Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan
Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára


George Orwell

WELLS, HITLER

ÉS A VILÁGÁLLAM

 

 

WELLS, HITLER

AND THE WORLD STATE


 

„Márciusban vagy áprilisban, mondják a tudálékosok, döbbenetes, végzetes csapás fog zúdulni Angliára... Hogy ebben Hitlernek miféle szerepe lehet, azt el se tudom képzelni. Fogyó és szétszórt katonai erői ma már valószínűleg nem sokkal nagyobbak, mint az olaszokéi voltak, mielőtt Görögországban és Afrikában próbára tették őket.”

„A német légierő jórészt elsorvadt. Korszerűtlenné vált, elsőrendű pilótái pedig túlnyomórészt meghaltak, elcsüggedtek vagy kimerültek.”

„1914-ben a Hohenzollernek hadserege a világ első hadserege volt. A Berlinben üvöltöző kis idióta mögött semmi ilyesmi nem áll... A mi katonai »szakértőink« mégis a várakozó fantomról vitatkoznak: képzeletükben tökéletes a felszerelése, és legyőzhetetlen a fegyelme. Néha (azzal számolnak), hogy döntő »csapást« fog ránk mérni Spanyolországon és Észak-Afrikán át, és így tovább, vagy keresztülmasírozik a Balkánon, a Dunától Ankaráig, Perzsiáig és Indiáig, vagy »szétzúzza Oroszországot«, vagy a Brenner-hágón át »elözönli« Olaszországot. Telnek-múlnak a hetek, és a fantom mindebből semmit sem hajt végre – mégpedig egy alapos okból, hogy ilyen mértékben egyszerűen nem létezik. Azoknak a különben sem megfelelő ágyúknak és lőszereknek a túlnyomó részét, amelyek a birtokában voltak, nyilvánvalóan bolondjában fölemésztették Hitlernek a britanniai inváziót célzó ostoba áltámadásai. Most pedig a silányan felépített fegyelem is lehanyatlik annak a lassan derengő felismerésnek a fényében, hogy a Blitzkrieg kimerült, a háború pedig hazatér, és ott is marad.”

Ezek az idézetek nem a Lovassági Szemlé-ből valók, hanem egy újságcikksorozatból, amelyet H. G. Wells írt, és most újra kiadott Guide to the New World (Kalauz az új világhoz) című könyvében. Amióta megírta őket, a német hadsereg lerohanta a Balkánt, visszafoglalta Kirenaikát, akkor masírozhat keresztül Spanyol- és Törökországon, amikor csak tetszik neki, és nekifogott Oroszország lerohanásának. Hogy ez a hadjárat hogy fog alakulni, azt nem tudom, de azt érdemes megjegyezni, hogy a német nagyvezérkar, melynek véleménye valószínűleg mégiscsak nyom valamit a latban, nem vágott volna bele, ha nem érezte volna meglehetősen bizonyosnak, hogy három hónapon belül be is tudja fejezni. Ennyit arról, hogy a német hadsereg csak mumus, nincs megfelelően felszerelve, a morálja összeomlóban van stb. stb.

Mit tudott Wells szembeszegezni „a Berlinben üvöltöző kis idiótával”? Szokásos üres fecsegését a Világállamról, hozzátéve a Sankey-deklarációt, ezt az antitotalitariánus irányzatú kísérletet az alapvető emberi jogok meghatározására. Azt az egy tényezőt kivéve, hogy most elsősorban a légierők világméretű szövetségi ellenőrzésével foglalkozik, ez még mindig ugyanaz az evangélium, amelyet az utolsó negyven évben szinte megszakítás nélkül hirdetett, miközben állandóan dühösen meglepődött azon, hogy vannak emberek, akik képtelenek felfogni valamit, ami ennyire nyilvánvaló.

Mi haszna van azt hajtogatni, hogy a levegő szövetségi világellenőrzésére van szükségünk? A kérdés lényege az, hogy hogyan érhetjük el. Mi haszna van rámutatni arra, hogya Világállam kívánatos lenne? Itt egyedül az számít, hogy az öt katonai nagyhatalom közül egyiknek sincs esze ágában sem alávetni magát valami ilyesminek. Évtizedek óta lényegében minden értelmes ember egyetértett azzal, amit Wells mond; de az értelmes embereknek nincs hatalmuk, és az esetek túlnyomó részében nem hajlamosak feláldozni magukat. Hitler egy elmebeteg bűnöző, de Hitlemek több millió emberből álló hadserege, sok ezer repülőgépe és több tízezer tankja van.

Egy nagy nemzet hajlandó volt halálra dolgozni magát érte hat éven át, aztán pedig még hét évig harcolni, miközben szinte nem akadt ember, aki hajlandó lett volna akár egy fél liter vért is áldozni azért a józan, ésszerű, lényegében hedonisztikus világnézetért, amelyet Wells képvisel. Mielőtt elkezdhetnénk beszélni a világ újjáépítéséről vagy akár csak a békéről, előbb meg kell szabadulnunk Hitlertől, ami azt jelenti, hogy meg kell teremtenünk egy olyan dinamizmust, amely nem szükségképpen azonos a nácikéval, de valószínűleg ugyanolyan elfogadhatatlan lesz a „felvilágosult” és hedonisztikus emberek számára. Mi volt az, ami Angliát az elmúlt év során a talpán tartotta? Részben, kétségkívül, egy jobb jövő ködös eszméje, de főleg az atavisztikus patriotikus érzelmek, és az angol nyelven beszélő népeknek az a meggyökeresedett érzése, hogy ők különbek a külföldieknél. Az elmúlt húsz év során az angol baloldali értelmiségnek az volt a fő célkitűzése, hogy ezt az érzést lerombolja, és ha sikerült volna neki, akkor most nézhetnénk az őrjáratot tartó SS-eket London utcáin. Hasonló kérdés, hogy miért harcolnak az oroszok tigrisekként a német betörés ellen. Részben talán azért, mert félig-meddig még emlékeznek a szocialista utópia ideáljára, de főleg azért, hogy megvédelmezzék Szent Oroszországot (a haza szent földjét stb. stb.), amit Sztálin alig változott formában felélesztett. A világot ténylegesen formáló energia olyan érzelmekből fakad – faji büszkeségből, vezérimádatból, vallásos hitből, a háború iránti rajongásból –, amelyeket a liberális értelmiségiek gépiesen leírnak mint anakronizmusokat, és amelyeket rendszerint olyan tökéletesen leromboltak magukban, hogy minden cselekvőképességüket elveszítették.

Azok az emberek, akik azt mondják, hogy Hitler az Antikrisztus, vagy ellenkezőleg, maga a Szentlélek, közelebb állnak az igazság megértéséhez, mint azok az értelmiségiek, akik tíz iszonyú éven át egyfolytában azt állították, hogy Hitler egy operettfigura, akit nem érdemes komolyan venni. Ez az elképzelés azonban valójában semmi mást nem tükröz, csak az angol élet védett viszonyait. A Baloldali Könyvklub alapjában véve a Scotland Yard terméke volt, ugyanúgy, ahogy a Békepárti Unió a flottáé. Az utolsó évtized egyik fejleménye a „politikai könyvek” megjelenése volt. Ezek a némileg „vastagabb” brosúrák a történelmet politikai kritikával kombinálták, és fontos irodalmi műfajt alakítottak ki. De ennek a vonalnak a legjobb írói – Trockij, Rauschning, Rosenberg, Silone, Borkenau, Koestler és mások – között nem akadt angol, és szinte mindnyájan egyik vagy másik szélsőséges párt renegátjai voltak, akik közelről látták a totalitarizmust, és tudták, mit jelent a száműzetés és az üldöztetés. Csak az angolszász országokban volt egészen a háború kitöréséig divatos az a hiedelem, miszerint Hitler egy jelentéktelen elmebeteg, a német tankok pedig papundekliből készültek. Mint a fenti idézetekből látható, Wells még mindig valami ilyesmiben hisz. Nem hiszem, hogy akár a bombázások, akár a görögországi német hadjárat megváltoztatták volna a véleményét, mert az egész életét végigkísérő megrögzött gondolkodása megakadályozza abban, hogy megértse Hitler hatalmát.

Wells, Dickenshez hasonlóan, ahhoz a középosztályhoz tartozik, amelynek semmi köze nincs a katonasághoz. Szemmel láthatólag hidegen hagyja őt az ágyúdörgés, a sarkantyúpengés, és nem szorul el a torka, amikor elvágtatnak előtte az ősi lobogóval. Leküzdhetetlenül gyűlöli az élet harcias, vadászó és hetvenkedő oldalait, melyeket összes korai könyveiben a lovak elleni heves propagandája szimbolizál. A világtörténet alapvonalai című könyvében Napóleon, a katona-kalandor a legfőbb gonosztevő. Ha az ember végiglapozza az utolsó negyven év során írt könyveit, rájön, hogy mindig visszatér bennük ugyanaz a gondolat, ugyanaz a feltételezett ellentét a tudomány embere, aki egy megtervezett Világállamért dolgozik, és a reakciósok közt, akik megpróbálják restaurálni a kaotikus, rendezetlen múltat. Regényeiben, utópiáiban, eszszéiben, filmjeiben, brosúráiban többé-kevésbé mindig ugyanez az antitézis bukkan fel. Az egyik oldalon a természettudományok, a rend, a haladás, az internacionalizmus, a repülőgépek, az acél, a beton és a higiénia állnak, a másikon a háború, a nacionalizmus, a vallás, a monarchia, a parasztok, a klasszika-filológus professzorok, a költők és a lovak. Ahogyan ő látja, a történelem a természettudósok győzelme a romantikusok felett. Mármost abban valószínűleg igaza van, amikor feltételezi, hogy előbb vagy utóbb ki fog alakulni egy olyan „ésszerű”, tervezett társadalom, amelyet inkább természettudósok fognak irányítani, mintsem boszorkánymesterek, de ez egészen más dolog, mint annak feltételezése, hogy ez a fordulat már itt van, egy saroknyira. Ebben többé-kevésbé tovább él az az érdekes vita, amelyre az orosz forradalom idején került sor Wells és Churchill között. Wells megvádolta Churchillt, hogy maga sem hisz igazán saját propagandájában, miszerint a bolsevikok véres kezű szörnyetegek stb., hanem pusztán attól fél, hogy be akarják vezetni a józan ész és a tudományos ellenőrzés korszakát, amelyben az olyan zászlólobogtatóknak, mint Churchill, nem lesz helyük. Churchillnek a bolsevikokról kialakított képe azonban jobban beletalált a céltáblába, mint Wellsé. A korai bolsevikok lehettek angyalok vagy ördögök, aszerint, hogy az ember hogyan kívánta szemlélni őket, de semmi esetre sem voltak a józan ész emberei. Nem egyfajta wellsi utópiát vezettek be, hanem a Szentek Uralmát, amely, az angol Szentek Uralmához hasonlóan, katonai zsarnoksággá vált, amelyet boszorkányüldöző perek élénkítettek meg. Ugyanez a félreértés tér vissza – fordított alakjában – Wellsnek a nácikkal kapcsolatos magatartásában. Hitler az ő szemében a történelem összes hadurainak és boszorkánymestereinek egyszemélyi megtestesítője. Ennélfogva, érvel Wells, Hitler képtelenség, kísértet a múltból, olyan alak, aki arra van kárhoztatva, hogy szinte azonnal letűnjön a színtérről. Csakhogy sajnos a természettudomány és a józan ész közötti egyenlőség nem érvényes. Ezt a tényt jól szimbolizálja a repülőgép, amelytől azt várták, hogy civilizációs befolyást gyakorol majd, de a gyakorlatban alig használták másra, mint bombázásokra. A modern Németország sokkal tudományosabb, mint Anglia, és ugyanakkor sokkal barbárabb. Sok minden, amit Wells elképzelt és amiért munkálkodott, a náci Németországban gyakorlatilag már megvalósult. A rend, a tervezés, a természettudományok állami támogatása, az acél, a beton, a repülőgépek mind megvannak, de mind a kőkorszakhoz illő eszmék szolgálatában állnak. A természettudományok a babona oldalán harcolnak.

Ám Wells mindezt nyilvánvalóan nem képes elfogadni, mert ez ellentmondana annak a világnézetnek, amelyre művei alapulnak. A haduraknak és a boszorkánymestereknek kudarcot kell vallaniuk, a józan észre alapított Világállamnak pedig, ahogyan azt egy tizenkilencedik századi liberális látja, akinek nem dobban meg a szíve a trombitaszóra, diadalmaskodnia kell. Ha nincs árulás és nincs defetizmus, akkor Hitler nem jelenthet veszélyt. Ha végül győzedelmeskedne, az a történelem olyan lehetetlen visszafordítása lenne, mint egy jakobita restauráció.

Ám nem jelent-e apa gyilkosságot, ha valaki az én koromban (harmincnyolc éves korában) valami hibát talál H. G. Wellsben? Azok a gondolkodó emberek, akik a század elején születtek, bizonyos értelemben mind Wells teremtményei. Hogy bármely írónak, különösen egy „népszerű” írónak, akinek a művei gyorsan hatnak, mekkora befolyása lehet, az kérdéses, de kétlem, hogy bárki más, aki 1900 és 1920 között írta könyveit, különösen angol nyelven, ekkora befolyást gyakorolt volna az ifjúságra. Érezhetően más lenne valamennyiünk gondolkodása, következésképpen fizikai világa, ha Wells soha nem létezett volna. Csakhogy éppen elméjének céltudatossága és egyoldalú képzelete, amely valamikor az edwardiánus korszak ihletett prófétájának láttatta, teszi őt most sekélyes, nem kielégítő gondolkodóvá. Amikor Wells fiatal volt, nem volt hamis a természettudomány és a reakció szembeállítása. A társadalmon korlátolt, a kíváncsiság tökéletes hiányában szenvedő emberek, ragadozó üzletemberek, ostoba földbirtokosok, püspökök és olyan politikusok uralkodtak, akik idézni tudták Homéroszt, de az algebráról soha nem is hallottak. A természettudományokat nem tekintették teljesen illendőnek, de a vallásos hit kötelező volt. A hagyomány, az ostobaság, a sznobizmus, a hazafiasság, a babona és a háború szeretete mintha mind ugyanazon az oldalon álltak volna: szükség volt valakire, aki kifejtse az ellentétes álláspontot. A tizenkilencedik század végén csodálatos élmény volt egy kamasz fiú számára H. G. Wells felfedezése. Az ember a doktrinerek, papok és golfjátékosok világában élt, ahol jövendő munkáltatói arra buzdították, hogy „szállj fel vagy szállj ki”, szülei szisztematikusan eltorzították a szexuális életét, tompa agyú iskolamesterei pedig csak a maguk latin szójátékain vihorásztak – és ott volt ez a csodálatos férfi, aki annyi mindent tudott mondani a bolygók lakóiról és a tengerek fenekéről, és aki tudta, hogy a jövő nem olyan lesz, amilyennek ezek a tisztes úriemberek képzelik. Wells már egy jó évtizeddel azelőtt tudta, hogy az ember képes lesz repülni, mielőtt a repülőgép technikailag megoldhatóvá vált. Azért tudta, mert ő maga is szeretett volna repülni tudni, ezért biztos volt benne, hogy a kutatások folytatódni fognak ebben az irányban. Másfelől viszont, mikor én kisfiú voltam, abban az időben, amikor a Wright fivéreknek ténylegesen sikerült gépükkel negyvenkilenc másodpercre a levegőbe emelkedniük, az volt az általánosan elfogadott vélemény, hogy ha Isten azt akarta volna, hogy repüljünk, akkor szárnyakkal ruházott volna fel minket. Egészen 1914-ig Wells valóban lényegileg igazi próféta volt. Az új világról szóló látomásai fizikai részleteikben meglepő mértékben beteljesedtek.

Ám tizenkilencedik századi ember lévén, aki nem tartozott militarista nemzethez és osztályhoz, képtelen volt felfogni annak a régi világnak az erejét, amelyet az ő gondolkodásában a rókavadász toryk szimbolizáltak. Képtelen volt, és még mindig képtelen megérteni, hogy a nacionalizmus, a vallási bigottéria és a feudális hűség sokkal hatalmasabb erők annál az erőnél, amelyet jómaga épeszűségként jellemezne. A sötét középkorból származó erők vonultak be a jelenünkbe, és ha ezek kísértetek, akkor olyan kísértetek, amelyek leküzdéséhez erős varázslatokra van szükség. Azok az emberek, akik a fasizmus legjobb megértéséről tanúskodnak, vagy azok közül kerültek ki, akik maguk is szenvedtek alatta, vagy azok közül, akikben magukban is vannak fasiszta vonások. Egy olyan durva könyv, mint a majd harminc éve íródott Vaspata, hívebb próféciája a jelennek, mint akár a Szép új világ, akár The Shapes of Things to Come (A jövó formája). Ha Wells kortársai közül ki kellene választanunk egy írót, aki ellensúlyozó erőként állhatna vele szemben, alighanem Kiplinget választanánk, akinek nem volt süket a füle a hatalom és a katonai „dicsőség” hangjaira.

Kipling megértette volna Hitler vonzóerejét, vagy ami azt illeti, Sztálinét is, bármilyen is lett volna a magatartása velük kapcsolatban. Wells túlságosan is épeszű ahhoz, hogy megértse a modem világot. Az alsó középosztályról szóló regényeinek sora, amelyek legfontosabb alkotásait jelentik, már az első világháború előtt megszakadt, és valójában soha nem kezdődött újra, 1920 óta pedig papírsárkányok öldöklésére tékozolta a tehetségét. Ám végső soron nagyon sokat jelent, ha valakinek egyáltalán van eltékozolható tehetsége.

 

1941

Szilágyi Tibor fordítása

 

in: George Orwell: Az irodalom fölszámolása, Európa Könykiadó, Budapest 1990, ISBN 963 07 5240 9