George Orwell
DONALD McGILL

MŰVÉSZETE

Ki ne ismerné az olcsó papírboltok kirakatait ékesítő "képregényeket", azokat az egy-két pennys színes képeslapokat, melyeken testhez álló fürdőruhát viselő kövér nők sorjáznak igen primitív kivitelben, elviselhetetlen, többnyire szürkebegytojás-árnyalatú és postaládavörös színben?

Kérdésünk szónokinak hangzik, pedig furcsamód sokaknak fogalma sincs ezek létezéséről, vagy ha igen, legfeljebb rémlik nekik, hogy olyan tengerparti valamik, mint az utcai énekes vagy a mentacukor. Pedig mindenütt kaphatók – így például szinte mindegyik Woolworth-áruházban – és nyilvánvalóan óriási példányszámban, egyre újabb sorozatokban jelennek meg. Nem tévesztendőek össze az olyan hasonlóképp viccesnek szánt üdvözlőlapokkal, amelyek babákat és cicákat ábrázolnak érzelgősen, vagy a Wendy-típusúakkal, amelyek szubpornográf felhanggal a gyerekek papás-mamásdiját aknázzák ki. A csak rájuk jellemző "népi" humor, az anyós-, pelenka- és rendőrcsizmaviccek révén külön műfajt képviselnek, és abban is különböznek társaiktól, hogy nem akarják magukat művészetnek feltüntetni. Mintegy fél tucat kiadó állt rá ezekre, de a rajzolók száma eddig még nem tűnik nagynak.

Számomra mindenekelőtt Donald McGill nevével kapcsolódtak össze, mert ő a legtermékenyebb és magasan a legkiválóbb kortárs képeslapgrafikus, a műfaj legjobb képviselője, hagyományainak legtökéletesebb művelője. Hogy ki Donald McGill, nem tudom. Nyilván márkanév, hisz legalábbis egy képeslapsorozat egyszerűen csak "The Donald McGill Comics" címen került forgalomba, de minden kétséget kizáróan valóságos személy is, hisz rajzstílusa összetéveszthetetlen. Ha bárki szemügyre veszi szériában kibocsátott képeslapjait, észre fogja venni, hogy jó néhány műve rajzként is megállná helyét, de dilettantizmus lenne azt állítani, hogy bármilyen közvetlen esztétikai értéket képvisel. Az ilyen képeslap egyszerűen csak egy vicc – szinte kivétel nélkül "közönséges" vicc illusztrációja, és sikere azon áll vagy bukik, képes-e megnevettetni. Ezenkívül legfeljebb csak mint "ideológiahordozó" érdekes. McGill ügyes mesterember, portréi valódi karikaturistatehetségről árulkodnak, de képeslapjainak sajátos értékét az adja, hogy rendkívül tipikusak. Mintegy a vicces képeslap normáját testesítik meg. Anélkül, hogy a legkisebb mértékben is utánoznának, magukba egyesítik az elmúlt negyven év képeslapjait, és alkalmasak arra, hogy segítségükkel az egész műfaj jelentését és céljait megragadhassuk.

Vegyünk egy tucat ilyen, lehetőleg McGill-féle képet – ha a legviccesebbeket válogatjuk ki, valószínűleg csupa McGill lesz a kezünkben –, és rakjuk le őket az asztalra! Mit látunk?

Mindenekelőtt kimondott közönségességük ötlik szemünkbe. Ez nem azonos a mindig jelen lévő obszcenitással vagy a színek rútságával. A szellem tökéletes közönségességével büszkélkedhetnek, ami nemcsak a viccek természetében, hanem mindenekelőtt a rajzok groteszk, rémítő és kétségbeejtő minőségében nyilvánul meg. A gyermekrajzhoz hasonlóan a kép csupa nehézkes vonal és üres tér, az ábrázolt figurák, a gesztusok, a testtartás szántszándékkal rút, csupa vigyorgó és bárgyú arc, durván parodizált hottentotta fenekű nő. De mindjárt ezután úgy érezzük, valahogy ismerős ez az egész. Mire is emlékeztetnek? Mire is hasonlítanak olyan nagyon? Nyilván mindenekelőtt azokra a majdnem ugyanilyen képekre, melyeket gyermekkorában valószínűleg ön is bámult. De nem csak erre. Amit itt látunk, olyan ősi, mint a görög tragédia, a megpaskolt popsik és a szikár anyósok szubvilága, a nyugat-európai tudat része. Itt nem arról van szó, hogy az egyes viccek már elcsépeltek. A trágárságoktól sem mentes képek nem ismétlik magukat annyira, mint a neves magazinok viccrovatai, de tárgyuk, a megcélzott vicctípus, mindig ugyanaz. Némelyikük eredetien szellemes, Max Miller stílusában fogant darab. Például:

"Szeretek tapasztalt lányokat hazakísérni."

"De én nem vagyok tapasztalt."

"Nem is vagyunk még otthon."

"Évek óta nyaggatom egy bundáért. Te hogy szerezted a tiéd?"

"Úgy, hogy nem nyaggattam tovább."

"Bíró: »Ne köntörfalazzon, uram, ennél a nőnél aludt vagy sem?«

»Egy szemhunyást sem aludtam, uram.«"

Általában azonban inkább viccesek, mint szellemesek, és McGill képeivel kapcsolatban külön is hangsúlyoznunk kell, hogy a rajz gyakran jóval sikerültebb, mint a hozzá tartozó vicc. Nyilvánvaló, hogy e képek legszembetűnőbb jellegzetessége az obszcenitás, amire a későbbiekben még részletesen visszatérek. Itt most igyekszem nagy vonalakban felvázolni, melyek a hagyományos témák, és ahol szükséges, kiegészítő megjegyzéseket teszek.

Szex. A viccek fele, sőt talán háromnegyede a szexszel kapcsolatos. A skála az ártatlantól a nyomdafestéket alig tűrőig terjed. Úgy tűnik, a házasságon kívüli gyermek a nagy kedvenc. Néhány tipikus képaláírás: "Becserélhetném bájaimat egy cumisüvegre?" "Nem hívott el a keresztelőre, ezért nem megyek el az esküvőre." Hasonló népszerűségnek örvendenek az ifjú házasok, a vénkisasszonyok, a meztelen szobrok és a fürdőruhás nők is. Ezek mind ipso facto viccesek, már puszta említésük is nevetést vált ki. Nagyon ritkán viccelnek a házasságtöréssel, és még csak utalni sem szokás a homoszexualitásra.

A szexvicc szabályai:

a)      A házassággal csak a nő jár jól. A férfiak célja a hódítás, a nőké a férjfogás. Egyetlen nő sem marad férjezetlen önszántából.

b)      Körülbelül huszonöt éves kor fölött eltűnik a szexepil. Soha nem látni sportos, csinos, illetve jóképű középkorúakat. A mézesheteit töltő, enyelgő pár savanyú képű feleségként és alaktalan, bajuszos, vörös orrú férj ként tér vissza, köztes állapot nincs.

Családi élet. A szexet a papucsférj követi a népszerűségi listán. Íme egy tipikus képaláírás: "Sikerült röntgenfelvételt csinálni a feleséged álláról a kórházban?" – "Nem, csak mozgófilmet."

Szabályok:

a)      Boldog házasság pedig nincs.

b)      A vitában mindig csak a feleség kerekedhet felül.

Iszákosság. Mind az iszákosság, mind az absztinencia ipso facto vicces.

Szabályok:

a)      Minden részeg félrelát.

b)      Az iszákosság a középkorú férfi sajátja. Részeg fiatalt vagy nőt sohasem látni.

WC-viccek. Nem sok van belőlük. A bili ipso facto vicces, a nyilvános illemhely szintúgy. Egy tipikus, "Kínos helyzet" című képen a szél lefújja egy férfi kalapját, ami aztán eltűnik a női illemhelyhez vezető lépcsőlejáraton.

Közép- és munkásosztálybeli sznobság. Úgy tűnik, az ilyen jellegű képek a tehetősebb munkást és a középosztály szegényebb rétegeit veszik célba. Sok vicc élcelődik az írástudatlanságon, a helytelen és ezáltal nevetséges szóhasználaton, a kiejtés furcsaságain és a nyomorgók modortalanságán. Számtalan képen találkozhatunk takarítónőszerű, lompos szipirtyók "úrinőhöz nem méltó" szóváltásairól. Íme egy jellegzetes riposzt: "Bárcsak szobor lennél, én meg galamb!" A háború kitörése után jelentek meg az evakuálást az evakuálást ellenzők szemszögéből ábrázoló képek. Aztán ott vannak a csavargókról, koldusokról, bűnözőkről szóló szokásos viccek, igen gyakori szereplő a cselédlány, a kubikos és a kocsis is, de nincsenek szakszervezet-ellenes viccek. Nagy általánosságban azt mondhatjuk, mindenki, aki sokkal többet vagy sokkal kevesebbet keres heti öt fontnál, nevetségesnek számít. A pöffeszkedő fejesek éppúgy, mint a nyomornegyedek lakói.

Alapfigurák. Külföldiek ritkán vagy szinte egyáltalán nem bukkannak fel. A legfőbb területi humorforrás a skót figura, szinte kiapadhatatlan. A jogász mindig csirkefogó, a pap mindig idegbeteg idióta, aki összevissza beszél. A divatjamúlt frakkot és rugós cilindert viselő piperkőc és a kamáslis, sétapálcás jampec még mindig majdnem olyan népszerű, mint Edward korában volt. Ugyanilyen túlélő a szüfrazsett, akiről az első világháború előtti időszakban annyi vicc született, és akiről még mindig le lehet húzni egy-két bőrt. Változatlan külsővel feminista szónokként, illetve fanatikus antialkoholistaként tűnt fel újra. Az utóbbi években azt látjuk, hogy teljesen eltűntek a zsidóellenes rajzok. A "zsidó vicc", ami mindig is valahogy sértőbb volt, mint a "skót vicc", Hitler hatalomra jutása után egy csapásra eltűnt.

Politika. Pillanatokon belül megjelenik a rajzokon bármely aktuális, a vicc lehetőségét magában rejtő esemény, kultusz vagy tett (pl. "a szabad szerelem", "a feminizmus", a légógyakorlat, a nudizmus), de általában ezek a rajzok ódivatúnak tűnnek. Politikai szemléletmódjuk legfeljebb a századforduló idején számított volna radikálisnak. Normális körülmények között nem egyszerűen közömbösek a hazafiassággal szemben, de finoman még ki is gúnyolják azt. Nem szent előttük sem a nemzeti himnusz, sem a nemzeti zászló. Az európai helyzetre csak valamikor 1939 táján kezdtek reagálni, méghozzá a légógyakorlatok kínálta humor révén. Még napjainkban is többnyire csak a légós viccek utalnak a háborúra (a légópince bejáratába szorult kövér asszonyság, a rendőrök, akik feladataikat feledten gyönyörködnek az ablakban vetkőző, az elsötétítésről megfeledkezett nő bájaiban). Van néhány – bár nem túl bősz – Hitler-ellenes érzelmeket kifejező rajz is. Az egyik ilyen McGill-féle képen a szokásos túlméretezett fenékkel ábrázolt Hitler látható, amint lehajol, hogy leszakítson egy virágot. "Te mit tennél, pajtás?" – hangzik a képaláírás. Nagyjából ilyen magaslatokban szárnyal e képek hazafiúi képzelete. Az olcsó hetilapokkal ellentétben e vicces képeslapok nem valamelyik monopolvállalat termékei, és nyilvánvaló, hogy nem tulajdonítanak nekik különösebb fontosságot a közvélemény formálásában. Semmi sem utal arra, hogy megpróbálnák az uralkodó osztály világnézetének propagálására felhasználni őket.

Itt jutunk vissza e képeslapok legjellemzőbb és legeslegfontosabb sajátosságához, obszcenitásukhoz. Ezzel fogják meg az embereket, ez az, ami bár nem válik azonnal nyilvánvalóvá, hatásának legfontosabb eszköze.

Visszatérő, majdhogynem nélkülözhetetlen motívum a nagy fenekű nő. A képek felén, vagy talán még többön is, még ha a vicc poénjának semmi köze sincs a szexhez, újra és újra feltűnik ugyanaz a női figura, a telt idomait "kéjsóváran" domborító nő, akin úgy feszül a ruha, mint valami új bőr, és akinek, attól függően, épp melyik oldalát fordítja felénk, jócskán túlméretezett melle vagy feneke van. Teljesen világos, hogy e képek a tömegméretű elfojtás szelepeiként szolgálnak, ami természetes is egy olyan országban, ahol a nőknek fiatal korukban minden vágya, hogy szinte már csontvázkarcsúságúak legyenek. De ugyanakkor a McGill-lapok – és ez az összes hasonló zsánerű lapra igaz – nem pornográfiára törekszenek, ennél ugyanis jóval kifinomultabbak, hanem a pornográfia kifigurázására. A hottentotta kinézetű nők az angolok titkos ideáljának karikatúrái, és nem megjelenítői. Ha figyelmesebben szemügyre vesszük a McGill-lapokat, rájövünk, hogy ennek a fajta humornak csak egy igen szigorú erkölcsi normarendszerre vonatkoztatva van jelentése. Míg az olyan magazinokban, mint például az Esquire vagy a La Vie Parisienne, a viccek képzeletbeli hátterét mindig a szabadosság, a normák teljes tagadása adja, a McGill-lapok háttere a házasság. A négy listavezető vicctéma a meztelenség, a zabigyerek, a vénlány és az ifjú házasok. Ezek egyike sem volna vicces egy valóban züllött vagy "emelkedett" társadalomban. A mézesheteit töltő házaspárokkal foglalkozó képeket ugyanaz az infantilis jópofáskodás jellemzi, mint azokat a falusi esküvőket, ahol még mindig a humor netovábbja, hogy csengettyűket varrnak a nászágyra. Az egyik képen például azt látjuk, amint az újdonsült férj a nászéjszakát követő reggel kimászik az ágyból. "Az első reggel a mi kis otthonunkban, drágám – mondja. – Megyek, behozom a tejet és az újságot, aztán már itt is vagyok a teáddal." A kép sarkában a bejárati ajtó látható; a küszöbön négy újság és négy üveg tej. Ha nagyon akarjuk, obszcénnak mondhatjuk a képet, de erkölcstelennek semmiképpen sem. Azt sugallja – és ez az, amit az Esquire vagy a New Yorker nagy ívben elkerül –, hogy a házasság valami rettentően izgalmas és fontos dolog, a legnagyobb esemény a halandók életében. Hasonló a helyzet a házsártos feleségről és a dirigáló anyósról szóló viccek esetében is. Olyan stabil társadalom képét sugallják, melyben a házasság felbonthatatlan, és a család iránti elkötelezettség magától értetődő. És idekapcsolódik az is, amit az elején már említettem, hogy nincs vagy csak elvétve fordul elő olyan kép, amelyen magukat még jól tartó középkorú embereket láthatunk. Van a "hetyegő" ifjú pár és a középkorú, macska-egér viszonyban lévő házaspár, de a kettő között nincs átmenet. A házasságon kívüli kapcsolat, a tiltott, de többé-kevésbé illedelmes szerelmi viszony, ami a francia vicclapok alaptémája, nem képeslaptéma. És ez, a vicc szintjén, azt a munkásosztályra jellemző szemléletet tükrözi, mely természetesnek veszi, hogy a házassággal lezárul az ifjúság és a kalandok kis túlzással az egyéni élet – korszaka. Angliában a még létező néhány valódi osztályjegy – és nem osztálykülönbség – egyike, hogy a munkások hamarabb öregszenek. Ez nem azt jelenti, hogy hamarabb halnak meg, feltéve persze, hogy megérik a felnőttkort, és azt sem, hogy fizikai képességeiket hamarabb veszítik el, hanem azt, hogy náluk a fiatalos külső nagyon hamar eltűnik. Ez mindenütt megfigyelhető, de a hadkötelesek magasabb évjáratainál a legszembetűnőbb. A közép- és felső osztálybeliek átlagosan tíz évvel fiatalabbnak látszanak, mint a többiek. Ezt a munkások keményebb életének szokás tulajdonítani, de kétséges, hogy ez önmagában elégséges magyarázat-e a meglévő különbségekre. Minden valószínűség szerint az az igazság, hogy a munkások azért lesznek hamarabb középkorúak, mert hamarabb elfogadják azt. Mert az, hogy, mondjuk, harminc év fölött fiatalnak látszik-e az ember, nagyban függ attól, hogy akar-e fiatalnak látszani. Ez az általánosítás kevésbé igaz a jobban kereső munkásokra, különösen azokra, akik tanácsi házban vagy lakásban laknak, de annyiban azért rájuk is érvényes, hogy őket is ez a szemlélet jellemzi. Mert akárcsak a többiek, ők is jobban ragaszkodnak a hagyományokhoz, a keresztény múlthoz, mint azok a jómódú nők, akik orvosi segédlettel, kozmetikumokkal és azzal próbálnak negyvenévesen is fiatalok maradni, hogy inkább nem szülnek gyereket. A fiatalsághoz mindenáron való ragaszkodás, a szexuális vonzerő megőrzésének vágya, az, hogy középkorúként ne csak gyerekeinek jövőjével, hanem a sajátjával is foglalkozzék az ember, olyan viszonylag új szemléletmód, mely egyelőre még csak szűk körben talált visszhangra. Valószínűleg vissza is szorul, mihelyst csökken az életszínvonal és nő a születések száma. A hagyományos felfogás úgy tartja, "Gyorsan száll az ifjúság"*. Bár nyilván maguk sem tudják, ezt az ősrégi bölcsességet visszhangozzák McGill és társai, amikor azt sugallják, hogy nincs átmenet az ifjú házasok és a papa-mamaságba szürkült alakok között.

Már említettem, hogy McGill képeinek legalább fele szexvicc, és ezek egy része, talán tíz százaléka sokkal obszcénabb, mint bármely más Angliában készült nyomdatermék. Egyszer-egyszer be is perelik az ezeket árusító terjesztőket, és még sokkal több pert is akaszthatnának a nyakukba, ha a disznó vicceket nem csomagolnák mindig kétértelműségekbe. Elég egyetlen példa ennek illusztrálására. Az egyik képen, mely a "Nem hittek neki" címet viseli, egy fiatal nő tátott szájú hallgatóságának széttárt karokkal igyekszik mutatni, hogy valami jó két láb hosszú volt. Mögötte a falon, vitrinben kitömött hal látható, amellett pedig egy majdnem teljesen meztelen atléta fényképe. Nyilván nem a halra utal, de ezt lehetetlen lenne bebizonyítani. Nos, kétséges, lenne-e olyan újság Angliában, mely hajlandó volna ilyen viccet megjelentetni, és olyan nincs is, melyben rendszeresen előfordulnak hasonló rajzok. Finomabb pornográfiából van bőven, rengeteg olyan képes magazin van, mely csak női lábakkal tud talpon maradni, de nincs olyan népszerű irodalom, mely a szex "vulgáris", malackodó típusára specializálódott volna. Másrészt viszont ilyen McGill-féle viccekből áll a revük és kabarék töltelékanyaga, és hallhatók ilyenek a rádióban is, ha a cenzornak épp olyan hangulata van. Angliában rendkívül széles a szakadék a kimondható és a kinyomtatható között. Azok a poénok és mozdulatok, melyek teljesen bevettnek számítanak a színpadon, nyomtatásban közfelháborodást váltanának ki. (Hasonlítsák össze Max Miller színpadi szövegét a Sunday Dispatch-ben hetente megjelenő írásaival.) E szabály alól csak ezek a képeslapok jelentenek kivételt, ezek testesítik meg az egyetlen olyan médiumot, melyben a "közönséges" humor is nyomdafestékhez jut. Csak a képeslap és a kabaré színpada aknázhatja ki a nagyfenék-, kutya- és a lámpavas-, illetve bébipelenkaviccekben rejlő humort. Erre gondoljunk, amikor arra vagyunk kíváncsiak, milyen funkciót tölt be a maga szerény eszközeivel az ilyen képeslap.

A Sancho Panza-i életszemléletet fejezik ki, azt az életfelfogást, melyet Rebecca West egyszer úgy jellemzett, hogy "célja a lehető legtöbb örömet csiholni ki a fenéklapogatásból az alagsori konyhákban". A Don Quijote–Sancho Panza kettős, mely természetesen nem más, mint test és lélek ősi dualizmusának irodalmi megjelenítése, az elmúlt négyszáz év irodalmában többször fordul elő annál, mint hogy az egyszerű utánzás elégséges magyarázat lenne. Újra és újra felbukkan, végtelen variációkban: Bouvard és Pécuchet, Jeeves és Wooster, Bloom és Dedalus, Holmes és Watson (a Holmes–Watson kettős kivételesen jól sikerült variáns, mert a két társ szokásos testi jellegzetességel felcserélődnek.) Nyilvánvaló, hogy itt civilizációnk valamely tartós jellegzetességével van dolgunk, nem abban az értelemben, hogy bármely jellem megtalálható volna a való életben a maga "tiszta" formájában, hanem abban az értelemben, hogy e két alkotóelem, a nemes ostobaság és a közönséges bölcsesség szinte minden egyes emberben egymás mellett létezik. Nézz önmagadba, és tedd fel a kérdést, melyik vagy, Don Quijote vagy Sancho Panza. Szinte biztos, hogy mindkettő. Éned egy része hős vagy szent szeretne lenni, de éned egy másik része kis kövér emberke, aki nagyon is tisztában van azzal, mennyivel előnyösebb, ha az ember nem viszi vásárra a bőrét. Ő a nem hivatalos éned, a gyomor hangja, mely a lélek ellen fennhangon ágál. Vonzódik a biztonsághoz, a puha ágyhoz, a munkátlansághoz, a söröskorsóhoz és az "ínycsiklandó" női idomokhoz. Ő az, aki megfúrja nemes elhatározásaidat, aki arra ösztökél, hogy magaddal törődj, hogy csald meg a feleséged, hogy szedd rá hitelezőidet és így tovább és így tovább. Az persze más kérdés, hogy akarsz-e egyáltalán ellenállni. De egyszerűen hazugság, hogy ő nem a te részed, mint ahogy az is hazugság, hogy nem vagy Don Quijote, bár a kimondott vagy leírt szavak többsége vagy az első, vagy a második hazugság körébe tartozik, általában az elsőébe.

Bár változó formában ő az irodalom egyik alapfigurája, a valós életben, különösen a társadalmi rend kialakításakor, igényeit nemigen veszik figyelembe. Szakadatlan folyik a világméretű összeesküvés, hogy elhitessék, nem is létezik, vagy ha mégis, figyelmen kívül hagyható. A törvénykönyvektől, az erkölcsi parancsolatoktól és a vallási rendszerektől ugyancsak idegen a humoros életszemlélet. Ami humoros, az felforgató, minden vicc eredendően tiltott gyümölcs, és a viccek nagy része azért kötődik az obszcenitáshoz, mert minden társadalom, mintegy a túlélésért cserébe, kénytelen meglehetősen szigorú szexuálerkölcsi normákat felállítani. A disznó vicc persze nem jelent komoly veszélyt az erkölcsi rendre, de egyfajta szellemi lázadás, pillanatnyi vágya dolgok megváltoztatására. Ugyanez a helyzet a gyávasággal, lustasággal, szélhámossággal, illetve egyéb, a társadalom által nem éppen bátorított tulajdonsággal foglalkozó viccek esetében. A társadalomnak kicsit mindig többet kell követelnie az emberektől, mint amennyi reálisan elvárható. Tökéletes fegyelmet és önfeláldozást kell követelnie, el kell várnia tagjaitól, hogy dolgozzanak keményen, fizessék az adót, és legyenek hűséges házastársak. Abból kell kiindulnia, hogy a férfiak dicsőségnek tartják, ha életüket áldozhatják a csatatéren, és a nők égnek a vágytól, hogy magukat nem kímélve gyermekeket szülhessenek. Ilyen feltételezéseken alapul mindaz, amit hivatalos irodalomnak nevezhetnénk: amikor olvasom a csata előtt kiadott tábornoki kiáltványokat, a führerek és miniszterelnökök beszédeit, és hallom az előkelő középiskolások és a szélsőbalos politikai pártok szolidaritást éltető dalait, a nemzeti himnuszokat, az önmegtartóztatást magasztaló szózatokat, a pápai enciklikákat, a szerencsejátékot és a fogamzásgátlást elítélő prédikációkat, a háttérben mindig hallani vélem azoknak az egyszerű embereknek a röhögését, akikről leperegnek az ily fennkölt érzések. Mindazonáltal a végén úgyis a fennkölt érzéseké a győzelem. Sorsdöntő pillanatokban ugyanis az emberek hőssé válnak. A nők vállalják a gyermekágyat és a súrolókefét, a forradalmárok összeszorított foggal állják a kínzásokat, a csatahajók még akkor sem hagyják abba a tüzelést, ha a fedélzetet már elborította a víz. Egyszerűen csak arról van szó, hogy az emberben rejlő másik elem, a lusta, gyáva, csaló, házasságtörő én, mely mindegyikünkben ott van, teljesen soha nem fojtható el, és néha meg kell halljuk a hangját.

E képeslapokon is ez az énünk szólal meg, és bár a kabarészínpadokhoz képest halk hangon, azért érdemes odafigyelnünk. Egy olyan társadalomban, mely tulajdonképpen még mindig keresztény, teljesen természetes, hogy e képeslapok a szexre koncentrálnak; egy totalitárius társadalomban, ha egyáltalán szóba jöhet a kifejezés szabadsága, minden valószínűség szerint a lustaságra vagy a gyávaságra koncentrálnának, illetve mindenképp valami olyanra, ami ilyen vagy olyan formában mentes a hősiességtől. Nem ér semmit, ha azon a címen, hogy az ilyen képeslap vulgáris és rút, elítéljük, hisz épp ilyen akar lenni. Minden értelme és erénye eredendő közönségességében rejlik, ami nem csupán obszcenitást jelent, hanem annak a szemléletnek a közönségességét is, amellyel a világra tekint. Összeomlana, ha a "fennköltség" egyetlen fuvallata megérintené. A békaperspektívát képviseli, a kabaré világát, ahol a házasság disznó viccet vagy komikus sorscsapást jelent, ahol a lakbér soha sincs befizetve és a ruha zálogházban van, ahol az ügyvéd mindig szélhámos és a skót mindig fösvény, ahol az ifjú házasok nevetségessé válnak a tengerparti fogadó koszos ágyában, és a vörös orrú részeg férj hajnali négykor támolyog haza, hogy a bejáratnál szembetalálja magát az ajtó mögül előlépő hálóinges feleséggel, aki kezében piszkavassal várja. Az a tény, hogy létezik, hogy az emberek igénylik, jelez valamit. Akárcsak a kabaré, ez is egyfajta szaturnália, az erény uralma elleni ártalmatlan lázadás. Az emberi természetnek csak egyik oldalát fejezi ki, de olyan oldalát, mely mindig ott rejtőzik, és akárcsak a víz, mindig megtalálja a felszínre vezető utat. Általában véve az emberek jók akarnak lenni, de nem túl jók és nem mindig. Hiszen:

"Van oly igaz, a ki az ő igazságában elvész; és van gonosz ember, a ki az ő életének napjait meghosszabbítja az ő gonoszságában. Ne légy felettébb igaz, és felettébb ne bölcselkedjél; miért keresnél magadnak veszedelmet? Ne légy felettébb gonosz, és ne légy balgatag; miért halnál meg időd előtt?"

Régen ez a fajta humor helyet kaphatott az irodalom fősodrában is, és a McGillétól alig különböző viccek alkalomadtán még azokban a shakespeare-i tragédiák gyilkosságai közötti párbeszédekben is hallhatók. Ez azonban már a múlté, és e sajátos humor, mely körülbelül 1800-ig az irodalom szerves alkotórésze volt, már csak az ilyen suta rajzokon bukkan fel, és csak az olcsó papírboltok kirakataiban élvezheti létjogosultságát. Az emberi szívnek az a sarka, melyet ezek a képeslapok képviselnek, igen könnyen rosszabb formában is megnyilvánulhatna, és én személy szerint nagyon sajnálnám, ha e képeslapok eltűnnének.

1942

Bérczes Tibor fordítása

in: George Orwell: Az irodalom fölszámolása, Európa Könykiadó, Budapest 1990, ISBN 963 07 5240 9