Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

George Orwell
1984
Regény
Szíjgyártó László fordítása
Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1986
http://www.tar.hu/vt6605/read/konyv/orwell/index.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Tartalomjegyzék

Első rész

Első rész - 1
Első rész - 2
Első rész - 3
Első rész - 4
Első rész - 5
Első rész - 6
Első rész - 7
Első rész - 8

Második rész

Második rész - 1
Második rész - 2
Második rész - 3
Második rész - 4
Második rész - 5
Második rész - 6
Második rész - 7
Második rész - 8
Második rész - 9

Harmadik rész

Harmadik rész - 1
Harmadik rész - 2
Harmadik rész - 3
Harmadik rész - 4
Harmadik rész - 5
Harmadik rész - 6

Első rész

Derült, hideg áprilisi nap volt, az órák éppen tizenhármat ütöttek. Winston Smith, állát leszegve, gyorsan besurrant a Győzelem-tömb üvegajtaján, hogy megszabaduljon a gonosz széltől. De nem tudott olyan gyorsan besurranni, hogy ne törjön be vele együtt egy kavicsos porörvény.

Az előcsarnokhoz vezető folyosó főtt kelkáposzta és öreg rongy lábtörlők szagát árasztotta. Egyik végén egy - épületen belüli elhelyezés céljára túlságosan is nagyméretű - plakát volt a falra szegezve. Csak egy hatalmas arc volt látható rajta, méternél is szélesebb arc: egy negyvenöt év körüli, sűrű fekete bajuszos durva vonású férfi arca. Winston egyenesen a lépcső felé sietett. A felvonóval nem volt érdemes próbálkozni. Még a jobb időkben is ritkán működött, jelenleg meg az áramszolgáltatás is szünetelt a nappali órákban. Ez is része volt a takarékossági versenynek, amellyel a Gyűlölet Hetére készültek. A hetedik emeleten volt a lakása, s Winston, aki harminckilenc éves volt, s egy fekély sajgott a jobb bokája fölött, lassan haladt felfelé a lépcsőn, útközben meg-megpihenve. A liftaknával szemközt mindegyik emeleten ott meregette szemét az óriási arc a falra szegezett plakátról. Olyan arckép volt, amelyet úgy rajzolnak meg, hogy a tekintete mindenhová követi az embert, akárhonnan nézi. NAGY TESTVÉT SZEMMEL TART - hirdette az arc alatt a felírás.

A lakásban egy öblös hang valami számjegyzéket olvasott fel, amely az öntöttvastermeléssel volt összefüggésben. A hang egy homályos tükörhöz hasonló, téglalap alakú fémlemezből áradt, amely a jobb kéz felőli falba volt beépítve. Winston elfordított egy kapcsolót, mire a hang valamivel halkabb lett, a szavakat azonban még mindig tisztán lehetett érteni. A készüléket (teleképnek nevezték) le lehetett halkítani, de teljesen kikapcsolni sohasem lehetett. Winston az ablakhoz lépett: alacsony, törékeny alak, soványságát csak még jobban hangsúlyozta a kék overall, a Párt egyenruhája. Haja erősen szőke volt, arca természettől piros. Bőrét amúgy is kicserzette a durva szappan és a rossz borotvapengék használata, a tél hidege éppen csak betetőzte ezt a munkát rajta.

Odakünn, még a bezárt ablakon keresztül is, hidegnek látszott a világ. Lenn kis szélörvények port és papírfoszlányokat kavartak csigaformákba, s jóllehet sütött a nap, s az ég metsző kék volt, a mindenfelé kiragasztott plakátokon kívül mintha semmilyen szín nem lett volna az utcán. A fekete bajuszos arc minden sarkon ott meresztette a szemét. Ott volt a szemközt álló ház homlokzatán is. NAGY TESTVÉT SZEMMEL TART - hirdette alatta a felirat, s a sötét tekintet mélyen Winston szemébe fúródott. Lenn az utca szintjén egy másik, leszakadt sarkú plakát csapkodott szeszélyesen a szélben, s hol eltűnt, hol látható lett rajta ez az egyetlen szó: ANGSZOC. A távolban helikopter szállt le a tetők közé, egy pillanatig úgy lebegett ide-oda, mint egy dongó, aztán nagy ívben ismét elrepült. A rendőrőrjárat volt, amely beles az emberek ablakán. Az őrjáratban azonban még nem volt semmi rossz. Rosszat csak a Gondolatrendőrség jelentett.

Winston háta mögött a teleképből áradó hang még mindig az öntöttvasról és a Kilencedik Hároméves Terv túlteljesítéséről fecsegett. A telekép egyszerre volt vevő- és adókészülék. Akármilyen hangot idézett elő Winston - az egészen halk suttogáson kívül -, a készülék felvette. Sőt: ameddig a fémlap látómezején belül tartózkodott, nemcsak halhatták, hanem láthatták is. Azt persze nem lehetett tudni, hogy egy adott pillanatban éppen megfigyelik-e az embert. Bizonytalan volt, hogy a Gondolatrendőrség milyen gyakran és milyen rendszer szerint kapcsolódik be egy-egy magántelekép-készülékbe. Még az is elképzelhető volt, hogy mindenkit állandóan figyelnek. Mindenesetre akkor kapcsolódhattak be akárkinek a készülékébe, amikor csak akartak. Az embernek abban a tudatban kellett élnie - s abban a tudatban is élt, ösztönné vált megszokásból - hogy minden hangját hallják, s kivéve, ha sötét van, minden mozdulatát megfigyelik.

Winston továbbra is hátat fordított a teleképnek. Így biztonságosabb volt, bár nagyon jól tudta, hogy még a hát is áruló lehet. Egy kilométernyi távolságban munkahelye, az Igazság-minisztérium tornyosult hatalmas méreteivel a riasztó táj fölé. Ez - gondolta valami határozatlan undorral -, ez London, az Egyes Leszállópályáé, amely népesség szempontjából a harmadik helyen áll Óceánia tartományai között. Megpróbált felidézni magában valami gyermekkori emléket, amely megmondhatná neki, vajon mindig ilyen volt-e London, mint most. Itt voltak-e mindig ezek az omladozó, tizenkilencedik századi házsorok, fagerendákkal megtámasztott falaikkal, deszkalapokkal befoltozott ablakaikkal, redős bádoglemezzel fedett tetejükkel, összevissza düledező, gyatra kerítéseikkel? És a bombáktól felszántott tájak, ahol vakolatpor kering a levegőben, és buján tenyészik a fű a kőhalmazokon; s azok a helyek, ahol a bombák nagyobb területeket taroltak le, s ahol csirkeólakhoz hasonló faházakból álló piszkos lakótelepek bukkantak elő? De hiába, nem tudott emlékezni: semmi sem maradt meg benne gyermekkorából, egy sor tiszta fényű kép kivételével, amelyek azonban háttér nélkül és többnyire érthetetlenül villantak fel előtte.

Az Igazság-minisztérium - Minigaz, ahogy újbeszélül* nevezték - ijesztően elütött a környékén lévő többi épülettől. Ragyogó fehér betonból készült, óriási, piramis alakú építmény volt, s háromszáz méter magasan nyúlt fel a levegőbe. Onnan, ahol Winston állt, éppen el lehetett olvasni a Párt három jelmondatát, amely díszes betűkből volt kirakva az épület fehér homlokzatára:

A HÁBORÚ: BÉKE
A SZABADSÁG: SZOLGASÁG
A TUDATLANSÁG: ERŐ

Az Igazság-minisztériumban állítólag háromezer szoba volt a föld színe fölött, s ennek megfelelő méretű kiterjedése volt a föld alatt is. London területén szétszórva még három hasonló alakú és nagyságú épület állt. A körülöttük lévő épületek olyan tökéletesen eltörpültek mellettük, hogy a Győzelem-tömb tetejéről egyszerre mind a négyet látni lehetett. Ezek voltak az otthonai annak a négy minisztériumnak, amelyek között szétosztották a kormányzás egész apparátusát: az egyik az Igazság-minisztérium volt, amelyhez a hírszolgálat, a szórakoztatás, az oktatás és a szépművészetek tartoztak, a másik a Béke-minisztérium, amely a háborút intézte, a harmadik a Szeretet-minisztérium, amely a törvényeket hozta és a rendet tartotta fenn, a negyedik a Bőség-minisztérium, amely a gazdasági ügyekért volt felelős. Újbeszélül Minigaz, Minipax, Miniszer és Minibő volt a nevük.

A Szeretet-minisztérium volt csak igazán ijesztő külsejű. Egyáltalán nem voltak rajta ablakok. Winston sohasem járt benne. Ebbe az épületbe nem lehetett belépni, csak hivatalos ügyben, s akkor is szögesdrót útvesztők tömegén, acélajtókon és rejtett géppuskafészkek között kellett áthatolni. Még a külső védőövezetéhez vezető utcákon is fekete egyenruhás, gorillaarcú őrök cirkáltak, szíjra fűzött botokkal felfegyverkezve.

Winston hirtelen megfordult. Arcvonásait a nyugodt optimizmus kifejezésébe erőltette, mert ezt a kifejezést volt ajánlatos viselni, ha az ember szembefordult a teleképekkel. Keresztülment a szobán, s kilépett a parányi konyhába. Mivel a napnak ennek az órájában jött el a minisztériumból, feláldozta kantinbeli ebédjét, s tudta, hogy a konyhában nincs semmiféle ennivaló egy darab sötét színű kenyéren kívül, amelyet a másnapi reggelihez tett félre. Levett a polcról egy palack színtelen folyadékot, amelyen egyszerű fehér címke jelezte a márkát: GYŐZELEM-GIN. Émelyítő, olajos illatot árasztott, mint a kínai rizspálinka. Winston majdnem egy teáscsészényit öntött magának, összeszedte minden lelkierejét, s lenyelte, mint egy adag orvosságot.

Arca azonnal skarlátszínűvé vált, s könnyek szöktek a szemébe. Az ital olyan maró volt, mint a salétromsav, s ezenfelül nyelés közben olyan érzése támadt az embernek, mintha gumibottal hátulról fejbe vágták volna. A következő pillanatban azonban az égés lecsillapodott a gyomrában, és a világ kezdett barátságosabbnak látszani. Kivett egy cigarettát egy Győzelem-cigaretta felírású gyűrött csomagból, de vigyázatlanul emelte a szájához, aminek következtében a dohány kihullott belőle a padlóra. A következő cigarettával nagyobb szerencséje volt. Visszament a szobába, és leült egy kis asztalkához, amely a teleképtől balra állt. Az asztalfiókból kivett egy tollszárat, egy üveg tintát, és vastag, kvart alakú, tiszta lapokból álló könyvet, amelynek piros sarka és márványutánzatú fedele volt.

Ebben a szobában a telekép valamilyen okból szokatlan helyzetben volt. Ahelyett, hogy szokás szerint a hátsó falra tették volna, ahonnan megfigyelheti az egész szobát, a hosszabb falba ágyazták, szemközt az ablakkal. Ennek a falnak az egyik oldalán volt egy kis benyíló. Ebben ült most Winston. A benyílót a lakás tervezői bizonyára könyvespolcok elhelyezésére szánták. Ha Winston a benyílóban ült, és jól hátrahúzódott, kívül maradhatott a telekép hatókörén, már ami a látást illeti. Hallani persze így is hallhatták, de amíg jelenlegi helyzetében maradt, legalább nem láthatták. Részben a szobának ez a szokatlan beosztása sugallta neki azt, amit most cselekedni készült.

Másfelől azonban az a könyv is csábította, amelyet az imént vett ki a fiókból. Rendkívül szép könyv volt: sima krémszínű papírja, amelyet az idő egy kissé már megsárgított, az a fajta papír, amilyet az utolsó negyven évben már nem is gyártottak. Mindenesete sejteni lehetett, hogy a könyv több mint negyvenéves. Egy piszkos kis ócskásbolt kirakatában pillantotta meg, a város egyik szegénynegyedében (hogy melyikben, arra már nem is emlékezett), s azonnal ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy megszerezze magának. A párttagokról feltételezték, hogy közönséges boltokba nem lépnek be (az ilyesmit "szabadpiacon való üzletelésnek" nevezték), de a szabályt nem tartották be szigorúan, mert voltak bizonyos dolgok, mint például a cipőfűző vagy a borotvapenge, amelyekhez nem lehetett másképp hozzájutni. Gyorsan körülnézett az utcán, aztán beosont a boltba, és két dollár ötvenért megvette a könyvet. Akkor még nem is sejtette, hogy a könyvet valami különös célra szánja. Bűntudattal vitte haza irattáskájában. Még ha nem is írt bele semmit, kompromittáló holmi volt.

A dolog, amire készült, az volt, hogy naplót ír. Ez nem volt törvénybe ütköző cselekedet (semmi nem volt törvénybe ütköző, amióta nem voltak törvények), de ha leleplezik, számíthatott rá, hogy feltétlenül halálra ítélik, vagy legalábbis huszonöt évet kap egy kényszermunkatáborban. Winston hegyet dugott a tollszárba, s megnyalta, hogy a zsírt eltávolítsa róla. A toll elavult szerszám volt, még aláírásra is csak ritkán használták, mégis szerzett egyet, titokban és elég nehezen, csak azért, mert az volt az érzése, a gyönyörű krémpapír megérdemli, hogy valódi tollal írjanak rá, ahelyett, hogy tintaceruzával kaparnának rajta. Egészen rövid jegyzeteken kívül mindent a beszélírbe szokott diktálni, ezt azonban most persze nem használhatta. Bemártotta a tollat a tintába, aztán még egy pillanatig tétovázott. Remegés futott át a gyomrán. Nyomot hagyni a papíron: döntő cselekedet. Ügyetlen, kis betűkkel leírta:

1984. április 4.

Hátradőlt. A teljes reménytelenség érzése fogta el. Először is egyáltalán nem volt bizonyos abban, hogy valóban 1984 van. Körülbelül ennyinek kellett lennie, mert azt majdnem biztosan tudta, hogy harminckilenc éves, és sejtése szerint 1944-ben vagy 1945-ben született. Mostanság azonban lehetetlen volt megállapítani valamilyen dátumot egy-két évnyi tévedés nélkül.

Hirtelen azon kezdett tűnődni, ugyan kinek is írja ezt a naplót. A jövőnek, a még meg nem születettnek. Egy pillanatig a papíron álló kétes dátum fölött elmélkedett, s aztán megakadt, mert beleütközött az újbeszél duplagondol szavába. Első ízben ébredt rá vállalkozásának nagyságára. Hogyan is közölhetné mondanivalóját a jövővel? Szinte magától értetődően lehetetlennek látszott. Vagy a jelenhez hasonló a jövő is, s akkor nem fognak vele törődni, vagy pedig más lesz, mint a jelen, s akkor nem lesz semmi értelme a mondanivalójának.

Egy ideig ostobán, a papírra meredve ült. A telekép harsogó katonazenére kapcsolt át. Az a különös érzése támadt, hogy nemcsak gondolatai kifejezésére képtelen, hanem azt is elfelejtette, hogy mit akart tulajdonképpen elmondani. Hetek óta készült erre a pillanatra, és soha eszébe sem jutott, hogy a bátorságon kívül más egyébre is szüksége lehet. Az írás ténye mindeddig könnyűnek látszott. Egyszerűen csak papírra kell vetnie azt a végtelen, szüntelen monológot, amely a fejében zúgott már évek óta. S mégis: ebben a pillanatban éppen ez a monológ apadt el. Hozzá még a lábszárfekélye is elviselhetetlenül viszketni kezdett. Nem merte megvakarni, mert ha megvakarta, mindig gyulladásba jött. Semmi más nem volt a tudatában, csak az előtte fekvő könyvoldal üressége, bőrének viszketése a bokája fölött, a zene harsogása, s az a könnyű mámor, amelyet a gin idézett elő.

Hirtelen, szinte pánikszerűen írni kezdett. Nem mis tudta, mit ír le. Apró, gyermekes betűi bukdácsoltak a papíron. Először a nagy kezdőbetűk maradtak el, aztán pont nélkül áradtak a mondatok:

1984. április 4. Tegnap este a moziban. Csupa háborús film. Nagyon jó volt az egyik egy menekülőkkel teli hajóról, amelyet valahol a Földközi-tengeren bombáztak. A hallgatóság nagyon jót mulatott egy nagy kövér ember lelövésén, aki megpróbált úszva menekülni s egy helikopter követte, először látni lehetett, ahogy hempereg a vízben, mint egy delfin, aztán látni lehetett a helikopter géppuskairányzékán keresztül, aztán tele lett lyukakkal és a tenger rózsaszínűvé vált körülötte és hirtelen elsüllyedt, mintha a lyukakon keresztül beléje tódult volna a víz, a nézők rázkódtak a nevetéstől, mikor elsüllyedt. aztán egy gyerekkel teli mentőcsónakot lehetett látni egy helikopter lebegett fölötte volt egy középkorú nő talán zsidónő lehetett a csónak orrában ült egy három év körüli kisfiúval a karjában a kisfiú ordított a félelemtől és fejét a nő keblébe fúrta mintha bele akart volna bújni és a nő átölelte és vigasztalta pedig ő maga is kék volt a félelemtől egész idő alatt úgy takargatta mintha azt gondolta volna hogy távol tarthatja tőle a golyókat aztán a helikopter ledobott közéjük egy húszkilós bombát borzasztó villanás és a csónak gyufaszálakká esett szét. aztán csodálatos képet lehetett látni egy gyermek karjáról amint egyre föl föl föllökte a levegőbe valószínűleg egy helikopter követte felvevőgéppel az orrában és nagy taps volt a párt ülőhelyein de egy asszony lent a prolik számára fenntartott részen hirtelen felugrott és azt kiabálta ezt inkább ne mutatták volna ezt nem jól tették a gyerekekkel nem jól tették míg a rendőrség el nem távolította nem hiszem hogy baja esett volna vele senki sem törődik azzal amit a prolik beszélnek tipikus proli reagálás ők sohasem

Winston abbahagyta az írást, részben azért, mert görcs fogta el. Nem tudta, hogy ömlött ki belőle ez a zagyvaságáradat. De valami különös módon, amíg ezt írta, egy egész más emlék merült fel benne olyan tisztán, hogy szinte úgy érezte, le tudná írni. Most döbbent rá, hogy ez a másik esemény volt az oka hirtelen elhatározásának, hogy hazajön, és még ma megkezdi a naplót.

Ma reggel történt a Minisztériumban, ha ugyan egy ilyen homályos dolgot történésnek lehet nevezni.

Tizenegy óra felé járt az idő: az irattári osztályon, ahol Winston dolgozott, kihordták a székeket a szobákból, és a hall közepén rakták sorba, szemben a nagy teleképekkel. A Két Perc Gyűlöletére készülődtek. Winston éppen leült a középső sorok egyikében, amikor egyszerre csak két ember lépett be a terembe, akiket látásból ismert, de még sohasem beszélt velük. Egy lány volt, akivel gyakran találkozott a folyosókon. A nevét nem tudta, de tudta, hogy az irodalmi osztályon dolgozik. Valószínűleg valamelyik regényírógépnél végzett valamilyen mechanikai munkát, mert néha olajos volt a keze és csavarkulcs volt nála. Huszonhét év körüli, merész pillantású, sűrű fekete hajú, szeplős arcú, fürge, kisportolt mozgású lány volt. Néha keskeny övet viselt az overallján a dereka köré tekerve, elég szorosan, hogy kiemelje formás csípőjét. Ez az öv az Ifjúsági Nemiségellenes Szövetség jelvénye volt. Winston az első pillanattól kezdve idegenkedett tőle, ahogy meglátta. Idegenkedésének az okát is tudta: a lány a hokipályáknak, a hideg fürdőknek, a közös kirándulásoknak és az általános tisztaságnak a légkörét árasztotta. Winston majdnem minden csinos nőtől irtózott, de a legjobban a fiataloktól és a csinosaktól. Ezek voltak a Párt legelvakultabb hívei, a jelszavak bódultjai, a műkedvelő kémek, az eretnekek után szimatolók. S ezzel a különös lánnyal kapcsolatban az volt az érzése, hogy valamennyinél veszedelmesebb. Mikor egyszer elhaladtak egymás mellett a folyosón, a lány gyors oldalpillantást vetett rá. Ez a pillantás mintha egyenesen a lelkébe hatolt volna, s egy pillanatra irtózatos rémülettel töltötte el. Az is átfutott az agyán, hogy a lány talán a Gondolatrendőrség ügynöke. Igaz, hogy ez nagyon valószínűtlennek látszott. Mégis mindig különös nyugtalanságot érzett, valahányszor a lány közelébe került, s ebbe a nyugtalanságába félelem is, ellenséges érzés is vegyült.

A másik személy egy O'Brien nevű férfi volt, a Belső Párt tagja, aki valami fontos és titkos szolgálatot teljesített, de ennek természetéről Winstonnak csak homályos sejtelme volt. Egy pillanatra mindenki elcsendesedett a székek körül, amikor meglátták, hogy egy fekete overallos Belső Párt-tag közeledik. O'Brien nagy, izmos, vastag nyakú, nyers, de kedélyesen durva arcú volt. Félelmetes külseje ellenére volt benne valami vonzerő. Szemüvegét olyan mozdulattal szokta az orrán megigazítani, amelyben volt valami egészen különös módon megnyerő - valamilyen meghatározhatatlan, különös civilizáltság. Ez a mozdulata, ha ugyan lehetett még ilyen fogalmakban gondolkozni, tizennyolcadik századi nemesemberre emlékeztet, amint felkínálja a burnótszelencéjét. Winston talán egy tucatszor látta O'Brient majdnem ugyanannyi év alatt. Mély vonzalmat érzett iránta, s nemcsak azért, mert izgatta az ellentét O'Brien előkelő modora és díjbirkózókülseje közt. Sokkal inkább ama titokban táplált hite - vagy talán nem is annyira hite, mint reménye - idézte elő ezt a vonzalmat, hogy O'Brien politikai elkötelezettsége nem tökéletes. Volt valami az arcában, ami ellenállhatatlanul ezt az érzést sugallta Winstonnak. Talán nem is kimondottan az elkötelezettség hiánya volt az arcára írva, hanem egyszerűen csak az intelligencia. Mindenesetre olyan embernek látszott, akivel lehetne beszélni, ha rá lehetne szedni valahogyan a teleképet, s egyedül lehetne maradni vele. Winston sohasem próbálta meg, hogy ezt a sejtelmét ellenőrizze: igaz, nem is volt rá módja, hogy efféle kísérletet tegyen. Ebben a pillanatban O'Brien a karórájára pillantott, látta, hogy mindjárt tizenegy óra, s nyilvánvalóan úgy döntött, hogy az irattári osztályon marad, amíg a Két Perc Gyűlölet tart. Leült egy székre ugyanabban a sorban, ahol Winston ült, két hellyel arrább. Egy kis seszínű hajú lány helyezkedett el köztük, aki a Winstonéval szomszédos rekeszben dogozott. A fekete hajú lány közvetlenül Winston mögött ült le.

A következő pillanatban a nagy teleképből förtelmes, éles hang süvített végig a termen, mintha egy óriási, olajozatlan gép rohant volna végig rajta. Ettől a zajtól vicsorogni kezdett az ember, és felborzolódott a tarkóján a haj. Kezdetét vette a Gyűlölet.

Szokás szerint Emmanuel Goldsteinnek, a Nép Ellenségének arca villant fel a teleképen. A hallgatóság mindenfelé morogni kezdett. A kis seszínű hajú lány félelemmel és utálkozással vegyes nyivákolást hallatott. Goldstein, a renegát és elhajló, valamikor régen (hogy milyen régen, arra senki sem emlékezett pontosan) a Párt vezetőinek egyike volt, majdnem egyenrangú magával Nagy Testvérrel, de aztán ellenforradalmi tevékenységbe kezdett, halálra ítélték, ám titokzatos módon megszökött és eltűnt. A Két Perc Gyűlölet műsora napról napra változott, de mindegyikben Goldstein volt a főszereplő. Ő volt a főáruló, a Párt első számú mocskolója. Minden későbbi bűn, amelyet a Párt ellen elkövettek, minden árulás, szabotázs, eretnekség, elhajlás közvetlenül az ő tanításaiból fakadt. Még élt és tovább tervezte valahol az összeesküvéseket: valahol a tengeren túl, külföldi pénzelőinek védelme alatt, vagy talán - mert néha ilyen hírek is terjengtek - éppen Óceániában, valami rejtekhelyen.

Winston rekeszizma összerándult. Sohasem volt képes gyötrő érzések nélkül nézni Goldstein arcát. Sovány zsidó arc volt, nagy, fehér, göndör hajkoronával s kis kecskeszakállal - okos arc, s valahogyan mégis sajátságosan utálatos; valamilyen szenilis együgyűség érzését keltette hosszú, vékony orra, amelynek majdnem a hegyére csúszott a szemüvege. Goldstein arca egy birka pofájához hasonlított, s a hangja is birkaszerű volt. Elmekegte szokásos ingerült vádjait a Párt tanításai ellen - olyan túlzott és fonák vádakat, amelyeken egy gyermek is átláthatott, s amelyek mégis elég valószerűen hatottak, hogy azzal a kínos érzéssel töltsék el az embert: másokat, akik kevésbé világos fejűek, mint ő maga, rá lehet velük szedni. Gyalázta Nagy Testvért, megbélyegezte a Párt diktatúráját, azonnali békekötést sürgetett Eurázsiával, szólásszabadságot, sajtószabadságot, gyülekezési szabadságot és gondolatszabadságot követelt, s hisztérikusan kiáltozta, hogy elárulták a forradalmat - s mindezt gyors, szaggatott beszédstílusban, amely egyfajta paródiája volt a pártszónokok stílusának, sőt még újbeszél szavakat is tartalmazott: feltétlenül több újbeszél szót, mint amennyit egy párttag használni szokott a mindennapi életben. S közben - nehogy valaki kétségben maradjon afelől, mit takar Goldstein alávaló fecsegése - a feje fölött a teleképen vég nélkül meneteltek az eurázsiai hadsereg oszlopai: merev pillantású, kifejezéstelen ázsiai férfiarcok egyik sora a másik után, a telekép felső széléig úsztak, ott eltűntek, s helyüket újabb, hasonló arcok foglalták el. A katonacsizmák nehézkes, ritmikus dobogása festette alá Goldstein bégető hangját.

A Gyűlölet még harminc másodperce sem tartott, s máris önkéntelen dühkiáltások törtek ki a teremben tartózkodó emberek egy részéből. Az önelégült birkaszerű arcot s mögötte az eurázsiai hadsereg ijesztő látványát nehéz volt elviselni; s különben is, Goldstein látványa, sőt már a puszta rágondolás is automatikusan félelmet és nyugtalanságot idézett elő. Ő állandóbb tárgya volt a gyűlöletnek, mint Eurázsia vagy Keletázsia, mert amíg Óceánia háborúban állt e hatalmak egyikével, rendszerint békében élt a másikkal. A különös csak az volt, hogy bár Goldsteint mindenki gyűlölte és megvetette, s bár elméleteit mindennap s napjában ezerszer is megcáfolták, szétzúzták, nevetségessé tették dobogókon, a teleképen, újságokban és könyvekben, s kimutatták róluk, hogy szánalmas zagyvaságok -, mindennek ellenére úgy tetszett, befolyása nem csökken. Mindig akadtak éretlen alakok, akik szinte várták, hogy elszédítse őket. Nem múlt el egyetlen nap sem, hogy a Gondolatrendőrség ne leplezett volna le az ő irányításával működő kémeket és szabotőröket. Ő volt a parancsnoka annak a hatalmas árnyékhadseregnek, az összeesküvők földalatti hálózatának, amely az állam megdöntésére tört. Ennek a szövetségnek állítólag Testvériség volt a neve. Suttogtak egy borzasztó könyvről is, ez azoknak az eretnekségeknek a gyűjteménye volt, amelyek Goldsteintől származtak, s titokban járt kézről kézre. Címe nem volt. Ha egyáltalán szó esett róla, úgy emlegették: a könyv. De az ilyen dolgokról csak kósza hírek szállongtak. Mind a Testvériség, mind a könyv olyan dolog volt, amelyről az egyszerű párttag, hacsak tehette, nem beszélt.

A második percben a Gyűlölet az őrjöngésig fokozódott. Az emberek felugráltak a helyükről, és torkukszakadtából üvöltöztek, hogy elnyomják a teleképből áradó őrjítő, bégető hangot. A kis seszínű hajú nő kipirult, és úgy nyitogatta és csukogatta a száját, mint a szárazra került hal. Még O'Brien széles arca is kipirult. Nagyon egyenesen ült székében, hatalmas mellkasa úgy süllyedt és emelkedett, mintha a tenger hullámai ostromolnák. Winston mögött a fekete hajú lány elkezdett kiabálni: - Disznó! Disznó! Disznó! -, hirtelen felkapott egy nehéz újbeszél szótárt, s a telekép felé röpítette. A szótár nekiütődött Goldstein orrának, és visszapattant róla; a hang feltartóztathatatlanul áradt tovább. Egy világos pillanatában Winston észrevette, hogy együtt ordít a többiekkel, és sarkával vadul rugdalja széke lábát. A Két Perc Gyűlöletben nem az volt a borzasztó, hogy mindenki köteles volt részt venni benne, hanem az, hogy lehetetlen volt elkerülni a belekapcsolódást. Harminc másodpercen belül képtelenségé vált az ellenállás. Mintha a félelem és bosszúvágy eksztázisa öntötte volna el az egész embercsoportot: a vágy gyilkolni, kínozni, kalapáccsal arcokat összezúzni - mintha elektromos áram változtatott volna minden embert akarata ellenére fintorgó, sikoltozó holdkórossá. S hozzá ez a düh, amely mindenkit megszállt, elvont, iránytalan érzelem volt, amelyet egyik tárgyról a másikra lehetett vetíteni, mint valami reflektor fényét. Így például Winston gyűlölete némelyik pillanatban egyáltalán nem Goldstein ellen irányult, hanem éppen ellenkezőleg: Nagy Testvér, a Párt és a Gondolatrendőrség ellen; s az ilyen pillanatokban együtt érzett a teleképen látható magányos, kigúnyolt eretnekkel, aki a hazugságok világában egyedüli őre az igazságnak és az értelemnek. De már a következő pillanatban a körülötte lévő emberekkel értett egyet, s mindent igaznak érzett, amit Goldsteinről mondtak. Az ilyen pillanatokban Nagy Testvér iránti titkos gyűlölete imádattá változott, úgy érezte, hogy Nagy Testvér legyőzhetetlen, félelem nélküli protektor, aki sziklaként szegül szembe Ázsia hordáival - Goldstein pedig, elszigeteltsége, tehetetlensége s a merő létét kétségbe vonó kételyek ellenére, valami gonosz varázsló, aki pusztán hangjának hatalmával képes összezúzni a civilizáció épületét.

Sőt az is lehetséges volt, hogy az ember szándékosan irányítsa a gyűlöletét erre vagy arra. Olyasféle dühös erőfeszítéssel, amilyennel a párnán fordítjuk el a fejünket valamiféle lázálomképtől, Winstonnak egyszerre csak sikerült átirányítania gyűlöletét a teleképen látható arcról a mögötte ülő fekete hajú lányra. Valóságnak tetsző, gyönyörűséges látomások villantak át agyán. Szerette volna a lányt gumibottal agyonverni. Szerette volna meztelenül egy oszlophoz kötözni és nyilakkal telelődözni, mint Szent Sebestyént. Szeretett volna erőszakot elkövetni rajta, és az elragadtatás pillanatában elvágni a torkát. S ráadásul e pillanatban sokkal világosabban a tudatában volt annak is, hogy miért gyűlöli a lányt. Gyűlölte, mert fiatal és csinos és nemiség nélküli; mert szeretett volna lefeküdni vele, és sohasem tehette meg; mert édes, hajlékony dereka körül, amely szinte követelte, hogy fonja át valaki a karjával, csak az undorító vörös öv volt, a szüzesség kihívó jelképe.

A Gyűlölet tetőfokára hágott. Goldstein hangja igazi birkabégetéssé torzult, s egy pillanatra az arca is birka pofájává változott. Aztán a birkapofa egy eurázsiai katona félelmetes és óriás alakjába tűnt át, amely kezében vadul kerepelő géppisztollyal egyre közelebb és közelebb nyomult, s azt az érzést keltette a nézőkben, hogy rájuk veti magát a telekép felületéről, annyira, hogy néhányan az első sorban valósággal hátrahőköltek a székekben. De szinte még ugyanabban a pillanatban megkönnyebbült sóhaj szakadt fel mindenkiből, mert az ellenséges figura áttűnt Nagy Testvér fekete hajú, fekete bajszú, hatalmának tudatától sugárzó, rejtelmesen nyugodt arcába, amely akkora terjedelmű volt, hogy majdnem teljesen betöltötte a telekép mezejét. Senki sem értette, mit mond Nagy Testvér. Csak néhány bátorító szó volt, olyasféle szavak, amilyenek a csaták zajában szoktak elhangzani, nem is lehet tisztán felfogni őket, s mégis visszaadja az ember önbizalmát pusztán az a tény, hogy elhangzottak. Aztán Nagy Testvér arca elhalványodott, s a Párt hármas jelszava jelent meg a helyén, csupa nagybetűvel:

A HÁBORÚ: BÉKE
A SZABADSÁG: SZOLGASÁG
A TUDATLANSÁG: ERŐ

Nagy Testvér arca azonban mintha néhány másodpercig még ott maradt volna a teleképen, mintha a benyomás, amelyet az emberek szemgolyóira gyakorolt, túlságosan erős lett volna, hogy elillanjon. A kis seszínű hajú lány ráborult az előtte álló szék támlájára. Remegő hangon motyogott valamit, ami úgy hangzott, hogy: - Megváltóm! -, s kitárta karját a telekép felé. Aztán tenyerébe temette az arcát. Nyilvánvaló volt, hogy valami imádságfélét rebeg.

Ebben a pillanatban az egész embercsoport mély hangú, lassú ütemű, ritmikus énekbe kezdett: - N-T! N-T!… N-T! - ismételték újra meg újra, nagyon lassan, hosszú szünetet tartva az első és a második hang közt. Tompa, súlyos morajlás volt, egészen különösen vad, a mélyén mintha meztelen lábak dobogását és tamtamok pufogását lehetett volna hallani. Vagy harminc másodpercig énekelték. Az érzelmek túláradásának pillanataiban gyakran hangzott fel ez az ének. Részben a Nagy Testvér bölcsességét és fenségét dicsőítő himnuszféle volt, de még inkább önhipnózis: az öntudat szándékos elnyomása a ritmikus lárma segítségével. Winston belső részei szinte jegessé dermedtek. A Két Perc Gyűlölet közben nem tudta visszatartani magát az általános őrjöngésben való részvételtől, de ez az embertelen ének, ez az "N-T!… N-T!" mindig borzadállyal töltötte el. Persze együtt énekelt a többivel; nem tehetett másképp. Az érzések eltitkolása, az arckifejezés szabályozása, s annak cselekvése, amit mindenki más is cselekszik, ösztönévé vált. De volt egy pillanat, amikor a szeme könnyen elárulhatta volna. S pontosan ebben a pillanatban történt az a jelentős dolog - ha ugyan egyáltalán megtörtént.

Egy villanásnyi időre elkapta O'Brien tekintetét. O'Brien felállt. Levette szemüvegét, s aztán visszatette az orrára, azzal a bizonyos jellemző mozdulattal. De közben a másodperc töredékére találkozott a pillantásuk, s ekkor Winston tudta - igen, tudta! -, hogy O'Brien ugyanarra gondol, amire ő. Félreérthetetlen üzenetváltás volt. Mintha két agyvelő megnyílt volna, s a gondolatok egyikből a másikba ömlöttek volna a szemeken keresztül. Mintha csak ezt mondta volna neki O'Brien: "Veled vagyok. Pontosan tudom, mit érzel. Mindent tudok a benned rejtőző megvetésről, gyűlöletről, utálatról. De ne félj, együttérzek veled!" Aztán vége is volt az egésznek, s O'Brien arca ismét olyan kifürkészhetetlen lett, mint bárki másé. Csak ennyi történt, s Winston már nem is volt bizonyos benne, hogy egyáltalán megtörtént-e. Az ilyen esetek után soha nem következett semmi. Mindössze arra voltak jók, hogy életben tartsák benne a hitet, vagy legalább a reményt, hogy rajta kívül még mások is ellenségei a Pártnak. Talán mégiscsak igazak a hatalmas földalatti összeesküvésekről szállongó hírek - talán mégiscsak létezik a Testvériség! A vég nélküli letartóztatások, vallomások és kivégzések ellenére senki sem vehette biztosra, hogy a Testvériség nem merő legenda. Néha hitt benne Winston, néha nem. Nem bizonyította semmi, csak futó pillantások, amelyek egyformán jelenthettek mindent vagy semmit, elkapott beszélgetésfoszlányok, elmosódott firkák a mosdók falán - néha talán, amikor két ember találkozott, egy apró kézmozdulat, amely mintha az összetartozás jele lett volna. Ez azonban mind csak találgatás volt: valószínű, hogy az egészet csak képzelte. Visszatért a rekeszébe anélkül, hogy újra O'Brienre nézett volna. Pillanatnyi érintkezésük folytatásának gondolata éppen csak átvillant az agyán. Elképzelhetetlenül veszedelmes dolog lett volna még akkor is, ha tudta volna, hogyan lásson neki a dolognak. Egy bizonytalan értelmű pillantást váltottak, egy vagy két másodpercig tartott az egész, s ezzel vége is lett. Mindenesetre így is emlékezetes esemény volt abban a bezárt magányban, amelyben élnie kellett az embernek.

Winston felriadt gondolataiból, és kiegyenesedett ültében. Böfögött egyet. A gin fölcsapott gyomrából.

Tekintete újra visszatért a papírra. Rádöbbent, hogy miközben reménytelenül töprengve ült, szinte automatikusan írt tovább. S most már nem azokkal a görcsös és félszeg betűkkel, mint az előbb. Tolla élvezettel siklott a sima papíron, széles, szép nagybetűket hagyva maga után:

LE NAGY TESTVÉRREL
LE NAGY TESTVÉRREL
LE NAGY TESTVÉRREL
LE NAGY TESTVÉRREL

és így tovább: félig megtelt az oldal.

Nem tehetett róla, de nyilalló rémületet érzett. Ez nevetséges dolog volt, hiszen ezeknek a rendkívüli szavaknak a leírása más semmivel sem veszedelmesebb, mint maga az a tény, hogy naplót kezdett írni: mégis kísértésbe esett egy pillanatra, hogy kitépi az elrontott oldalt, és felhagy az egész vállalkozással.

De nem tette meg, mert tudta, hogy hiábavaló lenne. Teljesen mindegy, leírta-e azt, hogy LE NAGY TESTVÉRREL vagy sem. A Gondolatrendőrség így is, úgy is egyformán bánik el vele. Elkövette - s elkövette akkor is, ha sohasem vetette volna tolláról a papírra - a főbűnt, amely minden más bánt magába foglal. A gondolatbűnnek nevezett bűnt. S a gondolatbűn nem olyasmi, amit örökké el lehetett titkolni. Egy ideig talán sikerül elkerülni a leleplezést, lehet, hogy évekig is, de előbb vagy utóbb a kezükbe kerül az ember.

Mindig éjszaka történik - a letartóztatások mindig éjszaka történnek. Hirtelen felrángatnak álmodból, durva kéz rázza a válladat, világosság vakítja a szemed, kegyetlen arcok gyűrűje az ágy körül. Az esetek nagy többségében tárgyalás sincs, hírt sem adnak a letartóztatásról. Egyszerűen csak eltűnnek az emberek, mindig éjszaka. A nevedet eltávolítják a nyilvántartásból, eltörlik mindennek az emlékét, amit csak cselekedtél, letagadják, hogy valaha is léteztél, s aztán elfelejtenek. Eltöröltek, megsemmisítettek: elgőzösítettek - ahogy mondani szokták Egy pillanatra hisztéria fogta el. Kapkodva, csupán kaparva írni kezdett:

le fognak lőni nem törődöm vele tarkón fognak lőni nem törődöm vele le Nagy Testvérrel mindig tarkón lövik az embert nem törődöm vele le Nagy Testvérrel

Hátradőlt a széken, kissé elszégyellte magát, és letette a tollat. A következő pillanatban iszonyúan megrémült. Kopogtak az ajtón.

Máris! Csendben ült, mint egy egér, abban a hiú reményben, hogy akárki is az, az egyszeri próbálkozás után továbbmegy. De nem: a kopogás megismétlődött. A lehet legszerencsétlenebb dolog lett volna a további késlekedés. Szíve úgy dobogott, mint valami dob, de arca - a hosszú megszokás következtében - valószínűleg kifejezéstelen volt. Felállt, és leverten elindult az ajtó felé.

* Az újbeszél Óceánia hivatalos nyelve. Nyelvtani rendszerének és szókincsének magyarázatát lásd a Függelékben.

2

Mikor az ajtó gombjára tette a kezét, akkor vette észre, hogy a naplót nyitva hagyta az asztalon. A kinyitott lap majdnem tele volt a LE NAGY TESTVÉRREL szavakkal, és a betűk akkorák voltak, hogy az ajtóból is el lehetett volna olvasni. Mérhetetlen ostobaság volt nyitva hagyni a naplót. De - egészen tisztán emlékezett rá - még a rászakadt rémület állapotában sem akarta bemocskolni a krémszínű papírt azzal, hogy becsukja a könyvet, amikor a tinta még nedves.

Nagy lélegzetet vett, és kinyitotta az ajtót. S rögtön el is öntötte a megkönnyebbülés meleg hulláma. Egy színtelen, megtört pillantású, borzas hajú, ráncos arcú asszony állt előtte.

- Ó, elvtárs - kezdte fáradt, nyögdécselő hangon -, jól hallottam hát, hogy hazajöttél. Nem tudnál átjönni egy kicsit, hogy megnézd a mosogatómat? Eldugult, és…

Parsons asszony volt, az egyik - ugyanazon az emeleten lakó - szomszédnak a felesége. (Az asszony szó használatát eléggé helytelenítette a Párt - elméletileg mindenkit "elvtárs"-nak kellett titulálni -, mégis voltak nők, akiket önkéntelenül is ezzel a megszólítással illettek.) Harminc év körüli nő volt, de sokkal öregebbnek látszott.

- Persze, csak azért kérlek, mert Tom nincs itthon - jelentette ki Parsons asszony révetegen.

A Parsons-lakás nagyobb volt, mint Winstoné, és attól egészen elütő módon piszkos. Minden összetörtnek, letaposottnak látszott benne, mintha éppen az imént dúlta volna fel valami dühös vadállat. Sporteszközök - hokibotok, bokszkesztyűk, egy szétrepedt futball-labda, és egy kifordított, izzadságszagú sort - hevertek szétszórva a padlón, az asztalon meg mocskos edények és szamárfüles irkák zűrzavaros halma. A falakon a Fiatalok Szövetsége és a Kémek piros zászlai, s egy életnagyságú Nagy Testvér-plakát. Itt is az a megszokott főttkelkáposzta-szag terjengett, de átható izzadságszaggal keveredve, amely - s ezt első szippantásra megállapította az ember, anélkül, hogy meg tudta volna mondani, miből - egy olyan személy kipárolgása volt, aki pillanatnyilag nem volt jelen. A szomszéd szobában valaki egy fésű és egy darab toalettpapír segítségével megpróbált versenyt harsogni a teleképpel, amely még mindig katonazenét közvetített.

- A gyerekek - magyarázta Parsons asszony, félig-meddig szemrehányó pillantást vetve az ajtóra - még nem voltak kint. S persze…

Szokása volt, hogy a mondatait nem fejezte be.

A konyhába beépített mosogató majdnem színültig volt piszkoszöld vízzel, amely még büdösebb volt, amint a kelkáposztaszag. Winston letérdelt, és szemügyre vette a mosogató könyökcsövét. Kelletlenül használta a kezét, és kelletlenül hajolt le, mert a lehajlás köhögésre ingerelte. Parsons asszony reménytelenül figyelte.

- Persze, ha Tom itthon volna, egy pillanat alatt rendbe hozná - állapította meg. - Szívesen foglalkozik ilyesmivel. Tom nagyon ügyes kezű.

Parsons Winston hivatalnoktársa volt az Igazság-minisztériumban. Megdöbbentően ostoba, kövér, de tevékeny ember, egy nagy rakás idióta lelkesedés -, egyike azoknak az odaadó szolgáknak, akik jobban biztosították a Párt stabilitását, mint akár a Gondolatrendőrség. Harmincöt éves korában, vagyis nemrég, szinte erőszakkal kellett kitenni a Fiatalok Szövetségéből, előtte pedig, mint gyermek, kiügyeskedte, hogy egy évvel a megszabott korhatáron túl a Kémek között maradhasson. A Minisztériumban valami alsóbbrendű munkát végzett, amelyhez nem kellett intelligencia, ugyanakkor azonban vezető szerepe volt a Sportbizottságban és minden olyan bizottságban, amely közös kirándulások, önkéntes tüntetések, takarékossági hadjáratok, és általában spontán megmozdulások szervezésével foglalkozott. Pipájából pöfékelve, büszke öntudattal szokta emlegetni, hogy az utóbbi négy évben minden este megjelent a Közösségi Központban. Átható izzadságszagot árasztott, amerre csak járt, tevékeny életmódja akaratlan bizonyítékaként, s ez a szag távozása után is a levegőben maradt.

- Van csavarkulcsotok? - kérdezte Winston, a könyökcső csavarjával babrálva.

- Csavarkulcsunk? - visszhangozta Parsons asszony, rögtön határozatlanná válva. - Én nem is tudom, valószínűleg van… Talán a gyerekek…

Nagy lábdobogás és újabb fésűharsogás hangzott fel, amint a gyerekek berontottak a nappaliba. Parsons asszony hozta a csavarkulcsot. Winston kiengedte a vizet, és utálkozva távolította el a hajcsomót, amely eldugaszolta a csövet. Amennyire csak tudta, megtisztította ujjait a csapból folyó hideg vízzel, és visszament a konyhából a szobába.

- Fel a kezekkel! - üvöltötte egy vad hang.

Csinos, határozott pillantású kilencéves fiú dugta ki fejét az asztal mögül, s célba vette Winstont egy játék automata pisztollyal, miközben húga, aki két évvel fiatalabb volt, ugyanezt cselekedte egy fadarabbal. Mindkettőjükön kék rövidnadrág, szürke ing és vörös nyakkendő, a Kémek egyenruhája. Winston, meglehetősen kényelmetlen érzéssel, a feje fölé emelte a kezét. Olyan rosszindulatú volt a fiú fellépése, hogy egyáltalán nem lehetett játéknak érezni a dolgot.

- Áruló vagy! - üvöltötte a fiú. - Gondolatbűnöző vagy! Eurázsiai kém vagy! Lelőlek, elgőzösítlek, a sóbányákba küldelek!

A következő pillanatban mind a ketten Winston körül ugráltak, és üvöltözték, hogy "áruló!", "gondolatbűnöző!". A kislány bátyja minden mozdulatát utánozta. Olyasféle borzadályt keltettek, mint az ugrándozó tigriskölykök, amelyek hamarosan emberevőkké nőnek. Volt a fiú tekintetében valami szándékos vadság, valami nagyon is észrevehető vágy, hogy megüsse vagy megrúgja Winstont, s benne volt ebben a tekintetben az a tudat is, hogy nemsokára elég nagy lesz ahhoz, hogy ezt meg is tehesse. "Még szerencse, hogy nem igazi pisztolyt szorongat a kezében" - gondolta Winston.

Parsons asszony pillantása idegesen röpködött Winstonról a gyerekekre és vissza. A nappali jobb világításában Winston részvéttel állapította meg, hogy valóban por ülepedett meg az asszony arcának redőiben.

- Olyan lármásak - motyogta Parsons asszony. - Csalódottak, mert nem nézhetik meg az akasztást. Én nem érek rá. Tom meg nem fog idejében hazajönni a munkából.

- Miért nem mehetünk el megnézni az akasztást? - üvöltött a fiú torkaszakadtából.

- Látni akarjuk az akasztást! Látni akarjuk az akasztást! - énekelte a kislány még mindig körben ugrálva.

Winstonnak eszébe jutott, hogy este néhány eurázsiai foglyot fognak felakasztani a parkban mint háborús bűnösöket. Ilyesmit minden hónapban rendeztek legalább egyszer, s népszerű látványosság volt. A gyerekek követelni szokták, hogy vigyék el őket megnézni az akasztást. Winston elbúcsúzott Parsons asszonytól, és kilépett az ajtón. De alig tett vagy hat lépést a folyosón, amikor valami igen fájdalmasan tarkón ütötte. Még idejében fordult meg ahhoz, hogy láthassa: Parsons asszony a küszöbről ráncigálja vissza a fiát, aki éppen egy csúzlit gyömöszöl a zsebébe.

- Goldstein! - ordította a fiú, mikor az ajtó becsukódott mögötte. De Winstont leginkább az a tehetetlen rémület ütötte szíven, amely az asszony szürkés arcára ült ki.

Lakásába visszatérve gyorsan elhaladt a telekép mellett, s még mindig a nyakát dörzsölgetve ismét leült az asztalhoz. A teleképből már nem zene harsogott. Egy katonásan pattogó hang tartott felolvasást szinte vad kéjjel annak az új úszó erődnek a fegyverzetéről, amely Izland és a Feröer-szigetek között horgonyzott.

Ilyen gyerekekkel, gondolta Winston, annak a szerencsétlen asszonynak állandó rettegésben kell töltenie az életét. Még egy-két év, s éjjel-nappal figyelni fogják az anyjukat, hogy felfedezzék rajta az eretnekség tüneteit. Manapság majdnem minden gyerektől félni kellett. S az volt a legszörnyűbb, hogy az olyan szervezetek segítségével, amilyen például a Kémek, módszeresen nevelték őket kormányozhatatlan kis vadakká, de úgy, hogy még ez sem ébresztett bennük hajlamot a Párt fegyelme elleni lázadásra. Sőt: imádták a Pártot, s mindent, ami kapcsolatban volt vele. A dalok, a felvonulások, a zászlók, a táborozások, a játék puskákkal való gyakorlatok, a jelszavak üvöltözése, Nagy Testvér imádása - mindez valami pompás sportféle volt a számukra. Minden vadság szabadon kitörhetett belőlük - az Állam ellenségei, a külföldiek, árulók, szabotőrök, gondolatbűnözők ellen. Szinte általános volt, hogy a harminc éven felüliek féltek a saját gyermekeiktől. És okkal, mert alig telt el hét, hogy a Times ne közölt volna cikket arról, hogyan hallgatott ki valamelyik kis besúgó - rendszerint "gyermekhősként" emlegették őket - valamilyen kompromittáló megjegyzést, amiért aztán feljelentette szüleit a Gondolatrendőrségnél.

A csúzlilövedék okozta fájdalom csillapodott. Csüggedten fogta ismét kezébe a tollat, tűnődve, hogy vajon van-e még valami, amit a naplóba feljegyezhetne. Hirtelen ismét O'Brien jutott az eszébe.

Évekkel ezelőtt - mennyi ideje is lehet? legalább hét éve történt - azt álmodta, hogy egy koromsötét szobában járkál. S valaki, aki oldalt ülhetett, így szólt, amikor ő elhaladt mellette: "találkozunk majd ott, ahol nincs sötétség". Nagyon nyugodt szavak voltak, mintha csak véletlenül hangzottak volna el - megállapítás volt, nem parancs. Ő megállás nélkül tovább járkált. A különös az volt, hogy akkor álmában ezek a szavak nem gyakoroltak rá mélyebb benyomást. Mintha csak később, fokozatosan kezdtek volna jelentőssé válni. Már nem tudott rá visszaemlékezni, hogy vajon O'Briennel való első találkozása előtt vagy után álmodta mindezt, arra sem emlékezett, hogy mikor azonosította először ezt a hangot O'Brien hangjával. De az azonosítás megtörtént. O'Brien szólt hozzá a sötétségből.

Winston sohasem tudta eldönteni magában - még a ma délelőtti összepillantás után is lehetetlenség volt eldönteni, hogy O'Brien barát-e vagy ellenség. Ezzel azonban nem is törődött sokat. Az egyetértés láncszeme megvolt közöttük, s ez fontosabb, mint a rokonszenv vagy az elvbarátság. "Találkozunk majd ott, ahol nincs sötétség" - állapította meg O'Brien. Winston nem tudta, hogy ez mit jelent, csak azt tudta, hogy valahogyan beteljesedik egyszer.

A teleképen szónokló hang elhallgatott. Tiszta, gyönyörű harsonaszó áradt szét a mozdulatlan levegőben. A fülsértő hang újra megszólalt:

- Figyelem! Figyelem! Ebben a pillanatban érkezett távirati jelentés a malabari frontról. Haderőink Dél-Indiában dicsőséges győzelmet arattak. Felhatalmaztak annak közlésére, hogy a győzelem, amelyről most hírt adunk, már a legközelebbi jövőben véget vethet a háborúnak. Íme a távirati jelentés…

Rossz hírek következnek, gondolta Winston. S valóban: az egyik eurázsiai hadsereg megsemmisítéséről szóló véres beszámoló után, amelyben mérhetetlen mennyiségű halott és fogoly szerepelt, következett a bejelentés, hogy a jövő héttől kezdve a csokoládé-fejadagot harminc grammról húsz grammra csökkentik.

Winston ismét böfögött. A gin hatása elmúlt, rossz szájízt hagyva maga után. A telekép - vagy azért, hogy a győzelmet ünnepelje, vagy azért, hogy az elvesztett csokoládémennyiség emlékét feledtesse - az "Érted, Óceániá"-t kezdte harsogni. Ilyenkor vigyázzba kellett állni. Winston azonban jelenlegi helyén láthatatlan volt.

Az "Érted, Óceánia" után vidámabb muzsika következett. Winston az ablakhoz ment, hátat fordítva a teleképnek. Az idő még mindig hideg és derült volt. Valahol a távolban rakétabomba robbant, tompa, messze visszhangzó dörrenéssel. Mostanában hetenként húsz-harminc esett le Londonra.

Lent az utcán a szél ide-oda csapkodta a leszakadt sarkú plakátot, s az ANGSZOC szó szeszélyesen hol felvillant, hol eltűnt. Angszoc. Az Angszoc szent elvei. Újbeszél, duplagondol, a múlt változtathatósága. Winston úgy érezte, mintha a tengerfenék őserdeiben bolyongana, beleveszve egy szörnyű világba, ahol ő maga a szörny. Egyedül volt. A múlt halott, a jövő elképzelhetetlen. Micsoda bizonysága van arra, hogy csak egyetlenegy emberi teremtmény is az ő oldalán áll? És mit tudhatja, hogy a Párt uralma nem fog-e örökké tartani? Az Igazság-minisztérium fehér homlokzatáról - mintha csak feleletek volnának a kérdéseire - a három jelmondat nézett vele szembe:

A HÁBORÚ: BÉKE
A SZABADSÁG: SZOLGASÁG
A TUDATLANSÁG: ERŐ

Elővett a zsebéből egy huszonöt centest. Erre is ugyanazok a jelmondatok voltak felírva apró, jól olvasható betűkkel, s a pénzdarab másik oldalán ott volt Nagy Testvér arcképe. Még a pénzről is figyelnek ezek a szemek. A pénzekről, a bélyegekről, a könyvek fedeléről, a zászlókról, a plakátokról, a cigarettacsomagok burkolatáról - mindenhonnan. Alvás közben vagy ébren, munkában vagy étkezéskor, házban vagy utcán, fürdőben vagy ágyban - nincs menekvés előlük. Semmi sem a sajátod azon a néhány köbcentiméteren kívül, ami a koponyádban van.

A nap lement, s az Igazság-minisztérium töméntelen ablaka most, hogy már nem ragyogott a napfényben, olyan ijesztő volt, mint valami erődítmény megannyi lőrése. Winston szíve összeszorult a hatalmas piramis láttán. Nagyon is erős ez az épület, nem lehet lerombolni. Ezer rakétabomba sem tudná összezúzni. Ismét eltűnődött rajta, hogy ugyan kinek is írja a naplót. Akár a múltnak, akár a jövőnek - mindkét kor elképzelhetetlen. S előtte ott áll - nem a halál, hanem a megsemmisülés. A napló hamuvá lesz, ő pedig gőzzé. Csak a Gondolatrendőrség fogja elolvasni, amit írt, mielőtt kitörölné őt az életből és az emlékezetből. Hogyan fellebbezhetnél a jövőhöz, ha egyetlen nyom, még egy darabka papírra firkált jeltelen szó sem marad utánad?

A telekép tizennégy órát ütött. Tíz perc múlva indulnia kell. Tizennégy óra harminc percre vissza kell mennie a munkahelyére.

Az óra ütése különös módon mintha újra lelket öntött volna Winstonba. Magányos kísértet ő, aki kimondja az igazságot, amelyet soha senki sem hallhat meg. De amíg kimondja, addig valami homályos módon megmarad a folytonosság. Nem azon múlik, hogy megmentheted-e az emberiség örökségét, hogy meghallanak-e, hanem azon, hogy épeszű tudsz-e maradni. Visszament az asztalhoz, fogta a tollat, és ezt írta:

A jövőnek vagy a múltnak, egy olyan kornak, amelyben szabad gondolkozni, amelyben az emberek nem egyformák, és nem kell magányosan élni - egy olyan kornak, amelyben van igazság s ami történt, nem lehet meg nem történtté tenni:

üdvözlet az egyformaság korából, a magányosság korából, Nagy Testvér korából, a duplagondol korából!

Már halott is, gondolta. Úgy érezte, hogy csak most, amikor képes lett volna rá, hogy formába öntse a gondolatait, tette meg a döntő lépést. Minden cselekedet következményei benne vannak magában a cselekedetben. Folytatta:

A gondolatbűnnek nem következménye a halál: a gondolatbűn MAGA a halál.

Most, hogy rájött, hogy voltaképpen már halott, egyszerre fontossá vált számára, hogy ameddig csak lehetséges, életben maradjon. Jobb kezének két ujja tintafoltos lett. Pontosan az efféle apróság lehet árulójává. Valamelyik jó szimatú fanatikus a Minisztériumban (esetleg éppen egy nő, például a kis seszínű hajú, vagy a fekete hajú lány az irodalmi osztályról) elgondolkozhat azon, hogy vajon miért írt az ebédszünet alatt, s miért használt ódivatú tollat, s egyáltalán mit írt - s aztán elejthet egy célzást a megfelelő helyen. Bement a fürdőszobába, és gondosan ledörzsölte ujjairól a tintát a szemcsés, sötétbarna szappannal, amely úgy reszelte a bőrt, mint a csiszolópapír, tehát nagyon jól fel lehetett használni erre a célra.

A naplót visszatette a fiókba. Arra hiába is gondolt volna, hogy elrejtse, de legalább abban bizonyos akart lenni, hogy nem fedezi fel valaki a létezését. A lapszélekre helyezett hajszál nagyon feltűnő lett volna. Az ujja hegyével felszedett egy jól megkülönböztethető porszemet, és a könyv fedelének a sarkára tette, ahonnan feltétlenül le kell hullania, ha a könyvhöz valaki hozzányúl.

3

Winston az anyjával álmodott.

Számítása szerint tíz-vagy tizenegy éves lehetett, amikor anyja eltűnt. Magas, szoborszerű hallgatag asszony volt, s mozdulatai lassúak, s a haja csodálatosan szőke. Apja - már sokkal homályosabban - komor, sovány emberként élt az emlékezetében, mindig csinos, sötét ruhákban járt (Winston főleg apja cipőinek nagyon vékony talpára emlékezett), és szemüveget hordott. Mindketten valószínűleg az ötvenes évek első nagy tisztogatásai alatt tűntek el.

Álmában anyja valami nagyon mély helyen ült, Winston kishúgával a karján. Winston csak úgy emlékezett húgára, mint apró, törékeny csecsemőre, aki mindig hallgat, s nagy, figyelő szeme van. Mindketten felfelé néztek Winstonra. Valami föld alatti helyen voltak - talán egy kút fenekén vagy egy nagyon mély sírban -, s még ez a nagyon mélyen Winston alatt lévő hely is egyre süllyedt lefelé. Igen: egy süllyedő hajó termében ültek, s onnan néztek fel rá az egyre vastagodó víztömegen keresztül. Még volt levegő a helyiségben, még láthatták Winstont, s Winston is őket, de folyton süllyedtek, lejjebb és lejjebb a zöld hullámokba, amelyek a következő pillanatban örökre el fogják rejteni őket Winston szeme elől. Ő a világosságon volt és a levegőn, s azok ott lefelé süllyedte a halálba, s azért voltak ott lenn, mert Winston fenn volt. Ő tudta ezt, és ők is tudták, s láthatta is az arcukon, hogy tudják. De nem volt szemrehányás sem az arcukon, sem a szívükben, csak a tudat, hogy azért kell meghalniuk, hogy ő életben maradhasson, s hogy ez a dolgok kikerülhetetlen rendje.

Nem tudta visszaidézni, de álmában is tudta, hogy anyja és húga valamiképpen érte áldozta az életét. Olyan álom volt ez, amelyben megvannak ugyan az álmok jellemző kellékei, mégis valahogyan folytatása az ébrenlétnek, s benne olyan tényekre és gondolatokra jön rá az ember, amelyek ébredés után is újnak és fontosnak tűnnek. Most hirtelen az ütötte szíven Winstont, hogy anyjának huszonkilenc évvel ezelőtti halála valahogy olyan módon volt tragikus és fájdalmas, ahogyan ma már nem lehetne az. Rádöbbent, hogy tragédiák csak hajdan történhettek, azokban az időkben, amikor volt még magánélet, szeretet és barátság, s amikor a családtagok összetartoztak anélkül, hogy összetartozásuk okát tudniuk kellett volna. Anyja emléke azért gyötörte Winstont, mert az asszony úgy halt meg, hogy szerette őt, amikor ő még nagyon fiatal és önző volt ahhoz, hogy viszontszerethesse, s mert valahogyan - nem emlékezett rá, hogyan - a hűségről alkotott sajátos és megváltoztathatatlan elképzeléséhez ragaszkodva áldozta fel magát. Ilyesmi - ezt tudta - manapság már nem történhet meg. Manapság van félelem, gyűlölet és kín, de nincs magasrendű érzelem, nincsenek mély, bonyolult fájdalmak. Mintha mindez ott tükröződött volna anyja és húga nagy szemében, mikor fölnéztek rá a zöld vízen keresztül, vagy százölnyi mélységből, egyre mélyebbre süllyedve.

Egyszerre csak rövid füvű, rugalmas pázsiton állt. Nyári alkony volt, a nap ferde sugarai bearanyozták a földet. Az elébe táruló táj oly sokszor visszatért álmában, hogy gyakran elgondolkozott: nem látta-e a valóságban is? Mikor ébren volt, Arany Vidéknek nevezte magában. Nyúlrágta hajdani legelő volt, kitaposott ösvény húzódott rajta, s vakondtúrásokkal volt telehintve. A rét túlsó szélén szilfasor állt, a fák ágait gyengéden ringatta a szellő, leveleik sűrű csomói úgy hullámoztak, mint a női haj. Valahol a közvetlen közelben, de a látómezőn kívül, tiszta, lassú sodrású folyó folydogált, és halak úszkáltak a vízbe hajló fűzfák alatt.

A réten át a fekete hajú lány közeledett feléje. Szinte egyetlen mozdulattal tépte le magáról a ruhát, és megvetően félredobta. Teste fehér volt és sima, de nem ébresztett vágyat Winstonban; mindazonáltal mohón bámulta. Elsősorban az a mozdulat keltett benne lenyűgöző csodálatot, amellyel a lány félredobta a ruháját. E mozdulat hanyag bája mintha egy egész kultúrát, egy egész gondolatrendszert semmisített volna meg, mintha Nagy Testvért, a Pártot és a Gondolatrendőrséget mindenestül elsöpörte volna ez az egy pompás kézmozdulat. Ilyen mozdulat is csak a régmúlt időkben volt lehetséges. Winston a "Shakespeare" szóval az ajkán ébredt fel.

A teleképben fülszaggató sípszó harsant, s harminc másodpercig folytatódott ugyanabban a hangmagasságban. Hét óra tizenöt perc volt, a hivatali dolgozók számára a felkelés ideje. Winston kiugrott az ágyból - meztelenül, mert a Külső Párt tagjai csak háromezer ruhaszelvényt kaptak évenként, s egy pizsamáért hatszáz szelvényt kellett volna leadni -, s felvette piszkos trikóját és rövidnadrágját, amely egy széken hevert. Három perc múlva kezdődik a Reggeli Rángatózás. A következő pillanatban erős köhögésroham fogta el. Ez a roham majdnem minden reggel rátört, közvetlenül felkelés után. A köhögés annyira elgyötörte tüdejét, hogy csak akkor jutott újra levegőhöz, ha hanyatt feküdt, és egymás után többször mély lélegzetet vett. Erei kidagadtak az erőlködéstől, s a fekélye égni kezdett.

- Harminc-negyvenes csoport! - vakkantotta egy kellemetlen női hang. - Harminc-negyvenes csoport! Tessék elkészülni! Harminctól negyvenig!

Winston vigyázzállásba vágta magát a telekép előtt, amelyen megjelent egy elég fiatal, csontos, de mégis izmos, kurta ruhába és tornacipőbe öltözött nő.

- Karhajlítás és -nyújtás! - hangzott a vezényszó. - Tessék ütemesen végezni, velem együtt! Egy, kettő, három, négy! Egy, kettő, három, négy! Rajta, elvtársak, egy kis életet belevinni! Egy, kettő, három, négy! Egy, kettő, három, négy!

A köhögésroham okozta fájdalom nem űzte ki teljesen Winston agyából az álom előidézte benyomásokat, de a gyakorlat ritmikus mozdulatai valamennyire felfrissítették. Miközben gépiesen előre- és hátralökte karjait, s elszántan igyekezett arcára erőltetni az élvezetnek azt a kifejezését, amelyet a Reggeli Rángatózás alatt ajánlatos volt mutatni, megpróbálta felidézni kisgyermekkorának homályos időszakát. Rendkívül nehéz volt. Minden, a mi az ötvenes évek vége előtt történt, homályba veszett. Mióta nem voltak írott emlékek, amelyekre támaszkodni lehetett volna, az egyéni élet körvonalai elvesztették élességüket. Tömérdek olyan eseményre is emlékezett az ember, amely minden bizonnyal nem történt meg, emlékezett eseményrészletekre anélkül, hogy képes lett volna a teljes eseményt visszaidézni, s voltak hosszú, üres időszakok, amelyekben semmit sem tudott elhelyezni. Abban az időben minden más volt. Még az országok neve és a formájuk a térképen is más volt. Az Egyes Leszállópályának például nem ez volt a neve akkoriban: Angliának vagy Németországnak nevezték, bár Londont - ebben meglehetősen bizonyos volt Winston - mindig Londonnak hívták.

Winston nem tudott határozottan visszaemlékezni arra, amikor az ország még nem viselt háborút, azt azonban sejtette, hogy gyermekkorát megelőzően elég hosszú békeidőszak lehetett, mert legelső emlékeinek egyike egy mindenkire meglepetésszerűen ható légitámadás volt. Talán akkor történhetett ez, amikor Colchesterre atombomba esett. Magáról a támadásról nem maradtak emlékei, csak arra emlékezett, hogy apja megragadta kezét, s rohantak lefelé, lefelé, lefelé, valahová a föld mélyébe, körbe-körbe egy spirális lépcsőn, amely visszhangzott lábaik alatt, s amelyen végül is annyira kifáradt, hogy nyöszörögni kezdett, s meg kellett állniuk pihenni. Anyja csecsemő húgát cipelte - vagy talán csak egy csomó takarót: Winston nem volt benne biztos, hogy húga megszületett-e már akkor. Végül lejutottak egy lármás, zsúfolt helyre, amelyben földalatti-állomásra ismert.

Mindenféle emberek ültek a köves padlón, sokan pedig szorosan egymáshoz préselődve, egymás fölé helyezett fémágyakon üldögéltek. Winstonnak és szüleinek csak a földön sikerült helyet kapniuk, s a közelükben egy öregember és egy öregasszony ült egymás mellett az egyik ágyon. Az öregember csinos fekete ruhát viselt, és fekete posztósapkát, amelyet hátratolt hófehér karján; arca piros volt, a szeme kék és könnyekkel teli. Ginszaga volt. Mintha izzadság helyett a gin verte ki volna a bőrét, s mintha a szeméből kibuggyanó folyadék is tiszta gin lett volna. De, bár egy kicsit részeg is volt, valamilyen fájdalom is gyötörte, valamilyen mély és elviselhetetlen fájdalom. Winston a maga gyermeki módján felfogta, hogy valami borzasztó, valami megbocsáthatatlan és sohasem orvosolható szörnyűség történhetett vele. Mintha tudta is volna akkor, hogy mi. Valakit, akit az öregember szeretett - talán egyik kis unokáját -, megöltek. Az öregember is csak ezt ismételgette:

"Nem kellett volna bíznunk bennük. Megmondtam, ugyi, mama, megmondtam? Ez lett abból, hogy bíztunk bennük. Mindent előre megmondtam. Nem kellett volna bíznunk a gazemberekben."

De hogy miféle gazemberekben nem kellett volna bízniuk, arra Winston már nem emlékezett.

Körülbelül azóta szüntelenül háború volt, ámbár nem mindig ugyanaz a háború. Winston gyermekkorában néhány hónapig zavaros utcai harcok folytak magában Londonban, egyes részleteire még élénken emlékezett. Teljes lehetetlenség volt azonban feltérképezni az egész időszak hiánytalan történetét, megállapítani, hogy egy adott pillanatban ki ki ellen harcolt, mert sem írott szövegekben, sem élőszóban soha nem történt említés másról, mint mindig csak az éppen folyó háborúról. Jelenleg például, 1984-ben (ha csakugyan 1984 volt) Óceánia Eurázsiával háborúzott, és Keletázsiával volt szövetségben. Sem hivatalos, sem magánmegnyilatkozásokban nem vallották be soha, hogy a három hatalom időnként még másképpen is csoportosult. Pedig - ebben Winston egészen bizonyos volt - Óceánia négy évvel ezelőtt még Keletázsiával volt háborúban s Eurázsiával szövetségben. Ez azonban egy rejtett tudásdarabka volt, amelynek csupán azért lehetett birtokában, mert emlékezete még nem került megfelelő mértékű ellenőrzés alá. A hivatalos álláspont szerint partnercsere sohasem történt. Óceánia Eurázsiával folytat háborút: tehát Óceánia mindig is Eurázsiával folytatott háborút. A pillanatnyi ellenséget mindig ördöginek kellett tekinteni, ebből pedig az következett, hogy sem a múltban, sem a jövőben nem lehet szövetségre lépni vele.

A legszörnyűbb, gondolta talán tízezredszer, miközben kínlódva feszítette hátrafelé vállát (csípőre tett kézzel csavargatta derékból a testét, mert ez a gyakorlat állítólag jót tesz a hátizmoknak), a legszörnyűbb az, hogy mindez igaz is lehet. Az, hogy a Párt belenyúlhat a múltba, és azt mondhatja erről vagy arról az eseményről, hogy sohasem történt meg - ez feltétlenül borzasztóbb, mint akármilyen kínzás vagy halál.

A Párt azt állította, hogy Óceánia sohasem volt szövetségben Eurázsiával. Ő, Winston Smith, tudta, hogy Óceánia igenis szövetségben volt Eurázsiával, méghozzá nem is oly régen: négy évvel ezelőtt. De hol létezett ez a tudás? Csak az ő agyában, az pedig szükség esetén könnyen megsemmisíthető. S ha mindenki elhitte a hazugságot, amelyet a Párt állított - ha minden írott emlék ugyanazt a mesét tartalmazta -, akkor a hazugság bevonult a történelembe, és igazsággá vált. "Aki uralja a múltat - hirdette a Párt jelmondata -, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is." Ám a múlt, változtatható jellege ellenére, sohasem változott. Ami igaz most, az igaz örökkön-örökké. Nagyon egyszerű az egész. Semmi másra nincs szükség, csak arra, hogy szünet nélkül újra meg újra legyőzze az ember az emlékezetét. "Valóságszabályozásnak" nevezték ezt a módszert, újbeszélül: "duplagondol"-nak.

- Pihenj! - vakkantotta az oktatónő, kissé barátságosabban.

Winston leeresztette a karját, és lassan újra teleszívta a tüdejét levegővel. Gondolatai elkalandoztak a duplagondol világának útvesztőiben. Tudni és nem tudni, tudatában lenni a teljes igazságnak s közben gondosan megszerkesztett hazugságokat mondani, egyidejűleg két egymást kizáró vélemény birtokában lenni, tudva, hogy ellentmondnak egymásnak, és mégis hinni mindkettőben, logikát alkalmazni logikával szemben, elutasítani az erkölcs fogalmát, s közben mégis igényt tartani rá, hinni, hogy demokrácia nem is létezhet, s ugyanakkor, hogy a Párt a demokrácia őre, elfelejteni valamit, amikor felejteni kell, aztán ismét emlékezni rá, amikor arra van szükség, majd azonnal ismét elfelejteni, s ezenfelül még ezt a módszert alkalmazni magával a módszerrel szemben is - ez az utóbbi volt a legkörmönfontabb az egészben: tudatosan tudattalanságot előidézni, s aztán megfeledkezni a végbevitt önhipnózisról. Még a "duplagondol" jelentésének megértéséhez is szükség volt a duplagondol alkalmazására.

Az oktatónő ismét vigyázzt vezényelt. - És most lássuk, melyikünk tudja megérinteni a lábujjait! - szavalta lelkesen. - Csípőből, elvtársak, csípőből! Egy-kettő! Egy-kettő…

Winston utálta ezt a gyakorlatot, mert a sarkától a hátgerincéig nyilalló fájdalmat okozott, s gyakran újabb köhögésrohamot idézett elő. Most minderről megfeledkezett. A múltat, gondolta, nem csupán megváltoztatták, hanem teljesen meg is semmisítették. Hogyan lehetne bizonyságot szerezni akár a legnyilvánvalóbb tényekről, ha az embernek semmiféle kútforrása nincs saját emlékezetén kívül? Megpróbált visszaemlékezni rá, hogy mikor hallott először Nagy Testvérről. Valószínűnek tartotta, hogy a hatvanas években, bizonyos azonban nem lehetett benne. A párttörténetben persze úgy szerepelt Nagy Testvér, mint a forradalomnak kezdettől fogva vezetője és őre. Cselekedeteit egyre távolabbi időkbe vetítették vissza, egészen a negyvenes és harmincas évek mesebeli világáig, amikor még kapitalisták kocsikáztak London utcáin, furcsa, cilinder formájú kalappal a fejükön, nagy, fényes autóban vagy üvegfalú hintóban. Nem lehetett tudni, mennyi ebben a legendában az igazság, és mennyi a kitalálás. Winston arra sem tudott visszaemlékezni, hogy mikor jött létre maga a Párt. Úgy rémlett neki, hogy 1960 előtt egyáltalán nem hallotta az Angszoc szót, de lehetséges, hogy óbeszél alakjában - mint Angol Szocializmus -, már korábban is forgalomban volt. Minden homályba veszett. Néha ugyan rá lehetett tapintani egy-egy nyilvánvaló hazugságra. Nem volt igaz például, hogy a Párt találta fel a repülőgépet, mint ahogyan azt a párttörténetben hirdették. Winston emlékezett rá, hogy már gyermekkorában is voltak repülőgépek. De semmit sem lehetett bizonyítani. Nem volt semmire sem bizonyíték. Egész életében csak egyszer volt a kezében egy történelmi tény meghamisításának félre nem érthető dokumentuma. És akkor…

- Smith! - sivította a fülsértő hang a teleképből. - Smith W. 6079! Igen, te! Mélyebbre hajolni! Jobban is meg tudod csinálni! Miért nem igyekszel? Mélyebbre! Így már jobb, elvtársam! Most pihenj az egész csapatnak, és figyeljetek rám!

Winston egész testén hirtelen forró veríték ütött ki. Arca azonban tökéletesen kifürkészhetetlen maradt. Soha nem mutatni félelmet! Soha nem mutatni bosszúságot! Egyetlen szemvillanás elárulhat! Figyelve állt, miközben az oktatónő a feje fölé emelte a karját, és - ha nem is kecses, de figyelemreméltóan ügyes és rugalmas mozdulattal - lehajolt, s ujjai ízületével megérintette lábujjait.

- Így, elvtársak! Ezt szeretném, ha utánam csinálnátok. Figyeljetek meg még egyszer! Harminckilenc éves vagyok, és négy gyermekem van. Nézzetek ide! - Ismét lehajolt. - Láthatjátok, hogy az én térdem nem hajlik be. Mindnyájan utánam csinálhatjátok, ha akarjátok - tette hozzá, mikor fölegyenesedett. -Negyvenöt éves koráig mindenki képes arra, hogy megérintse a lábujjait. Nem lehet meg mindnyájunknak az a kiváltságunk, hogy az első vonalban harcoljunk, de legalább tartsuk magunkat megfelelő kondícióban. Jussanak eszetekbe a malabari fronton harcoló fiaink! S az úszó erődök tengerészei! Gondoljatok arra, mit szenvednek ők! Próbáljuk meg újra! Most már jobb, elvtársam, most már sokkal jobb - tett hozzá bátorítóan, mikor Winstonnak egy heves lábmozdulattal sikerült térdhajlítás nélkül megérintenie a lábujjait, évek óta először.

4

Winston - azzal a mély, öntudatlan sóhajjal, amelytől még a telekép közelsége sem tudta visszatartani, mikor megkezdte napi munkáját - magához húzta a beszélírt, lefújta a port a mikrofonról, és feltette szemüvegét. Aztán kibontott és összecsíptetett négy kis papírhengert, amely az íróasztala jobb felén lévő csőpostakészülékből hullott ki.

A rekesz falain három nyílás volt. A beszélírtól jobbra egy kisebb csőpostanyílás az írott üzenetek számára; balra egy nagyobb az újságok számára; s az oldalfalon, ahol Winstonnak keze ügyébe esett, egy téglalap alakú, dróthálóval védett nagy nyílás. Ez az utóbbi a papírhulladék megsemmisítésére szolgált. Ilyen nyílások ezrével és tízezrével voltak mindenfelé az épületben, nemcsak a szobákban, hanem valamennyi folyosón is, egymástól néhány lépésnyi távolságban. Ki tudja, miért, emlékezetlyukaknak becézték őket. Ha valakinek meg kellett semmisítenie valamilyen dokumentumot, vagy egy papírdarabkát látott heverni valahol, gépies mozdulattal felemelte, a legközelebbi emlékezetlyukhoz vitte, és beledobta; onnan aztán meleg légáram sodorta le az épület mélyében elrejtett óriási kemencékbe.

Winston megvizsgálta a négy kigöngyölített papírdarabkát. Mindegyik csak egy-két soros üzenetet tartalmazott, azon a rövidítésekből álló tolvajnyelven, amely nem volt egészen újbeszél, de bőségesen tartalmazott újbeszél szavakat, s minisztériumi belső használatra szolgált. Ez állt rajtuk:

times 84. 3. 17. nt beszéd tévid helyesbíts

times 83. 12. 19. háromévterv 83 negyedik negyedre nyomdahibás előrejel visszamenőleg helyesbíts

times 84. 2. 14. minibő csokoládéadag tévid helyesbíts

Winston bizonyos elégedettséggel tette félre a negyedik üzenetet. Bonyolult és felelősségteljes feladat volt, s a legjobbnak látszott utolsónak foglalkozni vele. A másik három megszokott anyag volt, bár a második valószínűleg unalmas számlista-bogarászást fog igényelni.

Winston a "régi számok"-at tárcsázta a teleképen, és kérte a Times megjelölt számait. Ezek néhány perc múlva ki is pottyantak a csőpostából. A kapott utasítások olyan cikkekre vagy hírrészletekre vonatkoztak, amelyeket valamilyen okból szükségesnek tartottak megváltoztatni, vagy ahogy hivatalosan kifejezték, helyesbíteni. A Times március 17-i számából például kitűnt, hogy Nagy Testvér előző napi beszédében azt jósolta: a dél-indiai front nyugodt marad, de rövidesen eurázsiai előrenyomulás indul meg Észak-Afrikában. Ehelyett az történt, hogy az eurázsiai főparancsnokság Dél-Indiában indította meg offenzíváját, Észak-Afrikában pedig minden maradt a régiben. Ezért aztán úgy kellett átírni Nagy Testvér beszédében egy szakaszt, mintha azt jósolta volna meg, ami történt. Vagy: a Times december 19-i számában hivatalos becslések jelentek meg a fogyasztási javak különböző kategóriáinak várható termelési eredményeiről 1983 negyedik negyedévében, amely egyúttal a Kilencedik Hároméves Terv hatodik negyedéve volt. A mai számban viszont jelentést tettek közzé a tényleges termelésről, s ebből kiderült, hogy a becslések minden téren tévesek voltak. Winston feladata az volt, hogy a decemberi adatokat a későbbi adatoknak megfelelően helyesbítse. Ami a harmadik üzenetet illeti, az egy nagyon egyszerű tévedésre vonatkozott, amelyet néhány perc alatt helyre lehetett igazítani. Nemrég, februárban a Bőség-minisztérium szavatolta ("kategorikus ígéret" volt rá a hivatalos kifejezés), hogy 1984 folyamán nem fogják csökkenteni a csokoládéadagot. Ám a csokoládéadagot, miként Winston már értesült róla, a hét végén harminc grammról húsz grammra csökkentik. Csak arra volt szükség, hogy az eredeti ígéretet egy figyelmeztetéssel helyesbítse, amely szerint április körül valószínűség szükségessé válik az adag csökkentése.

Miután Winston az első három üzenettel végzett, a beszélírral készült javításokat hozzáfűzte a Times megfelelő példányaihoz, s az újságokat belökte a csőpostába. Aztán, csaknem öntudatlan mozdulattal, összegyűrte az eredeti üzeneteket s a néhány jegyzetet, amelyet munka közben készített, és beejtette az emlékezetlyukba, hogy megsemmisüljenek a lángokban. Azt, hogy mi történik a láthatatlan labirintusban, ahová a csőposták vezetnek, pontosan nem tudta, de általánosságban volt róla fogalma. Mihelyt a Times-ban a szükségessé vált valamennyi javítást végrehajtották és ellenőrizték, a szóban forgó számot újranyomtatták, az eredeti példányt megsemmisítették, és a javított példányt tették a helyére. Ezt az állandó változtatási eljárást alkalmazták nemcsak az újságokban, hanem a könyvekben, folyóiratokban, pamfletekben, plakátokon, röpiratokban, filmeken, hanglemezeken, karikatúrákon és fényképeken is - azaz minden olyan irodalmi vagy dokumentációs anyag esetében, amelynek politikai vagy ideológiai szempontból jelentőség lehetett. A múltat napról napra, sőt szinte percről percre a jelenhez igazították. Ily módon minden olyan jóslatnak a helyességét, amelyet a Párt kinyilatkoztatott, bizonyítékok támasztották alá; nem tűrték, hogy egyetlen olyan hírnek vagy kinyilatkoztatásnak nyoma maradjon, amely ellentétben volt a pillanatnyi követelményekkel. Az egész történelem palimptszeszt volt, amelyet annyiszor vakartak tisztára és írtak újra tele, ahányszor csak szükségessé vált. Ha egyszer már megtörtént, soha többé nem lehetett bebizonyítani, hogy hamisítottak.. Az irattári osztály legnagyobb részlege - sokkal nagyobb, mint amelyikben Winston dolgozott - csak olyan alkalmazottakból állt, akiknek az volt a dolguk, hogy bevonják és összegyűjtsék azokat a könyv- és újságpéldányokat, valamint egyéb dokumentumokat, amelyeket hatályon kívül helyeztek és megsemmisítésre ítéltek. A Times egy-egy számát - a politikai vonalvezetés változása vagy Nagy Testvér rosszul sikerült jóslatai miatt - akár tucatszor is újraírták, s mégis az eredeti keltezés volt rajta; egyetlen olyan példány sem maradt belőle, amely ellentmondhatott volna az újraírt példánynak. A könyveket is újra meg újra bevonták, átírták, s megint kiadták anélkül, hogy utaltak volna rá, hogy valamilyen változtatás történt. Még azok az írott utasítások, amelyeket Winston kapott s végrehajtásuk után mindig megsemmisített, sem állították soha, hogy hamisítani kell, ilyesmit még beléjük magyarázni sem lehetett; mindig csak tévedésekre, elírásokra, nyomdahibákra vagy téves idézetekre hivatkoztak, amelyeket a pontosság érdekében kell helyesbíteni.

De hisz csakugyan szó sincs hamisításról, gondolta Winston, miközben a Bőség-minisztérium számadatait igazította helyre. Pusztán az egyik képtelenséget helyettesítik a másikkal. Annak az anyagnak a legnagyobb része, amellyel foglalkoznia kellett, semmilyen összefüggésben sem volt a valósággal, még olyan összefüggésben sem, amilyet egy hazugság jelent. Az eredeti statisztikák éppúgy a fantázia szüleményei voltak, mint a helyreigazítottak. Az ember gyakran saját maga voltkénytelen kitalálni őket. A Bőség-minisztérium jelentése például a szóban forgó negyedévben száznegyvenötmillió párra becsülte a cipőtermelést. A tényleges termelést viszont most hatvankétmillió párban jelölték meg. Winston, miközben átírta a jelentést, még ezt a számot is lecsökkentette ötvenhétmillióra, hogy lehetővé váljék a megszokott propaganda: az előirányzatot túlteljesítették. Kétségtelen, hogy a hatvankétmillió sem állt közelebb az igazsághoz, mint az ötvenhétmillió vagy a száznegyvenötmillió. Lehetséges, hogy egyáltalán nem is gyártottak cipőt. Még valószínűbb, hogy senki sem tudta, mennyit gyártanak, mert nem is érdekelt senkit a dolog. Köztudomású volt, hogy minden negyedévben csak csillagászati számokban kifejezhető mennyiségű cipőt gyártottak - papíron, s közben Óceánia lakosságának mintegy a fele mezítláb járt. S így volt ez minden feljegyzett ténnyel, akár nagy dologról volt szó, akár kicsiről. Minden beleveszett valami árnyékvilágba, amelyben végül még az évszámok is bizonytalanná váltak.

Winston végigpillantott a termen. A másik oldalon, a vele átellenes rekeszben, egy kicsit túlságosan is precíznek látszó, borostás állú, Tillotson nevű férfi dolgozott serényen, összehajtogatott újsággal a térdén, s száját nagyon szorosan a beszélír mikrofonjához nyomva. Olyan volt az arckifejezése, mintha az, amit mond, csupán az ő és a telekép közös titka volna. Ő is felnézett, s szemüvege ellenségesen villant Winston felé.

Winston alig ismerte Tillotsont, s fogalma sem volt róla, hogy mit dolgozik. Az irattári osztály emberei nem szívesen beszéltek a munkájukról. A hosszú, ablaktalan teremben, amelyben két sor rekesz volt, s amelyben állandóan újságpapír zörgött, s hangok zümmögtek a beszélírokba, majdnem egy tucat ember is dolgozott, akiket Winston még névről sem ismert, jóllehet naponként látta őket, amint ide-oda rohangásztak a folyosókon, vagy a Két Perc Gyűlöleten hadonásztak. Tudta, hogy a szomszédos rekeszben a kis seszínű hajú nő naphosszat csak azon fáradozik, hogy kikeresse és kitörölje a sajtóból azoknak az embereknek a nevét, akiket elgőzösítettek, tehát úgy tekintettek, mintha sohasem léteztek volna. Volt némi humora is a dolognak, hiszen néhány évvel ezelőtt az ő férjét is elgőzösítették. Néhány rekesszel arrább egy Ampleforth nevű szelíd, gyöngéd lelkű, álmodozó teremtés, akinek nagyon szőrös fölei voltak, és meglepően értett a rímekkel és időmértékekkel való bűvészkedéshez, azzal foglalkozott, hogy olyan költemények összekuszált változatait - ezeket "végleges szövegnek" nevezték - hozta létre, amelyek ideológiailag támadhatókká váltak, valamilyen okból azonban meghagyták őket a versgyűjteményekben. S ez a terem mintegy ötvenfőnyi dolgozójával csak egyetlen alcsoport volt, egyetlen sejt az irattári osztály óriási komplexumában. Mögötte, fölötte, alatta még számtalan munkásraj dolgozott, elképzelhetetlenül sok feladaton. Ott voltak az óriási nyomdahelyiségek, számtalan szerkesztővel és tipográfussal, és a fényképhamisítások céljaira berendezett pompás stúdiók. Ott volt a teleképes osztály, mérnökeivel, rendezőivel és színészgárdájával, amelynek tagjait a szerint a különleges szempont szerint válogatták össze, hogy mennyire jártasak a hangok utánzásában. S ott volt a hadseregnyi hivatalnok, akiknek csak az volt a dolguk, hogy összeállítsák a bevonandó könyvek és folyóiratok listáit. Ott voltak a hatalmas raktárak, amelyekben a helyesbített dokumentumokat tárolták, s a rejtett kemencék, amelyekben az eredeti példányokat megsemmisítették. S valahol, teljesen névtelenül, ott működtek az irányító agyak, akik ezt az egészet összehangolták, s kidolgozták azt a politikát, amely szükségessé tette, hogy a múlt bizonyos töredékeit megőrizzék, más darabjait meghamisítsák, egyes részeit pedig egyszerűen eltöröljék.

S az irattári osztály még mindig csak egy részlege volt az Igazság-minisztériumnak, amelynek elsőrendű feladata nem is a múlt újjáalakítása volt, hanem az, hogy elhalmozza Óceánia polgárait újságokkal, filmekkel, kézikönyvekkel, teleképműsorokkal, színdarabokkal, regényekkel - vagyis az elképzelhető mindenfajta tájékoztató, oktatási és szórakoztató anyaggal, a szobroktól a jelszavakig, a lírai költeményektől a biológiai értekezésekig, s a gyermekábécétől az újbeszél szótáráig. A Minisztériumnak nemcsak a Párt sokféle szükségletét kellett kielégítenie, hanem meg kellett ismételnie egész tevékenységét alacsonyabb színvonalon is, a proletariátus kielégítése céljából. Egész sor különleges osztály foglalkozott a proletariátusnak szánt irodalommal, zenével, drámával, vagyis általában a proletariátus szórakoztatásával. Ezek állították elő azokat az értéktelen újságokat, amelyeken sporton, bűnügyeken és horoszkópokon kívül szinte semmi sem volt, az olcsó, hatásvadász regényeket, a nemiségtől csöpögő filmeket és az érzelmes dalokat, amelyeket teljesen gépesített eljárással készítettek, egy "verscsinálónak" nevezett különleges kaleidoszkópféle masina segítségével. Működött itt egy egész szekció - újbeszélül pornószek-nek nevezték -, amely a legalantasabb pornográfia előállításával foglalkozott. Termékeit lepecsételt csomagokban küldték szét, s a rajtuk dolgozó párttagokon kívül egyetlen párttagnak sem volt szabad beléjük pillantani.

Miközben Winston dolgozott, három újabb üzenet potyogott ki a csőpostából, de egyszerű ügyek voltak, s így elintézhette őket, mielőtt még a Két Perc Gyűlölet félbeszakította volna a munkáját. Mikor a Gyűlölet befejeződött, visszatért rekeszébe, levette a polcról az újbeszél szótárát, a beszélírt félretolta, megtörölte a szemüvegét, s nekilátott ma délelőtti legnehezebb feladatának.

Winston számára az életben a legnagyobb élvezetet a munkája jelentette. Igaz, hogy legnagyobbrészt unalmas és gépies munka volt, de akadtak olyan nehéz és bonyolult feladatok is, amelyekben úgy el lehetett merülni, mint valami matematikai probléma mélységeiben - finom hamisítások, amelyeknek a megoldásához semmi más segítség nem volt, csak az Angszoc alapelveinek ismeret és saját elképzelése arról, hogy mit is kellene a Párt óhaja szerint írnia. Winston jól meg tudta oldani az ilyen feladatokat. Néha még a Times teljesen újbeszélül írott vezércikkeinek a helyesbítésével is megbízták. Kigöngyölítette az üzenetet, amelyet az előbb félretett. Így hangzott:

times 83. 12. 3. nt napiparancs közlemény duplaplusznemjó nemszemélyek eml átír felülben utánikt

Óbeszélre így lehetne ezt átültetni:

Nagy Testvér napiparancsának a Times 1983. december 3-i számában megjelent szövege a legnagyobb mértékben nemkielégítő, és nemlétező személyekről is tesz említést. Teljesen át kell írni, és a tervezetet iktatás előtt be kell mutatni a magasabb hatóságnak.

Winston elolvasta a sérelmezett cikket. Nagy Testvér szóban forgó napiparancsa láthatólag egy ÚESZ néven ismert szervezet dicsőítésének volt szánva. Ez a szervezet látta el cigarettával és egyéb élvezeti cikkekkel az úszó erődök tengerészeit. Egy bizonyos Withers elvtársat, a Belső Párt egyik prominens tagját külön is kiemelte a napiparancs, s még kitüntetést is adományozott neki: a Kiváló Munkáért Érdemrend ezüst fokozatát.

Három hónap múlva az ÚESZ-t minden indoklás nélkül hirtelen feloszlatták. Feltehető volt, hogy Withers és munkatársai kegyvesztettek lettek, de az ügyről nem történt említés sem a sajtóban, sem a teleképen. Ez várható is volt, hisz szokatlan lett volna, hogy politikai bűnözőként bíróság elé állítsanak, vagy nyilvánosan vádat emeljenek ellenük. Az emberek ezreire kiterjedő nagy tisztogatások, amelyek során az árulók és gondolatbűnözők nyilvános tárgyalásokon vallották be aljas bűneiket, hogy utána kivégezzék őket, különleges színjátékok voltak, s csak pár évenként fordultak elő. A megszokottabb az volt, hogy azok, akik magukra vonták a Párt haragját, egyszerűen eltűntek, s többé hallani sem lehetett róluk. Soha nem lehetett rájönni, mi történt velük. Winston személyes ismerősei közül - a szüleit nem számítva - mintegy harmincan tűntek el apránként.

Winston gyengéden megcirógatta az orrát egy papírcsíptetővel. Az átellenes rekeszben Tillotson elvtárs még mindig titkolózva lapult beszélírja fölé. Egy pillanatra fölemelte fejét: megint az az ellenséges szemüvegvillanás. Winston eltűnődött rajta, hogy vajon Tillotson elvtárs nem ugyanazon feladattal foglalkozik-e, amelyikkel ő. Egyáltalán nem volt lehetetlen. Egy ilyen rafinált munkadarabot nem bízhattak egyetlenegy személyre; másfelől azonban egy bizottságra sem bízhatták, mert ez nyílt bevallása lett volna a hamisítás tényének. Nagyon valószínű, hogy egyidejűleg legalább egy tucatnyi ember dolgozik most annak a megfogalmazásán, hogy mit is mondott annak idején Nagy Testvér. S aztán majd valamelyik vezérkoponya a Belső Pártból kiválasztja az egyik fogalmazványt, esetleg átjavítja, elindítja a cikkel kapcsolatos utalások ugyancsak szükségessé váló helyesbítésének bonyolult folyamatát, s végül a kiválasztott hazugságból maradandó tény lesz, igazsággá válik.

Winston nem tudta, miért lett Withers kegyvesztett. Lehet, hogy korrupció vagy hatáskörtúllépés miatt. Lehet, hogy csak azért, mert Nagy Testvér meg akart szabadulni egy túlságosan népszerű alárendeltjétől. Esetleg elhajló tendenciákkal gyanúsították meg Witherst, vagy valakit, aki közel állt hozzá. Vagy talán - s ez volt a legvalószínűbb - egyszerűen csak azért történt az egész, mert a tisztogatások és az elgőzösítések elengedhetetlen tényezői a kormányzás mechanizmusának. Az egyetlen konkrétumot a "nemszemélyek eml" szavakban lehetett megtalálni, amelyek azt jelentették, hogy Withers már halott. Nem minden letartóztatott esetében kellett feltétlenül erre gondolni. A letartóztatottakat néha szabadon bocsátották, mielőtt kivégezték volna őket. Néha egyes személyek, akiket már rég halottnak hitt mindenki, mintegy kísértetként felbukkantak valamelyik nyilvános tárgyaláson, s emberek százait keverték bajba tanúvallomásaikkal, mielőtt újból eltűntek volna, ezúttal csakugyan örökre. Winston úgy döntött, hogy ebben az esetben nem lesz elég Nagy Testvér beszédének irányát egyszerűen csak megfordítani. Jobb lesz olyasmit kitalálni, ami a beszéd eredeti tárgyával egyáltalán nem függ össze.

Átalakíthatta volna a beszédet az árulók és gondolatbűnözők szokásos megbélyegzésévé, ez azonban nagyon is feltűnő lett volna. Valami háborús győzelmet, a Kilencedik Hároméves Tervvel kapcsolatos túltermelési sikert kitalálni: nagyon is bonyolulttá tehette volna a vele járó helyesbítési munkákat. Olyasmire volt szükség, ami tisztára a fantázia szüleménye. Hirtelen megjelent az agyában, szinte teljesen készen, egy bizonyos Ogilvy elvtársnak a képe, aki nemrég esett el a háborúban, hősökhöz méltó körülmények között. Többször előfordult, hogy Nagy Testvér valamelyik egyszerű, közembersorban lévő párttag emlékének szentelte napiparancsát, s életét és halálát követésre méltó példaként magasztalta. Ezúttal Ogilvy elvtársról fog megemlékezni. Igaz ugyan, hogy Ogilvy elvtárs sohasem létezett, néhány sornyi nyomtatott szöveg és egypár hamisított fénykép azonban egykettőre létrehozza.

Winston gondolkozott egy darabig, aztán magához húzta a beszélírt, és diktálni kezdett közismert stílusában. Ez a stílus katonás és ugyanakkor pedáns volt, és elég könnyen lehetett utánozni, főleg azért, mert megszokott fogása volt, hogy kérdéseket tett fel, s rögtön felelt is rájuk. ("Mire tanít bennünket ez a tény, elvtársak? Arra tanít - s ez egyben az Angszoc alapelveinek egyike is -, hogy…" stb. stb.)

Ogilvy elvtárs már hároméves korában csak dobbal, játék géppisztollyal és helikoptermodellel volt hajlandó játszani. Hatéves volt, amikor - a szokottnál egy évvel korábban, mert kivételesen megengedték neki - belépett a Kémek közé, s kilencéves korára őrsvezető lett. Tizennégy éves korában feljelentette nagybátyját a Gondolatrendőrségnél, miután kihallgatott egy beszélgetést, amelyben véleménye szerint bűnös tendenciák voltak. Tizenhét éves korában az Ifjúsági Nemiségellenes Szövetség kerületi szervezője lett. Tizenkilenc éves korában egy kézigránátot tervezett, amelyet a Béke-minisztérium el is fogadott, miután kipróbálása alkalmával harmincegy eurázsiai foglyot pusztított el egy csapásra. Huszonhárom éves korában hősi halált halt. Ellenséges harci gépek vették üldözőbe, mikor az Indiai-óceán fölött repült fontos levelekkel; nehezéknek testére kötötte géppuskáját, és a helikopterből a tengerbe vetette magát levelestül, mindenestül - olyan halála volt, mondotta Nagy Testvér, hogy lehetetlen irigység nélkül gondolni rá. Nagy Testvér hozzáfűzött meg néhány megjegyzést Ogilvy elvtárs tiszta életéről és egyeneslelkűségéről. Megtartóztatta magát az alkoholtól, és egyáltalán nem dohányzott, a tornateremben töltött napi egy órán kívül más szórakozása nem volt, s nőtlenségi fogadalmat tett, mert úgy vélte, hogy a házasság és a család gondja nem egyeztethető össze a napi huszonnégy órás kötelességteljesítéssel. Az Angszoc alaptételein kívül más beszédtárgyat nem ismert, s életének célja az eurázsiai ellenség megsemmisítése s a kémek, szabotőrök, gondolatbűnözők és általában az árulók leleplezése volt.

Winston habozott, hogy vajon kitüntesse-e Ogilvy elvtársat a Kiváló Munkáért Érdemrenddel is; végül úgy döntött, hogy nem tünteti ki, mert ez egy csomó további utánjárást és helyesbítést tenne szükségessé.

Még egyszer rápillantott az átellenes rekeszben dolgozó riválisára. Szinte teljes bizonyossággal érezte, hogy Tillotson ugyanennek a feladatnak a megoldásán buzgólkodik. Arra nem volt mód, hogy megtudja, melyikük verzióját fogadják majd el, de mélységesen meg volt győződve róla, hogy az övé lesz az. Ogilvy elvtárs, aki egy órával előbb még képzeletben sem létezett, mostanra valóság lett. Különös érzés volt, hogy halott embereket tud teremteni, de élőket nem. Ogilvy elvtárs, aki sohasem létezett a jelenben, most létezik a múltban, s ha egyszer a hamisítás ténye feledésbe merül, éppoly hitelesen s éppolyan bizonyítékok alapján fog létezni, mint Nagy Károly vagy Julius Caesar.

5

Az alacsony mennyezetű kantinban, mélyen a föld alatt, az ebédre várók sora lassan döcögött előre. A terem már nagyon zsúfolt volt, s elviselhetetlenül zajos. A pulton lévő rostély felől gulyásszag terjengett, savanykás, fémes szaggal keveredve, de nem tudta teljesen elnyomni a Győzelem-gin bűzét. A terem szemközti falán egy kis bár volt, csak egy kis lyuk a falban, ahol jó nagy adag gint lehetett venni tíz centért.

- Éppen téged kereslek - szólalt meg egy hang Winston háta mögött.

Winston megfordult. Syme volt az, a barátja, aki a kutatási osztályon dolgozott. Igaz, hogy a "barát" nem éppen a helyes kifejezés. Mostanában nincsenek az embernek barátai, hanem elvtársai vannak; mégis: van néhány elvtárs, akiknek a társasága kellemesebb, mint másoké. Syme nyelvész volt, az újbeszél specialistája, annak a nagy sereg szakértőnek az egyike, akik az újbeszél szótárának tizenegyedik kiadásán dolgoztak. Kicsi ember volt, alacsonyabb, mint Winston, sötét hajjal és nagy, kidülledő szemekkel, amelyek egyszerre voltak szomorkásak és gunyorosak, s az ember úgy érezte, ha Syme-mal beszélt, mintha ezek a szemek közvetlen közelről fürkészték volna az arcát.

- Meg akartam kérdezni, hogy sikerült-e szerezned borotvapengét - közölte.

- Nem sikerült! - felelte Winston gyorsan, mintha bűnösnek érezné magát. - Mindenfelé próbáltam, de sehol sincs egy darab se.

Mindenki folyton borotvapenge után érdeklődött. Valójában volt neki még két használatlan pengéje félretéve. Hónapok óta pengehiány volt. Mindig akadt valamilyen szükségleti cikk, amit nem lehetett kapni a Párt boltjaiban. Néha gomb nem volt vagy stoppolópamut, néha meg cipőfűző; jelenleg borotvapenge. Csak úgy lehetett hozzájutni, ha egyáltalán hozzá lehetett jutni, hogy az ember többé vagy kevésbé titokban a "szabad" piacon szerzett magának.

- Hat hete ugyanazt a pengét használom - tette hozzá képmutatóan.

A sor megint döccent egyet előre. Amint megálltak, ismét szembefordult Syme-mal. Mindketten leemeltek egy-egy zsíros fémtálcát a pult szélén álló tálcaoszlopról.

- Megnézted este a hadifoglyok akasztását? - kérdezte Syme.

- Dolgoztam - felelte Winston közömbösen. - Bizonyára bemutatják majd a moziban.

- Nagyon tökéletlen pótlék - állapította meg Syme.

Gunyoros pillantása végigfürkészte Winston arcát. Mintha ezt mondta volna a szeme "Ismerlek, keresztüllátok rajtad, nagyon jól tudom, miért nem nézted meg a hadifoglyok akasztását." A maga értelmiségi módján Syme megszállott vonalas volt. Kellemetlenül kérörvendő elégtételérzéssel szokott beszélni az ellenség falvai ellen intézett helikoptertámadásokról, a gondolatbűnözők tárgyalásairól és vallomásairól, a Szeretet-minisztérium celláiban végrehajtott kivégzésekről. Meglehetősen nehéz volt eltéríteni az ilyen témáktól, és az újbeszél aspektusaiba belebonyolítani, amelyekről szakértelemmel és érdekesen tudott beszélni. Winston egy kissé félrefordította a fejét, hogy kikerülje a nagy, sötét szemek kutató pillantását.

- Sikerült akasztás volt - tért vissza Syme esti emlékeihez. - Véleményem szerint elrontják az egészet, ha összekötik a lábukat. Szeretem látni, ahogy rugdalóznak. S főleg a végét, amikor szép kékek lesznek. Főleg ez a része érdekel.

- Következő! - ordította a fehér köpenyes kiszolgáló proli, kezében a merőkanállal.

Winston és Syme a rostély mellé lökte tálcáját. Mindkettőre gyorsan ráhajigálták az egyenebédet: fémtálkában pirosas-szürke gulyás, egy darab kenyér, egy cikk sajt, egy bögre Győzelem-feketekávé és egy szacharintabletta.

- Ott egy üres asztal, az alatt a telekép alatt - mondta Syme. - Útközben szedjünk fel egy adag gint.

A gint fületlen porceláncsészékben szolgálták fel. Keresztültörtettek a zsúfolt termen, s letették tálcáikat a fémtetejű asztalra, amelynek egyik sarkára valaki kilöttyintett egy adag gulyást. Mocskos lében úszó keverék volt, mintha valaki kihányta volna. Winston felemelte a porceláncsészét, egy pillanatig habozott, aztán összeszedte magát, és lenyelte az olajízű folyadékot. Mire kipislogta szeméből a könnyeket, hirtelen éhséget érzett. Teli kanállal kezdte nyelni a gulyást, amely vizenyős volt, s valami szivacsos, rózsaszínű anyagból készült darabkák úszkáltak benne. Valószínűleg mesterséges húsdarabok. Egyikük sem szólalt meg, míg ki nem kanalazták a tálkákat. A Winstontól balra, egy kissé a háta mögött álló asztalnál közben valaki gyorsan és szünet nélkül beszélt; kellemetlen hadarása majdnem olyan volt, mint a kacsahápogás, s a teremben uralkodó hangzavarból is élesen kihallatszott.

- Hogy haladtok a szótárral? - kérdezte Winston jó hangosan, hogy túlharsogja a lármát.

- Lassan - felelte Syme. - Én éppen a melléknevekkel foglalkozom. Lenyűgöző feladat.

Az újbeszél említésére rögtön felragyogott. Félretolta tálkáját, s egyik jól ápolt kezében a kenyérrel, másikban a sajttal keresztülhajolt az asztalon, hogy ne kelljen ordítania.

- A tizenegyedik kiadás a végleges kiadás lesz - jelentette ki. - Végső formájába öntjük a nyelvet, abba a formába, amilyen akkor lesz, amikor már senki se fog már más nyelvet beszélni. Ha befejeztük a munkát, a hozzád hasonló embereknek újra kell majd tanulniuk beszélni. Persze azt hiszed, fogadni mernék ár, hogy a mi fő feladatunk az, hogy új szavakat találjunk ki. Pedig szó sincs róla! Mi pusztítjuk a szavakat - mindennap tömegével, százszámra. Letisztítjuk a nyelvet a csontjáig. A tizenegyedik kiadásban egyetlen olyan szó sem lesz, amelynek 2050-ig el kell avulnia.

Mohón beleharapott a kenyérbe, teli szájjal nyelt néhányat, aztán tovább beszélt, a tudósokra jellemző szenvedéllyel. Keskeny, sötét arca átszellemült, szeme elvesztette gunyoros kifejezését, s szinte álmodozóvá vált.

- Gyönyörű dolog ez a szópusztítás. Persze az igék és a melléknevek közt végezzük a legnagyobb irtást, de a főnevek százait is teljes joggal kiirthatjuk. S nemcsak a rokon értelműeket, hanem az ellentétes értelműeket is. Mert ugyan miféle létjogosultsága van egy olyan szónak, amelyik pusztán csak egy másik szónak az ellentéte? Vegyük például a "jó" szót. Ha egyszer van egy olyan szavunk, mint a "jó", ugyan mi szükség olyan szóra is, hogy "rossz"? A "nemjó" éppen olyan megfelelő, sőt megfelelőbb, mert a "jó" tökéletes ellentéte, míg a másik szó nem az. Ha pedig a "jó" nyomatékosabb kifejezésére van szükség, mi értelme annak, hogy egész csomó olyan, teljesen haszontalan szót használjunk, mint például a "kitűnő", a "ragyogó" meg a többi hasonló? Ezeknek a jelentését tökéletesen fedi a "pluszjó", vagy a "duplapluszjó", ha még fokozottabb értelmére van szükségünk. Persze már most is használjuk ezeket a szóalakokat, de az újbeszél végleges változatában csak ezek lesznek meg. A végén a jóság és a rosszaság egész fogalomkörét ki fogja fejezni hat szó - azazhogy igazában egyetlenegy szó. Fel bírod fogni ennek a szépségét, Winston? Persze az egész N. T. ötlete volt eredetileg - tette hozzá mintegy utógondolatként.

Winston arcán fanyar lelkesedésféle suhant át Nagy Testvér említésére. Mindazonáltal Syme rögtön felfedezett bizonyos hiányosságot Winston elragadtatásában.

- Nem értékeled kellőképpen az újbeszélt, Winston - állapította meg majdnem szomorúan. - Ha újbeszélül írsz is, még mindig óbeszélül gondolkodol. Olvastam egyszer-másszor azokat a cikkeket, amelyeket a Times-ba írtál. Elég jók, de fordítások. Magadban többre becsülöd az óbeszélt, minden bizonytalanságával, haszontalanságával és jelentésbeli homályosságával együtt. Képtelen vagy méltányolni a szavak elpusztításának szépségét. Tudod-e, hogy az újbeszél az egyetlen nyelv a világon, amelynek a szótára évről évre vékonyabb?

Winston persze tudta ezt. Mosolygott - remélte, hogy rokonszenvezően mosolyog -, ugyanis nem mert beszélni. Syme megint harapott egyet a sötét színű kenyérből, gyorsan megrágta, aztán folytatta:

- Nem érted, hogy az újbeszélnek az a célja, hogy a gondolkodás területét szűkítsük: A végén betű szerint lehetetlenné fogjuk tenni a gondolatbűnt, mert nem lesznek szavak, amelyekkel elkövethető lenne. Minden fogalmat, amelyre egyáltalán szükség lesz, egyetlen szóval fogunk kifejezni, s ennek az egy szónak a jelentése szigorúan meg lesz határozva. Valamennyi fölösleges jelentését el fogjuk törölni és felejteni. Már a tizenegyedik kiadásban sem vagyunk messze ettől. De a folyamat még sokáig folytatódni fog, az után is, hogy te meg én halottak leszünk. Minden évben kevesebb szó, s a gondolkodás területe mindig kisebb valamivel. Persze már most sincs ok vagy mentség gondolatbűn elkövetésére. Pusztán csak önfegyelem, valóságszabályozás kérdése az egész. De a végén még erre sem lesz szükség. A Forradalom akkor fejeződik majd be, mikor a nyelv tökéletessé válik. Újbeszél egyenlő Angszoc, és Angszoc egyenlő újbeszél - tette hozzá valami rajongó önelégültséggel. - Eszedbe jutott már, Winston, valaha is, hogy legkésőbb 2050-től kezdve egyetlen ember sem lesz, aki megértene egy olyan beszélgetést, amilyet például most folytatunk?

- Kivéve… - kezdte Winston habozva, s aztán abba is hagyta a mondatot.

A nyelve hegyén volt, hogy "kivéve a prolikat", de nem mondta ki, mert attól tartott, hogy megjegyzése esetleg eretnekségnek tűnik. Syme azonban megsejtette, hogy mit akart mondani.

- A prolik nem emberek - jelentette ki hanyagul. - 2050-től kezdve, sőt valószínűleg már hamarább, alapjában véve senki sem fogja ismerni az óbeszélt. A múlt egész birodalmát elpusztítjuk. Chaucer, Shakespeare, Milton, Byron - csak újbeszél változatban léteznek majd, ami azt jelenti, hogy nemcsak más lesz írásaik érelme, mint ma, hanem éppen az ellenkezője lesz. Még a pártirodalom is megváltozik. Sőt: a jelszavak is megváltoznak. Hogyan is lehetne megtartani egy olyan jelszót például, mint "a szabadság: szolgaság", ha egyszer a szabadság fogalmát is eltöröltük? A gondolkodás maga is teljesen más lesz. Ténylegesen nem is lesz gondolkodás a mai értelemben. A párthűség nem gondolkodást jelent. Azt jelenti, hogy nincs szükség gondolkodásra. Párthűség egyenlő: tudattalanság.

Csak idő kérdése, és Syme-ot elgőzösítik, gondolta Winston hirtelen mély meggyőződéssel. Túlságosan intelligens. Túlságosan világosan lát, és nagyon is nyíltan beszél. A Párt nem szereti az ilyen embereket. Előbb-utóbb eltűnik. Az arcára van írva a sorsa.

Winston végzett a kenyerével és a sajtjával. Egy kissé oldalt fordult a széken, hogy megigya kávéját. A balja felőli asztalnál az éles hangú férfi még mindig könyörtelenül szónokolt. Áldozata egy fiatal nő volt, talán a titkárnője, háttal ült Winstonnak, s láthatólag lelkesen helyeselt mindent, amit a férfi mondott. Winston néha elkapta a nő egy-egy megjegyzését, olyasmit, hogy: "Annyira igaza van, teljesen egyetértek önnel", fiatalos és elég ostoba hangja volt. De a másik hang egy pillanatra sem hallgatott el, még akkor sem, amikor a lány beszélt. Winston látásból ismerte a férfit, de csak annyit tudott róla, hogy az irodalmi osztályon dolgozik valamilyen fontos beosztásban. Izmos nyakú, széles szájú, harminc év körüli férfi volt. Fejét egy kissé hátravetette, s mivel olyan szögben ült, hogy szemüvegén megtört a fény, Winston a szeme helyén csak üres korongot látott. Majdnem ijesztően hatott, hogy a száján kiömlő hangáradatból szinte egyetlen szót sem lehetett tisztán kivenni. Még amikor elkapott is Winston egy-egy frázist - "a goldsteinizmus tökéletes és végleges kiküszöbölése" -, az is olyan sebesen s szinte egy tömbben bukott ki a szájából, mint valami szilárd öntvénydarab. Egyébként csak zörej volt az egész, háp-háp-hápogás. És mégis: bár egyáltalán nem lehetett érteni, hogy mit mond, semmi kétség nem lehetett mondanivalójának lényege felől. Lehet, hogy Goldsteint gyalázta, és szigorúbb megtorlást követelt a gondolatbűnözők és szabotőrök ellen; lehet, hogy az eurázsiai hadsereg kegyetlenkedését ítélte el; lehet, hogy Nagy Testvért vagy a malabari front hőseit magasztalta - lényegében mindegy volt. Akármi volt szónoklata tárgya, afelől bizonyos lehetett az ember, hogy minden szava merő párthűség, tiszta Angszoc. Winstonnak az a különös érzése volt, miközben a szem nélküli arcot és a sebesen fel-le mozgó állkapcsot figyelte, hogy ez az alak nem is emberi lény, hanem valami báb. Nem az agy beszélt e férfiból, csak a gégefő. A száján kiömlő anyag szavakból állt, mégsem volt igazi beszéd, csak öntudatlanul előidézett zörej, mint a kacsahápogás.

Syme egy pillanatra hallgatásba merült, s kanala nyelével mintákat rajzolt a mocskos lébe. A másik asztaltól tovább áradt feléjük a körülöttük uralkodó hangzavarban is könnyen hallható kacsahápogás.

- Van egy szó az újbeszélben - szólalt meg Syme -, nem tudom, ismered-e: kacsabeszél, azaz kacsa módra hápog. Egyike azoknak az érdekes szavaknak, amelyeknek két ellentétes értelmük van. Ha ellenfélre mondjuk, gyalázás; ha valaki olyanra, akivel egy nézeten vagyunk, dicséret.

Feltétlenül elgőzösítik, gondolta Winston. Valami szomorúságfélét érzett, amikor erre gondolt, pedig nagyon jól tudta, hogy Syme lenézi, és egy kicsit utálja is őt, s mégis képes volna gondolatbűnözőként feljelenteni, ha okot találna rá. Valahogy nagyon furcsán állt a dolog Syme-mal. Valami hiányzott belőle: a diszkréció, a tartózkodás, az a bizonyos életmentő ostobaság. Nem lehetett azt állítani róla, hogy nem párthű. Hitt az Angszoc elveiben, imádta Nagy Testvért, örvendezett a győzelmeknek, gyűlölte az eretnekeket, méghozzá nemcsak hogy őszintén, hanem olyan nyugtot nem ismerő buzgalommal, olyan naprakész tájékozottsággal, amellyel egy közönséges párttag nem rendelkezhetett. De állandóan valami tisztátalan légkör lengedezett körülötte. Olyan dolgokat mondott, amilyeneket jobb lett volna nem mondania, túlságosan sok könyvet olvasott, s a Gesztenyefa kávéházba járt, festők és muzsikusok tanyájára. Nem tiltotta törvény, még íratlan törvény sem, a Gesztenyefa kávéház látogatását, mégis valahogy baljóslatú hely volt. A Párt egykori, diszkreditált vezetői is idejártak, mielőtt véglegesen eltisztogatták őket. A szóbeszéd szerint maga Goldstein is látogatta a kávéházat, évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Syme sorsát nem volt nehéz megjósolni. S mégis, kétségbevonhatatlan tény, hogy ha Syme megsejtené, akár csak három másodpercre is, Winston titkos gondolatainak természetét, azonnal beárulná a Gondolatrendőrségnél. Ami azt illeti, akárki más is így cselekednék, de Syme mindenkinél inkább. A buzgalom azonban nem elég. Párthűség egyenlő: tudattalanság.

Syme felnézett. - Jön Parsons - állapította meg.

Mintha még az is benne lett volna a hanghordozásában, hogy "az az átkozott hülye". Parsons, Winston lakótársa a Győzelem-tömbben, valóban feléjük törtetett a termen keresztül. Kövér, középtermetű, szőke hajú, békaarcú férfi volt. Harmincöt éves korára már hájgyűrűk keletkeztek a nyakán és a derekán, a mozgása azonban még fürge és fiús volt. Egész megjelenése olyan volt, mint egy nagyra nőtt kisfiúé, úgyhogy jóllehet az előírásos overallt viselte, az embernek az volt az érzése, hogy a Kémek kék rövidnadrágjába, szürke ingébe és piros nyakkendőjébe van öltözve. Aki maga elé képzelte őt, gödrös térdeket és kövér alsókarokat látott maga előtt, amelyeken vissza van tűrve az ing ujja. S Parsons valóban mindig újra felvette a rövidnadrágot, ha egy közös kirándulás vagy valamilyen egyéb testedzési tevékenység ürügyet adott rá. Kedélyes "Hahó! Hahó!" kiáltásokkal üdvözölte Winstonékat, s leült az asztalukhoz, átható izzadságszagot árasztva magából. Mindenfelé nedvességcseppek gyöngyöztek piros arcán. Izzadóképessége rendkívüli volt. Ha a Közösségi Központban asztaliteniszezett, mindig meg lehetett állapítani ezt valamelyik ütő nyelének a nedvességéről. Syme előhúzott egy papírszalagot, amelyre hosszú sor szó volt írva, s tintaceruzával a kezében tanulmányozni kezdte.

- Nézd csak, még ebédidő alatt is dolgozik - bökte oldalba Winstont Parsons. - Ez aztán a buzgóság, mi? Mi az ott előtted, öregfiú? Gondolom, olyasmi, ami nekem túlságosan is magas. Tudod, miért vadászom rád, Smith, öregfiú? Azért a felajánlásért, amit elfelejtettél megadni.

- Miféle felajánlásról van szó? - kérdezte Winston, automatikusan a pénze után nyúlva. A fizetéseknek körülbelül a negyedrésze már eleve önkéntes felajánlásokra volt szánva, s annyi ilyen volt, hogy nehezen lehetett eligazodni köztük.

- A Gyűlölet Hetére. Tudod, a házak közötti verseny… A mi házunkban én gyűjtök. Rendkívüli erőfeszítést végeztem, hogy minél nagyszerűbben nézzünk ki. Mondhatom, nem az én hibám lesz, ha nem az öreg Győzelem-tömb zászlódísze lesz a leggazdagabb az egész utcában. Két dollárt ígértél.

Winston előkapart és átadott két gyűrött, mocskos bankjegyet. Parsons beírta egy kis noteszbe, a műveletlen emberekre jellemző gondos kézírással.

- Hogy el ne felejtsem, öregfiú - jegyezte meg közben, - hallom, hogy az én kis ördögfiókám rád lőtt tegnap a gumipuskával. Alapos szidást kapott érte. Megmondtam neki, hogy elveszem a gumipuskáját, ha még egyszer ilyesmit csinál.

- Semmiség az egész - felelte Winston.

- No igen, hogy is mondjam csak, a megfelelő szellemről tanúskodik az eset, mi? Pajkos kis ördögök mindketten, de milyen ügybuzgók! Minden gondolatuk a Kémeké, no meg persze a háborúé. Tudod, mit csinált a kislányom a múlt szombaton, mikor a csapatuk kirándult Berkhamstedbe? Két másik kislánnyal megszökött a többitől, és egész délután egy idegen embert követtek. Két óra hosszat voltak a nyomában, árkon-bokron át, s mikor aztán Amershembe érkeztek, átadták az őrjáratnak.

- De miért? - kérdezte Winston kissé megütközve.

Parsons diadalmasan folytatta:

- A kölyköm bizonyos benne, hogy valamilyen ellenséges ügynök volt - lehet például, hogy ejtőernyővel dobták le. De most jön a csattanó, öregfiú! Mit gondolsz, mi keltette fel elsősorban a gyanúját? Észrevette, hogy valami furcsa cipőt visel, azt mondja, eddig még soha senkin sem látott ilyen cipőt. Ebből következtetett arra, hogy az illető idegen. Elég agyafúrt okoskodás egy hétéves kölyöktől, mi?

- S mi történt azzal az emberrel? - kérdezte Winston.

- Ó, azt nem tudom. De egyáltalán nem volnék meglepve, ha… - S Parsons olyan mozdulatot tett, mintha puskával célozna, és csettintett a nyelvével, a durranást jelképezve.

- Remek - állapította meg Syme szórakozottan, anélkül, hogy felnézett volna a papírjáról.

- Persze, nem kockáztathatunk semmit - helyeselt Winston is kötelességszerűen.

- Magától értetődik, hiszen háború van - állapította meg Parsons.

Mintha csak ezt a megállapítást támasztaná alá, harsonaszó hangzott fel az éppen a fejük fölött lévő teleképen. Ezúttal azonban mégsem győzelmi hadijelentést olvastak be, hanem csak a Bőség-minisztérium egyik közleményét.

- Elvtársak! - kiáltotta egy lelkes, fiatal hang. - Figyelem, elvtársak! Nagyszerű híreink vannak a számotokra! A termelés frontján megnyertük a csatát! A fogyasztási cikkek kategóriájának termeléséről most összeállított jelentések azt mutatják, hogy az életszínvonal legalább húsz százalékkal emelkedett az elmúlt év folyamán. Ma reggel egész Óceániában hatalmas arányú spontán örömnyilvánításokra került sor, a dolgozók kivonultak a gyárakból és hivatalokból, és zászlódíszes felvonulásokkal fejezték ki hálájukat Nagy Testvér iránt az új, boldog életért, amelyet az ő bölcs vezetésének köszönhetünk. Íme, néhány adat a jelentésekből! Élelmiszerek…

"A mi új, boldog életünk" frázisa gyakran elhangzott. Főleg a Bőség-minisztériumnak volt kedvenc szólama. Parsons, akinek figyelmét megragadta a harsonaszó, félig áhítatos ünnepélyességgel, félig tiszteletteljesen unatkozva figyelt. Nem nagyon tudta követni a számokat, annak azonban tudatában volt, hogy ezek a számok valamiképpen okot szolgáltatnak az elégedettségre. Előhúzott egy óriási, mocskos pipát, amely félig volt töltve elszenesedett dohánnyal. A heti százgrammos dohányadagból csak ritkán lehetett teljesen megtölteni a pipát. Winston egy Győzelem-cigarettát szívott, amelyet nagy gonddal vízszintesen tartott az ujjai közt. A következő adagot csak másnap lehetett kiváltani, s már csak négy cigarettája volt. Pillanatnyilag elzárta fülét a távolabbi zajok elől, és a teleképből áradó zagyvaságra figyelt. Kiderült, hogy hálatüntetéseket rendeztek Nagy Testvérnek a csokoládé-fejadag heti húsz grammra való emeléséért is. Pedig csak tegnap jelentették be, gondolta, hogy az adagot heti húsz grammra csökkentették. Lehetséges volna, hogy ezt is beveszik az emberek, alig huszonnégy óra múlva? Igen, bevették. Parsons könnyen bevette, egy állat ostobaságával. A másik asztalnál ülő szem nélküli teremtmény fanatikusan és szenvedélyesen vette be, égve a dühös vágytól, hogy kinyomozzon, feljelentsen és elgőzösíttessen mindenkit, aki meg merné említeni, hogy a múlt héten harminc gramm volt a fejadag. Syme - valamivel bonyolultabb módon, amelyben a duplagondol is benne foglaltatott - szintén bevette. Ő, Winston lenne hát az egyetlen, akinek még van emlékezőtehetsége?

A telekép tovább ontotta a mesébe illő statisztikai adatokat. Az előző évihez képest több volt az élelem, több a ruha, több a ház, több a bútor, több az edény, több a tüzelő, több a hajó, több a helikopter, több a könyv, több a csecsemő - minden több volt, csak a betegség, a bűn és az őrület nem. Évről évre és percről percre mindenki és minden szélsebesen növekedett. Mint Syme az előbb, most Winston fogta a kanalát, és bemártva az asztalon végigfolyt sápadt színű húslébe, hosszú vonalakat huzigált vele. Rosszkedvűen töprengett az élet anyagi minőségén. Mindig ilyen volt vajon, amilyen most? Mindig ilyen íze volt az ételnek, mint most? Körülnézett a kantinban. Alacsony, zsúfolt terem, falai mocskosak a tömérdek emberi test érintésétől; lepusztult fémasztalok és -székek, olyan szorosan egymás mellé rakva, hogy az asztaloknál ülők könyöke összeér; görbe kanalak, töredezett szélű tálcák, durva fehér csészék; mindennek a felülete zsíros, minden repedésben piszok; és a rossz gin, rossz kávé, fémízű gulyás és mocskos ruhák összekeveredett, savanykás szaga. Az ember gyomra és bőre mintha örökké tiltakozna; mindig az az érzése, hogy megfosztották valamitől, amihez pedig joga volna. Az kétségtelen, hogy nem volt olyan emléke, amely a mostani állapottól nagyobb mértékben különbözött volna. Ameddig csak vissza tudott emlékezni, sohasem volt elég ennivaló, soha senkinek sem volt olyan harisnyája vagy alsóruhája, amely ne lett volna tele lyukakkal, a bútorok mindig lepusztultak és töröttek, a szobák mindig rosszul fűtöttek, a fölalatti vasutak mindig zsúfoltak voltak, a házak darabokra hullóban, a kenyér sötét színű, a tea ritkaság, a kávé mocsokízű, a cigaretta nem elég - semmi sem elég, és semmi sem olcsó, kivéve a szintetikus gint. Igaz ugyan, hogy mindig minden rosszabb, ha a test elöregszik, mégis: az, hogy az ember undorodik a sok kényelmetlenségtől, a végtelen telektől, attól, hogy mindig ragadós a harisnyája, hogy a lift sohasem működik, a víz hideg, a szappan homokos, a cigaretta szétesik, s az ételeknek olyan ördögien rossz ízük van, nem annak a jele-e, hogy a dolgok természetes rendje nem ez lenne? Hogyan is érezhetné valaki mindennek az elviselhetetlenségét, ha semmiféleemléke nem volna arról, hogy a dolgok egyszer másképp is voltak?

Ismét körülnézett a kantinban. Majdnem mindenki csúnya volt, és csúnya lett volna akkor is, ha másképp van öltözve, nem a kék overall-egyenruhába. A terem távolabbi részében, egyedül egy asztalnál, egy kicsi, rovarszerű férfi itta a kávéját. Apró szemével gyanakvón pillantott maga köré. Ha az ember nem nézne körül alaposabban, gondolta Winston, milyen könnyen elhihetné, hogy a Párt által hirdetett testi eszménykép - a magas, izmos ifjak és a szőke, dúskeblű, életerős, napbarnított, gondtalan lányok eszményképe - valóban létezik, sőt, túlsúlyban van. Holott, amennyire ő meg tudta ítélni, az Egyes Leszállópálya lakóinak többsége kicsi, sötét hajú és rossz alakú. Érdekes például, hogy mennyire gyakori ez a rovarszerű típus a minisztériumokban: kicsi, idomtalan emberek, nagyon korán elhíznak, rövid lábuk van, gyors, kapkodó mozgásuk, s kövér, kifürkészhetetlen arcuk. Nagyon kicsi szemekkel. Úgy látszik, ez a fajta tenyészik legjobban a Párt uralma alatt.

A Bőség-minisztérium közleménye újabb harsonaszóval befejeződött, s csikorgó zene következett. Parsons, akit mérhetetlenül fellelkesített a számokkal való bombázás, kivette szájából a pipát.

- A Bőség-minisztérium valóban jó munkát végzett az idén - állapította meg okosan bólogatva. - Hogy el ne felejtsem, Smith, öregfiú, nincs véletlenül egy felesleges borotvapengéd?

- Nincs - felelte Winston. - Magam is hat hete használom ugyanazt.

- Jó, jó, csak gondoltam, megkérdezem, öregfiú.

- Sajnálom - mondta Winston.

A szomszéd asztalnál hápogó hang, amely a Minisztérium közleménye alatt átmenetileg hallgatott, most újra megszólalt, éppoly élesen, mint az előbb. Winston egyszerre csak azon kapta magát, hogy valamilyen okból Parsons asszonyra gondol, boglyas hajára és az arca redőiben üllő porra. Azok a kölykök két éven belül feljelentik anyjukat a Gondolatrendőrségen. Parsons asszonyt el fogják gőzösíteni. Syme-ot el fogják gőzösíteni. Winstont el fogják gőzösíteni. O'Brient el fogják gőzösíteni. Viszont Parsonst sohasem fogják elgőzösíteni. A hápogó hangú, szem nélküli alakot sohasem fogják elgőzösíteni. A kis rovarszerű embereket, akik olyan sebesen rohangálnak a Minisztérium folyosólabirintusában - szintén sohasem fogják elgőzösíteni. S a fekete hajú lányt, azt a lányt az irodalmi osztályról - őt sem fogják soha elgőzösíteni. Úgy tűnt neki, mintha ösztönszerűleg tudná, ki fog életben maradni és ki fog elpusztulni, bár azt nem egykönnyen tudta volna megmondani, hogy akit életben hagynak, miért hagyják életben.

Ebben a pillanatban, mintha heves lökés érte volna, kizökkent révedezéséből. A szomszéd asztalnál ülő lány egy kissé feléje fordult, és ránézett. A fekete hajú lány volt. Csak a szeme sarkából, de különös erővel nézett rá. Rögtön azután, hogy elkapta Winston tekintetét, ismét elfordult.

Winston hátgerincén kiütött a veríték. Iszonyú félelemérzés rándult végig rajta. Szinte ugyanabban a pillanatban el is múlt, de kínzó aggodalmat hagyott maga után. Miért figyeli őt ez a nő? Miért tartózkodik állandóan a közelében? Sajnos, már nem tudott visszaemlékezni rá, vajon az asztalnál ült-e, amikor ő megérkezett, vagy csak azután jött. Tegnap azonban, a Két Perc Gyűlölet alatt, kétségtelenül közvetlen mögéje ült, bár nyilvánvalóan nem kellett volna feltétlenül oda ülnie. Nagyon valószínű, hogy a nő célja az volt, hogy megfigyelje és meggyőződjék róla, elég hangosan ordítozik-e.

Újra eszébe jutott korábbi gondolata: nem valószínű, hogy a nő tagja a Gondolatrendőrségnek, de pontosan az a fajta amatőr kém, aki a legnagyobb veszedelmet jelenti. Winston nem is tudta, hogy a nő mennyi ideig figyelte, de lehet, hogy öt percig is, s az is lehetséges, hogy ezalatt ő nem uralkodott tökéletesen az arcvonásain. Borzasztó következményekkel járhatott, ha az ember kóvályogni hagyta a gondolatait valamilyen nyilvános helyen vagy egy telekép látókörén belül. A legcsekélyebb apróság árulkodó lehetett. Egy ideges rángás, egy öntudatlan kétkedő pillantás, az a szokás, hogy az ember magában mormog valamit - bármi, aminek a szabályostól eltérő látszata van, ami valaminek az eltitkolását jelentheti. Már az is büntethető cselekmény volt, ha az ember arcán a helyzethez nem illő kifejezés ült (például ha hitetlenkedve nézett valamilyen győzelem nyilvánosságra hozatala alkalmából). Erre volt is kifejezés az újbeszélben: arcbűn-nek nevezték.

A lány ismét háttal ült Winstonnak. Lehet, hogy minden látszat ellenére mégsem őt üldözi; talán csak egyszerű véletlen, hogy két egymást követő napon oly közel ült le hozzá. Winston cigarettája kialudt, óvatosan az asztal szélére fektette. Majd elszívja munka után, ha ugyan megmarad benne addig a dohány. Nagyon valószínű, hogy a szomszéd asztalnál ülő nő a Gondolatrendőrség kémje, s az is nagyon valószínű, hogy ő három napon belül a Szeretet-minisztérium celláiba fog kerülni, egy cigarettavéget azonban mégsem szabad elpazarolni. Syme összehajtogatta papírszalagját, és visszadugta a zsebébe. Parsons ismét beszélni kezdett.

- Meséltem már arról, öregfiú - kezdte, körülsomolyogva a pipája szárát -, hogy ez az én két kölyköm meggyújtotta egy vén kofa szoknyáját, mert észrevették, hogy kolbászt csomagolt egy N. T.-plakátba? Mögéje lopóztak, és meggyújtották egy doboz gyufával. Egész csúnyán összeégett, azt hiszem. Pokoli kis fickók, mi? Ravaszok, mint a róka! Igaz, elsőrangú kiképzést kapnak manapság a Kémeknél - sokkal jobbat, mint az én időmben. Képzeld csak, mivel látták el őket nemrégiben! Kis fülhallgatót adtak neki, hogy a kulcslyukon hallgatózhassanak! Valamelyik este a kislány hazahozott egyet, kipróbálta a nappali szobánk ajtaján, és megállapította, hogy kétszer olyan jól hall a tölcsérrel, mintha csak a fülét tenné a lyukra. Persze, ez csak játék, semmi más. Mégis a helyes irányba tereli a gondolataikat, nem?

Ebben a pillanatban fülsértő sípszó hangzott fel a teleképen. Ez volt a jel a munkához való visszatérésre. Mindhárman felugrottak, hogy csatlakozzanak a felvonók körül tusakodók tömegéhez, s Winston cigarettájából kihullott a maradék dohány.

folytatás