Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

George Orwell
AZ OROSZLÁN ÉS AZ EGYSZARVÚ
A SZOCIALIZMUS ÉS AZ ANGOL SZELLEM
Forrás: http://slp.dwalin.ru/
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

ELSŐ RÉSZ
ANGLIA, Ó, ANGLIA!

I

Amikor írok, roppant művelt emberek köröznek felettem, és meg akarnak ölni.

Nem személyemnek szól a gyűlölet, mint ahogy én sem gyűlölöm őket. Ők csak a „kötelességüket teljesítik”, ahogy mondani szokás. Legtöbbjük – ehhez nem fér kétség – jóravaló, törvénytisztelő ember, aki magánéletében még csak nem is gondolt soha gyilkosságra. Ugyanakkor semmi rosszat nem találna abban, ha egy jól elhelyezett bomba cafatokra tépne. Hiszen a hazáját szolgálja, amelynek jogában áll a gonoszt kiirtani.

A modern világot nem láthatjuk önnön valóságában, hacsak fel nem ismerjük a patriotizmus, a hazafiasság elsöprő erejét. Ez bizonyos körülmények között összeomolhat, a civilizáció egy adott szintjén pedig egyszerűen nem létezik: de mint pozitív erő semmihez sem mérhető. Hozzá képest a kereszténység vagy a nemzetközi szocializmus csupán harmatos fűszál. Hitler és Mussolini pontosan azért jutottak hatalomra, mert felismerték ennek a jelentőségét, míg ellenfeleiknek ez nem sikerült.

Azt is el kell ismernünk, hogy az egyes nemzetek osztályozása a szemléletmód különbözőségén alapul. Napjainkig általánosan elfogadott tételnek számított, hogy az emberek mindenhol egyformák – azonban bárki észreveheti, hogy az átlagember viselkedése országról országra óriási eltéréseket mutat. Ami egy adott országban megtörténhet, az egy másikban nem fordulhat elő. Például Hitler júniusi tisztogató hadjárata Angliában nem történhetett volna meg. És – ami a nyugati népeket illeti – az angolok még inkább eltérnek az átlagostól. Igencsak kétértelmű elismerés rejlik abban az ellenszenvben, amit szinte minden külföldi érez életmódjuk iránt. Kevés európai tudna Angliában élni, s még az amerikaiak is Európában érzik inkább otthon magukat.

Ha valaki bármelyik idegen országból hazatér Angliába, rögtön érzi, hogy más levegőt szív. Már az első pillanatokban ezernyi aprócska dolog figyelmeztet erre. A sör keserűbb, a fémpénz nehezebb, a fű zöldebb, a hirdetések még otrombábbak. A nagyvárosok tömegei – a pattanásos arcok, rossz fogak, finom viselkedés – nem hasonlítanak az európai tömegekre. Majd Anglia rengetege elnyel, s egy időre elfelejtjük, hogy az egész nemzet egyetlen karakterrel azonosítható. Valóban léteznek egyáltalán nemzetek? Vagy mi nem negyvenhatmillió, egymástól különböző egyén vagyunk? S az a sokszínűség, káosz! A lanceshire-i malomvárosokban a facipők kopogása, a Nagy Északi úton az ide-oda cikázó teherautók zaja, a munkaközvetítő irodák előtt kígyózó sorok, a Soho kocsmáiban a célba dobós nyilak zörgése, a ködös őszi reggeleken az istentiszteletre bicikliző vénkisasszonyok – ezek nem puszta töredékek, hanem az angol élet jellegzetes részletei. Hogyan lehet ebből a zűrzavarból sablont vági?

Csak beszélj idegenekkel, olvass külföldi könyveket, újságokat, s ugyanezzel a véleménnyel találkozol. Igen, van valami kirívó és felismerhető az angol civilizációban. Ugyanolyan sajátos kultúra ez, mint a spanyol. Valahogy összefonódik a bő reggelikkel, komor vasárnapokkal, a füstös városokkal, kanyargós utakkal, zöld mezőkkel és a piros postaládákkal. Megvan a maga sajátos hangulata. Sőt egyfajta folytonosság, ragaszkodás jellemzi, ahogy valamiféle élőlényként a múltat s jövőt behálózza. Vajon mi köze van 1940 Angliájának az 1840-es énjéhez? Vagy neked mi közöd van ahhoz a gyermekkori fényképhez, amely ötévesen ábrázol, s amelyet anyád a kandallón tart? Semmi – csupáncsak annyi, hogy te és ő egyazon személy vagytok.

És ami a legfontosabb: ez a te civilizációd, ez te vagy. Bármennyire is utálod vagy tartod nevetségesnek, nélküle boldogtalan vagy. A vesepuding és a piros postaláda már mélyen lelkedbe ivódott. Legyen jó vagy rossz, a tiéd, s te hozzá tartozol, s földi életedben sosem bírsz szabadulni tőle.

Eközben Anglia – akárcsak a világ többi része – változik. S mint bármi más, a változás is csak meghatározott irányú lehet – ami bizonyos mértékig megjósolható. Ez persze nem azt jelenti, hogy a jövő megváltoztathatatlan, csupán azt, hogy egyes dolgok megtörténhetnek, míg mások nem. A mag vagy kihajt, vagy sem; de egy biztos, hogy a répából sosem lesz retek. Éppen ezért kell meghatároznunk, hogy Anglia micsoda, mielőtt találgatásokba kezdenénk, mi is lehet a szerepe a világban végbemenő változásokban.

II

A nemzeti jellemvonások meghatározása nem könnyű feladat, s esetleg később kiderülhet, hogy trivialitások, vagy hogy éppenséggel semmi közük sincs egymáshoz. A spanyolok kegyetlenkednek az állatokkal, az olaszok mindig fülsiketítő zajt csapnak, a kínaiak pedig megrögzött szerencsejátékosok. Nyilvánvaló, hogy ezek a dolgok önmagukban nem érnek semmit. Ugyanakkor nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, s a puszta tény, hogy az angoloknak rosszak a fogaik, mégiscsak elárul valamit az angol valóságról.

Rengeteg olyan általánosítás szól Angliáról, amelyet bármelyik szemlélő feltétel nélkül elfogad. Például azt, hogy az angolok a művészetek terén nem tehetségesek. Közel sem olyan muzikálisak, mint a németek vagy az olaszok, s a festészet, szobrászat sem volt soha olyan virágzó, mint Franciaországban. Az európaiak továbbá úgy vélik, hogy az angol nem intellektuális nép. Irtóznak az elvont gondolkodástól, s nem érzik a filozófia vagy valamilyen rendszerezett „világkép” szükségét. S mindez nem azért van így, mert „gyakorlatiasak”, ahogy magukat nevezni szeretik. Csak vessünk egy pillantást csatornarendszerükre, várostervezésükre, arra, hogy milyen megrögzötten ragaszkodnak mindenhez, ami elavult vagy vacak; hogy helyesírásuk ellenáll bármiféle elemzésnek hogy mértékegységeik csakis kitalálóik számára érthetőek – s rögtön látjuk, hogy a puszta hatékonyság számukra teljesen lényegtelen. Ugyanakkor képesek gondolkodás nélkül cselekedni. Közismert képmutatásuk – például a birodalommal szembeni kétszínű magatartásuk – is ezzel magyarázható. A legnagyobb krízis idején például az egész nemzet képes azonnal összefogni, s ösztönösen cselekedni olyan elvek alapján, melyeket bár soha senki nem fogalmazott meg, mégis mindenki ismer. Amit Hitler a németekről mondott – „alvajáró nemzet” – inkább az angolokra illik. No persze ebben az elnevezésben semmi hízelgő nincsen.

Azonban érdemes megjegyezni, hogy az angoloknak van még egy igen jellemző, bár kevesek által ismert oldala: a virágok szeretete. Ez az első dolog, amit az Angliába érkező különösen dél-európai külföldi észrevesz. Vajon nem ütközik-e ellentmondásba azzal, hogy az angolok közömbösek a művészetek iránt? Nem igazán, mert ez azokra az emberekre jellemző, akik semmiféle esztétikai érzékkel nem rendelkeznek. Ugyanakkor szorosan kapcsolódik egy másik tipikus angol jellemvonáshoz – amely már olyannyira részünkké vált, hogy alig vesszük észre: a hobbik, szabadidős elfoglaltságok szeretete, az angol magánélet titkai. A virágimádók nemzete vagyunk – de ugyanúgy rajongunk a bélyeggyűjtésért, galambtenyésztésért, barkácsolásért, újságkivágásokért, vagy a célba dobós játékokért, keresztrejtvényekért. E kultúra leghívebben olyan dolgokért lelkesedik, amelyek közösségi voltuk ellenére sem hivatalos jellegűek – helyszínük a kocsma, a hátsó kert, a kandalló, vagy éppen egy „jó, forró tea” előtti ücsörgés. Az egyén szabadságában még mindig ugyanúgy hisznek, mint a tizenkilencedik században. Ám ennek semmi köze a gazdasági szabadsághoz – ahhoz, hogy a profit érdekében másokat kizsákmányolhassanak. Ez annak a szabadsága, hogy saját otthonod lehessen, hogy szabad idődben azt csinálj, amihez kedved van, és ne a föntről diktált szórakozási formát kelljen választanod. Az angolok számára Nosey Parker neve hangzik a leggyűlöletesebben. Sajnos nyilvánvaló, hogy még ez a puszta magánszabadság is veszendőben van.

A többi huszadik századi néphez hasonlóan az angolok is elszenvedik a számbavétel, osztályozás, besorolás, „koordinálás” folyamatát. De az őket irányító hatások másfelől érkeznek, s következésképp a rájuk vonatkozó utasítások is módosulnak. Így nincsenek pártszervezkedések, ifjúsági mozgalmak, sem színes ingek, zsidóüldözések vagy „spontán” demonstrációk. S minden valószínűség szerint Gestapo sincs.

De mindegyik társadalomban az átlagember bizonyos mértékig a fennálló rend ellen harcol. Anglia mélyről jövő, eredeti kultúrája olyasvalami, ami a felszín alatt keresendő, s amelyet a hatóságok többé-kevésbé rosszallóan szemlélnek.

Egyetlen pillantással felmérhető, hogy – különösen a nagyvárosok – közemberei nem puritánok. Megrögzött szerencsejátékosok, annyi sört isznak, amennyire csak a fizetésükből futja, imádják a trágár vicceket, s talán a világon nincs még egy ilyen mocskos nyelvhasználat. Mindezt a megdöbbentő, képmutató törvények (hivatalos szerencsejátékok, hatósági törvények stb. stb.) ellenében teszik, amelyek arra hivatottak, hogy az egyén szabadságát korlátozzák, ám gyakorlatilag bárminemű dolgot engedélyeznek. Az átlagemberek még csak nem is vallásosak a szó eredeti értelmében – s ez így van már évszázadok óta. Az anglikán egyház sosem bírt mély hatást gyakorolni rájuk, igazi vadászterülete a földbirtokos nemesség volt; s még a nonkonformista szekták is csak befolyásolni tudták a kisebbségeket. Ennek ellenére megőriztek valamiféle mély keresztényi érzületet, miközben Krisztus nevére már alig emlékeztek. Európa új vallása, a hatalom bálványozása az angol értelmiséget is megfertőzte, de az átlagembernek még csak a közelébe sem került. Ők sohasem foglalkoztak hatalmi politikával. A japán és olasz újságok prédikálta „realizmus” elborzasztaná őket. Sok minden megtudható az angol szellemről a hitvány újságosbódék üvegei mögött rejtőző vicclapokból. Ezek egyfajta naplóként működnek, melyekben az angolok – nem tudatosan – önmagukról adnak képet. Régimódi szemléletük, mindenre kiterjedő sznobizmusuk, a képmutatás és trágárság furcsa egyvelege, határtalan finomkodásuk, túlzott moralitásuk mind-mind megjelenik itt.

Az angol civilizációnak talán a méltányosság a legnyilvánvalóbb jellemvonása. Ez az, amit az ember azonnal észrevesz, ahogy angol földre teszi a lábát. Ez az a hely, ahol a kalauz kedélyes, s ahol a rendőrök nem viselnek fegyvert. Nincs még egy fehérek lakta ország, ahol az embert könnyebben le lehetne lökni a járdáról. S ezt jól ábrázolja az, amit az európai szemlélő „dekadenciának2 vagy képmutatásnak nevez: vagyis hogy az angolok gyűlölik a háborút, a militarizmust. Ennek gyökerei a történelemben keresendők, s igen jellemző mind a középosztály, mind a munkásosztály tagjaira. A sikeres háborúk ugyan megingatták ezt a véleményt, de lerombolni nem tudták. Még jól emlékszünk arra, hogy a „vöröskabátosokat” kifütyülték az utcákon, s katonák a jobb házak portáira nem nyertek bebocsátást. Még békeidőben is, kétmillió munkanélkülivel a nyakukon, igen nehéz a kicsiny zsoldoshadsereg sorait feltölteni, melynek tisztjeit a vidéki nemesség és a középosztály meghatározott rétege, közlegényeit pedig a mezőgazdasági dolgozók és a nyomortanyák proletárjai adják. A szélesebb néptömegek nem ismerik a hagyományokat, nem rendelkeznek katonai ismeretekkel, s a háborúval szemben védekező állásponton vannak. Nincs az a politikus, aki hódítások, a „katonai dicsőség” ígéretével jutott volna hatalomra, s „A gyűlölet himnusza” sem hatotta meg őket soha. A legutóbbi háborúban a katonák maguk gyártotta dalokat énekeltek, melyek hangvétele nem boszszúszomjas, hanem humoros, sőt gyilkosan defetista volt.* Az egyetlen néven nevezett ellenség a tiszthelyettes volt.

Angliában a dicsekvés, zászlólengetés, a „Britannia, uralkodj”-féle szólamok a kisebbségek kenyere. Az átlagemberek patriotizmusa nem hangzatos, még csak nem is tudatos. Történelmi emlékezetükben nem őrzik egyetlen katonai győzelem emlékét sem. Az angol irodalom – akárcsak más irodalmak – hemzseg a csatadaloktól, ám amelyek valamiféle népszerűséget vívtak ki, azok mindig vereségről vagy megfutamodásról szóltak. Sem Trafalgarról, sem Waterlooról nem íródott igazán népszerű költemény. Sir John Moore corunnai seregének esete – amely mielőtt visszavonult volna (akárcsak Dunkerque!), elkeseredett utóvédharcot vívott – sokkal meghatóbb egy angol számára, mint bármilyen fenséges győzelem. A legmegrázóbb csatadal egy lovascsapatról szól, amely eltévedt. A legutóbbi háborúban pedig négy név Mons, Ypres, Gallipoli és Passchendaele – vésődött az emberek emlékezetébe; egy-egy csatavesztést fémjelezve. Azok a híres csaták, amelyek végül is térdre kényszerítették a német seregeket, a köz számára teljesen ismeretlenek.

Ez az angol antimilitarizmus azért vált ki erős ellenérzést a külföldi szemlélőből, mivel teljes mértékben semmibe veszi az angol világbirodalmat. S ez tökéletes képmutatásnak hat. Végül is az angolok a világ egynegyedét meghódították, s hatalmas tengeri haderejükkel biztosították a hatalmukat. Akkor pedig milyen alapon merik állítani, hogy a háború gonosz?

Tökéletesen igaz, hogy az angolok a birodalommal kapcsolatban képmutatóak. Ez a képmutatás a munkásosztály esetében úgy jut kifejezésre, hogy egyszerűen nem vesz tudomást a birodalom létezéséről. Ám a zsoldoshadsereg iránt mélyről jövő, ösztönös ellenszenvet éreznek. A haditengerészet viszonylag kevés embert alkalmaz, s mivel a külső ellenség elleni védelmet szolgálja, a belpolitikára nemigen van hatással. Katonai diktatúrával bárhol találkozhatunk, de tengerészeti diktatúráról még senki sem hallott. Amit hovatartozásától függetlenül szinte minden angol szíve mélyéből gyűlöl, az a hencegő tiszt, a sarkantyúk pengése, csizmák csattanása. Évtizedekkel azelőtt, hogy Hitlerről akár hallottak volna Angliában a „porosz” ugyanazt jelentette, mint a „náci” ma. S ez az ellenérzés olyan messzire nyúlik, hogy az elmúlt száz évben az angol tisztek békeidőben, szolgálaton kívül civil ruhát viseltek.

Egy ország társadalmi légkörének gyors, de igen megbízható mutatója az, hogy serege milyen díszlépést alkalmaz. A katonai díszfelvonulás tulajdonképpen rituális tánchoz, egyfajta baletthez hasonlít, ami valamiféle életérzést fejez ki. A díszlépés például a világon a legszörnyűbb látvány – még a zuhanóbombázókénál is félelmetesebb. Ez a puszta hatalom igenlése – s nagyon is tudatosan azt imitálja, mintha egy arcot tipornának csizmával a földbe. Visszataszító mivolta lényegi része, hiszen a benne rejlő üzenet így szól: „Igen, visszataszító vagyok, de ne merj nevetni rajtam” – s mindez nagyon hasonlít arra, mint amikor a kötekedő grimaszokkal provokálja áldozatát. S hogy a díszlépést miért nem alkalmazzák Angliában? A jó ég tudja, hány olyan tiszt van, aki nagyon is örülne, ha bevezetnék. Nem használják, mert az utca embere kinevetné. S egy bizonyos ponton túl katonai seregszemle csak olyan országokban lehetséges, ahol a köznép nem meri kinevetni a hadsereget. Az olaszok akkoriban vették át a díszlépést, amikor erős német ellenőrzés alatt álltak – s ahogy az sejthető, kisebb sikerrel alkalmazták, mint a németek. A vichyi kormány, ha egyáltalán megmarad, szeretne merevebb seregszemle-elképzeléseket meghonosítani a francia hadsereg maradékában. A brit seregben a kiképzés szigorú és bonyolult, erősen tizennyolcadik századi hagyományokkal, ám a nagyképűsködés már hiányzik belőle – a díszfelvonulás csupán bizonyos formalitás okhoz ragaszkodó séta. Olyan társadalom terméke, amelyet kétségtelenül a kard ural – ám ez a kard sohasem kerülhet ki hüvelyéből.

Ugyanakkor az angol civilizáció méltósága különböző barbárságokkal és anakronizmusokkal keveredik. Büntetőtörvényünk legalább olyan elavult, mint a Tower muskétái. Még most, a náci rohamcsapatok támadásakor is a tizenkilencedik századból visszamaradt, tipikus angol figurát, az akasztó bírót, ezt a köszvényes vén zsarnokot láthatjuk magunk előtt, aki vad ítéleteket hirdet ki. Angliában még mindig az akasztás és a korbácsolás dívik. Mindkét büntetés kegyetlen és obszcén, noha eleddig soha nem vívta ki a közvélemény tiltakozását. Az emberek elfogadják (mint a dartmoori, borstali börtönöket), mintha csak az időjárásról lenne szó. Ezek a „törvény” részei, s mint ilyenek, megváltoztathatatlanok.

S ekkor találkozunk a legfontosabb angol jellemvonással: az alkotmányosság és jogszerűség tiszteletével, azzal a meggyőződéssel, miszerint a „törvény” olyasvalami, ami az állam és az egyén fölött áll; és ámbár természetesen kegyetlen és ostoba, ugyanakkor megvesztegethetetlen.

Senki sem él abban a hiedelemben, hogy a törvény igazságos. Mindenki tudja, hogy külön törvény vonatkozik a szegényekre és a gazdagokra. S noha ennek következményeit nem ismerik el, mégis mindenki úgy véli, hogy a törvény, legyen akármilyen, tiszteletre méltó, s felháborodik, ha ez mégsem így van. Az olyan megjegyzések, mint „nem tartóztathatnak le, én nem csináltam semmit”, vagy „ezt nem tehetik velem, ez törvénytelen”, nagyon is jellemzők az angol felfogásra. A társadalom állítólagos ellenségei ugyanolyan intenzíven érzik ezt, mint bárki más. Mindez jól látható a börtönregényekből – például Wilfred Macartney: A falak beszélni fognak vagy Jim Phelan: Börtönnapló című munkájából – a katonai szolgálatot megtagadók tárgyalásain elhangzó ünnepélyes ostobaságokból, vagy éppen jeles marxista professzorok újságoknak küldött leveleiből, melyben rámutatnak arra, hogy ez vagy az „nem más, mint a brit igazságszolgáltatás kudarca”. Szíve mélyén mindenki hiszi, hogy a törvényt pártatlanul lehet vagy kell és minden bizonnyal ily módon fogják érvényesíteni. Az a totalitariánus gondolat, miszerint törvény nincs, csak hatalom, soha nem vert gyökeret. Még az értelmiség is csak elméletileg fogadta el ezt az elvet.

Az illúzió féligazsággá válhat, az álarc megváltoztathatja az arckifejezést. Ám azok az ismerős érvelések, miszerint a demokrácia „ugyanolyan” vagy „legalább olyan rossz”, mint a diktatúra, e tényt sosem veszik figyelembe. Az effajta érvelések a „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” szintjére egyszerűsítik le a problémát. Angliában még mindig hisznek az igazságosságban, szabadságban, az objektív igazságban s hasonlókban. Lehet, hogy ezek illúziók – mindenesetre roppant hatásosak. Kihat a vezetésre, s a nemzet élete is általa változik. Ha bizonyítékot akarsz, nézz magadra. Hol vannak a gumibotok, hol marad a ricinusolaj? A kard még mindig hüvelyében van, s amíg ott is marad, addig a korrupció nem léphet túl egy bizonyos ponton. Például az angol választási rendszer majdhogynem nyílt csalás. Tucatnyi bizonyíték szól amellett, hogy a tehetős rétegek érdekei szerint hamisítják a választásokat. De amíg valamilyen gyökeres változás nem áll be a közvéleményben, addig nem teljesen korrupt. A szavazófülkékben nem állig felfegyverzett emberek szabják meg, hogy kire szavazz; az adatokat sem hamisítják meg, és nyílt megvesztegetés sem tapasztalható. Még a képmutatás is hatásos oltalomnak bizonyul. Az akasztó bíró, az a vörös taláros, lószőr parókás gonosz öreg, akit még dinamittal sem lehetne ráébreszteni, hogy melyik században is él, de aki mindezek ellenére a törvénykönyvben megírtakat szónokolja, és semmilyen körülmények között nem hagyja magát megvesztegetni – Anglia egyik szimbóluma. A valóság és illúzió, a demokrácia és előjogok, a szélhámosság és tisztességtudás furcsa egyvelegének szimbóluma; annak a kifinomult kompromiszszumrendszernek, amely által a nemzet képes régi formáját megőrizni.

III

Egész eddig „nemzetről”, „Angliáról”, „Britanniáról” beszéltem, mintha negyvenötmillió embert valamilyen egységnek lehetne tartani. De Anglia nem közismerten két nemzet, a szegények és a gazdagok országa? Meri-e valaki állítani, hogy van valami közös az évi százezer és a heti egy fontot keresők között? S még a walesi vagy skót olvasók is sértve érezhetik magukat, mivel az „Anglia” szót gyakrabban használtam a „Britanniánál”, mintha az egész népesség csak Londonban élne, s a környező megyék, valamint az északi és nyugati országrészek semmiféle saját kultúrával nem rendelkeznének.

Sokkal közelebb jutunk a problémához, ha először egy kisebb kérdéssel foglalkozunk. Teljesen igaz, hogy Britannia úgynevezett népei úgy érzik, különböznek a többiektől. Például a skót nem örül annak, ha angolnak nevezik. Zavarunk ezen a téren már abból is megfigyelhető, hogy szigeteinknek nem kevesebb, mint hat neve van: Anglia, Britannia, Nagy-Britannia, Brit-szigetek, Egyesült Királyság, és a legnagyképűbb pillanatokban, Albion. Még az észak és dél közötti különbség is óriásinak tűnik. Ám valahogy ez a különbség egy csapásra eltűnik, ha két brit egy európaival kerül szembe. Az amerikain kívül igen ritka az a külföldi, aki különbséget tud tenni angol és skót, vagy akár angol és ír között. A francia számára a breton és az auvergnat-i két teljesen különböző lénynek hat, s a marseille-i akcentus Párizsban állandó élcelődések célpontja. Mi mégis „Franciaországról” és „franciákról” beszélünk, s Franciaországot egységként, egyetlen civilizációként értelmezzük – s tulajdonképpen az is. Ugyanez vonatkozik ránk is. Kívülről szemlélve még a tősgyökeres londoni és a yorkshire-i is egyformának hat.

S még a gazdag–szegény ellentét is némiképpen csökken, ha a nemzetet kívülállóként vesszük szemügyre. Nem kérdéses, hogy Angliában a jólétet tekintve egyenlőtlenségek mutatkoznak. S ez sokkal nagyobb mérvű, mint bárhol Európában, elég, ha csak közvetlen környezetünkre vetünk egy pillantást. Gazdaságilag Anglia kettő – ha nem három vagy négy – nemzetből áll. Ám ugyanakkor az emberek többsége egyetlen nemzetnek tartja magát, s tisztában van azzal, hogy sokkal inkább hasonlítanak egymásra, mint bármelyik külföldire. A patriotizmus általában erősebb az osztályellentéteknél, s mindig is erősebb volt bármiféle internacionalizmusnál. Az 1920-as rövid kitérő kivételével (az „El a kezekkel Oroszországtól”-mozgalomról van szó), az angol munkásosztály soha nem gondolkodott vagy cselekedett internacionalista módon. Két és fél éven keresztül szemlélték spanyolországi elvtársaik lassú pusztulását, s még csak egy árva sztrájkkal sem siettek segítségükre.* Ám amikor saját országuk (Lors Nuffield és Mr. Montagu Norman országa) került veszélybe, viselkedésük teljesen megváltozott. Amint Anglia lerohanása valós veszéllyé vált, Anthony Eden a rádión keresztül kért a helyi védelmi csoportokba önkénteseket. Az első huszonnégy óra leforgása alatt negyedmillió ember jelentkezett, s a rákövetkező hónapokban további egymillió. Elég, ha ezeket a számokat összevetjük a szolgálatmegtagadók számával, s láthatjuk, hogy a hagyományos lojalitás mennyivel erősebb az új irányzatoknál.

Angliában a patriotizmus a különböző osztályoknál eltérő formában jelentkezik, ám egyfajta összekötő kapocs szerepét is betölti. Csak az európaizált értelmiség immúnis vele szemben. Pozitív mozgatórugóként a középrétegeknél erősebben érvényesül, mint az uralkodó osztálynál – például az olcsóbb állami iskolák hazafias hevülete sokkal nagyobb, mint a drágább magániskoláké, de a kifejezetten hazaáruló gazdagok a Laval-Quisling-félék – száma igen alacsony. A munkásosztály patriotizmusa mély, ám nem tudatos. Szíve nem dobban meg, ha meglátja a brit lobogót. Ugyanakkor az angolok híres „szűklátókörűsége”, „idegengyűlölete” sokkal intenzívebben él bennük, mint a burzsoáziában. Minden országra jellemző, hogy a szegények sokkal nacionalistábbak, mint a gazdagok, de az angol munkásosztály minden elképzelést felülmúlóan gyűlöl bármit, ami külföldi. Még ha arra kényszerülnek is, hogy évekig külföldön éljenek, hallani sem akarnak arról, hogy hozzászokjanak az idegen ízekhez, vagy megtanulják a nyelvet. Szinte minden munkás származású angol affektálásnak tartja, hogy akár csak egyetlen idegen szót is helyesen ejtsen ki. Az első világháborúban az angol munkásosztály addig szinte sohasem tapasztalt mérvű kapcsolatban állt külföldiekkel. Ennek eredménye az lett, hogy – a németek kivételével, akiket csodáltak bátorságukért – minden európait megutáltak. Négyévi franciaországi tartózkodásuk alatt még csak a bort sem kedvelték meg. Az angol szűklátókörűség, az, hogy az idegeneket nem veszik komolyan, olyasfajta ostobaság, amiért időről időre keményen meg kell fizetni. Ugyanakkor ez az angolok körüli misztikus köd szerves része, s azok az értelmiségiek, akik ezt le akarták rombolni, több kárt okoztak. Lényegében ugyanaz az angol jellemvonás utálja ki a turistát és tartja távol a megszállót.

Itt térünk vissza ahhoz a két angol jellemvonáshoz, melyeket az előző fejezet elején látszólag találomra választottam ki. Az egyik a művészi adottságok hiánya. Talán úgy is mondhatnánk, hogy az angolok kívül vannak az európai kultúrán. Van ugyan olyan művészeti ág, amelyben igen tehetségesek – s ez az irodalom. De ez az egyetlen olyan irányzat, amely nem képes átlépni az országhatárokat. Az irodalom – különösen a költészet, ezen belül is a lírikus költészet – olyasmi, mint a családi vicc, és a más nyelvűnek keveset vagy semmit sem jelent. Shakespeare kivételével Európában alig-alig ismerik – talán még névről sem – a legjobb angol költőket. Széleskörűen csak Byront olvassák, akinek csodálata téves értelmezésen alapul, valamint Oscar Wilde-ot, akit az angol képmutatás áldozataként sajnálnak. S ehhez szorosan kapcsolódik – bár csak kevesen ismerik fel – az, hogy nélkülöznek minden filozofikus hajlamot, s hogy szinte egyetlen angol sem érzi szükségét valamilyen rendszerezett gondolkodásnak, vagy éppen a logika használatának.

A nemzeti egység gondolata bizonyos mértékig a „világnézetet” pótolja. Pontosan azért, mivel a patriotizmus mindennek nevezhető, csak univerzálisnak nem, és még a gazdagok sem mentesek a hatása alól, adódnak olyan pillanatok, amikor az egész nemzet hirtelen összesereglik és úgy viselkedik, mint amikor a marhacsordát farkas támadja meg. Kétségtelenül hasonló dolog történt Franciaország összeomlásakor is. Nyolc hónapi bamba csodálkozás után, hogy vajon mit is akar ez a háború, az emberek egyetlen pillanat alatt rájöttek, mit kell tenniük: először is elmenekíteni a csapatokat Dunkerque-tól, másodszor megakadályozni az inváziót. Mintha csak egy óriás ébredezett volna. Gyorsan! Veszély van! A filiszteusok rajtad ütnek, Sámson! Majd gyors, összehangolt cselekvés – aztán, sajnos, ismét mély álomba zuhannak. Egy ilyen kettéosztott nemzetben ez lehetett volna a nagy békemozgalmak kialakulásának pillanata. De vajon mindez azt jelenti-e, hogy az angolok ösztöne mindig a helyes utat súgja meg? Egyáltalán nem; ez az ösztön csupán egyforma cselekvésre buzdít. Például az 1931-es általános választások idején a legtökéletesebb összhangban mindannyian ugyanazt a tévutat választottuk. Együgyűek voltunk, mint a gadarenusok disznói. Azt azonban őszintén kétlem, hogy akaratunk ellenére taszítottak volna le minket a meredekről.

Ebből következik, hogy az angol demokrácia nem akkora szélhámosság, mint amilyennek időnként látszik. A külföldi szemlélő mindebből csak azt látja, hogy milyen óriási az egyenlőtlenség, hogy a választási rendszer hamis, hogy az uralkodó osztály befolyása alatt áll a sajtó, rádió, az oktatás és azt a következtetést vonja le, hogy a demokrácia egész egyszerűen a diktatúra udvarias elnevezése. Ugyanakkor nem vesz tudomást arról a sajnálatosan létező közmegegyezésről, amely elnyomók és elnyomottak közt fennáll. Bármennyire is vonakodnánk elismerni, szinte bizonyos, hogy 1931 és 1940 között a nemzeti kormány a néptömegek akaratát juttatta érvényre. Eltűrte a nyomortelepeket, a munkanélküliséget, a gyáva külpolitikát. Igen, de így tett a közvélemény is. Pangó korszak volt, a vezetői is középszerűek voltak.

Néhány ezer baloldali megmozdulásai ellenére szinte bizonyos, hogy az angolok többsége egyetértett Chamberlain külpolitikájával. Sőt azt is biztosra vehetjük, hogy Chamberlain ugyanazokkal a kétségekkel küzdött, mint az átlagemberek. Ellenfeleinek szent meggyőződése, hogy sötét, minden hájjal megkent cselszövő volt, aki azt tervezte, hogy Hitler kezére juttatja Angliát – ám sokkal valószínűbb, hogy csak egy ostoba öregember volt, és minden tőle telhetőt megtett, amire csak szerényke tehetségéből futotta. Másképp nehezen lehetne megmagyarázni politikáját, kudarcait, hogy képtelen volt az adódó lehetőségeket kihasználni. Akárcsak a tömegek, ő sem akarta sem a béke, sem a háború árát megfizetni. S a közvélemény mindvégig támogatta, még azokat a politikai elveit is, amelyek homlokegyenest szembekerültek egymással. Akkor is támogatták, amikor Münchenbe ment, amikor Oroszországgal megpróbált egyezségre jutni, amikor kezességet ígért Lengyelországnak, amikor ezt beváltotta, és amikor a háborúba vonakodva belépett. Csak amikor nyilvánvalóvá váltak e politikának a következményei, fordult ellene a közvélemény – vagyis fordult önmagával, azaz a megelőző hét év letargiájával szembe. S így az emberek az akkori lelkiállapotuknak leginkább megfelelő embert választották: Churchillt, aki legalább megértette, hogy harc nélkül nem lehet háborút nyerni. Később talán olyan vezetőt fognak választani, aki tudja, hogy csakis a szocialista népek tudnak hatékonyan harcolni.

Ezen azt kell-e értsem, hogy Angliában tulajdonképpen demokrácia van? Dehogyis – ezt a maszlagot még a Daily Telegraph olvasója sem venné be.

Anglia az az ország, ahol az osztályuralom a legnagyobb méretű. A sznobizmus és az előjogok földje, ahol az öregek és ostobák uralkodnak. De bármiféle vélemény ellenére figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy a lakosság érzelmileg egységes, s a kritikus pillanatokban egyformán érez és cselekszik. Ez Európa egyetlen olyan nagyhatalma, amely nem tartja szükségesnek, hogy állampolgárainak százezreit száműzze vagy koncentrációs táborokba küldje. Egy éve tart a háború, s az utcákon, szinte bármiféle beavatkozás nélkül; olyan újságokat, röpiratokat árulnak, amelyek a kormányt szidják, az ellenséget dicsőítik és megadásra szólítanak fel. Ez nem is annyira a szólásszabadság tiszteletét jelenti, hanem azt, hogy az ilyen dolgok tulajdonképpen alig számítanak. Nyugodtan árulhatják a Peace News-féle újságokat, mivel bizonyos, hogy a lakosság kilencvenöt százaléka soha nem fogja elolvasni. A nemzetet valamilyen láthatatlan kapocs fűzi össze. Békeidőben az uralkodó osztály lopna, csalna, szabotálna, kátyúba vezetné az országot, ám amint a közvélemény valóban hallatja a hangját, amint félreérthetetlen támadások érik alulról, azt már nem hagyhatja válasz nélkül. Azok a baloldali írók, akik az egész uralkodó osztályt „fasisztabarátnak” nevezik, túlzottan leegyszerűsítik a problémát. Még az is kétséges, hogy a felső politikai körökben, akik az országot a jelenlegi válságos helyzetbe juttatták, voltak-e tudatos árulók. Angliában az ilyen korrupció igen ritka. Majd mindig öncsalásból fakad, amikor is a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal. S mivel nem tudatosan cselekszik, lehetőségei korlátozottak. Az angol sajtóban ez igen jól látható. Vajon az angol sajtó őszinte vagy hazug? Békeidőben nagyon is hazug. A valamirevaló lapok a hirdetésekből élnek, s a hirdetők burkolt formában cenzúrázzák a híreket. Ugyanakkor nem feltételezem, hogy létezik Angliában akár egyetlen olyan lap, amelyet nyíltan, kemény pénzekkel meg lehetne vesztegetni. A Harmadik Köztársaság Franciaországában közismert, hogy kevés kivétellel az összes lapot olyan szabadon lehetett vásárolni, mint boltban a sajtot. Angliában a nyilvánosság sohasem volt nyíltan botrányos. Nem érte el sohasem a széthullásnak azt a fokát, amikor már szemfényvesztésre sincs szükség.

Anglia nem a Shakespeare által oly sokat emlegetett drágakő, de nem is pokol, mint ahogy Goebbels lefestette. Leginkább egy családra, amolyan fülledt viktoriánus családra emlékeztet, amelynek ugyan nincs sok fekete báránya, annál több közös családi szégyenfoltja. Vannak gazdag rokonok, akik előtt meg kell alázkodni, vannak szegények, akik borzasztó módon élősködnek, és mélységes hallgatásba burkolóznak mindannyian a családi jövedelem eredetét illetően. Olyan család ez, ahol a fiatalokat általában megakadályozzák a cselekvésben, ahol a hatalom leginkább a felelőtlen nagybácsik és ágyhoz kötött nagynénik kezében összpontosul. És mégis család. Megvan a maga sajátos kódolt nyelve, közös emlékei, és az ellenség közeledtére soraikat összezárják. Egy olyan család, amelyet nem a megfelelő tagok irányítanak, talán így lehetne egyetlen kifejezéssel meghatározni Angliát.

IV

A waterlooi csatát valószínűleg az etoni sportpályákon nyerték meg, de a rákövetkező háborúk nyitó csatáit is ott vesztették el. Az elmúlt hetvenöt évet az uralkodó osztály képességeinek visszafejlődése jellemezte legfőképp.

1920 és 1940 között ez a kémiai reakció sebességével ment végbe. Mégis, amikor e sorokat írom, még mindig lehet uralkodó osztályról beszélni. Mint az a kés, amelyik kétszer kapott új pengét és háromszor új nyelet, az angol társadalom krémje jószerivel mindig azonos azzal, ami a tizenkilencedik század közepén volt. 1832 után, amikor a régi földbirtokos arisztokrácia egyértelműen elvesztette hatalmát, ahelyett, hogy eltűnt volna, szövetségre lépett az őt követő kereskedőkkel, iparosokkal, bankárokkal, s nemsokára önmaga képmásává formálta őket. A jómódú hajótulajdonos vagy pamutgyáros a vidéki nemes szerepében tetszelgett, míg gyermekeik az épp e célból létrehozott magániskolákban elsajátították a helyes viselkedésformákat. Angliában olyan arisztokrácia uralkodott, amely a parvenükból kapta állandó utánpótlását. S ha arra gondolunk, hogy ezek a „self-made man”-ek mekkora energiával rendelkeztek, s hogy egy olyan osztályba dolgozták be magukat, amely a közszolgálatot illetően hagyományokkal bírt, azt várnánk, hogy ily módon tehetséges vezetők nevelődnek ki.

Mégis, az uralkodó osztály hanyatlásnak indult, tehetsége és merészsége megkopott, sőt végül könyörtelenségét is elvesztette, s elérkezett az az idő, amikor Edenhez és Halifaxhoz hasonló felfújt hólyagok mint kivételes tehetségek léphettek színre. Ami Baldwint illeti, őt még felfújt hólyagnak sem lehet nevezni. Csak egy jelentéktelen kis senki volt. Angliában az 1920-as évek belső problémáinak kezelése éppen elég botrányos volt, de az 1931 és 1939 közötti évek külpolitikája maga a világ csodája. Miért van az, hogy az összes angol államférfi döntő pillanatokban csalhatatlan ösztönnel mindig a téves utat választja?

Ennek alapja az, hogy a tehetősebb rétegek helyzete már jó ideje megmagyarázhatatlan. Egy hatalmas birodalom s egy egész világot behálózó gazdasági szervezet kellős közepén ültek – részesedést, profitot kasszírozva be és költve el – mire? Azt nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy a brit birodalomban az élet sok szempontból jobb, mint máshol. Mégis, a birodalom fejletlen volt, India középkori álmát aludta, a domíniumok – ahonnan a külföldieket irigyen kiutálták – üresen álltak; s még maga Anglia is a nyomortanyák és a munkanélküliség nyűgével vesződött. Csak a vidéki házaikban lakó félmillió ember húzott közvetlen hasznot a fennálló rend létezéséből. Sőt az a tény, hogy a kisebb vállalkozások összeolvadtak a nagyobbakkal, a tehetősebbeket még inkább megfosztotta hatalmuktól s puszta tulajdonosokká tette őket, akiknek fizetett vezetők és műszakiak dolgoztak. És nagyon sokáig létezett Angliában ez a teljesen funkciómentes osztály, aki olyan pénzekből élt, melyről nem is tudta, miből származik; a „tétlen gazdagok” osztálya, akiknek fényképei – mintha csak érdekelne bárkit is – a Tatler-ben vagy a Bystander-ben láthatók. Ilyen emberek léte semmilyen mérce szerint sem igazolható. Egyszerűen élősködők voltak, akik a társadalomnak még annyit sem értek, mint kutyának a saját bolhái.

1920-ra ez már sokak számára világossá vált. 1930-ra már milliók számára. De a brit uralkodó osztály nyilvánvalóan nem ismerhette el, hogy ideje lejárt. Ha beismerték volna, fel kellett volna adniuk addigi életüket. Az amerikai milliomosok mintájára ők nem válhattak banditákká, akik nyíltan igazságtalan előjogokhoz ragaszkodtak, és ellenfeleiket zsarolással vagy könnygázbombákkal törték meg. Végül is egy olyan osztály tagjai voltak, amely bizonyos hagyományokkal bírt, olyan magániskolákba jártak, ahol szükség esetén a hazáért meghalni az első és legfontosabb parancsolat volt. Igaz hazafiaknak kellett magukat tartaniuk, még akkor is, amikor népüket fosztották ki. Nyilvánvaló, hogy egyetlen kiút maradt számukra – az ostobaság. Csak úgy tudták a fennálló társadalmi formát állandósítani, hogy ha képtelennek mutatkoztak arra, hogy bármiféle haladást előmozdítsanak. S bár ez nehéz feladat volt, mégis sikerült, mivel állandóan a múltat tartották szem előtt, s nem voltak hajlandók a körülöttük végbemenő változásokat figyelembe venni.

Ezzel sok minden megmagyarázható, ami Angliában történik. Megmagyarázza, miért indult hanyatlásnak a vidék mert egy olyan álfeudalista rendszert tartottak fenn, amely a tehetségesebb munkásokat távozásra kényszerítette. Magyarázat arra, hogya drága magániskolák miért állóvíz jellegűek – mert a múlt század nyolcvanas évei óta semmit sem változtak. Magyarázat arra a katonai hozzá nem értésre, amely újból és újból megdöbbenti a világot. Az ötvenes évek óta Anglia minden egyes háborúja katasztrófasorozatokkal kezdődött, s a helyzetet a társadalmi ranglétra alsóbb fokain levők mentették meg. Az arisztokrácia köréből származó magasabb rangú parancsnokok sohasem tudtak a modern háborúra felkészülni – mindez azzal a beismeréssel járt volna, hogy a világ változik. Ósdi módszerekhez és fegyverekhez ragaszkodtak, mivel minden háborút félreérthetetlenül az előző ismétlésének tartottak. A búr háború előtt a zulu háborúra készültek, 1914 előtt a búrra, s a jelenlegi előtt 1914-re. Angliában még most is százezreket képeznek ki a bajonett használatára – ami konzervnyitáson kívül már semmire sem jó. Figyelemre méltó, hogy a haditengerészet és később a légierő sokkal hatékonyabb, mint a reguláris seregek. Ám az uralkodó osztály szemszögéből a haditengerészet csak részben, a légierő pedig alig-alig járul hozzá a hatékonysághoz.

El kell ismernünk, hogy az angol uralkodó osztály módszerei békeidőben jól működtek, a nép nyíltan melléjük állt. Anglia társadalmi szerkezete bármennyire is igazságtalan volt, sosem tépázták osztályharcok vagy a titkosrendőrség zaklatásai. A birodalom békében élt – ami más, hasonló méretű ország esetében elképzelhetetlen. Hatalmas területén, a világ majd egynegyedén kevesebb fegyveres volt, mint amennyit egy kisebb balkáni államban szükségszerűen találnánk. A brit uralkodó osztálynak pedig megvoltak a maga szempontjai, hogy az emberek milyen körülmények között éljenek, s pusztán liberális, negatív szemszögből tekintettek rájuk. Ezek a szempontok az igazán modern embereknek, a náciknak és a fasisztáknak kedveztek. Ám régóta egyértelmű volt, hogy komolyabb külső támadás esetén védtelenek lennének.

Nem tudtak a nácizmus és fasizmus ellen harcolni, mivel nem értették meg. A kommunizmus ellen sem tudták volna a harcot felvenni, ha az komoly erőt képviselt volna Nyugat-Európában. A fasizmus megértéséhez a szocializmus elméletét kellett volna tanulmányozniuk, ami azonban arra a felismerésre kényszerítette volna őket, hogy gazdasági rendszerük igazságtalan, hatástalan és elavult. Ám pontosan ezért nem néztek vele szembe. A fasizmust úgy kezelték, ahogy az 1914-es háború tábornokai a géppuskát – nem vettek róla tudomást. Többévi agresszió és tömegmészárlás után is csak egyetlen dolgot fogtak fel: hogy Hitler és Mussolini a kommunizmus ellenségei. Ebből arra a következtetésre jutottak, hogy az angol tőkével bizonyára barátiak lesznek.. Ezért a konzervatív honatyák riasztó látványa, akik kitörő örömmel üdvözlik a hírt, hogy olasz repülőgépek bombázták a spanyol republikánus kormánynak élelmet szállító angol hajókat. Amikor kezdték felfogni, hogy a fasizmus veszélyes, s hogy természete lényegében forradalmi, hogy hatalmas haderőt képes összevonni, s hogy miféle taktikát is alkalmazna – lényegét még ekkor sem értették meg. A spanyol polgárháború idején, amikor bárki, aki egy hatpennys, a szocializmusról szóló füzetkéből néminemű politikai ismereteket szerzett, tudta, hogy Franco győzelmének Angliára nézve stratégiailag beláthatatlan következményei lehetnek – azok a tábornokok és admirálisok, akik a haditudományoknak szentelték életüket, mindebből semmit sem fogtak fel. Ez a politikai tudatlanság az egész hivatali életet jellemzi – minisztereket éppúgy, mint a nagyköveteket, konzulokat, bírókat, elöljárókat, rendőröket. Az a rendőr, aki a „vöröst” letartóztatja, nem érti a „vörösök” hirdette elveket: ha értené, a gazdagok védelmében betöltött feladatát sokkal kellemetlenebbnek tartaná. Okkal gondolhatjuk, hogy még a katonai kémkedést is az új gazdasági doktrínák hiányos ismerete s az illegális pártok eltérő elvei akadályozzák.

A brit uralkodó osztály nem gondolta teljesen rosszul, hogy a fasizmus az ő oldalukon áll. Tény, hogy bármelyik gazdag embemek, hacsak nem zsidó az illető, sokkal kevesebb félnivalója van a fasizmussal szemben, mint akár a kommunizmus, akár a demokratikus szocializmus esetében. S ezt nem szabad elfelejteni, hiszen a német és olasz propaganda tulajdonképpen e tényt akarja eltitkolni. Simon, Hoare, Chamberlain és a többiek természetes ösztöne azt súgja, hogy kössenek egyezséget Hitlerrel. De itt jelenik meg az általam már említett különös angol jellemvonás: a mély nemzeti szolidaritás – hogy egy ilyen paktumot csak olyan áron valósíthatnának meg, ha a birodalmat tönkretennék és népüket félrabszolgaságba kényszerítenék. Egy igazán korrupt uralkodó osztály – mint Franciaországé – gondolkodás nélkül így cselekedett volna. De Angliában a dolgok még nem fajultak idáig. Az angol közéletben alig találhatók olyan politikusok, akik „legyőzőink iránti hűségnyilatkozatról” beszélnének mély alázattal. Jövedelmük és elveik között hányódva szinte elképzelhetetlen volt, hogy a Chamberlain-félék valami másra is képesek legyenek, mint bármelyikből a legrosszabbat kihozni.

Egy dolog azonban mindig bebizonyítja, hogy az angol uralkodó osztály erkölcsileg tulajdonképpen megbízható: az, hogy háború idején mindig készek voltak legyilkoitatni magukat. Több herceget, grófot, s ki tudja, még kit öltek meg a legutóbbi flandriai támadásnál. Ez nem történhetett volna meg, ha tényleg olyan cinikus gazemberek lettek volna, ahogy azt némelyek állítják. Nem hazaárulás vagy gyávaság a bűnük, hanem ostobaságuk – az, hogy akaratlanul is szabotálnak, s csalhatatlan ösztönnel mindig a rosszabbik mellett döntenek. Nem gonoszak, vagy nem teljesen azok, csupán fafejűek. Csak pénzük és hatalmuk fogytán veszik észre a fiatalabbak, hogy melyik században is élnek.

V

A birodalom stagnálása a két háború közti időszakban Angliában mindenkire kihatott, de különösen a középosztály két fontos rétegének életére gyakorolt jelentős hatást. Az egyik a militarista és imperialista beállítottságú középosztály volt, akiket általában „vaskalapos soviniszta” gúnynévvel illettek; a másik pedig a baloldali értelmiség. A látszólagos ellenségek, szimbolikus ellenfelek – a dinoszauruszhoz hasonló, bikanyakú, mogyoróagyú ezredes s az ívelt homlokú, peckes intellektuel – szellemileg összefonódnak és állandó kölcsönhatásban állnak egymással; akárhogy is, feltűnően sok esetben azonos családból származnak.

Harminc évvel ezelőtt a soviniszták vitalitása már eltűnőben volt. A Kipling által ünnepelt középosztálybeli, gyorsan szaporodó nyárspolgár családok, kiknek fiai benépesítették a sereg és a haditengerészet tiszti állományát, s akik a Yukontól az Irrawaddyig ellepték a parlagon fekvő területeket, 1914 előtt megfogyatkoztak. A távíró okozta pusztulásukat. Egy szűkülő világban, amely fölött egyre inkább a Whitehall vette át a vezetést, mind kevesebb és kevesebb hely maradt az egyéni kezdeményezéseknek. Clive, Nelson, Nicholson, Gordon és a többiek a modern brit birodalomban már nem találták a helyüket. 1920-ra a gyarmati birodalom majd minden porszeme a Whitehall vezetése alatt állott. A jó szándékú, túlcivilizált, sötét öltönyös és fekete keménykalapos urak, gondosan összetekert esernyőjüket karokra öltve, maradi nézeteiket kiterjesztették Malayára, Nigériára, Mombasára és Mandalayra. Az egykori birodalomépítők hivatalnoki státusba csúsztak le; egyre mélyebbre süllyedtek a papírhalmok és a bürokrácia útvesztőiben. A húszas évek elején látni lehetett azokat a jobb napokat megélt idősebb hivatalnokokat, akik tehetetlenül vergődtek a változások forgatagában. Ettől kezdve szinte lehetetlenné vált, hogy a tehetséges fiatalokat bármilyen mértékig bevonják a birodalmi ügyek intézésébe. S ami a hivatali élet esetében igaz volt, az a gazdasági életet ugyanígy jellemezte. A nagy monopolvállalatok a kiskereskedők tömegeit kebelezték be. Ahelyett, hogy az indiai szigetvilágban kerestek volna új üzleti lehetőségeket, beköltöztek egy bombayi vagy szingapúri irodába. S Bombayben vagy Szingapúrban az élet még a londoninál is unalmasabb és biztonságosabb volt. A középosztály imperialista érzelmei – főként családi hagyományoknak köszönhetően – továbbra is erősek maradtak, ám a birodalom hivatalnoki állásai többé már nem voltak vonzóak. Csak igen kevesen – ha egyáltalán sikerült megszabadulni eme tehertől – mentek a Szueztől keletre.

De az imperializmus – és bizonyos mértékig az egész brit morál – harmincas évekbeli gyengülése részben a baloldali értelmiség műve volt, amely a birodalom stagnálásából nőtte ki magát.

Meg kell jegyeznünk azt, hogy ma már nem létezik olyan értelmiség, amely legalábbis valamennyire ne volna „balos”. Az utolsó jobboldali értelmiségi talán T. E. Lawrence volt. 1930 körül bárki, akit „értelmiséginek” lehetett nevezni, állandó elégedetlenséget érzett a fennálló renddel szemben. S ez teljesen érthető, hiszen a társadalom akkori szerkezete nem biztosított számára helyet. Egy olyan birodalomban, amely puszta mozdulatlanságba merevedett, és sem a fejlődés, sem a szétesés jeleit nem mutatta, egy olyan Angliában, amelyet olyan emberek uraltak, akiknek legfőbb jellemzőjük ostobaságuk volt, „okosnak” lenni már gyanúsnak számított. Ha valaki olyan okos volt, hogy megértette T. S. Eliot verseit vagy Karl Marx elveit, akkor felsőbb körök gondoskodtak arról, hogy bármilyen fontos állás közelébe se kerülhessen az illető. Az értelmiség csak irodalmi szemlékben és baloldali pártokban találhatott állást magának.

Az angol értelmiség mentalitását féltucatnyi heti és havi folyóirat tükrözi. Ezeknek az újságoknak az olvasásakor azonnal feltűnik az állandó negatív, panaszkodó hangnem, az alkotó javaslatok legteljesebb hiánya. Igen semmitmondók, eltekintve attól, hogy felelőtlenül ócsárolnak olyan embereket, akik sohasem voltak és nem is lesznek a hatalomnak még a közelében sem. A másik igen jellemző vonásuk az, hogy ezek az érzelmileg sivár emberek az eszmék világában élnek, amelynek az anyagi valósághoz szinte semmi köze sincs. Sok baloldali értelmiségi 1935-ig halk szavú pacifista volt, majd 1935 és 1939 közt ordítva követelte a háborút Németország ellen; s amikor a háború kitört, azonnal közömbössé vált. Nagyjából – bár nem teljesen – igaz, hogy azok az emberek, akik a spanyol polgárháború idején a „legantifasisztábbak” voltak, most a legnagyobb defetisták. S ezt alátámasztja az a nem elhanyagolható tény, hogy az angol értelmiség sok tekintetben eltér az ország általános kultúrájától.

Az angol értelmiség – legalábbis szándékait illetően – europaizált. Konyhaművészetet Párizstól, véleményt Moszkvától kölcsönöznek. Az ország jellemző patriotizmusával szemben másként gondolkodó szigetecskét alkotnak. Talán Anglia az egyetlen olyan nagyhatalom, melynek értelmisége szégyenli nemzeti hovatartozását. Baloldali értelmiségi körökben mindig is úgy vélték, hogy angolnak lenni kissé szégyenteljes dolog, s kötelességüknek érezték, hogy minden angol intézményt – a lóversenytól a pudingig – nevetség tárgyává tegyék. Különös, ám kétségtelenül igaz, hogy szinte minden angol értelmiségi szégyenteljesebbnek tartaná, ha az „Isten, óvd meg a királyt” éneklésén kapnák rajta, mintha éppen a szegények gyűjtőperselyéból lopna. A kritikus években sok baloldali az angol morált gúnyolta, és olyasfajta szemléletet próbált terjeszteni, amely hol puhány pacifista, hol elvakult oroszbarát volt – de minden esetben angolgyűlölő. Kérdéses, hogy mindez mekkora hatással bírt – az azonban bizonyos, hogy nem maradt hatástalan. Ha az angolok hosszú évekig tényleg a morál gyengülésétől szenvedtek, s a fasiszta országok „dekadensnek” nevezték őket, és azt állították, hogy nyugodtan léphetnek ellenük a háborúba – a baloldali értelmiség szabotázsa részben felelős volt mindezért. A New Statesman és a New Chronicle is kikelt a müncheni egyezmény ellen ugyanakkor valamilyen formában hozzájárult létrejöttéhez. Tíz évig módszeresen üldözték a sovinisztákat, és ez még a sovinisztákra is hatott. Úgyhogy nehezebbé vált értelmes fiatalokat toborozni a seregbe. Bár a birodalom stagnálása és a militarista középosztály hanyatlása elkerülhetetlen volt, az üres baloldali nézetek terjedése meggyorsította a folyamatot.

Nyilvánvaló, hogy az elmúlt tíz évben az angol értelmiségmint pusztán negatív, sovinisztaellenes formáció – helyzete az uralkodó osztály ostobaságának a mellékterméke volt. A társadalom nem tudta alkalmazni őket, s bennük nem volt meg az az elszántság, hogy az ország mellett „jóban-rosszban” kitartsanak. A soviniszták és az intellektuelek is – mint valami természeti törvényt – biztosra vették a patriotizmus és az intelligencia közötti szakadást. A hazafi a Blackwood Magazin olvasása után nyilvánosan hálát adott az égnek, hogy nem „eszesnek” született. Az értelmiség kiröhögte a brit lobogót, s a fizikai bátorságot barbárságnak tekintette. Nyilvánvaló, hogy ez az abszurd helyzet sokáig nem tartható. A Bloomsbury intellektuel merev mosolyával ugyanolyan idejétmúlt, mint a lovassági ezredes. Egy modern nemzet egyiket sem engedheti meg magának. Patriotizmusnak és intelligenciának újból egyesülnie kell. Tény, hogy háborúban állunk, nagyon különös háborúban, amely mindezt lehetővé teszi.

VI

Angliában az elmúlt húsz év egyik legjelentősebb fejleménye a középosztály minden irányba való kiterjedése volt. S történt mindez olyan mértékben, hogy a társadalom régi kategóriái, kapitalisták, proletárok, kisburzsoázia (kisbirtokosok) szinte elavulttá váltak. Anglia az az ország, ahol a tulajdon és a gazdasági hatalom néhány kézben összpontosul. A modem Angliában igen kevés embernek van valamije egyáltalán – a ruházaton, bútorokon s esetleg egy házon kívül. A parasztság már réges-rég megszűnt, a független kereskedők tönkremenőben vannak, s a kisebb üzletemberek száma egyre csökken. Ám ugyanakkor a modem ipar olyannyira bonyolult, hogy képtelen meglenni nagyszámú és jól fizetett igazgató, ügynök, mérnök, vegyész és mindenféle szakember nélkül. Ez pedig a doktorok, ügyvédek, tanárok, művészek hivatalos osztályát hozza létre. A fejlett kapitalizmusnak ez a tendenciája ily módon kitágította a középosztály határait, és nem pedig eltörölte, mint ahogy azt egykor vélték.

De még ennél is fontosabb az a tény, hogy a középosztály eszméi és szokásai egyre inkább teret hódítanak a munkásosztály körében. A brit munkásosztály szinte minden tekintetben jómódúbb, mint volt harminc évvel ezelőtt. Ez részben a szakszervezetek erőfeszítéseinek, részben a természettudományok fejlődésének köszönhető. Nem mindig veszik észre, hogy adott határokon belül egy ország életszínvonala anélkül is növekedhet, hogy ez a reálbérek növekedésével párosulna. A civilizáció egy adott pontig képes saját magát a fülénél fogva felrángatni. A társadalom szerkezete bármennyire is igazságtalan, bizonyos technikai fejlődés az egész közösség érdekeit szolgálja, hiszen bizonyos javak értelemszerűen a közösséghez tartoznak. A milliomos például nem gyújthatja meg az utcalámpákat úgy, hogy a többiek sötétben maradjanak. A civilizált országokban szinte mindenki élvezi a jó utakat, a baktériummentes vizet, a rendőrség védelmét, az ingyenes könyvtárakat és az ingyenes oktatás valamilyen formáját. Angliában az oktatás komoly anyagi problémákkal küzdött, ennek ellenére fejlődött, ami főként a tanárok megszállott erőfeszítéseinek, valamint az olvasás ugrásszerű növekedésének köszönhető. A gazdagok és a szegények lényegében ugyanazokat a könyveket olvassák, ugyanazokat a filmeket nézik és műsorokat hallgatják a rádión. Az életmódbeli különbségek is látványosan csökkentek az olcsó konfekcióruháknak és a lakáshelyzet fejlesztésének köszönhetően. Ami a külső megjelenést illeti, a gazdagok és szegények öltözködése – különösen a nőké – ma már lényegesen kisebb eltéréseket mutat, mint harminc vagy akár tizenöt évvel ezelőtt. Ami a lakáskérdést illeti, Angliában még mindig vannak nyomortanyák – a civilizáció szégyenfoltjai –, de az elmúlt évben a helyi vezetések igen sokat tettek ez ügyben. A modern tanácsi ház, melynek fürdőszobája és elektromos hálózata van, kisebb, mint mondjuk egy részvényes villája, ám feltűnően hasonlít rá; míg ugyanez nem mondható el egy gazdasági munkás kunyhójáról. Az az ember, aki tanácsi házban nőtt fel, valószínűleg – és valóban, láthatóan – sokkal inkább hasonlít a középosztály tagjaira, mint a nyomortanyák lakója.

Ez pedig a viselkedés általános kifinomulásávaljár együtt. E folyamat felgyorsult, mivel a modern ipari eljárások egyre kisebb fizikai erőt igényelnek, és így a napi munka befejeztével az emberek energiájának nagy része megmarad. A könynyűiparban dolgozók nagy része sokkal kevesebb manuális munkát végez, mint mondjuk egy orvos vagy egy fűszeres. Viselkedésben, szokásokban, világnézetileg a munkásosztály és a középosztály egyre közelebb kerül egymáshoz. Az igazságtalan elvi megkülönböztetés megmarad, de a valós különbségek apadnak. A régi vágású, gallér nélküli, borotválatlan, a kemény munkától duzzadó izmokkal rendelkező „proletariátus” még mindig létezik, de száma egyre fogy, és már csak Észak-Anglia nehézipari területeire jellemző.

1918 után olyasvalami jelent meg Angliában, ami korábban sohasem létezett: egy meghatározhatatlan hovatartozású társadalmi osztály. 1910-ben minden embert azonnal be lehetett skatulyázni ruhái, viselkedése és kiejtése alapján. Ma már nincs így. Sőt még azokra az új városi közigazgatási kerületekre sem jellemző, amelyek az olcsó autók és az ipar délre tolódásával fejlődtek ki. A jövő Angliájának a csíráit a főútvonalak mentén húzódó könnyűipari területeken kell keresni. Slough-ban, Dagenhamben, Bametben, Letchworthben, Hayesben – lényegében bármelyik nagyváros peremkerületében – a régi, megszokott fokozatosan újjá alakul át. Az üveg és a tégla új, sűrű dzsungelében már nincs éles választóvonal a régebbi városok nyomortanyái és nemesi palotái vagy a vidék udvarházai és nyomorúságos viskói között. A jövedelmek széles skálán mozognak, ám az életforma, ha más szinteken is, de azonos ezekben a munkáslakásokban, tanácsi házakban, a betonutak mentén fekvő otthonokban, vagy éppen az úszómedencék meztelen demokráciájában. Meglehetősen nyugtalan, kultúra nélküli élet ez; a konzervételek, a Picture Post, a rádió és a robbanó motor világa. Ebben a civilizációban a gyermekeknek alapos ismereteik vannak az elektromágnesről, miközben a Bibliáról elemi tudásuk sincs. Ehhez a civilizáció hoz azok az emberek tartoznak, akik leginkább a modern világban érzik otthon magukat, sőt belőle nőnek ki: a szakemberek és a jól fizetett szakmunkások, a pilóták és szerelőik, a rádiósok, filmesek, népszerű újságírók és az iparban dolgozó vegyészek. Olyan meghatározhatatlan réteg ez, amelynél a régi osztálykategóriák alkalmatlannak bizonyulnak.

Ez a háború – hacsak nem vereségünkkel végződik – el fogja törölni a létező privilégiumok többségét. Napról napra fogy azoknak a száma, akik ezeknek a meglétét helyeselnék. Attól sem kell tartanunk, hogy a változások nyomán Anglia elvesztené sajátos jellegét. A Nagy-London új vörös városrészei meglehetősen visszataszítóak, de ezek a változás szükségszerű velejárói, szeplői. Anglia bárhogyan kerül is ki a háborúból, az általam említett jellemvonások továbbra is megőrzik mély gyökereiket. Azok az értelmiségiek, akik azt remélik, hogy Anglia russzianizált vagy germanizált lesz, csalódni fognak. A méltóság, a képmutatás, meggondolatlanság, a törvény tisztelete s az egyenruha gyűlölete megmarad a pudinggal és a ködös éggel egyetemben. Egy nemzeti kultúra elpusztításához óriási katasztrófa kell; például hosszú idegen megszállás. A tőzsdét felszámolják, az ekét fölváltja a traktor, a vidéki házakból gyermeküdülők lesznek, az Eton-Harrow meccs feledésbe merül, de Anglia Anglia marad – olyan elpusztíthatatlan élőlény, amely kiterjeszti csápjait múltba és jövőbe; s mint minden, ami él, képes arra, hogy a felismerhetetlenségig megváltozzon, miközben ugyanolyan marad.

MÁSODIK RÉSZ
BOLTOSOK HÁBORÚJA

I

E könyvet a német bombák dallamára kezdtem – a második fejezetet pedig a rakéták záró tüzére. A lövedékek sárga fénycsóvája világítja be az eget, a szilánkok a háztetőkön csörömpölnek, és a London hídja leszakad, leszakad, leszakad. Bárki, aki a térképet ismeri, tudja, hogy halálos veszedelemben vagyunk. Nem arra célzok, hogy le fognak vagy szükségszerűen le kell győzniük minket. Szinte teljesen bizonyos, hogy a végkifejlet saját akaratunkon múlik. De jelen pillanatban nyakig vagyunk a pácban – s azok az ostobaságok juttattak ide minket, melyeket a mai napig is elkövetünk, s amelyek – ha gyorsan át nem értékeljük elveinket – teljesen maguk alá temetnek mindannyiunkat.

Ez a háború bebizonyította, hogy a magánkapitalizmus vagyis az a gazdasági rendszer, ahol a földek, gyárak, bányák és a közlekedés magánkézben van és pusztán a profitért hajt egyszerűen nem működik. Képtelen a javakat értékesíteni. E tény már évek óta milliók számára világos, s mégsem történt semmi, mivel alulról nem sürgették a rendszer megváltoztatását, a hatalmon lévők pedig megrögzött ostobáknak tettették magukat e kérdésben. Az érvelés vagy a propaganda sem vezetett sehova. A tulajdonosok csak ültek a fenekükön és azt hajtogatták, hogy minden a legnagyobb rendben van. Mégis, amikor Hitler lerohanta Európát, ez alapjaiban rengette meg a kapitalizmust. A háború – ördögi mivolta ellenére – cáfolhatatlanul erőpróba; akárcsak avidámparkok erőgépei. Az erősebb több népet nyer, itt nem lehet az eredményt meghamisítani.

Amikor a hajócsavart feltalálták, hosszú évekig folyt a vita, hogy vajon a csavargőzös vagy a kerekes a jobb. A kerekes gőzhajónak, mint minden elavult dolognak, megvoltak a maga bajnokai, akik igencsak szellemes érvekkel támogatták ügyüket. Végül egy közismert admirális egy-egy azonos lóerejű csavargőzöst és kerekest összekötött, és beindíttatta a motorokat. Ez egyszer s mindenkorra eldöntötte a kérdést. Ez az eset nagyon hasonlít ahhoz, ami Norvégiában és Flandriában történt. Teljesen egyértelművé vált, hogy a tervezett gazdálkodás hatékonyabb a tervezetlennél. De itt szükségessé válik, hogy az oly sokat szidott kifejezések, a szocializmus és a fasizmus jelentését meghatározzuk.

A szocializmust általában úgy szokták meghatározni, mint „a termelőeszközök köztulajdonba vételét”. Kicsit durvábban ez úgy hangzik, hogy az állam – amely az egész népet képviseli – birtokol mindent, s mindenki az állam alkalmazottja. Ez nem azt jelenti, hogy az embereket minden magántulajdontól – mint ruhák, bútorok – megfosztanak, hanem azt, hogy minden termelési eszköz – földek, bányák, hajók, gépek – az állam tulajdonát képezik. Az állam az egyetlen nagy termelő. Nem biztos, hogy a szocializmus minden tekintetben magasabb rendű a kapitalizmusnál, az viszont igen, hogy a termelés és fogyasztás problémáját képes megoldani. Békeidóben a kapitalista nem tudja mindazt felhasználni, amit megtermelt, így mindig marad elpazarolt fölösleg (a kemencében elégetett gabona, a tengerbe visszadobált hal stb.) és mindig van munkanélküliség. Háborúban a szükséges javak előállítása nehézségekbe ütközik, hiszen a profit reménye nélkül soha semmit nem termelnek.

A szocialista gazdaságban ez a probléma nem létezik. Az állam kiszámítja, milyen termékekre van szüksége, s minden erejével ezek előállításán dolgozik. A termelést csak a munka és a nyersanyag mennyisége korlátozza. A belforgalomban használatos pénz már nem misztikus és mindenható – inkább kuponná, jeggyé vált, amit olyan mennyiségben bocsátanak ki, hogy a mindenkori fogyasztási javak megvásárlásához elegendő legyen.

Ugyanakkor az elmúlt években világossá vált, hogy a „termelőeszközök közös tulajdona” önmagában még nem jellemzi megfelelően a szocializmust. A következőkkel kell kiegészíteni: a jövedelmek csupán megközelítőleges megegyezése, a politikai demokrácia, a születési előjogok eltörlése, különösen az oktatás területén. Mindezek az osztályrendszer újbóli megjelenését hivatottak megakadályozni. A központosított tulajdon majdhogynem értelmetlen, ha a szélesebb tömegek nem azonos szinten élnek, s valamiféleképpen nem ellenőrizhetik a kormányt. Az „állam” olykor egy önmaga választotta politikai párt is lehet, ilyen esetekben a hatalomra – és nem annyira a pénzre – épült oligarchia, a privilégiumok visszatérhetnek.

De akkor mi a fasizmus?

A fasizmus – legalábbis német változata – a kapitalizmus egy fajtája, amely a szocializmustól kölcsönveszi a háborúhoz elengedhetetlenül szükséges jellemvonásokat. Belső tartalmát tekintve Németország igen sok hasonlóságot mutat a szocialista állammal. A tulajdont nem törölték el, még mindig vannak kapitalisták és munkások, és – ez a lényeg, ez az igazi oka, hogy a gazdag emberek miért is hajlamosak a fasizmussal rokonszenvezni az egész világon – tulajdonképpen ugyanazok az emberek a kapitalisták és ugyanazok a szegények, mint a náci forradalom előtt. Ám ugyanakkor az állam, vagyis a náci párt ellenőriz mindent. Ellenőrzi a befektetéseket, nyersanyagokat, a kamatlábakat, munkaidőt, béreket. A gyártulajdonos még mindig magáénak tudhatja a gyárát, ám gyakorlati okokból hatáskörét az igazgató szintjére csökkentették. Mindenki az állam alkalmazottja, bár a fizetések nagymértékben eltérnek. Az ilyen rendszer hatékonysága, ahogyan a pazarlást és az akadályokat kiküszöböli, nyilvánvaló. Hét év alatt a világ legerősebb háborús gépezetét építette fel.

De a fasizmus alapjául szolgáló eszme homlokegyenest eltér a szocializmusétól. A szocializmus célja a világszabadság és az emberi egyenlőség. Az emberi jogok egyenlőségét természetesnek tartja. A nácizmus pont az ellenkezőjét feltételezi. A náci mozgalom mozgatóereje az emberi egyenlőtlenség hitében rejlik; az, hogy a németek minden fajnál magasabb rendűek, s jogukban áll a világot uralni. A német birodalmon kívül semmiféle kötelezettséget nem ismer el. Kiemelkedő német professzorok újra és újra „bebizonyították”, hogy csakis az északi germánok tökéletes emberi lények: sőt még az a gondolat is felmerült, hogy a nem északi germánok (mint például mi) akár a gorillákkal is kereszteződhetnek. Így, amíg a háborús szocializmus fennáll Németországban, addig a leigázott nemzetekkel szembeni magatartása nem lehet más, csak a kizsákmányolóé. A csehek, lengyelek, franciák szerepe csupán annyi, hogy megtermeljék a javakat, amelyekre a németeknek szüksége lehet, s cserébe csak annyit kapnak, ami visszatartja őket a nyílt lázadástól. Ha minket is leigáznak, feladatunk valószínűleg az lesz, hogy Hitlernek fegyvereket gyártsunk közelgő orosz vagy amerikai hadjáratához. A nácik egy olyan kasztrendszert akarnak felállítani, melynek négy fő osztálya meglehetősen hasonlít a hindu valláséra. Legfelülre kerül a náci párt, alatta a német nép, harmadikként a leigázott európai tömegek. A negyedik, utolsó osztálya Hitler által csak „félmajomnak” titulált színesek, akiket igen nyíltan a rabszolgaság szintjére akarnak taszítani.

Bármennyire is szörnyúnek tűnik ez a rendszer, működik. Működik, mivel határozott cél szolgálatára, a világ meghódítására tervezték, s ez semmiféle magánérdeket – sem a kapitalistáét, sem a munkásét – nem tűr meg útjában. A brit kapitalizmus nem működik, mert elve a versenyszellem, amelyben a magánprofit a legfőbb szempont. Olyan rendszer ez, amelyben az erők ellentétes irányban hatnak, s az egyéni érdekek gyakran teljesen ellentmondanak az állam érdekeinek.

A kritikus években az a brit kapitalizmus, amely hatalmas iparral és páratlan szakmunkásállománnyal rendelkezett, nem tudott megfelelni a háborús előkészületek követelményeinek. A kor háborús előkészületei megkívánják, hogy a nemzeti jövedelem nagyobb részét fegyverkezésre fordítsák, és ez a fogyasztási javak megnyirbálását jelenti. Egy bombázás például annyiba kerül, mint ötven személygépkocsi, vagy nyolcvanezer selyemharisnya, vagy egymillió vekni kenyér. Vagyis nyilvánvaló, hogy sok bombázót az életszínvonal csökkentése nélkül nem lehet előállítani. Fegyver vagy vaj ahogy Göring marsall mondta. De Chamberlain Angliájában ilyen váltás nem jöhetett létre. A gazdagok nem tűrnék az elkerülhetetlen adóztatást, s amíg a gazdagok oly látványosan gazdagok, addig a szegényeket sem lehet keményen adóztatni. Továbbá amíg a profit volt a meghatározó szempont, addig a gyártót semmi sem ösztönözte arra, hogy fogyasztási javak helyett fegyvereket gyártson. Az üzletember elsősorban a részvényeseknek tartozik felelősséggel. Lehet, hogy Angliának tankokra van szüksége, ám sokkal kifizetődőbb autókat gyártani. A józan ész azt diktálja, hogy a hadianyagokat ne tegyük elérhetővé az ellenség számára, de mindezt eladni a lehető legmagasabb áron: üzleti törvény. 1939 augusztusának végén a brit kereskedők egymást túllicitálva igyekeztek eladni Németországnak bádogot, gumit, rezet, sellakot – mindezt annak biztos tudatában, hogy a háború egy-két héten belül kitör. Körülbelül annyi értelme volt az egésznek, mintha azért adnánk el borotvát valakinek, hogy vágja el a nyakunkat. De hát „jó üzlet” volt.

És most nézzük a következményeket. 1934 után mindenki tudta, hogy Németország fegyverkezik. 1936 után nyilvánvaló volt, hogy háború lesz. München után már csak az volt a kérdéses, hogy a háború mikor tör ki. Ez 1939 szeptemberében bekövetkezett. Nyolc hónappal később kiderült, hogy ami a hadifelszerelést illeti, a brit hadsereg alig-alig haladta meg az 1918-as állapotokat. Láttuk, ahogy él katonák elszántan törnek a part felé – egy repülővel három ellen, puskával a tankok, bajonettel a géppisztolyok ellen. Még revolverból sem volt annyi, hogy minden tiszt kaphasson egyet. Már egy éve tartott a háború, de háromszázezer katonának még mindig nem volt rohamsisakja. Korábban még egyenruhából sem volt elegendő – a világ legnagyobb textiltermelő országában!

Az egész vagyonos osztály, vonakodván attól, hogy megváltoztassa életmódját, behunyta szemét a fasizmus és a modern hadviselés természete előtt. A közvéleményt pedig hamis optimizmussal táplálta a zugsajtó, amely hirdetésekből él, és így a normális kereskedelmi viszonyok fenntartásában érdekelt. A Beaverbrook kiadóvállalat éveken át öles szalagcímekkel közölte, hogy NEM LESZ HÁBORÚ, és még 1939 elején is Lord Rothermere „kiváló úriember”-ként jellemezte Hitlert. S mikor a katasztrófa pillanatában bebizonyosodott, hogy Anglia – a hajók kivételével – semmiféle hadianyaggal nem rendelkezik, szó nem volt arról, hogy hiány mutatkozna-e az autó-, bunda-, gramofon-, rúzs-, csokoládé- vagy selyemharisnya-készletekben. S vajon meri-e valaki is cáfolni, hogy nem ugyanez a huzavona folytatódik a magánprofit és közérdek között? Anglia az életéért – az üzlet azonban a profitért küzd. Szinte nem telik el olyan nap, hogy a két ellentétes irányvonal ne szerepelne egymás mellett az újságokban. Ugyanazon az oldalon szólít fel a kormány takarékosságra, és az eladó valamilyen hasznavehetetlen luxuscikk megvételére. Kölcsönözz a Védelemnek – de a Guinnesst Meg Kell Venned. Vegyél Spitfire-t; de vedd meg a Haig and Haiget, a Pond's arckrémet és a Black Magic csokoládét is.

Egy dolog azonban reménnyel kecsegtet – a közvélemény látható ingadozása. Ha túléljük a háborút, a flandriai vereségről kiderül, hogy az angol történelem egyik nagy fordulópontja volt. Ebben a látványos katasztrófában a munkásosztály, a középosztály, sőt még az üzleti élet számára is világossá válik a magánkapitalizmus teljes rothadtsága. Korábban sosem volt bizonyíték a kapitalizmus ellen. Oroszország, az egyetlen nyilvánvalóan szocialista állam igen fejletlen volt. A kritikát a bankárok gúnyos vigyora és a tőzsdések szemtelen röhögése kísérte. Szocializmus? Hahaha! Hogy honnan van a pénz? Hahaha! A gazdagok szilárdan ültek székeikben – és ezt tudták is. De a francia összeomlás után következett valami, amit nem lehetett gúnykacajjal elütni; valami, ami ellen sem a csekk-könyvek, sem a rendőrség nem tehetett semmit – a bombázás. Ziiii – BUMM! Mi volt ez? Á, semmi, csak a tőzsdére esett egy bomba. Ziiii – BUMM! Most valaki másnak az értékes nyomortanyája tűnt semmivé. Hitler minden bizonnyal úgy fog bekerülni a történelemkönyvekbe, aki miatt London városa csalódott arcot vágott. Mivel életünkben a kényelmes először bizonyult kényelmetlennek, még a hivatásos optimistáknak is el kellett ismerniük, hogy valami nincs rendben. Ez már előrelépésnek számított. Ettől kezdve az a szörnyűséges feladat, hogy a mesterségesen elkábított embereket megpróbálják meggyőzni arról, hogy a tervezett gazdaság jobb, mint a szabad, melyben a legrosszabb ember győz e feladat többé már nem lehet olyan borzasztó.

II

A szocializmus és a kapitalizmus közti különbség nem a technika különbsége elsősorban. Egy rendszert nem lehet olyan egyszerűen megváltoztatni, mint amikor egy gyárban új gépeket állítanak be, majd a munka ugyanúgy és ugyanazokkal az emberekkel folytatódik. Nyilvánvaló, hogy a vezetésben is teljes váltásra van szükség. Új vér, új emberek, új ötletek – a szó jó értelmében: forradalom kell.

Korábban már beszéltem Anglia megbízhatóságáról és homogenitásáról, arról a patriotizmusról, amely szinte minden osztályt összekapcsol. Dunkerque után, aki nem vak, láthatta ezt. Ugyanakkor képtelenség azt feltételezni, hogy a pillanat hordozta ígéret beteljesedne. Szinte bizonyos, hogy az emberek nagy része készen áll a szükségszerű hatalmi változásokra; ám ezek a változások még csak el sem kezdődtek.

Anglia az a család, ahol nem a megfelelő tagok uralkodnak. Szinte teljes mértékben a gazdagok és a születési előjogokkal rendelkezők kezében van a hatalom. Talán nincs is köztük olyan, aki tudatos hazaáruló lenne; némelyikük nem is ostoba – ám mint osztály, képtelenek bennünket győzelemre vezetni. Képtelenek lennének még akkor is, ha anyagi érdekeik nem akadályoznák állandóan. Ahogy már korábban rámutattam, őket mesterségesen félrevezették. Csak a lényeget tekintve: a pénz hatalma gondoskodik arról, hogy főként az öregek kormányozzanak minket – vagyis azok, akik teljes mértékben képtelenek felfogni, milyen korban élünk vagy milyen ellenség ellen harcolunk. A háború kezdetén nem volt annál lehangolóbb látvány, mint amikor az idősebb nemzedék összefogott és megmagyarázta, hogy ez a háború az 1914–1918-as ismétlése. Az összes tehetségtelen fráter visszatért – húsz évvel öregebben, egyre aszottabb koponyákkal, Ian Hay a csapatokat lelkesítette, Belloc a stratégiáról írt cikkeket, Maurois a rádióban nyilatkozgatott, Bairnsfather karikatúrákat rajzolt. Akárcsak a szellemek teadélutánja. S a dolgok állása alig változott. A katasztrófa sokkhatására néhány tehetséges ember, mint például Bevin, a frontra ment, de az általános helyzet az, hogy még mindig olyan emberek parancsolnak nekünk, akik az 1931 és 1939 közti éveket úgy élték meg, hogy még arra sem jöttek rá, hogy Hitler veszélyes ember. A fafejűek generációja úgy lóg rajtunk, mint egy holttestekből fűzött nyaklánc.

Ha valaki a háború valamelyik problémáját vizsgálni kezdi – és most nem érdekes, hogy a stratégia egészét vagy a honvédelem megszervezésének legapróbb részletét nézi-e –, azonnal szembetűnik, hogy a szükséges változtatásokat addig nem lehet végrehajtani, amíg Anglia társadalmi szerkezete változatlan marad. Ez elkerülhetetlen, mivel az uralkodó osztály társadalmi helyzete s neveltetése miatt saját előjogaiért harcol, amelyek kibékíthetetlen ellentétben állnak a közérdekkel. Téves az az elképzelés, hogy a háborús célok, a propaganda és az ipar szervezete egymástól teljesen elzártan léteznek. Minden összefonódik. Minden stratégiai terven, minden taktikai lépésen, sőt minden fegyveren rajta van annak a társadalmi rendszernek a bélyege, amely létrehozta őket. A brit uralkodó osztály Hitler ellen harcol, akiről mindig is azt tartották – és tartják néhányan most is –, hogy legfőbb védelmezőjük a bolsevizmus ellen. Ez nem azt jelenti, hogy nyíltan árulókká válnak, hanem azt, hogy a döntő pillanatokban elbizonytalanodnak, kíméletesen ütnek, s tévesen cselekednek.

Amíg a Churchill-kormány valamiféle „megálljt”-t nem parancsolt a olyamatnak, addig 1931 óta egyfolytában, csalhatatlan ösztönnel tévesen cselekedtek. Segítettek Francónak a spanyol kormányt megbuktatni, holott bármelyik épelméjű ember meg tudta volna mondani, hogy a fasiszta Spanyolország Anglia ellensége lesz. 1939–40 telén Olaszországot hadianyaggal látták el, bár az egész világ tudta, hogy az olaszok tavasszal meg fognak minket támadni. Néhány százezernyi osztalék kedvéért az indiai szövetségest ellenséggé teszik. Sőt addig, amíg a gazdagok vannak hatalmon, csak defenzív stratégiát folytathatunk. Minden győzelem a status quó-t változtatja meg. Hogyan űzhetnénk ki az olaszokat Abesszíniából anélkül, hogy saját birodalmunk színeseiből ne váltanánk ki lelkesült visszhangot? Hogyan tehetnénk tönkre Hitlert anélkül, hogy ne kockáztatnánk a német szocialisták és kommunisták hatalomra jutását? Azok a baloldaliak, akik azt üvöltözik, hogy „ez a kapitalisták háborúja”, és hogy a „brit imperializmus” a koncért harcol, nagyon is jól tudják, miről van szó. A brit uralkodó osztálynak eszébe sem jutott, hogy új területeket szerezzen. Ez egyszerűen zavart keltene. Háborús céljuk csupán annyi (ami nemcsak elérhetetlen, hanem kimondhatatlan is), hogy megtartsák, amijük van.

Belülről nézve Anglia még mindig a gazdagok Paradicsoma. Ostobaság, amit az „áldozathozatal egyenlőségéről” összevissza beszélnek. És amikor a munkásokat túlórákra kényszerítik, még mindig „Komornyikot keresünk egytagú családhoz, nyolcfős személyzet mellé” hirdetések jelennek meg a sajtóban. Az East End kibombázott lakossága éhezik és hajléktalan, míg a gazdagabb áldozatok csak kocsiba vágják magukat, és kényelmes vidéki nyaralójukba menekülnek. A polgárőrség néhány hét alatt egymillióra duzzad, s felülről szervezik, kifejezetten oly módon, hogy csak a magánjövedelemmel rendelkező emberek kezében legyen hatalom. Még a jegyrendszer is úgy működik, hogy mindig a szegényeket sújtja, míg az évi kétezer font felett keresőket gyakorlatilag alig érinti. Az előjog mindenhol a jó szándékot teszi tönkre. Ilyen körülmények közőtt még a propaganda is lehetetlenné válik. A háború elején a Chamberlain-kormány a hazafias érzések felbuzdítására vörös plakátokat bocsátott ki, s ezek minden negatív csúcsot megdöntöttek. Ugyanakkor másmilyenek nem is lehettek volna, mert Chamberlain és hívei hogyan is vállalhatták volna azt a kockázatot, hogy a fasizmussal szemben erős érzelmeket kavarnak fel. Ha valaki őszintén gyűlölte a fasizmust, akkor Chamberlainnel is szembe kellett kerülnie, és mindazokkal, akik Hitlert hatalomra segítették. Ugyanez vonatkozik a külföldi propagandára is. Lord Halifax beszédeiben nincs egyetlen olyan kézzelfogható javaslat sem, amelyre akár egy európai is a füle botját mozdítaná. Miféle háborús célja lehet Halifaxnak vagy a hozzá hasonlóknak, ha csak az nem, hogy 1933-ra tekerjük vissza az órát?

Csak a forradalom szabadíthatja fel az angol nép igazi szellemét. A forradalom nem vörös zászlókat és utcai harcot jelent, hanem a hatalom alapvető eltolódását. Hogy ez vérrel vagy vér nélkül megy végbe, azt tulajdonképpen hely és idő függvénye. S nem jelentheti egyetlen osztály diktatúráját sem. Azok az emberek, akik tudják, hogy Angliában milyen változásokra van szükség, és képesek is ezeket keresztülvinni, nem kötelezték el magukat egyetlen osztály mellett sem – bár igaz, hogy igen kevés közöttük az olyan, aki évi kétezer fontnál többet keres. Arra van szükség, hogy a szakszerűtlenség, az osztálykiváltságok és az öregek uralma ellen az átlagemberek nyíltan fellázadjanak. Ez elsősorban nem kormányváltást jelent. Tágabb értelemben a brit kormányok a nép akaratát képviselik, s ha a társadalmat alulról változtatjuk meg, a számunkra megfelelő kormányt is megtaláljuk. A szenilis vagy fasiszta tábornokok, hivatalnokok, gyarmati tisztségviselők sokkal veszélyesebbek azoknál a kabinetminisztereknél, akik ostobaságaikat a köz szeme láttára követik el. Nemzeti életünkön belül kell megküzdenünk az előjogokkal, az olyasfajta elvekkel, hogy a gyengeelméjű elitiskolás alkalmasabb a parancsolásra, mint egy értelmes szerelő. Bár vannak köztük tehetséges és becsületes emberek, le kell törnünk a vagyonos osztály erejét. Angliának vállalnia kell igazi énjét. Annak az Angliának, amely a felszín alatt húzódik – a gyárakban és szerkesztőségekben, a repülőgépeken és tengeralattjárókon –, saját sorsáról kell gondoskodnia.

Rövid távon az áldozathozatal egyenlősége, a „hadikommunizmus” még fontosabb, mint a radikális gazdasági változások. Roppant lényeges, hogy az ipart államosítsák, de még sürgősebb az, hogy a komornyikok, a „magánjövedelmek” és egyéb szörnyűségek haladéktalanul eltűnjenek. Szinte bizonyos, hogy a Spanyol Köztársaság azért tudott a lehetetlen túlerővel szemben két és fél évig kitartani, mert nem voltak nagy vagyoni különbségek. Ha a közlegénynek nem volt cigarettája, a tábornoknak sem volt. Az emberek kegyetlenül, de egyformán szenvedtek. Ha az áldozathozatal egyenlősége adott lenne, egy Angliához hasonló ország morálja sérthetetlen volna. Ám jelenleg csak hagyományos patriotizmusunkhoz folyamodunk, ami nálunk mélyebb, mint máshol, de nem feneketlen. Néha pedig olyanok is akadnak, akik azt állítják, hogy „Hitler alatt sem lenne rosszabb”. De hát mit is válaszolhatnánk az ilyeneknek – azaz mi az a válasz, amit meghallgatnának, amikor a közkatonák fillérekért kockáztatják az életüket, és kövér hölgyek Rolls Royce-okban, ölükben pincsikutyákkal furikáznak?

Nagyon valószínű, hogy ez a háború három évig fog tartani. Ez kegyetlen túlórákat, hideg és unalmas teleket, egyhangú ételeket, a szórakozás hiányát és hosszas bombázást jelent. Az általános életszínvonal mindenképpen csökken, mivel a háború lényegéből következik, hogy fogyasztási javak helyett fegyvereket gyártanak. A munkásosztálynak iszonyú dolgokat kell majd elszenvednie. És meg is teszi, feltéve ha tudja, miért harcol. Nem gyáva; még csak nem is internacionalista. Kibírja mindazt, amit a spanyol munkások kibírtak – még többet is. Ugyanakkor valamiféle biztosítékot akar, hogy számára és gyermekei számára eljön egy szebb jövő. És a legkomolyabban gondolja, hogy amikor keményen megadóztatják és túlórákra kényszerítik, a gazdagokat még erősebben sújtják. És ha a gazdagok hangosan panaszkodnak, hát annál jobb.

Mindezt megtehetjük, ha tényleg akarjuk. Nem igaz, hogy a közvéleménynek nincs hatalma Angliában. Szavának súlya van – az elmúlt hat hónap főbb változásaiban nagy szerepet játszott. De a gleccser lassúságával mozogtunk, és csak a katasztrófákból tudtunk tanulni. Párizs bukásába került, hogy megszabaduljunk Chamberlaintől, s az East End ezreinek felesleges szenvedéseibe, hogy legalább részben megszabaduljunk Sir John Andersontól. Nem érdemes egy csatát azért elveszteni, hogy egy holttestet eltemethessünk. Hiszen éles elméjű gonoszok ellen küzdünk, sürget az idő, és a

történelem annak, akit legyőztek,
mondhatja, „kár”, de nem segít, és meg se bocsát. *

III

Az elmúlt hat hónap során sokat beszéltek az „ötödik hadtestről”. Időről időre letartóztatják azokat a borult agyú elmebetegeket, akik Hitlerről zengenek ódákat, és rengeteg németet internáltak – amivel szinte minden bizonnyal sok kárt okoztak Európának. Természetesen nevetséges az az ötlet, hogy az ötödik hadtest jól szervezett, hatalmas egységei fegyverrel kezükben hirtelen megjelennek az utcákon – mint Hollandiában és Belgiumban. Ennek ellenére az ötödik hadtest veszélye valóságos. Ezt csak akkor ismerhetjük fel, ha azt is számításba vesszük, hogy Anglia milyen módon szenvedhet vereséget.

Nem valószínű, hogy a bombázás eldöntheti a háborút. Angliát megszállhatják és leigázhatják, de a megszállás veszélyes szerencsejáték lenne, és ha mégis megtörténne és kudarcba fulladna, valószínűleg sokkal egységesebbé válnánk, és nem lennénk annyira soviniszták, mint korábban. Sőt, ha Angliát idegen csapatok rohannák le, az angolok tudnák, hogy kikaptak, és tovább folytatnák a harcot. Kétséges, hogy állandósítani tudnák-e az elnyomást, vagy hogy Hitler egymilliós sereget állomásoztatna a szigeteken. A ........ és a kormány (a nevek tetszés szerint beírhatók) sokkal inkább megfelelne neki. Az angolokat valószínűleg nem lehet megadásra kényszeríteni, de nagyon könnyen rábeszélhetik, rávehetik vagy rászedhetik őket, feltéve ha, mint Münchenben, nem tudják, hogy éppen megadják magukat. Ez legkönnyebben nem akkor következhet be, amikor a háború rosszul, hanem amikor meglehetősen jól megy. A német és olasz propaganda fenyegetőző hangja pszichológiai hiba. Ez csak az értelmiségiekre hat. A tömegekkel szemben a helyes fellépés ez lenne: „Egyezzünk meg döntetlenben.” A fasisztabarátok akkor fogják felemelni a hangjukat, amikor a békejavaslatot ilyen szellemben teszik meg.

De kik is a fasisztabarátok? A Hitler-győzelem gondolata a nagyon gazdagok, a kommunisták, a Mosley-hívek, a pacifisták és bizonyos katolikus körök számára vonzó. S ha a dolgok otthon is rosszul mennek, a munkásosztály szegényebb rétege is olyan irányba fordulhat, amely defetista, bár nem nyíltan Hitler-barát.

Ebben a meglehetősen vegyes névsorban felfedezhetjük a merész német propagandát, amely hajlandó bárkinek bármit felajánlani. De a különböző fasisztabarát csoportok nem tudatosan cselekednek együtt, s eltérő utakat is járnak. A kommunisták bizonyára Hitler-barátok, s azok is maradnak, hacsak Oroszország politikája nem változik, ám jelentős befolyásuk nincs. Mosley feketeingesei – bár jelenleg kevesen vannak – a fegyveres erőknél elfoglalt helyzetük miatt sokkal komolyabb veszélyt jelentenek. Mégis, még Mosley legvirágzóbb napjaiban sem érheti el számuk az ötvenezret. A pacifizmus inkább pszichológiai furcsaság, semmint politikai mozgalom. Néhány szélsőséges pacifista, aki az erőszak teljes tagadásával indult, a végén már melegen éltette Hitlert, sőt az antiszemitizmussal is kacérkodott. Ez érdekes, de nem lényeges. A „tiszta” pacifizmus – amely a tengeri hatalom mellékterméke – csak a nagyon védett helyzetben lévők számára lehet vonzó. Sőt, mivel negatív és megbízhatatlan, túl nagy lelkesedést nem is válthat ki. Mellesleg a Béke Egyesülés tagságának alig tizenöt százaléka fizeti az évi tagdíjat. Sem a pacifisták, sem a kommunisták vagy a feketeingesek nem tudnának önerejükből egy nagy horderejű háborúellenes mozgalmat elindítani. Viszont igencsak megkönnyíthetik egy áruló kormány dolgát, amely éppen a megadásról tárgyal. A francia kommunistákhoz hasonlóan félig-meddig a milliomosok tudatos ügynökeivé válhatnak.

Az igazi veszély felülről jön. Nem szabad figyelmet szentelni az újabban hallható Hitler-beszédeknek, melyekben a szegények iránti barátságról, a plutokrácia gyűlöletéről beszél. Hitler igazi énjét a Mein Kampf és cselekedetei mutatják. Sohasem üldözte a gazdagokat, csak ha zsidók voltak, vagy ha ellenállást tanúsítottak. Egy olyan központosított gazdaság pártját fogja, amely a kapitalistákat megfosztja hatalmuktól, de a társadalom szerkezetét változatlanul hagyja. Az állam ellenőrzi az ipart, de még mindig van gazdag és szegény, úr és szolga. Ezért az eredeti szocializmussal szemben a gazdagok mindig is az ő oldalán álltak. A spanyol polgárháború idején ez teljesen nyilvánvaló volt és Franciaország megadása után ismét világossá vált. Hitler bábkormánya nem munkásokból, hanem bankárokból, szenilis tábornokokból, korrupt jobboldali politikusokból állt.

Az effajta látványos, tudatos hazaárulás nem fordulhat elő Angliában, sőt talán ilyen irányú kísérlet sem történhet meg. Ennek ellenére az extra adókat fizetők közül igen sokan a háborút csak valami őrült családi perpatvarnak tartják, amit mindenáron be kell fejezni. Kétség nem fér hozzá, hogy a „béke”-mozgalom nagyon magas körökben zajlik, és az árnyékkormány valószínűleg már meg is alakult. Ezek az emberek nem a vereség pillanatában kapnak lehetőséget, hanem valamilyen stagnáló időszakban, amikor az unalom az elégedetlenséggel párosul. Nem a megadásról, hanem a békéről fognak beszélni, és kétségtelen, hogy meg fogják győzni magukat, és talán másokat is, hogy a lehető legjobbat cselekszik. A munkanélküliek serege, amelyet a hegyi beszédet kántáló milliomosok vezetnek – ez az igazi veszély. Ám nem válhat valóra, ha a társadalmi igazságosság megfelelő szintjére eljutottunk. A Rolls Royce-ban ülő hölgy sokkal károsabban hat a morálra, mint Göring bombázóflottája.

HARMADIK RÉSZ
AZ ANGOL FORRADALOM

I

Az angol forradalom évekkel ezelőtt kezdődött, és akkor jött lendületbe, amikor Dunkerque-ből visszatértek a csapatok. Mint bármi más Angliában, ez is álmatagon, minden hajlandóság nélkül, de mégiscsak folytatódik. A háború felgyorsította a folyamatot, de a forradalomnak is igen-igen nagy szüksége volt a sebességre.

A pártelnevezések ma már egyre kevésbé tükrözik a párt programjának haladó vagy reakciós voltát. Ma már nyugodtan állíthatjuk, hogy a jobb és a bal régi megkülönböztetése a Picture Post első kiadásával megszűnt. Mi a Picture Post politikája? Vagy mí a politikája a Cavalcade-nak, vagy Priestley rádióműsorának, vagy az Evening Standard vezércikkének?

A régi meghatározások egyike sem illik rájuk. Egyszerűen csak számítanak azokra a pártatlan tömegekre, akik az elmúlt egy-két év során rájöttek arra, hogy valami nincs rendben. De mivel az osztály nélküli, birtokos nélküli társadalmat általában „szocializmusnak” nevezik, ezt a nevet adhadtuk annak a társadalmi formációnak, amely felé haladunk. Háború és forradalom nem választható szét. Hitler legyőzése nélkül nem hozhatunk létre semmit, amit a nyugati világ szocializmusnak tartana; másrészt Hitlert nem tudjuk legyőzni, ha gazdaságunk és társadalmunk még mindig tizenkilencedik századbeli állapotokat tükröz. A múlt harcol a jövővel, és két évünk van, vagy talán csak néhány hónapunk, hogy jövőnk győzelméről gondoskodjunk.

Nem várhatjuk el ettől vagy bármilyen hasonló kormánytól, hogy önszántából végezze el a szükséges változtatásokat. A kezdeményezésnek alulról kell jönnie. Ez azt jelenti, hogy olyasvalaminek kell elkövetkeznie, ami Angliában még sohasem volt – egy olyan szocialista mozgalomnak, amely maga mögött tudhatja a nagy néptömegeket. De először meg kell tudnunk, hogy az angol szocializmus miért vallott kudarcot.

Angliában egyetlen olyan szocialista párt van, amelyet valaha is komolyan vettek: a Munkáspárt. Ez a párt sosem tudott igazán fontos változásokat elérni, mivel a kifejezetten helyi kérdéseket leszámítva politikája valódi függetlenséget sohasem élvezett. Mindig is a szakszervezetek pártja volt, amely a béremelésekért és a munkafeltételek javításáért harcolt. Vagyis ez azt jelenti, hogy a kritikus években pont az angol kapitalizmus fejlődésében volt közvetlenül érdekelt. Különösen a brit birodalom fennmaradása volt számára lényeges, mivel Anglia jóléte főként Ázsiától és Afrikától függött. A Munkáspárt által képviselt szakszervezeti munkások életszínvonala közvetve az indiai bennszülöttek kizsákmányolásán alapult. A Munkáspárt ugyanakkor szocialista párt volt, a szocialista frazeológiát használta, és az antiimperializmus elavult kifejezéseivel élve többé-kevésbé kárpótlást ígért a színesbőrűeknek. Ki kellett állnia India „függetlenségéért”, mint ahogy általában a leszerelésért és „haladásért” is. Ennek ellenére mindenki tudta, hogy ez ostobaság. A tankok és bombák korában az indiai és afrikai mezőgazdasági hátországok legfeljebb annyira függetlenek, mint a kutya meg a macska. Ha bármilyen, többségi munkáspárti kormány hatalomra jutva Indiának valós függetlenséget ígért volna, Indiát egyszerűen bekebelezte volna Japán, vagy felosztották volna Japán és Oroszország között.

Egy munkáspárti kormány előtt háromféle birodalmi politika állt volna nyitva. Az egyik szerint a birodalmat ugyanúgy kell igazgatni, mint korábban – és ez mindenféle szocialista jellegű szándék elvetését jelentené. Vagy „felszabadíttatná” az alattvalókat, ezáltal gyakorlatilag Japán, Olaszország vagy más rabló hatalmak kezére játszanák őket, és egyidejűleg az angol életszínvonal katasztrofális mértékben csökkenne. A harmadik szerint pozitiv birodalmi politikát vezetnének be, a birodalmat szocialista államok közösségévé alakítva mint a Szovjetunió lazább és szabadabb változata. De a Munkáspárt múltja és háttere miatt ez lehetetlen. A szakszervezetek pártja volt, reménytelenül szűk látókörű, a birodalmi ügyek nemigen érdekelték, és semmiféle kapcsolata nem volt azokkal, akik a birodalmat ténylegesen összetartották. India, Afrika vezetését, a birodalom védelmének feladatát olyan emberek kezébe kellett volna adni, akik más osztályból származnak, s alapvetően ellenséges érzülettel viseltetnek a szocializmus iránt. Mindezeken túl ott a kétség, hogy vajon a munkáspárti kormány el tudná-e magát fogadtatni, mivel híveit tekintve a Munkáspártnak nem volt semmi kapcsolata a haditengerészettel, igen csekély a hadsereggel vagy a légierővel, a gyarmati szolgálatnál egyetlen embere sem volt, és még a hazai polgárőrségnél sem rendelkezett biztos háttérrel. Helyzete Angliában erős volt, de nem megingathatatlan – az országon kívül azonban minden kulcsfontosságú tényező az ellenség kezében volt. Ha egyszer hatalomra jutna, a következő problémákkal kerülne szembe: teljesítsd ígéreteidet, vállalva a forradalom veszélyét, vagy folytasd a konzervatívok politikáját, és ne beszélj többet szocializmusról. A munkáspárti vezetők sosem találták meg a megoldást, és 1935-től kezdve kétséges volt, hogy egyáltalán hatalomra akartak-e jutni. Az állandó ellenzék szerepébe süllyedtek inkább.

A Munkáspárton kívül léteztek egyéb szélsőséges pártok, amelyek közül a kommunisták voltak a legerősebbek. 1920–26 és 1935–39 között a kommunisták igen nagy befolyással bírtak a Munkáspártban. A kommunisták – és az egész munkásmozgalom balszárnyának – leglényegesebb hatása abban állt, hogy nagymértékben elősegítették a középosztály eltávolodását a szocializmustól.

Az elmúlt hét esztendő történelme során teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunizmusnak Nyugat-Európában nincs esélye. A fasizmus vonzereje összehasonlíthatatlanul nagyobb. A kommunistákat egymás után minden országból gyökeresen kiirtották sokkal modernebb, felkészültebb ellenségeik, a nácik. A kommunisták angol nyelvterületen soha nem is vethették meg komolyan a lábukat. Eszméik csak igen szűk réteget, főként a középosztálybeli értelmiséget vonzották, amely már nem rajong saját hazájáért, de még mindig igényli a patriotizmust, s ezért Oroszország iránt táplál hazafias érzéseket. 1940-re, húszévi kemény munka és hatalmas költekezés után, a brit kommunisták alig húszezer tagot számláltak, kevesebbet, mint amennyivel 1920-ban indultak. A többi marxista párt még ekkora jelentőséggel sem bírt. Nem tudhatták maguk mögött az oroszok erkölcsi és anyagi támogatását, és még a kommunistáknál is inkább ragaszkodtak a tizenkilencedik századi osztályharc elméletéhez. Évről évre tovább kántálták elavult nézeteiket, s nem vették észre, hogy hangjuk nem talál követőkre.

Erős fasiszta mozgalom. sem alakult ki az országban. Az anyagi körülmények ehhez nem voltak elég rosszak, s nem tűnt fel a láthatáron olyan vezető sem, akit komolyan lehetett volna venni. Nagyon sokáig kellett volna olyasvalakit keresni, akinek eszméi még Sir Oswald Mosleyénél is sivárabbak. Olyan üres volt, akár egy köcsög, és még azt az alapvető tényt sem ismerte el, hogy a fasizmus nem sértheti meg a nemzeti érzelmeket. Egész ténykedése külföldi minták szolgai utánzására épült, az egyenruhát és a pártprogramot Olaszországból, a tisztelgést Németországból kölcsönözte – a zsidóüldözést csak utólag tákolta programjához, hiszen mozgalma megindulásakor legjelentősebb hívei a zsidók közül kerültek ki. Egy Bottomley vagy Lloyd George formátumú ember létrehozhatta volna az igazi brit fasiszta mozgalmat. De az ilyen vezéralakok csak akkor tűnnek fel, ha jelenlétük pszichológiailag szükséges.

Húszévi stagnálás és munkanélküliség után sem volt képes az egész angol szocialista mozgalom arra, hogya szocializmus olyan változatát dolgozza ki, amely legalább a széles néptömegek számára vonzó lenne. A Munkáspárt a félénk reformokat képviselte, a marxisták pedig tizenkilencedik századi szemmel nézték a modern világot. Mindkettő figyelmen kívül hagyta a mezőgazdaságot és a birodalom problémáit, ám egységesen támadták a középosztályt. A baloldali propaganda fojtogató ostobasága elriasztotta a számára oly fontos érdekcsoportok egész sorát – a gyárigazgatókat, repülő- és tengerésztiszteket, gazdálkodókat, szakmunkásokat, kereskedőket, rendőröket. Ezekbe az emberekbe belenevelték, hogya szocializmus megélhetésüket fenyegeti, lázító, tőlük idegen és „angolellenes”. Csak az értelmiség – a középosztály legkevésbé használható része – közeledett a mozgalomhoz.

Egy olyan szocialista pártnak, amely tényleg el szeretett volna érni valamit, szembe kellett volna néznie azokkal a tényekkel, amelyeket baloldali körökben a mai napig tabutémáknak minősítenek. El kellett volna ismemie, hogy Anglia sokkal egységesebb, mint a többi ország. Hogy az angol munkásoknak láncaikon kívül igen sok veszítenivalójuk van, s hogy a különböző osztályok szemléleti és szokásbeli különbségei rohamosan csökkennek. Vagyis rá kellett volna jönnie, hogy az ósdi „proletárforradalom” elképzelése lehetetlenség. De a két háború közötti években nem volt egyetlen olyan szocialista program sem, amely forradalmi lett volna és működőképes, és alapjában véve kétségtelen, hogy ténylegesen senki sem akart semmiféle nagyobb változást. A munkáspárti vezetők ragaszkodtak irányvonalukhoz, miközben továbbra is fizetést kaptak, s időnként a konzervatívokkal csereberélgették állásaikat. A kommunisták ragaszkodtak irányvonalukhoz, a kényelmes mártírsághoz, hogy állandóan vereséget szenvedjenek, majd a felelősséget másokra kenjék. A baloldali értelmiség is ragaszkodott irányvonalához, a sovinisztákon vihogott, aláaknázta a középosztály morálját, ugyanakkor mint a tőzsdések tányérnyalója, kedvező helyzetét meg akarta őrizni. A Munkáspárt politikája a konzervatív politika változata lett, a „forradalmi” politika pedig egyfajta színjátékká vált.

Most mégis megváltoztak a körülmények, az álmosító évek véget értek. Szocialistának lenni ma már nem azt jelenti, hogy elméletileg hevesen elutasítunk egy olyan rendszert, amellyel az életben nagyon is elégedettek vagyunk. Most helyzetünk valóban válságos. Vagyis „Rajtad a Filiszteusok, Sámson!”. Szavaink öltsenek alakot, vagy tünjenek el. Nagyon jól tudjuk, hogy Anglia jelenlegi társadalmi szerkezetével nem lehet túlélő, és ezt meg kell értetnünk másokkal is, cselekednünk kell. A szocializmus bevezetése nélkül nem nyerhetjük meg a háborút, de győzelem nélkül a szocializmust sem hozhatjuk létre. Békeidőben nem, de most lehetséges, hogy egyszerre legyünk forradalmárok és realisták. Az a szocialista mozgalom, amely maga mögé tudja állítani a nagy tömegeket, kiütheti a fasisztabarátokat a vezetésből, eltörölheti a nagyobb igazságtalanságokat, és megmutathatja a munkásosztálynak, hogy van miért harcolni, az acsarkodás helyett legyőzheti a középosztályt, s a szélhámosság és az utópia egyvelege helyett kidolgozhat egy működőképes birodalmi politikát, melyben patriotizmus és intelligencia jól megfér egymással – most először lehetségessé válik egy ilyen mozgalom.

II

Háborúban vagyunk, és e tény hatására a szocializmus kilépett a tankönyvek világából, megvalósítható politikává vált.

A magánkapitalizmus eredménytelensége egész Európában bebizonyosodott. Igazságtalansága London East End negyedében is világossá vált. A patriotizmus, ami ellen a szocialisták oly sokáig küzdöttek, most óriási fegyver lett kezükben. Azok az emberek, akik máskor foggal-körömmel ragaszkodtak nyomorult kis előjogaikhoz, készséggel feladják őket, ha hazájuk veszélybe kerül. A háború minden változás legjobb ügynöke. A folyamatokat felgyorsítja, a jelentéktelen különbségeket eltörli, és felhívja a figyelmet a valóságra. És ami a legfontosabb: az egyén számára világossá teszi, hogy egyáltalán nem egyén. Ez az oka annak, hogy az emberek hajlandóak a fronton meghalni. Jelenleg nem is az életről, hanem a pihenésről, kényelemről, gazdasági szabadságról, társadalmi presztízsről kell lemondaniuk. Angliában nagyon kevesen vannak azok, akik tényleg azt szeretnék, hogy a németek lerohanják az országot.

Ha világossá válik, hogy Hitler legyőzése a különböző előjogok eltörlését jelenti, akkor az a hatalmas középréteg, aki heti hat és évi kétezer font között keres, bizonyára a mi oldalunkra áll. Ezek az emberek nélkülözhetetlenek, hiszen ide tartozik a legtöbb műszaki szakember. Nyilvánvaló, hogy a repülő- és tengerésztisztek sznobizmusa és politikai tudatlansága komoly nehézségeket okoz. De a pilóták, torpedórombolók parancsnokai nélkül egy hétig sem bírnánk kitartani. Csak a patriotizmusukon keresztül lehet őket megközelíteni. Az értelmes szocialista mozgalom a patriotizmusukat használja ki, ahelyett, hogy – mint korábban – pusztán sértegeti őket.

De vajon azt értsem-e ezen, hogy nem lesz ellenállás? Természetesen nem. Gyerekes dolog lenne bármi ilyesmit feltételezni.

Keserű politikai harc veszi majd kezdetét, mindenhol tudatos és félig tudatos szabotázsakciók lesznek. Néha még erőszakra is szükség lesz. Könnyen elképzelhető, hogy fasisztabarát lázadás tör ki, például Indiában. A megvesztegetés, tudatlanság és sznobizmus ellen kell majd küzdenünk. A bankárok, tekintélyesebb üzletemberek, földbirtokosok, részvényesek és hivatalnokok mindenükhöz görcsösen ragaszkodni fognak. Még a középosztály is kétségbeesik, ha megszokott életmódja veszélybe kerül. De mivel az angol nemzeti egység érzése sohasem szűnt meg létezni, mivel minden osztálygyűlöletnél erősebb, megvan az esély arra, hogy a többségi akarat győzzön. Értelmetlen dolog azt feltételezni, hogy az alapvető változások nem osztják meg a nemzetet, de a háborús időkben a hazaáruló kisebbség sokkal gyengébb, mint máskor.

A hozzáállásban bekövetkező változás szemmellátható, de nem várhatjuk el, hogy önerejéből kellő gyorsasággal menjen végbe. E háború a hitleri birodalom konszolidációja és a demokratikus öntudat közötti verseny. Angliában mindenhol változó szerencsével folyik a harc – a parlament és a kormány, a gyárak és a fegyveres erők, a kocsmák és az óvóhelyek, az újságok és a rádió között. Morrison a biztonsági szolgálatnález néhány lépés előre. Priestleyt elmozdítják a légierőtől – ez néhány lépés hátra. Az útkeresők és fafejűek, fiatalok és öregek, élők és holtak küzdelme ez. De nagyon fontos, hogy a kétségtelenül fennálló elégedetlenség valamilyen céltudatos és nem csupán gátló formát öltsön. Elérkezett az idő, hogy a nép határozza meg háborús céljait. Egyszerű, konkrét program kell, amelynek nyilvánosságot kell adni, s amely körül a közvélemény elhelyezkedhet.

Azt hiszem, a következő hat pontból álló program az, amire szükségünk van. Az első három pont Anglia belpolitikájával, a második három a birodalommal és a világgal foglalkozik.

1. A föld, bányák, vasutak, bankok és a fontosabb ipari ágazatok államosítása.

2. Jövedelemkorlátozás olyan módon, hogy Angliában ne haladhassa meg a legnagyobb adómentes jövedelem tíz az egyhez aránynál nagyobb mértékben a legalacsonyabbat.

3. Az oktatási rendszer demokratikus reformja.

4. Azonnali domíniumi státust Indiának, feljogosítva arra, hogy a háború befejeztével elszakadhasson a birodalomtól.

5. A Birodalmi Tanács megalakítása, melyben a színeseket is képviselni kell.

6. Hivatalos szövetségre lépés Kínával, Abesszíniával és a fasizmus többi áldozatával.

E program általános irányvonala félreérthetetlen. Célja bevallottan is az, hogy a háborút forradalmivá, Angliát szocialista demokráciává alakítsa át. Semmiféle olyan tartalma nincs, amit az egyszerű ember ne érthetne meg vagy ne látná okait. Az általam leírt formában megjelenhetne a Daily Mirror címlapján. De e könyv célja érdekében bizonyos kiegészítésre szorul.

1. Államosítás. Az ipar „államosítása” egyetlen tollvonással elvégezhető, de a tényleges folyamat lassú és bonyolult. Arra van szükség, hogy a főbb iparágak tulajdonjoga a népet képviselve az államra szálljon. Ha ez megtörtént, lehetségessé válik a tulajdonosok osztályának eltörlése, akik nem az általuk megtermelt javakból élnek, hanem pusztán abból, hogy ingatlanokkal és részvényekkel rendelkeznek. Az már kevésbé biztos, hogy az ipar vezetésében mikor következik be változás. Egy olyan országban, mint Anglia, nem lehet az egész szerkezetet lerombolni és újból elölről felépíteni – különösen nem háború idején. Nyilvánvaló, hogy az ipari érdekeltségek többsége nagyjából ugyanazzal a vezetességgel fog dolgozni, mint korábban – az egykori tulajdonosok, illetve igazgatók állami alkalmazottként fogják munkájukat végezni. Okkal feltételezhetjük, hogy sok kisebb kapitalista örömmel üdvözölne egy ilyen átalakítást. Ellenállásra a nagykapitalisták körében kell számítani: a bankárok, földbirtokosok és a semmittevő gazdagok, más szóval az évi kétezer font feletti jövedelemmel rendelkezők osztályában – akiknek száma, még ha családtagjaikat is ideszámoljuk, a félmilliót sem éri el Angliában. A termőföldek államosítása a földbirtok és a dézsmaszedés megszüntetését jelenti, de nem feltétlenül kerül összeütközésbe a gazdálkodókkal. Nehéz elképzelni az angol mezőgazdaság újraszervezését oly módon, hogy ne őriznénk meg legalábbis kezdetben – a létező farmok mint gazdálkodó egységek többségét. A hozzáértő gazdálkodó fizetett vezetőként folytatná munkáját. Lényegében ugyanaz maradna, ami korábban – leszámítva a hátrányt, hogy profittermelésre kényszerült és állandó bankadósságai voltak. Egyes kiskereskedelmi, sőt még kisbirtok esetében az állam egyáltalán nem avatkozna be. Nagy hiba lenne, ha például a kisbirtokosok feláldozásávál kezdenénk a programot. Ezek az emberek fontosak, általában hozzáértőek, munkájuk a „magunk urai vagyunk” érzésen alapul. De az állam bizonyára meghúzza a földbirtok felső határát (valószínűeg hat hektárban maximálja), és városi körzetekben nem engedélyez földbirtoklást.

Attól a perctől kezdve, hogy a termelőeszközöket állami tulajdonná nyilvánítják, az átlagemberek – a jelenlegi helyzettel ellentétben – az államot magukénak fogják érezni. Készek lesznek arra, hogy háború ide vagy oda, elviseljék az előttük álló nehézségeket. S ha Anglia arculata látszólag alig változik is, abban a pillanatban, hogy a főbb iparágak hivatalosan is államosítva lesznek, megszűnik az egyetlen osztálynak az uralma. Attól kezdve a hangsúlya tulajdonról a vezetésre, a privilégiumról a hozzáértésre kerül. Nagyon is elképzelhető, hogy az állami tulajdon ténye önmagában kevesebb társadalmi változást hoz, mint amennyit a háború általános nehézségei ránk kényszerítenek. Ugyanakkor ez az első szűkséges lépés, ami nélkül bármilyen reális újjáépítés lehetetlen.

2. Jövedelmek. A jövedelem korlátozása megállapítja a bérminimumot, s ez a tény feltételez egy olyan nemzeti, belső pénzrendszert, aminek az alapja az országban megtermelt fogyasztási javak mennyisége. Ez pedig azt jelenti, hogy a jelenleginél szigorúbb elosztási rendszert kell bevezetni. A világtörténelem jelen szakaszában értelmetlen dolog azt hirdetni, hogy minden ember pontosan ugyanannyit keressen. Már számtalanszor, újra és újra kiderült, hogy valamiféle anyagi differenciálás nélkül – bizonyos munkákra – nincs ösztönző hatás. Másrészt ennek a differenciálásnak nem kell túl nagynak lennie. A gyakorlatban lehetetlen, hogy a kereseteket pont olyan szigorúan határoljuk be, ahogy azt javasoltam. Mindig lesznek szabálytalanságok, kibúvók. De nem látom be, miért ne lehessen a tíz az egyhez az elfogadható jövedelemarány. E kereteken belül még mindig lehetséges valamiféle egyenlőségérzés. A heti három és az évi ezerötszáz fontot keresők még mindig hasonszőrű teremtményeknek érezhetik magukat, míg ugyanaz nem mondható el a westminsteri hercegről és azokról, akik az Embankment padjain alszanak.

3. Oktatás. Háborús időkben az oktatási reform szükségszerűen inkább csak ígéret s nem realitás. Jelenleg nem áll módunkban az iskolaköteles kor felső határának emelése, vagy az általános iskolák tantestületeinek bővítése. De vannak olyan azonnali lépések, amelyeket a demokratikus oktatási rendszer érdekében meg tudnánk tenni. Azzal kezdhetnénk, hogy megszüntetnénk a magániskolák és az elit egyetemek autonómiáját, és olyan államilag támogatott gyerekeket küldenénk oda, akiket kizárólag képességeik szerint választottak ki. Jelenleg a magániskolákban folyó oktatás nem más, mint részben az előjogokon alapuló képzés, részben valamiféle adó, amit a középosztály fizet a felsőbb osztályoknak azért, hogy bizonyos szakmákhoz jogot nyerhessenek. Tény, hogy a helyzet változik. A középosztály fellázadt a magániskolák drágasága ellen, s a háború – ha a helyzet egy-két évig változatlan marad – csődbe juttatja a magániskolákat. Az evakuálás szintén okoz kisebb gondokat. Azonban fennáll a veszélye annak, hogy egyes régebbi iskolák, amelyek képesek átvészelni az anyagi viharokat, valamilyen módon – mint a sznobizmus gócai – fennmaradnak. Ami a tízezer angol „magániskolát” illeti, nagy többségük csak a beszüntetésre érdemes. Ezek egyszerűen csak üzleti vállalkozások, és sok esetben az oktatás színvonala alacsonyabb, mint az általános iskolákban. Létük csakis azzal a széles körben elterjedt gondolattal magyarázható, miszerint a közoktatásban van valami lealacsonyító. Az állam ezt a gondolatot azzal ellensúlyozhatná, hogy magára vállalna minden felelősséget az egész oktatásban – még akkor is, ha kezdetben ez csupán gesztusértékű lenne. Nemcsak tettekre, gesztusokra is szükségünk van. Teljesen egyértelmű, hogy a „demokrácia védelméről” szóló beszédek mindaddig értelmetlenek, amíg pusztán a születés dönti el, hogy egy tehetséges gyerek megkapja-e a képességeinek megfelelő oktatást.

4. India. Indiának nem „szabadságot” kell ajánlanunk, ami – ahogy már korábban állítottam – lehetetlen, hanem szövetséget, kapcsolatot, egyszóval: egyenlőséget. De azt is meg kell mondanunk Indiának, hogy ha akarnak, el is szakadhatnak a birodalomtól. Enélkül a kapcsolat nem lehet egyenlő, s azt a szándékunkat, hogy a színes népeket megvédjük a fasizmustól, nem fogják elhinni. Ugyanakkor tévedés lenne azt hinni, hogy ha Indiának jogában állna az elszakadás, azonnal megtenné. Ha a brit kormány feltétlen függetlenséget kínál nekik, elutasítanák. Mivel amint jogukban áll elszakadni, pontosan a motiváció szűnik meg.

A két ország teljes elválása Indiára nézve legalább olyan katasztrófa lenne, mint Angliának. Az értelmes indiaiak ezt tudják. A dolgok jelenlegi állása szerint India nemcsak megvédeni, de ellátni sem tudná magát. Az ország teljes vezetését szakértők csoportja végzi (mérnökök, erdészek, vasutasok, katonák, orvosok), akik nagyrészt angolok, és öt-tíz éven belül nem lehet őket pótolni. Ezenkívül az angol az első számú lingua franca, s szinte a teljes indiai értelmiség mélyen anglicizált. Bármely idegen uralom – mivel Anglia kivonulásával Japán vagy más hatalmak azonnal bevonulnának Indiába – mélyen megrendítené az országot. Sem a japánok, az oroszok, a németek vagy az olaszok nem tudnák Indiát még azon az alacsony színvonalon sem irányítani, ami az angoloknak sikerült. Nem rendelkeznek megfelelő szakemberekkel, a nyelvi és a helyi körülmények ismeretével, és így valószínűleg nem tudnák a nélkülözhetetlen közvetítők, például az eurázsiaiak bizalmát elnyerni. Ha Indiát egyszerűen „felszabadítanánk”, vagyis megfosztanánk az angol katonai védelemtől, legelőször egy új, másik hatalom rohanná le őket, majd óriási éhínség törne ki, amely néhány éven belül milliókat pusztítana el.

Indiának arra van szüksége, hogy az angolok beavatkozása nélkül, önállóan készíthesse el alkotmányát. Ám olyasfajta partnerkapcsolatban, amely katonai védelmet és szaktanácsadást biztosít számára. Ez mindaddig elképzelhetetlen, amíg Angliában nem szocialista kormány jut hatalomra. Hiszen közel nyolcvan évig Anglia mesterségesen gátolta India fejlődését, részben azért, mert félt attól a versenytől, amit India iparának esetleges felemelkedése jelentene; részben pedig azért, mert műveletlen embereket sokkal egyszerűbb irányítani, mint művelteket. Közhelyként hat, hogy az átlag indiai sokkal többet szenved honfitársaitól, mint az angoloktól. Az indiai kiskapitalista kegyetlenül kizsákmányolja a városi munkást, a paraszt pedig élete végéig az uzsorásnak van kiszolgáltatva. De mindez áttételesen a brit uralom következménye, hiszen célja félig tudatosan az volt, hogy Indiát, amennyire csak lehet, megőrizze tudatlanságában. Angliához a leghűségesebb a hercegek, földbirtokosok, üzletemberek osztálya maradt – vagyis azok a reakciós osztályok, amelyek a status quó-ból igen jól megéltek. Amint Anglia már nem kizsákmányolóként viszonyul Indiához, az erőegyensúly megváltozik. Többé nem kell az angoloknak az aranyelefántokkal és papírkatonákkal rendelkező nevetséges indiai hercegeknek hízelegni, nem kell az indiai szakszervezetek növekedését meggátolni, nem kell a mohamedánokat a hinduk ellen uszítani, nem kell a mihaszna uzsorások életét védelmezni, nem kell a hízelgő kistisztviselők szalam-jait fogadni, s nem kell a félbarbár gurkákat a művelt bengáliakkal szemben előnyben részesíteni. Ha megakadályozzuk, hogy az indiai bennszülöttek keresete idős cheltenhami hölgyek bankszámláját gyarapítsa, az egész sahib-bennszülött viszony – egyik oldalon a gőgös elutasítás, irigység és szolgaság a másikon – egy csapásra megszűnhet. Az angolok és az indiaiak együtt dolgozhatnak India fejlődéséért, és azért, hogy megtanulhassák mindazt a művészetet, mely elől eddig módszeresen elzárták őket. Hogy Indiában hány brit kereskedelmi vagy hivatali tisztségviselő fogadná ezt el – ami „sahib”-státusukat egyszer s mindenkorra megszüntetné –, már más kérdés. De általában igen sokat várunk azoktól a fiataloktól és hivatalnokoktól (mémököktől, erdészeti és mezőgazdasági szakemberektől, oktatóktól), akik tudományos képzést kaptak. A magasabb tisztségviselők, tartományi kormányzók, prefektusok, bírók reménytelen esetek, ugyanakkor a legkönnyebben pótolhatók.

Nagyjáb61 ezt jelenti a domíniumi státus, amit egy szocialista kormány Indiának ajánlana. Egyenlőségen alapuló partnerkapcsolatot ajánl addig, amíg el nem jön az az idő, amikor már nem bombázók uralják a világot. De hozzá kell tennünk az elszakadás feltétel nélküli jogát. Ez az egyetlen módja annak, hogy szándékainkat bebizonyítsuk. És ami Indiára vonatkozik, az, mutatis mutandis, vonatkozik Burmára, Malajziára és az afrikai tartományok többségére.

Az ötödik és hatodik pontok önmagukért beszélnek. Szükségszerű bevezetőként szolgálnak ahhoz a tételhez, hogy ezt a háborút a fasiszta agresszió elleni védelem érdekében vívjuk.

Vajon teljesen reménytelen-e azt gondolni, hogy ez a politika támogatásra számíthat Angliában? Egy éve, vagy akár hat hónapja, az lett volna – de nem most. Sőt, s ez a pillanat adta különleges lehetőség: még a kellő nyilvánosságot is megkaphatja. Szép számmal jelennek meg heti, milliós példányszámú folyóiratok, amelyek készséggel népszerűsítenének, ha nem is épp az általam felvázolt, de minden bizonnyal valami hasonló szellemű politikai programot. Legalább három vagy négy olyan napilap van, amely tetszetős formában tudná közreadni. Az elmúlt hat hónapban tehát ekkora távolságot győztünk le.

De vajon egy ilyen politika megvalósítható-e? Ez csakis rajtunk múlik. Az általam javasolt pontok némelyike azonnal végrehajtható. Nincs olyan politikai program, amely száz százalékig beteljesülne. A lényeg azonban az, hogy ez vagy egy ehhez hasonló legyen felvállalt politikánk. Mindig az irdnya fontos. Természetesen lehetetlen elvárni a jelenlegi kormánytól, hogy egy olyan politikai irány mellett kötelezze el magát, melynek szándéka, hogy ezt a háborút forradalmivá tegye. A kormány legjobb esetben kompromisszumra törekedhet; vagyis Churchill – mint valami cirkuszi akrobata egy fenékkel két lovat ül meg. Mielőtt a jövedelemkorlátozáshoz hasonló bármiféle elképzelés egyáltalán szóba jöhet, a régi uralkodó osztályt teljesen meg kell fosztani hatalmátó1. Ha most télen a háború ismét stagnáló szakaszba jut, szerintem általános választások kiírását kellene szorgalmaznunk, amelyet a tory pártgépezet minden elképzelhető módon megpróbálna akadályozni. De még választások nélkül is olyan kormányt kaphatunk, amilyet akarunk – feltéve, ha kellőképpen sürgetjük a dolgot. Az alulról jövő igazi ösztönzés megteszi a magáét. Hogy az elkövetkezendő kormányba kik kerülnek be – nem találgatok. Csak azt tudom, hogya megfelelő emberek kerülnek be, ha az emberek tényleg őket akarják; mivel a mozgalom választja meg vezetőit, s nem a vezetők a mozgalmat.

Egy éven vagy talán hat hónapon belül, ha még szabadok vagyunk, olyasmit fogunk látni, amit még soha: egy sajátosan angol szocialista mozgalom felemelkedését. Eleddig csak a Munkáspárt létezett, melyet a munkásosztály hozott létre, s amely semmilyen alapvető változást nem akart; valamint a marxizmus, amit a németek találtak ki, de az oroszok alkalmaztak, és Angliában nem sikerült meghonosodnia. Semmi olyan nem történt, ami az angol nép szívére hatással lett volna. Az angol szocialista mozgalom egész eddigi történelme során még egy fülbemászó dallamot sem hozott létre, amilyen például a Marseillaise vagy a La Cucuracha. Ha Angliában is megszületik egy szocialista mozgalom, a marxisták – s mindazok, akik a múlt elkötelezettjei – legfőbb ellenségei lesznek. Nyilvánvalóan „fasizmusnak” fogják kikiáltani. Puhányabb baloldali körökben máris szokássá vált azt hangoztatni, hogy ha a nácik ellen harcolunk, mi magunk is „nácikká válunk”. Ennyi erővel azt is mondhatnák, hogy ha a négerek ellen harcolunk, bőrünk fekete lesz. Hogy „nácik legyünk”, ahhoz Németország történelmét kellene átvállalnunk. Pusztán egy forradalommal egy nemzet nem menekülhet el saját múltja elől. Az angol szocialista kormány tetőtől talpig fogja megváltoztatni a nemzetet, de ennek ellenére megőrzi civilizációnk jellegzetes vonásait – azét a civilizációét, amelyről könyvemben korábban már beszéltem.

Nem lesz doktriner – sőt, még csak logikus sem. Meg fogja szüntetni a Lordok Házát – ugyanakkor a monarchiát nagy valószínűséggel nem. Anakronizmus és bizonytalanság kíséri mindenhol; nyomában nevetséges, lószőr parókás bírókkal és gombjukon oroszlán- és unikorniscímert viselő katonákkal. Nem fog semmilyen nyílt osztályuralmat létrehozni. A régi Munkáspárt köré fog csoportosulni, tömegbázisa a szakszervezetekből kerül ki, de felszívja a középosztálybeliek többségét és a burzsoázia fiatalabb gyermekeit is. Vezetőik a szakmunkások, szakemberek, repülősök, tudósok, építészek és újságírók új, meghatározatlan osztályából kerülnek ki – olyanok lesznek, akik otthon érzik magukat a rádió és a vasbeton korában. Ez a kormány soha nem szakít a kompromiszszumok hagyományával, és mindig hinni fog egy olyan törvényben, amely az állam fölött áll. Az árulókat kiirtja, de előtte ünnepélyes tárgyalást rendez, és néha felmenti őket. Azonnal és kíméletlenül lever minden nyílt lázadást, ám az írott és kimondott szó ellen nemigen lép fel. Továbbra is léteznek majd különféle politikai pártok, a forradalmár csoportok továbbra is ugyanolyan hatástalanul terjesztik majd újságjaikat. Az egyház hatalmát leépíti, de a vallást nem fogja üldözni. Halványan megőrzi a keresztény erkölcsiség tiszteletét, és Angliát időről időre „keresztény országnak” fogja nevezni. A katolikus egyház ezt ellenezni fogja, de a nonkonformisták és az anglikán egyház majd egyezségre jut. Mindez bebizonyítja, hogy képes önmagába olvasztani a múltat, ami a külföldi szemlélőket nemcsak megdöbbenti, hanem egyben azt a kétséget is felébreszti bennük, hogy történt-e valami forradalmi egyáltalán.

Ennek ellenére a lényeges dolgokat végrehajtja. Államosítani fogja az ipart, csökkenti a jövedelmeket, és létrehoz egy osztály nélküli oktatási rendszert. Igazi természetét a világ gazdagjainak gyűlölete teszi majd láthatóvá. Célja nem a birodalom szétzüllesztése lesz, hanem az, hogy szocialista államok szövetségét hozza létre, amit nem is annyira a brit zászló, hanem az uzsorások, részvényesek és a fafejű angol hivatalnokok hatalmától akar megszabadítani. Stratégiája teljesen más lesz, mint a magántulajdon irányította államé, mivel nem kell tartania azoktól a forradalmi utóhatásoktól, amelyek bármilyen rezsim megdöntésekor jelentkeznek. A legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül fogja megtámadni azokat a semleges csoportokat, amelyek ellenségesen viselkednek, vagy lázadást szítanak a bennszülöttek között az ellenséges gyarmatokon. Úgy fog küzdeni, hogy még vesztesként is félelmetes emléket hagy a győztesben, amilyent a francia forradalom hagyott Metternich Európájában. A diktátorok félni fognak tőle, mint ahogy a jelenlegi brit rezsimtől akkor sem félnének, ha hadereje a tízszerese lenne is.

De épp most, amikor Anglia álmos élete szinte semmit sem változott, a jólét és szegénység visszataszító ellentéte még mindig, mindenhol létezik, bombázások közepette, miért merem azt állítani, hogy mindez „meg fog” történni?

Mert eljött az az idő, amikor a jövőt  „vagy-vagy” alapon előre meg lehet jósolni. Vagy forradalmasítjuk a háborút (nem állítom, hogy politikánk pontosan ugyanolyan lesz, ahogyan korábban jeleztem – pusztán főbb vonalait fogja követni), vagy elveszítjük – és sok egyéb dolog is történhet. Nemsokára határozottan állíthatjuk, hogy szilárdan erre vagy arra az ösvényre léptünk. Az mindenesetre biztos, hogy a jelenlegi társadalmi szerkezet mellett nem győzhetünk. Igazi – fizikai, erkölcsi vagy szellemi – erőinket nem tudjuk mozgósítani.

III

A patriotizmusnak semmi köze sincs a konzervativizmushoz. Valójában a konzervativizmus ellentéte, mivel olyasminek szenteli magát, ami állandóan változik, s mégis, furcsamód, ugyanolyannak tűnik. Híd múlt és jövő között. Az igazi forradalmár sohasem volt internacionalista.

Az elmúlt húsz évben az angol baloldal divatos negatív, fainéant szemléletmódja, amikor az értelmiség a patriotizmust s a bátorságot gúnyolta, és egyre növekvő mértékben terjedt a hedonisztikus, „nekem-mi-hasznom-lehet-az-egészből” hozzáállás, csak kárt okozott. Még akkor is káros lett volna, ha abban a képlékeny Népszövetségben élnénk, amit ezek az emberek elképzeltek. A Führerek és bombázók korában ez katasztrofális volt. Bármennyire is ellenszenves gondolat, de a keménység a túlélés ára. Egy olyan nemzet nem lehet túlélő, amelyet hedonistának neveltek, s amelynek emberei rabszolgamód élnek és nyulak módjára szaporodnak, amelyek legfőbb nemzeti ipara a háború. Az angol szocialisták – a színeseket is ideértve – a fasizmus ellen akartak kiállni, ám ugyanakkor honfitársaikat háborúellenességre kívánták nevelni. Megbuktak, mivel Angliában a hagyományos, régi lojalitás erősebb az újnál. A baloldali sajtó minden „antifasiszta2 hősködése ellenére miféle esélyeink lettek volna egy tényleges fasiszta támadás ellen, ha az átlag angol valóban olyan teremtmény lett volna, amilyennek a New Statesman, a Daily Worker vagy akár a News Chronicle szerette volna látni?

1935-ig az angol baloldaliak lényegében bizonytalan pacifisták voltak. 1935 után a lármásabbak buzgón csatlakoztak a népfrontmozgalomhoz, s ily módon egyszerűen kibúvót kerestek a fasizmus problémája alól. Ez a mozgalom az „antifasizmust” csak negatív módon határozta meg – a fasizmus „ellen”, de nem valamiféle körülhatárolható politika „mellett” –, és emögött az a puhány gondolat rejtőzött, hogy ha majd harcra kerül sor, az oroszok megvívják helyettünk. Döbbenetes, hogy ez az illúzió mennyire makacs. Hétről hétre levelek árasztják el a sajtót, amelyek azt fejtegetik, hogy ha a kormányban nem lennének toryk, az oroszokat szinte semmi nem tartaná vissza attól, hogy ami oldalunkra álljanak. Vagy pedig hangzatos háborús célokat kell hirdetnünk (olyan könyvekben, mint például az Unser Kampf, Egymillió szövetséges – Ha mi választunk stb.), melyek hallatán Európa népei biztos a mi oldalunkra állnak. Mindig ugyanaz az elv keress külföldön mintát, a koszos munkát pedig végeztesd el mással. Emögött az angol értelmiség riasztó kisebbrendűségi komplexusa rejlik – az a félelem, hogy az angol már nem hadi nép, s képtelen kiállni a megpróbáltatásokat.

A valóságban semmi okunk feltételezni, hogy bárki is helyettünk harcoljon – a kínaiak kivételével, akik már három éve ezt teszik.* Az oroszokat egy közvetlen támadás talán a mi oldalunkra állítaná, ám ők nyilvánvalóan tudomásunkra hozták, hogy amennyiben elkerülhető, nem állnak ki a németek ellen. Mindenesetre elég valószínű, hogy angol baloldali kormány nemigen nyerné el tetszésüket. Szinte teljes bizonyossággal állítható, hogy a jelenlegi orosz hatalom ellenségesen fogadna minden nyugati forradalmat. Európa leigázott népei csak akkor lázadnak fel, ha majd Hitler uralma meginog – korábban nem. Potenciális szövetségeseink nem az európaiak, hanem egyrészt az amerikaiak, akiknek azonban még ha a Nagy Üzletet térdre kényszeríthetik is – legalább egy év kell ahhoz, hogy erőiket mozgósítsák; másrészt a színesek akik addig még csak szimpatizálni sem fognak velünk, amíg saját forradalmuk el nem kezdődik. Sokáig – egy évig, kettőig, talán háromig – Angliának a világ lökhárító szerepét kell betöltenie. Szembe kell néznünk a bombázással, éhezéssel, túlmunkával, influenzával, az unalommal és a hitszegő békeajánlatokkal. Szemmelláthatóan eljött az ideje, hogy a közszellemet ellenállóvá, ne gyengévé tegyük. A szokásos baloldali britellenes hozzáállás gépies átvétele helyett jobban tennénk, ha belegondolnánk abba, milyen is lenne a világ, ha az angolszász kultúra megszűnne létezni. Hiszen gyermeteg az az elképzelés, hogy más angol nyelvű országokat – például az Egyesült Államokat – nem érintené Anglia lerohanása.

Lord Halifax és a hozzá hasonlók azt hiszik, hogy ha a háború véget ér, minden ugyanúgy folyik majd tovább, mint korábban. Vissza tehát Versailles őrült utcaköveihez, vissza a „demokráciához”; vagyis a kapitalizmushoz, vissza a segélyért állók soraihoz és a Rolls Royce-okhoz, vissza a szürke keménykalaphoz és rongyos bő gatyákhoz, in saecula saeculorum. Természetesen egyértelmű, hogy ez nem fog bekövetkezni. Ennek gyengécske utánzata békekötés esetén talán lehetséges, de csak rövid ideig. A laissez-faire* kapitalizmus meghalt. Két dolog közül választhatunk: a Hitler által felállítandó kollektív társadalom és aközött, ami veresége esetében kialakulhat.

Ha Hitler megnyeri ezt a háborút, megszilárdítja uralmát Európa fölött; s ha seregei még nem fáradtak el túlságosan a küzdelemben, óriási területeket fog elrabolni Szovjet-Oroszországtól. Olyan kasztrendszert fog bevezetni, melyben a német Herrenvolk („úri” vagy „arisztokrata faj”) uralkodik majd a szlávokon és más alacsonyabb rendű népeken, akiknek feladata az lesz, hogy olcsó mezőgazdasági termékeket állítsanak elő. A színeseket pedig egyszer s mindenkorra a teljes rabszolgaságba süllyesztik. A brit imperializmus és a fasiszta erők között az igazi feszültséget az okozza, hogy ők tudják, a birodalom szétesőben van. Ha még húsz évig ebben az irányban haladunk, India olyan parasztköztársaság lesz, amelyet csak önkéntes szövetség fűz majd Angliához. A Hitler által undorral csak „félmajmoknak” titulált emberek repülőgépeket vezetnek és géppuskákat fognak gyártani. A fasizmus rabszolgabirodalom-álma véget ér. Egyébként ha vereséget szenvedünk, csak annyi történik, hogy saját áldozatainkat új gazdák kezébe adjuk, akik friss erővel és minden lelkiismeret-furdalás nélkül látnak dologhoz.

De nemcsak a színesek sorsáról van itt szó. Két ellentétes életelv küzd egymással. „A demokrácia és a diktatúra között – mondja Mussolini – nem lehet kompromisszum.” E két elv egyetlen percig sem létezhet egymás mellett. Amíg a demokrácia fennáll – még ha tökéletlen angol formájában is –, addig a diktatúra halálos veszélyben van. Az egész angolszász világot áthatja az emberi egyenlőség gondolata, s bár nyilvánvaló hazugság lenne azt állítani, hogy mi vagy az amerikaiak feladatunknak megfelelően cselekedtünk, mégis, a gondolat él, és egy napon valósággá válhat. Az angolszász kultúrából – ha nem törlik el a föld színéről – végül kinőhet a szabad és egyenlő emberek társadalma. De pontosan az emberi egyenlőség gondolata – a „zsidó” vagy „zsidó-keresztény” egyenlőség gondolata – vezette Hitlert erre a világpusztításra. S ezt, ki tudja, hányszor, ki is fejtette. Annak a világnak a gondolata, amelyben a feketék éppolyanok, mint a fehérek, amelyben még a zsidókat is emberszámba veszik, ugyanolyan félelemmel és kétségbeeséssel töltötte el, mint a végeérhetetlen rabszolgaság képe minket.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a két nézőpont mennyire összeegyeztethetetlen. A baloldali értelmiség körében nagyon is valószínű valamilyen Hitler-barát megmozdulás, akár már jövőre is. Máris vannak előjelek. Hitler pozitív eredményei vonzzák az üres embereket, a pacifista hajlamúakat pedig mazochizmusukon keresztül lehet megfogni. Nagyjából előre látható, hogyan fognak reagálni. Nem fogják elismerni, hogy a brit kapitalizmus valami mássá alakul át, vagy hogy Hitler veresége csakis az angol és amerikai milliomosok győzelmét jelenti majd. S ebből arra a következtetésre jutnak, hogy a demokrácia végül is „ugyanolyan” vagy „legalább olyan rossz”, mint a diktatúra. Angliában nincs túlságosan nagy szólásszabadság, ezért nem nagyobb annál, mint ami Németországban létezik. Munkanélküli-segélyből élni iszonyatos, ezért nem rosszabb, mint a Gestapo kínzókamráiban. Vagyis két rosszból csak jó születhet, és a mai veréb ugyanaz, mint a holnapi túzok.

Ám valójában bármennyire is igaz lehet az, amit demokráciáról, diktatúráról mondanak, nem igaz, hogy egyformák. Még akkor sem lenne az, ha a brit demokrácia képtelen lenne jelenlegi helyzetén változtatni. Annak a militarizált államnak a koncepciója, ahol titkosrendőrség, cenzúrázott irodalom és munkaszolgálat van, teljesen eltér attól a laza tengeri demokráciától, ahol nyomortanyák és munkanélküliség, sztrájkok és különböző politikai irányzatok vannak. A földi és a tengeri hatalom, a kegyetlenség és hatástalanság, hazugság és önáltatás, az SS-tiszt és a lakbérszedő közti különbség ez. És ha választani kell, nem az erő, hanem a bennük rejlő lehetőség számít. De bizonyos értelemben lényegtelen, hogy a demokrácia – akár legjobb, akár leggyengébb formájában – „jobb-e”, mint a diktatúra. Előbb az abszolút mércét kellene felállítanunk ahhoz, hogy ezt eldönthessük. Egyedül az számít, hogy ha kellemetlen helyzetben választásra kényszerülünk, vonzalmunk melyik irányba fordul. Azok az értelmiségiek, akik annyira szeretnek demokrácia és diktatúra között egyensúlyozni, s „állítják”, hogy mindkettő egyformán rossz, egyszerűen felelőtlenek, és fényévekre vannak a realitásoktól. Ugyanolyan felületesen értelmezik a fasizmust most, amikor kacérkodni kezdenek vele, mint egy-két évvel ezelőtt, amikor hevesen kikeltek ellene. Most nem az a kérdés, hogy „Tudsz-e érveket felhozni Hitler mellett egy nyilvános vitakörön”, hanem az, hogy „Őszintén el tudod fogadni? Tényleg Hitler uralmát szeretnéd? Akarod-e Angliát meghódítva látni, vagy nem?”. Ezeket a dolgokat jobb lenne tisztázni, mielőtt felelőtlenül az ellenség oldalára állnánk. Ugyanis háborúban nem létezik semlegesség – valamelyik oldalt vállalnunk kell.

Ha eljön a döntés ideje, a nyugati kultúra egyetlen szülöttje sem fogadhatja el a fasiszta életelveket. Most kell rájönnünk és felfognunk, milyen következményekkel jár. Minden tunyasága, képmutatása és igazságtalansága ellenére az angolszász civilizáció az egyetlen hatalmas akadály Hitler útjában. A fasizmus „tévedhetetlenségének” élő cáfolata. A fasiszta írók még évekkel ezelőtt ezért határoztak úgy, hogy Anglia hatalmát le kell rombolni. Angliát „meg kell semmisíteni”, „szét kell zúzni”, „ki kell irtani”. Stratégiailag lehetséges lenne, hogy a háború végén Hitler egész Európát bizton birtokolja, és ugyanakkor a brit birodalom sértetlen maradjon, sőt, a tengeri hatalom se szenvedjen túl nagy károkat. Ideológiailag azonban ez lehetetlen; és ha Hitler tenne is ilyen tartalmú ígéretet, csakis hitszegő módon tenné; vagy kerülő úton rohanná le Angliát, vagy egy későbbi, kedvezőbb pillanatban támadná meg. Anglia nem lehet az a csatorna, melyen keresztül az Atlanti-óceán mélyéről feltörő mérgező gondolatok Európa rendőrállamaiba áradhatnak. És ha saját szempontjainkat vesszük figyelembe, láthatjuk, milyen mérhetetlen nagy feladat áll előttünk; demokráciánk mindenekfelett való megőrzése nagyjából olyannak, amilyennek gondoljuk. De a megőrzés mindig kiterjesztés is egyben. Választanunk nem is a győzelem és a vereség, hanem a forradalom és az apátia között kell. Ha teljesen megsemmisül az, amiért harcolunk, annak részben mi magunk leszünk az okai.

Megtörténhet az is, hogy Anglia a szocializmus útjára lép, a háború forradalmivá válik, és ennek ellenére vereséget szenvedünk. Ez nagyon is. elképzelhető. De bármilyen borzasztó lenne ez minden épelméjű ember számára, mégis, kevésbé lenne végzetes, mint az a „kompromisszumos béke”, amiben néhány gazdag és bérenceik reménykednek. Anglia végső összeomlását csak egy Berlin utasításait követő angol kormány idézhetné elő. Ez azonban nem következhet be, ha Anglia még idejében magához tér. Mivel ebben az esetben a vereség elkerülhetetlen lenne, a harc folytatódna és a gondolat tovább élne. A harcolva meghalni és a küzdelem nélküli megadás közti különbség semmi esetre sem a „becsület” vagy kamaszos hősködés kérdése. Hitler egyszer azt mondta, hogy a vereség elfogadása a nemzet lelkét rombolja porig. Az 1870-es vereség nem csökkentette Franciaország világraszóló befolyását. Szellemileg a Harmadik Köztársaság nagyobb hatású volt, mint Harmadik Napóleon Franciaországa. Ám a Pétain, Laval és Tsai által elfogadott béke csakis a nemzeti kultúra eltiprását okozhatja. A vichyi kormány csak úgy élvezhet valamiféle hamis függetlenséget, ha a francia kultúra jellegzetes vonásait lerombolja: a republikanizmust, szekularizációt, az intellektus tiszteletét és a faji toleranciát. Nem szenvedhetünk teljes vereséget, ha előzőleg megvívtuk saját forradalmunkat. Lehet, hogy német csapatok fognak a Whitehallba bevonulni, ám egy másik folyamat is elkezdődik, ami a későbbiekben a német hatalmi tervek végét jelenti. A spanyol népet legyőzték – de amit az alatt az emlékezetes két és fél év alatt tanult, egy napon bumerángként üt vissza a spanyol fasisztákra.

A háború elején igen gyakran idéztek egy dagályos Shakespeare-részletet. Ha emlékezetem nem csal, egy alkalommal még Chamberlain is idézte:

Bár jőne haddal a három világrész,
Mi visszaverjük. Amíg hű marad
Magához, Anglia nagy és szabad.*

S ha helyesen értelmezzük, ez nagyon is igaz. Angliának hűnek kell lennie önmagához. És addig nem az, amíg a partjainkat ellep ő menekülteket koncentrációs táborokba zárják, és a gyárigazgatók körmönfont terveken dolgoznak, hogyan is kerülhetnék ki a jövedelemtöbblet-adót. Búcsúzunk a Tatler-től és a Bystander-től, és a Rolls-Royce-ban utazgató hölgytől. Nelson és Cromwell hősei már nincsenek a Lordok Házában. A földeken és az utcákon láthatók, a gyárakban és a seregben, kocsmákban és külvárosi hátsó kertekben; és jelen pillanatban a kísértetek nemzedéke tartja őket féken. Ha az igazi Anglia megteremtését tűzzük ki célul, ehhez képest bármennyire is lényeges – még a háború megnyerése is másodlagos. A forradalom által nem kevésbé, hanem még jobban önmagunk leszünk. Nem merülhet föl, hogy hirtelen megtorpanjunk, alkut kössünk, megmentsük a „demokráciát”, vagy mozdulatlanná merevedjünk. Soha semmi sem mozdulatlan. Örökségünk vagy nő, vagy elvész; vagy kiemelkedünk, vagy elsüllyedünk, vagy előrelépünk, vagy visszafordulunk. Hiszek Angliában, és hiszem, hogy előrelépünk.

1941

Gecsényi Györgyi fordítása

 

in: George Orwell: Az irodalom fölszámolása, Európa Könykiadó, Budapest 1990, ISBN 963 07 5240 9

* Például: Nem vonulok be a rohadt seregbe,

Nem akarok a harcba masírozni,

Háborúzni nem akarok,

Inkább otthon maradok,

És tartson ki egy ócska prosti.

De nem ebben a szellemben harcoltak. (A szerző jegyzete.)

* Tény, hogy bizonyos mértékig anyagilag támogatták őket. Azonban a Spanyolországot segítő különböző alapítványok összege a totóirodák forgalmának öt százalékát sem közelítette meg ugyanebben az időben. (A szerző jegyzete.)

 

* Idézet W. H. Auden: Spanyolország, 1937 című költeményéből. (Nemes Nagy Ágnes fordítása.)

* A görög háború előtt három évvel íródott. (A szerző jegyzete.)

* Érdemes megjegyezni, hogy Mr. Kennedy, az Egyesült Államok londoni nagykövete, amikor 1940 októberében visszatért New Yorkba, azt mondta, hogy a háború következtében a „demokráciának befellegzett”. „Demokráciá”-n természetesen a magánkapitalizmust értette. (A szerző jegyzete.)

* Arany János fordítása.