George Orwell

W. B. YEATS

A marxista kritika mindmáig nem volt képes feltárni az irodalmi stílus és az „elkötelezettség” összefüggését. Egy könyv mondandóját és képi világát lehet ugyan szociológiai fogalmakkal értelmezni, textúráját azonban, úgy tűnik, már nemigen. Pedig effajta összefüggésnek mégiscsak lennie kell. Azt például mindenki tudja, hogy egy szocialista nem írna úgy, mint Chesterton vagy egy birodalmi tory, amilyen Bernard Shaw; azt azonban, hogy ezt honnan tudja, nem könnyű megmondani. Yeats esetében is bizonyára van valamiféle kapcsolat önkényes, már-már erőltetett írásmódja és meglehetősen baljós életlátása között. Jóllehet Menont főként a Yeats-művek alapjául szolgáló ezoterikus filozófia foglalkoztatja, érdekes könyvének[1] számos idézete mindegyre arra emlékeztet, mennyire mesterkélt volt Yeats írásmódja. Mesterkéltségét rendszerint ír voltának tulajdonítják, sőt némelyek egyenesen egyszerűségnek vélik, mivelhogy rövid szavakat használt, ám Yeats verseit olvasván valójában igen ritkán találunk hat olyan egymást követő sort, amelyben ne lenne archaizmus vagy modoros fordulat. Találomra, íme egy példa:

Adj egy torz, agg fejet:

Új éltet kezdenék,

Hogy Timon s Lear legyek,

S az a William Blake,

Ki ököllel a falra vert,

S az Igazság felelt.[2]

A fölösleges „az a” kifejezés itt a modorosság érzetét kelti, s legjobb írásait leszámítva ugyanez a vonás föllelhető Yeats csaknem valamennyi művében. Az ember nehezen szabadulhat a különcség gyanújától, hogy valami olyasmi ez, ami nem is csupán a múlt század kilencvenes éveihez, az „elefántcsonttoronyhoz” és a „libazöld borjúbőr borítókhoz” köthető, hanem ugyanúgy Rackham rajzaihoz, a Liberty műgyártmányaihoz s a Peter Pan sosem volt világához is, aminek a The Happy Townland (Boldog major), mindent egybevetve, legfeljebb kívánatosabb változata csupán. Ám ez nem is lényeges, mivel Yeats egészében képes túlhaladni rajta, s ha erőltetett hatáskeresése gyakran bosszantóan hat is, egyben olyan költői kifejezéseket terem („makrélától zsúfolt tengerek”; „dermesztő, lábatlan évek”), amelyek éppúgy lenyűgöznek, akár egy váratlan feltűnő leányarc a szoba túlfelén. Yeats kivételnek számít a szabály alól, miszerint a költők nem használnak költői nyelvet:

Hány század múlt s mivégre,

Míg a lélek, a lusta,

A formáját kimérte,

Túl, amit sas, giliszta,

Szem s fül fölérhet itt,

S túllépve a szabályt,

Az archimedesit,

Létre hívta e bájt.[3]

Yeats e helyütt nem átall olyan elcsépelt közhelyes kifejezéssel élni, mint amilyen a „báj”, ami magában azért még nem túlságosan csorbítja e szakasz költői szépségét. Ugyanez a hajlama azonban kétségtelenül szándékos nyerseséggel tetézve már lerontja epigrammáinak és polemikus verseinek színvonalát. Íme egy példa (csupán emlékezetből idézem), egy epigramma, amit A nyugati világ bajnoka című drámát elmarasztaló kritikusokra írt:

Egyszer, amint éjfélt ütött,

Sok herélt kitódult az útra

A Pokolban, bámulni őt:

A hős Juan hogy lovagol;

S mint ezek – szitkozódva-fújva

Elképedtek dús combjaitól.[4]

Yeats belső fűtöttsége készen szállítja az analógiát, s az utolsó sor mérhetetlen megvetésében éri el tetőfokát, mindazonáltal még e rövid versben is vagy hat-hét fölösleges szó van. Mindez tömörebben fogalmazva valószínűleg szörnyen laposan hatna.

Menőn könyve rövid életrajz is egyben, ám a szerzőt Yeats filozófiai „rendszere” érdekli leginkább, amely szerinte jóval több Yeats-versnek a tárgya, mint azt számon tartani szokás. Ez a rendszer részleteiben elszórtan, különböző helyeken bukkan fel, teljes egészében pedig a magánkiadásban megjelent A Vision (Látomás) című könyvében van kifejtve, amit bár jómagam nem olvastam, Menon könyvében kimerítő részletességgel idéz. Eredetéről Yeats ellentmondásosan nyilatkozik, Menon pedig félreérthetetlenül arra céloz, hogy a „dokumentumok”, amelyeken állítólag alapszik, a képzelet szüleményei. Yeats filozófiai rendszere, állítja Menon, „szinte kezdettől fogva jelen volt szellemi életének hátterében. Átitatja egész költészetét. E nélkül kései költészete teljességgel értelmezhetetlen.” Ám amint e bizonyos rendszerről kezdünk olvasni, máris a kellős közepén találjuk magunkat a „Nagy Kerékkel”, gyűrűkkel, a holdciklusokkal, a testetlen lelkekkel, reinkarnációval, asztrológiával és más effélével űzött hókuszpókusznak. Yeats már-már szó szerint nem győz köntörfalazni arról, hogy mindezekben hitt-e, mindenesetre bizonyos, hogy kacérkodott a spiritualizmussal és az asztrológiával, és hogy korábbi éveiben alkimista kísérleteket is folytatott. És habár a Hold fázisairól adott magyarázatok már-már annyira elborítják, hogy igencsak nehéz megértenünk, hogy e filozófia központi gondolata nem egyéb, mint régi jó ismerősünk: a ciklikus világkép, amelyben minden újra és újra megismétlődik. Meglehet, senkinek sincs joga nevetni Yeats misztikus hiedelmein – azt hiszem, könnyen kimutatható, hogy a mágikus hiedelem valamely mértékben szinte egyetemesen jelen van –, de azzal sem szabad elintézni az efféle dolgokat, hogy jelentéktelen különcködés volna. Mert e könyvét igazán érdekessé épp Menon felfogása avatja. „A csodálat és rajongás első hevében – mint írja – a legtöbben máris elhárították maguktól a fantasztikus filozófiát, mint ami csak a nagy és különleges szellemek előjoga. Akkor nem egészen tudta még senki, hogy merre tart. Azok pedig, akik mégis, mint Pound vagy talán Eliot, megerősítették azt az álláspontot, amelyet végül kialakított. Elsőként nem – mint azt várhatnánk – az ifjú és politikus hajlamú angol költők reagáltak erre. Őket inkább megzavarta, mivel egy kevésbé merev és mesterséges rendszer, mint amit a Látomás-ba foglalt, nemigen vezethetett olyan költői magaslatokra, ahová Yeats élete végére feljutott.” Talán csakugyan nem, mindenesetre Yeats filozófiájának, miként arra Menon is rámutat, volt bizonyos baljós vonzata.

Politikai fogalmakra lefordítva, Yeats irányzata fasiszta volt. Élete túlnyomó részében, még jóval azelőtt, hogy a fasizmusról akár csak hallani lehetett volna, szemléletmódja azokéval volt közös, akik az „arisztokrata” úton jutottak el a fasizmusig. Yeats ádáz gyűlölője a demokráciának, a tudománynak, a modern világnak, a technikának, a haladás gondolatának – és mindenekfelett: az emberi egyenlőség eszméjének. Művei túlnyomórészt feudális képzeteket keltenek, s nyilvánvaló, hogy ő maga korántsem volt mentes a közönséges sznobizmustól. Később e hajlamai egyértelműbb formát öltöttek, s elvezették „az autoritarianizmus mint egyedüli megoldás lelkes igenléséhez. Az erőszak és az önkény nem okvetlen ártalmas, minthogy az emberek a jóról és rosszról mit sem tudván, tökéletesen alávetik magukat a zsarnokságnak. (...) Mindennek felülről kell kiindulnia. A tömegektől semmi sem várható.” Habár a politika nem túlságosan érdekli, s rövid közéleti kalandjába is kétségkívül beleundorodik, Yeatsnek mindazonáltal vannak politikai megnyilatkozásai. Ahhoz túl nagy ember, hogy a liberalizmus illúzióiban osztozzék, ehelyett már 1920-ban megjövendöli egyik méltán híres művében, A Második Eljövetel című versben azt a világot, amelybe ténylegesen átléptünk. Csakhogy ő üdvözölni látszik ezt az eljövendő korszakot, amely „hierarchikus, férfias, nyers, határozott” lesz, és ebben mind Ezra Pound, mind pedig jó néhány olasz fasiszta író hatott rá. Az eljövendő újfajta civilizációt, amelybe hitét és reményét helyezi, akként jellemzi, mint „az arisztokratizmus legtökéletesebb formáját, ahol az élet minden részletét a hierarchia határozza meg, ahol a nagy emberek ajtaja előtt már kora reggel kérvényezők hada sorakozik, ahol a nagy gazdagság csupán néhány ember kezében összpontosul, és mindenki a kevesek kegyétől függ, föl egész az uralkodóig, ki maga is csak egy nála hatalmasabb Isten alávetett Istene, és ahol mindenütt: a családban, a bíróságon az egyenlőtlenség törvénye uralkodik.” E nyilatkozat együgyűsége éppoly tanulságos, mint a sznobizmusa. Először is, mert Yeats egyetlen fordulattal: „a nagy gazdagság csupán néhány ember kezében összpontosul” lemezteleníti a fasizmus valódi lényegét, amit annak egész propagandája leplezni igyekszik. A csak politikai fasiszták szüntelenül azt hangoztatják, hogy ők csupán az igazságért küzdenek – Yeats, a költő azonban első pillantásra átlátja, hogy a fasizmus igazságtalanság, s éppen ez az, amiért fennszóval üdvözli. Ugyanakkor nem látja, hogy az újfajta autoritárius civilizáció, ha eljön, nem arisztokratikus lesz, avagy nem olyan, amit ő arisztokratizmuson érteni vél. Ezt a világot nem a Van Dyck ábrázolta nemesek fogják kormányozni, hanem ismeretlen milliomosok, kifényesedett ülepű bürokraták és gyilkos banditák. Voltak, akik ugyanígy eltévelyedtek, s utóbb megváltoztatták nézeteiket, nem kell hát azt feltételeznünk, hogy Yeats, ha tovább élt volna, feltétlenül barátja, Pound példáját követi, akár csak rokonszenvből. Ám az imént idézett részlet irányultsága nyilvánvaló, és az, hogy az elmúlt kétezer év mindenfajta eredményét teljességgel elveti, aggasztó tünet.

Vajon miként függnek össze Yeats politikai nézetei és az okkultizmus iránti vonzódása? Első látásra nem is oly világos, mi köze lehet a demokrácia elleni gyűlöletnek a kristálygömb iránti hiszékeny hajlandósághoz. Menon ezt sajnos meglehetősen röviden érinti, két feltevést azonban megkockáztathatunk. Először is: az az elmélet, miszerint a civilizáció ismétlődő ciklusokban mozog, azok számára kielégítő, akik gyűlölik az emberi egyenlőség eszméjét. Ha igaz, hogy „mindez” vagy valami ehhez hasonló „korábban megtörtént már”, úgy ez a modern világot s a tudományt egy csapásra megfosztja nimbuszától, s a fejlődés mindörökre lehetetlenné válik. Nem sokat számít, ha az alsóbb osztályok némiképp feljebb küzdik magukat, elvégre nemsoká úgyis visszatérünk a zsarnokság korába. Yeats távolról sem az egyetlen, aki így gondolkodik. Amennyiben a világegyetem egy kerék körül forog, előre láthatjuk a jövőt, akár részleteiben is; ez csupán mozgástörvényeinek felismerésén múlik – amiként például a hajdani csillagászok a napévet felfedezték. Aki ezt elhiszi, annak nehéz lesz nem hinnie az asztrológiában vagy az ehhez hasonló rendszerekben. Egy évvel a háború előtt a francia katonatisztek által közkedvelt Gringoire című fasiszta hetilap egy példányát lapozgatván nem kevesebb, mint harmincnyolc jövendőmondó hirdetését számoltam össze. Másodszor: az okkultizmus lényegéből következően a tudásnak mindig is titokban kell maradnia, amit csupán a beavatottak szűk köre ismerhet. Ugyanez a felfogás szerves része a fasizmusnak is. Azok, akik rettegnek az általános választójog bevezetésétől, a mindenkire kiterjedő oktatástól, a gondolat szabadságától s a női egyenjogúságtól, előszeretettel fordulnak a titkos kultuszimádáshoz. A fasizmus és a mágia között van még egy kapocs; mindkettő mélységesen ellenséges magatartást tanúsít a keresztény etikai kódexszel szemben.

Kétségtelen, hogy Yeats nézetei ingadoztak, s hogy koronként más-más véleményt vallott, hol felvilágosultat, hol nem. Menon ennek jellemzéseként idézi Eliot kijelentését, miszerint Yeatsnek adatott meg a leghosszabb fejlődési szakasz minden költő közül, aki valaha is élt. Van valami mégis, amiben állhatatosságot mutat, legalábbis azokban a műveiben, amelyekre csak emlékszem, s ez nem más, mint a modern nyugati civilizáció elleni makacs gyűlölete és az a vágy, hogy visszatérhessen a bronzkorba, de legalábbis a középkorba. Miként valamennyi hozzá hasonló gondolkodó, írásaiban ő is hajlik arra, hogy a tudatlanságot magasztalja. The Hour-Glass (A homokóra) című figyelemreméltó darabjában a Bolond afféle chestertoni figura, „Isten bolondja”, maga „a született együgyűség”, aki ezzel együtt mindenkor bölcsebb a bölcseknél. A színdarab filozófusa abban a tudatban hal meg, hogy egész életét gondolatokra pazarolta (csupán emlékezetből idézem újra):

A világ folyása megrekedt,

Gondolatom is visszafut,

Ködfátylas forrása felé,

A hegyhez, ahonnan ered;

Ahol tombol a szenvedély,

Hogy bármit tettünk, semmire jut,

S tűnődésünk – akár a szél.[5]

Szép szavak, valóban – csakhogy ami bennük van, mélységesen maradi és reakciós, hiszen ha igaz az, hogy egy falu bolondja, mint olyan, eleve bölcsebb a filozófusnál, akkor bizonnyaljobb lett volna, ha az ábécét fel sem találják. Persze a múlt mindenfajta dicséretében van némi szentimentalizmus, minthogy nem a múltban élünk. A szegény nem áldja saját szegénységét, és ahhoz, hogy kifejezhessük a gépek iránti megvetésünket, előbb az kell, hogy a gépek mentesítsenek bennünket az állatias munkától. Mindez azonban nem jelenti, hogy Yeats sóvárgása egy primitívebb és hierarchikusabb korszak után ne volna őszinte. Más kérdés, hogy ebből mennyi tulajdonítható sznobizmusának, amely saját helyzetének, elszegényedett arisztokrata származásának következménye. Az pedig, hogy mennyiben függ össze maradi felfogása és nyelvi „különcködése”, eleddig még feltáratlan; Menon is alig érinti e kérdést.

Ez a könyv igen rövid, s magam azt szeretném, ha Menon egy újabb, Yeatsről szóló munkával lepne meg bennünket, ott folytatván, ahol ez félbeszakad. „Ha korunk legnagyobb költője lelkesen üdvözli a fasizmus eljövetelét, ez ugyancsak zavaró jelenségnek tűnhet” – írja könyvének utolsó lapján, és a kérdést ennyiben hagyja. Igen, zavaró jelenség, mivel cseppet sem elszigetelt. Korunk legjobb írói mindinkább reakciós irányt képviselnek, s noha a fasizmus nem kínál valódi visszatérést a múlthoz, azok, akik a múltat sóvárogják vissza, hamarább elfogadják a fasizmust, mint lehetséges alternatíváit. Ámbár vannak más megközelítési módok is, mint annak épp az elmúlt két-három évben tanúi lehettünk. Mindenesetre a fasizmus és az irodalmár értelmiség viszonyának tanulmányozására igen nagy szükség volna, s ehhez, meglehet, éppen Yeats kínálja a legjobb kiindulási pontot. Elemzésére pedig olyan ember tűnik a legalkalmasabbnak, mint amilyen Menon, aki a költőhöz elsődlegesen költőként közelít, ám aki egyszersmind azzal is tisztában van, hogy egy író politikai vagy vallásos meggyőződése nem csupán valami nevetni való hóbortosság, hanem olyasmi, ami műveinek legapróbb részletein is nyomot hagy.

1943

Pallaghy Éva fordítása

in: George Orwell: Az irodalom fölszámolása, Európa Könykiadó, Budapest 1990, ISBN 963 07 5240 9