– Várj egy percet, George fiam. Valamit meg kő beszé’nünk. Üljél csak le egy percet. Anyus, te mán tegnap hallottad, amit mondanom kell.

Anya a nagy barna teáskanna mögött ölébe fektette a kezeit, és komoran nézett maga elé. Apa nagyon komolyan folytatta, bár sokat ron­tott a hatáson, ahogy a maradék hátsó fogai közé akadt morzsán dolgozott.

– George fiam. Valamit meg kő beszé’nünk. Gondolkoztam a dolgon, és szerintem ideje elhagynod az iskolát. Sajnos el kő kezdened dógozni, és hazaadni egy kis pénzt anyádnak. Tegnap este megírtam Mr. Wickseynek, hogy ki kő vegyelek.

Persze ez bevett szokás volt – mármint hogy előbb irt Mr. Wickseynek, és utána szólt ne­kem. Akkoriban a szülők magától értetődően mindig mindent a gyerekeik feje fölött intéztek.

Apa igen motyogós és aggodalmaskodó ma­gyarázatokkal folytatta. „Rossz idők járnak mostanában”, „nehezen mennek a dolgok”, a vége az volt, hogy Joe-val el kell kezdenünk megállni a saját lábunkon. Akkoriban nem tud­tam, és nem is nagyon érdekelt, vajon tényleg rosszul megy-e a bolt vagy sem. Annyi üzleti érzékem sem volt, hogy átlássam az okokat, amiért „nehezen mentek a dolgok”. Az volt a helyzet, hogy apát utolérte a piaci verseny. A nagy gabonakereskedő láncnak, a Sarazinnak már minden London környéki megyében volt képviselete, és most csápot növesztett Alsó-Binfieldben is. Hat hónappal korábban ki­béreltek egy üzletet a piactéren, és addig cicomázgatták, míg már száz méterről is látszott a ragyogó zöld épület, az aranyozott felirat, a sok pirosra és zöldre festett kerti szerszám és a ha­talmas szagosbükköny-hirdetés. A Sarazin a virágmagok árulása mellett úgy hirdette magát, mint „teljes körű szárnyas- és lábasjószágbolt”, és a búzán, zabon meg hasonlókon túl tartot­tak szabadalmaztatott baromfi-keverttápot, csicsás csomagolású madáreledelt, minden színű és formájú kutyakekszet, gyógyszert, keneteket, erősítő szereket, de kiterjesztették az üzletet patkánycsapdára, kutyaláncra, inku­bátorra, fertőtlenített tojásra, tyúkketrecre, vi­rághagymára, gyomirtóra, rovarirtóra és né­hány boltjukban úgynevezett „élőjószág-osz­tály” is volt, ahol nyulat és naposcsibét lehetett kapni. Apa a porlepte kis régi boltjában nem volt hajlandó újfajta árukat beszerezni, így nem tudott, és nem is akart mindevvel verse­nyezni. Az igáslovakat tartó kereskedők és ga­bonakereskedőkkel üzletelő gazdák óvakodtak a Sarazintól, viszont a környék kisbirtokosai fél év múlva behódoltak, és ők akkoriban hintón vagy konflison jártak, azaz voltak lovaik. Ez nagy kiesést jelentett apa és Winkle, a másik magkereskedő számára. Akkor ebből semmit sem fogtam fel. Gyerek módjára álltam hozzá az egészhez. Soha nem érdekelt az üzlet. Soha vagy szinte soha nem szolgáltam ki senkit a boltban, és amikor apa nagy ritkán megkért, hogy intézzek el valamit, vagy segítsek például gabonás zsákokat cipelni fel a padlásra vagy le a padlásról, amikor csak tudtam, ellébecoltam a dolgot. Az én osztályombeli fiúk nem annyi­ra pipogya gyerekek, mint az előkelő iskolák tanulói, tudják, mi fán terem a munka, és mennyit ér hat penny, de valahol természetes, hogy egy fiú unalmasnak találja az apja mesterségét. Addig a percig a horgászbotok, a bicik­lik, a buborékos üdítők meg hasonlók sokkal valóságosabbak voltak számomra, mint bármi, ami a felnőttek világában történt.

Apa már beszélt is Grimett-tel, a fűszeressel, aki keresett egy okos fiút, és kész volt engem alkalmazni – azonnal. Időközben apa készült kirúgni a kifutófiút, és Joe-ra várt, hogy segít­sen a boltban, amíg rendes állást nem szerez. Joe valamivel korábban már otthagyta az is­kolát, és azóta többé-kevésbé csak lézengett. Apa néha említette, hogy „bejuttatja” a sör­főzde könyvelési osztályára, és korábban még olyan elképzelései is voltak, hogy kitaníttatja árverezőnek. Mindkettő teljesen reménytelen volt, mert Joe tizenhét évesen úgy írt, mint egy béresgyerek, és nem tudta fejből a szorzó­táblát. Ez idő tájt elvileg egy Walton-széli bi­cikliüzletben „tanulta a szakmát”. A biciklikkel való bíbelődés tetszett Joe-nak, a legtöbb félkegyelműhez hasonlóan neki is volt érzéke a szereléshez, de teljesen alkalmatlannak bizo­nyult a huzamos munkára, és ideje javában csak lézengett az olajos munkaruhájában, ciga­rettázott, verekedett, ivott (már ekkor ivott), egyik lány után a másikkal „hozták szóba”, és apától kért pénzt. Apa aggódva, értetlenül és kissé sértetten viselte a dolgokat. Még most is látom a darát kopasz fején, az ősz hajpamacsot a füle fölött, a szemüvegét és az ősz baj­szát. Nem is értette, mi történik vele. Évek óta csak nőtt a haszon, lassan, de biztosan, tíz fonttal ebben az évben, hússzal abban, és most egyszerre meredeken lezuhant. Nem tudta mire vélni... Apjától örökölte az üzletet, becsü­letesen és keményen dolgozott, jó árut adott, senkit nem vert át – és esett a bevétele. Mi­közben a fogát szívta, hogy kiszedje a morzsát, párszor elmondta, mennyire „rossz idők jár­nak”, és nem megy az üzlet, nem is érti, mi ütött az emberekbe, hiszen a lovaknak most is kell enniük. Talán ezek miatt a motorok miatt van minden, mondta végül. „Komisz, büdös micsodák!”, tette hozzá anya. Kicsit aggódott, és tudta, hogy nem eléggé. Egyszer-kétszer apa beszéde közben a távolba meredt, és láttam, ahogy mozog az ajka. Azon töprengett, vajon holnap marhaszelet legyen-e répával, vagy is­mét báránycomb. Csak akkor tudott a másnapi ebédnél hosszabb távra tervezni, ha a saját te­rületén volt szükség előrelátásra, mint például ágyruha vagy lábos vásárlása esetén. A bolttal baj van, apa aggódik – nagyjából ennyit látott át. Egyikünk sem fogta fel, mi történik való­jában. Apa rossz évet zárt, vesztesége volt, de félt vajon a jövőtől? Nem hinném. 1909-et ír­tunk, ne feledjék. Nem tudta, mi történik vele, nem láthatta előre, hogy a Sarazin módszere­sen viszi lejjebb az árakat, őt pedig tönkreteszi és bekebelezi. Hogy láthatta volna? Ifjúkorá­ban nem történt ilyesmi. Csak annyit tudott, hogy rossz idők járnak, hogy az üzlet „pang” és „lassú” (ezeket a szavakat ismételgette), de alighanem „hamarosan jóra fordul minden”.

Jó lenne, ha elmondhatnám, hogy erős tá­masza voltam apámnak a nehéz időkben, hir­telen férfivá értem, és senki által nem várt erényekről tettem tanúbizonyságot – és a többi, ahogy a harminc évvel ezelőtti lélekemelő regényekben írták. Vagy ha már nem így tör­tént, örülnék, ha arról számolhatnék be, hogy keservesen bántam, amiért ott kellett hagynom az iskolát, és tudásra és műveltségre szomjazó ifjonti elmém tiltakozott a lélektelen, gépies munka ellen, amibe belevetettek – és a többi, ahogy a mai lélekemelő regényekben írják. Mindkét verzió teljes badarság. Az igazság az, hogy örömteli izgalommal vártam a munkába állást, főleg amikor felfogtam, hogy Grimmett igazi bért ad, heti tizenkét shillinget, melyből négyet megtarthattam magamnak! A Binfield Villa melletti nagy pontyok emléke, mely az előző három napon át betöltötte elmémet, egyszerre elhomályosult. Nem bántam, hogy pár évvel korábban hagyom ott az iskolát. Ál­talában ez történt az iskolánkba járó fiúkkal. Valamelyik fiú mindig éppen „készült”, vagy a readingi egyetemre, vagy mérnökhallgatónak, vagy londoni üzletembernek, vagy megszökni a tengerentúlra – majd hirtelen eltűnt az iskolá­ból, csak két nappal előtte jelentette be, és két hét múlva már biciklin láttuk, amint zöldséget szállított házhoz. Öt perccel azután, hogy apám megmondta, el kell hagynom az iskolát, én már azon töprengtem, milyen új öltönyt ve­gyek fel a munkába. Azonnal „felnőtt öltönyt” kezdtem követelni, akkortájt divatos zakóval; „zsakett”, mintha így hívták volna. Persze mind anya, mind apa fel voltak háborodva, azt mondták „ilyet még nem is hallottak”. Valami általam soha ki nem derített okból kifolyólag akkoriban a szülők, amíg csak lehetett, próbálták megakadályozni, hogy gyerekük felnőttru­hákat viseljen. Minden családban vérmes ve­szekedés előzte meg, hogy a fiú felvegye első állógallérját, vagy a lány először tűzze fel a haját.

Így aztán a társalgás elterelődött apa üzleti gondjairól, és hosszú, civakodó vitává fajult, mely során apa fokozatosan egyre mérgesebb lett, és ugyanazt ismételgette – elharapva a h betűt, ahogy szokta, amikor dühbe gurult –”‘át nem és nem. Szokj ‘ozzá a gondolathoz. Nem ‘ordasz olyat.” Így nem kaptam meg a zsakettet, és egy készen vett, széles gallérú fe­kete öltönyben mentem első nap dolgozni, melyben úgy festettem, mint egy nagydarab tuskó. Ha szenvedtem is az egész miatt, való­jában ebből fakadt. Joe még önzőbben visel­kedett. Őrjöngött, amiért ott kellett hagynia a bicikliboltot, és az alatt a rövid idő alatt, amíg otthon maradt, csak lézengett, mindenkinek terhére volt, és egyáltalán nem segített apának.

Majdnem hat éven át dolgoztam Grimmett boltjában. Grimmett rendes, becsületes, fehér pofaszakállas öregfiú volt, Ezekiel bácsi jóval testesebb kiadásban, és hozzá hasonlóan ő is a Liberális Párthoz húzott. Viszont nem lázította annyira az embereket, és nagyobb tiszteletnek örvendett a városban. A búr háború alatt alkal­mazkodott a körülményekhez, ádáz ellensége lett a szakszervezeteknek, egy ízben kirúgta az egyik segédjét, amiért Keir Hardie-t ábrázoló fényképet talált nála, és „kápolnás” volt – ami azt illeti, elég nagy szava volt (a szó szoros ér­telmében) a baptista kápolnában, helyi nevén a Pléh Bánián –, míg az én családom „templo­mos”, Ezekiel bácsi pedig hitetlen. Az öreg Grimmett tagja volt a városi tanácsnak, és va­lami tisztséget viselt a Liberális Párt helyi kép­viseletében. A fehér pofaszakállal, a lelkiisme­reti szabadságról és a nagyszerű Gladstone-ról való papolással, a roppant bankszámlával és a rögtönzött imákkal, amik néha a Pléh Bániából szűrődtek ki, kicsit olyan volt, mint a legendás nonkonformista fűszeres a viccben – nyilván ismerik:

– James!

– Igenis, uram!

– Kevertél homokot a cukorba?

– Igenis, uram!

– Felvizezted a melaszt?

– Igenis, uram!

– Akkor gyere fel imára!

Isten tudja, hányszor suttogták el ezt a viccet a boltban. Amúgy tényleg imával kezdtük a napot, mielőtt felhúztuk volna a rolót. Nem mintha Grimmett homokot kevert volna a cu­korba. Tudta, hogy nem éri meg. De éles eszű üzletember volt, ő bonyolított minden igényes élelmiszer-kereskedelmet Alsó-Binfieldben és környékén, és három segéd dolgozott a bolt­ban a kifutófiú, a furgonos és a saját lánya mel­lett (Grimmett özvegyember volt), aki a pénz­tárban ült. Fél évig kifutófiúként dolgoztam. Azután az egyik segéd elment, hogy saját bol­tot nyisson Readingben, én meg beköltöztem az üzletbe, és felvettem első fehér kötényemet. Megtanultam csomagot kötni, zacskóba rakni a ribizlit, kávét darálni, kezelni a szalonnaszeletelőt, sonkát vágni, kést élezni, padlót se­perni, tojást porolni anélkül, hogy eltörnének, hitvány terméket jónak beállítani, ablakot pucolni, szemre megsaccolni fél kiló sajtot, dobozt nyitni, formába pofozni egy darabka vajat, és – ez volt messze a legnehezebb – meg­jegyezni, mi hol van. A fűszerüzletről nin­csenek olyan részletes emlékeim, mint a pecázásról, de sok minden megmaradt. Mai na­pig tudom, hogyan lehet kézzel spárgát tépni. Adjanak egy szalonnaszeletelőt, és jobban bá­nok vele, mint egy írógéppel. Elég szépen rész­letekbe tudok bocsátkozni a kínai tea külön­böző osztályairól, a margarin alkotóelemeiről, a tojás átlagos súlyáról, és ezer darab papír­zacskó áráról.

Na, hát több mint öt éven át ez voltam én –kerek, rózsaszín arcú, fitos, éber kölyök, aki vajszínű haját már nem nyírja rövidre, hanem szépen hátrafésüli pomádéval, ahogy akkor hív­ták, és fehér köpenyben a pult mögött tüstén­kedik, füle mögött ceruza, villámgyorsan cso­magolja zacskóba a kávét, és leheletnyi tájszó­lásával leveszi a vásárlókat a lábukról, „Igen, asszonyom! Hogyne, asszonyom! Ezenkívül, asszonyom?” Grimmett keményen megdolgoz­tatott minket, a csütörtök és a vasárnap ki­vételével tizenegy órás munkanapokat tartot­tunk, a karácsony előtti hét pedig kész rém­álom volt. Ennek ellenére kellemes visszagon­dolni rá. Ne higgyék, hogy nem voltak ambí­cióim. Nem szándékoztam örökre boltossegéd maradni, csak „tanultam a szakmát”. Egyszer majd, így vagy úgy, lesz elég pénzem ahhoz, hogy saját boltot nyissak. Akkoriban így érez­tük. Ne feledjék, mindez a háború előtt tör­tént, a válság előtt, a munkanélküli-segély előtt. Mindenki számára jutott hely a nagy­világban. Mindenki „nyithatott üzletet”, min­dig elfért még egy bolt. Az idő pedig haladgatott. 1909, 1910, 1911. Edward király meg­halt, a lapok fekete gyászkerettel jelentek meg. Waltonban két mozi nyílt. Az autók látványa megszokottabbá vált az utakon, és távolsági buszjáratok indultak. Egyszer repülő – egy véz­na, roskatag típus, középen ült valaki egy szék­szerű dologban – szállt el Alsó-Binfield felett, és az egész város kitódult az utcára kiabálni neki. Az emberek úgy mellékesen mondogatni kezdték, hogy ez a német császár kezdi kinőni a mellényét, és „nemsokára kezdődik” (már­mint a háború Németországgal). A bérem fo­kozatosan emelkedett, és a háború előtt már heti huszonnyolc shillingre rúgott. Anyának heti tíz shillinget adtam koszt-kvártélyra, majd később, amikor rosszabbra fordultak a dolgok, tizenötöt, és még így is gazdagabbnak éreztem magamat, mint azóta valaha. Nőttem még há­rom centit, kiserkent a bajszom, és magas szá­rú, gombos cipőt hordtam, meg hét centi ma­gas gallért. Vasárnap a templomban elegáns sö­tétszürke öltönyömben, keménykalapommal és fekete kutyabőr kesztyűmmel mellettem a padon annyira igazi úrként festettem, hogy anya alig bírta leplezni a büszkeségét. Amikor éppen nem dolgoztam, és nem „sétáltam ki” csütörtökön, és nem ruhák vagy lányok jártak az eszemben, akkor becsvágyrohamaim voltak, és láttam magam, amint Nagy Üzletember le­szek, mint Lever vagy William Whiteley. Ti­zenhat és tizennyolc éves korom között komoly erőfeszítéseket tettem, hogy „építsem az el­mém”, és felkészítsem magam az üzleti kar­rierre. Leszoktam a h hang elharapásáról, és majdnem teljesen megszabadultam a cockney kiejtésemtől. (A Temze völgyében a vidéki táj­szólások kihalóban voltak. A parasztfiúkat le­számítva szinte mindenki, aki 1890 után szü­letett, a London külvárosaira jellemző cockney kiejtéssel beszélt.) Levelező tanfolyamot végez­tem a Littleburn Kereskedelmi Akadémián, megtanultam a könyvelést és az üzleti nyelvet, nagy komolyan végigolvastam egy borzalmas zagyvaságot a Kereskedelem művészete címmel, és fejlesztettem a számtantudásomat, meg a kézírásomat. Már tizenhét éves voltam, amikor kidugott nyelvvel ültem késő éjszaka, és a há­lószoba asztalán álló kis olajlámpa fényénél a gyöngyírást gyakoroltam. Néha rengeteget ol­vastam, elsősorban krimiket és kalandregénye­ket, és néha azokat a papírkötésű könyveket, amiket a fiúk a boltban adtak kézről kézre, mondván, hogy „szaftosak”. (Maupassant– és Paul de Kock-fordítások voltak.) De tizennyolc évesen hirtelen kifinomult lettem, olvasójegyet váltottam a Megyei Könyvtárba, és nekiálltam átrágni magamat Marie Corelli, Hall Caine és Anthony Hope könyvein. Ekkortájt léptem be a Alsó-binfield-i Olvasókörbe is, melyet a plé­bános vezetett, és télen hetente egyszer össze­ültünk úgynevezett „irodalmi vitaestre”. A plé­bános nyomására elolvastam részeket a Szezámok és liliomok-ból, és még Browningnak is ne­kifutottam.

Az idő pedig tűnt tova. 1910, 1911, 1912. És apa üzlete egyre lejjebb csúszott – nem hirtelen folyt le a kanálisba, de csúszott lefele. Apa is, anya is mindörökre megváltozott, miután Joe megszökött otthonról. Ez nem sokkal azután történt, hogy beálltam Grimmetthez.

Joe tizennyolc éves korára szörnyű gazember lett. Tagbaszakadt fickó volt, sokkal nagyobb bárkinél a családban, rettentő vállán nagy fej ült, barátságtalan, fenyegető arcán pedig már tekintélyes bajusz virított. Amikor éppen nem a csapszékben tartózkodott, akkor a bolt ajtajá­ban lézengett, és mélyen zsebre dugott kézzel fenyegetően nézte a járókelőket, kivéve a lá­nyokat, mint aki legszívesebben leütné őket. Ha valaki bement a boltba, épp csak annyira állt félre, hogy helyet engedjen, és kezét a zse­bében hagyva a válla felett bekiabált, hogy: „Aaaapa! Vevő!” Ennél nagyobb hasznát soha nem vették. Apa és anya elkeseredve mondo­gatták, hogy „nem tudják, mit csináljanak ve­le”, ráadásul pokoli sokba került az ivása és az örökös dohányzása. Egyik éjjel kisétált a ház­ból, és azóta se hallottunk felőle. Felfeszítette a kasszát, és elvitte, amit benne talált, szeren­csére csak úgy nyolc fontot. Ez elég volt egy harmadosztályú hajójegyre Amerikába. Mindig Amerikába akart menni, és szerintem aligha­nem így is tett, bár soha nem derült ki bizto­san. Kisebb botrányt kavart az ügy a városban. A hivatalos elmélet szerint Joe azért lépett meg, mert teherbe ejtett egy lányt. Volt a városban egy Sally Chivers nevű állapotos lány, ugyanabban az utcában lakott, mint Simmonsék, és Joe minden bizonnyal volt vele, de vagy egy tucat másik fiú szintúgy, és senki nem tud­ta, kié a gyerek. Anya és apa elfogadták a gye­rekelméletet, és magukban emiatt bocsátották meg „szegény fiúnak”, hogy ellopott nyolc fon­tot és megszökött. Képtelenek voltak felfogni, hogy Joe azért tűnt el, mert ki nem állta a kisvárosi tisztes, becsületes életet, neki lézengés kellett, bunyók és nők. Soha többé nem hallottunk felőle. Talán teljesen lezüllött, talán elesett a háborúban, talán csak eszébe sem ju­tott írni. Szerencsére a gyerek holtan született, elkerülve a további bonyodalmakat. A titkot, hogy Joe ellopott nyolc fontot, anya és apa ma­gukkal vitték a sírba. Az ő szemükben ez sokkal nagyobb szégyen volt, mint Sally Chivers gye­reke.

Apa sokat öregedett, amikor Joe elment. Igazság szerint Joe elvesztése tiszta haszon volt, de fájdalmat és szégyent okozott neki. Attól a naptól fogva mintha sokkal őszebb lett volna a bajusza, és mintha jócskán összement volna. Talán csak ekkor vált igazán az emlékeimben élő pici, szürke emberré, akinek poros szem­üveg takarja kerek, redős, aggódó arcát. Las­sanként egyre jobban lekötötték a pénzügyi gondok, és egyre kevésbé érdekelte bármi más. Kevesebbet beszélt politikáról és a vasárnapi lapokról, és többet a rosszul menő üzletről. Mintha anya is kissé összement volna. Gye­rekkori emlékeimben egy óriási, terebélyes, sárga hajú, ragyogó arcú, hatalmas keblű valaki élt, egy nagyszerű, erős teremtés, akár egy hadigálya orrszobra. Mostanra apró len, ag­gódó, és idősebbnek tűnt a koránál. A kony­hában is kevésbé volt már nagyúri, többször készített birkanyakat, aggódott a szén ára miatt, és margarint kezdett használni, amit korábban soha nem tűrt volna meg a házban. Miután Joe elment, apának újra kifutófiút kel­lett fogadnia, de attól fogva csak nagyon fiatal fiúkat alkalmazott egy-két évre, akik nem tud­tak nehezet emelni. Néha segítettem neki, ami­kor otthon voltam. Ahhoz túl önző voltam, hogy rendszeresen besegítsek. Még mindig lá­tom magam előtt, ahogy lassan, kétrét gör­nyedve vág át az udvaron, és csaknem eltűnik az óriási zsák alatt, mint egy csiga, aki a házát cipeli. Hatalmas, rettentő zsák, vagy nyolcvan­kilósra saccolom, majdnem a földig nyomja a nyakát és a vállát, alóla pedig aggódó, szem­üveges arc tekint ki. 1911-ben sérvet kapott, heteket töltött kórházban, és fel kellett vennie egy ideiglenes üzletvezetőt, ami újabb léket vá­gott a tőkéjében. Szörnyű figyelni egy lejtőn megindult kiskereskedőt, de sorsa mégsem annyira hirtelen és egyértelmű, mint az elbo­csátott dolgozóé, aki már másnaptól segélyen él. Pusztán csak az üzlet épül le fokozatosan, apró hullámzások jellemzik, néhány shilling veszteség itt, párszor hatpennys nyereség ott. Aki veled üzletelt évekig, hirtelen hátat fordít, és átmegy a Sarazinhoz. Valaki más vesz egy tucat tyúkot, és egy héten át van megrendelés kukoricára. Megy még a szekér. Még mindig a „magad ura vagy”, bár egyre aggodalmasabb és szakadtabb, tőkéd pedig egyre zsugorodik. Évekig el lehet így boldogulni, kis szerencsével egy életen át. Ezekiel bácsi 1911-ben halt meg, százhúsz fontot hagyva maga után, ami nyilván sokat számított apának. Csak 1913-ban kellett elzálogosítania az életbiztosítását. Akkor erről nem tudtam, különben megértettem volna, mit is jelent. Így viszont szerintem csak annyit érzékeltem, hogy apának „nem megy jól”, „pang az üzlet”, és kicsit többet kell várnom, amíg összegyűlik a pénz a saját boltomra. Akárcsak apa szemében, az én szememben is megingathatatlannak tűnt a bolt, és hajlottam rá, hogy dühös legyek, amiért nem kezeli ügye­sebben a dolgokat. Apához és mindenki más­hoz hasonlóan képtelen voltam átlátni, hogy lassan tönkreteszik, hogy az üzlet soha nem indul már be, és hogy ha megéri a hetvenet, minden bizonnyal a dologházban végzi. Sok­szor elhaladtam a Sarazin-bolt előtt a piacté­ren, és mindössze az járt a fejemben, mennyi­vel jobban tetszik a csinos kirakat apa poros boltjánál, ahol az „S. Bowling” kopott fehér betűi már alig voltak olvashatók, és napszítta madáreledeles zacskók álltak az üveg mögött. Eszembe sem jutott, hogy a Sarazin nem más, mint egy pióca, és élve falja fel az apámat. Néha meséltem neki dolgokról, amiket a leve­lező tanfolyamos könyveimben olvastam keres­kedelemről és újszerű módszerekről. Soha nem figyelt igazán. Régen megalapozott üzletet örö­költ, mindig keményen dolgozott, tisztességes volt a vevőivel, jó árut adott, így hát hama­rosan minden jóra fordul. Tény, hogy akkoriban nagyon kevés boltos végezte csakugyan a dologházban. Kis szerencsével még néhány fonttal a zsebében halt meg az ember. A halál és a csőd versenye volt ez, és hála istennek, a halál előbb érte utol apát, sőt anyát is.

1911, 1912, 1913. Jó volt élni akkor, én mondom. 1912 végén ismerkedtem meg Elsie Watersszel a plébános olvasókörén keresztül. Bár a többi városbeli fiúhoz hasonlóan addig is jártam lányok után, néha sikerült is evvel vagy avval kapcsolatot teremtenem, és „kisétál­tunk” vasárnap délutánonként, most volt elő­ször barátnőm. Furcsa egy dolog ez a lányok után futkosás tizenhat évesen. A fiúk párban járkálnak fel-alá a város egy adott részén, figye­lik a lányokat, és a lányok is járkálnak fel-alá, úgy téve, mintha észre se vennék a fiúkat, majd egyszer csak létrejön valami kapcsolat, és már nem kettesben, hanem négyesben bandukol­nak, mind teljesen némán. Ezeknek a sétáknak a fő jellemzője – és másodszor rosszabb, akkor kettesben kell találkozni a lánnyal – a bármi­nemű társalgás kezdeményezésének rémes ku­darca volt. De Elsie Waters mintha más lett volna. Pedig csak én kezdtem felnőni.

Nem akarom elmesélni kettőnk történetét, még ha volna is mit. Pusztán csak része a kép­nek, része a „háború előtt”-nek. A háború előtt mindig nyár volt – tévképzet, mint már em­lítettem, de így él az emlékeimben. A geszte­nyefák között messzire nyúló fehér, poros út, a violák illata, a zöld tavak a füzek tövében, a csobbanás a Burford gátnál – ezt látom, ami­kor behunyom a szemem, és a „háború előtt”-re gondolok, és a vége felé Elsie is része a kép­nek.

Nem tudom, Elsie ma csinosnak számíta­na-e. Akkor annak számított. A többi lányhoz képest magas volt, nagyjából velem egymagasságú, halovány aranyszínű dús haját valahogy összefonva és a feje köré tekerve viselte, és fi­nom, érdekesen kedves arcvonásai voltak. Azok közé a lányok közé tartozott, akiknek a fekete áll a legjobban, főleg az a nagyon egy­szerű fekete ruha, amit a méteráru-kereskedés­ben kellett hordani – Lilywhite-nak, a szövet­kereskedőnek dolgozott, bár eredetileg Lon­donból került hozzánk. Úgy két évvel lehetett idősebb nálam.

Hálás vagyok Elsie-nek, mert ő tanított meg szeretni egy nőt. Nem a nőket úgy általában, hanem egy bizonyos nőt. Az olvasókörben már találkoztunk, de szinte észre se vettem, aztán egy napon munkaidőben bementem Lilywhite boltjába, amit amúgy nem tudtam volna meg­tenni, de éppen kifogyott a csomagolóvászon, és Grimmett elküldött, hogy vegyek. Ismerik a szövetáruboltok hangulatát. Van benne valami kimondottan nőies. Nagy csend van, félho­mály, árad a textíliák hűvös illata, és az ide-oda forgó fagörgők surrogása tölti be a termet. Elsie a pultnak dőlt, és egy hossz anyagot vá­gott le a nagyollóval. Volt valami a fekete ru­hájában meg a keblei ívében a pult felett – nem tudom leírni, de valami különösen lágy, kü­lönösen nőies. Ahogy meglátta az ember, tud­ta, hogy a karjába veheti, és azt tehet vele, amit csak akar. Tényleg áthatóan nőies volt, nagyon gyengéd, nagyon engedelmes, az a típus, aki mindig azt teszi, amit a férfi mond, ugyan­akkor nem volt se kicsi, se gyenge. Még buta sem volt, csak néha meglehetősen hallgatag, és rettentően kifinomult. Persze akkoriban én is elég kifinomult voltam.

Körülbelül egy évig éltünk együtt. Persze egy Alsó-Binfieldhez hasonló városban az emberek csak képletesen élhettek együtt. Hivatalosan „együtt jártunk”, ami elismert szokás volt, és nem teljesen ugyanaz, mint a jegyben járás. Volt egy út, ami a Felső-Binfieldhez vezető út­ból ágazott el, és a hegyek lábánál húzódott. Egy hosszú, közel másfél kilométeres egyenes szakaszát vadgesztenyefák szegélyezték, és az ágak alatt az út menti fűben gyalogösvény ve­zetett, a Szerelmesek Sétánya. Májusi estéken jártunk oda, amikor virágzott a gesztenye. Az­tán jöttek a rövid éjszakák, és még órákig vilá­gos volt munka után. Hisz ismerik a júniusi esték hangulatát. A hosszúra nyúló kék alkony és a levegő selyme az arcokon. Vasárnap dél­után néha átmentünk a Chamford-hegy túlol­dalára a Temze árterére. 1913! Istenem! 1913! A csend, a zöld víz, a duzzasztó csobogása! Soha nem tér vissza. Mármint nem 1913 nem jön vissza. Hanem a belső nyugalom, a sehova nem sietés, a semmitől nem félés érzete, amit vagy átéltek, és akkor nem kell róla mesélnem, vagy nem, és akkor már nem is fognak soha.

Csak nyár végén kezdtünk, úgymond, együtt élni. Túl félénk és ügyetlen voltam a kezdemé­nyezéshez, és túl ostoba ahhoz, hogy tudjam, nem én leszek az első számára. Egyik vasárnap délután felmentünk a Felső-Binfield körüli bükkösbe. Ott mindig egyedül lehetett az em­ber. Nagyon kívántam Elsie-t, és pontosan tudtam, csak arra vár, hogy elkezdjem. Vala­miért, nem tudom, miért, az jutott eszembe, hogy felmegyünk a Binfield Villa birtokára. Az öreg Hodges már elmúlt hetven, és nagyon zsémbes lett, így képes lett volna kidobni min­ket, de vasárnap délután alighanem aludt. Becsusszantunk a kerítés egy hézagján, és a bükk­fák közötti ösvényen a nagy tóhoz osontunk. Legalább négy éve nem jártam arra. Semmi nem változott. Ugyanaz a tökéletes magány, a rejtettség érzése a hatalmas fák között, és az öreg csónakház is ott korhadt a kákában. Leheveredtünk a kis füves mélyedésbe a vad bors­menta mellett, és Közép-Afrikában se lehet­tünk volna jobban egyedül. Megcsókoltam, is­ten tudja, hányszor, majd felálltam, és ismét kószálni kezdtem. Nagyon kívántam, bele akartam vetni magam, de kicsit féltem is. És bármily különös, egy másik gondolat is mo­toszkált mindeközben a fejemben. Hirtelen rá­ébredtem, hogy éveken keresztül vissza akar­tam jönni ide, de soha nem kerítettem rá sort. Most, hogy ilyen közel kerültem, úgy éreztem, kár lenne nem átmenni a másik tóhoz, meg­nézni a nagy pontyokat. Azt gondoltam, hogy a falba fogom verni a fejem később, ha kihagyom a lehetőséget, és fel nem fogtam, miért csak most jöttem vissza először. A pontyok ott la­pultak emlékeim között, rajtam kívül senki nem tudott róluk, egy nap majd kifogom őket. Gyakorlatilag az én pontyaim voltak. Ténylegesen elindultam a part mentén abba az irányba, majd úgy tíz méter után visszafordul­tam. Át kellett volna vágnom a földi szeder­bokrok és a korhadt fahulladék dzsungelén, én meg a legjobb vasárnapi ruhámat viseltem. Sötétszürke öltöny, keménykalap, gombos ci­pő és egy gallér, ami a fülemet majd’ levágta, Így öltöztünk fel akkoriban a vasárnap délutáni sétához. És nagyon kívántam Elsie-t. Vissza­mentem, és egy percig álltam fölötte. A fűben feküdt, karjával takarta az arcát, és nem moz­dult, amikor meghallotta, hogy jövök. Fekete ruhájában úgy festett – nem is tudom, lágyan, odaadóan, mintha teste valami formálható anyag lett volna, amivel kedve szerint tesz az ember. Enyém volt, megkaphattam, akár ab­ban a percben, ha akartam. Hirtelen elmúlt a félelmem. Lehajítottam a kalapom a fűbe (em­lékszem, pattant egyet), letérdeltem, és meg­ragadtam Elsie-t. Még mindig az orromban ér­zem a borsmentát. Nekem az első volt, de neki nem, így nem sikerült olyan szörnyen, mint gondolná az ember. Hát ennyi. A nagy pontyok ismét kifakultak emlékeimből, ami azt illeti, utána évekig alig jutottak eszembe.

1913. 1914. 1914 tavasza. Először a kökény virágzott, majd a galagonya, végül a gesztenye. Vasárnap délutánok a vontatóúton, a szél bor­zolja a kákát, az meg nagy tömegekben egy­szerre ringatózik, akárcsak a haj egy nő fején. A véget nem érő júniusi esték, a gesztenyefák alatti ösvény, a távolban huhogó bagoly, és Elsie teste az enyémhez szorítva. Forró júliu­sunk volt abban az évben. Hogy izzadtunk a boltban, és micsoda szaga volt a sajtnak meg az őrölt kávénak! Majd jött a kinti est hűse, a vio­lák és a pipadohány illata a veteményesek mö­götti úton, az út puha pora a lábunk alatt, és a cserebogarakra lecsapó éji fecskék.

Jézusom! Mi értelme azt mondani, hogy nem szabadna érzelgősnek lennünk a „háború előt­ti” időkkel kapcsolatban? Én az vagyok. Önök is, ha emlékeznek még rá. Igen, igaz, hogy ha az ember visszatekint egy adott korszakra, hajlamos csak a kellemes részekre emlékezni. Ez még a háborúra is igaz. De az is igaz, hogy az embereknek akkor volt valamijük, ami ne­künk most nincs.

Hogy mi az? Pusztán annyi, hogy nem úgy tekintettek a jövőre, mint valami félelmetes do­logra. Nem mintha egyszerűbb lett volna akkor az élet. Valójában nehezebb volt. Egészében véve az emberek többet dolgoztak, kevésbé ké­nyelmesen éltek, és fájdalmasabban haltak meg. A napszámosok rettentően sokat dolgoz­tak heti tizennégy shillingért, és végül kiöre­gedett nyomorékok lettek, ötshillinges nyug­díjat kaptak, meg néha fél koronát az egy­házközségtől. Az úgynevezett „tisztes” szegény­ség még ennél is rosszabb volt. Amikor a kis Watson, az alacsony szövetárus a főutca túlsó végéről, sok év küzdelem után tönkrement, személyes vagyona két font, kilenc shilling, két pennyt tett ki, és csaknem rögtön eztán, úgy­mond, „gyomorbántalmak” miatt meghalt, de az orvos elárulta, hogy éhen halt. Ugyanakkor az utolsó pillanatig ragaszkodott szalonkabátjához. Az öreg Crimp, az órás segédje értette a mesterségét, még fiúként kezdte, majd’ ötven éven át űzte, de hályogos lett, és dologházba került. Az unokái az utcán bömböltek, amikor elvitték. A felesége alkalmi munkákat vállalt, és keserves erőfeszítéssel elő tudott teremteni heti egy shilling zsebpénzt a számára. Rémes dol­gok történtek néha a szemünk előtt. Kis üzle­tek csúsztak lefelé a lejtőn, erőskezű kereske­dők törtek meg és mentek tönkre fokozatosan, emberek haltak lassú halált rákban és májbe­tegségekben, iszákos férjek tettek fogadalmat minden hétfőn, melyet aztán minden szomba­ton megszegtek, lányok egész élete futott zá­tonyra egy törvénytelen gyerek miatt. A házak­ban nem voltak fürdőszobák, téli reggelen a lavórban törtük a jeget, a hátsó utcák forró napokon pokoli bűzt árasztottak, a temető pe­dig pont a város közepén helyezkedett el, így mindennap eszünkbe jutott, hogyan is végez­zük. Ugyanakkor mijük volt az embereknek? Biztonságérzetük, még akkor is, amikor nem voltak biztonságban. Pontosabban a folytonos­ság érzete. Mindannyian tudták, hogy meg fognak halni, és, gondolom, néhányan tudták, hogy csődbe fognak menni, de azt senki nem tudta, hogy a dolgok rendje is megváltozhat. Akármi történjék is velük, minden megy to­vább a régiben. Szerintem nem azon múlt, hogy még gyakori volt akkoriban az úgyneve­zett vallásos hit. Igaz, hogy majdnem minden­ki járt templomba, legalábbis vidéken – Elsie és én is jártunk megszokásból templomba, még akkor is, amikor bűnben éltünk, ahogy a plébános mondta volna –, és ha megkérdezik az embereket, hogy hisznek-e a másvilágban, többnyire azt felelik, hogy igen. De soha nem ismertem senkit, akiről feltételezni lehetett vol­na, hogy hisz a túlvilági létben. Szerintem az ilyesmiben legfeljebb annyira hisznek az em­berek, mint a gyerekek a Mikulásban. De pont a stabil időszakban, amikor a civilizáció mint­ha négy elefántlábon állna, nem számít, van-e túlvilág vagy nincs. Elég könnyű meghalni, ha minden, ami fontos számunkra, életben ma­rad. Leélted életed, kezdesz fáradni, ideje le­költözni a föld alá – így gondolkodtak az em­berek. Az egyes életek elmúlnak, de életmód­juk túléli őket. A jó és rossz megmarad jónak és rossznak. Nem érezték, hogy csúszna ki lábuk alól a talaj.

Apa bukott lefelé, de nem tudatosult benne. Pusztán rossz idők jártak, az üzlet egyre apadt, és a számlákat egyre nehezebb lett kifizetni. Hála istennek, soha nem tudta meg, hogy tönkrement, soha nem jelentett csődöt, ugyan­is nagy hirtelenséggel halt meg (influenza, mely tüdőgyulladássá fajult) 1915 elején. Mindvégig hitte, hogy takarékoskodva, kemé­nyen dolgozva és becsületesen üzletelve nem érheti baj az embert. Bizonyára számos kiske­reskedő osztotta ezt a nézetet, nemcsak csőd utáni halálos ágyukon, de még a dologházban is. Még Lovegrove, a nyerges sem ébredt rá, pedig láthatta az autókat és a motoros fur­gonokat, hogy annyira időszerű a mestersége, mint egy rinocérosz. Anya szintúgy – anya sem érte meg, hogy egyszer és mindenkorra véget érjen a világ, melyre őt nevelték, derék, istenfélő boltos lány és a derék, istenfélő, boltosné világa a jó Vicky királynő idejében. Rossz idők jártak, nem ment jól az üzlet, apa aggódott, egy és más „bosszantó” volt, de minden ment tovább a régiben. Az élet régi angol rendje nem változhatott meg. Most és mindörökké sütik majd a derék, istenfélő asszonyok a Yorkshire pudingot és a bundás almát hatalmas széntűz­helyeiken, viselik a gyapjú alsóneműket, dunyhán alszanak, júliusban elteszik a szilvalekvárt, októberben a savanyúságot, délutánonként ol­vassák a Hilda magazint, a legyek zümmögnek, és mindezt a túláztatott tea, visszeres lábak és happyendek meghitt kis világában. Nem állí­tom, hogy akár apa, akár anya végig ugyan­olyanok maradtak volna. Megrendültek, és né­ha kicsit erőt vett rajtuk a csüggedtség. De leg­alább nem kellett megtudniuk, micsoda ökörség volt mindaz, amiben hittek. Egy korszak végén éltek, amikor minden feloldódott valami rettenetes örvényben, de ők erről mit sem sej­tettek. Azt hitték, ez az örökkévalóság. Nem tehettek róla. Olyan volt, mintha tényleg az lenne.

Aztán elérkezett július vége, és még Alsó-Binfield is felfogta, hogy történik valami. Na­pokon át borzasztó nagy általános izgatottság lett úrrá az embereken, és apa behozta a bolt­ból az újságokat, hogy a szűnni nem akaró ve­zércikkeket felolvassa anyának. Majd hirtelen a plakátok mindenütt:

 

NÉMET ULTIMÁTUM. FRANCIAORSZÁG MOZGÓSÍT!

 

Több napon keresztül (négy nap, ugye?, nem emlékszem a pontos dátumokra) fura, elfojtott érzésünk volt, várakozásteljes némaság, vihar előtti csend ült a városon, mintha egész Anglia hallgatott és fülelt volna. Emlékszem, nagy volt a forróság. Dolgozni is alig tudtunk, pedig a környéken mindenki, akinek volt fölös öt shil­lingje, szaladt venni konzerveket, lisztet és zabpelyhet. De mi mintha túl lázasak lettünk vol­na a munkához, csak izzadtunk és vártunk. Es­ténként az emberek lementek a vonatállomás­ra, és vadállatok módjára összeverekedtek az esti újságokon, amik a londoni szerelvénnyel érkeztek. És aztán egy délután a főutcán egy fiú szaladt végig, keze újságokkal volt tele, az em­berek meg kiálltak az ajtóba, és átkiabáltak az utca túloldalára. Mindenki azt kiabálta, hogy „Beléptünk! Beléptünk!”. A fiú kihúzott egy plakátot a kötegből, és felragasztotta a szem­közti bolt portáljára:

 

ANGLIA HADAT ÜZEN NÉMETORSZÁG­NAK

 

Mindkét segédtársammal kirohantunk az ut­cára, és ujjongtunk. Mindenki ujjongott. Igen, ujjongott. De az öreg Grimmett, bár már így is elég sokat hozott neki a konyhára a háborús pánik, tartotta magát a liberális elveihez, „nem értett egyet” a háborúval, és azt mondta, randa egy ügy lesz.

Két hónappal később már a seregben voltam. Hét hónappal később pedig Franciaországban.

 

[8] Csak 1916 vége felé sebesültem meg.

Éppen elhagytuk a lövészárkot, és úgy másfél kilométerre a front mögött meneteltünk egy úton, amit biztonságosnak hittünk, de úgy tű­nik, a németek valamikor korábban lőtávolságon belül kerültek. Hirtelen elkezdtek gráná­tokkal lőni minket – nehéz, nagy erejű tölté­nyek voltak, és körülbelül csak percenként lőt­tek ki egyet. Hallottuk az ismert fííííííííííííí han­got, majd a BUMM-ot egy tőlünk jobbra eső mezőn. Azt hiszem, a harmadik kapott el. Ahogy meghallottam, tudtam, hogy rajta áll a nevem. Állítólag mindig tudja az ember. Nem úgy szólt, ahogy az összes többi gránát. Ez így szólt: „Elkaplak, te szemét, te, te szemét, TE!” Mindez három másodperc leforgása alatt. És az utolsó TE volt a robbanás.

Úgy éreztem, elsöpör egy hatalmas levegő­kéz. Majd hirtelen földet értem az út melletti árokban, régi konzervdobozok tömegei, fatörmelék, rozsdás szögesdrót, ürülék, üres töl­ténytárak és egyéb mocsok között, és úgy érez­tem, szétszakadtam, összetörtem. Amikor ki­húztak, és valamelyest letakarítottak, rájöttek, hogy nem túl súlyos a sérülésem. Csak apró repeszdarabok fészkelték be magukat a fene­kem egyik oldalába, és lábaim hátuljába. Sze­rencsére azonban az eséstől eltört egy bordám, pont elég súlyossá téve a helyzetet ahhoz, hogy visszaküldjenek Angliába. A telet az East-bourne-höz közeli dombságban felállított kór­házi táborban töltöttem.

Emlékeznek a háború alatt működő kórházi táborokra? A fakunyhók hosszú sora mint meg­annyi csirkeól díszelgett a megveszekedetten fagyos dombok legtetején – a „déli partnak” hívták a helyet, és sokat tűnődtem, vajon akkor milyen lehet az északi –, ahol a szél mintha egyszerre minden irányból fújná át az embert. Fakókék öltönyös, piros nyakkendős emberek rajai mászkáltak fel-alá, szélvédett helyet ke­resve, de hiába. Néha kettes sorokban körbe­vezették az eastbourne-i elegáns fiúiskolák ta­nulóit, akik aztán cigit és mentolos cukorkát osztogattak „sebesült honvédeinknek”, ahogy hívtak minket. Nyolcéves, pirospozsgás gyere­kek léptek oda a fűben üldögélő sebesültek csoportjaihoz, kinyitottak egy csomag Woodbine-t, és nagy komolyan kiosztottak fejenként egy cigit, mintha majmokat etetnének az állat­kertben. Aki elég erős volt, az kilométereket sétált a dombokon át, hátha összefut egy lánnyal. Lányból sohasem lehetett elég. A tábor alatti völgyben volt egy kis csalitos, és jóval al­konyat előtt már minden fát egy párocska tá­masztott, néha, ha a fa kellően vastag volt, két oldalról is. Az én legfőbb emlékem azokból az időkből, hogy ülök egy rekettyebokor tövében a jéghideg szélben, az ujjaim annyira el vannak fagyva, hogy már nem hajlanak, és a mentolos cukorka íze tölti be a számat. Tipikus közka­tona-emlékkép. De amúgy meg búcsút mond­tam a közlegényi életnek. Megsebesülésem előtt nem sokkal a parancsnokom kinevezésre javasolt. Ekkor már olyan hiány volt tisztekből, hogy bárkit kineveztek volna, aki olvasni tudott. A kórházból egyenesen egy Colchesterhez közeli tiszti kiképzőtáborba mentem.

Különös, mit művelt az emberekkel a há­ború. Alig három éve még ifjú és virgonc boltossegéd voltam, fehér kötényben hajlongtam a pult felett, „Igen, asszonyom! Hogyne, asszo­nyom! Ezenkívül, asszonyom?”, fűszeresi kar­rier állt előttem, és körülbelül annyi eséllyel pályáztam a tiszti rangfokozatra, mint a lovagi címre. Most meg itt parádéztam a tábori sap­kámban, sárga gallért viseltem, és megtettem minden tőlem telhetőt a többi tartalékos tiszt között, akiknek némelyike még csak nem is tartalékos volt. És – itt a lényeg – egyáltalán nem furcsállottam a dolgot. Akkoriban semmi nem tűnt furcsának.

Mintha elkapott volna minket egy hatalmas gépezet. Az ember nem szabad akaratából cse­lekedett, ugyanakkor esze ágában nem volt eb­ből kitörni. Ha ez nem így volna, egyetlen há­ború sem tarthatna három hónapnál tovább. A hadsereg egyszerűen összecsomagolna és ha­zamenne. Miért vonultam be? És miért vonult be a másik egymillió hülye még a kötelező ka­tonai szolgálat előtt? Részben a móka kedvé­ért, részben pedig az „Anglia, én Angliám”, az „uralkodj, Britannia”, és a többi maszlag mi­att. De meddig tartott? A legtöbb ismerősöm­nél teljesen elmúlt, még mielőtt Franciaor­szágba ért volna. A lövészárokban nem haza­fiak voltak, senki nem utálta a Kaisert, tojtak a hős kis Belgiumra meg a németekre, akik Brüsszel utcáin apácákat erőszakolnak meg az asztal tetején (mindig „az asztal tetején”, mintha ez még rontott volna a dolgon). Ugyanakkor senkinek eszébe se jutott megszökni. Ha egy­szer elkapott a gépezet, azt tett veled, amit akart. Felkapott és olyan helyekre és helyze­tekbe lökött minket, amilyenekre álmunkban sem gondoltunk, és ha egyszer a Holdra lök, azt se találtuk volna különösebben említésre méltónak. Bevonulásom napján régi életem vé­get ért. Mintha semmi közöm nem lett volna többé hozzá. Vajon elhiszik-e nekem, hogy az­után már csak egyszer mentem vissza Alsó-Binfieldbe, anyám temetésére? Ma hihetetlen­nek hangzik, de akkor eléggé magától értetődő volt. Bevallom, részben Elsie miatt történt így, akinek persze két-három hónap elteltével nem írtam többet. Nyilván összejött valaki mással, de nem akartam vele találkozni. Máskülönben talán hazamentem volna a szabadnapjaimon meglátogatni anyámat, akit a frász kitört, ami­kor bevonultam, de büszke lett volna egyen­ruhás fiára.

Apám 1915-ban halt meg. Éppen Francia­országban voltam. Nem túlzok, amikor azt mondom, apám halála most jobban fáj, mint akkor. Akkor pusztán rossz hír volt, amit csak­nem közönnyel fogadtam, kiüresedve, apatikusan, ahogy minden mást fogadtunk a lövész­árokban. Emlékszem, elmásztam a fedezék be­járatáig, hogy a fényben el tudjam olvasni a levelet, emlékszem anya könnyfoltjaira a pa­píron, a térdemben érzett fájdalomra és a sár szagára. Apa életbiztosítása nagyrészt el lett zá­logosítva, a bankban viszont maradt egy kis pénzünk, a Sarazin pedig megvásárolta az árukészletet, és még egy kis összeget is fizetett a bolt eszmei értékéért. Egy szó, mint száz, anyának a bútor mellett valamivel több mint kétszáz fontja maradt. Átmenetileg az unoka­testvérénél szállt meg, akinek lelkes gazda férje volt, és elég jól éltek a háborúból, Doxley kö­zelében, pár kilométerrel Waltonon túl. „Át­menetileg.” Minden ideiglenesnek tűnt akkor. Régen, azaz valójában alig egy évvel korábban, az egész ügy megdöbbentő sorscsapás lett vol­na. Apa meghalt, a boltot eladták, anyának kétszáz font minden megmaradt vagyona: ki­rajzolódott volna egy tizenöt felvonásos tragé­dia, melynek utolsó felvonásában koldust te­metnek. De a háború és az érzés, hogy nem va­gyunk a magunk urai, minden másra árnyékot vetettek. Az embereknek már nem jutottak eszébe olyanok, mint csőd vagy dologház. Még anyával is ez volt a helyzet, akinek, Isten a megmondhatója, csak nagyon halvány fogal­mai voltak a háborúról. Ráadásul ekkor már haldoklott, bár még egyikünk sem tudott róla.

Az eastbourne-i kórházban meglátogatott. Több mint két éve nem láttam, és megrendített a külseje. Haloványabb lett, és mintha össze­ment volna. Ez részben azért volt, mert meg­nőttem, világot láttam, így minden kisebbnek tűnt, de kétségtelenül lefogyott, és sápadtabb lett. A maga régi fecsegő módján beszélt Martha néniről (az unokatestvér, akinél lakott), hogy mi változott Alsó-Binfieldben a háború kitörése óta, a fiúkról, akik „elmentek” (azaz bevonultak), a „bosszantó” emésztési zavarai­ról és szegény apa sírjáról, meg hogy milyen szép halott volt. A megszokott hang volt, a hang, amit éveken át hallgattam, és mégis mintha egy kísértet hangja lett volna. Már semmi közöm nem volt hozzá. Úgy élt az em­lékeimben, mint hatalmas, nagyszerű, gondos­kodó teremtés, kicsit mint egy hajó orrszobra, kicsit, mint egy kotlós, de végtére nem volt több egy fekete ruhás, apró öregasszonynál. Minden megváltozott, minden elhomályosult. Ekkor láttam élve utoljára. A colchesteri ki­képzőiskolában kaptam a táviratot, hogy na­gyon beteg, és azonnal egy hét sürgős eltávo­zást kértem. De elkéstem. Mire Doxleyba ér­tem, már meghalt. Amit ő és mindenki más emésztési zavarnak hitt, valójában daganat volt, és egy hirtelen jött gyomorhurut adta meg a kegyelemdöfést. Az orvos vigasztalni próbált, mondván, a daganat „jóindulatú” volt, ami számomra abszurd szónak tűnt, tekintve, hogy belehalt.

Nos, eltemettük apa mellé, és ekkor láttam utoljára Alsó-Binfieldet. Sokat változott, már ez alatt a három év alatt is. Egyes boltokat be­zártak, mások fölé új név került. Szinte egy fér­fi sem volt már a városban azok közül, akiket fiúként ismertem, néhányuk meg is halt. Sid Lovegrove a somme-i csatában maradt. Ginger Watson, a parasztfiú, aki évekkel korábban a Fekete Kéz tagja volt, aki élve kapott el nyu­lakat, Egyiptomban esett el. Az egyik fiú, aki velem dolgozott Grimmettnél, mindkét lábát elveszítette. Az öreg Lovegrove bezárta a bolt­ját, és egy Waltonhoz közeli lakban élt sovány­ka évjáradékból. Az öreg Grimmett ugyanakkor megtollasodott a háborúból, nagy hazafi lett, és tagja a helyi testületnek, amelyik a lelkiis­mereti szolgálatmegtagadókat hallgatta ki. Amitől mindennél jobban üresnek és elhagya­tottnak tűnt a város, az a lovak gyakorlatilag teljes hiánya volt. Már rég elrekviráltak minden olyan lovat, amit még volt értelme elvenni. A konflis még megvolt, de a jószág, ami húzta, már csak a kocsirúdnak köszönhetően bírt állva maradni. A temetés előtti bő órát avval töltöttem, hogy a városban kószáltam, és az egyenruhámban páváskodva odaköszöngettem embereknek. Szerencsére Elsie-be nem botlot­tam bele. Láttam a változásokat, mégis, mint­ha nem láttam volna őket. Máson járt az eszem, elsősorban annak örültem, hogy látják az alhadnagyi egyenruhámat, a fekete karsza­lagomat (ami igen elegánsan mutat a khakin), és az új szövetnadrágomat. Még a sír mellett állva is a szövetnadrág járt a fejemben. És ak­kor rádobtak egy kis földet a koporsóra, én meg hirtelen ráeszméltem, mit is jelent, ami­kor az ember anyja két méter föld alatt fekszik, és mintha viszketni kezdett volna a szemem és az orrom, de a szövetnadrág még ekkor sem tűnt el teljesen a gondolataimból.

Ne higgyék, hogy nem érintett meg anyám halála. Megérintett. Már nem voltam a lövész­árokban, tudtam bánkódni a halálon. Ami vi­szont teljesen hidegen hagyott, valójában nem is érzékeltem, az a régi, jól ismert életem el­múlása volt. A temetés után Martha néni, aki igencsak büszke volt „igazi tiszt” unokaöccsére, és nagy felhajtást csinált volna a temetés körül, ha engedem, busszal visszament Doxleyba, én pedig az állomásra vitettem magam a konflissal, hogy London, majd Colchester felé vegyem az irányt. Elhaladtunk a bolt előtt. Senki nem használta apa halála óta. Be volt zárva, a kirakatüveg feketéllett a portól, az „S. Bowling” feliratot pedig lángvágóval leégették a névtábláról. Hát, itt állt a ház, ahol gyerek voltam, majd fiú, majd fiatalember, ahol a konyhaföldön mászkáltam, és szimatoltam a baltacím illatát, és olvastam a Rettenthetetlen Donovant, ahol az általános iskolai leckéket írtam, kenyérgyurmát készítettem, biciklide­fektet javítottam, és felpróbáltam első álló­galléromat. Örök volt szememben a ház, akár a piramisok, mostantól meg csak a véletlen műve lehet, ha valaha újra átlépem küszöbét. Apa, anya, Joe, a kifutófiúk, Karmos, az öreg terrier, Foltos, aki Karmos után jött, Jackie, a süvöltő, a macskák, az egerek a pajtában – nin­csenek többé, mind porrá lett. Én meg fütyül­tem minderre. Sajnáltam, hogy anya meghalt, még azt is, hogy apa meghalt, de agyam mind­végig más dolgokon járt. Kicsit büszke voltam, hogy bérkocsiban látnak, ehhez még nem szok­tam hozzá, elmerengtem a szövetnadrágom szabásán, a tiszti lábszárvédőmön, mely finom anyagból készült, nem abból az érdes holmi­ból, mint a bakáké, és eszembe jutottak a töb­biek Colchesterben, a hatvan font, amit anya hagyott, meg a muri, amit majd csapunk be­lőle. És hálát adtam Istennek, amiért nem fu­tottam össze Elsie-vel.

A háború rendkívüli dolgokat művelt az em­berekkel. És időnként még a halál módjánál is rendkívülibb volt az életbenmaradás módja. Mintha egy nagy szökőár sodorná az embert a halál felé, majd hirtelen belökné egy holtágba, ahol hihetetlenül értelmetlen munkát végez egy kis mellékes kereset fejében. Munkaszolgá­latos zászlóaljak építettek sehova sem vezető utakat a sivatagon keresztül, embereket hagy­tak magukra óceáni szigeteken, hogy évekkel korábban elsüllyesztett német cirkálókat figyel­jenek, különböző minisztériumok létesültek hi­vatalnokok és gépírók tömegeit foglalkoztatva, és valami tehetetlenségi erőnél fogva még a funkciójuk megszűnése után is évekig működ­tek. A hatóságok éveken át megfeledkeztek értelmetlen pozíciókba ültetett embereikről. Velem is éppen ez történt, máskülönben jó eséllyel már nem volnék a világon. Az egész eseménysor felettébb érdekes.

A kinevezésem kihirdetése után nem sokkal tiszteket kerestek a hadtápba. Ahogy a kikép­zőtábor parancsnoka megtudta, értek vala­mennyire az élelmiszeriparhoz (nem árultam el, hogy valójában pultos voltam), szólt, hogy küldjem be a nevem. Simán be is jutottam, és éppen indultam volna valahova Közép-Ang­liába, egy másik kiképzőiskolába hadtápos tisz­tek számára, amikor élelmiszeriparban jártas fiatal tisztet kerestek, aki Sir Joseph Cheam, egy hadtápos nagykutya személyi titkára len­ne. Isten tudja, miért pont engem választottak, de így történt. Azóta is úgy vélem, hogy össze­keverték a nevem valaki máséval. Három nappal később Sir Joseph irodájában tisztelegtem. Szikár, egyenes tartású, őszülő, igen jóképű öregfiú volt, és tiszteletet parancsoló orra azonnal mély benyomást tett rám. Úgy festett, mint a tökéletes hivatásos katona, a lovagrend-parancsnok, a különleges hadszolgálat kitün­tetett tisztje, és akár ikertestvére lehetett volna a de Reszke-hirdetésben lévő fickónak, bár a magánéletben elnök volt az egyik nagy élelmi­szerüzlet-láncnál, amelyik a róla elnevezett bér­csökkentő módszernek köszönhette világhírét. Amikor beléptem, abbahagyta az írást, és vé­gigmért.

– Maga úriember?

– Nem, uram,

– Helyes. Akkor talán el lesz végezve a munka.

Körülbelül három percébe tellett kisajtolnia belőlem, hogy nincs titkári tapasztalatom, nem tudok se gyorsírni, se gépírni, és heti huszon­nyolc shillinges fizetésért dolgoztam egy élel­miszerüzletben. Ennek ellenére azt mondta, jó leszek, és túl sok úriember van ebben az isten­verte hadseregben, és régóta keres valakit, aki tíznél tovább tud számolni. Tetszett nekem ez az ember, és szívesen dolgoztam volna neki, de ebben a pillanatban a háborút működtető ti­tokzatos erők ismét szétválasztottak minket. Egy Nyugati Parti Védelmi Erőnek nevezett valamit kezdtek kiépíteni, vagyis inkább be­szélni kezdtek róla, és született valami homá­lyos elképzelés arról, hogy élelmiszerraktárakat és egyéb készleteket telepítsenek a partvonal különböző pontjain. Elvileg Sir Joseph felelt az Anglia délnyugati sarkában lévő raktárakért. Felvételem másnapján elküldött, hogy nézzek rá az észak-cornwalli parton elhelyezkedő Ti­zenkét Mérföld Raktár nevű hely készleteire. Jobban mondva azt kellett kiderítenem, hogy léteznek-e egyáltalán készletek. Úgy tűnt, eb­ben senki nem biztos. Épphogy odaértem, és megállapítottam, hogy a készlet tizenegy darab marhahúskonzervből áll, amikor táviratot kap­tam a Hadügyminisztériumtól, miszerint ve­gyem át az irányítást a Tizenkét Mérföld Rak­tár felett, és további értesítésig maradjak ott. Visszasürgönyöztem: „Nincs készlet a Tizenkét Mérföld Raktárban.” Elkéstem. Másnap meg­jött a hivatalos levél, mely arról tájékoztatott, hogy én vagyok a Tizenkét Mérföld Raktár pa­rancsnoka. És evvel tulajdonképpen véget is ér a történet. A háború hátralevő részét a Ti­zenkét Mérföld Raktár parancsnokaként töl­töttem.

Jó ég tudja, mi folyt az egész hátterében. Fo­galmam sincs, mi volt a Nyugati Parti Védelmi Erő, illetve milyen célt volt hivatott szolgálni. Soha senki nem állította, hogy tudná, már akkor sem. Létezni nem létezett, ez biztos. Egy ötlet volt mindössze, ami átsuhant valakinek az agyán – gondolom, valami rémhírfoszlány kap­csán, miszerint a németek Írországon keresztül készülnek támadni –, és a partvonal mentén lé­tesített élelmiszerraktárak szintén csak a kép­zelet szüleményei voltak. Az egész három napig tartott, mint valami buborék, majd elfelejtő­dött, és vele felejtődtem én is. Azt a tizenegy marhahúskonzervet is néhány tiszt hagyta ott, akik korábban jártak arra más titokzatos külde­téssel. Ugyancsak otthagytak egy nagyon süket öregembert, aki a Lidgebird honvéd névre hallgatott. Soha nem jöttem rá, mi lehetett Ligdebird feladata. Vajon elhiszik-e nekem, hogy 1917 közepétől 1919 elejéig azt a tizen­egy marhahúskonzervet őriztem? Valószínűleg nem, pedig így van. És akkoriban még ez sem tűnt különösebben furcsának. 1918-ra az em­ber leszokott az ésszerűség elvárásáról.

Havonta kaptam egy hatalmas hivatalos űr­lapot, melyen jelentenem kellett a darabszámát és az állapotát a felügyeletem alatt lévő csákányoknak, gyalogsági ásóknak, szögesdrót-tekercseknek, pokrócoknak, vízálló sátorlapok­nak, elsősegélykészleteknek, hullámvasleme­zeknek, valamint szilva- és almalekvárüvegek­nek. Egyszerűen mindenhova beírtam, hogy „nincs”, és visszaküldtem a nyomtatványt. So­ha semmi nem történt. Fent Londonban vala­ki csendesen dossziékba rakta az űrlapokat, majd kiküldött újakat, majd dossziéba rakta azokat is és így tovább. Így mentek a dolgok. A titokzatos fejesek, akik a háborút igazgatták, elfelejtkeztek a létezésemről. Kimentem a fe­jükből. Holtágban voltam, mely nem vezetett sehova, de két év Franciaország után nem is égett bennem annyira a hazafiság, hogy ki akarjak belőle kerülni.

Kihalt szakaszán voltam a partnak, egyetlen teremtett lelket nem láttam soha, leszámítva néhány bugrist, akik a háborúról se nagyon hallottak. Négyszáz méterre, egy pici hegy tö­vében a tenger morajlott, és verdeste a hatalmas homokfövenyeket. Az év kilenc hónap­jában esett az eső, a maradék háromban pedig tomboló szél fújt az óceán felől. Semmi nem volt, kivéve Lidgebird honvédot, magamat, két barakkot – ebből az egyik egész elfogadható kétszobás barakk volt, itt laktam én –, és a tizenegy marhahúskonzervet. Lidgebird mo­gorva vén róka volt, soha semmit nem tudtam belőle kihúzni, kivéve, hogy a háború előtt pa­rasztgazda volt. Érdekes volt figyelni, milyen gyorsan tér vissza a megszokott kerékvágásba. Még mielőtt megérkeztem volna a Tizenkét Mérföld Raktárba, már felásott egy részt az egyik barakk körül, ahova krumplit ültetett, majd ősszel újabb darabka földet ásott fel, míg úgy fél hold került megmunkálás alá, 1918 ele­jén pedig tyúkokat kezdett tartani, elég szép számot érve el a nyár végére, és év vége felé az isten tudja, honnan, hirtelen egy disznót ke­rített. Nem hinném, hogy eszébe jutott volna azon töprengeni, mi az ördögöt keresünk mi ott, mi az a Nyugati Parti Védelmi Erő, és létezik-e egyáltalán. Nem lepne meg, ha kide­rülne, hogy még mindig a Tizenkét Mérföld Raktár hűlt helyén él, disznót tart, és krumplit termeszt. Remélem, így van. Sok szerencsét kívánok neki.

Időközben rákaptam valamire, amit soha az­előtt nem volt lehetőségem főállásban végezni – olvastam.

A tisztek, akik korábban jártak arra, otthagy­tak pár könyvet, főleg a filléres sorozatokból, és majdnem mind az akkoriban sokat olvasott maszlagok közül való volt, Ian Hay, Sapper, a Craig Kennedy-detektívtörténetek, meg a töb­bi. De valamikor járt ott valaki, aki tudta, mi­lyen könyveket érdemes elolvasni és milyene­ket nem. Nekem akkoriban fogalmam sem volt róla. Addig önként csak krimiket olvastam, meg egyszer egy amolyan mocskos szexköny­vet. A jó ég a megmondhatója, ma sem vagyok éppen kifinomult, de ha akkor azt mondják nekem, nevezzek meg egy „jó” könyvet, azt felelem Az asszony, akit mellém adtál vala, vagy (a plébános emlékére) Szezámok és liliomok. Mindenesetre az számított „jó” könyvnek, amit az embernek semmi kedve nem volt el­olvasni. Csakhogy most itt álltam, olyan mun­kakörben, ahol a semminél is kevesebbet kel­lett csinálnom, a tenger morajlott a parton, az eső pedig ömlött le az ablakokon – és egy egész sor könyv nézett velem szembe egy ideiglenes polcról, amit a barakk falára eszkábált valaki. Természetes, hogy elkezdtem őket sorban vé­gigolvasni, eleinte annyira próbálva válogatni közöttük, mint egy disznó, aki áttúrja a sze­métdombot.

Volt azonban köztük három-négy könyv, ami eltért a többitől. Nem, ne értsenek félre! Ne­hogy azt higgyék, hirtelen felfedeztem Marcel Proustot vagy Henry Jamest, vagy valakit. El sem olvastam volna őket. Ezek a könyvek csep­pet sem voltak magasröptűek. De olykor-olykor az ember ráakad egy könyvre, ami pont az ő pillanatnyi szellemi színvonalán íródott, de annyira, mintha kimondottan neki írták volna. Az egyik H. G. Wells Mr. Polly-ja volt, olcsó, egyshillinges kiadásban, mely kezdett darabokra hullani. El tudják-e vajon képzelni, mi­lyen hatással volt rám, aki egy boltos fiaként nevelkedtem egy vidéki városban, majd bele­botlottam egy ilyen könyvbe? Aztán Compton Mackenzie Sötét utcá-ja. Az évad botránya volt pár évvel korábban, és még én is hallottam róla kósza híreket Alsó-Binfieldben. Aztán Conrad-tól a Győzelem, annak bizonyos részei untattak. De az ilyen könyvek elgondolkodtatják az em­bert. Aztán volt egy kék borítójú magazin régi száma, amiben leközöltek egy D. H. Lawrence-novellát. A címére nem emlékszem. Egy sor­köteles német katonáról szólt, aki lehajítja a törzsőrmestert az erőd faláról, majd megszö­kik, és a barátnője hálószobájában kapják el. Sok fejtörést okozott. Nem értettem, miről is szól az egész, de maradt bennem egy halvány érzés, hogy szeretnék még ilyeneket olvasni.

Nos, több hónapon át faltam a könyveket, mintha fizikai éhség hajtott volna. A Dick Donovan-os időszakom óta most először kaptam rá igazán az olvasásra. Eleinte nem is tudtam, hogyan lehet könyvekhez jutni. Azt hittem, csak megvenni lehet őket. Ami érdekes, szerin­tem. Látszik, mennyi múlik a neveltetésen. Gondolom, a középosztálybeli gyerekek, az évi ötszáz fontos középosztály gyerekei már a böl­csőben hallanak a könyvtárakról meg a Times könyvklubjáról. Kis idő múltán már én is meg­ismerkedtem a könyvkölcsönzés fogalmával, és beiratkoztam a Mudie-ba, meg egy másik könyvtárba Bristolban. És miket olvastam össze a következő bő egy évben! Wells, Conrad, Kipling, Galsworthy, Barry Pain, W. W. Jacobs, Pett Ridge, Oliver Onions, Compton Mackenzie, H. Seton Merriman, Maurice Baring, Stephen McKenna, May Sinclair, Ar­nold Bennett, Anthony Hope, Elinor Glyn, O. Henry, Stephen Leacock, sőt Silas Hocking és Gene Stratton Porter. Vajon Önöknek hány név ismerős a listából? A könyvek jó részét, amiket akkor komolyan vettünk, mára elfelej­tették. De én eleinte úgy nyeltem őket, mint a bálna, aki egyszer csak egy rákraj közepén ta­lálja magát. Egyszerűen dőzsöltem a könyvek­ben. Kis idő múltán persze kezdtem kifino­mulni, és már meg tudtam különböztetni a szennyirodalmat az igazi irodalomtól. Megsze­reztem Lawrence-től a Szülők és szeretők-et, még többé-kevésbé élveztem is, és nagyon tet­szett OscarWilde Dorian Gray-e meg Stevenson Új Ezeregyéjszaka című könyve. Az írók közül Wells tette rám a legnagyobb hatást. Elolvastam az Esther Waters-t George Moore-tól, ami tetszett, és nekifutottam Hardy több regényének is, de mindig elakadtam a köze­püknél. Még Ibsennel is próbálkoztam, és kör­vonalazódott bennem egy gondolat, miszerint Norvégiában mindig esik.

Bizarr volt, tényleg az. Már akkor is bizarrnak éreztem. Alhadnagy voltam, szinte alig maradt valami a tájszólásomból, különbséget tudtam tenni Arnold Bennett és Elinor Glyn között, pedig alig telt el négy év azóta, hogy fehér kötényben szeleteltem a sajtot a pult mögött, arról ábrándozva, hogy egyszer majd főfűszeres leszek. Ha mérleget akarok készí­teni, azt hiszem, el kell ismernem, a háború nekem nemcsak ártott, de használt is. Min­denesetre az a regények olvasásával töltött év volt az egyedüli igazi oktatás az életemben, már ami a könyvből tanulást illeti. Megmoz­gatta az agyam. Szemléletet adott, amolyan dolgokat megkérdőjelező szemléletet, amivel valószínűleg nem rendelkeznék, ha normális, ésszerű életet éltem volna. De – vajon megér­tik-e, amit mondok – amitől igazán megváltoz­tam, ami igazán nagy hatást tett rám, az nem is annyira az olvasás volt, hanem inkább az akkori életem fülledt céltalansága.

Akkor, 1918-ban, csakugyan kimondhatatla­nul céltalan volt. Ültem egy barakk tűzhelye mellett, és regényeket olvastam, miközben pár száz kilométerre Franciaországban ropogtak a puskák, és nyomorult srácokat, akik félelmük­ben összevizelték a szalmazsákjaikat, tömege­sen küldtek a géppuskatűzbe, mintha csak kok­szot lapátoltak volna a kazánba. Én a szeren­csések közé tartoztam. A fejesek már nem tar­tottak szemmel, én meg a lakályos kis rejtek­helyemen pénzt kerestem egy nem létező munkával. Néha pánikba estem, és megpróbál­tam elérni, hogy eszükbe jussak, és kikotorja­nak, de hiába. Havonta egyszer jöttek az érdes, szürke papírra nyomott hivatalos űrlapok, én kitöltöttem és visszaküldtem őket, majd újabb űrlapok érkeztek, azokat is kitöltöttem és visszaküldtem, és ez így ment tovább. Az egész­nek annyi értelme volt, mint egy elmebajos álmának. Mindennek a hatása, plusz a köny­vek, amiket olvastam, arra sarkalltak, hogy mindent kétkedéssel fogadjak.

Nem voltam egyedül. A háború tele volt el­varratlan szálakkal és befejezetlen történetek­kel. Ekkorra már szó szerint milliók futottak ilyen vagy olyan holtágra. Komplett hadse­regek rohadtak frontokon, amelyeknek már a nevére sem emlékezett senki. Hatalmas mi­nisztériumokban dolgozó hivatalnokok és gép­írók hadai tornyozták a papírt heti két fontért, vagy akár többért. Sőt mi több, pontosan tud­ták, hogy mindössze papírt tornyoznak. Már senki sem hitte a kegyetlenkedésekről szóló híreket, vagy a hős kis Belgium szöveget. A ka­tonák a németeket rendes fickóknak tartották, a franciákat meg utálták, mint a bűnt. Minden altiszt úgy tekintett a vezérkarra, mint értelmi fogyatékosok gyülekezetére. A kétkedés hullá­ma söpört végig Anglián, és még a Tizenkét Mérföld Raktárig is eljutott. Túlzás lenne azt állítani, hogy a háborútól az embereknek magasröptű gondolatai támadtak volna, de átme­netileg nihilisták lettek tőle. Olyanok, akik nor­mális életkörülmények között annyi hajlamot mutattak volna az önálló gondolkodásra, mint a marhafaggyú, bolsikká váltak pusztán a há­borútól. Mi lennék én most, ha nem lett volna háború? Nem tudom, de valami más, mint ami vagyok. Akivel történetesen nem végzett a háború, azt jó eséllyel elgondolkodtatta. Az után a kimondhatatlanul elmebeteg zűrzavar után már nem lehetett úgy tekinteni a társa­dalomra, mint valami örök, megkérdőjelezhe­tetlen dologra, mint egy piramisra. Már tud­tuk, hogy csak kupleráj.

 

[9] Régi, megszokott életemből a háború ra­gadott ki, az utána jövő fura időszakban pedig majdnem teljesen elfelejtettem.

Tudom, hogy bizonyos értelemben soha semmit nem felejtünk el. Emlékszünk a na­rancshéjra, ami a csatornában úszott tizenhá­rom éve, meg a színes plakátra Torquay-ról, amit egy vasúti váróteremben láttunk. De nem az ilyen emlékekről beszélek. Bizonyos érte­lemben emlékeztem az alsó-binfieldi régi na­pokra. Emlékeztem a horgászbotomra, a baltacim illatára, anyára a barna teáskanna mögött, Jackie-re, a süvöltőre és a vályúra a piactéren. De mindez nem volt már eleven az emlékeze­temben. Távoli dolgok voltak, olyanok, amik­kel már végeztem. Eszembe se jutott volna, hogy valaha is vissza akarok majd menni.

Furcsa időszak volt a háborút követő néhány év, már-már furcsább, mint a háború maga, csak nem emlékszünk rá annyira elevenen. Egészen más módon, de a mindenben való kételkedés érzése erősebb volt, mint valaha. Férfiak millióit rúgták ki hirtelen a hadsereg­ből, és rá kellett jönniük, hogy az ország, amiért harcoltak, nem tart rájuk igényt, Lloyd George és a cimborái pedig jól elbántak min­den még meglévő illúzióval. Egykori szolgá­latosok hadai masíroztak fel-alá perselyeket rázva, álarcos nők énekeltek az utcákon, és tiszti zubbonyos férfiak tekerték a kintornát. Mintha Angliában mindenki tolongott volna, hogy dolgozhasson, engem is beleértve. De ne­kem több szerencsém volt, mint a többségnek. Kaptam egy kis jutalmat a sérülésemért, ami a háború utolsó évében félrerakott pénzemmel együtt (nem adódott sok lehetőség, hogy elköltsem), nem kevesebb, mint háromszázötven fontra rúgott. Szerintem igen érdekes megfi­gyelni, hogyan reagáltam. Ott álltam, éppen elég pénzzel ahhoz, hogy belevágjak abba, amire neveltek, és amiről éveken át álmodoz­tam – azaz, boltot nyitni. Szép kis tőkém volt. Ha az ember kivárja az alkalmat, és nyitva tart­ja a szemét, egész csinos kis üzleteket lehet találni háromszázötven fontért. De ha hiszik, ha nem, eszembe se jutott. Nemcsak hogy nem próbáltam meg boltot nyitni, de csak évekkel később, úgy 1925 körül merült fel bennem elő­ször, hogy nyithattam volna. Az igazat megvall­va, kiszakadtam a boltosok világából. Ezt mű­velte az emberrel a hadsereg. Álúriemberekké váltunk, és meg voltunk győződve, hogy min­dig folyik be majd valahonnan egy kis pénz. Ha akkor felvetik nekem, hogy nyissak egy bol­tot — mondjuk, egy trafikot vagy vegyesboltot egy isten háta mögötti faluban –, csak nevet­tem volna. Csillagot viseltem a válllapomon, megnőttek a társadalmi elvárásaim. Ugyanak­kor nem osztottam a volt tisztek között igen gyakori téveszmét, miszerint hátralevő élete­met gines koktélok iszogatásával kellene eltöltenem. Tudtam, hogy munkát kell keresnem. Természetesen az „üzleti életben” – nem tud­tam, pontosan milyen munkát, de valami elő­kelőt és fontosat, valamit, amihez autó jár és telefon, és dauerolt titkárnő, ha lehet. A hábo­rú utolsó bő egy évében sokunknak voltak ilyen látomásai. A bolti felügyelő utazó ügynöknek látta magát, az utazó ügynök pedig ügyvezető igazgatónak. Ezt tette a hadsereg, a csillagok a válllapon, a csekkfüzet, és az olyan szavak, mint az „estebéd”. Mindvégig az a gondolat járt a fejekben – és ez a közlegényekre ugyan­úgy állt, mint a tisztekre –, hogy amikor lesze­relünk, állással várnak majd minket, ami leg­alább annyit hoz a konyhára, mint a zsoldunk. Persze ha nem járnának ilyen gondolatok a fe­jekben, soha senki nem harcolna a háborúban.

Nos, azt az állást nem kaptam meg. Úgy tűnt, senki sem akar évi kétezer fontot fizetni azért, hogy formatervezett irodabútorok között ülve platinaszőke nőknek diktáljak leveleket. Rájöttem arra, amire a volt tisztek háromne­gyede rájött – anyagi szempontból valószínűleg soha nem fogunk olyan jól járni, mint a sereg­ben jártunk. Hirtelen Őfelsége parancsát tel­jesítő úriemberekből nyomorult munkanélkü­liekké váltunk, akikre sehol nem volt szükség. Elvárásaim gyorsan süllyedtek évi kétezerről heti három-négy fontra. De mintha heti há­rom-négy fontos állások se léteztek volna. Min­den elképzelhető állást már betöltöttek férfiak­kal, akik kicsit idősek voltak a harchoz, és fiúk­kal, akik kicsit fiatalok. A szerencsétlen flótások, akik történetesen 1890 és 1900 között születtek, kint rekedtek a hidegben. És még ekkor sem jutott eszembe visszamenni az élelmiszerkereskedelembe. Valószínűleg kaptam volna munkát mint boltossegéd; a vén Grimmett, ha még él és dolgozik (nem álltam kap­csolatban Alsó-Binfielddel, így nem tudtam), jó ajánlólevelet írt volna. De már más világban éltem. Még ha a társadalmi elvárásaim nem nőttek is volna meg, mindazok után, amit lát­tam és átéltem, nehezen tudtam volna elkép­zelni, hogy visszatérjek a pult mögötti régi biz­tonságos életbe. Utazgatni akartam, és nagy pénzeket leakasztani. Elsősorban utazó ügynök akartam lenni, tudtam, hogy az menne nekem.

De nem volt munka utazó ügynökök számára – azaz fizetéssel járó munka. Jutalékos munkák akadtak viszont. Akkoriban indult nagyüzem­ben a csalásnak ez a fajtája. Csodálatosan egy­szerű módja a bevétel növelésének és az áru reklámozásának kockázatvállalás nélkül, s rossz időkben mindig virágzásnak indul. Fizetéssel járó, talán három hónap múlva beinduló mun­kára célozgatva tartják maguknál az embert, és ha megelégeli, mindig akad egy másik szegény ördög, aki kész a helyébe lépni. Természetesen hamarosan én is jutalékért dolgoztam, ami azt illeti, sok munkám volt gyors egymásutánban. Hála istennek, soha nem süllyedtem porszívó­val vagy szótárakkal való házalásig. Viszont utaztam étkészletben, mosóporban, újfajta dugóhúzóban, konzervnyitóban és hasonló szerkentyűkben, és végül irodai kellékekben – gemkapocs, indigó, írógépszalag satöbbi. Nem is ment rosszul. Az a típus vagyok, aki tud jutalékért árulni. Megfelelő a vérmérsék­letem és a modorom. De a tisztes megélhetést meg sem közelítettem. Ilyen munkával nem is lehet – meg persze nem is arra van kitalálva.

Talán összesen egy évig csináltam. Furcsa időszak volt. Jártam az országot, istentelen he­lyeken fordultam meg, olyan közép-angliai vá­rosok kültelkein, amelyekről az ember száz normális emberöltő alatt sem hallana. A rémes panziók, a mindig enyhén pocsolyaszagú lepe­dők és a reggeli tükörtojás, aminek a sárgája a citromnál is halványabb. És a többi szegény, szerencsétlen utazó ügynök, akikbe az ember folyton belefut, molyrágta kabátos és kemény­kalapos, középkorú családapák, akik őszintén hiszik, hogy előbb vagy utóbb betoppan a nagy üzlet, ők meg feltornázzák a jövedelmüket heti öt fontra. És a bolyongás boltról boltra, és a viták a boltosokkal, akik nem kíváncsiak az ember mondanivalójára, és a hátrahúzódás és összemenés, ahányszor ügyfél lép a helyiségbe. Ne higgyék, hogy mindez különösebben za­vart. Vannak emberek, akiknek ez az életmód kész kínszenvedés. Vannak, akik még arra sem képesek, hogy bemenjenek egy boltba és ki­nyissák a táskát, amiben a mintadarabok van­nak, mert közben úgy felhúzzák magukat, mint akik mindjárt becsavarodnak. De én nem ilyen vagyok. Kemény vagyok, rá tudok venni má­sokat, hogy megvegyenek olyasmit, amire nincs szükségük, és az sem zavar, ha arcomba csapják az ajtót. Tulajdonképpen szeretek ju­talékért árulni, feltéve, ha tudom, hogy hasz­not húzok belőle. Nem tudom, vajon sokat ta­nultam-e abban az évben, de rengeteget felej­tettem. A hadimaszlagot kiverték a fejemből, és agyam rejtett zugába raktároztam a gondo­latokat, amelyek regényolvasós tétlen évem alatt születtek. Nem hinném, hogy krimiket leszámítva akár egyetlen könyvet is elolvastam volna, folyton úton voltam. Megszűntem kifi­nomultnak lenni. Lecsúsztam a modern élet realizmusába. És mi a modern élet realizmusa? Hát, elsősorban az eladásért folytatott örökös, eszeveszett küzdelem. A legtöbb embernél ez azt jelenti, hogy önmagukat adják el – azaz állást szereznek, és próbálják megtartani. Sze­rintem a háború óta nem volt olyan hónap, amikor bármilyen tetszőleges üzletágban ne lett volna több ember, mint állás. Evvel együtt megjelent egy különös, borzasztó életérzés. Mint egy süllyedő hajón, ahol tizenkilenc túl­élő van, és tizennégy mentőöv. Azt kérdezik, mi ebben olyan kimondottan modern? Hogy van-e ennek bármi köze a háborúhoz? Hát igen, olyan, mintha volna. Az érzés, hogy szün­telenül harcolni és tolakodni kell, hogy csak az a tied, amit mástól el tudsz venni, hogy valaki mindig lesben áll az állásodra, hogy a jövő hónapban vagy az azutániban leépítések lesz­nek, és ezúttal te repülsz – na ez az, ami es­küszöm, hogy nem volt a háború előtti régi napokban.

Közben amúgy nem ment rosszul a sorom. Kerestem egy keveset, még mindig elég sok pénzem volt a bankban, közel kétszáz font, és nem riasztott a jövő. Tudtam, hogy előbb-utóbb kapok állandó állást. És egy év elteltével a szerencse úgy hozta, hogy valóban kaptam. Azt mondom, a szerencse hozta úgy, de az igazat megvallva, úgyis talpra álltam volna. Nem vagyok az éhenhalós típus. Annyi esélye van, hogy a dologházba kerülök, mint annak, hogy a Felsőházba. Mindig középen helyez­kedem el, az a típus vagyok, aki valami termé­szeti törvény miatt a heti ötfontos szinten álla­podok meg. Amíg még egyáltalán vannak állá­sok, fogadok, hogy egyik az enyém lesz.

Akkoriban gemkapcsokkal és írógépszalagok­kal házaltam. Éppen belógtam egy nagy iro­daházba a Fleet Streeten, ahova amúgy házaló ügynökök nem léphettek be, de sikerült elér­nem, hogy a liftes fiú csak aktatáskának higgye a mintaárus táskámat. A folyosón egy kis fog­krémcég irodáit kerestem, amit valaki a figyel­membe ajánlott, amikor észrevettem, hogy egy nagyon nagy fejes jön velem szembe. Egyből tudtam, hogy nagyfejes. Tudják, ezek a nagy üzletemberek mintha több helyet foglalnának, és mintha hangosabban lépnének, mint a kö­zönséges emberek, és ötven méterről érezni a pénzerőteret, amit kibocsátanak. Már majd­nem mellém ért, amikor láttam; hogy nem más, mint Sir Joseph Cheam. Persze civilben volt, de könnyen felismertem. Gondolom, va­lami üzleti konferenciára jött. Néhány hivatal­nok vagy titkár, vagy mi követte, és bár Sir Joseph nem viselt uszályt, az embernek mégis az az érzése támadt, hogy azt tartják. Persze azonnal félreugrottam. De bármilyen furcsa, megismert, jóllehet évek óta akkor látott elő­ször. Meglepetésemre megállt, és megszólított.

– Nézzenek oda! Találkoztunk már valahol. Hogy is hívják? A nyelvemen van.

– Bowling, uram. Hadtápos voltam.

– Hát persze. A fiú, aki azt mondta, hogy nem úriember. Mi járatban van itt?

Megmondhattam volna neki, hogy írógép­szalagot árulok, és akkor talán evvel vége is a történetnek. De hirtelen jött az ihlet, ami néha elönti az embert – úgy éreztem, ha megfele­lően viselkedem, hasznot tudok húzni a szituá­cióból. Inkább azt mondtam:

– Ami azt illeti, uram, munkát keresek.

– Munkát, csakugyan? Hmm. Nem könnyű manapság.

Egy másodperc alatt végigmért. A két uszály­hordó időközben kicsit eloldalgott tőlünk. Ahogy vizslatott, figyeltem igen jóképű idős vonásait, a dús ősz szemöldököket, az intelli­gens orrot, és rájöttem, hogy segíteni akar ne­kem. Különös a gazdagok hatalma. Majdnem elmasírozott mellettem, hatalommal és dicső­séggel övezve, alattvalói mögötte lépdeltek, majd valami szeszély folytán felém fordult, akár egy császár, aki hirtelen aprót hajít egy koldusnak.

– Tehát munkát keres. Mihez ért?

Megint az ihlet. Egy ilyen fickónál semmi értelme felnagyítani érdemeinket. Csakis az igazat. Azt feleltem:

– Semmihez, uram. De utazó ügynök szeret­nék lenni.

– Utazó ügynök? Hmm. Nem tudom, van-e most bármi a számára. Hadd gondolkozzam.

Előrebiggyesztette az ajkát. Rövid ideig, fél percig talán, igen erősen gondolkodott. Külö­nös volt. Már akkor is különösnek tartottam. Ez a fontos öregúr, akinek alighanem legalább félmillióra rúgott a vagyona, az én kedvemért törte a fejét. Letérítettem az útjáról, és leg­alább három percet elpocsékoltam drága ide­jéből, mindezt egy évekkel korábbi esetleges megjegyzésem miatt. Az emlékei között ragad­tam, és ezért kész volt meghozni azt a picike fáradságot, amivel nekem munkát tudott sze­rezni. Lefogadom, hogy ugyanazon a napon húsz hivatalnokot rúgott ki. Végül megszólalt:

– Hogy tetszene magának egy biztosítótársa­ság? Az mindig elég stabil, tudja, hogy van. Az embereknek szükségük van biztosításra, épp­úgy, ahogy ennivalóra.

Persze azonnal kaptam a javaslaton, hogy beálljak egy biztosítótársasághoz. Sir Joseph-nek „érdekeltségei” voltak a Repülő Szalamanderben. Isten tudja, hány cégben voltak „ér­dekeltségei”. Az egyik alattvaló visszaoldalgott egy jegyzettömbbel, Sir Joseph pedig a mel­lényzsebéből előhúzott arany töltőtollával ott helyben írt az érdekemben egy levelet a Repü­lő Szalamander valamelyik fejesének. Megkö­szöntem, ő továbbmasírozott, én meg eloson­tam az ellenkező irányba, és soha többé nem találkoztunk.

Nos, megkaptam az állást, és ahogy már mondtam, az állás megkapott engem. Lassan tizennyolc éve vagyok a Repülő Szalamander-nél. Az irodában kezdtem, de most már úgy­nevezett Felügyelő vagyok, vagy ha valamiért különösen imponálni kell, Képviselő. A hét né­hány napjában a körzeti irodában dolgozom, a többi napon meg utazgatom, ügyfelekkel tár­gyalok, akiknek a nevét helyi ügynökök küldik be, felmérem a boltokat és egyéb tulajdonokat, és időnként én magam is szerzek pár megren­delést. Körülbelül heti hét fontot keresek. És őszintén szólva, itt ér véget a történetem.

Ahogy visszatekintek, rá kell jönnöm, hogy aktív életem, ha egyáltalán volt ilyen, tizenhat éves koromban véget ért. Minden, ami igazán fontos a számomra, azelőtt történt. Viszont bi­zonyos értelemben még utána is történtek dol­gok – a háború, például –, mindaddig, amíg be nem álltam a Repülő Szalamanderhez. Azután pedig – hát, azt mondják, a boldog embernek nincs múltja, szerintem meg a biztosítótársasá­gok alkalmazottainak sincs. Attól a naptól fog­va semmi ténylegesen eseményszámba menő dolog nem történt az életemben, kivéve, hogy úgy két és fél évvel később, 1923 elején meg­nősültem.

 

[10] Ealingben laktam, egy családi panzió­ban. Teltek, múltak az évek, bár inkább múl­tak, mint teltek. Alsó-Binfield majdnem telje­sen kiment a fejemből. Hétköznapi nagyvárosi dolgozó voltam, aki siet a 8.15-ös vonathoz, és ármánykodik kollégája állásáért. Elég jó véle­ménnyel voltak rólam a cégnél, én pedig na­gyon meg voltam elégedve az élettel. Többé-kevésbé bedőltem a háború utáni maszlagnak. Emlékeznek a szövegre. Életerő, kitartás, ha­tározottság, bátorság. Felfelé vagy kifelé. Min­denkinek jut hely odafent. Belevaló ember előbb-utóbb feltör. És a magazinok hirdetései a fiúról, akit vállon vereget a főnöke, meg a szögletes állkapcsú igazgatóról, aki nagy pén­zeket akaszt le, és sikerét az ilyen meg olyan levelező tanfolyamnak tulajdonítja. Mulatsá­gos, ahogy mind bekaptuk a horgot, még a magamfajták is, akikre aztán végképp nem vo­natkozott az egész. Mert se törekvő nem va­gyok, se nincstelen, és természetemnél fogva nem is lehetek egyik sem. De ez volt a kor szelleme. Gyerünk! Vidd valamire! Ha fekvő embert látsz, ugorj a hasára, mielőtt még talp­ra áll. Persze mindez a húszas évek elején volt, amikor a háború hatásai részben már elmúltak, de még nem jött el a válság, ami leterített volna bennünket.

Törzstagságim volt a Bootsnál, félkoronás táncórákra jártam, és tagja voltam a helyi te­niszklubnak. Ismerik az előkelősködő kertvá­rosok teniszklubjait – kis fapavilonok és magas dróthálóval körülvett pályák, ahol igen rossz szabású tenisznadrágot viselő fiatal férfiak lép­delnek fel-alá peckesen, és a felső osztályok hanghordozását tűrhetően utánozva kiabálják, hogy „Tizenöt negyven!”, meg „Előny mind!”. Megtanultam teniszezni, nem táncoltam túl rosszul, és jól boldogultam a lányokkal. Közel harmincévesen nem voltam rossz külsejű fickó, piros arc, vajszínű haj, és akkoriban még min­dig jó pontnak számított, ha valaki harcolt a háborúban. Soha, sem akkor, sem máskor, nem tudtam úriember módjára kinézni, de ugyanakkor azt sem feltételezték volna, hogy egy kis vidéki bolt tulajdonosának vagyok a fia. Jól be tudtam illeszkedni Ealing tarka társasá­gába, ahol az irodai dolgozók osztálya keveredett az értelmiségi középosztállyal. A tenisz­klubban ismerkedtem meg Hildával.

Hilda huszonnégy éves volt. Pici, vékony, sö­tét hajú, igen félénk, gyönyörű mozgású, és – a nagy szeme miatt – egyértelműen nyúlra ha­sonlított. Az a fajta ember volt, aki nem szól sokat, mindig a társalgás perifériáján marad, és azt a benyomást kelti, hogy figyel. Ha mégis megszólalt, többnyire azt mondta, hogy „Igen, szerintem is”, egyetértve a legutóbbi hozzá­szólóval. Teniszezés közben nagyon kecsesen ugrándozott, nem is játszott rosszul, mégis gyerekesen gyámoltalannak tűnt. Vincent volt a családneve.

Minden nős férfi megkérdezi néha magától, „Ezt meg mi a fenének csináltam?”, és Isten a megmondhatója, nem egyszer, nem kétszer én is feltettem magamnak ezt a kérdést Hildával kapcsolatban. És újra megteszem, visszatekint­ve tizenöt évvel ezelőttre, miért vettem én el Hildát?

Részben persze azért, mert fiatal volt, és a maga módján nagyon csinos. Ezenfelül már csak azt tudom mondani, hogy nemigen tud­tam, milyen is valójában, mert az enyémtől tel­jesen eltérő háttérrel rendelkezett. Előbb el kellett vennem, hogy megismerhessem, míg, mondjuk, ha Elsie Waterst veszem el, tudom, mibe mászom bele. Hilda társadalmi osztályát, a szegénysorban lévő katonatiszti osztályt csak hallomásból ismertem. Generációkra vissza­menőleg voltak a családjában katonák, tenge­részek, egyházférfiak, Indiában szolgáló tiszt­viselők és hasonlók. Pénzük soha nem volt, ugyanakkor soha egyikük se csinált semmi olyat, amit én munkának neveznék. Bárki bár­mit mond, van ebben valami sznob vonzerő, ha az ember olyan zord anglikán, korán va­csorázó, istenfélő boltos osztályból származik, mint jómagam. Ma nem lenne rám semmilyen hatással, de akkor volt. Ne értsenek félre. Nem azt mondom, hogy azért vettem el Hildát, mert egy olyan osztályhoz tartozott, amelyet annak idején én szolgáltam ki a pultnál, és így akartam magam feljebb léptetni a társadalmi szamárlétrán. Pusztán arról van szó, hogy nem láttam át rajta, így képes voltam bolondulni érte. És amit végképp nem fogtam fel, hogy a pénztelen középosztálybeli lányok bármihez hozzámennek, amin nadrágot látnak, csak hogy eljöhessenek otthonról.

Nem telt el sok idő, és Hilda hazavitt, hogy bemutasson a családjának. Addig nem is tud­tam, hogy méretes Indiából hazatelepült koló­nia van Ealingben. Mintha új világra bukkan­tam volna! Kész felfedezőút volt a számomra.

Tudják, milyenek ezek az Indiából hazate­lepült családok? Mert a házban szinte elfelejt­jük, hogy a huszadik századi Angliában élünk. Ahogy átlépi az ember a bejárati ajtó küszöbét, Indiában van, és a nyolcvanas években. A han­gulatot biztos ismerik. Faragott tíkfa bútorok, réztányérok, poros tigristrófeák a falon, Trichinopoly szivarok, méregerős savanyúságok, tró­pusi sisakos férfiak elsárgult fényképei, hindusztáni szavak, amelyeket mintha mindenki­nek ismerni kéne, folytonos anekdotázások a tigrisvadászatokról, meg hogy nyolcvanhétben Smith mit mondott Jonesnak Púnában. Maguk alkotta, cisztaszerű kis világukban élnek. Számomra persze mindez egész új volt, és bizonyos tekintetben felettébb érdekes. Az öreg Vincent, Hilda apja, nemcsak Indiában járt, hanem valami még távolabbi helyen is, Borneón vagy Sarawakban, már nem emlékszem. Jellegzetes figura volt, teljesen kopasz, majdnem eltűnt a bajusza mögött, és tele volt tör­ténetekkel kobrákról, övsálakról, meg hogy mit mondott a főtisztviselő kilencvenháromban. Hilda anyja annyira színtelen volt, mint a falon lógó fakó képek. Volt egy fiuk is, Harold, aki tisztviselő volt Ceylonon, és éppen otthon töl­tötte a szabadságát, amikor Hildával megis­merkedtem. Az Ealingre jellemző eldugott kis mellékutcák egyikében laktak egy sötét kis házban. Állandó Trichinopoly szivarszag áradt, és lépni is alig lehetett a sok dárdától, fúvócsőtől, réztárgytól és vadállattrófeától, annyi volt be­lőlük.

Az öreg Vincent 1910-ben nyugdíjba ment, és azóta feleségével annyi szellemi vagy fizikai aktivitásról tettek bizonyságot, mint két tengeri kagyló. De akkoriban valamelyest imponált ne­kem a család, amelyben voltak őrnagyok, ezre­desek, sőt még egy admirális is. Ahogy én te­kintettem Vincentékre, és ahogy ők tekintettek énrám, érdekesen illusztrálja, mekkora ökör tud lenni az ember, amikor kilép saját körei­ből. Ha üzletemberek között vagyok – legyenek cégigazgatók vagy kereskedelmi utazók –, elég jól meg tudom ítélni a személyiségüket. Azonban evvel a járadékélvező tiszti-lelkészi osztállyal az égvilágon semmi tapasztalatom nem volt, így hajlamos voltam a földre borulni a kiselejtezettek bomló kasztja előtt. Úgy tekin­tettem rájuk, mint akik társadalmilag és szel­lemileg felettem állnak, míg ők azt hitték, hogy én feltörőben lévő fiatal üzletember vagyok, aki hamarosan nagy pénzeket fog szakítani. Az ef­fajta emberek számára az „üzlet”, legyen szó hajózási biztosításról, vagy mogyoróárulásról, egyszerűen kifürkészhetetlen rejtély. Annyit tudnak mindössze, hogy nagyon közönséges dologról van szó, amivel pénzt lehet keresni. Az öreg Vincent megkapóan beszélt arról, hogy én „üzletember” vagyok – emlékszem, egyszer elszólta magát, és az én üzletemet említette –, és nyilvánvalóan fel sem fogta a különbséget aközött, hogy valaki alkalmazottként üzletem­ber, vagy saját vállalata van. Valami olyan gon­dolat körvonalazódott benne, hogy mivel a Repülő Szalamander a „cégem”, az előlépteté­sek révén előbb-utóbb a csúcsra fogok kerülni. Még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy látta magát, amint tőlem kér kölcsön a jövőben. Harold esetében ebben biztos vagyok. A szeme elárulta. Ami azt illeti, még a jelenlegi jövedel­mem mellett is valószínűleg kölcsön kéne ad­nom Haroldnak, ha még élne. Szerencsére az esküvőnk után pár évvel meghalt hastífuszban vagy miben, és a két öreg Vincent sem él már.

Nos, Hilda és én egybekeltünk, és az első pil­lanattól fogva sikertelen volt a házasságunk. Azt kérdezik, miért vettem el? Önök miért vet­ték el azt, akit? Így alakult. Vajon elhiszik-e, hogy az első két-három évben komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy megölöm Hildát? Persze ténylegesen soha nem tesszük meg, ez csak amolyan ábránd, amire szívesen gondo­lunk. Ráadásul a feleséggyilkosok mindig le­buknak. Bármilyen ügyes alibit kreál is az em­ber, mindenki tudja, hogy ő volt, és valahogy rá is bizonyítják. Amikor egy nőt eltesznek láb alól, mindig a férj az első számú gyanúsított –ami kis betekintést nyújt abba, hogyan véle­kednek az emberek valójában a házasságról.

Mindent meg lehet szokni idővel. Egy-két év elteltével már nem akartam megölni, inkább elkezdtem tűnődni Hildán. Csak tűnődni. Va­sárnap délután, vagy este, munka után, a cipőt leszámítva teljesen felöltözve feküdtem az ágyamon, és néha órákon át nőkön tűnődtem. Miért ilyenek, hogyan lesznek ilyenek, és vajon szándékosan csinálják-e. Talán a világ legijesz­tőbb dolga az a hirtelenség, amivel néhány nő tönkremegy az esküvő után. Mintha erre az egy eseményre összpontosítanának, és ahogy meg­történt, elhervadnak, mint egy virág, miután elszórta magvait. Ami teljesen elkeserít, az az élethez való lehangoló hozzáállás, ami evvel jár. Ha a házassági svindlit nyílt lapokkal ját­szanák – ha behálózna egy nő, majd levetné az álarcát, és azt mondaná, hogy „Figyelj, apafej, megvagy, mostantól nekem dolgozol, én meg kiszórakozom magam!” –, nem bánnám annyi­ra. De szó sincs erről. Nem akarnak szórakoz­ni, csak minél gyorsabban belesüppedni a kö­zépkorúságba. A férfi oltárhoz vezetésének ré­mes csatája után a nő ellazul, és minden fiatal­sága, bája, energiája és életöröme egyszerre köddé válik. Hildával is ez történt. Adva volt ez a csinos, gyengéd teremtés, úgy tűnt – és ami­kor megismertem, tényleg így volt –, hogy fi­nomabb anyagból szőtték, mint engem, és alig három év elteltével mélabús, élettelen, közép­korú madárijesztővé vált. Nem tagadom, hogy ennek részben én voltam az oka. De bárkihez megy hozzá, nagyjából ugyanígy alakulnak a dolgok.

Ami hiányzik Hildából – erre az esküvő utáni héten jöttem rá –, az az életöröm bármilyen jele, az önzetlen érdeklődés valami iránt. Nem­igen érti, hogy valamit azért tesz az ember, mert örömét leli benne. Hilda mellett nyertem igazi betekintést a hanyatló középosztálybeli családokba. Az elsődleges jellemzőjük, hogy minden vitalitást kiölt belőlük a pénz hiánya. Az ilyen családokban, ahol szűkös nyugdíjból vagy évjáradékból élnek – azaz olyan jövede­lemből, ami soha nem nő, sőt többnyire csök­ken –, erősebb a szegénység érzete, több a ga­rasoskodás és a nadrágszíjszorítás, mint bár­melyik parasztcsaládban, az enyémhez hasonló családokról nem is beszélve. Hilda gyakran el­mesélte, hogy szinte első emléke az a rémes érzés, hogy soha semmire nem elég a pénz. Persze az effajta családokban mindig akkor leg­nagyobb a pénzhiány, amikor a gyerekek isko­láskorúak. Következésképpen avval a meggyő­ződéssel nőnek fel, különösen a lányok, hogy nemcsak mindig le van égve az ember, de köte­lessége nyomorultul éreznie magát emiatt.

Eleinte szegényes kis lakásban éltünk, és nem volt könnyű kijönni a béremből. Később, amikor áthelyeztek a West Bletchley-fiókba, jobbra fordultak a dolgok, de Hilda életszemlélete változatlan maradt. Az örökös rémséges sopánkodás a pénz miatt! A tejszámla! A szénszámla! A lakbér! A tandíj! A „Jövő héttől a dologház­ban” című szám dallamára éltük közös életün­ket. Nem arról van szó, hogy Hilda zsugori volna, a szó köznapi értelmében, és még kevés­bé önző. Még ha történetesen akad is egy kevés nélkülözhető pénz, alig tudom rávenni, hogy vegyen magának rendes ruhákat. De él benne egy érzés, hogy ildomos állandó stresszben élni a pénzhiány miatt. Egyszerűen kötelességtu­datból építi fel a nyomorultsággal terhes lég­kört. Én nem ilyen vagyok. Nekem inkább pro­li felfogásom van a pénzről. Az életet élni kell, és ha pácban leszünk jövő héten – na ja, a jövő hét messze van. Teljesen kikészül attól, hogy én nem vagyok hajlandó aggódni. Mindig nyaggat emiatt. „De George! Mintha fel sem fognád! Egyszerűen egy fillérünk sincs! Ez komoly do­log!” Imád pánikba esni a „komoly” dolgoktól. És újabban kifejlesztette azt a trükköt, hogy amikor sopánkodik valamin, felpúposítja a vál­lát, és összefonja a karját maga előtt. Ha valaki listát készítene Hilda egynapi megjegyzéseiből, hármat összezárójelezve legelőre venne – „Nem engedhetjük meg magunknak”, „Sokat lehet vele spórolni” és „Nem tudom, honnan lesz rá pénz”. Mindent negatív okok miatt tesz. Amikor tortát süt, nem a tortára gondol, ha­nem arra, hogy hogyan lehetne vajat és tojást megtakarítani. Amikor ágyban vagyok vele, csak arra gondol, nehogy teherbe essen. Ha moziba megy, végig azon gyötrődik és méltat­lankodik, hogy milyen drága a jegy. Háztartási módszereiben a „csak semmi pocsékolás” és a „ki kell jönni” elvek kapnak főszerepet, anyám görcsökben rángana, ha látná. Ugyanakkor Hilda a legkevésbé sem sznob. Soha nem né­zett le azért, amiért nem vagyok úriember. El­lenkezőleg, az ő szemében túl úriasan viselke­dem néha. Nem tudunk úgy elmenni egy teázóba, hogy ne veszekednénk suttogva, amiért túl sok borravalót adtam a pincérnőnek. És kü­lönös, de az elmúlt években mind szemléleté­ben, mind külsejében sokkal inkább alsó kö­zéposztálybeli lett, mint én. Persze ez a sok „spórolás” soha nem vezetett sehova. Nem szokott. Pont ugyanolyan jól vagy ugyanolyan rosszul élünk, mint mások az Ellesmere Roadon. De az örökös izgalom a gázszámla, a tej­számla, a vaj szörnyű ára, a gyerekek cipője és a tandíj miatt nem marad abba. Hildánál ez amolyan játék.

‘29-ben költöztünk West Bletchleybe, és a rá következő évben kezdtük fizetni a házat az Ellesmere Roadon, kevéssel Billy születése előtt. Miután előléptettek Felügyelővé, több időt töltöttem távol, és több lehetőségem adó­dott más nőkkel. Persze hűtlen voltam – nem mondom, hogy egyfolytában, de amikor csak tehettem. Elég érdekes, de Hilda féltékenykedett. Figyelembe véve, milyen kevéssé érdekli ez az egész, valahogy nem számítottam arra, hogy törődni fog vele. És mint minden félté­keny nő, időnként meglepő furfangról tett ta­núbizonyságot. Néha úgy leplezett le, hogy már majdnem hinni kezdtem a telepátiában, ha nem éppoly gyanakvó akkor is, amikor nem vétkezem. Többé-kevésbé folyamatosan gyanú alatt állok, bár Isten a tanúm, az utóbbi né­hány évben – az utóbbi öt évben mindenkép­pen – teljesen ártatlan vagyok. Hogy ne volnék, ilyen kövéren?

Egészében véve, szerintem Hilda és én nem jövünk ki rosszabbul egymással, mint az Elles­mere Roadon élő pároknak úgy a fele. Volt idő, amikor megfordult a fejemben a szétköltözés vagy a válás gondolata, de a magunkfajta nem tesz ilyet. Nem engedheti meg magának. Aztán múlik az idő, és az embert valahogy már nem is érdekli. Tizenöt év együttélés után nehéz el­képzelni az életet a másik nélkül. Hozzátarto­zik a dolgok rendjéhez. Biztos vannak kifogá­saik a Nappal és a Holddal kapcsolatban, de eszükbe jutna változtatni rajtuk? Ráadásul ott voltak a gyerekek. A gyerek a „kapocs”, úgy­mond. Vagy a „kötelék”. Hogy a béklyót ne említsem.

Az utóbbi években Hilda szert tett két jó ba­rátnőre, Mrs. Wheelerre és Miss Minnsre. Mrs. Wheeler özvegyasszony, és meglátásom szerint nagyon keserű a férfinemmel kapcsolat­ban. Mintha rosszallóan megrázkódna, ha csak belépek a szobába. Elvirágzott, apró nő, és azt a különös érzést kelti az emberben, mintha te­tőtől talpig ugyanolyan szürkés porszíne volna, de tele van energiával. Rossz hatással van Hil­dára, mert ugyanolyan szenvedélyesen „spó­rol” és „jön ki”, bár kissé más formában. Nála ez úgy jelentkezik, hogy szerinte akkor is lehet mulatni, ha nem fizetünk érte. Szüntelenül szi­matol alkalmi vételek és ingyenes szórakozási lehetőségek után. Az ilyen embernek édes mindegy, hogy szüksége van-e egy adott do­logra vagy sem, csak egy számít, olcsó legyen. Amikor a nagy áruházak végkiárusítást tarta­nak, Mrs. Wheeler mindig a sor elején áll, és arra a legbüszkébb, ha az egész napos kemény pultcsatározások után anélkül távozik, hogy bármit is vett volna. Miss Minns teljesen más típus. Szegény Miss Minns valójában szomorú eset. Harmincnyolc körüli, magas, vékony nő, fekete lakkbőrszerű haja van, és nagyon jósá­gos, bizakodó arca. Valami soványka fix jöve­delemből él, évjáradéka van vagy mi, és szerin­tem a régi West Bletchleyből maradt itt, még a kertváros előtti, kisvárosi időkből. Rá van írva, hogy az apja lelkész volt, és nagyon elnyomta. A középosztály különleges melléktermékei ezek a nők, akik már azelőtt hervadt satrafákká válnak, hogy elszabadulnának otthonról. Sze­gény Miss Minns, a ráncai ellenére is pont úgy fest, mint egy gyerek. Még mindig lélegzetel­állító kaland a számára, hogy már nem jár templomba. Folyton a „modern fejlődésről” meg a „nőmozgalomról” zagyvái, és a maga bi­zonytalan módján vágyik arra, amit ő „elméje építésének” hív, csak nem tudja pontosan, ho­gyan fogjon hozzá. Szerintem eleinte kizárólag a magányossága miatt barátkozott Hildával és Mrs. Wheelerrel, de most már őt is mindenho­va magukkal viszik.

És mi mindent csinálnak ezek hárman együtt! Néha már majdnem irigylem őket. Mrs. Wheeler a vezérszellem. Nincs az az esztelenség, amibe bele ne rángatta volna őket. A teozófíától a macskabölcsőig minden meg­volt, egy fontos, hogy olcsó legyen. Hónapo­kon át éltek az ételdilinek. Mrs. Wheeler vett egy Sugárzó energia című használt könyvet, ami levezette, hogy az embernek salátalevélen és egyéb filléres dolgokon kell élnie. Ez persze tetszett Hildának, és rögtön nekilátott koplal­ni. Rajtam és a gyerekeken is kipróbálta volna, de a sarkamra álltam. Azután jöttek az önszuggesztiós gyógymódok. Azután bele akartak fog­ni az emlékezetfejlesztésbe, de hosszú levelezé­sek után kiderült, hogy nem ingyenesek a fü­zetek, pedig Mrs. Wheeler azt hitte. Aztán ott volt a főzőláda használata. Majd jött valami méhbornak nevezett gusztustalanság, ami elvi­leg nem került semmibe, ugyanis vízből ké­szült. Ezt aztán ejtették, amikor egy újságcikk megírta, hogy a méhbor rákkeltő. Aztán majd­nem beléptek egy olyan női klubba, ami város­nézéseket és gyárlátogatásokat szervez, de sok számolgatás után Mrs. Wheeler úgy döntött, hogy a gyárakban kapott ingyenes uzsonna nem hozza vissza a tagsági dijat. Aztán Mrs. Wheelernek sikerült megismerkednie valaki­vel, aki ingyenjegyeket osztogatott valamelyik színtársulat fellépéseire. Volt idő, amikor ezek hárman órákon keresztül ültek és nézték a magasröptű előadásokat, és még csak meg sem próbáltak úgy tenni, mintha akár egy szót is felfognának belőle – a darab címét sem tudták megmondani utána –, de úgy érezték, kapnak valamit a semmiért cserébe. Egyszer még a spiritualizmusnak is behódoltak. Mrs. Wheeler belebotlott valami lecsúszott médiumba, aki annyira el volt keseredve, hogy tizennyolc pennyt kért egy szeánszért, így fejenként és alkalmanként hatért mindhárman betekintést nyerhettek a nem ismert tartományba. Láttam egyszer, amikor hozzánk jött szeánszot tartani. Toprongyos vén róka volt, és nyilvánvalóan a delirium tremens halálos gyötrelemében élt. Annyira reszketeg volt, hogy amikor levette a kabátját az előszobában, görcsösen összerándult, és a nadrágszárából kiesett egy gombo­lyag fátyolszövet. Sikerült visszaadnom neki, mielőtt a nők meglátták volna. A fátyolszövet az ektoplazmához kell, úgy tudom. Gondolom, ment még egy másik szeánszra is. Tizennyolc pennyért nincs valódi manifesztálódás. Mrs. Wheelernek az utóbbi néhány évben tett leg­nagyobb felfedezése a Baloldali Könyvklub. Azt hiszem, West Bletchleybe ‘36 körül ért el a Baloldali Könyvklub híre. Hamarosan be­léptem, és emlékeim szerint szinte ez volt az egyetlen alkalom, hogy Hilda tiltakozása nél­kül adtam ki pénzt. Lát valami értelmet a könyvvásárlásban, ha a rendes árának harma­dáért kapjuk. Tényleg különös ezeknek a nők­nek a világszemlélete. Miss Minns kétségkívül nekifutott egyik-másik könyvnek, de a másik két nőben ez fel sem merült volna. Semmi köz­vetlen kapcsolatuk nincs a Baloldali Könyv­klubbal, és fogalmuk sincs, mire megy ki az egész – ami azt illeti, szerintem Mrs. Wheeler eleinte úgy vélte, hogy a „baloldali” szó a klub­nak az utcán való elhelyezkedésére utal. De annyit tudnak, hogy hat-hét pennys könyveket lehet kapni fél koronáért, így aztán mindig mondogatják, milyen „remek ötlet volt”. Egy­szer-egyszer a Baloldali Könyvklub helyi rész­lege gyűlést tart és előadókat hív meg, és Mrs. Wheeler mindig viszi a többieket is. Rajong mindenféle nyilvános gyűlésért, feltéve, hogy nem a szabadban van, és ingyenes a belépés. Mindhárman úgy ülnek ott, mint valami pu­ding. Nem tudják, miről szól a gyűlés, nem is érdekli őket, de valahogy érzik, főleg Miss Minns, hogy építik az elméjüket, és semmibe sem kerül nekik.

Nos hát, ez Hilda. Értik már, milyen. Álta­lában véve, gondolom, nálam nem rosszabb. Házasságunk korai korszakában néha legszí­vesebben megfojtottam volna, de egy idő után már semmi nem érdekelt. Aztán elhíztam és lehiggadtam. 1930-ban hízhattam el. Annyira hirtelen történt, mintha eltalált és bennem ra­gadt volna egy ágyúgolyó. Ismerik az érzést. Egyik este még úgy fekszik le az ember, hogy többé-kevésbé fiatalnak érzi magát, nézi a lá­nyokat, hasonlók, a következő reggelen pedig avval a tiszta tudattal ébred, hogy csak egy szegény öreg dagi, akire a síron innen már csak egy dolog vár, vére verítékével cipőt venni a gyerekeknek.

Most ‘38-at írunk, és a világ összes hajógyá­rában szegecselik össze a csatahajókat a követ­kező háborúhoz, bennem meg egy plakáton véletlenül megpillantott név csomó olyan dol­got kavart fel, melyeket már Isten tudja, mikor el kellett volna temetnem.

 

HARMADIK RÉSZ

 

 

[1] Amikor aznap este hazaértem, még min­dig nem tudtam, mire fogom költeni a tizenhét fontomat.

Hilda azt mondta, elmegy a Baloldali Könyv­klub gyűlésére. Valami fickó jött Londonból előadást tartani, bár mondanom sem kell, Hilda nem tudta, miről. Mondtam, vele tar­tok. Általában nem vagyok oda az előadáso­kért, de gondolkodóba ejtettek a délelőtti há­borús látomásaim, melyeket a vonat felett el­repülő bombázó indított el. A szokott vita után korán lefektettük a gyerekeket, és időben elin­dultunk az előadásra, melyet nyolcra hirdettek meg.

Ködös este volt, a hűvös termet pedig nem világították be nagyon. Kis bádogtetős faház, valamelyik nonkonformista szektáé, tíz shillin­gért kibérelhető. A megszokott tizenöt-tizenhat fős közönség gyűlt össze. A pódium elején sár­ga plakát hirdette, hogy az előadás a „A fasiz­mus fenyegetéséről” fog szólni. Ez egyáltalán nem lepett meg. Mr. Witchett, aki ezen ülése­ken az elnök szerepét tölti be, és a magán­életben egy építészirodában dolgozik, körbeve­zette az előadót, mindenkinek úgy mutatva őt be, hogy Mr. XY (nem emlékszem a nevére) „a híres antifasiszta”, éppúgy, mint amikor vala­kire azt mondjuk, „a híres zongorista”. Az elő­adó alacsony, negyven év körüli figura volt, sötét öltönyt viselt, és kósza tincsekkel próbál­ta sikertelenül leplezni kopaszodását.

Az ilyen gyűlések soha nem kezdődnek idő­ben. Mindig van egy kis időhúzás azzal az ürüggyel, hogy hátha befutnak még páran. Nyolc huszonöt lehetett, amikor Witchett meg­kocogtatta az asztalt, és elmondta a mondóká­ját. Witchett szelíd külsejű figura, rózsaszín, babapopsi arcán mindig mosoly terül el. Úgy tudom, titkára a Liberális Párt helyi képvise­letének, tagja az egyházközségi tanácsnak, és ő a konferanszié az Anyák Szövetségének tartott vetítettképes előadásokon. Született elnök, mondhatni. Amikor elmondja, mekkora öröm­mel tölt el mindannyiunkat, amiért ma este Mr. XY-t üdvözölhetjük a pódiumon, látszik rajta, hogy el is hiszi. Akárhányszor ránézek, mindig az jut eszembe, hogy bizonyára szűz. Az apró előadó elővett egy köteg jegyzetet, többnyire újságkivágásokat, majd rárakta a vizespoharát nehezéknek. Ezek után gyorsan megnyalta a szája szélét, és rákezdett.

Járnak Önök előadásokra, közgyűlésekre, mi­egymásra?

Amikor én elmegyek egyre, mindig van egy pillanat az este folyamán, amikor ugyanaz a gondolat felmerül bennem. Mi az ördögnek csináljuk ezt? Mi veszi rá az embereket, hogy téli estéken kimozduljanak ennek a kedvéért? Körbenéztem a termen. A hátsó sorban ültem. Nem is emlékszem olyan gyűlésre, amikor ne a hátsó sorba ültem volna, ha tehettem. Hilda és a többiek szokás szerint az első sorban cövekel­tek le. Meglehetősen komor kis teremben ül­tünk. Ismerik a típust. Szurokfenyő falak, hul­lámvaslemez tető, és annyira huzatos, hogy az embernek nincs kedve levenni a kabátját. Ki­csiny csoportunk a pódium körüli fényudvar­ban ült, mögöttünk úgy harmincsornyi üres székkel. És minden széknek poros volt az ülő­kéje. Az előadó mögött a pódiumon egy por­rongyokkal letakart óriási szögletes valami állt, akár egy szemfedővel borított hatalmas kopor­só. Valójában zongora volt.

Az elején nem igazán figyeltem oda. Az elő­adó igen gonosz külsejű kis fickó volt, de jó szónok. Sápadt arc, mozgékony száj, és a foly­tonos beszéd okozta reszelős hang. Persze Hit­lerről és a nácikról hantázott. Nem érdekelt különösebben a mondandója – minden reggel megkapom ugyanezt a News Chronicle-ben –, de a hangja duruzsolásából időnként kihallatszott egy-egy kifejezés, amire felfigyeltem.

– Bestiális kegyetlenség... a szadizmus ocs­mány megnyilvánulásai... Gumibotok... Kon­centrációs táborok... Zsidók méltánytalan ül­dözése... Vissza a sötét középkorba... Európai civilizáció... Tenni, míg nem késő... A tisztes­séges népek megaláztatása... A demokratikus nemzetek szövetsége Biztos pillér... A de­mokrácia védelme... Demokrácia... Fasiz­mus... Demokrácia... Fasizmus... Demokrácia.

Szóval tudják. Az ilyenek órákon át tudják magukból ontani. Mint egy gramofon. Kart el­fordítani, gombot megnyomni, és már kezdő­dik is. Demokrácia, Fasizmus, Demokrácia. De valahogy lekötött, ahogy néztem. Meglehe­tősen gonosz kis ember, sápadt, kopasz, és egy pódiumról szlogenekkel dobálózik. Mit is csinál? Teljesen szándékosan és teljesen nyíltan gyűlöletet szít. Megfeszül, hogy megutáltassa velünk a fasisztáknak nevezett külföldieket. Bi­zarr dolog, gondoltam, úgy válni ismertté, hogy „Mr. XY, a híres antifasiszta”. Bizarr szakma lehet ez az antifasizmus. A fickó nyil­ván abból él, hogy Hitler-ellenes könyveket ír. De mit csinált Hitler előtt? És mit fog csinálni, ha Hitler netán már nem lesz? Ugyanez a kér­dés áll az orvosokra, nyomozókra, patkányir­tókra is persze. De a reszelős hang csak mond­ta és mondta, és még valamire rájöttem. Ko­molyan gondolja. Nem színlel, minden kiejtett szót átél. Próbálja felszítani a gyűlöletet a kö­zönségben, de ez semmi ahhoz a gyűlölethez képest, amelyet ő maga érez. Minden szlogen szentírás a számára. Ha felboncolnánk, belül is csak azt találnánk, hogy Demokrácia, Fasiz­mus, Demokrácia. Érdekes lenne ismerni egy ilyen fickót a magánéletben. Van vajon magán­élete? Vagy csak jár pódiumról pódiumra, és szítja a gyűlöletet? Talán még az álmai is szlo­genek.

Amennyire ez a hátsó sorból lehetséges volt, szemügyre vettem a közönséget. Ha jobban meggondoljuk, mi, akik kimozdulunk téli esté­ken, hogy huzatos termekben ülve Baloldali könyvklubos előadásokat hallgassunk (és úgy érzem, a „mi”-re feljogosít a tény, hogy ez al­kalommal én is megtettem), talán jelentőséggel bírunk. Mi vagyunk West Bletchley forradalmárai. Első pillanatra nem túl reménykeltő. Ahogy végignéztem a közönségen, rádöbben­tem, hatan ha lehetnek, akik tényleg felfogják, miről beszél az előadó, jóllehet ekkor már bő fél órája Hitlerről és a nácikról hadovált. Min­dig ez van az effajta gyűléseken. Az emberek fele minden alkalommal úgy távozik, hogy fo­galma sincs, miről is szólt az egész. Witchett örömteli mosollyal nézte az előadót, az asztal mögül, arca kicsit rózsaszínű muskátlira emlé­keztetett. Már előre hallottam, mit fog mon­dani rögtön miután az előadó helyet foglal – ugyanezt mondja a melanézek nadrágsegélyét támogató vetítettképes előadás után is: „Kö­szönetünket fejezzük ki... közös véleményünk­nek adott hangot... igen érdekes... mindannyiunkat ellátott gondolkodnivalóval... igazán inspiráló este!” Miss Minns egyenesen ült az első sorban, fejét oldalra billentette, mint egy madár. Az előadó kihúzott egy ívet a pohár alól, és a német öngyilkossági statisztikákból olvasott fel. Látni lehetett Miss Minn hosszú, vékony nyakán, hogy nem örül túlzottan. Építi ez az elméjét vagy sem? Bárcsak ki tudná bo­gozni, miről van szó! A két másik nő úgy terült el a székben, mint valami puding. Mellettük egy pici vörös hajú asszony pulóvert kötött. Egy sima, egy fordított, egyet fogyaszt, kettőt szaporít. Az előadó éppen azt taglalta, hogy a nácik lefejezik az árulókat, és a hóhér néha el­rontja az első csapást. Még egy hölgy volt a kö­zönségben, egy sötét hajú lány, tanítónő a ta­nácsi iskolában. A többiektől eltérően ő való­ban figyelt, kicsit nyitott szájjal előredőlve me­resztette nagy kerek szemét az előadóra, és itta minden szavát.

Mögötte két idős ürge ült, a helyi Munkás­párt tagjai. Az egyik egész rövidre nyírtan hordta galambősz haját, a másik kopasz volt, bajusza lekonyult. Mindketten kabátban. Is­merik a típust. Már a vízözön előtt is mun­káspártiak voltak. Életüket áldozták a mozga­lomért. Húsz évet töltöttek a munkaadók fe­ketelistáján, majd tízet a tanács nyaggatásával, hogy tegyenek már valamit a nyomornegye­dekkel. Hirtelen megváltozott minden, a régi munkáspárti ügyek már nem számítanak. Beleestek a külpolitika kelepcéjébe – Hitler, Sztálin, bombák, géppuskák, gumibotok, Ró­ma-Berlin tengely, Népfront, antikomintern paktum. Se füle, se farka. Közvetlenül előttem a helyi Kommunista Párt klikkje foglalt helyet. Mindhárman nagyon fiatalok voltak. Egyikük pénzes ember, meg valami tisztsége is van a Hesperidák Telep Vállalatnál, ráadásul, ha nem tévedek, az öreg Crum unokaöccse. Má­sikuk ügyintéző az egyik bankban. Néha ő vált­ja be a csekkjeimet. Kedves fiú, nagyon fiata­los, lelkes, kerek arca van, kék szeme, akár egy csecsemőé, és annyira világos haja, hogy az ember hidrogénezettnek hinné. Nem néz ki többnek tizenhétnél, bár szerintem úgy húsz­éves lehet. Olcsó kék öltöny volt rajta meg egy világoskék nyakkendő, ami jól passzolt a ha­jához. Hármuk mellett még egy kommunista ült. De úgy tűnik, ő másmilyen kommunista, vagy nem is teljesen az, ugyanis úgynevezett trockista. A többiek lenézik. Ő még náluk is fiatalabb, nagyon sovány, sötét hajú, és ideges típusnak látszik. Értelmes arc. Zsidó, termé­szetesen. Ők négyen egész másképp álltak hoz­zá az előadáshoz, mint a többiek. Nyilvánvaló volt, hogy a kérdezz-felelek résznél nem bírnak majd magukkal. Már most is mintha fészke­lődtek volna. A kis trockista izgalmában jobb­ra-balra billegett a fenekén, annyira meg akar­ta előzni a többieket.

Nem figyeltem az előadás konkrét szavaira. A figyelésnek azonban több módja van. Egy pillanatra becsuktam a szemem. Furcsa hatása volt. Mintha sokkal jobban láttam volna a fic­kót így, hogy csak a hangját hallottam.

Olyan hang volt ez, ami képesnek tűnt két hétig megállás nélkül szólni. Higgyék el, rette­netes, amikor egy élő kintorna óraszám önti az emberre a propagandát. Ugyanazt újra és újra. Gyűlölet, gyűlölet és gyűlölet. Jöjjünk össze és gyűlölködjünk egy jót együtt. Újra és újra: Olyan érzés, mintha valami befúrta volna ma­gát a koponyádba, és az agyadat döngölné. Csukott szemmel azonban egy pillanatra sike­rült saját fegyverével legyőznöm. Én jutottam be az ő koponyájába. Különös élmény volt. Egy másodperc erejéig benne voltam, már-már azt mondhatnám, én voltam ő. Mindenesetre éreztem, amit ő érzett.

Láttam az ő látomását. És egyáltalán nem olyan látomás volt, amiről beszélni lehetne. Mondani mindössze annyit mond, hogy Hitler a sarkunkban van, mi jöjjünk össze, és gyű­lölködjünk egy jót. Nem megy részletekbe. Szalonképes szinten tartja. De látni már egész mást lát. Elképzeli, ahogy emberek arcát veri be franciakulccsal. Fasiszták arcát, természetesen. Tudom, hogy ezt látta. Én is ezt láttam ad­dig az egy-két másodpercig, amíg benne vol­tam. Durr! Bele a közepébe! A csontok behor­padnak, mint a tojáshéj, és az arc helyén máris csak egy nagy eperdzsempaca díszeleg. Durr! Még egy! Ez megy a fejében éjjel és nappal, és minél többet gondol rá, annál jobban tetszik neki. És az egésszel semmi baj nincs, hiszen a bevert arcok fasiszta arcok. Ez a hanghordo­zásából is kihallatszott.

De miért? A legvalószínűbb az, hogy fél. Manapság minden gondolkodó embert meg­bénít a félelem. Ez a fickó pusztán elég elő­relátó ahhoz, hogy jobban féljen, mint mások. Hitler a sarkunkban van! Gyerünk! Fogjon mindenki franciakulcsot, gyűljünk össze, és ta­lán ha elég arcot beverünk, a miénk megma­rad. Tömörülj, válassz vezért! Hitler a sötét, Sztálin a világos. De akár fordítva is lehet, mert a kis krampusz agyában Hitler és Sztálin ugyanazt jelenti. Franciakulcsot és bevert ar­cokat.

Háború! Megint eszembe jutott. Hamarosan itt lesz, annyi biztos. De ki fél a háborútól? Az­az, ki fél a bombáktól és a géppuskáktól? „Te”, mondhatják erre. Igen, én félek, mint minden­ki, aki már átélte egyszer. De nem is a háború számít igazán, hanem ami utána jön. A világ, amelybe lesüllyedünk, a gyűlöletvilág, a szlo­genvilág. A színes ingek, a szögesdrót, a gumi­botok. A rejtett cellák, ahol éjjel-nappal ég a villanykörte, és a nyomozók, akik álmodban is figyelnek. És a felvonulások, és a hatalmas ar­cokat ábrázoló plakátok, és a milliós tömeg, akik a Vezért éljenzik, magukat is annyira meg­süketítve, hogy már elhiszik, tényleg imádják, de legbelül úgy gyűlölik, hogy okádni tudná­nak. Ez mind valóság lesz. Vagy mégsem? Néha tudom, hogy képtelenség, máskor meg tudom, hogy elkerülhetetlen. Aznap este mindenesetre tudtam, hogy így lesz. Hallottam az előadó hangján.

Így talán mégiscsak lehet valami jelentősége ennek a szedett-vedett kis társaságnak, akik hajlandók kimozdulni téli estéken egy ilyen előadás kedvéért. Legalábbis annak az öt-hat embernek, akik értik, miről van szó. Egy hatal­mas sereg felderítőcsapata ők. Az előrelátók, az elsők a patkányok között, akik rájöttek, hogy süllyed a hajó. Gyorsan, gyorsan! Jönnek a fa­siszták! Elő a franciakulcsot, fiúk! Csapj oda, vagy ők csapnak ide! Annyira félünk a jövőtől, hogy elébe szaladunk, mint a nyúl, amely fejest ugrik a boa torkába.

És mi lesz a hozzám hasonlókkal, amikor a fasizmus eléri Angliát? Igazság szerint valószí­nűleg minden marad a régiben. Ami az előadót és a közönség négy kommunistáját illeti, nos, nekik egyáltalán nem lesz mindegy. Arcokat vernek majd be, vagy az övéket verik be, attól függően, ki áll éppen nyerésre. De a magam­fajta egyszerű hétköznapi ember számára az élet rendesen megy majd tovább. És mégis félek – én mondom, félek. Éppen azon kezd­tem tűnődni, miért, amikor az előadó elhallga­tott, és leült.

Következett a kis üres taps, amit egy tizenöt fős közönség produkálni szokott, majd a derék Witchett elmondta a magáét, és mielőtt azt mondhattam volna, Jack Robinson, a négy kommunista egyszerre talpra szökkent. Vagy tíz percen át jót civakodtak csomó olyan dologról, amit senki más nem értett, mint dialektikus materializmus, a proletariátus sorsa, és hogy mit mondott Lenin 1918-ban. Ezt követően az előadó, miután ivott egy kis vizet, felállt, és adott egy összefoglalót, amitől a trockista fész­kelődni kezdett a székén, de a másik háromnak kedvére volt, majd a civakodás nem hivata­losan ment még egy darabig. Senki más nem beszélt. Hilda és a többiek abban a percben eltűntek, hogy az előadás véget ért. Alighanem attól tartottak, hogy gyűjtés lesz a terembér­letre. A vörös hajú pici asszony még maradt, hogy befejezze a sort. Hallani lehetett, ahogy suttogva számolja a szemeket, amíg a többiek vitáztak. Witchett pedig ült és bazsalygott a be­szélőkre, és látni lehetett, hogy módfelett érde­kesnek találja az egészet, és próbálja az eszébe vésni, míg a fekete hajú lány kicsit nyitott száj­jal pillantott egyik vitázóról a másikra, és az öreg munkáspárti tag, aki lekonyuló bajuszával és fülig érő kabátjával leginkább egy fókára emlékeztetett, bámult, és azon töprengett, mi a fenéről lehet szó. Végül felálltam és vettem a kabátomat.

A civakodás magánveszekedéssé alakult a kis trockista és a szőke gyerek között. Azon vitat­koztak, hogy be kell-e vonulni a hadseregbe, ha kitör a háború. Ahogy oldalaztam kifelé a székek között, a szőke fiú engem hívott bírá­nak.

– Mr. Bowling! Figyeljen csak. Ha kitörne a háború, és esélyt kapnánk, hogy egyszer és mindenkorra eltiporjuk a fasizmust, maga nem harcolna? Mármint ha fiatal volna.

Gondolom, úgy hatvannak hihet.

– Nem én – mondtam. – Elég volt nekem a legutóbbi alkalom.

– Na de eltiporni a fasizmust!

– Jaj, ‘csába már a fasizmussal! Ha engem kérdez, már így is elég tiprás történt.

A kis trockista a szociálpatriotizmust és a munkásosztály elárulását hozza fel, de a másik a szavába vág:

– De maga még 1914-ben gondolkodik. Az egy sima imperialista háború volt. Ez most más. Figyeljen csak. Amikor hallja, hogy mi fo­lyik Németországban, hogy koncentrációs tá­borok vannak, meg hogy az embereket gumi­bottal verik a nácik, akik arra kényszerítik a zsi­dókat, hogy köpjék arcon egymást... nem forr ettől a vére?

Mindig a vérem forrásával jönnek elő. Ugyanezt a frázist használták a háborúban is, jut eszembe.

– 1916 óta takarékon vagyok – mondtam neki. – És maga is azon lesz, amint megérzi a lövészárok szagát.

És mintha csak ekkor vettem volna észre. Mintha addig a másodpercig nem láttam volna tisztán.

Nagyon fiatal, lelkes arc, akár egy jóképű diáké is Tehetne, lenszínű haj, kék szemével az enyémbe nézett, és egy pillanatra tényleg könny szökött belé! Ennyire fontosak voltak neki a német zsidók. Én azonban tudtam, mit érez valójában. Tagbaszakadt kölyök, biztos rögbizik is a bank csapatában. Még esze is van. És íme, banki ügyintéző egy istentelen külvá­rosban, ül a tejüveg mögött, adatokat ír a fő­könyvbe, bankjegyeket számol, és az igazgató talpát nyalja. Úgy érzi, poshad az élete. Min­deközben a nagy dolgok Európában történnek. Gránátok robbannak a lövészárkok felett, és gyalogsági szakaszok rohamoznak a füstköd­ben. Alighanem néhány cimborája Spanyolor­szágban harcol. Naná, hogy epekedik egy kis háborúért. Nem is lehet érte okolni. Egy pilla­natra a fiamnak éreztem, és életkora alapján akár lehetett is volna. Eszembe jutott az a tik­kasztó augusztusi nap, amelyen a rikkancs fel­rakta az ANGLIA HADAT ÜZEN NÉMETOR­SZÁGNAK plakátot, mi meg mind kirohan­tunk fehér köpenyeinkben az utcára, és ujjong­tunk.

– Ide hallgasson, fiam – mondtam –, el van tévedve. 1914-ben mi is azt hittük, dicsőség vár ránk. Nem várt. Óriási kupi volt az egész. Ha megismétlődik, maradjon ki belőle. Miért kéne kiólmoztatni a testét? Tartsa meg egy lány számára. Azt hiszi, a háborúban dicsőség várja, és hősies rohamok, de higgye el, nem. Ma már nincsenek szuronyrohamok, és amikor vannak, akkor sem olyanok, mint amilyennek képzeli. Nem érzi magát hősnek. Csak arra tud gon­dolni, hogy három napja nem alszik, bűzlik, mint egy görény, a félelemtől bepisál, és annyi­ra fázik a keze, hogy a puskát sem tudja már tartani. De még ez mind le van ejtve. Ami utá­na jön, az a rettenetes.

Semmi hatása, persze. Eljárt felettem az idő, gondolják. Ennyi erővel egy bordély előtt is osztogathatnék egyházi röplapokat.

Az emberek kezdtek elszállingózni. Witchett hazavitte az előadót. A három kommunista és a kis zsidó fiú együtt indultak útnak, és megint rákezdtek, hogy a proletár szolidaritás, és a dialektika dialektikája, és mit mondott Trockij 1917-ben. Tizenkettő egy tucat. Nyirkos, csendes, nagyon sötét éjszaka volt. A lámpák csillagként lógtak a sötétben, de nem világítot­ták meg az utat. A távolban még hallani lehe­tett a villamosok dübörgését a főutcán. Inni akartam egyet, de már tíz felé járt, és a legkö­zelebbi csapszék majdnem egy kilométerre volt. Ráadásul beszélgetni akartam valakivel, de nem úgy, ahogy az ivóban szokás. Érdekes, mennyire járt egész nap az agyam. Részben a nem dolgozás eredménye persze, részben pe­dig az új fogsoré, amitől kicsit feldobódtam. Egész nap a jövőn és a múlton méláztam. Be­szélni akartam az eljövő vagy el nem jövő rossz időkről, a szlogenekről, a színes ingekről és a kelet-európai formatervezett emberekről, akik majd jól kupán vágják öreg Angliánkat. Hildá­val beszélgetni reménytelen. Hirtelen eszembe jutott, hogy beugrom barátomhoz, a jó öreg Porteoushoz, ő későig fent szokott lenni.

Porteous nyugdíjas iskolaigazgató. A város régi negyedében, a templomhoz közel bérel néhány szobát, melyek szerencsére a ház alsó szintjén helyezkednek el. Agglegény, természetesen. Az ő fajtája nem nősül. Egyedül é1 a könyveivel meg a pipájával, és bejárónőt tart. Tanult fickó, görög, meg latin, meg költészet, meg ilyenek. Ha a Baloldali Könyvklub helyi egysége képviseli a Haladást, akkor szerintem Porteous a Kultúra küldötte. Egyik sem kavar sok vizet West Bletchleyben.

Égett a fény a kisszobában, ahol Porteous üldögélve szokott olvasni éjeken át. Amikor megkocogtattam a bejárati ajtót, pipájával a fo­gai között kiballagott, ujjai pedig egy könyvben jelezték, hol tart, mint mindig. Igen jó megje­lenésű férfi, nagyon magas, göndör ősz haja van, és keskeny, álmodozó arca, mely kissé már el van színeződve, de egészen kisfiús, jól­lehet ő maga közel lehet a hatvanhoz. Fura, hogy ezek az elit középiskolai és egyetemi ta­nárok képesek haláluk napjáig kisfiúsan ki­nézni. A mozgásuk teszi, valahogy. Porteous is úgy tud sétálni fel-alá, ősz fürtös szép fejét kis­sé hátravetve, mint aki valami versről álmo­dozik, és fogalma sincs, mi zajlik körülötte. Az ember ránéz, és rá van írva egész életrajza. Bentlakásos iskola, Oxford, aztán vissza az is­kolájába mint igazgató. Egy élet a latin, a gö­rög és a krikett bűvkörében. Minden típusjegy megtalálható rajta. Folyton egy régi Harris tweedzakóban van, meg egy régi szürke flanelnadrágban, és örül, ha förtelmesnek nevezed, pipát szív, lenézi a cigarettát, és bár fél éjszaka ébren van, lefogadom, hogy reggel hideg für­dőt vesz. Az ő szemszögéből tökfilkó lehetek. Nem jártam bentlakásos gimnáziumba, nem tudok latinul, és még csak nem is akarok meg­ tanulni. Néha azt mondja, kár, hogy „nincs ér­zékem a szépséghez”, ami, gondolom, az ud­varias formája annak, hogy műveletlen vagyok. Mindevvel együtt, én kedvelem. A legjobb ér­telemben vendégszerető, a nap bármely órájá­ban kész beengedni és beszélgetni, és mindig van nála valami innivaló. Egy olyan házból, mint a miénk, melyet többé-kevésbé ellepnek a nők és a gyerekek, néha jólesik kiszakadni, és belépni az agglegényvilágba, a könyv-pipa­kandalló légkörbe. És az előkelő oxfordi élet­érzés, hogy csak a könyvek és a költészet és a görög szobrok számítanak, és semmi említésre érdemes nem történt, amióta a gótok kifosz­tották Rómát – néha ez is megnyugvást jelent.

Porteous betuszkolt a kandalló melletti öreg bőrfotelbe, majd whiskyt és szódát kerített. Mindig csak pipafüsttől homályosan láttam a szobáját. A mennyezet csaknem fekete. Nem nagy szoba, és az ablakot, az ajtót és a kandal­ló feletti felületet leszámítva minden falat könyvek takarnak a földtől egész a plafonig. A kandalló párkányán a várható tárgyak sora­koznak. Egy sor régi, mocskos hangapipa, egy­pár görög ezüstérme, egy dohányszelence Por­teous volt egyetemének címerével, és egy kis cseréplámpás, amiről azt állítja, hogy egy szi­cíliai hegyen ásta elő. A párkány felett görög szobrok fotói lógnak. Középen nagy kép van egy szárnyas, de fej nélküli nőről, aki mintha éppen buszt próbálna elérni. Emlékszem, mennyire megütközött Porteous, amikor elő­ször láttam a képet, és nagy bután megkérdez­tem, miért nem raktak rá fejet.

Porteous nekilátott újratömni a pipáját a pár­kányon lévő szelencéből.

– Az a kiállhatatlan nő az emeletről beszer­zett egy rádiót – mondta. – Reméltem, hogy ezeknek a masináknak a hangja nélkül élhetem le életem hátralévő részét. Nincs is mit tenni, gondolom. Nem tudja esetleg, a törvény ho­gyan rendelkezik?

Megmondtam, hogy nem tehet semmit. Tet­szik az oxfordias kiejtése, ahogy azt mondja „kiállhatatlan”, és mulattat, hogy 1938-ban még van, aki kifogásolja a rádiót a házban. Por­teous megszokott réveteg módján sétált fel-alá, kezei a zakója zsebében, pipája a fogai közt, és szinte azonnal elkezdett valami törvényről me­sélni, amit Periklész idejében vezettek be Athénban a hangszerek ellen. Mindig ez van Porteousszal. Csak olyanról beszél, ami szá­zadokkal ezelőtt történt. Bárhol kezdődjék is a társalgás, mindig visszatér a szobrokhoz, a köl­tészethez, a görögökhöz és a rómaiakhoz. Em­lítsd meg a Queen Mary-t, mire ő a föníciai gá­lyákról kezd mesélni. Soha nem olvas mai könyvet, nem hajlandó ismerni a címüket sem, a Times-on kívül bele sem néz egyetlen újságba sem, és büszke rá, hogy még soha nem járt moziban. Néhány költőtől, mint Keats vagy Wordsworth, eltekintve úgy véli, hogy a mo­dern világnak – és az ő szemszögéből a modern világ az elmúlt kétezer év – egyszerűen nem lett volna szabad megtörténnie.

Én magam is része vagyok a modern világ­nak, de szívesen hallgatom. Rendszerint elsétál a polcok előtt, kihúz egy könyvet, majd egy másikat, és két kis füstfelhő között felolvas egy­-egy passzust, többnyire kapásból fordítva latin­ból vagy másból. Az egész olyan békés, olyan meghitt. Kicsit iskolaigazgatós, és mégis meg­nyugtató. Miközben őt hallgatja az ember, ki­kerül a villamosok, gázszámlák és biztosítók világából. Már csak templomok léteznek, meg olajfák, meg pávák és elefántok, hálós-tridentes gladiátorok az arénában, szárnyas oroszlá­nok, eunuchok, gályák és katapultok, és bronzpáncélos hadvezérek, amint lovaikkal katonák pajzsain vágtáznak. Furcsa, hogy megkedvelt egy magamfajta fickót. De a kö­vérség egyik előnye, hogy szinte bármilyen tár­saságba be tud illeszkedni az ember. Mind­amellett egy húron pendülünk malac történe­teket illetően. Ez az egyetlen modern dolog, ami érdekli, bár mindig felhívja a figyelmemet, hogy cseppet sem modernek. Vénlányosan mindig köntösbe rejtve meséli el a története­ket. Néha kiválaszt egy latin költőt, és lefordít egy mocskos rímet, sokat bízva a fantáziádra, máskor célzásokat tesz a római császárok ma­gánéletére vagy az Astarté templomaiban zajló eseményekre. Úgy tűnik, ezek a görögök meg rómaiak sokat rosszalkodtak. Porteous őriz né­hány fényképet olasz falfestményekről, amiktől égnek áll az ember haja.

Amikor elegem lesz az üzleti és a családi élet­ből, sokszor segített már, ha elmentem egyet beszélgetni Porteousszal. Ma azonban vala­hogy nem. Még mindig ugyanazokon járt az agyam, mint egész nap. Akárcsak a baloldali könyvklubos előadó esetében, Porteous szavaira sem figyeltem igazán, csak a hangját hallot­tam. De míg az előadó hangja az idegeimre ment, Porteous-é nem. Túl békés volt, túl ox­fordias. Éppen valaminek a közepén tartott, amikor végül közbevágtam:

– Mondja csak, Porteous, mit gondol Hit­lerről?

Porteous a maga szikár, méltóságteljes mód­ján támaszkodott könyökével a kandallópárká­nyon, egyik lábával pedig a rácson. Annyira meglepődött, hogy majdnem kivette a pipát a szájából.

– Hitlerről? Erről a németről? Drága bará­tom! Én nem gondolok rá.

– Az a baj, hogy marhára tenni fog róla, hogy hamarosan mindenki rá gondoljon.

Porteous kis sóhajt hallat a „marhára” szó­nál, melyet nem kedvel, de persze pózához hozzátartozik, hogy semmin sem ütközik meg. Füstfelhőket eregetve újra járkálni kezd.

– Nem látom be, miért kellene rá odafigyel­nünk. Puszta kalandor. Az ilyenek jönnek, mennek. Kérészéletűek csupán, kérészéletűek.

Nem tudom pontosan, mennyi ideig é1 egy kérész, de ragaszkodom az álláspontomhoz.

– Szerintem téved. Ez a vén Hitler más. Sztá­lin Jóska szintúgy. Ezek már nem olyanok, mint a régi fiúk, akik keresztre feszítettek má­sokat, meg lefejezték őket és a többi, csak a móka kedvéért. Ezek valami mást akarnak – valami újat, amilyet még soha nem láttunk.

– Drága barátom! Nincs új a nap alatt.

Ez persze az öreg Porteous egyik kedvenc mondása. Semmi újról nem hajlandó tudomást venni. Akármilyen napi eseményt említ neki az ember, azt feleli, hogy pontosan ez történt a Hogyishívják király uralkodása idején. Akár a repülőkkel is előhozakodhatok, azt mondja, valószínűleg már Krétán is volt, vagy Mükéné­ben, vagy mit tudom én. Próbáltam neki elma­gyarázni, mit éreztem a kiskrapek előadásán, és hogy milyen látomásaim voltak az eljövendő rossz időkről, de nem hallgatott rám. Csak megismételte, hogy nincs új a nap alatt. Végül előhúzott egy könyvet a polcról, és felolvasott egy részt valami időszámítás előtti görög tiran­nusról, aki tényleg akár Hitler ikertestvére le­hetett volna.

Egy darabig még folytattuk a vitát. Egész nap meg akartam valakivel beszélni ezt az ügyet. Vicces dolog. Nem vagyok idióta, de lángelme sem, és Isten a megmondhatója, normális kö­rülmények között elsősorban ugyanazok a dol­gok érdekelnek, mint bármelyik középkorú, heti hétfontos, kétgyerekes családapát. De van annyi eszem, hogy lássam, a régi megszokott életünket fenekestül felforgatják. Érzem. Lá­tom a közelgő háborút, meg ami utána jön, a sorokat az élelmiszerboltok előtt, a titkosrend­őrséget, meg a hangszórót, ami a gondolata­inkat irányítja majd. És evvel még csak nem is vagyok egyedül. Millió hozzám hasonló ember van. Hétköznapi emberek, akikkel lépten-nyo­mon találkozom, ivócimborák, buszsofőrök és vasáruügynökök, mind érzik, hogy kisiklott a világ. Érzik, ahogy lábuk alatt repedezik és be­omlik a talaj. Erre itt van ez a tanult ember, aki egész életét könyvek között töltötte, aki habzsolja a történelmet, hagy már a fülén jön ki, és még a változásokat sem veszi észre. Hitlert nem tartja fontosnak. Nem hajlandó elhinni, hogy megint háború lesz. Mindenesetre nem foglalkozik sokat a gondolattal, mivel az előző­ben sem harcolt – és úgy véli, Trója ostromá­hoz képest elég gyenge kis műsor volt. Nem ér­ti, miért kéne törődni a szlogenekkel és hang­szórókkal és színes ingekkel. – Hát odafigyel ilyesmire egy intelligens ember? – mondja min­dig. Hitler és Sztálin mulandók, de a Porteous által „időtlen igazság”-nak nevezett dolog nem az. Ez persze más szóval annyit tesz, hogy szá­mára minden marad a régiben. Amíg világ a vi­lág, a művelt oxfordi fickók járkálni fognak fel-­alá könyvekkel teli szobáikban, latin közhelye­ket idéznek, és szívják a jó dohányt címeres sze­lencéjükből. Tényleg semmi értelme nem volt győzködni. A lenhajú fiút könnyebb lett volna megingatni. Aztán, mint mindig, a társalgás nagy ívben elkanyarodott időszámítás előtti események felé. Majd érintette a költészetet. Végül Porteous előcibált még egy könyvet, és elkezdte felolvasni Keats Óda egy csalogányhoz című versét (vagy talán pacsirtához – nem emlékszem).

Ami engem illet, szerintem a költészet kis adagokban egészséges. Viszont érdekes módon szeretem, amikor Porteous felolvas. Vitathatat­lanul jól csinálja. Rutinja van persze, iskolás fiúknak olvasott egy időben. A maga kényelmes módján nekidől valaminek, pipájával a fogai között kis füstcsíkokat eresztve, és a hangja ün­nepélyesen emelkedik-ereszkedik a sorokkal. Látni rajta, hogy megérinti. Nem tudom, mi a költészet, illetve mi a célja. Gondolom, egye­sekből olyan zsigeri reakciót vált ki, mint má­sokból a zene. Amikor felolvas, nem figyelek valójában, azaz nem fogom fel a szavakat, de olykor a hangzása békével tölti el az elmémet. Úgy egészében tetszik. Ma valahogy azonban nem működött. Mintha hideg huzat járta volna át a szobát. Egyszerűen úgy éreztem, maszlag az egész. Költészet! Mi a költészet? Egy hang, egy kis légáramlat. Atyaég! Fog is az számítani a géppuskák ellen!

Figyeltem, ahogy nekidől a könyvespolcnak. Viccesek ezek a bentlakásos iskolás fickók. Ha­lálukig diákok maradnak. Egész életük közép­pontjában a régi iskola van, egy kis latin, gö­rög, na és a költészet. Ekkor hirtelen ráeszmél­tem, hogy az első alkalmak egyikén, amikor itt jártam Porteousnál, ugyanezt a verset olvasta fel nekem. Pont ugyanígy, és a hangja is pont ugyanannál a résznél remegett meg kissé – az örvénylő óceán-üvegnél vagy minél. Furcsa gondolat kerített hatalmába. Ez az ember halott. Kísértet. Az ilyen emberek mind halottak.

Felötlött bennem, hogy talán a körülöttünk járkáló emberek közül sokan halottak. Azt mondjuk, az ember akkor hal meg, amikor a szíve leáll, nem előbb. Kicsit önkényesen hang­zik. Elvégre bizonyos testrészek tovább mű­ködnek – a haj még évekig nő, például. Talán valójában akkor hal meg valaki, amikor az agya áll le, amikor már nem képes többé új gondo­latot befogadni. Ilyen az öreg Porteous is. Ra­gyogóan művelt, ragyogóan jó ízlése van – de nem képes a változásra. Pusztán ugyanazokat a dolgokat mondja és gondolja újra meg újra. Sok ilyen ember létezik. Halott elmék, legbelül már leálltak. Mindössze ide-oda mozognak ugyanazon a kis pályaszakaszon, és egyre ha­loványodnak, mint a kísértetek.

Porteous elméje, gondolom, úgy nagyjából az orosz-japán háború idején szűnt meg mű­ködni. És borzalmas, de ilyen majdnem min­den rendes ember, aki nem akar franciakulccsal arcokat be-beverni. Rendesek, de az agyuk le­állt. Nem tudják megvédeni magukat a közelgő veszélytől, mert észre sem veszik, még ha az orruk előtt van, akkor sem. Úgy gondolják, Anglia mindig ilyen marad, és Anglia az egész világ. Nem értik, hogy ez már csak maradék, a világ egy kis sarka, melyet történetesen el­kerültek a bombák. De mi a helyzet az új kelet-­európai embertípussal, a formatervezettel, aki szlogenekben gondolkodik, és a puskák nyel­vén beszél? Nyomunkban vannak. Hamarosan elkapnak minket. Nekik aztán nem dirigálnak királyok, hercegek, grófok. És minden rendes ember le van bénulva. Halott emberek és élő fenevadak. Mintha nem volna köztes állapot.

Fél óra elteltével leléptem, miután hiába pró­báltam meggyőzni Porteoust, hogy Hitler fon­tos. Hazafelé tartva a vacogós utcákon még mindig ugyanazok a gondolatok jártak a fejem­ben. A villamosok már nem közlekedtek. A há­zunkban sötét volt, Hilda már aludt. Fogsoro­mat beraktam a pohár vízbe a fürdőszobában, belebújtam a pizsamámba, majd átsegítettem Hildát az ágy túloldalára. Nem ébredt fel, ahogy arrébb gurult, és felém fordította a vál­lai között lévő púpszerű valamit. Érdekes, mi­lyen óriási bánat tudja hatalmába keríteni az embert késő éjjel. Az adott percben fontosabb­nak tűnt Európa sorsa a lakbérnél, a gyerekek tandíjánál meg a másnapi munkánál. Azok szá­mára, akik maguk keresik a kenyerüket, ilye­neken gondolkodni egyszerűen bolondság. De nem hagytak nyugodni. Még mindig a színes ingek és a géppuskatűz látomása gyötört. Az utolsó dolog, amin emlékeim szerint még elal­vás előtt tűnődtem, az volt, hogy mi a fenének törődik ilyesmivel egy magamfajta ember.

 

[2] Nyíltak a kankalinok. Gondolom, már­cius lehetett.

Áthajtottam Westerhamen, és Pudley felé vet­tem az irányt. Fel kellett mérnem egy vaskereskedést, aztán ha sikerül, beszélnem kel­lett egy potenciális életbiztosítás-ügyféllel, aki nem tudta magát rászánni a döntésre. Helyi ügynökünk küldte be a nevét, de az illető az utolsó pillanatban megijedt, mert nem volt biztos benne, hogy megengedheti magának. Elég jól rá tudom venni az embereket a dön­tésre. A kövérség teszi. Derűs hangulatba ke­rülnek tőle, és a csekk aláírását már-már öröm­nek érzik. Persze más-más emberek más-más taktikát igényelnek. Egyeseknél jobb minden hangsúlyt a juttatásokra fektetni, másokat ki­finomult módon kell megijeszteni arra tett cél­zásokkal, mi lesz a feleségükkel, ha ők bizto­sítás nélkül halnak meg.

A vén kocsi fel és le kanyargott a kis hegyek szerpentinjein. Istenem, milyen gyönyörű nap! Ismerik azokat a márciusi napokat, melyek ál­talában akkor jönnek, amikor a tél végre felad­ja a küzdelmet. Napokig rettenetes idő volt, olyan, amit egyesek ragyogónak hívnak, ami­kor jegesen kék az ég, és a szél karcol, akár az életlen borotvapenge. Majd hirtelen elállt a szél, és a nap is előbújt. Hiszen tudják. Hal­ványsárga napsütés, egy levél sem rezdül, kis ködfolt a messze távolban, ahol a hegyoldalon szanaszét legelésző birkák apró krétadarabok­nak látszanak. Lent a völgyben pedig tüzek ég­tek, a füst tekeregve felszállt, és elvegyült a pá­rával. Egyedül voltam az úton. Annyira meleg volt, szinte le is lehetett volna vetkőzni.

Elértem egy helyre, ahol az út menti füvet kankalinok tarkították. Talán kicsit agyagosabb volt ott a föld. Húsz méterrel arrébb lassítot­tam és megálltam. Ezt a szép időt nem lehetett kihagyni. Úgy éreztem, ki kell szállnom bele­szimatolni a tavaszi levegőbe, talán szedni pár kankalint is, ha senki nem jön erre. Még az a kósza gondolat is átsuhant az agyamon, hogy szedek egy csokorra valót Hildának.

Leállítottam a motort, és kiszálltam. Nem szeretem üresben járatni, kicsit tartok tőle, hogy lerázná magáról a sárhányókat, vagy vala­mi. 1927-es modell, és jó pár kilométer van benne. Ha felemelem a motorháztetőt, a mo­tor mindig a régi Osztrák Birodalmat juttatja eszembe. Madzagok tartják össze, mégis elke­tyeg valahogy. Nem is hinné az ember, hogy egy gép ennyi különböző irányba tud rázkódni egyszerre. Akár a Föld mozgása, aminek szin­tén huszonkét különféle rezgése van, legalábbis mintha ezt olvastam volna. Ha hátulról néz­zük, miközben üresben van, szakasztott olyan, mint egy hawaii hula-hula táncoslány.

Fagerenda kapu állt az út mellett. Odasétál­tam, és áthajoltam rajta. Egy lélek sem volt a láthatáron. Kissé hátratoltam a kalapomat, hogy érezzem a levegő balzsamát a homlokon. A sövény alatti fű tele volt kankalinnal. A kapu túloldalán egy csavargó vagy valaki más által otthagyott tűz maradványai. Még gomolygott a füst a kis kupac fehér zsarátnokból. Távo­labb egy békalencsével belepett kis tó látszott. A szántóföld őszi búzával volt bevetve. Mere­deken emelkedett, majd jött egy mészkőfal és egy bükkös. És teljes mozdulatlanság minden­hol. Még a hamut sem kavarta szél. Pacsirta dalolt valahol, de különben egy hangot nem le­hetett hallani, még repülőt sem.

Elidőztem egy picit a kapura támaszkodva. Egyedül voltam, teljesen egyedül. Néztem a szántóföldet, a szántóföld pedig nézett engem. Úgy éreztem... vajon megértik-e, amit monda­ni akarok.

Ez az érzés annyira szokatlan manapság, hogy butaságnak hangzik. Úgy éreztem, boldog vagyok. Úgy éreztem, hogy bár nem fogok, ké­szen állnék örökké élni. Ha tetszik, mondhat­ják, hogy a tavasz első napja okozta. Az évszak hatása a nemi mirigyekre vagy ilyesmi. De en­nél többről volt szó. Bármily különös, ami hir­telen még a kankalinnál vagy a sövény piciny rügyeinél is jobban meggyőzött arról, hogy érdemes élni, az a kis tűzrakás volt a kapu mel­lett. Tudják, hogy néz ki az elégett fa egy szél­csendes napon. A fehér hamuvá vált gallyak, melyek még őrzik gallyformájukat, és a hamu alól kilátszó élénkvörös parázs. Fura, hogy a vörös zsarátnok elevenebbnek tűnik, több éle­tet sugároz, mint bármilyen élőlény. Van benne valami, egyfajta intenzitás, vibrálás – nem tu­dom szavakba önteni. Mindenesetre eszedbe juttatja, hogy te magad is élsz. A részlet, mely az egész képre felhívja a figyelmet.

Lehajoltam kankalint szedni. Nem értem el – útban volt a pocak. Leguggoltam hát, és szed­tem egy kis csokrot. Szerencsére senki nem lá­tott. Ráncos, nyúlfül formájú leveleik voltak. Felálltam, és a kapuoszlopra tettem a csokro­mat. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve, kikap­tam a fogsoromat, és szemügyre vettem.

Ha van tükröm, teljes egészében megnézem magamat, bár ami azt illeti, tudtam jól, mit láttam volna. Negyvenöt éves férfi, kicsit visel­tes, halszálkamintás öltönyben és keményka­lapban. Az asszony, a két gyerek és a kertvárosi ház rám volt írva. Vörös arc, vizenyős kék szem. Tudom, ne is mondjanak semmit. Ami viszont meghökkentett, amikor egy utolsó pillantást vetettem a protézisemre, mielőtt visszaraktam volna a számba, hogy nem érdekel. A műfogsor sem érdekel. Kövér vagyok – igen. Úgy festek, mint egy bukméker sikertelen öccse – igen. Nincs nő, aki fizetség nélkül lefeküdne velem. Mindevvel tisztában vagyok. De higgyék el, nem érdekel. Nem kellenek a nők, még csak a fiatalságom sem kell. Csak élni akarok. És abban a pillanatban, ahogy álltam és néztem a kankalinokat meg a vörös zsarátnokot a sövény alatt, éltem. Érzi az ember, amolyan békés ér­zés, mégis lángként ég.

Távolabb a sövény mentén a tavacskát béka­lencse szőnyeg fedte oly sűrűn, hogy aki nem ismeri a békalencsét, szilárdnak hiszi és rá is lép. Eltűnődtem, vajon miért vagyunk ennyire átkozottul bolondok? A sok ostobaság helyett, amivel idejüket töltik, miért nem járkálnak az emberek, és néznek meg ezt-azt? Vegyük a ta­vat, például – mi minden van benne. Gőték, vízicsigák, vízipókok, tegzeslárvák, piócák és jó ég tudja, hány, csak mikroszkóp alatt látszó dolog. Életük rejtélyei, ott lent a víz alatt. Egy életet el lehetne tölteni a figyelésükkel, tíz éle­tet, és még mindig csak az első tónál tarta­nánk. És mindeközben éreznénk a csodát, a különös belső lángot. Nincs is másra szükség, és mi pont ebből nem kérünk.

De én kérek belőle. Legalábbis ebben a perc­ben így gondoltam. És ne értsenek félre. Elő­ször is, ellentétben a legtöbb tősgyökeres lon­donival, én nem szoktam nyavalyogni a „vidék­kel” kapcsolatban. Ahhoz egy pöttyet túlságo­san a közelében nőttem fel. Nem akarok senkit lebeszélni arról, hogy városban vagy netán kertvárosban éljen. Ott élnek, ahol akarnak. És nem állítom, hogy az egész emberiségnek sé­tafikálással és kankalinszedéssel kellene tölte­nie az életét vagy ilyesmi. Tökéletesen tisztában vagyok avval, hogy dolgoznunk kell. Csak azért lehet bárkinek ideje virágot szedni, mert van­nak, akik szénbányában köhögik ki a tüdejüket, vagy írógépet püfölnek. Na meg ha nem volna teli pocakod és meleg otthonod, nem is akarnál virágot szedni. De nem is ez a lényeg. Van ez az érzés, ami felbukkan bennem – nem gyakran, ez igaz, de olykor-olykor. Tudom, hogy az érzés jó. Sőt mi több, mindenki tudja, illetve majdnem mindenki. Mindig csak kar­nyújtásnyira van, és mindannyian tudjuk ezt is. Tüzet szüntess! Állítsd le a hajszát! Nyugodj meg, fújd ki magad, engedd, hogy a béke át­hassa csontjaidat! Semmi értelme. Nem foga­dunk szót. Ugyanazokat az átkozott botorsá­gokat műveljük tovább.

A következő háború meg itt van a látóha­táron. 1941, azt mondják. Még három kör a Nap körül, aztán durr bele. Fekete szivarként potyognak ránk a bombák, és áramvonalas go­lyók áramlanak a Bren géppuskákból. Nem mintha ez különösebben aggasztana. Öreg va­gyok már a harchoz. Lesznek persze légi csapá­sok, de mindenkit nem találnak el. Ráadásul, ha létezik is ez a veszély, előre nem fészkeli be magát igazán az ember gondolataiba. Mint már sokszor elmondtam, nem a háborútól fé­lek, csak attól, ami utána jön. És még valószí­nűleg az sem fog személyesen érinteni. Hiszen kit érdekel egy magamfajta? Túl kövér vagyok politikai gyanúsítottnak. Engem aztán nem tesznek el láb alól, és nem ütlegelnek gumibot­tal. Az a hétköznapi átlagember vagyok, aki to­vábbhalad, ha arra szólítja fel a rendőr. Ami Hildát és a gyerekeket illeti, talán fel sem tűn­ne nekik a változás. Mégis félek. A szögesdrót! A szlogenek! A hatalmas arcképek! A parafával burkolt pincék, ahol a hóhér hátulról küldi be­léd az ólmot! Tulajdonképpen olyan emberek is félnek, akik lényegesen ostobábbak nálam. Miért? Mert örökre elbúcsúzunk azoktól a dol­goktól, melyekről az imént beszéltem, a külö­nös belső érzéstől. Hívjuk békének, ha úgy tet­szik. De békén nem a háború hiányát értem, hanem a békét, a bensőnket átjáró érzést. En­nek egyszer és mindenkorra vége, ha megér­keznek a gumibotos srácok.

Kezembe vettem és megszagoltam a kanka­lincsokromat. Alsó-Binfield járt a fejemben. Különös, ahogy az elmúlt két hónapban foly­ton eszembe jutogatott, ahhoz képest, hogy előtte húsz évre gyakorlatilag elfelejtettem. És ebben a pillanatban meghallottam egy köze­ledő autó zúgását az úton.

Gyorsan kizökkentett. Hirtelen ráébredtem mit művelek – lődörgök, és kankalint szedek, amikor Pudleyban kéne átnéznem egy vaske­reskedés leltárát. Sőt elképzeltem, hogy feste­nék, ha a kocsiban ülő emberek meglátnának. Kövér férfi keménykalapban kankalincsokrot szorongat! Nem stimmel a kép. Kövér férfiak nem szedhetnek kankalint, legalábbis nyilvá­nosan semmiképpen. Éppen annyi időm ma­radt, hogy áthajítsam a sövény felett, és már fel is tűnt az autó. Jól tettem. Az autó húsz év kö­rüli nyikhajokkal volt tele. Hogy röhögtek vol­na, ha meglátnak! Mind engem néztek – tud­ják, hogy nézik a kocsiban ülő emberek azt, aki felé közelítenek –, és felötlött bennem, hogy még talán így is kitalálhatják, mit műveltem. Miért szállna ki valaki a kocsijából az országút mentén? Persze! Ahogy a kocsi elhaladt, úgy tettem, mintha a sliccemet gombolnám be.

Felkurbliztam a kocsit (az önindító már nem működik), és beszálltam. Elég különös, de ab­ban a pillanatban, amikor gomboltam a slicce­met, és agyam háromnegyedét lefoglalták a nyikhajok a másik kocsiban, csodálatos ötle­tem támadt.

Visszamegyek Alsó-Binfieldbe!

Miért ne?, gondoltam, ahogy negyedik se­bességbe kapcsoltam. Miért ne tehetném? Mi gátol meg benne? És mi a fenéért csak most jutott eszembe? Csendes vakáció Alsó-Binfieldben – pont erre volt szükségem.

Ne higgyék, hogy lakni akartam visszamenni Alsó-Binfieldbe. Nem terveztem otthagyni Hildát és a gyerekeket, és új névvel új életet kezdeni. Ilyen csak a könyvekben történik. De mi gátolna meg abban, hogy lesurranjak Alsó-­Binfieldbe, és eltöltsek egy hetet egyedül, távol a világ zajától?

Az agyamban már össze is állt a terv. Pénzzel nem lesz gond. Még mindig volt tizenkét font titkos kincsemből, és tizenkét fontból nagyon kényelmes hetet lehet eltölteni. Évi két hét sza­badságom van, általában augusztusban vagy szeptemberben. De ha kitalálok egy megfelelő történetet – gyógyíthatatlan betegségben hal­dokló rokon vagy valami –, valószínűleg rá tu­dom venni a céget, hogy két részben vehessem ki a szabadságomat. Így lesz egy teljes hetem csak magamnak, mielőtt Hilda rájöhetne az igazságra. Májusban például, amikor virágzik a galagonya. Egy hét Alsó-Binfieldben Hilda nél­kül, gyerekek nélkül, Repülő Szalamander nél­kül, Ellesmere Road nélkül, a részletfizetés hű­hója nélkül, a forgalom őrületbe kergető zaja nélkül – egy hétig csak lődörgök és hallgatom a csendet!

De miért akartam visszamenni Alsó-Bin­fieldbe?, kérdezik. Miért pont Alsó-Binfieldbe? Mit akartam ott csinálni?

Nem akartam csinálni semmit. Hát éppen ez az. Békét akartam és csendet. Békét! Alsó-Binfieldben egykor béke volt. Meséltem már egyet s mást egykori életünkről ott, a háború előtt. Nem állítom, hogy tökéletes volt. Kimondot­tan unalmas, tunya, vegetáló életet éltünk. Ha tetszik, úgy éltünk, mint a répák. De a répák nem rettegnek a főnök haragjától, nem fek­szenek ébren éjszaka, és nem jár a fejük a következő válságon vagy a következő háborún. Béke lakozott bennünk. Természetesen tud­tam, hogy még Alsó-Binfieldben is alighanem más lett az élet. De a hely maga ugyanaz. Ott lesznek a bükkfák a Binfield Villa körül, a von­tatóút a gát mellett, és az itatóvályú a piac­téren. Vissza akartam térni, csak egy hétre, és átitatódni a hangulatával. Kicsit mint azok a keleti bölcsek, akik kivonulnak a sivatagba. És úgy vélem, ha így folytatódnak a dolgok, az el­következendő néhány évben nem kevés ember fog kivonulni a sivatagba. Mint amiről Porteous mesélt nekem, amikor egy időben annyi remete volt az ókori Rómában, hogy minden barlanghoz várólistát vezettek.

De nem a lelkemben akartam kotorászni. Csak össze akartam szedni magam a rossz idők előtt. Hiszen kétli-e bárki, aki nem halott nyak­tól felfelé, hogy jönnek a rossz idők? Azt sem tudjuk, mit várunk pontosan, de tudjuk, hogy jön. Talán háború, talán gazdasági válság – nem tudni, csak azt, hogy rossz lesz. Akármer­re tartunk is, egy biztos, hogy lefelé. Le a sírba, le a pöcegödörbe – nem tudni. És evvel nem lehet szembenézni, ha nincs meg hozzá a kellő belső érzés. Valami megszökött belőlünk a há­ború óta eltelt húsz év során. Addig spricceltük szét az éltető nedvet, amíg elfogyott. Ez a ro­hangálás! Örökös küzdelem egy kis pénzért. Buszok, bombák, rádiók és telefonok örökös lármája. Elrongyolódott idegek, űr a csontja­inkban a velő helyén.

Beletapostam a gázba. Már a gondolata jót tett, hogy visszamegyek Alsó-Binfieldbe. Isme­rik az érzést. Légszomj! Mint az óriásteknősök, amikor feltempóznak a felszínre, kidugják az orrukat, nagyot nyelve megtöltik tüdejüket, és csak aztán merülnek vissza a hínárok és po­lipok közé. Mind egy szemetesvödör alján ful­doklunk, de én megtaláltam a felfelé vezető utat. Vissza Alsó-Binfieldbe! Nyomtam a gáz­pedált, mígnem a vén kocsi elérte a csaknem hatvan kilométeres végsebességét. Úgy csö­römpölt, mint egy tányérokkal megrakott bá­dogtálca, és a zaj leple alatt majdnem dalra fakadtam.

Persze a légy a mézescsuporban Hilda volt. Ez kissé felidegesített. Lelassítottam úgy har­mincra, hogy végiggondoljam.

Afelől nem volt sok kétség, hogy Hilda előbb vagy utóbb rájön. Azt, hogy csak egy hét szabadságot kapok augusztusban, még talán jól el tudom adni. Azt mondhatom, hogy idén csak egyet ad a cég. Valószínűleg erről nem is kér­dezősködne sokat, mert kapna az alkalmon, hogy lefaragjon a vakáció költségeiből. A gye­rekek így is, úgy is egy hónapot töltenek a ten­gerparton. A májusi hétre szükséges alibi okoz­ta a nagyobb fejtörést. Nem tűnhetek el szó nélkül. Talán az lenne a legjobb, gondoltam, ha jó előre bejelenteném, hogy valami külön­leges munkára küldenek Nottinghambe, vagy Derbybe, vagy Bristolba, vagy valami más jó messzi helyre. Ha két hónappal szólok, akkor úgy fog tűnni, hogy nincs rejtegetnivalóm.

De persze előbb-utóbb rájön. Jól ismerem! Eleinte úgy tesz majd, mintha elhinné, aztán a maga csendes, makacs módján kiszimatolja, hogy soha nem jártam Nottinghamben, vagy Derbyben, vagy Bristolban, vagy bárhol. Le­nyűgözően csinálja. Az az állhatatosság! Csendben lapul, amíg nincs a kezében az alibi összes gyenge pontja, majd hirtelen, amikor teszek valamilyen figyelmetlen megjegyzést, rázendít. Egyszer csak előpakolja az ügy teljes dossziéját.

– Hol voltál szombat este? Hazudsz! Nővel voltál. Nézd csak meg, milyen hajszálakat talál­tam, amikor lekeféltem a mellényed! Nézz ide! Ilyen színű az én hajam?

És kezdődik a móka. Isten tudja, hányszor játszódott már le a jelenet. Néha igaza volt a nőt illetően, máskor nem, de az utóhatások mindig ugyanazok. Nyaggatás megállás nélkül, heteken át! Minden alkalommal veszekedés az asztalnál – a gyerekek meg nem értik, miről van szó. A legreménytelenebb az lenne, ha megmondanám neki, hol voltam és miért. Íté­letnapig bizonygathatnám, akkor sem hinné el.

De az ördögbe is!, gondoltam, minek evvel foglalkozni? Messze van még. Tudják, meny­nyire másképp festenek a dolgok megtörténtük előtt és után. Megint rátapostam a gázra. Tá­madt még egy ötletem, már majdnem na­gyobb, mint az első. Nem májusban megyek. Június második felében megyek, amikor már elkezdődött a horgászszezon, és pecázom egyet!

Miért ne, tulajdonképpen? Békét akartam, a pecázás pedig maga a béke. És ekkor született meg fejemben a legnagyobb ötlet, amitől majdnem lehajtottam az útról a kocsival.

Kifogom azokat a nagy pontyokat a Binfield Villa melletti tóból!

És újfent: miért ne? Hát nem bizarr, hogy egész életünkben azt hisszük, hogy megvaló­síthatatlan, amire vágyunk? Miért ne foghat­nám ki a nagy pontyokat? Ugyanakkor, amint kimondjuk, nem az az érzésünk, hogy lehetet­len, hogy egyszerűen képtelenség? Nekem így tűnt, még ebben a percben is. Olyan kába álomnak tűnt, mint az együtt hálás filmcsilla­gokkal, vagy a nehézsúlyú bajnokság megnye­rése. Ugyanakkor a legkevésbé sem volt lehe­tetlen, sőt még valószínűtlen se. Felszerelést le­het bérelni. Bárkié is a Binfield Villa, megfelelő pénzért biztos kiadja a tavat. Atyaég! Boldogan fizetnék akár öt fontot egy nap pecázásért ab­ban a tóban. Ami azt illeti, elég valószínű, hogy a ház még ma is üres, és a tóról senkinek nincs tudomása.

Elképzeltem, ahogy a fák közötti sötét zug­ban vár rám ennyi éven át. És azok a hatalmas fekete halak, amint még mindig körbe-körbe siklanak. Jesszusom! Ha már harminc éve is akkorák voltak, milyenek lesznek most?

 

[3] Június tizenhetedike volt, péntek, a hor­gászszezon második napja.

A cégnél gond nélkül el tudtam intézni min­dent. Ami Hildát illeti, hibátlan és bombabiz­tos történettel láttam el. Birminghamet válasz­tottam alibinek, és az utolsó pillanatban még azt is elárultam, hogy a Rowbottom Családi és Üzleti Hotelben fogok megszállni. Véletlenül tudtam a címét, mert néhány évvel korábban már voltam ott. Ugyanakkor nem akartam, hogy írjon nekem Birminghambe, ami nem ki­zárt, ha egy egész hetet távol vagyok. Némi fej­törés után részben bizalmamba avattam az ifjú Saunderst, a Glisso Parkettafényező utazó ügy­nökét. Történetesen megemlítette, hogy június tizennyolcadikán átutazik Birminghamen, én pedig megígértettem vele, hogy megáll, és fel­adja a levelemet Hildának, a Rowbottom címé­vel. Ebben azt írtam, hogy elképzelhetően to­vább kell utaznom, és ezért inkább ne írjon. Saunders értette a dolgot, legalábbis azt hitte. Rám kacsintott, s azt mondta, fantasztikus va­gyok a koromhoz képest. Hilda kipipálva. Nem kérdezett semmit, de még ha gyanút fog is ké­sőbb, egy ilyen alibit nem könnyű kikezdeni.

Átvezettem Westerhamen. Csodálatos júniusi reggel volt. Enyhe szellő fújdogált, a szilfák te­teje hajladozott a napsütésben, pici fehér fel­hők vonultak át birkanyájként az égen, árnyé­kaik pedig a mezőn kergették egymást. Westerham után egy pirospozsgás fagylaltosfiú szá­guldott szembe a biciklijén, füttyszava szinte áthatolt a koponyámon. Hirtelen eszembe jut­tatta az időt, amikor én is kifutófiú voltam (bár akkoriban még nem volt szabadonfutós bicik­link), és kis híján megállítottam és vettem tőle egy fagyit. Helyenként már levágták a szénát, de még nem gyűjtötték be. Hosszú, fényes so­rokban fekve száradt, a szaga meg elárasztotta az utat, és elkeveredett a benzinével.

Nyugodt huszonöttel mentem. Amolyan bé­kés, ábrándos reggel volt. Kacsák úszkáltak lustán a tavakban, mintha túl jóllaktak volna ahhoz, hogy egyenek. Nettlefieldben, a Westerham utáni faluban, egy fehér kötényes, ősz hajú, hatalmas ősz bajuszú, pici ember rohant át a füvön, lecövekelt az út közepén, majd heves mozdulatokkal igyekezett felhívni magá­ra a figyelmemet. A kocsimat persze ismerik végig ezen az útszakaszon. Megálltam. Csak Mr. Weaver volt az, a falubeli vegyesbolt eladó­ja. Nem, nem az életére szeretne biztosítást kötni, még csak nem is a boltjára. Pusztán el­fogyott az aprója, és érdeklődik, van-e egy fon­tért „fémpénzem”. Nettlefieldben soha sehol nincs apró, még a kocsmában sem.

Továbbhajtottam. A búza derékig érhetett. Hullámzott le-föl a dombokon, mint egy nagy, vastag és selymes szőnyeg, a szél által kicsit fel­borzolva. Olyan, mint egy nő, gondoltam. Az ember legszívesebben ráfeküdne. Aztán kicsit előbbre megláttam a jelzőtáblát, ahol az út elágazik, jobbra Pudley felé, balra Oxfordnak.

Még mindig a szokott utamat jártam, „kör­zetemen” belül, ahogy a cégnél hívják. Mivel nyugatra mentem, kézenfekvő lett volna az Uxbridge Roadon elhagyni Londont. Én azon­ban ösztönösen követtem a megszokott utat. Az az igazság, bűntudatom volt az egész ügy miatt. Tisztes távolba akartam kerülni, mielőtt Oxfirdshire-nek veszem az irányt. És annak ellenére, hogy olyan szépen elrendeztem min­dent Hildával és a céggel, annak ellenére, hogy volt tizenkét font a tárcámban és egy bőrönd a csomagtartóban, a kereszteződéshez közeledve igazi kísértést éreztem – és bár tudtam, nem fogok neki engedni, attól még kísértés volt –, hogy hagyjam az egészet a sunyiba. Valahogy úgy éreztem, hogy mindaddig, amíg a szokott úton megyek, a törvényen belül maradok. Még nem késő, gondoltam. Még van idő becsülete­sen viselkedni. Beugorhatnék Pudleyba, például, megkereshetném a Barclay’s Bank igaz­gatóját (ő Pudleyban az ügynökünk), és meg­kérdezhetném, van-e új üzlet. Ami azt illeti, meg is fordulhatnék, visszamehetnék Hildá­hoz, és felfedhetném előtte a cselszövésemet.

A sarkon lelassítottam. Erre vagy arra? Egy másodpercig tényleg kísértést éreztem. De nem! Kürtöltem egyet, és nyugatra, az oxfordi útra kormányoztam az autót.

Nos, megtettem. Immár tiltott földön jár­tam. Igaz, hogy öt kilométerrel később ismét balra fordulhattam volna, ha akarok, vissza Westerhambe. De pillanatnyilag nyugatnak ha­ladtam. Szigorúan véve, szökésben voltam. És ami különös, hogy alig érintettem az oxfordi utat, már teljesen biztosra vettem, hogy tud­nak a dologról. Azokra az emberekre gondo­lok, akik nem helyeselték volna az effajta kirán­dulást, és meg is akadályozták volna, ha tudják – azaz szerintem nagyjából mindenkire.

Mi több, úgy éreztem, hogy máris üldözőbe vettek. Mindannyian! Mindenki, aki nem ké­pes megérteni, hogy minek szökik meg egy kö­zépkorú, műfogsoros férfi gyerekkora szín­helyre egy csendes hétre. Na meg azok az irigy szívű kurafik, akik túlságosan is jól értik, és mindent megmozgatnának, csak hogy megaka­dályozzák. Mind a nyomomban voltak. Mintha egy óriási hadsereg vonult volna az úton mö­göttem. Lelki szemeim előtt láttam őket. Hilda volt legelöl, természetesen, rögtön utána a gye­rekek, majd Mrs. Wheeler, ádáz, haragos te­kintettel terelve őt maga előtt, és Miss Minns, lecsúszkáló cvikkerrel sietve utánuk, arcán gyötrődés, mint a tyúknak, ha lemarad, ami­kor a többiek szalonnahéjat találnak. És Sir Herbert Crum, és a Repülő Szalamander feje­sei a Rolls-Royce-aikban meg a Hispano-Suizáikban. És a fiúk a cégnél, és a szegény elnyo­mott aktatologatók az Ellesmere Roadról meg a többi hasonló utcából, néhányuk babakocsit, vagy fűnyírót, vagy beton gyephengert tolva, néhányuk kis Austinjukban pöfékelve. És az összes lélekmentő és az összes kotnyeles, és az összes ember, akit sohasem láttam, mégis vég­zetem urai: a belügyminiszter, a Scotland Yard, az Antialkoholista Liga, a Nemzeti Bank, Lord Beaverbrook, Hitler és Sztálin tandemen, a püspöki kar, Mussolini, a pápa – mind engem üldöztek. Szinte hallottam az üvöltésüket:

– Ott a férfi, aki szökni próbál! Ott a férfi, aki nem hagyja magát betörni! Visszamegy Alsó­Binfieldbe! Utána! Megállítani!

Bizarr. Annyira eleven volt a kép, hogy vet­tem a fáradságot, és kikukucskáltam a hátsó kisablakon, nem követnek-e. A rossz lelkiisme­ret tette, gondolom. De senki nem volt mögöt­tem. Csak a poros, fehér út és a zsugorodó szil­fák hosszú sora.

Beletapostam a gázba, és a vén autó zakatol­va gyorsult negyven fölé. Néhány perccel ké­sőbb elhagytam a westerhami leágazást. Erről ennyit. Felégettem a hidakat. Ez volt hát az öt­let, amely aznap kezdett el némileg homályo­san formálódni elmémben, amikor megkap­tam az új fogsoromat.

 

NEGYEDIK RÉSZ

[1] A Chamford-hegyen át közelítettem meg Alsó-Binfieldet. Négy út vezet Alsó-Binfieldbe, és kézenfekvőbb lett volna Waltonon ke­resztül menni. Én viszont a Chamford-hegyet választottam, azt az utat, amelyen a temzei pecázások után bicikliztünk haza. Amikor az ember éppen elhagyja a hegytetőt, a fák meg­nyílnak, és meglátni Alsó-Binfieldet odalent a völgyben.

Különös érzés olyan tájon járni, amit már húsz éve nem látott az ember. Sok apró rész­letre emlékeztem, de mindenre rosszul. A tá­volságok megváltoztak, a tárgyak pedig mintha elmászkáltak volna helyükről. Végig olyanokat mond az ember, hogy „biztos nem volt mere­dekebb ez a hegy?” – „biztos nem a másik irányba fordult itt az út?” Másfelől viszont bi­zonyos emlékek tökéletesen pontosak, ezek azonban egy adott pillanathoz kapcsolódnak. Eszünkbe jut például a mező egy szeglete egy nyirkos téli napon, a fű, melynek zöldje már kékbe hajlik, egy korhadt, zuzmós kapuoszlop, és egy tehén a fűben, amint ránk bámul. Majd visszamegyünk húsz év elteltével, és meglepet­ten vesszük észre, hogy a tehén már nem áll ott, és nem néz ránk úgy, mint akkor.

Ahogy hajtottam föl a Chamford-hegyre, rá kellett jönnöm, hogy az agyamban élő kép majdnem teljesen a képzelet szüleménye volt. Bár tény, hogy voltak dolgok, melyek valóban megváltoztak. A régi makadámút le lett aszfal­tozva (emlékszem, hogyan döcögött rajta a biciklim), és mintha ki is szélesedett volna. És most sokkal kevesebb fa volt. Régen hatalmas bükkfák nőttek az élő sövényben, ágaik néhol ívben összeértek az út felett. Mostanra ez el­tűnt. Már majdnem elértem a hegy tetejét, amikor olyan valamire bukkantam, ami min­den bizonnyal új volt. Az úttól jobbra sok giccsesen festői ház helyezkedett el, kiugró ere­szek, rózsalugas, hasonlók. Ismerik azokat a há­zakat, amelyek túl előkelőek ahhoz, hogy sor­ban egymás mellé épüljenek, így aztán lakó­parkszerűen szét vannak szórva, és kis magán­utakon lehet őket megközelíteni. És az egyik magánút bejáratánál a következő állt egy óriási fehér táblán:

 

KUTYATELEP

PEDIGRÉS SEALYHAMKÖLYKÖK

KUTYAPANZIÓ

 

Ez aztán biztos nem volt itt azelőtt.

Eltűnődtem egy pillanatra. Igen, eszembe ju­tott! Ahol ezek a házak állnak, régen egy pici tölgyültetvény volt, és a fák túl közel nőttek egymáshoz, így nagyon magasak és vékonyak lettek, tavasszal pedig az alattuk levő földet el­lepte a szellőrózsa. Házak egész biztos nem voltak ennyire távol a várostól.

Felértem a hegytetőre. Még egy perc, s meg­pillantom Alsó-Binfieldet. Alsó-Binfield! Mi­nek titkolnám izgalmamat? Viszontlátásának már csak a gondolata is valami rendkívüli ér­zést váltott ki a gyomromban, ami feljebb mászva a szívembe markolt. Még öt másod­perc, és ott lesz, Igen, megérkeztünk. Kup­lung, fék, és – Jézusom!

Igen, igen, tudom, hogy Önök tudták, mi kö­vetkezik. De én nem. Mondhatják, hogy sze­rencsétlen hülye vagyok, ha nem is számítot­tam rá, hát az vagyok. De fel sem merült ben­nem.

Először is, hová tűnt Alsó-Binfield?

Nem úgy értem, hogy lerombolták. Csak be­kebelezték. Méretes iparvárosra tekintettem le. Emlékszem – atyaég, milyen jól emlékszem, és ezúttal nem hiszem, hogy cserbenhagy a memóriám hogyan festett Alsó-Binfield a Chamford-hegy tetejéről. A főutca vagy négy­száz méter hosszú lehetett, és néhány félreeső háztól eltekintve a város durván kereszt alak­ban terült el. A templomtorony és a sörfőzde kéménye voltak a legszembetűnőbb épületek. Most egyiket sem találtam. Vadonatúj házak hatalmas folyamával néztem szembe, mely mindkét irányban végigvonult a völgyön, és felkúszott a hegyek feléig. Jobbra mintha több­holdnyi egyforma, élénk vörös tető terült volna el. Kinézetük alapján tanácsi ingatlanok.

De hova tűnt Alsó-Binfield? Hova tűnt az ismerős város? Bárhol lehetett. Csak annyit tudtam, hogy valahol ebben a téglarengeteg­ben van eltemetve. Találgatni sem tudtam, va­jon melyik kémény tartozik a sörfőzdéhez az öt vagy hat látható gyárkémény közül. A város keleti végéhez közel két óriási üveg– és beton­gyár állt. Ez megmagyarázza a város növeke­dését, gondoltam, ahogy kezdtem felfogni a dolgot. Rájöttem, hogy a hely lakossága (régen úgy kétezer lehetett) jó huszonötezer körül jár­hat. A Binfield Villa volt az egyetlen dolog, ami mintha nem változott volna. Ilyen távolságból egy pont volt mindössze, de látszott a szem­közti hegyoldalon, körülötte a bükkfák, mert a város még nem ért fel olyan magasra. Miköz­ben a várost néztem, fekete bombázók raja je­lent meg a hegy mögül, és elsüvítettek felette.

Lenyomtam a kuplungot, és lassan ereszked­ni kezdtem le a hegyről. A házak a hegyoldal feléig értek föl. Ismerik azokat a nagyon olcsó házakat, melyek egyetlen sort alkotva vonulnak fel a hegyoldalon, egyik tető a másik felett, akár sok, teljesen egyforma lépcsőfok. De még pont mielőtt a házakhoz értem, ismét meg­álltam. Az út bal oldalán megint valami újdon­ság várt: A temető. A kapuval szemben álltam meg, hogy egy pillantást vethessek rá.

Hatalmas nagy volt, vagy húsz hold. Ezek az új temetők valahogy mind mesterkélten össze­kapottak, leszórt sóder szolgál útként az ápo­latlan gyepen, a géppel készített márványan­gyalkák meg mintha egy esküvői tortáról kerül­tek volna ide. De főleg az ütött most szíven, hogy régen ez nem volt itt. Nem volt más te­mető, csak a templom mögötti. Homályosan emlékeztem ennek a területnek a gazdájára is – Blackettnek hívták, tejesember volt. És vala­hogy a hely otrombasága megértette velem, mennyire más lett minden. Nemcsak arról volt szó, hogy a város roppant mérete megkövetelt húszholdnyi hullalerakatot. Hanem arról is, hogy kitették ide a temetőt, a város határába. Észrevették, hogy manapság ez a szokás? Min­den új város a peremre rakja a temetőjét. El vele – ne is lássuk! Nem viseljük el a halál gon­dolatát. A sírkövek is erről árulkodnak. Soha nem az áll rajtuk, hogy az alattuk lévő fickó „meghalt”, mindig „elhunyt” vagy „jobblétre szenderült”. Régen nem így volt. A temető ott feküdt a templom mögött a város kellős kö­zepén, mindennap elment mellette az ember, és látta, hol nyugszik a nagyapja, és hol fog egyszer nyugodni ő maga is. Nem zavart a hol­tak látványa. Az igazat megvallva forró napo­kon a szagukból is kijutott, ugyanis némely családi kripta nem szigetelt tökéletesen.

Lassan hagytam gurulni a kocsit lefelé. Bi­zarr! Nem is hiszik, mennyire! Lefelé végig kí­sérteteket láttam, főleg sövények, fák és tehe­nek kísérteteit. Mintha egyszerre két világot láttam volna, az elmúlt dolgok vékony bubo­rékát, és a tényleges dolgokat, amint átragyog­nak rajta. Ott a mező, ahol a bika megkergette Ginger Rodgerst! És azon a helyen nőttek a csiperkék! De nem volt se mező, se bika, se csi­perke. Csak házak, mindenütt házak, kis vako­latlan piros házak, koszos függöny az ablakok­ban, és egy darabka kert hátul, melyben egy foltnyi gondozatlan füvön vagy néhány gyomok között elszórt szarkalábon kívül semmi nem nő. És fel-alá sétáló férfiak, és lábtörlőket rázó nők, és járdán játszó taknyos orrú gyerekek. Idegenek! Ellepték a környéket, amíg hátat for­dítottam. Mégis ők tekintettek rám úgy, mint idegenre, ők, akik nem ismerték a régi Alsó­-Binfieldet, akik soha nem hallottak Shooterről és Wetherallról, vagy Mr. Grimmettről és Ezekiel bácsiról, és nem is akartak volna, annyi szent.

Érdekes, milyen gyorsan alkalmazkodik az ember. Talán öt perce lehetett, hogy megálltam a hegytetőn, lélegzet-visszafojtva várva, hogy Alsó-Binfield ismét a szemem elé táruljon. És máris hozzászoktam a gondolathoz, hogy Alsó­-Binfieldet elnyelte a föld, akár Peru eltűnt vá­rosait. Összeszedtem magam, és szembenéz­tem a valósággal. Végeredményben mi mást várhat az ember? A városok nőnek, az embe­reknek lakniuk kell valahol. Ráadásul a régi város nem semmisült meg. Ott lapult valahol, csak mezők helyett házak vették körül. Néhány percen belül viszontlátom, ott lesz a templom és a sörfőzde kéménye, apám kirakata és a vá­lyú a piactéren. A hegy lábánál elágazott az út. Balra fordultam, és egy percen belül eltéved­tem.

Semmire nem emlékeztem. Az sem rémlett, vajon errefelé volt-e a város széle annakidején. Csak azt tudtam, hogy régen ez az utca nem volt itt. Több száz métert haladtam rajta – meg­lehetősen szegényes, lepattant utca volt, házak egyenes sora a járda mellett, itt-ott egy sarki fűszeres vagy egy koszlott ivó –, és azon tűnőd­tem, vajon hova a csudába vezet. Végül lefékez­tem egy fedetlen hajú asszony mellett, aki a járdán gyalogolt piszkos kötényében. Kidug­tam a fejem az ablakon.

– Elnézést. Meg tudja mondani, merre van a piactér?

Nem tudta megmondani. Olyan tájszólása volt, hogy szinte kapálni lehetett. Lancashire-i. Tele van velük Dél-Anglia manapság. Túlcsor­dulnak az ország elkeseredett részei. Aztán megláttam egy szerszámostáskát cipelő overal­los férfit közeledni, és tettem egy újabb kísér­letet. Ezúttal cockney kiejtéssel kaptam vá­laszt, de egy pillanatra el kellett gondolkodnia.

– Piactér? Piactér? Há’ lássuk csak. Ja, má’mint a régi piac?

Gondolom, igen, a régi piac.

– Natehát itt jobbra...

Messze volt. Több kilométernek tűnt, bár va­lójában nem volt még egy sem. Házak, boltok, mozik, kápolnák, focipályák – újak, minden új volt. Megint úgy éreztem, ellenséges megszál­lás történt a hátam mögött. Özönlenek az em­berek Lancashire-ből meg London külvárosai­ból, bestiális zűrzavarban letelepszenek, és még arra sem veszik a fáradságot, hogy meg­tanulják a város legfontosabb helyeinek a ne­vét. De azonnal felfogtam, miért hívják a piac­teret újabban a régi piacnak. Egy nagy tér kö­vetkezett az új város közepén, amennyiben térnek lehet nevezni egy alaktalan lámpás ke­reszteződést, középen egy sast marcangoló oroszlán bronzszobra, nyilván háborús emlék­mű. És minden olyan új volt! Olyan nyers és goromba! Tudják, hogy néznek ki ezek az új városok, melyek az elmúlt néhány évben hir­telen felfújódtak, mint a lufi? Hayes, Slough, Dagenham meg a többi. Ridegség, élénkvörös tégla mindenütt, ideiglenesnek tűnő kirakatok tele leértékelt csokival meg rádióalkatrésszel. Ugyanez vett körül itt is. De hirtelen egy ré­gebbi házakkal teli utcában találtam magam. Te jó ég! A főutca!

Mégsem űzött hát velem tréfát a memóriám. Minden centiméterére emlékeztem. Még pár száz méter, és megérkezem a piactérre. A régi bolt a főutca túlsó végén állt. Oda majd ebéd után megyek – a George-ban terveztem meg­szállni. Minden centi emlékeket ébresztett! Minden boltot ismertem, bár most mindegyi­ket másképp hívták, és az árujuk is többnyire más lett. Ez Lovegrove boltja! Ez pedig Toddé! Majd egy nagy, sötét bolt, lent tartógerendák, fent tetőablakok. A függönyös Lilywhite-é volt, itt dolgozott Elsie. Grimmett boltja! Szemmel láthatóan még mindig fűszeresbolt. Jöhet az itatóvályú a piactéren. Ment előttem egy másik kocsi, így nem láttam ki előre.

Amikor a piactérre értünk, elkanyarodott. Nem volt itatóvályú.

Helyén az autóklub ügyeletese teljesített szolgálatot. Egy pillantást vetett a kocsira, lát­ta, hogy nincs rajta klubjelzés, és eltekintett a tisztelgéstől.

Befordultam a sarkon, és elhajtottam a George-ig. A vályú eltűnése olyannyira felzak­latott, hogy meg se néztem, áll-e még a sör­főzde kéménye. A nevén kívül a George-nak is mindene új volt. Kicsinosított homlokzata már inkább folyóparti szállóra emlékeztetett, és a cégért is kicserélték. Különös, hogy bár húsz év óta először próbáltam felidézni, ráébred­tem, hogy minden részletére emlékszem a régi cégérnek, ami itt himbálózott, amióta az esze­met tudtam. Elnagyolt kép volt, Szent György girhes lóval tiport egy nagyon dagadt sárká­nyon, és a sarokban, megrepedezve bár és el­halványulva, látszott a kis szignó: Wm Sandford, festő és ács. Az új cégér valamivel művé­szibb hatást keltett. Látszott rajta, igazi művész készítette. Szent György, akár egy buzeráns. Körülbelül háromszorosára bővítették és lebe­tonozták a macskaköves udvart, ahol annak idején a gazdák kordéi álltak, és ahol szombat esténként hánytak a részegek, köré pedig ga­rázsokat húztak fel. Betolattam az egyikbe, és kiszálltam.

Megfigyeltem, hogy az emberi elme hirtelen természetű. Nincs érzelem, mely bármeddig velünk maradna. Nyugodtan hívhatjuk sokk­nak, amit az elmúlt negyedórában éreztem. Gyomorütésként ért, amikor megálltam a Chamford-hegy tetején, és rádöbbentem, hogy Alsó-Binfieldet elnyelte a föld, majd újabb dö­fés volt az itatóvályú hiánya. Borús hangulat­ban vezettem az utcákon, siratva az elveszett dicsőséget, akár Ikábód anyja. De ahogy kilép­tem a kocsiból, és fejembe nyomtam trilbyka­lapomat, nyomban úgy éreztem, fütyülök rá. Gyönyörűen sütött a nap, és a fogadó udvarán a zöld dézsákban lévő virágok meg egyebek a nyarat hirdették. Ráadásul éhes voltam, és alig vártam egy jó kis ebédet.

Önelégülten besétáltam a fogadóba, bőrön­dömet hozta utánam a londiner, aki kisietett elém. Igen jómódúnak éreztem magam, és va­lószínűleg annak is tűntem. Jól szituált üzlet­embernek tartott volna bárki, feltéve, hogy a kocsit nem látja. Örültem, hogy az új öltö­nyömben jöttem – kék flanel, vékony fehér csí­kokkal, pont az én stílusom. A szabók „slankító hatásúnak” hívják. Véleményem szerint aznap még brókernek is elmentem volna. És bárki bármit mond, nagyon kellemes dolog június­ban, amikor a nap beragyogja az ablakok virág­ládáiban lévő rózsaszín muskátlikat, besétálni egy kedves vidéki fogadóba, ahol mentaszószos báránysült várja az embert. Nem mintha ön­magában nagy élvezetet nyújtanának nekem a szállók, a jó ég a megmondhatója, bőven kijut nekem belőlük – de száz esetből kilencvenki­lencszer azokban az istentelen „családi és üzleti” hotelekben szállok meg, mint amiben a Rowbottom, ahol elvileg aznap is voltam, ahol a szoba reggelivel öt shilling, a lepedő folyton nyirkos, és a kád csapjai soha nem működnek. A George annyira elegáns lett, meg sem ismer­tem volna. Régen nem is volt igazán szálloda, csak egy ivó, bár egy-két szobát kiadtak, és vásárnapokon ebédet szolgáltak fel a gazdák­nak (marhasült és Yorkshire puding, gombóc és Stilton-sajt). Teljesen megváltozott, a bár­pultot leszámítva, melyre vetettem egy pillan­tást, ahogy elhaladtam mellette, és pont úgy nézett ki, mint mindig. Puha szőnyegen lép­delve haladtam egy folyosón, a falakon vadá­szatot ábrázoló metszetek, réz ágymelegítők és hasonló limlomok lógtak. Rémlett, milyen volt ugyanez a folyosó annak idején, kikopott kő­lapok a lábunk alatt, és a gipszvakolat szaga elvegyült a sörével. Bodorított hajú, fekete ru­hás, elegáns külsejű ifjú hölgy kérte a nevemet az irodában, gondolom, a könyvelő vagy ki­csoda.

– Szobát óhajt, uram? Hogyne, uram. Mi­lyen nevet írhatok, uram?

Tétováztam. Elvégre ez a belépőm. Egész biztos hallotta már a nevet. Nem gyakori név, és a temetőben ott vagyunk egy páran. Csalá­dunk a régi alsó-binfieldi családok egyike, az alsó-binfieldi Bowlingok. És bár egyfelől kínos, amikor felismerik az embert, mégis várakozás­sal néztem elébe.

– Bowling – mondtam jól hallhatóan. – Mr. George Bowling.

– Bowling, uram. B-O-A – jaj, elnézést! B-O-W? Hogyne, uram. És Londonból érke­zett hozzánk, uram?

Semmi reakció. Nem esett le neki. Soha nem hallott rólam. Soha nem hallott George Bowlingról, Samuel Bowling fiáról, – annak a Sa­muel Bowlingnak a fiáról, aki – az ördögbe is! – harminc éven át minden szombaton eb­ben az ivóban fogyasztotta el pohárka sörét.

 

[2] Az étkező is más lett.

Bár enni soha nem ettem ott, emlékeztem a régi helyiségre, a barna kandallópárkányra, a bronzsárga tapétára – soha nem tudtam eldön­teni, hogy ez vajon az eredeti színe, vagy csak a füsttől lett ilyen az évek során –, és a tel-el­kebiri ütközetet ábrázoló olajfestményre, szin­tén Wm Sandford, festő és ács művére. Most valami középkori stílusban rendezték be a ter­met. Téglakandalló ülőpadkákkal, óriási tartó­gerenda a plafon teljes hosszában, tölgyfa bur­kolat a falakon, és mindenen ötven méterről látszott, hogy hamis. A gerenda ugyan valódi tölgy volt, alighanem valami régi vitorlásból származott, de nem tartott semmit, és a fal­burkolatra is első pillanattól kezdve gyanakod­tam. Ahogy ültem az asztalomnál, és kendőjé­vel játszva közeledett felém a jóvágású ifjú pincér, megkocogtattam a falat magam mö­gött. Igen! Mindjárt gondoltam! Még csak nem is fa. Valami mesterséges anyagból leutá­nozzák, aztán lefestik.

Az ebéd viszont nem volt rossz. Mentaszó­szos báránysültet ettem, meg ittam valami francia nevű fehérbort, ami kicsit megböfög­tetett, de jól éreztem magam tőle. Még egy­valaki ebédelt a helységben, egy harminc kö­rüli, özvegynek tűnő, lenhajú asszony. Eltű­nődtem, vajon a George-ban száll-e meg, é átsuhant az agyamon, hogy szerencsét próbá­lok nála. Érdekes, hogyan keverednek az em­ber érzései. Időről időre kísérteteket láttam. A múlt néha maga mögé parancsolta a jelent. Vásárnap van, tagbaszakadt gazdák telepednek a hosszú asztal köré, szöges bakancsaik csiko­rognak a kövön, és akkora adag marhasültet meg gombócot dolgoznak be, amiről nem hin­nénk, hogy elfér egy emberben. Majd a pici asztalok és a ragyogóan fehér terítők, a boros­poharak és a hajtogatott szalvéták, a hamisított berendezés és a nívó ismét eltakarja mindezt. Emelem poharam, „Van tizenkét fontom és egy új öltönyöm. A kis George Bowling va­gyok, ki hitte volna, hogy egyszer majd saját autómmal térek vissza Alsó-Binfieldbe?” És a fehérbor hatására melegség árad felfelé a ha­samból, és szememmel végigpásztázom a len­hajú asszonyt, és képzeletben levetkőztetem.

Délután ugyanez ismétlődött, amint egy brandy és egy szivar mellett lustálkodtam a tár­salgóban – szintén ál-középkori stílus, de for­matervezett bőrfotelekkel és üveglapos aszta­lokkal. Kísérteteket láttam, de egészében véve élveztem. Igazság szerint egy picit spicces vol­tam, és reménykedtem, hogy a lenhajú asszony belép a helységbe, és ismeretséget köthetünk. De nem bukkant fel. Már majdnem uzsonna­idő volt, amikor elindultam.

Elsétáltam a piactérig, és balra fordultam. A bolt! Furcsa. Huszonegy évvel ezelőtt, anyám temetésének napján elhaladtam előtte a bérkocsival, és láttam bezárva, piszkosan, láttam a lángvágóval leégetett feliratot, és fü­tyültem az egészre. Míg most, amikor még job­ban eltávolodtam tőle, és a ház belsejének bi­zonyos részleteire már nem is emlékeztem, a viszontlátás gondolata valamit művelt a ben­sőmmel. Elmentem a borbélyüzlet előtt. Még mindig borbély, de a név új. Meleg, szappanos, mandulaszerű illat áramlott ki az ajtón. Nem olyan finom, mint a keleti hajszesz és pipa­dohány annak idején. Még húsz méter, és meg­érkezem a bolthoz – a mi boltunkhoz. Ó, jaj!

Művészies cégér – nem lepődnék meg, ha ugyanaz festette volna, mint a George-ét –füg­gött a járda felett:

 

WENDY TEÁZÓJA

REGGELI KÁVÉ

HÁZI KÉSZÍTÉSŰ SÜTEMÉNYEK

 

Teázó!

Gondolom, ha hentes lett volna vagy vas­kereskedés, vagy bármi, ami nem gabonake­reskedés, ugyanez a megrázkódtatás ér. Ab­szurd, hogy csak mert egy adott házban szü­letünk, egész életünkre jogot formálunk rá, de így van. A hely méltó volt nevéhez, az egyszer biztos. Kék függönyös kirakatban árválkodott egy-két torta, az a fajta, ami teljesen be van vonva csokoládéval, és egy darab dió díszeleg valahol a tetején. Bementem. Nem igazán vágytam uzsonnára, de látnom kellett belülről is.

A teázót a boltból és a nappalinkból alakítot­ták ki. A hátsó udvart, ahol régen a szemetes volt, meg apám kis gyomkertje, lekövezték, és felcicomázták rusztikus asztalkákkal, meg hor­tenziákkal, meg ilyenekkel. Bementem a nap­paliba. Újabb kísértetek! A zongora, a falvédők és a két puklis, piros fotel, ahol apa és anya ült a kandalló két oldalán vasárnap délutánon­ként, a People-t és  a  News of the World-öt olvas­gatva! Ezt még antikosabban rendezték be, mint a George-ot: volt csapóasztal, kovácsolt­vas csillár, óntányérok a falon satöbbi. Észre­vették, mindig milyen sötétet produkálnak ezekben a művészies teázókban? Gondolom, része az antiknak És egyszerű pincérnő helyett egy savanyú ábrázatú, kartonruhás ifjú hölgy lépett elém. Teát rendeltem, ami tíz percbe tel­lett neki. Ismerik ezeket a kínai teákat, olyan gyengék, hogy tej nélkül víznek hinné őket az ember. Majdnem pont ott ültem, ahol régen apám karosszéke állt. Szinte hallottam a hangját, amint felolvas egy „darabot”, ahogy ő hívta, a People-ból, az új, repülő gépekről, az emberről, akit cet nyelt le, vagy valami másról. Ettől az a furcsa érzés fogott el, hogy hamis indokokkal ülök ott, és kitehetik a szűrömet, ha kiderül kilétem, ugyanakkor kicsit vágytam elmondani valakinek, hogy én itt születtem, és a házhoz tartozom, sőt (amit valójában érez­tem) hogy ez az én házam. Senki más nem teá­zott rajtam kívül. A kartonruhás lány az ablak­nál álldogált, és láttam rajta, hogy ha nem vol­nék itt, a fogát piszkálná. Beleharaptam egy szelet tortába, amit a teám mellé hozott. Házi készítésű! Hogyne. Margarinnal és tojáspótló­val készítve házilag. Végül, muszáj volt beszél­nem. Megszólítottam:

– Régóta él Alsó-Binfieldben?

Összerezzent, meglepettnek tűnt, és-nem vá­laszolt. Új próbálkozás:

– Jó idővel azelőtt én magam is Alsó-Bin­fieldben éltem.

Megint semmi válasz, legalábbis nem hall­ható. Hűvösen végigmért, majd ismét kinézett az ablakon. Értettem én. Túl jól nevelt ahhoz, hogy csevegjen a kuncsaftokkal. Ráadásul nyil­ván azt hitte, ki akarok vele kezdeni. Mi ér­telme lett volna megmondani neki, hogy ebben a házban születtem? Még ha elhiszi is, érdekel­ni biztos nem érdekli. Eletében nem hallott Samuel Bowling kukorica– és gabonakereske­dőről. Kifizettem a számlát, és leléptem.

Elsétáltam a templomhoz. Féltem tőle, de ugyanakkor reméltem is, hogy régi ismerősök majd felismernek. Szükségtelen volt aggódnom, egyetlen ismerős arcot nem láttam az utcán. Mintha a város teljes lakosságát kicse­rélték volna.

Amikor elértem a templomhoz, láttam, miért lett szükség új temetőre. A régi csor­dultig megtelt, és a sírok felén ismeretlen ne­vek álltak. De az ismerős neveket könnyen megtaláltam. Sétálgattam a sírok között. A sek­restyés nemrég kaszálta le a füvet, és itt is be­töltött mindent r nyár szaga. Az idősebbek mind meghaltak. Gravitt, a hentes, és Winkle a másik gabonakereskedő, és Trew, akié a George volt, és Mrs. Wheeler az édességbolt­ból, mind itt nyugodtak. Shooter és Whetherall az ösvény két oldalán feküdt egymással szem­ben, mintha még mindig a templom folyosóján át énekeltek volna a másiknak. Wetherall még­sem érte meg hát a százat. Született ‘43-ban, „eltávozott az élők sorából” 1928-ban. De Shooterre rávert, mint mindig. Shooter ‘26­-ban halt meg. Micsoda időket élhetett utolsó két évében az öreg Wetherall, amikor már senki nem énekelt ellene! És az öreg Grimmett egy vaskorláttal elkerített, húsos lepény formájú hatalmas márványtömb alatt, a sarokban pedig olcsó keresztek tövében egy egész raj Simmons. Mind porrá lett. A dohánytól elszínező­dött fogú vén Hodges, a hosszú, barna szakállú Lovegrove, Lady Rampling kocsissal, lovász­fiúval együtt, Harry Barnes üvegszemű nagy­nénje, és Brewer a Malomtanyáról, akinek go­nosz arca mintha dióból lett volna kifaragva – semmi nem maradt belőlük, csak egy kőlap, meg isten tudja, micsoda az alatt.

Megtaláltam anyám sírját, mellette meg apá­mét. Mindkettő elég jó állapotban volt. A sek­restyés nyírta a füvet. Ezekiel bácsié kicsit odébb állt. Sok régebbi sírt elbontottak, és el­tűntek a régi fejfák is, melyek ágyfőre emlé­keztettek. Mit érez az ember, amikor húsz év után először látja szülei sírját? Nem tudom, mit illik érezni, megmondom, én mit éreztem: semmit. Apám és anyám soha nem halványul­tak el az emlékezetemben. Mintha egyfajta örökkévalóságban léteznének valahol, anyám a barna teáskanna mögött, ősz bajuszos apám szemüvegben, tar fején egy kis darával, mind­ketten merevek, akár a képek, valahogy mégis elevenek. A föld alatti csontosdobozoknak semmi közük hozzájuk. Ahogy ott álltam, tű­nődni kezdtem, vajon milyen érzés a föld alatt lenni, számít-e egyáltalán, illetve mikor szűnik meg számítani, amikor hirtelen behemót ár­nyék suhant át rajtam, és kissé megijedtem.

Hátranéztem a vállam fölött. Csak egy bom­bázó repült el a nap és énközöttem. Ezek itt nyüzsögtek a környéken.

Beballagtam a templomba. Alsó-Binfieldbe való visszatérésem óta szinte először nem fo­gott el a kísérteties érzés, legalábbis nem a megszokott formában. Ugyanis itt semmi nem változott. Semmi, leszámítva, hogy üres volt. Mintha a térdeplők is ugyanazok lettek volna. Ugyanaz a poros, édeskés hullaszag. És egek! Ugyanaz a lyuk az ablakon, bár most este a nap a másik oldalon volt, így a fényfolt nem kúszott felfelé a főhajón. Még mindig padsorok voltak – nem cserélték le őket székekre. Megvolt a mi padunk, és elöl állt az, amiről Wetherall ver­senyordibált Shooterrel. Szíhon, az Emoreu­sok királya, és Óg, Básán királya! És a pad­sorok közötti kikopott kövek, melyeken még félig-meddig olvashatók voltak az alattuk fekvő emberek nevei. Leguggoltam, hogy megnéz­zem a mi padunk mellett lévőt. Az olvasható részeket még mindig fejből tudtam. Mintha még a betűk mintája is megragadt volna em­lékeztemben. Isten tudja, hányszor olvastam el a prédikációk alatt.

 

Itt ny…………………………………………ſon,

plébániánk.............................................. igaz

& becſületeſ……………………………………

Fi………………………talan jócſelekedetéhez

ſzorgalmaſ ............................................. …..

…………………………………………………..

...............................................….rető hitveſe

Amelia, ki.................................... …zoló hét

lánya………………………………………….

 

Emlékszem, gyerekként összezavartak a nyújtott S betűk. Eltűnődtem, vajon régen F­nek ejtették-e az S-t, és ha igen, miért.

Lépteket hallottam a hátam mögül. Felnéz­tem. Egy reverendás férfi állt mellettem. A plé­bános.

Úgy értem, a plébános. Az öreg Betterton, aki már a régi időkben is plébános volt – nem, nem amióta az eszemet tudom, de 1904 vagy a körül került oda. Egyből megismertem, bár a haja egészen fehér lett.

Ő nem ismert meg engem. Kék öltönyös, kö­vér turista voltam városnéző körúton. Jó estét kívánt, és azonnal belekezdett a szokásos szö­vegbe – érdekel-e az építészet, figyelemreméltó régi építmény ez, alapkő még a szász időkből és így tovább és így tovább. A következő má­sodpercben már erre-arra csoszogott, és muto­gatta nekem a látnivalókat – a sekrestyébe ve­zető normann boltívet, meg a newburyi csa­tában elesett Sir Roderick Bone bronz képmá­sát. Én meg követtem avval a kivert kutya áb­rázattal, amit középkorú üzletemberek visel­nek, amikor éppen körbemutogatnak nekik egy templomot vagy egy képtárat. De elárultam neki, hogy én mindezt már tudom? Elárultam neki, hogy én vagyok George Bowling, Samuel Bowling fia – apámra emlékezett volna, ha rám nem is –, és nemcsak hogy tíz éven át hallgat­tam a prédikációit és jártam a hittanóráira, de tagja voltam az Alsó-binfieldi Olvasókörnek is, és nekifutottam a Szezámok és liliomok-nak, csak hogy a kedvében járjak? Nem, nem árul­tam el. Csak követtem körbe a templomban, időnként motyogva valamit, mint mindig, ami­kor közlik az emberrel, hogy ez vagy az ötszáz éves, és semmi nem jut eszébe, azonkívül, hogy nem látszik annyinak. Ahogy megláttam, eldöntöttem, hagyni fogom, hogy idegennek higgyen. Az első illő lehetőséget kihasználva bedobtam hat pennyt a „Templomunk költ­ségeire” perselybe, és eliszkoltam.

De miért? Miért nem teremtettem kapcsola­tot most, hogy végre találtam egy ismerőst?

Mert megijesztet: a változás, amit a húsz év hagyott a külsején. Gondolom, azt hiszik, úgy értem, idősebb lett. De nem! Fiatalabbnak tűnt. Ami hirtelen új leckére tanított az idő múlásáról.

Gondolom, az öreg Betterton most úgy hat­vanöt körül járhat, tehát amikor legutóbb lát­tam, negyvenöt lehetett – mint én most. Haja most hófehér volt: amikor anyámat temette, még csak őszbe vegyült, mint egy borotvapa­macs. Mégis, ahogy megláttam, az első dolog, ami szíven ütött, hogy fiatalabbnak tűnt. Vén­ségesen vén emberként élt a fejemben, pedig végeredményben nem is volt annyira öreg. Eszembe jutott, hogy kisfiú koromban a negy­ven fölöttiek már mind kiégett roncsnak tűn­tek, akik annyira ő-egek, hogy már nincs is lé­nyeges különbség köztük. Akkor egy negyvenöt éves férfi öregebb volt a szememben, mint ez a hatvanöt éves csoszogó bácsi most. És Jesszus! Én magam vagyok negyvenöt. Megrémültem.

Ilyennek látnak hát a húszévesek, gondol­tam, miközben rácoztam a sírok között. Sze­gény vén meláknak. Aki a végét járja. Furcsa volt. Általában fütyölök a koromra. Miért érde­kelne? Kövér vagyok, de erős és egészséges. Bármit megtehetek, amihez kedvem van. A ró­zsát pont olyan illatosnak érzem most, mint húszévesen éreztem. Á, de vajon a rózsa is pont olyan illatosnak érez engem? Mintegy válaszul a kérdésemre, egy tizennyolc év körüli lány jött szembe a temető ösvényén. Olyan egy-két mé­terre tőlem kellett elhaladnia. Láttam, hogy nézett rám, csak egy röpke tekintet volt. Nem, nem ijedt, nem is ellenséges. Csak vad, távol­ságtartó, mint egy állaté, amikor egy pillanatra elkapjuk a tekintetét. Abban a húsz évben szü­letett és nőtt fel, amikor én nem jártam Alsó­Binfieldben. Az én emlékeim számára semmit­mondóak lettek volna. Akár egy állat, ő is más világban élt.

Visszamentem a George-ba. Inni akartam egyet, de a bár csak fél óra múlva nyitott. Ki­csit lézengtem, olvastam a Sporting and Dra­matic egy előző évi számát, és egyszer csak be­lépett a lenhajú asszony, akit én özvegynek gondoltam. Hirtelen elkeseredetten vágytam rá, hogy sikerem legyen nála. Be akartam bizo­nyítani magamnak, hogy öregember nem vén­ember, csak műfogsora van. Elvégre, ha ő har­minc, én meg negyvenöt vagyok, az nem rossz. Álltam az üres kandalló előtt, úgy téve, mintha a fenekemet melegíteném, ahogy nyári délutá­nokon szoktuk. Nem festettem rosszul a kék öltönyömben. Kicsit kövéren, biztos, de kifi­nomultan. Nagyvilágian. Elmentem volna bró­kernek is. Legdallamosabb kiejtésemmel mint­egy mellesleg azt mondtam:

– Csodás nyári napunk van.

Ártalmatlan megjegyzés, nem? Nem a „nem találkoztunk már valahol” kategória.

De nem volt sikere. Nem felelt, csak fél má­sodpercre leeresztette az újságot, amit olva­sott, és majd” felnyársalt a tekintetével. Rémes volt. Az a fajta kék szempár, ami nyílként fú­ródik az emberbe. Egy másodperc töredéke alatt felismertem, mennyire rosszul ítéltem meg. Nem az a festett hajú özvegy típus volt, aki szereti, ha táncolni viszik. Felső középosz­tály, talán egy tengernagy lánya, és jó iskolába járt, olyanba, aminek saját hokicsapata van. És magamat is rosszul ítéltem meg. Új öltöny ide vagy oda, nem mentem el brókernek. Kereske­delmi utazónak néztem ki, aki történetesen egy kis pénzhez jutott. Elsomfordáltam a szálló­vendégek bárjába inni egy-két korsó sört va­csora előtt.

Más volt a sör is. Emlékszem a régi sörre, a jó Temzemederre, ízes sör volt a meszes víznek köszönhetően, amiből készült. Megkérdeztem a csaposlányt:

– Bessemeréknek megvan még a főzdéjük?

– Bessemerék? Ááá, dehogy van, uram! El­mentek. Ááá, évekkel ezelőtt... jóval minthogy mi idejöttünk.

Kedves arcú, barátságos, harmincöt év kö­rüli lány volt, a sercsap kezelésétől kikereke­dett a karja, az ilyet hívom én nagy nővér tí­pusú csaposlánynak. Mondta a kartell nevét, ami átvette a főzdét. Valójában a sör ízéből kitalálhattam volna. A termek kör alakban he­lyezkedtek el, középen fülkék álltak. A szem­közti teremben két fickó dart-ot játszott, a Kancsó és Korsóban pedig egy másik, akit nem láttam, időnként síri hangon mondott va­lamit. A csaposlány párnás könyökeit a pultra támasztva beszélgetett velem. Elsoroltam a régi ismerőseim neveit, de egyetlenegyről sem hal­lott közülük. Azt mondta, csak öt éve van Alsó­Binfieldben. Még az öreg Trew-ról sem hallott, a George régi tulajáról.

– Én magam is éltem Alsó-Binfieldben – mondtam neki. – Annak már jó ideje, még a háború előtt.

– A háború előtt? Ne mondja! Nem néz ki olyan idősnek.

– Rá se ismer a helyre, mi? – szólalt meg a férfi a Kancsó és Korsóban.

– Megnőtt a város – mondtam. – A gyárak miatt, gondolom.

– Hát persze, legtöbben a gyárakban dolgoz­nak. Ott van a gramofonüzem, meg ott van a Truefitt Harisnyagyár. De persze manapság ők is bombát gyártanak.

Nem láttam át teljesen, hogy miért persze, de a lány mesélni kezdett egy fiatal fiúról, aki a Truefittben dolgozott, néha betért a George­-ba, és ő mondta, hogy bombát is gyártanak, nemcsak harisnyát, mert valami általam ért­hetetlen okból egyszerű kombinálni a kettőt. Azután mesélt a nagy reptérről Walton köze­lében – ez megmagyarázza, miért látni folyton bombázókat –, és a következő percben már a háborúról beszélgettünk, mint mindig. Vicces. Pont azért jöttem ide, hogy ne kelljen a hábo­rúval foglalkoznom. De hogyne kéne? A leve­gővel szívjuk be.

Azt mondtam, 1941-re várható. A férfi a Kancsó és Korsóban azt mondta, szerinte elég nagy baj. A csapos lány azt mondta, kirázza tőle a hideg. Folytatta:

– Semmi értelme nincs, nem, mindent egy­bevetve? Néha ébren fekszem éjjel, és hallom azokat a nagy izéket a fejünk felett, és arra gon­dolok, „Na, mi van, ha pont rám ejt egy bombát?”. Meg itt van ez a légó, meg Miss Todgers, a légófelügyelő, aki szerint nem lesz baj, ha nem veszítjük el a fejünket, és kitömjük újsággal az ablakokat, meg azt mondják, majd ásnak egy óvóhelyet a városháza alatt. De ne­kem meg az jut eszembe, hogy lehet egy cse­csemőre gázálarcot tenni?

A Kancsó és Korsóban lévő férfi azt mondta, az újság szerint forró fürdőben kell kivárni az egész végét. Szemközt a két fickó meghallotta, mire volt egy kis közjáték, vajon hány ember fér be egyetlen kádba, és mindketten megkér­dezték a csaposlányt, hogy megosztaná-e velük a fürdőjét. Azt válaszolta, hogy ne malackod­janak, majd elment a terem túlsó végébe, és egy-egy újabb korsó édeskés sört csapolt nekik. Belekortyoltam a sörömbe. Vacak lötty volt. Keserű, így hívták. És keserű is volt, az biztos, túl keserű, olyan kénes ízű. Vegyszerek. Állító­lag manapság angol komló nem kerül sörbe, mindből vegyszer készül. Másfelől a vegysze­rekből meg sört gyártanak. Azon kaptam ma­gam, hogy Ezekiel bácsi jár a fejemben, hogy mit mondana egy ilyen sörre, és mit mondana a légóra, meg a homokvedrekre, amikkel a gyújtóbombákat kellene majd eloltani. Amikor a csaposlány visszajött, megkérdeztem:

– Egyébként kié mostanság a kastély?

Mi mindig kastélynak hívtuk, bár Binfield Villa volt a valódi neve. Egy pillanatra nem ér­tette, miről beszélek.

– A kastély, uram?

– A Binfield Villára gondol – mondta a férfi a Kancsó és Korsóban.

– Ja, a Binfield Villa! Nem tudtam, miféle kastély lehet erre. Most dr. Merrallé a Binfield Villa.

– Dr. Merrall?

– Igen, uram. Azt mondják, több mint hat­van betege van odafenn.

– Betege? Kórházzá alakították, vagy ilyesmi?

– Hát... nem szokványos korház. Inkább szanatórium. Elmebetegeknek, igazság szerint. Olyan elmegyógyintézet-féle.

Diliház!

De elvégre mi mást várna az ember?

 

[3] Rossz szájízzel és ropogó csontokkal másztam ki az ágyból.

Igazat megvallva, előző nap kicsit sok volt egy üveg bor az ebédhez, egy másik a vacso­rához, több korsó sör a kettő között, na meg az az egy-két brandy. Percekig álltam a szőnyeg közepén és meredtem a semmibe, túl kikészül­ve ahhoz, hogy megmozduljak. Ismerik azt az istentelen érzést, ami kora reggel el tudja fogni az embert. Főleg a lábban jelentkezik, de sza­vaknál világosabb az üzenete: „Mi a nyavalyá­nak folytatni? Fejezd már be, cimbora! Dugd a fejed a gázsütőbe!”

Azután betettem a fogamat, és az ablakhoz léptem. Ismét szép júniusi idő volt, a ferde napsugarak éppen kezdtek a háztetők fölé ke­rülni és beragyogni az utca túloldalán lévő há­zak elejét. A rózsaszín muskátlik az ablakok vi­rágládáiban sem festettek rosszul. Bár csak fél kilenc lehetett, és egy piactér közeli mellékutcára láttam, meglehetős kis tömeg haladt erre-arra. Könyvelőknek tűnő sötét öltönyös, aktatáskás figurák folyama sietett ugyanabba az irányba, mintha csak London külvárosát és a földalattihoz rohanó embereket láttam volna, az iskolások pedig kettesével, hármasával szál­lingóztak a piactér felé. Ugyanaz az érzés fogott el, mint előző nap, amikor a vörös házak dzsungelét néztem a Chamford-hegyről. Aljas betolakodók! Húszezer birtokháborító, akik még a nevemet sem ismerik. És íme, itt ez a nyüzsgő új élet, és íme, itt vagyok én, szegény öreg műfogsoros dagi, az ablakból figyelem őket, és harminc-negyven éve történt dolgok­ról dünnyögök, amire senki nem kíváncsi. Uramatyám! Rájöttem tévedésemre a kísérte­tekkel kapcsolatban. Magam vagyok a kísértet. Ok élnek, én halott vagyok.

De reggeli után – tőkehal, vese roston, na­rancslekváros pirítás és egy kanna kávé – job­ban éreztem magam. A jégdáma nem regge­lizett az étkezőben, kellemes nyári levegő áramlott, én meg nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy a lék flanelöltönyömben kicsit előkelőnek tűnök. A szentségit! Ha kísértet va­gyok, hát kísérteni fogok. Járok egyet. Felbuk­kanok a régi helyeken. És talán sikerül egy kis fekete mágiát alkalmaznom ezeken a fattyú­kon, akik ellopták a szülővárosomat.

Elindultam, de csak a piactérig jutottam, ugyanis a váratlan látványtól fölbe gyökerezett a lábam. Úgy ötven iskoláskorú gyerekből álló osztag menetelt az– utcán négyes oszlopban – egész militáns hatást keltettek –, és egy mar­cona nő masírozott mellettük, akár egy törzs­őrmester. Az első négy piros-fehér-kék keretes zászlót vitt, hatalmas KÉSZÜLJ, BRITANNIA felirattal. A sarki borbély kijött az ajtóba nézni őket. Megszólítottam. Fényes fekete hajú, unott arcú ember volt.

– Mit csinálnak ezek a gyerekek?

– Ez itten a légoltalom – mondta tétován. – Légó. Gyakorolnak vagy mi. Az meg ott Miss Todgers, ni.

Kitalálhattam volna, hogy ő Miss Todgers. A szeme elárulta. Ismerik azt az aszott arcú vén szipirtyót, aki mindig lány cserkészcsapatot meg egyházi lánydiákszállást meg hasonlókat vezet. A kabátja és szoknyája afféle uniformis­nak hatott, és azt az erős képzetet keltette, hogy antantszíjat is visel, bár az valójában nem volt rajta. Ismertem a fajtáját. A női segédala­kulatnál szolgált a háborúban, és azóta el sem mosolyodott. Ez a légó piskóta volt számára. Ahogy elhaladtak mellettem a gyerekek, hallot­tam, ahogy igazi törzsőrmester módjára üvölt velük – Monica! Emeld a lábad! –, és láttam, a hátsó négynek is volt piros-fehér-kék keretes zászlaja, középen:

 

MI FELKÉSZÜLTÜNK. ÉS TE?

 

– Minek meneteltetik így őket? – kérdeztem a borbélyt.

– Nem tom. Gondolom, propaganda, ilyesmi.

Én persze tudtam. Oltsuk be a gyerekeket háborúval. Érezze mindenki, hogy nincs kiút, olyan biztosan lehet számítani a bombázók el­jövetelére, mint a karácsonyra, úgyhogy lefele a pincébe, vita nincs. A waltoni nagy fekete gépek közül kettő elhúzott a város keleti vége felett. Úristen! Az jutott eszembe, hogy amikor valóban megkezdődik, már csak annyira fog meglepni minket, mint egy záporeső. A bor­bély még elmondta, hogy Miss Todgers erő­feszítéseinek köszönhetően az iskolások már megkapták a gázálarcukat.

Nekiláttam felfedezni a várost. Két napon át csak sétáltam a régi helyeken, már amennyire be tudtam őket azonosítani. És mindez idő alatt egyetlen lélekbe nem botlottam bele, aki ismert volna. Kísértetként jártam, és ha nem is voltam láthatatlan, mindenestre annak érez­tem magam.

Bizarr volt, el sem tudom mondani, meny­nyire. Olvasták azt a H. G. Wells-történetet, amikor egy fickó egyszerre két helyen van – úgy értve, valójában otthon van, de azt hallucinál­ja, hogy a tengerfenéken gyalogol? A szobájá­ban mászkál, de asztalok és székek helyett hul­lámzó hínárt lát, meg rákokat, meg tintaha­lakat, amint ~Inak és el akarják kapni. Na, pont ilyen érzés volt. Órákon át sétáltam egy nem létező világtan. Számoltam a lépéseket, ahogy mentem a járdán, és magamban beszél­tem, „Igen, itt kezdődik a hogyishívják mező. A sövény áthúzódik az úttesten, és áttör azon a házon. A benzinkőt valójában szilfa. És itt ér­nek véget a veteményeskertek. Ez az utca pedig (lehangoló kis ikerházsor volt, Cumberlegde Road néven, erre emlékszem) az ösvény, ahová Katie Simmonsszal jártunk, és mindkét olda­lon mogyoróbokrok nőttek.” A távolságokat nyilván elrontottam, de a fő irányokat nem. Kizárt dolognak tartom, hogy ha valaki nem itt született, akkor elhiszi, mindössze húsz éve ezek az utcák még mezők voltak. Mintha a vi­déket maga alá temette volna egy külvárosi vulkánkitörés. Az öreg Brewer egykori földjét majdnem tejesen elnyelték a tanácsi ingatla­nok. A Malomtanya eltűnt, a tavacskát, ahol az első halamat fogtam, lecsapolták, feltöltötték és beépítették, így nem tudtam, hol is lehetett pontosan. Házak, házak mindenütt, egyforma kis vörös kockaházak, fagyalsövények és aszfal­tozott utacskák a bejáratig. A tanácsi ingat­lanok után a város gyérebb lett, de a tákolók itt is mindent beleadtak. Mindenhol, ahol telket lehetett venni, itt-ott kis házcsoportok ékte­lenkedtek, összecsapott utak vezettek hozzá­juk, körülöttük az építők állványai és a bogán­csokkal meg konzervdobozokkal elcsúfított mezők.

Az óváros közepén viszont nem nagyon vál­tozott semmi, ami az épületeket illeti. Sok bolt még mindig ugyanazt árulta, bár más név alatt. Lilywhite boltja még mindig méteráru-ke­reskedés volt, de nem látszott virágzó üzletnek. Gravitt, a hentes régi boltjában most rádióal­katrészeket árultak. Wheeler mama kis kira­katát befalazták. Grimmett üzlete még mindig élelmiszer-kereskedés volt, de megvette az In­ternational. Valami fogalmat alkothatunk a kar­tellek hatalmáról, ha képesek voltak bekebe­lezni egy olyan agyafúrt vén zsugorit, mint Grimmett. Bár ahogy én ismertem – nem be­szélve a pazar sírkőről a temetőben –, fogadok, hogy még akkor szállt ki, amikor ment a bolt, és tíz-tizenötezer fontot vitt magával a menny­be. Az egyetlen bolt, ami nem cserélt gazdát, a Sarazin volt, ők tették tönkre apámat. Hatal­masra nőttek, és volt egy másik óriási üzletük is a város új részében. De vegyeskereskedés lett belőlük, árultak bútort, gyógyszert, meg vas– és fémárut a régi kertészeti holmik mellett.

A két nap jó részében erre-arra kóboroltam, és bár nem nyögtem hangosan, és nem ráztam a láncaimat, néha kedvem lett volna hozzá. És többet is ittam a kelleténél. Majdnem rögtön Alsó-Binfieldbe érkezésem után elkezdtem a piálást, és azóta az ivók nem tudtak elég korán nyitni. A nyitás előtti félórában már mindig ki­lógott a nyelvem a számból.

Ne higgyék, hogy végig ugyanolyan hangu­latban voltam. Néha mintha egyáltalán nem érdekelt volna, hogy Alsó-Binfieldet eltörölték a föld színéről. Elvégre nem csak azért jöttem ide, hogy megszabaduljak a családomtól? Nem volt okom nem megtenni, amiket elterveztem, akár pecázni is elmehetek, ha akarok. Szombat délután még egy horgászszaküzletbe is ellátogattam a főutcán, és vettem egy ragasztott bambusznád botot (gyerekként mindig bam­busznád botért epekedtem – kicsivel drágább, mint amit dél-amerikai zöldfából csinálnak), meg horgot, meg előkét, meg mindent. A bolt hangulata felvidított. Változzon bármi, a hor­gászfelszerelés örök – mert persze a halak is azok. És a boltos sem találta mókásnak, hogy egy kövér, középkorú férfi pecabotot vesz. El­lenkezőleg, elbeszélgettünk a temzei pecázás­ról, meg a nagy keszegről, amit valaki az előző előtti évben fogott rozskenyérből, mézből és főtt, darált nyúlhúsból gyúrt csalival. Sőt – bár nem mondtam meg neki, hogy mire kell, és magamnak is alig vallottam be –, megvettem a legerősebb, lazacra való horogelőkét, és pár ötös bodorkahorgot, szemem előtt tartva a Binfield Villa melletti nagy pontyokat, amennyiben még megvannak.

A vasárnap reggel nagy részét töprengéssel töltöttem – menjek pecázni vagy ne menjek? Az egyik percben még úgy voltam vele, mi a csudáért ne mennék, a másikban meg már csak soha be nem teljesülő álomnak tűnt. De délután kihoztam a kocsit, és levezettem a Burford gátig. Gondoltam, csak vetek egy pil­lantást a folyóra, és másnap, ha jó lesz az idő, talán fogom az új horgászbotomat, előveszem a bőröndből a régi kabátomat meg a szürke flanelnadrágomat, és pecázom egy jót. Akár há­rom-négy napon át, ha úgy tartja kedvem.

Átvezettem a Chamford-hegyen. A hegy lá­bánál az út elfordul, és párhuzamosan fut a vontatóúttal. Kiszálltam a kocsiból, és gyalog mentem tovább. Jaj! Vörös és fehér bungalók kis csoportja emelkedett az út mellett. Persze számíthattam volna rá. És mintha sok autó is állt volna a környéken. Ahogy közeledtem a folyóhoz, hangokat hallottam – igen, tim-tididi-plam-plam-tim –, már biztos: gramofonok szóltak.

Befordultam a sarkon, és elém tárult a von­tatóút. Jézus! Újabb sokk. A helyet ellepték az emberek. Az ártér helyén pedig teázók, automaták, édességbódék és fagylaltárusok álltak. Ennyi erővel Margate-be is mehettem volna. Emlékszem a régi vontatóútra. Kilométereket lehetett menni, és leszámítva az embereket a zsilipkapunál, meg időnként egy-két dereg­lyést, amint a lova mögött bandukol, egyetlen lélek nem volt az úton. Amikor horgászni men­tünk, csak a mienk volt a környék. Sokszor ültem ott egész délutánokon át, és állhatott kó­csag is a part menti sekély vízben tőlem negy­ven méterre, három-négy órán keresztül senki nem járt arra, aki elriaszthatta volna. De hon­nan vettem én azt, hogy felnőtt férfiak nem pecáznak? A part mentén mindkét irányban, ameddig csak elláttam, emberek megszakítat­lan lánca pecázott, minden öt méteren egy. El­tűnődtem, vajon hogy a pokolba kerültek ide, és rájöttem, hogy alighanem valami horgász­klub tagjai. A folyó meg zsúfolásig tele volt csó­nakokkal – evezősök, kenuk, ladikok, motor­csónakok, mind tele majdnem meztelen fiatal nyikhajokkal, akik mind sikítoztak, kiabáltak, és legtöbbnél gramofon is volt a fedélzeten. A szerencsétlen pecázni próbáló flótások úszó­ja pedig fel-alá ringott a motorcsónakok hul­lámverésében.

Sétáltam egy kicsit. A szép nap ellenére a víz koszos volt és zavaros. Senki nem, fogott sem­mit, még csellét sem. Eltűnődtem, vajon azt hiszik-e, hogy lesz kapás. Ekkora tömeg a Te­remtés összes halát elriasztaná. Igazat megvall­va, ahogy figyeltem a fagylaltospoharak és pa­pírzacskók között ringó jelzőket, megkérdője­leztem, hogy van-e még egyáltalán hal. Van még hal a Temzében? Igen, talán van. És mégis megesküszöm, hogy a Temze vize már nem a régi. A színe teljesen más. Nyilván azt hiszik, csak beképzelem magamnak, de nem, ha mon­dom. Más lett a víz, tudom. Emlékszem a Temze akkori vizére, mélyen áttetsző ragyogó zöld volt, a nád körül domolykók rajai cikáz­tak. Most tíz centire nem lehetett lelátni.  Pisz­kos volt és barna, a motorcsónakok miatt vé­kony olajréteg úszott a tetején, a csikkekről és a zacskókról nem is beszélve.

Kis idő után visszafordultam. Nem bírtam tovább a gramofonok hangját. Persze, vasárnap van, gondoltam. Talán hétköznap nem ilyen vészes a helyzet. Azonban tudtam, soha nem jövök már vissza. Isten verje meg őket, tartsák csak meg a nyavalyás folyójukat. Ha el­megyek is pecázni, nem a Temzében, az biztos.

A tömeg elrajzott mellettem. Átkozott beto­lakodók tömegei, legtöbbje fiatal. Fiúk és lá­nyok, párosával bolondozva. Egy csapat lány haladt el mellettem, trapéznadrágot viseltek, és az amerikai haditengerészek fehér sapkáját, szöveggel ellátva. Az egyikükén, tizenhét éves, ha lehetett, ez állt: CSÓKOLJ MEG. Szívesen megtettem volna. Hirtelen ötlettől vezérelve sarkon fordultam, és megméredzkedtem az egyik automatán. Kattogó hang jött belülről – ismerik azokat a gépeket, amelyek nemcsak megmérik az embert, de jövendőn is monda­nak –, majd kicsusszant egy gépírásos kártya.

Kivételes adottságai vannak, olvastam, de szél­sőséges szerénysége miatt soha nem ismerték el ér­demeit. Környezete alulbecsüli képességeit. Túlságosan szeret félreállni és hagyni, hogy mások aras­sák le az Ön vetését. Érzékeny, gyengéd, és mindig hű a barátaihoz. Az ellenkező nem módfelett von­zónak találja. Legnagyobb hibája a nagylelkűség. Legyen kitartással, és csillaga felragyog.

Súly: 94 kg.

Ezek szerint felszedtem két kilót az elmúlt három nap alatt. Biztos a piálás miatt.

 

[4] Visszavezettem a George-hoz, bevágtam a kocsit a garázsba, és ittam egy késői teát. Va­sárnap lévén a bár még egy-két óráig biztos nem nyit ki. Kimentem a hűs estébe, és a templom felé vettem az irányt.

Éppen átmentem a piactéren, amikor egy kissé előttem haladó nőre lettem figyelmes. Ahogy megpillantottam, elfogott egy nagyon különös érzés, hogy már láttam valahol. Isme­rik az érzést. Az arcát persze nem láttam, há­tulnézetből meg nem volt miről beazonosítani, és mégis megesküdtem volna, hogy ismerem.

Felfelé ment a főutcán, majd befordult jobb­ra az egyik mellékutcába, ahol régen Ezekiel bácsi boltja állt. Követtem. Nem tudom pon­tosan, miért – részben talán kíváncsiságból, és részben elővigyázatosságból. Első gondolatom az volt, hogy végre találtam valakit Alsó-Binfieldben, akit régről ismerek, de szinte ugyan­abban a másodpercben ráeszméltem, hogy ugyanannyi erővel ismerhetem West Bletchley­ből is. Ebben az esetben óvatosnak kell len­nem, mert ha rájön, hogy itt vagyok, biztos be­árul Hildának. Így hát elővigyázatosan, bizton­ságos távolból követtem, és közben amennyire csak tudtam, szemügyre vettem hátulról. Sem­mi figyelemreméltót nem láttam. Magas, mo­lett nő volt, negyven, vagy talán ötven, megle­hetősen viseltes fekete ruhában. Kalapot nem viselt, mint aki csak egy percre ugrott el ott­honról, és járásából úgy tűnt, hogy elkopott a cipője sarka. Egy szó, mint száz, cefetül nézett ki. És nem tudtam semmijét beazonosítani, de volt egy meghatározhatatlan valami, amit már biztos láttam. Talán a mozgása. Éppen egy kis trafikhoz érkezett, olyan fajtához, ami vasár­nap is mindig nyitva tart. A boltosnő az ajtó­ban állt, és egy képeslapállvánnyal ügyködött. Az én nőm megállt kicsit cseverészni.

Én is megálltam, ahogy találtam egy kiraka­tot, és úgy tehettem, mintha azt nézném. Víz­vezeték-szerelő és lakberendező üzlet volt, a ki­rakatban tapétaminták, fürdőszobakellékek és hasonlók álltak. Ekkor már tizenöt méter sem választott el kettőjüktől. Hallottam a búgó hangjukat, időt múlató nők értelmetlen pár­beszédét folytatták.

– Igen, hát erről van szó. Pontosan erről. Mondom neki én is, mondom „hát mi másra számítottál”, azt mondom. Nem jó ez így, ugye? De hiába ám, beszélhetek én a falnak is. Mit tehetünk?

És így tovább és így tovább. Közelebb kerül­tem a megoldáshoz. Nyilván az én nőm is bol­tosné volt, akár a másik. Éppen eltűnődtem, hogy talán mégis régi alsó-binfieldi ismerős lehet, amikor majdnem felém fordult, és megláttam az arca háromnegyedét. Te Atyaúristen! Elsie!

Igen, Elsie volt az. Tévedés kizárva. Elsie! Az a kövér banya!

Annyira sokkolt – nem az, hogy láttam Elsie-t, hanem, hogy láttam, mi lett belőle –, hogy egy pillanatra szédelegni kezdtem. A réz csaptelepek és dugók, és a porcelán mosdó­kagylók meg a többi tárgy mintha a távolba vesztek volna, mintha egyszerre láttam volna is őket meg nem is. Egy percre halálos rémület fogott el, hogy esetleg megismer. De egyene­sen belenézett az arcomba, és semmi jelét nem adta. Égy pillanattal később már el is fordult, és ment tovább. Újfent követni kezdtem. Ve­szélyes volt, észrevehette volna, hogy követem, és még a végén elgondolkozik, ki lehetek, de egész egyszerűen látnom kellett újra. Igazság szerint a maga borzalmas módján lebilincselt. A szó szoros értelmében eddig is figyeltem, de most egész más szemmel néztem rá.

Rettenetes volt, de ugyanakkor tudományos élvezetet nyújtott, hogy hátulról tanulmányoz­hatom. Ijesztő, mit képes huszonnégy év mű­velni egy nővel. Csak huszonnégy év telt el, és az egykor tejfehér bőrű, piros ajkú, fakó arany­hajú lányból ez a hatalmas, csapott vállú rém­ség lett, aki csámpásan cammog az utcákon. Határozottan örültem, hogy férfinak szület­tem. A férfiak ennyire végérvényesen soha nem mennek tönkre. Meg kell hagyni, kövér va­gyok. Rossz az alakom, ha tetszik. De legalább van alakom. Elsie nem volt különösebben kö­vér, mindössze alaktalan. Csípőjével rémséges dolgok történtek. A dereka úgy ahogy volt, el­tűnt. Csak valami puklis hengerformája volt, akár egy liszteszsáknak.

Hosszasan követtem, ki az óvárosból, sok szegényes, számomra ismeretlen kis utcán át. Végül egy másik bolt ajtaján fordult be. Ahogy belépett, egyértelműen látszott, hogy a sajátja. Égy pillanatra megálltam a kirakat előtt. „G. Cookson, Édesség és Dohányáru”. Elsie hát Mrs. Cookson lett. Szakadt kis üzlet volt, olyasmi, mint az, ahol elidőzött, csak kisebb és jóval mocskosabb. Csak dohányt árultak és a legolcsóbb fajta édességet. Elgondolkoztam, mit vehetnék, ami beletelik néhány percbe. Ék­kor olcsó pipákat láttam meg a kirakatban egy állványon, és bementem. Össze kellett szed­nem magam előtte, mert csúnya hazudozásra kerülhetett volna sor, ha esetleg felismer.

Eltűnt a bolt mögötti szobában, de vissza­jött, ahogy megkocogtattam a pultot. Szemtől szembe kerültünk hát egymással. Na! Semmi. Nem ismert meg. Csak nézett rám a szokott módon. Tudják, hogy néznek a kis boltok el­adói a vásárlókra – az érdeklődés teljes hiányá­val.

Most láttam először az egész arcát, és bár félig-meddig felkészültem a látványra, majd­nem akkora volt a sokk, mint a felismerés pil­lanatában. Gondolom, amikor egy fiatal sze­mély arcába nézünk, vagy akár egy gyerekébe, meg kéne tudnunk jövendölni, milyen lesz öre­gen. A csontok formáján múlik minden. De ha felmerült is volna bennem, amikor én húsz voltam, ő meg huszonkettő, hogy milyen lesz Elsie negyvenhét évesen, eszembe nem jutott volna, hogy valaha is így fog kinézni. Az egész arca valahogy megereszkedett, mintha húzták volna lefele. Ismerik azt a középkorú, buldogarcú nőtípust? Nagy, lelógó állkapocs, lebiggyedő szájsarkak, besüppedt, táskás szemek. Kiköpött buldog. Mégis ugyanaz az arc volt, millió másik közül felismertem volna. Nem őszült meg teljesen, piszkosszínű volt a haja, és jóval gyérebb, mint régen. Fogalma sem volt, ki vagyok. Vásárló voltam csupán, idegen, egy érdektelen kövér férfi. Elképesztő, mire képes néhány centi háj. Eltűnődtem, vajon én még nála is jobban megváltoztam-e, vagy csak nem számított rám, vagy – és ez tűnt a legvalószí­nűbbnek – egyszerűen elfelejtette, hogy a vilá­gon vagyok.

– Jóstét – mondta azon a szenvtelen boltoshangon.

– Pipát szeretnék – mondtam kövéren. – Hangapipát.

– Pipát. Lássuk csak. Valahol lenni fog, annyit tudok. Hová tehett... ahá! Ehol, ni.

Kartondoboznyi pipát vett elő valahonnan a pult alól. Hogy leromlott a beszéde! Vagy csak azért képzeltem, mert saját mércém változott meg? De nem, régen annyira „felsőbbrendű” volt, mint minden lány Lilywhite boltjában, és tagja volt a plébános olvasókörének. Eskü­szöm, régen nem mondta volna, hogy „lenni fog”. Különös, mennyire tönkremennek a nők a házasságban. Babráltam a pipákat egy kicsit, úgy téve, mintha átnézném őket. Végül azt mondtam, borostyánkő szívókásat szeretnék.

– Borostyánkő? Nem tudom, van-e nekünk. – A bolt hátulja felé fordult, és elkiáltotta ma­gát: – George!

Tehát az új férfit is George-nak hívják. „Hö” jellegű hang jött a bolt hátulja felől.

– George! Hová raktad a másik do’oz pipát?

George belépett. Kicsi, masszív, kopasz férfi ingujjban, ajka fölött vörösesszőke levesszűrő bajusz. Állkapcsát kérődzően mozgatta. Nyil­ván uzsonna közben zavartuk meg. Ketten ne­kiláttak mindent feltúrni a másik doboz pipát keresve. Vagy öt perc elteltével fülelték le egy cukorkásüveg mögött. Csodálatos, mennyi sze­metet tudnak felhalmozni ezekben a kis dohos boltokban, ahol az egész árukészlet körülbelül ötven fontot ér.

Figyeltem öreg Elsie-t, ahogy turkál a sze­métben, és motyog maga elé. Látták már, hogy mutatnak széles mozdulatokkal a vénasszo­nyok, amikor keresnek valamit? Meg se pró­bálom leírni, mit éreztem. Halálosan hideg vi­gasztalhatatlanságot. Csak az érti meg, akinek már volt benne része. Annyit mondhatok csak, ha volt huszonöt évvel ezelőtt egy lány, aki iránt gyengéd érzelmeket tápláltak, menjenek, és nézzék meg most. Akkor talán megértik, min mentem keresztül. De valójában főleg az járt a fejemben, mennyire másként alakulnak a dolgaink, mint ahogy várnánk. Miket éltünk meg együtt! Azok a nyári éjszakák a gesztenye­fák alatt! Nem azt várnánk, hogy hagynak vala­mi utóhatást! Ki hitte volna, hogy eljön az idő, amikor az égvilágon semmit nem érzünk egy­más iránt? Itt álltam én, és ott állt ő, talán egy méter távolságra, és pont ugyanolyan idegenek voltunk egymás számára, mintha soha nem ta­lálkoztunk volna. Ami őt illeti, meg sem is­mert. Ha elmondanám neki, ki vagyok, jó eséllyel nem is emlékezne rám. És ha emlé­kezne, mit érezne? Semmit se. Valószínűleg nem is lenne mérges, amiért faképnél hagy­tam. Mintha az egész meg sem történt volna.

Másfelől pedig ki hitte volna, hogy Elsie így végzi majd? Olyan lánynak tűnt, aki táncra kéri az ördögöt. Azt tudom, hogy legalább egy férfi megelőzött, és le merném fogadni, hogy akad­tak mások is köztem és a mostani George kö­zött. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy összesen egy tucat férfival volt dolga. Csúnyán viselkedtem, ez nem kérdés, és sokszor okozott emiatt kellemetlen félórákat a lelkifurdalás. Az utcán végzi majd, gondoltam, vagy bedugja a fejét a gázsütőbe. És néha úgy éreztem, kissé aljasan viselkedtem, máskor viszont eltöpreng­tem (és ebben volt is igazság), hogy megtette volna más, ha én nem. De láthatják a dolgok unalmas és értelmetlen végkifejletét. Hány nő végzi valóban az utcán? Jóval kevesebb, mint amennyi a mángorlónál. Nem fordult se jóra, se rosszra a sora. Egyszerűen úgy végezte, mint mindenki, kövér vénasszonyként tesz-vesz egy dohos kis boltban, mellette a vörösesszőke ba­juszú George, aki csak az övé. Nyilván egy egész raj gyerek is van. Mrs. George Cookson. Tisztes életet élt, övéi gyászolják – ha szeren­cséje van, a csődbíróságot nem kell megérnie.

Megtalálták a pipásdobozt. Persze boros­tyánkő szívókás nem volt közöttük.

– Nem hinném, hogy lenni fog most boros­tyános, uram. Nem, nincsen. Vannak szép ebo­nitosok.

– Borostyánköveset szerettem volna – mond­tam.

– Szép pipák vannak itt. – Felém nyújtott egyet. – Ez aztán a szép pipa. Fél korona, nem több.

Elvettem. Ujjaink épphogy összeértek. Sem­mi rezzenés, semmi reakció. A test felejt. Gon­dolom, azt hiszik, megvettem a pipát, hogy a régi idők emlékére fél koronát tegyek Elsie zse­bébe. Szó sincs róla. Nem volt rá szükségem. Nem pipázom, csak ürügy kellett, hogy bejö­hessek. Megforgattam az ujjaim közt, majd le­raktam a pultra.

– Nem érdekes, nem kérem – mondtam. – Adjon egy kis doboz Player’st.

Valamit vennem kellett a nagy hűhó után. Második, illetve talán harmadik vagy negyedik George elővett egy doboz Player’st, még min­dig nyámmogva a bajsza alatt. Láttam, hogy duzzog, amiért fölöslegesen rángattam ki uzsonnázás közben. De átkozott butaságnak tűnt kidobni fél koronát. Leléptem, és ekkor láttam életemben utoljára Elsie-t.

Visszamentem a George-ba, és megvacsoráz­tam. Azután elindultam avval a határozatlan tervvel, hogy beülök a moziba, ha nyitva lesz, de végül egy zajos kocsmában kötöttem ki az új városrészben. Összeismerkedtem két stafford­shire-i vasáru-utazóügynökkel, elbeszélgettünk az üzletről, dart-ot játszottunk, és Guinnesst ittunk. Zárásra mindketten annyira el voltak ázva, hogy taxival kellett őket hazavinnem, és én sem voltam csúcsformában, másnap pedig életem legrosszabb fejfájásával ébredtem.

 

[5] De látnom kellett a tavat a Binfield Vil­lánál.

Pocsékul éreztem magam azon a reggelen. Az igazat megvallva, amióta betettem a lábam Alsó-Binfieldbe, mindennap nyitástól zárásig szinte folyamatosan ittam. Ennek az volt az oka, bár nekem is csak ebben a percben vált világossá, hogy semmi mást nem lehetett csi­nálni. Eddig ennyiből állt az utazásom – három nap piálás.

Akárcsak a korábbi reggelen, most is elvon­szoltam magam az ablakhoz, és figyeltem az ide-oda nyüzsgő keménykalapokat és diáksap­kákat. Az ellenségeim, gondoltam. A hódító sereg, aki kifosztotta a várost, a romokat pedig csikkekkel és papírzacskókkal szórta be. Vajon miért fontos ez nekem? Nyilván azt gondolják, hogy egyszerűen azért ért megrázkódtatás, amikor rájöttem, hogy Alsó-Binfield egyfajta Dagenhammé nőtte ki magát, mert nem tet­szik a Föld benépesedése és a vidék elvárosia­sodása. De egyáltalán nem erről van szó. Nem bánom, ha egy város terjeszkedik, de akkor ter­jeszkedjen, és ne csak szétfolyjon, mint szaft a terítőn. Tudom, hogy az embereknek valahol lakniuk kell, és ha a gyár nem itt van, akkor máshol. Ami a festőiséget illeti, az álvidékies holmikat, a tölgylambériát, az óntányérokat, a réz ágymelegítőket meg hasonlókat, ezektől csak hányingerem van. Sok minden voltunk ré­gen, de festőiek azok nem. Anyám értelmetlen­nek találta volna azokat a régi holmikat, amik­kel Wendy telepakolta a házunkat. Nem sze­rette a csapóasztalt, azt mondta, beleakad az ember lába. Ónt egyáltalán nem tűrt meg a házban. „Komisz, zsíros micsoda”, mondta. És akkor is, bárki bármit mond, volt valamink akkor, ami most nincs, és amink valószínűleg nem is lehet egy formatervezett tejbárban, ahol szól a rádió. Azért jöttem vissza, hogy megke­ressem, de nem akadtam rá. És mégis, félig-­meddig még így fogak nélkül is hittem benne, miközben hasam aszpirinért és egy csésze teá­ért könyörgött.

Erről megint eszembe jutott a Binfield Villa melletti tó. Miután láttam, mit műveltek a vá­rossal, csak rettegésnek lehet nevezni az érzést, ami hatalmába kerített, amikor arra gondol­tam, megnézem, megvan-e még egyáltalán. De akár meg is lehet, sohase lehet tudni. A város fuldoklott a vörös téglától, a házunkat ellepte Wendy az ócskaságaival, a Temzét pedig mo­torolajjal és zacskókkal mérgezték. De a tó ta­lán még megvan, és a nagy fekete halak ott sik­lanak benne körbe-körbe. Talán az is lehet, hogy még mindig takarja az erdő, és a mai na­pig nem fedezte fel senki. Elképzelhető. Sűrű darabka erdő volt, tele szederbokorral és elro­hadt fahulladékkal (a bükköst arrafelé tölgyes váltotta fel, ettől sűrűbb lett az aljnövényzet), és a legtöbb ember nem szívesen vág át ilyen helyen. Furcsább dolgok is történtek már.

Délutánig vártam az indulással. Fél öt lehe­tett, amikor kihoztam a kocsit, és ráhajtottam a felső-binfieldi útra. A hegy felénél elfogytak a házak, és kezdődött a bükkös. Az út arrafele elágazik, és én jobbra fordultam, arra gondol­va, hogy kis kitérőt teszek, és majd úgy jövök vissza a Binfield Villához a főúton. De azonnal megálltam szemügyre venni a csalitost, amin áthaladtam. A bükkfák most is pont ugyanúgy festettek. Uram, mennyire nem változtak! Visszatolattam egy út menti kis füves részre, egy mészkőfal alá, kiszálltam, és gyalog mentem tovább. Pont ugyanolyan. Ugyanaz a csend, ugyanaz a vastag, zörgő avartakaró, ami itt volt évről évre, és soha nem rohadt el. Egyetlen ál­lat nem neszez, kivéve a fák tetején lévő pici madarakat, amiket viszont látni nem lehetett. Nehezemre esett elhinni, hogy az a zajos város­kórság alig öt kilométerre fekszik. Elindultam a kis csaliton keresztül a Binfield Villa irányába. Halványan derengett, merre mennek az ösvé­nyek. És szent ég! Igen! Ugyanaz a mélyedés, ahova a Fekete Kézzel jöttünk, ahol csúzliz­tunk, és ahol Sid Lovegrove elmesélte, hogyan születnek a kisbabák, azon a napon, amikor kifogtam első halamat, immár közel negyven éve!

Ahogy ismét ritkulni kezdtek a fák, szemem elé került a másik út és a Binfield Villa fala. A régi korhadt fakerítést persze elbontották, és magas téglafalat húztak fel, tüskékkel a tetején, ahogy egy diliház körül elvárható. Egy ideig törtem a fejem, miként jussak be a Binfield Villába, míg végül eszembe jutott, azt mon­dom, hogy a feleségem őrült, és neki keresek helyet. Ezek után majd készségesen körbemu­togatják a birtokot. Az új öltönyömben való­színűleg elég jómódúan festettem ahhoz, hogy magánklinikán tarthassam a feleségem. Már a kapunál jártam, amikor először jutott eszembe azon tűnődni, vajon a tó még mindig a birto­kon belül van-e.

A Binfield Villa birtoka annak idején úgy ötven hold lehetett, a diliházé jó eséllyel nem több ötnél, tíznél. Nem örülnének egy nagy tó­nak, amibe a dilisek belefullaszthatják magu­kat. A vén Hodge kis lakja a régi volt, de a sárga téglafal és a nagy vaskapu újak. Amennyit láttam a kapun keresztül, az alapján rá se is­mertem volna a helyre. Kavicsos sétányok, vi­rágágyak, gyep, valamint néhány céltalan lő­dörgő – a dilisek, gondolom. Továbbmentem az úton, a villa jobb oldalára. A tó – a nagy tó, ahova pecázni jártam – pár száz méterre volt a villa mögött. A fal sarka olyan száz méterre, ha lehetett tőlem. Ezek szerint a tó a birtokon kívülre került. A fák mintha sokkal ritkásabbá váltak volna. Gyerekhangokat hallottam. És te­remtőm! Megérkeztem a tóhoz.

Egy percig csak álltam, és azon tűnődtem, mi történt vele. Aztán rájöttem – kivágták a széléről a fákat. Csupasz lett és teljesen más­milyen, ami azt illeti, rendkívüli módon em­lékeztetett a Kensington Gardenben lévő Ke­rek tóra. Gyerekek játszottak körös-körül a parton, csónakokat úsztattak, pacskoltak, né­hány, valamivel nagyobb gyerek pedig kis ke­nukban száguldozott, avval a fajtával, amit egy kar tekerésével lehet hajtani. A bal oldalon, ahol régen a korhadt csónakház állt a kákában, most valami pavilon és egy édességes bódé volt, meg egy hatalmas fehér tábla, rajta felirat:

 

FELSŐ-BINFIELDI
HAJÓMODELLEZŐ KLUB

 

Elnéztem jobbra. Házak, házak és házak. Mintha egy kertvárosba kerültem volna. Az er­dőt, ami a tavon túl burjánzott olyan sűrűn, mint egy trópusi dzsungel, kiirtották. Csak né­hány fatuskó állt még a házak között. Művé­szies házak voltak, újabb ál-Tudor lakópark, mint amilyet az első nap láttam a Chamford­hegy tetején, csak még olyanabb. Mekkora ökör voltam, amikor elhittem, hogy az erdő nem változott! Mostanra kinyílt a szemem. Egy pici csalit maradt, hat hold talán, amit nem vágtak ki, és véletlenül pont azon jöttem át ide­fele. Felső-Binfield, ami annak idején nem volt több egy névnél, méretes várossá duzzadt. Va­lójában csak Alsó-Binfield távol eső darabkája volt.

Elsétáltam a tó partjához. A gyerekek fröcs­költek, és istentelen lármát csaptak. Rengete­gen voltak. A víz holtnak tűnt. Hal már biztos nem élt benne. Egy férfi állt, és figyelte a gye­rekeket. Idősebb ember volt, kopasz fejét már csak néhány ősz tincs díszítette, cvikkert viselt, arca igencsak leégett a napon. Valami meg­foghatatlanul furcsa volt a külsejében. Észre­vettem, hogy rövidnadrágot és szandált viselt, meg nyakban nyitott műselyem inget, de ami igazán megfogott, az a tekintete volt. Mélykék szeme szinte csillogott a szemüveg alatt. Lát­tam rajta, hogy az a fajta öregúr, aki soha nem nő fel. Ezek mind vagy egészségesétrend-má­niások, vagy valamilyen módon kötődnek a cserkészszövetséghez – így vagy úgy, de bolon­dulnak a természetért és a friss levegőért. Rám nézett, mint aki beszélgetni akar.

– Jócskán megnőtt Felső-Binfield – mond­tam.

Rám hunyorgott.

– Megnőtt! Drága uram, Felső-Binfieldet so­ha nem hagynánk megnőni. Avval büszkélke­dünk, hogy egész kivételes emberek vagyunk, tudja? Csak egy kis zárt kolónia. Nem tűrjük a betolakodókat, hehe!

– Úgy értem a háború előtthöz képest – mondtam. – Gyerekkoromban itt éltem.

– Vagy úgy. Alighanem. Az még az én időm előtt volt, persze. De tudja, a Felső-Binfield Telep egész különleges a lakótelepek között. Saját kis zárt világ. Egy ifjú építész, Edward Watkin tervezte az egészet. Nyilván halott már róla. A természet ölén élünk idefent. Semmi közünk a lenti városhoz – kezével Alsó-Binfield irányába intett –, a sátán sötét malmaihoz, hehe!

Kedvesen, öregesen kuncogott, és arcát összeráncolta, mint a nyulak. Mintha legalábbis kértem volna, azonnal mesélni kezdett a Felső-­Binfield Telepről, meg az ifjú Edward Watkinról, az építészről, akinek nagyszerű érzéke van a Tudor-stílushoz, és olyan remekül tud igazi Erzsébet-kori gerendákra bukkanni régi parasztházakban, és nevetséges összegekért megveszi őket. És milyen lenyűgöző fiatalem­ber, teljesen feldobja a nudista partikat. Több­ször elismételte, hogy ők nagyon kivételes em­berek itt Felső-Binfieldben, egész mások, mint az alsó-binfieldiek, és céljuk, hogy gazdagabbá tegyék a vidéket, ahelyett hogy bemocskolnák (így mondta), és egyetlen ivó sincs az egész telepen.

– Szoktak beszélni kertvárosokról. Mi Felső-­Binfieldet erdővárosnak hívjuk, hehe! A termé­szet! – Kezével körbemutatott a megmaradt fákon. – Körbevesz minket az őserdő. Gyerme­keink természetesen szép környezetben nőnek fel. Mi itt majdnem mind felvilágosult em­berek vagyunk, persze. Elhinné, hogy három­negyedünk vegetáriánus? A helyi hentes kicsit sem kedvel minket, hehe! És lakik itt néhány igen eminens ember. Miss Helena Thurloe, az írónő, nyilván hallott róla. És Woad professzor, a parajelenségek kutatója. Annyira lírai alkat! Sétálni megy az erdőbe, a családja meg nem találja ebédidőben. Azt mondja, a tündérek kö­zött sétál. Ön hisz a tündérekben? Bevallom, hehe, én egy pirinyót szkeptikus vagyok. De a fényképei annyira meggyőzők.

Eltűnődtem, vajon nem a Binfield Villából szökött-e meg. De nem, épelméjű volt, bizo­nyos értelemben_. Ismertem a fajtáját. Vegeta­rianizmus, egyszerű élet, költészet, természet­imádat, reggeli előtt hempergés a harmatban. Találkoztam néhányukkal egypár éve Ealing­ben. Elkezdte körbemutogatni a telepet. Sem­mi nem maradt az erdőből. Házak és házak – és micsoda házak! Ismerik ezeket a mesterkélt Tudor-házakat, a hullámos tetőket meg a sem­mit nem tartó támpilléreket, a sziklakerteket és a beton madárfürdőket, meg a piros gipsztörpéket a virágboltból? Lelki szemeim előtt meg­jelent az itt lakó étrendmániások, szellemva­dászok és évi ezerfontos egyszerű életet élők szörnyű hada. Még a járda is a flúgosságot hirdette. Nem hagytam magam messzire vinni. Néhány ház láttán azt kívántam, bár volna a zsebemben egy kézigránát. Próbáltam lecsilla­pítani az öreget, és megkérdeztem, nem bán­ják-e, hogy egy elmegyógyintézet szomszéd­ságában élnek, de nem volt hatása. Végül meg­álltam, és azt mondtam:

– Volt itt egy másik tó a nagyon kívül. Nem lehet messze.

– Egy másik tó? Ki van zárva. Nem hinném, hogy valaha is lett volna még egy tó.

– Lehet, hogy lecsapolták – mondtam. – Elég mély tó volt. Nagy gödröt hagyhatott maga után.

Először tűnt kissé zavartnak. Megdörzsölte az orrát.

– Ja, aha. Persze meg kell értenie, hogy a mi életünk itt fent bizonyos értelemben primitív. Egyszerű élet, tudja, hogy van. Így szeretjük. De persze vannak hátrányai is ilyen messze lak­ni a várostól. A higiéniás megoldásaink nem mind tökéletesek. Azt hiszem, a szemetes csak havonta egyszer jön erre.

– Ezt értsem úgy, hogy a tóból szemétlerakat lett?

– Hát, van itt valami olyan... – összerezzent a szemétlerakat szó hallatára. – Meg kell szabadulnunk a konzervdobozoktól meg a többitől, természetesen. Ott, a facsoport mögött.

Átmentünk oda. Hagytak néhány fát takarás­ként. De igen, megtaláltuk. Az én tavam volt, nem vitás. Lecsapolták. Óriási gödör maradt a helyén, öt-tíz méter mély, akár egy hatalmas kút. És már félig tele volt konzervdobozzal.

Álltam, és néztem a dobozokat.

– Kár, hogy lecsapolták – mondtam. – Nagy halak voltak régen a tóban.

– Halak? Hát arról soha nem hallottam. Persze nem is nagyon lehetne egy tó itt a házak között. A szúnyogok, tudja. De még az én időm előtt volt mindez.

– Gondolom, ezek a házak már jó régen épültek – mondtam.

– Hát, öt-tíz éve, azt hiszem.

– Még a háború előtt ismertem a környéket – mondtam. – Csupa erdő volt. Nem volt más ház, csak a Binfield Villa. De az a kis csalitos ott, az nem változott. Azon jöttem át ide.

– Ja, az! Az szerit és sérthetetlen. Ügy dön­töttünk, oda soha nem építkezünk. A fiatalok szentként tisztelik. A természet, hisz tudja. – Huncutul rám hunyorgott, mint aki nagy titok­ba készül beavatni. – Manóvölgynek hívjuk.

Manóvölgy. Leráztam, visszamentem a ko­csihoz, és levezettem Alsó-Binfieldbe. Manó­völgy. A tavamat meg feltöltik konzervdoboz­zal. Hogy az Isten verje meg őket! Mondjanak, amit akarnak – nevezzenek butának, gyerekes­nek, bárminek –, de nem kell-e okádni attól, amit Angliával művelnek a madárfürdőkkel, meg a gipszgnómokkal, meg a manókkal, meg a konzervdobozzal a régi bükkösök helyén?

Szentimentális vagyok? Antiszociális? Nem szabadna a fákat az emberek elé helyeznem? Szerintem attól függ, milyen fákat milyen em­berek elé. Persze az egyetlen, amit tehetek, hogy vérhast kívánok az egész társaságnak.

Egy biztos, gondoltam lefelé vezetve végez­tem evvel a múltba visszatérős ötletemmel. Mi értelme felkeresni gyerekkorunk színhelyeit? Már meg sincsenek. Légszomj! Hát itt sincs levegő. A szemetesvödrünk a sztratoszféráig ér. Ennek ellenére, nem érdekelt túlzottan. Elvég­re, gondoltam, van még három napom. Csend és nyugalom, és megszűnök azon rágódni, mit műveltek Alsó-Binfielddel. Ami a pecázást illeti – annak persze lőttek. Még hogy pecázás! Az én koromban! Tényleg, Hildának igaza volt.

Beálltam a kocsival a George garázsába, és a társalgóba mentem. Hat óra volt. Valaki bekap­csolta a rádiót, kezdődött a hírtudósítás. Még épp időben léptem be az ajtón, hogy halljam egy SOS utolsó szavait. És bevallom, szíven ütött. Ugyanis a következőt hallottam:

– ...ahol felesége, Hilda Bowling, súlyos be­tegen fekszik.

A következő pillanatban már folytatta is az öblös hang: „És újabb SOS. Percival Chute, akit utoljára...”, de nem vártam meg a végét. Csak mentem tovább egyenesen. Amikor ké­sőbb végiggondoltam a helyzetet, az töltött el igazán büszkeséggel, hogy a szemem sem reb­bent, amikor elhangoztak a szavak a hangszó­róból. Meg se torpantam, senki nem is sejthette, hogy én vagyok George Bowling, a sú­lyos beteg Hilda Bowling férje. A tulaj felesége a társalgóban volt, ő tudta, hogy Bowling a nevem, legalábbis láthatta a vendégkönyvben. Rajta kívül csak néhány férfi tartózkodott a helyiségben, akik a George-ban szálltak meg, és fogalmuk sem volt, ki vagyok. Nem vesztet­tem el a fejem. Egyetlen jelet nem adtam. Mindössze besétáltam a szállóvendégek bár­jába, ami az imént nyitott ki, és megrendeltem a szokásos korsómat.

Végig kellett gondolnom. Mire a korsó felén túljutottam, már kezdtem átlátni a helyzetet. Először is, Hilda nem beteg, se súlyos, se más­milyen. Ezt tudtam. Kutya baja sem volt, ami­kor eljöttem, és nem volt szezonja se az influ­enzának, se másnak. Szimulált. De miért?

Nyilván az egész csak a szokásos rafinériái­nak egyike volt. Értettem már. Valahogy kiszi­matolta – ismerem én –, hogy nem is vagyok Birminghamben, és így akart hazacibálni. Nem tudta tovább elviselni a gondolatot, hogy avval a másik nővel legyek. Mert persze az nem is kérdés, hogy nővel vagyok. Más okot el sem tud képzelni. És természetesen arra számított, hogy loholok haza, amint meghallom, hogy beteg.

De itt hibáztad el, gondoltam, miközben ki­ürítettem a korsómat. Túl ravasz vagyok ahhoz, hogy így elkapj. Eszembe jutottak korábbi csel­vetései, és hogy hihetetlen, minek teszi ki ma­gát, csak hogy rajtakapjon. Olyanra is emlék­szem, amikor gyanakodott valamelyik utamra, és térkép meg vasúti menetrend segítségével ellenőrizte, igazat mondok-e az útitervet ille­tően. Aztán ott volt az eset, amikor követett egészen Colchesterig, majd hirtelen rám törte az ajtót a Temperance Szállóban. Sajnos akkor éppen ráhibázott – illetve nem, de a körül­mények miatt úgy tűnt. Egy percig sem hittem, hogy beteg. Sőt tudtam, hogy nem az, bár nem tudnám megmondani, honnan. Ittam még egy korsóval, amitől megszépültek a dolgok. Persze veszekedés lesz, amikor hazaérek, de az amúgy is lenne. Három szép nap áll előttem, gondol­tam. Elég furcsa, de miután kiderült, hogy azok a dolgok, amelyeknek a keresésére idejöt­tem, nem is léteznek, a vakáció gondolata még jobban megtetszett. Távol otthonról – ez ön­magában nagyszerű. Béke, teljes béke, messze szeretteinktől, ahogy a zsoltár is mondja. És hirtelen elhatároztam, hogy találok magamnak nőt, ha úgy tartja kedvem. Hilda megérdemel­né, amiért olyan mocskos a fantáziája, ráadá­sul mi értelme van alaptalanul gyanúsítva lenni?

De ahogy a második korsó kifejtette hatását, az egész ügy mulattatni kezdett. Nem dőltem be neki, de attól még ördögien zseniális volt. Eltűnődtem, vajon hogy sikerült SOS-t felad­nia. Fogalmam sincs, hogy működik. Kell or­vosi igazolás, vagy elég beküldeni egy nevet? Szinte biztosra vettem, hogy annak a Wheeler nőszemélynek a keze van a dologban. Olyan wheeleresnek tűnt az egész.

De akkor is, micsoda pofátlanság! Hogy meddig képesek elmenni a nők! Néha az em­ber önkéntelenül is csodálja őket.

 

[6] Reggeli után kisétáltam a piactérre. Cso­dás reggel volt, hűvös és csendes, fehérbor­színű sápadt sárga fény játszott mindenhol. A reggel üde illata elvegyült a szivaroméval. De süvítő hang jött a házak mögül, és hirtelen egy flottányi nagy fekete bombázó húzott el felet­tünk. Feltekintettem rájuk. Pont a fejünk fölött voltak.

A következő pillanatban egy másik hang ütötte meg a fülemet. És ha abban a pillanat­ban arra járnak, érdekes példáját látják annak, amit, azt hiszem, feltételes reflexnek hívnak. Ugyanis amit hallottam – tévedés kizárva –, az egy bomba fütyülése volt. Húsz éve nem hal­lottam ezt a hangot, de azonnal felismertem. És gondolkodás nélkül helyesen cselekedtem. Arcra vetettem magam.

Tulajdonképpen örülök, hogy nem láttak. Nem hiszem, hogy méltóságteljes képet nyúj­tottam. Kiterültem a járdán, mint egy patkány, amikor ajtó alatt préseli át magát. Senki más nem volt félig ilyen fürge sem. Annyira gyorsan cselekedtem, hogy abban a törtmásodpercben, amíg a bomba fütyült, még volt időm megijed­ni, hogy tévedtem, és fölöslegesen csináltam magamból bohócot.

De a következő pillanatban – jaj!

BUMM – BRRRRRRR!

Ítéletnapi zaj, majd olyan robaj, mintha egy tonna szén hullana egy bádoglemezre. Hulló téglák. Én szinte beleolvadtam a járdába. „Kez­dődik”, gondoltam. „Tudtam! A vén Hitler nem várt tovább. Figyelmeztetés nélkül átküld­te a bombázóit.”

Ugyanakkor mondok valami különöset. Még a szörnyű, fülsiketítő robaj visszhangja közben is, ami mintha tetőtől talpig lebénított volna, volt időm azon gondolkodni, hogy van valami nagyszerű egy óriási lövedék robbanásában. Milyen hangot ad? Nehéz megállapítani, mert összekeveredik az, amit hallunk, és az, amitől félünk. Főleg robbanó fém jelenik meg a sze­münk előtt. De az a különös, hogy az ember úgy érzi, hirtelen szembe kell néznie a valóság­gal. Mint amikor arra ébrednünk, hogy valaki leönt egy vödör vízzel. A robbanó fém lármája hirtelen kizökkent álmunkból, és rettenetes, valóságos.

Sikolyok és kiáltások hallatszottak, meg hir­telen lefékezett autók. Nem jött a második bomba, amire vártam. Kicsit felemeltem a fe­jem. Mindenhol emberek rohantak és sikoltoz­tak. Egy autó csúszott átlósan az úton. Hallot­tam egy asszony sikolyát: „A németek! A né­metek!” Jobbra homályosan láttam egy férfi kerek, sápadt, gyűrött papírzacskóra emlékez­tető arcát, engem nézett. Kissé reszketett:

– Mi van? Mi történt? Mit csinálnak?

– Kezdődik – mondtam. – Bomba volt. Fe­küdjön le!

De a második bomba csak nem jött. Eltelt újabb negyed perc, vagy még több, és ismét felemeltem a fejem. Néhányan még mindig ro­hangáltak, mások úgy álltak, mintha gyökeret eresztettek volna. Valahonnan a házak mögül hatalmas porfelhő szállt fel, azon keresztül pedig fekete füstcsík tört az ég felé. Majd hi­hetetlen látvány tárult elém. A piactér túlol­dalán a főutca kicsit emelkedik. És ezen a dombocskán disznók vágtattak lefelé, disznó­arcok hatalmas özöne. Persze a következő pil­lanatban már láttam, miről van szó. Nem disz­nók voltak, hanem az iskolások gázálarcban. Gondolom, valami pince felé csörtettek, ami ki lett nekik jelölve légitámadás esetére. Mögöt­tük egy magasabb disznó is látszott, alighanem Miss Todgers. De higgyék el, ha mondom, egyetlen pillanatra pont úgy néztek ki, mint egy csapat disznó. Feltápászkodtam, és átsétál­tam a piactéren. Az emberek kezdtek megnyu­godni, és egy kisebb tömeg már megindult a becsapódás helye felé.

Ja, igen, igazuk van, persze. Mégsem német repülő volt. Nem tört ki a háború. Baleset tör­tént. A repülők bombázási gyakorlaton voltak – bomba mindenesetre volt rajtuk –, és valaki véletlenül lenyomta a kart. Biztos jól letolták. Mire a postamester felhívta Londont, megkér­dezni, van-e háború, és megtudta, hogy nincs, mindenki kiokoskodta, hogy baleset történt. De volt egy kis időintervallum, egy és öt perc között, amikor több ezren azt hitték, kitört a háború. Még jó, hogy nem tartott tovább. Még negyed óra, és lincseljük az első kémjelöltet.

Követtem a tömeget. A bomba a főutca egyik kis mellékutcájára esett, ahol régen Ezekiel bá­csi boltja állt. ötven méterre sem a bolt he­lyétől. Ahogy befordultam a sarkon, morajló hangokat hallottam, „Húúúú!” – ijedt hang volt, mintha félnének, de közben nagyon élvezik_ Szerencsére a mentők és a tűzoltók előtt érkeztem, és a már gyülekező ötven em­ber ellenére mindent láttam.

Elsőre úgy tűnt, mintha téglák és zöldségek potyogtak volna le az égből. Káposztalevelek mindenhol. A bomba egy zöldségesboltot sö­pört el a föld színéről. A jobbra álló háznak a teteje repült le, a tetőgerendái égtek, és min­den környező ház többé-kevésbé megsérült, az ablakok betörtek. De mindenki a balra álló házat nézte. Az a fal, amelyik közös volt a zöldségesbolttal, olyan szépen levált, mintha valaki bicskával feszítette volna le. És ami elképesztő volt, hogy a felső szobákban minden érintetlen maradt. Akárcsak egy babaházba néztünk volna. Komódok, székek, kopott tapéta, beve­tetlen ágy, alatta éjjeliedény – minden úgy, ahogy a lakók hagyták, kivéve a falat. De az alsó szobákat elérte a robbanás ereje. Iszonya­tos, romos összevisszaságot láttunk, tégla, va­kolat, széklábak, egy lakkozott tálaló részei, abroszcafatok, törött tányérkupacok és egy mosogatókád darabjai. Egy lekvárosüveg vé­giggurult a földön, hosszú narancslekvárcsíkot hagyva maga után, és a csík mellett egy vér­patak is csörgedezett. A törött edények között azonban ott hevert egy láb. Csak egy láb, még mindig nadrágban, és fekete, Wood-Milne gumisarkú csizmában. Ezért húúúúztak meg hiiiiiiztek az emberek.

Jól megnéztem magamnak. A vér kezdett el­vegyülni a narancslekvárral. Amikor megérkez­tek a tűzoltók, eltűntem a George-ba csoma­golni.

Ennyi elég volt Alsó-Binfieldből, gondoltam. Megyek haza. De ami azt illeti, nem vertem le lábamról a port, és nem mentem el azonnal. Soha nem megyünk el azonnal. Amikor ilyesmi történik, az emberek mindig órákon át állnak, és beszélnek róla. Aznap nem sok munka lett elvégezve Alsó-Binfield régi részén, mindenkit lekötött a bomba, hogy milyen hangja volt, és ki mit gondolt, amikor meghallotta. A George csaposlánya azt mondta, őt aztán kiverte a hi­deg veríték. Azt mondta, soha többé nem al­szik majd jól, és mi másra lehetett számítani, ez is csak azt mutatja, hogy ezekkel a bom­bákkal sohase lehet tudni. Egy asszony lehara­pott egy darabot a nyelvéből, akkorát ugrott, amikor meghallotta a robbanást. Kiderült, hogy míg a városnak ennek a felén mindenki német légitámadásnak hitte, a város túloldalán mindenki meg volt győződve, hogy a haris­nyagyárban robbant fel valami. Később (ezt az újságban olvastam) a Légügyi Minisztérium ki­küldött egy fickót felmérni a kárt, aki jelenté­sében azt írta, hogy a bomba hatása „csalódás­ra ad okot”. Elvégre csak három emberrel vég­zett, Perrott-tal, a zöldségessel, és egy idős párral a szomszédban. Az asszony nem zúzó­dott nagyon össze, az öregurat meg azonosítot­ták a csizmájáról, de Perrottnak teljesen nyo­ma veszett. Még egy nadrággombot se tudtak felravatalozni.

Délután kifizettem a számlát, és olajra lép­tem. Alig valamivel több mint három fontom maradt. Értenek hozzá ezekben a kicicomázott vidéki szállókban, hogy kell kiszipolyozni az embert, én meg az italozással meg egyéb ap­róságokkal elég nagyvonalúan szórtam a pénzt. Az új botomat meg a többi horgászfelszerelé­semet a szobában hagytam. Tartsák meg. Ne­kem nem kell. Mindössze egy fontot dobtam ki az ablakon, tanulópénz. És alaposan megta­nultam a leckét. Negyvenöt éves kövér férfiak nem pecáznak. Ilyesmi nem történik, egy álom csupán, a síron innen nincs több pecázás.

Érdekes, ahogy fokozatosan ülepednek le bennünk a dolgok. Mire gondoltam valójában, amikor felrobbant a bomba? Abban a pillanat­ban persze eszemet vesztettem a félelemtől, amikor pedig az összedőlt házat láttam, meg az öregúr lábát, enyhe bizsergést éreztem, mint amikor utcai balesetnél bámészkodik az ember. Undorító, nyilván. Éppen elég volt ahhoz, hogy elegem legyen ebből a vakációnak neve­zett valamiből. De nem tett rám mély benyo­mást.

De amikor elhagytam Alsó-Binfield környé­két, és keletnek vettem az irányt, mindent újra átéltem. Tudják, hogy van az, amikor egyedül ülünk az autóban. Vagy az oldalt elsuhanó sö­vények, vagy a motor zúgása egy bizonyos rit­musra állítják gondolatainkat. Néha a vonaton is elfog ugyanez az érzés. Mintha a megszo­kottnál jobb perspektívában látnánk a világot. Mindenféle kételyem eloszlott, és biztosabb­nak éreztem dolgokat. Először is, kérdéssel a fejemben érkeztem Alsó-Binfleldbe. Mi vár ránk? Tényleg vége a játéknak? Visszatérhetünk régi életünkhöz, vagy az egyszer s mindenkor­ra elmúlt? Nos, már tudtam a választ. A régi életünknek vége, keresgélni időpocsékolás. Nincs visszaút Alsó-Binfieldbe, nem lehet Jó­nást visszatenni a cetbe. Ebben biztos voltam, de nem várom el, hogy kövessék a gondolat­menetemet. Na meg fura dolgot műveltem av­val, hogy idejöttem. Ennyi éven át ott szunnyadt valahol az agyamban Alsó-Binfield, mint egy csendes zug, ahova bármikor visszatérhet­tem, majd visszatértem, és kiderült, hogy meg­szűnt létezni. Gránátot dobtam saját álmom­ba, és félreértések elkerülése végett a Királyi Légierő rásegített negyed tonna TNT-vel.

Jön a háború. Állítólag ‘41-ben. És lesznek bőven törött edények, meg kartondoboz mód­jára szétszaggatott házikók, és könyvvizsgáló segédek, akiknek belei beterítik részletre vá­sárolt zongorájukat, melyet az idők végeztéig törlesztettek volna. De miért is fontos ez va­lójában? Elárulom, mit tanultam alsó-binfieldi tartózkodásom alatt. Minden valóvá válik. Minden, ami ott lapul valahol a tudatunkban, amitől rettegünk, amit csak rémálomnak hi­szünk, ami csak más országokban történhet meg. A bombák; a sorban állás kényérért, a gumibotok, a szögesdrót, a színes ingek, a szlo­genek, a hatalmas arcképek, a hálószobából célzó géppuskák. Minden valóvá válik. Tudom – legalábbis akkor tudtam. Nincs menekvés. Harcolj ellene, ha úgy tetszik, vagy hunyd be a szemed, és tégy úgy, mintha nem vennéd ész­re, vagy ragadj franciakulcsot, és szaladj a töb­biekkel arcokat beverni. De nincs kiút. Egy­szerűen így lesz, és kész.

Beletapostam a gázba, a vén autó száguldott fel-le a hegyeken, és a tehenek, szilfák, búza­táblák csak süvítettek el mellettünk, hogy majdnem izzott a motor. Nagyjából ugyan­olyan hangulatba kerültem, mint a Stranden sétálva azon a januári napon, amikor megkap­tam az új fogsoromat. Mintha prófétai képes­ségekkel lettem volna megajándékozva. Látni véltem egész Angliát összes lakosával együtt, és láttam a jövőjüket is. Néha, még ekkor is, per­sze bennem is felmerült a kétely. A világ hatal­mas, ez kocsikázás közben jól látszik, ami vala­hol megnyugtató. Gondoljuk csak meg, milyen óriási területeken hajtunk át, amikor átveze­tünk egyetlen angol megye csücskén. Kész Szi­béria. A mezők, a bükkösök, a parasztházak, a templomok, a falvak, bennük a pici fűszerüzlet meg a plébánia, a füvön sétáló kacsák. Ezt mind csak nem lehet megváltoztatni? Többé-­kevésbé mindig ugyanilyen marad. Egyszer csak megérkeztem külső Londonba, és South­hallig az Uxbridge Roadon haladtam. Ronda házak kilométereken át, bennük tisztes életet élő, unalmas emberek. Mögöttük pedig Lon­don nyúlt a messzeségbe, utcák, terek, sikáto­rok, bérházak, lakótömbök, kocsmák, sülthalárusok, mozik vagy harminc kilométeren át, és a nyolcmillió ember, aki nem akarja, hogy vál­tozás álljon be kis magánéletében. Nincs bom­ba, ami teljesen el tudná ezt tüntetni. És ez a káosz! Az a sok kis zárt élet! John Smith totó­szelvényt tölt ki, Bill Williams a borbélynál pletykál, Mrs. Jones pedig viszi haza a vacso­rára való sört. Nyolcmillióan vannak! Hát csak sikerül majd valahogy folytatni megszokott éle­tüket, bombával vagy anélkül.

Illúzió! Badarság! Nem számít, hányan van­nak, mindre ugyanaz vár. Jönnek a rossz idők, jönnek a formatervezett emberek. Hogy utá­nuk mi jön, azt nem tudom, és nem is nagyon érdekel. Csak azt tudom, ha van valami, ami egy hajszálnyit is fontos az életükben, még most búcsúzzanak el tőle, mert ez a világ el­süllyed, le a mocsárba, géppuskatűz kíséreté­ben.

 

[7] De ahogy visszaértem a kertvárosba, egy csapásra megváltozott a hangulatom.

Hirtelen szíven ütött – pedig eddig a percig ki is ment a fejemből –, hogy Hilda talán mégis beteg.

Ezt teszi a környezet, ha értik mire gondolok. Alsó-Binfieldben teljesen biztosra vettem, hogy nem beteg, és csak ravaszkodik, hogy ha­zamenjek. Abban a percben kézenfekvőnek tűnt, bár nem tudom, miért. De ahogy behaj­tottam West Bletchleybe, és a Hesperidák Te­lep vörös téglabörtöne – mert mi más volna – körbezárt, visszatért a megszokott gondolko­dásmódom. A hétfő reggelek rideg józansága kerített hatalmába. Világosan láttam, mekkora egetverő ökörségre pocsékoltam az elmúlt öt napomat. Lesurrantam Alsó-Binfieldbe, meg­próbálva feltámasztani a múltat, majd hazafelé a kocsiban profetikus badarságokon törtem a fejem a jövőt illetően. A jövő! Mi köze a jö­vőnek a magunkfajta emberekhez? Megtartani az állásunkat – ez a jövő. Ami Hildát illeti, ő még a hulló bombák között is a vaj árával lesz elfoglalva.

És hirtelen rádöbbentem, milyen ostoba vol­tam, amikor azt hittem, megtenne ilyesmit. Persze hogy igazi volt az SOS! Honnan lenne ehhez fantáziája? A jéghideg valóságról volt szó. Nem ravaszkodott, tényleg betegen fek­szik. Uramatyám! Lehet, hogy most is rette­netes fájdalmai vannak, vagy akár meg is hal­hatott, mit tudtam én. A gondolattól szörnyű rettegés fogott el, halálos hideget éreztem a hasamban. Majdnem hatvannal száguldottam az Ellesmere Roadig, és ahelyett hogy elvittem volna a kocsit a zárható garázsba, mint rende­sen, a ház előtt parkoltam le, és kiugrottam.

Hát mégis szeretem Hildát, kérdezik. Mit értünk szereteten? Önök szeretik a saját ar­cukat? Nem valószínű, de nem tudják magukat elképzelni nélküle. Önökhöz tartozik. Hát, így voltam én Hildával. Amikor rendben mennek a dolgok, látni sem bírom, de kirázott a hideg a gondolattól, hogy esetleg meghalt vagy szen­ved.

Elügyetlenkedtem a kulccsal, kinyitottam az ajtót, és megütött a régi esőkabátok ismerős szaga.

– Hilda! – kiabáltam. – Hilda!

Senki nem felelt. Egy ideig a teljes csendbe kiáltoztam, hogy „Hilda! Hilda!”, és hideg ve­ríték kezdett kiütni a gerincemen. Talán már kórházba szállították – talán odafent hever a hullája az üres házban.

Felvágtattam a lépcsőn, de abban a pillanat­ban a két gyerek jött elő pizsamában a pihenő két oldalán lévő szobájukból. Nyolc óra lehe­tett, talán kilenc – mindenestre éppen kezdett sötétedni. Lorna áthajolt a korláton.

– Hú, apu! Apu jött meg! Miért jöttél meg már ma, apu? Anyu azt mondta, csak pénteken jössz.

– Hol van anyátok? – kérdeztem.

– Nincs itthon. Mrs. Wheelerrel ment vala­hova. Miért jöttél meg már ma, apu?

– Akkor nem beteg anyátok?

– Nem. Ki mondta, hogy beteg? Apu! Bir­minghamben voltál?

– Igen. Most már menjetek vissza aludni. Még megfáztok.

– De hol vannak az ajándékok? – Milyen ajándékok?

– Amiket Birminghamből hoztál nekünk.

– Majd reggel megkapjátok – mondtam. –Jaj, apu! Nem lehet ma?

– Nem. Söprés. Vissza az ágyba, vagy mind­kettőtöket elagyabugyállak.

Tehát mégsem beteg. Átvert. Valójában nem is tudtam, hogy mérgelődjék-e vagy örüljek. Visszafordultam a nyitva hagyott bejárati ajtó felé, és a kerti úton Hilda közeledett a házhoz, életnagyságban. Néztem a gyengülő alkonyati fénynél, ahogy jön felém. Bizarr elgondolni, hogy alig három perce ‘még páni félelem fogott el, hideg veríték ütött ki a gerincemen, mert azt hittem, meghalt. Nem halt meg, olyan volt, mint mindig. A vékony vállú, aggódó tekintetű öreg Hilda, gázszámla, tandíj, az esőkabátok szaga, és hétfői munkakezdés – a kőkemény valóság, amihez folyton visszatérünk, az időt­len igazságok, hogy az öreg Porteous szavával éljek. Láttam Hildán, hogy nincs túl jó ked­vében. Röpke pillantást lövellt felém, mint mindig, amikor valami foglalkoztatja, olyan pillantást, amilyennel egy vékony állatka, pél­dául menyét mérné végig az embert. De nem tűnt meglepettnek, hogy viszontlát.

– Ó, már vissza is jöttél, mi? – kérdezte.

Elég nyilvánvalónak tűnt, hogy visszajöttem, így nem is feleltem. Nem készült megcsókolni.

– Nincs vacsora – folytatta rögtön. Ez nagyon Hilda. Mindig tud valami lehangolót mondani, ahogy az ember beteszi a lábát a házba. – Nem vártalak. Eszel majd sajtos kenyeret... bár sze­rintem nincs itthon sajt.

Beléptem Hilda után az esőkabátszagba. A nappaliba mentünk. Becsuktam az ajtót, és felkapcsoltam a villanyt. Én akartam kezdeni, és tudtam, hogy jobb, ha az elejétől kemény leszek.

– Na ide figyelj – mondtam –, hogy a pokolba jutott eszedbe így becsapni?

Éppen csak letette a táskáját a rádióra, és egy pillanatra őszintén meglepettnek látszott.

– Becsapni? Hogyhogy becsapni?

– SOS-t küldeni!

– Milyen SOS? Miről beszélsz, George?

– Azt akarod mondani, hogy nem küldettél SOS-t, miszerint súlyos beteg vagy?

– Nem hát! Hogy küldhettem volna? Nem voltam beteg. Miért tennék ilyesmit?

Elkezdtem magyarázkodni, de szinte ahogy belefogtam, már sejtettem, mi történt. Tévedés volt az egész. Csak az SOS utolsó néhány sza­vát hallottam, és nyilván egy másik Hilda Bowling adta fel. Gondolom, Hilda Bowlingok hada sorakozik a telefonkönyvben. Mindenna­pos, szürke, ostoba tévedés volt. Hilda még annyi fantáziáról sem tett bizonyságot, amennyit feltételeztem róla. Az egész ügyben egye­dül az az öt perc volt érdekes, amikor halott­nak hittem, és rájöttem, hogy számít nekem. De annak vége, elmúlt. Figyelt, miközben el­magyaráztam a helyzetet, és láttam a szemén, hogy baj készülődik. Azután nekifogott kikér­dezni az általam harmadfokúnak nevezett hangján, ami nem dühös és zsémbes, mint vár­hatnánk, hanem halk és éber.

– Tehát a birminghami szállóban hallottad az SOS-t?

– Igen, tegnap este, az országos adón.

– És mikor indultál el Birminghamből?

– Ma reggel, mikor. – (Fejben elterveztem az egész utat, arra az esetre, ha hazudoznom ké­ne. Indulás tízkor, ebéd Coventryben, uzsonna Bedfordban – teljesen fel voltam készülve.)

– Tehát tegnap este azt hitted, súlyos beteg vagyok, de csak ma reggel indultál el?

– De mondom, hogy nem hittem el, hogy beteg vagy. Nem elmagyaráztam? Azt hittem, valami újabb trükk. Egy cseppecskét valószí­nűbbnek tűnt.

– Ez esetben meglep, hogy egyáltalán eljöt­tél! – mondta olyan epés hangon, hogy tud­tam, nincs még vége. Még halkabban folytatta:

– Tehát ma reggel indultál, ugye?

– Igen, tíz körül. Coventryben ebédeltem...

– És akkor ezt mivel magyarázod? – kiáltott rám hirtelen, és még ugyanabban a másod­percben feltépte a táskáját, kivett egy papírost, és úgy tartotta elém, mintha hamisított csekk volna, vagy mit tudom én.

Úgy éreztem magam, mint akit gyomorszá­jon vágtak. Sejthettem volna. Mégis elkapott. És nála volt a bizonyíték, ügyem dossziéja. Nem is tudtam, mi az, azon kívül, hogy vala­mi, ami félrelépésemet tanúsítja. Elvesztettem a tartásom. Egy perce még én gorombáskod­tam vele, mérgesnek tettetve magam, amiért hazaráncigált Birminghamből semmiért, de most fordult a kocka. Nincs kétségem, milyen képet nyújtottam abban a pillanatban. Tudom. Bűntudat volt nagy betűkkel az arcomra írva – tudom. És még csak bűnös sem voltam! Csak megszokásból. Szoktam a tilosban járni. Ami­kor válaszoltam, száz fontért sem tudtam volna kiszűrni a bűntudatot a hangomból:

– Micsodát? Mi az ott nálad?

– Olvasd el, majd megtudod.

Elvettem. Levél volt, valami ügyvédiiroda-fé­léből írták, és észrevettem, hogy a feladó utcá­ja megegyezett a Rowbottom Szállóéval.

„Tisztelt asszonyom!”, olvastam. „Folyó hó 18-i keltezésű levelét illetően, alighanem vala­mi tévedés történt. A Rowbottom Szállót két éve bezárták, és irodaépületté alakították át. Senki nem járt erre, akire illett volna férje személyleírása. Elképzelhető...”

Nem olvastam tovább. Persze egy szempil­lantás alatt átláttam, mi történt. Túlspekulál­tam, és elszúrtam. Egyetlen halvány remény­sugár maradt – az ifjú Saunders talán elfelej­tette feladni a levelet, amire feladói címnek a Rowbottomot írtam, mely esetben még ki tu­dom vágni a rezet. Hilda azonban rögtön le­rombolta a légvárat.

– Na, George, látod, mit írnak? Aznap, ami­kor elmentél, írtam a Rowbottom Szállónak, csak néhány sort, megkérdezni, rendben meg­érkeztél-e. És látod, mit válaszoltak! Nincs is ilyen, hogy Rowbottom Szálló. És még aznap, ugyanavval a postával jött tőled is egy levél, amiben azt írtad, hogy a szállóban vagy. Nyil­ván mással adattad fel. Ilyen üzleti utad volt hát Birminghamben!

– Figyelj, Hilda! Félreérted. Nem úgy van, ahogy hiszed. Nem érted.

– De, értem én, George. Tökéletesen értem. – De figyelj rám, Hilda...

Felesleges volt bármit mondanom, persze. Lebuktam. A szemébe sem tudtam nézni. Megfordultam, és az ajtó felé indultam.

– El kell vinnem a kocsit a garázsba – mond­tam.

– Nem mész sehova, George! Ennyivel nem úszod meg. Leszel szíves itt maradni és végig­hallgatni a mondandómat.

– De a pokolba is! Fel kell kapcsolnom a lám­pákat, nem? Már rég ideje. Nem akarod, hogy megbüntessenek, vagy igen?

Erre aztán elengedett, én meg kimentem fel­kapcsolni az autó lámpáit, de amikor vissza­ tértem, még mindig úgy állt ott, mint az alvilág hírnöke, előtte az asztalon pedig a két levél he­vert, az enyém meg az ügyvédeké. Valamennyit visszanyertem a tartásomból, és újra nekifutot­tam:

– Hallgass végig, Hilda. Rosszul közelíted meg ezt az ügyet. Mindent meg tudok magya­rázni.

– Biztosra veszem, hogy bármit el tudnál ma­gyarázni, George. Kérdés, hogy hinnék-e neked.

– De csak elhamarkodottan következtetsz. Különben is, miért írtál egyáltalán a szállo­dába?

– Mrs. Wheeler ötlete volt. És milyen jó öt­letnek bizonyult.

– Ja, Mrs. Wheeler volt? Kész vagy beavatni azt az istenverte nőszemélyt a magánügye­inkbe?

– Nem kellett őt beavatni. Ő figyelmeztetett, mire készülsz a héten. Valami megsúgta neki, azt mondja. És igaza volt, láthatod. Ismer ő téged, George. Neki is pont ilyen férje volt, mint te.

– De Hilda...

Ránéztem. Az arca kissé elsápadt, mint mindig, amikor azt hiszi, nővel voltam. Nővel! Bár így volna! És uramatyám! Hogy mi vár még rám! Tudják, hogy megy. Rémes nyag­gatások és duzzogások heteken át, csipkelődő megjegyzések mikor már az ember azt hiszi, szent a béke, a vacsora sose készül el időben, és a gyerekek tudni szeretnék, mi ez az egész. De igazán az hangolt le, hogy ebben a szellemi nyomorban, ebben a szellemi környezetben az alsó-binfieldi utazásom valódi oka nem is len­ne érthető. Főleg ez járt a fejemben pillanat­nyilag. Egy hétig magyarázhatnám Hildának, miért mentem e: Alsó-Binfieldbe, akkor sem értené meg. És ki értené meg itt, az Ellesmere Roadon? Jó ég! Én értem egyáltalán? Az egész ügy kezdett homályossá válni az emlékezetem­ben. Miért mentem el Alsó-Binfieldbe? El­mentem? Ebben a környezetben értelmetlen­nek tűnt. Az Ellesmere Roadon semmi sem valódi, csak a gázszámla, a tandíj, a kelkáposz­ta és a hétfői munkakezdés.

Na még egyszer:

– De figyelj csak, Hilda! Tudom, mit hiszel. De teljes tévedésben vagy. Esküszöm, hogy rosszul hiszed.

– Nem, nem, George. Ha tévedek, minek ha­zudoztál itt össze?

Ebben persze van valami.

Léptem néhányat erre-arra. Nagyon erősen éreztem a régi esőkabátok szagát. Miért szök­tem el így? Miért foglalkoztam a jövővel meg a múlttal, amikor láttam, hogy a jövő meg a múlt nem számít? Bármi indokom volt is, mos­tanra már alig emlékeztem rá. Az alsó-binfieldi egykori élet, a háború, meg ami utána jön – Hitler, Sztálin, bombák, géppuskák, sorban állás kenyérért, gumibotok –, halványultak, mind-mind halványultak. Nem maradt más, csak a régi esőkabátok hitvány, közönséges, poshadt szaga.

Utolsó próbálkozás:

– Hilda! Egy percig hallgass ide. Nézd, nem tudod, hol voltam a héten, ugye?

– Nem is akarom tudni, hol voltál. Tudom, mit csináltál. Ez nekem épp elég.

– De az ördögbe is...

Persze minden hiába. Bűnösnek talált, és most elmondja rólam a véleményét. Ez néhány órába is beletelhet. És ezt követően újabb ve­szély leselkedett, mert előbb-utóbb felmerül­het benne, hogy honnan volt pénzem az útra, és rájöhet, hogy eltitkoltam előle tizenhét fon­tot. Tényleg esély sem volt rá, hogy a vesze­kedés hajnali három előtt véget érjen. Nem volt értelme tovább játszani a sértett ártatlant. A legkisebb ellenállás irányát akartam válasz­tani. Gondolatban három lehetőséget vettem számításba, nevezetesen:

a) Megmondom neki, hol voltam valójában, és valahogy ráveszem, hogy elhiggye.

b) Előhozakodom a régi emlékezetelvesztős mesével.

c) Hagyom, hogy azt higgye, nővel voltam, és lenyelem a pirulát.

De az ördögbe is! Előre tudtam, melyik lesz.