Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

6

Winston a naplóját írta:

Három évvel ezelőtt történt. Sötét este volt, egy szűk mellékutcában, valamelyik nagy vasútállomás közelében. A nő a falnál, egy ajtó mellett állt, egy utcai lámpa alatt, amely alig világított. Fiatalos arca volt, nagyon vastagon kifestve. Éppen a festék vonzott, a fehér arc, amely olyan volt, mint egy álarc, és a ragyogó piros ajkak. Pártnők sohasem festik az arcukat. Senki sem járt az utcán, teleképek sem voltak. Két dollárt kért. Vele

Pillanatnyilag képtelen volt folytatni. Lehunyta szemét, s ujjait rányomva próbálta kiszorítani belőle a látomást, amely makacsul visszatért. Majdnem ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy mocskos szavakat ordítson, ahogy csak a torkán kifér. Vagy verje a fejét a falba, rúgja fel az asztalt, és dobja ki a tintásüveget az ablakon - valami erőszakos, lármás, fájdalmas dolgot műveljen, ami kitörölhetné emlékezetéből azt, ami gyötörte.

Legfélelmetesebb ellenségünk, gondolta, a saját idegrendszerünk. A bennünk lévő feszültség bármelyik pillanatban kész átalakulni valamilyen látható tünetté. Eszébe jutott egy ember, akivel néhány héttel ezelőtt találkozott az utcán: nagyon rendes külsejű ember volt, párttag, harmincnégy-harmincöt éves, magas, karcsú; irattáskát vitt. Néhány méterre voltak egymástól, amikor a férfi bal arcán hirtelen valami görcsféle rángott végig. Ez meg is ismétlődött, éppen akkor, amikor elhaladtak egymás mellett: csak egy rándulás volt, egy rezdülés, gyors, mint a fényképezőgép zárjának a kattanása, de láthatóan gyakori. Emlékezett rá, hogy akkor azt gondolta: ennek a szegény ördögnek vége. A borzasztó azonban az volt a dologban, hogy ez a rándulás minden valószínűség szerint öntudatlan volt. A leghalálosabb veszély az, ha az ember álmában beszél. Ez ellen nem lehet védekezni, amennyire Winston meg tudta ítélni.

Nagyot lélegzett, és folytatta az írást:

Vele mentem, be az ajtón és át egy hátsó udvaron, egy alagsori konyhába. Egy ágy állt benne a fal mellett, és egy nagyon alacsonyra csavart lánggal égő lámpa az asztalon. A nő

Ideges volt. Köpni szeretett volna. A konyhai nővel egyidejűleg eszébe jutott Katharine, a felesége. Winston nős volt - legalábbis megnősült; valószínűleg még mindig nős volt, legalábbis tudomása szerint nem halt meg a felesége. Megint orrában érezte az alagsori konyha meleg, dohos szagát, azt a poloskaszagból, mocskos ruhák szagából és hitvány, olcsó illatszer szagából összetett anyagot, amely mégis vonzó volt, mert a Párt egyelten nőtagja sem használt illatszert, vagy legalábbis feltételezték, hogy nem használ. Csak a prolik használtak illatszereket. Ez a szag Winston lelkében elválaszthatatlanul összekeveredett a házasságtörés képzetével.

Mikor bement ehhez a nőhöz, ez volt az első botlása két év vagy körülbelül két év óta. Prostituáltakkal érintkezni persze tilos volt, de az ilyen szabályokat megszegni alkalmilag bátorságot vehetett az ember. Veszedelmes dolog volt, de nem főbenjáró bűn. Ha rajtakaptak valaki egy prostituálttal, ez öt évet jelenthetett egy kényszermunkatáborban: többet semmi esetre sem, ha egyéb vétket nem követett el. S a dolog elég könnyű is volt, föltéve, ha nem érték tetten az embert. A szegénynegyedekben nyüzsögtek az olyan nők, akik hajlandók voltak áruba bocsátani magukat. Némelyiket meg lehetett szerezni egy üveg ginért, amit a proliknak elvileg tilos volt fogyasztani. Burkoltan a Párt hajlamos volt támogatni a prostitúciót, mint az olyan ösztönök levezető csatornáját, amelyeket másképpen nem lehet elnyomni. Magával az erkölcstelen életmóddal nem sokat törődtek, mindaddig, amíg titkolt volt és örömtelen, s amíg csak egy lesüllyedt és megvetett osztály asszonyairól volt szó. A megbocsáthatatlan bűn a pártagok közti szerelmi viszony volt. De - bár ez is egyike volt azoknak a bűnöknek, amelyekkel a nagy tisztogatások alkalmával a vádlottak mindig vádolni szokták magukat - nehéz volt elképzelni, hogy ilyesmi valóban előfordulhat.

A Párt célja nem csupán az volt, hogy megakadályozza férfiak és nők közt az olyan kapcsolat kialakulását, amelyet képtelenség felügyelet alatt tartani. A Párt igazi, de be nem vallott célja az, hogy a nemi aktust minden élvezettől megfossza. Nem is annyira a szerelmet, hanem inkább az erotikát tekintették ellenségnek, házasságon belül és kívül egyaránt. A párttagok közt tervezett házasságokat egy külön erre a célra felállított bizottságnak kellett jóváhagynia, s ez a bizottság - bár ezt az elvet sohasem fogalmazták meg nyíltan - mindig megtagadta az engedélyt, ha a párról az volt a benyomása, hogy testileg vonzódnak egymáshoz. A házasság egyetlen törvényes célja a Párt szolgálatában való gyermeknemzés volt. A nemi érintkezést valami olyasféle kisebbfajta, jelentéktelen, de utálatos műveletnek tekintették, mint például a beöntést. Ezt szintén sohasem fogalmazták meg nyíltan, közvetett módon azonban minden párttagba gyermekkorától kezdve beoltották. Külön szervezeteket állítottak fel, mint például az Ifjúsági Nemiségellenes Szövetséget, amely mindkét nemnek teljes cölibátust propagált: a gyermekeket mesterséges megtermékenyítés útján hozzák majd létre (újbeszélül ezt mesmeg-nek nevezték), s állami intézményekben nevelik fel őket. Ezt - Winston nagyon jól tudta - egyáltalán nem gondolták komolyan, de az elképzelés meglehetősen jól beleillett a Párt általános ideológiájába. A Párt megpróbálta kiölni, vagy legalább, ha kiölni nem is tudta, eltorzítani és bemocskolni a nemi ösztönt. Winston nem tudta, hogy miért, de maga is természetesnek érezte, hogy a Párt erre törekszik. S erőfeszítései, legalábbis a nőket illetőleg, igen eredményesek voltak.

Ismét Katharine jutott az eszébe. Körülbelül kilenc-tíz éve lehet - nem már majdnem tizenegy éve, hogy szétváltak. Különös, hogy milyen ritkán gondolt rá. Néha napokig is képes volt elfelejteni, hogy valamikor megnősült. Körülbelül tizenöt hónapig éltek együtt. A Párt a válást elvileg nem engedélyezi, néha azonban hozzájárul a különváláshoz olyan esetekben, amikor a házasságból nem születik gyerek.

Katharine magas, szőke, nagyon sudár, pompás mozgású lány volt. Merész sasarca volt, amelyet nemesnek is lehetett volna nevezni mindaddig, amíg ki nem derült, hogy a szó szoros értelmében nincs semmi mögötte. Házaséletük folyamán nagyon hamar meg kellett állapítania - bár lehet, hogy csak azért történt így, mert közelebbről ismerte meg, mint a többi embert -, hogy az asszony a legostobább, legközhelyszerűebb, legüresebb fejű teremtés a világon. Egyetlen olyan gondolata nem akadt, amely ne lózung lett volna, s nem volt olyan bárgyúság, a legsületlenebb sem, amelyet ne lett volna képes lenyelni, ha a Párt nyújtotta feléje. "Élő hanglemez"-nek csúfolta magában. Mégis együtt tudott volna élni vele, ha nincs ez az egyvalami - a nemiség.

Mihelyt hozzáért, az asszony valósággal megfagyott és megmerevedett. Ha megölelte, mintha csak egy élettelen fabábut ölelt volna. S ami a legfurcsább, Winstonnak még akkor is az volt az érzése, amikor az asszony magához szorította, mintha egyidejűleg teljes erejéből eltaszítaná. Ezt a benyomást a nő izmainak keménysége idézte elő. Behunyt szemel feküdt ott, ellen sem állva, de együtt sem működve, pusztán csak alávetve magát. Ez rendkívül zavaró volt, s egy idő múlva irtóztató. De még így is képes lett volna együtt maradni vele, ha meg tudtak volna egyezni abban, hogy cölibátusban fognak élni. Ám elég furcsa módon éppen Katharine utasította ezt vissza. Kijelentette, hogy ha csak lehet, létre kell hozniuk egy gyereket. Így aztán folytatódott az érintkezésük, hetenként egyszer, gépies szabályszerűséggel, ha nem jött közbe valami akadály. Az asszony reggelenként maga szokta figyelmeztetni a dologra, mint valami kötelességre, amelyet este feltétlenül teljesíteniük kell, s a világért sem szabad megfeledkezniük róla. Az asszony kétféleképpen nevezte a dolgot. Egyik kifejezése a "gyermeklétrehozás" volt, a másik: "kötelességünk a Párt iránt" (szó szerint ezt a frázist használta). Winstont igen rövid idő múlva valóságos iszony fogta el, valahányszor a kijelölt nap közeledett. Szerencsére azonban gyermek nem lett, s végül is megegyeztek, hogy felhagynak a próbálkozással. Nem sokkal később szétváltak.

Winston hangtalanul sóhajtott. Ismét kezébe fogta a tollat, és folytatta az írást:

A nő levetette magát az ágyra, és egyszerre, minden bevezetés nélkül, a legdurvább, legborzasztóbb módon, amit csak el lehet képzelni, felrántotta a szoknyáját. Én

Látta magát, amint ott állt a homályos lámpafényben, orrában a poloskák és az olcsó illatszer szagával, lelkében vereségérzettel és bosszúsággal, s ezek az érzések egyidejűleg Katharine fehér testének emlékével keveredtek, amelyet örökre megfagyasztott a Párt hipnotikus hatalma. Miért kell ennek mindig így lennie? Miért nem lehet saját asszonya a mocskos nőszemélyek helyett, akiket néhány évenként egyszer-egyszer fölkeres? Egy igazi szerelmi viszony azonban elképzelhetetlen dolog volt. A pártnők mind egyformák voltak. A szűziesség éppolyan mélyen gyökerezett bennük, mint a Párt iránti hűség. Jókor megkezdett, gondos edzéssel, sporttal és hideg vízzel, az iskolában, a Kémeknél és a Fiatalok Szövetségében lármásan ismételt zagyvaságokkal, olvasmányokkal, felvonulásokkal, dalokkal, jelszavakkal és harcias zenével kioltották bennük a természetes érzéseket. Az esze azt mondta Winstonnak, hogy kell lenniük kivételeknek, a szíve azonban nem hitte. Mind hozzáférhetetlenek, mert a Párt azt akarja, hogy azok legyenek. S amit Winston még jobban szeretett volna annál, hogy szerelemmel szeressék, az az volt, hogy legalább egyetlenegyszer áttörhesse ezt az erényfalat. A nemi aktus, ha önmagáért csinálták, lázadás volt. A vágy gondolatbűnnek számított. Ha felébresztette volna Katharine-t, ha el tudta volna érni nála ezt a célt, azt is csábításnak tekintették volna, habár Katharine a felesége volt.

De még le kellett írnia a történet hátralévő részét. Megint hozzáfogott:

Én felcsavartam a lámpát. S a világosságban megláttam

A mély sötétség után a paraffinlámpa gyenge fénye is erősnek tűnt. Tulajdonképpen csak most vehette szemügyre a nőt. Egy lépést tett feléje, aztán megállt, vággyal és rettegéssel tele. Kínzóan tudatában volt a kockázatnak, amelyet akkor vállalt, amikor ide bejött. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy az őrjárat elcsípi, amikor távozik, lehet, hogy már lesnek is rá az ajtó előtt. Ha eltávozna anélkül, hogy megtenné, amiért odament…!

Le kell írnia, meg kell gyónnia! A lámpafényben döbbent rá hirtelen, hogy a nő öreg! A festék olyan vastagon volt az arcára kenve, hogy le lehetett volna tépni róla, mint egy agyag álarcot. A hajában ősz csíkok voltak; de az igazán borzasztó az volt, hogy az ajka egy kissé szétnyílt, s csak egy fekete üreg volt látható mögötte. Egyáltalán nem volt foga.

Eszeveszett iramban, görcsösen írt tovább:

S a világosságban megláttam, hogy a nő egészen öreg, legalább ötvenéves. De mégis hozzáléptem, és megtettem.

Ismét szemhéjaira szorította ujjait. Végül mégiscsak leírta hát, de nem változott meg semmi. A gyógymód nem vált be. Az ösztön, hogy mocskos szavakat üvöltsön, ahogy csak a torkán kifér, erősebb volt benne, mint bármikor.


7

Ha lehet még egyáltalán reménykedni valamiben (írta Winston), csak a prolikban lehet.

Ha van még remény, a prolikban kell lennie, mert csak ez a nyüzsgő, lenézett tömeg, Óceánia lakosságának nyolcvanöt százaléka teremtheti meg azt az erőt, amely elpusztíthatja a Pártot. Belülről nem lehet megbuktatni. Ellenségeinek, ha ugyan vannak egyáltalán ellenségei, nincs módjuk rá, hogy összejöjjenek, még arra sincs, hogy felismerjék egymást. Még ha létezik is a legendás Testvériség, ami aligha lehetséges, elképzelhetetlen, hogy tagjai nagyobb számban összejöhessenek, mint ketten vagy hárman. Lázadást legfeljebb egy összepillantás, egy hangsúly jelenthet, a legtöbb egy alkalomadtán elsuttogott szó lehet. A proliknak azonban, ha egyszer valahogy tudatára ébredhetnének saját erejüknek, nem lenne szükségük összeesküvése. Csak fel kellene kelniük és megrázniuk magukat, mint ahogyan a ló rázza le magáról a legyeket. Ha akarnák, reggel darabokra törhetnék a Pártot. Előbb vagy utóbb rá kell döbbenniük, hogy ezt kell tenni. És mégis…!

Eszébe jutott, hogy egyszer egy zsúfolt utcán ment végig, mikor hirtelen sok száz torok - asszonyi torok - félelmetes üvöltése harsant fel egy elég közeli mellékutcában. A harag és a kétségbeesés ijesztő ordítása volt, egy mélyről felszakadt "Óh-ó-ó-ó-óh!", s úgy hangzott, mintha harangot vernének félre. Lázadás! Végre kitörtek a prolik! Mikor a színhelyre ért, két-háromszáz főnyi asszonysereget látott egy piac bódéi körül tolongani, olyan kétségbeesett arccal, mintha halálra ítélt utasok lennének egy süllyedő hajón. Ekkor azonban az egyetemes kétségbeesés már egyéni panaszok sokaságává omlott szét. Kiderült, hogy az egyik bódéban óntepsiket árusítottak. Nyomorúságos, gyatra holmik voltak; főzőedényekhez azonban mindig nehéz volt hozzájutni. Nos, a készlet váratlanul kifogyott. Azok az asszonyok, akiknek jutott belőle, lökdösődve próbáltak elillanni tepsijeikkel, s többtucatnyi asszony lármázott a bódé körül, azzal vádolva a tulajdonost, hogy egyeseket jogtalan előnyben részesített, s hogy még van valahol tepsije tartalékban. Aztán újabb üvöltések harsantak. Két kövér asszony - egyiküknek még a haja is kibomlott - megragadott egy tepsit, s megpróbálták kicsavarni egymás kezéből. Egyszerre rántották meg mind a ketten, mire kijött a nyele. Winston utálkozva nézte őket. És mégis, ha csak egy pillanatra is, micsoda hátborzongató erő volt abban az ordításban, amely alig néhány száz torokból hangzott fel! Miért nem tudnak egyszer legalább ekkorát kiáltani valami fontos dologért?

Folytatta az írást:

Amíg nem ébrednek öntudatra, nem fognak fellázadni, s amíg fel nem lázadnak, nem ébredhetnek öntudatra.

Ez, gondolta Winston, majdnem úgy hangzik, mintha a Párt valamelyik szöveggyűjteményéből másoltam volna ki. A Párt persze azt hirdette, hogy megszabadította a prolikat láncaiktól. A Forradalom előtt a kapitalisták förtelmesen elnyomták, éheztették és korbácsolták őket, az asszonyokat arra kényszerítették, hogy szénbányákban dolgozzanak (valójában még most is dolgoztak asszonyok a szénbányákban), a gyerekeket hatéves korukban bekergették a gyárakba. Ezzel egyidejűleg azonban, híven a duplagondol elvéhez, a Párt úgy vélekedett, hogy a prolik alsóbbrendű lények, akiket igában kell tartani, mint az állatokat, néhány egyszerű rendszabály segítségével. Valójában nagyon keveset tudtak a prolikról. Nem is volt szükséges sokat tudni róluk. Amíg dolgoznak és szülnek, egyéb tevékenységüknek semmi jelentősége sincs. Magukra hagyva, mint az Argentína síkságain szabadjára eresztett barmok, visszatértek egy számukra természetesnek tűnő, ősi életmódhoz. Megszülettek, felnőttek a csatornákban, tizenkét éves korukban dolgozni mentek, átestek a szépség és a nemi vágy gyorsan elvirágzó időszakán, húszéves korukban házasságot kötöttek, harmincéves korukban középkorukat élték, s legtöbbjük hatvanéves korára meghalt. Nehéz testi munka, az otthon és a család gondja, a szomszédokkal való apró viszályok, mozi, futball, sör és főleg kártya töltötte ki életüket. Nem volt nehéz ellenőrzés alatt tartani őket. A Gondolatrendőrség néhány ügynöke mindig köztük forgolódott, álhíreket terjesztett, azonosította és eltette láb alól azt a néhány egyént, akiről feltételezhető volt, hogy veszedelmessé válhat; de meg sem próbálták beoltani őket a Párt ideológiájával. Nem volt kívánatos, hogy a proliknak fejlett politikai érzékük legyen. Minden, amit elvártak tőlük, csak valamiféle primitív patriotizmus volt, amelyre hivatkozni lehetett, valahányszor szükségessé vált, hogy többórai munkára vagy kisebb fejadagokra fogják őket. S ha néha elégedetlenkedni kezdtek, ami egyszer-másszor megtörtént, ez sehová nem vezetett, mert nem lévén egyetemes elképzeléseik, elégedetlenségüket csak apró, egyéni, panaszokba tudták sűríteni. A nagyobb gazságok mindig elkerülték figyelmüket. A prolik nagy többségének az otthonában még telekép sem volt. Még a polgári rendőrség is nagyon ritkán foglalkozott velük. Mérhetetlen mennyiségű bűntény történt Londonban, egy egész külön világ élt itt, tolvajok, prostituáltak, kábítószer-kereskedők, mindenféle gengszterek; mivel azonban mindez a prolik zárt körében volt, nem bírt semmi jelentőséggel. Valamennyi erkölcsi szabadon követhették ősi törvényeiket. A Párt nemi puritanizmusa rájuk nézve nem volt kötelező. Büntethetetlenül szerelmeskedhettek, a válás is meg volt nekik engedve. Sőt még a vallási szertartásokat is engedélyezték a proliknak, ha valami jelét adták annak, hogy szükségük van rá vagy óhajtják. Alatta álltak minden gyanúnak. Mint a Párt jelszava hirdette: "A prolik és az állatok szabadok".

Winston lenyúlt, és óvatosan megvakarta lábszárfekélyét, amely ismét viszketni kezdett. Szüntelenül foglalkoztatta a gondolat, hogy lehetetlen megtudni, milyen is volt valójában az élet a Forradalom előtt. Elővett a fiókjából egy gyermekek számára készült történelemkönyvet, amelyet Parsons asszonytól kért kölcsön, és nekilátott az egyik fejezetnek a naplójába való átmásolásához.

A régi időkben - így szólt a szöveg - a dicsőséges Forradalom előtt London nem volt olyan szép város, mint amilyennek ma ismerjük. Sötét, mocskos, nyomorúságos hely volt, ahol szinte senkinek sem volt elég ennivalója, s ahol a szegény emberek százainak és ezreinek nem volt cipő a lábán, sem tető a fejük fölött. A nálatok semmivel sem idősebb gyermekeknek napi tizenkét órát kellett dolgozniuk kegyetlen gazdáik számára, akik korbáccsal verték őket, ha lassan dolgoztak, és csak száraz kenyérhéjat és vizet adtak nekik enni és inni. De e szörnyű szegénység közepette volt néhány gyönyörű, nagy ház, amelyben gazdag emberek laktak, és volt vagy harminc cselédjük, aki rájuk dolgozott. Ezeket a gazdag embereket kapitalistáknak nevezték. Csúnya, kövér, gonosz arcú emberek voltak, olyanok, amilyet a szemközti lapon láttok. Láthatjátok, hogy hosszú fekete kabátot viseltek, amelynek szalonkabát volt a neve, s különös, fényes, kürtő alakú kalapot, amelyet cilindernek neveztek. Ez volt a kapitalisták egyenruhája, és senki más nem hordhatott ilyet. A kapitalistáké volt minden a világon, s mindenki az ő rabszolgájuk volt. Az övék volt minden föld, minden gyár, minden ház és minden pénz. Ha valaki nem engedelmeskedett nekik, azt börtönbe vetették, vagy elbocsátották a munkából, és halálra éheztették. Ha egy közönséges ember egy kapitalistával beszélt, alázatosan meg kellett hajolnia előtte, le kellett vennie a kalapját, és "uram"-nak kellett szólítania. A kapitalisták főnökét királynak nevezték, és

Winston már tudta, mi következik még a felsorolásban. Szó lesz a püspökökről, akik hosszú ujjú ruhában jártak, a hermelinpalástos bírákról, a pellengérről, a kalodáról, a taposómalomról, a kötélkorbácsról, a Lord Mayor lakomájáról, és arról, hogy a pápa lábujját meg szokták csókolni. Volt még valami, amit jus primae noctis-nak neveztek, de bizonyára nem történt említés róla a gyermekek számára készült kézikönyvben. Ez az a törvény volt, amely minden kapitalistának jogot adott ahhoz, hogy a gyáraiban dolgozó nők közül bármelyikkel együtt hálhasson.

Hogyan lehetne megállapítani, mennyi mindebben a hazugság? Lehet, hogy az átlagembernek valóban jobb most, mint a Forradalom előtt volt. Az ellenkezőjét csak az ember csontjaiban jelentkező néma tiltakozás bizonyítja, az ösztönös érzés, hogy azok a körülmények, amelyek közt él, elviselhetetlenek, s hogy valamikor másképpen kellett lennie. Winston már rádöbbent, hogy a mai életet nem kegyetlensége és a biztonság hiánya jellemzi igazán, hanem egyszerűen csak a sivársága, mocskossága és elhanyagoltsága. Ezt az életet, ha az ember jól szétnézett maga körül, nemcsak a teleképekből áradó hazugságokkal, de még azokkal az eszményképekkel sem lehetett összehasonlítani, amelyeket a Párt célként tűzött maga elé. Az élet legtöbb területe, még egy párttag számára is, semleges és nem politikai - küszködés a lélekölő munkával, harc egy-egy helyért a földalattin, egy kilyukadt harisnya megstoppolása, koldulás egy szacharintablettáért, takarékoskodás a cigarettavégekkel. A Párt által megrajzolt eszménykép valamilyen óriási, félelmetes és ragyogó dolog volt - a vas és acél, az óriási gépek és ijesztő fegyverek országa, egy nemzet, amely harcosokból és fanatikusokból áll, akik tökéletes egységben menetelnek előre, mind ugyanazokat a gondolatokat gondolják és ugyanazokat a jelszavakat üvöltik, örökké dolgoznak, harcolnak, győznek és üldöznek - a háromszázmillió ember. Ezzel szemben a valóság: pusztuló, mocskos városok, amelyekben rosszul táplált emberek mászkálnak ide-oda lyukas cipőkben, s omladozó tizenkilencedik századi házakban laknak, amelyeknek állandóan kelkáposzta- és büdös mosogatószaguk van. Mintegy vízióként maga előtt látta Londont, a hatalmas, romokból álló várost, egymillió szemétláda városát, s ez a látomás összefolyt Parsons asszony, a ráncos arcú és borzas hajú nő képével, aki reménytvesztve babrál egy mosogató eldugult könyökcsövén.

Lenyúlt, és ismét megvakarta a bokáját. A teleképek éjjel-nappal üvöltözik az emberek fülébe a statisztikai kimutatásokat, amelyek azt bizonygatják, hogy manapság az embereknek több az élelmük, több a ruhájuk, jobb lakásaik és jobb üdülési lehetőségeik vannak, hogy hosszabb ideig élnek, kevesebb órát dolgoznak, nagyobbak, egészségesebbek, erősebbek, boldogabbak, okosabbak, jobban neveltek, mint az ötven évvel ezelőtti emberek. Ebből egyetlen szót sem lehet sem bizonyítani, sem megcáfolni. A Párt például azt hirdeti, hogy ma a felnőtt prolik negyven százaléka tud írni és olvasni; a Forradalom előtt viszont, mondják, az írni-olvasni tudók száma csak tizenöt százalékot tett ki. A Párt azt hirdeti, hogy csecsemőhalandóság aránya ma csak százhatvan az ezerhez, míg a Forradalom előtt háromszáz volt - és így tovább. Olyasmi ez, mint egy kétismeretlenes egyenlet. Lehetséges, hogy a történelemkönyvekben minden, még az olyasmi is, amit az ember kétkedés nélkül elfogad, pusztán a fantázia szüleménye. Winston abban mindenesetre bizonyos volt, hogy sohasem lehetett olyasféle törvény, mint a jus primae noctis, olyasféle lény, mint a kapitalista, vagy olyasféle ruhadarab, mint a cilinder.

Minden ködbe veszett. A múltat eltörölték, az eltörlés műveletét elfelejtették, a hazugság valósággá lett. Egész életében csak egyetlenegyszer volt a birtokában - az esemény után: ez volt a lényeg - egy hamisítás tényének konkrét, félreérthetetlen bizonyítéka. Legalább harminc másodpercig az ujjai között tartotta. 1973-ban történhetett - mindenesetre körülbelül abban az időben, amikor ő és Katharine szétváltak. De a valóban lényeges dátum hét vagy nyolc évvel korábbi volt.

A történet igazában a hatvanas évek közepén kezdődött, a nagy tisztogatások idején, amikor a Forradalom eredeti vezetőit végleg kiirtották. 1970-re Nagy Testvér kivételével egyet sem hagytak meg a helyén. A többiről egytől egyig kimutatták, hogy árulók és ellenforradalmárok. Goldstein megszökött és elrejtőzött, senki sem tudta, hogy hová, a többiek közül néhány egyszerűen eltűnt, nagy többségüket pedig színpadias nyilvános tárgyalások után, ahol megvallották bűneiket, kivégezték. A legtovább életben maradottak között volt Jones, Aaronson és Rutherford. Körülbelül 1965-ben történhetett, hogy ezt a három embert letartóztatták. Mint gyakran megesett, egy vagy több éve eltűntek, úgyhogy senki sem tudta, élnek-e még vagy már halottak, s aztán egyszerre csak előszedték őket, hogy a szokott módon vádat emeltessenek velük önmaguk ellen. Beismerték, hogy kapcsolatban álltak az ellenséggel (az ellenség abban az időben is éppen Eurázsia volt), közpénzeket sikkasztottak, meggyőződéses párttagokat gyilkoltak meg. Nagy Testvér vezető szerepe ellen már jóval a Forradalom előtt intrikáltak, s százak és ezrek halálát okozó szabotázsakciókat követtek el. Miután mindezeket bevallották, megbocsátottak nekik, visszavették őket a Pártba, fontosnak látszó, valójában azonban jelentéktelen tisztségeket ruháztak rájuk. Mindhárman hosszú, alázatos cikket írtak a Times-ba, amelyben elhajlásuk indítékait elemezték, és ígéretet tettek a javulásra.

Rövid idővel szabadon bocsátásuk után Winston mind a hármukkal találkozott a gesztenyefa kávéházban. Visszaemlékezett arra a rémült igézetfélére, amellyel a szeme sarkából figyelte őket. Öregebbek voltak, mint ő, a régi világ maradványai, valószínűleg az utolsó nagyságok, akik életben maradtak a Párt hősi korszakából. A földalatti harcok és a polgárháborúk varázsa még ott lebegett körülöttük. Winstonnak az volt az érzése, jóllehet akkoriban már eltörölték a tényeket és a dátumokat, hogy az ő nevüket jobban ismerte, mint Nagy Testvérét. De már ők is törvényen kívül álltak, ellenségek voltak, érinthetetlenek, s bizonyosan egy-két éven belüli kivégzésre voltak ítélve. Aki egyszer a Gondolatrendőrség kezére került, sohasem szabadult meg véglegesen. Már csak hullák voltak, akik arra vártak, hogy visszaküldjék őket a sírba.

A közelükben egyetlen asztalnál sem ültek. Nem volt okos dolog ilyen emberek szomszédságában mutatkozni. Csendesen üldögéltek, előttük szegfűszeges gin, a kávéház különlegessége. Hármuk közül Rutherford gyakorolta a legnagyobb hatást Winstonra. Rutherford valamikor híres karikaturista volt, akinek goromba rajzai hozzájárultak a tömegek lángra lobbantásához a Forradalom előtt és alatt. Időnként még most is jelentek meg torzképei a Times-ban. Csupán utánérzései voltak hajdani stílusának, s valahogy különös módon élettelenek és nem meggyőzőek. Mindig a régi témákat melegítették fel: külvárosi lakások, kiéhezett gyermekek, utcai harcok cilinderes kapitalistákkal - a kapitalisták nyilván még a barikádokon is ragaszkodtak a cilindereikhez -, céltalan és reménytelen erőfeszítés volt csupán az egész a múltba való visszatérésre. Rutherford nagydarab férfi volt, zsíros, ősz hajsörénnyel, arca táskás és gyűrött, ajka duzzadt. Valamikor minden bizonnyal mérhetetlenül erős volt; nagy teste most meghajlott, megereszkedett, felpuffadt, s minden irányba szétomlott. Szinte úgy bomlott szét az ember szeme láttára, mint egy lemorzsolódó hegység.

Csendes délután volt, három óra körül. Winston már képtelen volt visszaemlékezni rá, hogyan került egy ilyen időpontban a kávéházba. A helyiség majdnem üres volt. Nyikorgó muzsika csörgedezett a teleképekből. A három férfi majdnem mozdulatlanul, szótlanul üldögélt a sarokban. A pincér felszólítás nélkül szolgált fel nekik újabb pohár gineket. Egy sakktábla hevert mellettük az asztalon, felállított figurákkal, de játékba nem kezdtek. S akkor, talán csak fél percig tartott az egész, valami történt a teleképekkel. Megváltozott a dallam, s megváltozott a zene hangereje is. Belekezdtek… olyasmi volt ez, amit nehéz leírni. Sajátságos, kellemetlen, harsogó, gúnyolódó dallam volt; Winston sárga dallamnak nevezte magában. S aztán énekszó hangzott fel a teleképen:

Lombos gesztenyefák alatt
Eladtál s eladtalak;
Mi itt s ők nyugszanak
Lombos gesztenyefák alatt.

A három férfi meg sem rebbent. De mikor Winston ismét Rutherford szétomlott arcára tekintett, látta, hogy a férfi szeme tele van könnyel. S csak most vette észre, miközben borzongás futott végig belsején, anélkül, hogy tudta volna, mitől, hogy Aaronsonnak is, Rutherfordnak is törött az orra.

Nemsokára újból letartóztatták mindhármukat. Kiderült, hogy már szabadon bocsátásuk pillanatában újabb összeesküvésekbe keveredtek. Második perük alkalmával ismét bevallották valamennyi régi bűnüket, új bűnök egész sorával együtt. Kivégezték őket, és sorsukat feljegyezték a párttörténetben, figyelmeztetésül az utókor számára. Körülbelül öt évvel később, 1973-ban, Winston kigöngyölített egy csomó, a csőpostával frissen az asztalára pottyant dokumentumot, s egy papírdarabkára bukkant, amely nyilván véletlenül csúszott a többi közé, s aztán ottfelejtették. Már abban a pillanatban, amint kisimította, fel is fogta a jelentőségét. Egy körülbelül tíz évvel korábbi Times-ból kitépett fél lap volt - a lap felső fele, a dátummal -, s egy fénykép volt látható rajta azokról a kiküldöttekről, akik valamilyen pártmegbízatással New Yorkban jártak. A csoport közepén, feltűnő helyen, ott állt Jones, Aaronson és Rutherford. Nem lehetett nem felismerni őket; különben a nevük is ott volt a kép alján.

A dolog csattanója az volt, hogy a három ember mindkét pere alkalmával azt vallotta: azon a napon Eurázsia területén tartózkodott. Egy kanadai titkos repülőtérről szöktek egy találkozóra valahová Szibériába, ahol az Eurázsiai Főparancsnokság tagjaival tanácskoztak, és fontos katonai titkokat árultak el nekik. A dátum belerögződött Winston emlékezetébe, mert véletlenül még számtalan napja volt; de az egész históriának még számtalan más helyen is fel kellett lennie jegyezve. Csak egyetlen következtetés volt lehetséges: a vallomások hazugságok voltak.

Persze ez egyáltalán nem ment felfedezésszámba. Winston abban az időben már nem képzelte azt, hogy a tisztogatások alkalmával eltüntetett emberek valóban elkövették a terhükre rótt bűnöket. Ez az újságlap azonban konkrét bizonyíték volt; az elpusztított múlt egy töredéke, olyan, mint egy kiásott csont, amely egyszerre csak felbukkan a föld valamelyik rétegéből, s megsemmisít egy geológiai elméletet. Elég lett volna ahhoz, hogy atomjaira robbantsa a Pártot, ha valamiképpen a világ tudomására lehetett volna hozni, s ismertetni lehetett volna a jelentőségét.

Azonnal folytatta munkáját. Mihelyt észrevette, hogy mit ábrázol a fénykép, s mi a jelentősége, rögtön eltakarta egy másik papírdarabbal. Szerencsére mikor kibontotta, a kép nem került bele a telekép látómezejébe.

Írómappáját a térdére fektette, s a székét hátralökte, hogy a lehető legmesszebbre kerüljön a teleképtől. Nem volt nehéz kifejezéstelenül tartania az arcát, s némi erőfeszítéssel a lélegzetét is szabályozni tudta; a szív dobogását azonban nem lehet szabályozni, s a telekép elég finom műszer volt, hogy azt is felvegye. Várt, amíg megítélése szerint körülbelül tíz perc elmúlt, s közben állandóan gyötörte a félelem, hogy valamilyen baleset - például egy asztalán keresztülfújó hirtelen léghuzat - elárulhatja. Aztán, anélkül, hogy újból kitakarta volna, egyéb papírhulladékkal együtt bedobta a fényképet az emlékezetlyukba. A kép a következő percben bizonyára hamuvá porladt.

Ez tíz-tizenöt éve történt. Ma valószínűleg megtartaná azt a fényképet. Különös, hogy azt a tényt, hogy a fényképet az ujjai között tartotta, fontosnak érezte még most is, amikor a fénykép is meg az általa felidézett eset is már csak emlék volt. Vajon kevésbé tartja-e hatalmában a Párt a múltat attól, hogy egy bizonyíték, amely ma már nem létezik, valaha létezett? - tűnődött el.

Ma már azonban az a fénykép, még ha valahogyan fel is támaszthatta volna hamvaiból, nem bizonyított volna semmit. Óceánia a kép felfedezése idején már nem Eurázsiával állt harcban, s a három halottnak Keletázsia ügynökeivel kellett volna tárgyalnia, hogy elárulhassa hazáját. S azóta újabb változások történtek - kétszer-háromszor is, már nem nagyon emlékezett rá, hogy hányszor. Nagyon valószínű, hogy a vallomásokat újra meg újra átírták, mindaddig, míg az eredeti tények és dátumok a lehető legjelentéktelenebbeké nem váltak. Leginkább az keltette benne a lidércnyomás érzését, hogy sohasem értette meg világosan, miért művelik ezt az óriási arányú csalást. A múlt meghamisításának közvetlen előnyei nyilvánvalóak voltak, a végső indítéka azonban rejtély maradt. Újból kezébe vette a tollat, és leírta:

Azt értem, HOGYAN csinálják, de nem értem, MIÉRT.

Eltűnődött rajta, miként már eddig is sokszor, hogy vajon nem ő maga tébolyodott-e. Lehet, hogy az őrültség egyszemélyes kisebbséget jelent. Valamikor az volt az őrültség jele, ha valaki azt hitte, hogy a föld forog a nap körül; ma talán az, ha valaki azt hiszi, hogy a múlt megváltoztathatatlan. Lehet, hogy ő az egyetlen, aki ebben a hitben él, s ha így van, akkor őrült. Az a gondolat azonban, hogy őrült is lehet, nem nagyon zavarta; attól félt inkább, hogy téved.

Fogta az iskoláskönyvet, és szemügyre vette Nagy Testvérnek a címlapon látható arcképét. A hipnotikus szemek a szemébe meredtek. Mintha valami óriási erő nyűgözné le az embert - valami, ami behatol a koponyájába, összetöri az agyát, elriasztja meggyőződéseitől, s szinte rábeszéli, hogy tagadja meg azt is, amit érzékei bizonyítanak. A végén a Párt ki fogja jelenteni, hogy kettő meg kettő öt, s mindenki el fogja hinni. Elkerülhetetlen, hogy előbb vagy utóbb ki ne jelentsék ezt: helyzetük logikája megköveteli. Filozófiájuk ki nem mondottan tagadja nemcsak a tapasztalás érvényességét, hanem a külső valóság létezését is. Az eretnekségek eretneksége a józan ész. S az iszonyú nem az, hogy megölhetik az embert azért, mert másképpen gondolkozik, hanem az, hogy igazuk is lehet. Egyáltalán, honnan tudhatjuk, hogy kettő meg kettő valóban négy? Vagy hogy a nehézségi erő működik? Vagy hogy a múlt megváltozhatatlan? Ha mind a múlt, mind pedig a külső világ csak tudatunkban létezik, s ha tudatunk maga szabályozható - akkor mi a helyzet?

Azért sem! Bátorsága egyszerre tiltakozni kezdett a beletörődés ellen. Bár semmiféle konkrét gondolattársítás nem idézte elő, tudatában felmerült O'Brien arca. Tudta, nagyobb biztonsággal, mint eddig, hogy O'Brien az ő oldalán áll. A naplót O'Brien számára - O'Briennek írja; olyasmi volt ez, mint valami véget nem érő levél, amelyet soha senki sem fog elolvasni, mégis egy bizonyos személyhez íródik, s ez a tény adja sajátos színezetét.

A Párt azt kívánja, hogy tagadjuk meg a szemünk és fülünk révén szerzett tapasztalást. Ez végső, leglényegesebb parancsa. Winston elbátortalanodott, ha a vele szemben álló irtózatos erőre gondolt; arra a könnyedségre, amellyel bármelyik pártértelmiségi legyőzhetné őt, ha vitára kerülne a sor; a ravasz érvekre, amelyeket ő nem lenne képes megérteni, s még kevésbé tudna felelni rájuk. És mégis neki van igaza! Azoknak nincs igazuk, és neki igaza van. A nyilvánvaló, egyszerű és igaz dolgokat kell megvédenie. A maguktól értetődő dolgok igazak, ehhez kell ragaszkodnia! A fogható világ létezik, törvényei nem változnak. A kő kemény, a víz nedves, az alá nem támasztott tárgyak a föld középpontja felé zuhannak. Azzal az érzéssel, hogy O'Brienhez beszél, s hogy amit kimond, fontos sarkigazság, ezt írta le:

A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.


8

Valahonnan, egy folyosó mélyéről, pörkölt kávé illata áradt ki az utcára - valódi kávé illata, nem Győzelem-kávéé. Winston önkéntelenül megállt. Vagy két másodpercre visszakerült gyermekkora félig elfelejtett világába. Aztán becsaptak egy ajtót, s az illat szinte olyan hirtelen eltűnt, mintha hang lett volna.

Néhány kilométernyi sétát tett a kövezeten, s lábszárfekélye erősen lüktetett. Három héten belül már másodízben nem jelent meg este a Közösségi Központban: vakmerő cselekedet volt, mert bizonyos lehetett benne, hogy a központban való megjelenését mindenkinek erősen számon tartják. Elvileg a párttagoknak soha sincs szabad idejük, és soha sincsenek egyedül, csak az ágyukban. Feltételezték, hogy ha a párttag nem dolgozik, nem eszik vagy nem alszik, akkor valamilyen közös szórakozásban vesz részt; olyasmit csinálni, amiből arra lehetett következtetni, hogy valaki magányra vágyik, vagy éppen céltalanul sétál: meglehetősen veszedelmes dolog volt. Volt rá egy szó az újbeszélben: sajátélet-nek nevezték, s individualizmust, különcködést jelentett. Mégis, ezen az estén, amikor kijött a Minisztériumból, megkísértette a balzsamos áprilisi levegő. Az ég kékségét még nem látta ilyen melegnek ebben az évben, s egyszerre elviselhetetlennek érezte a hosszú, zajos estét a Központban, az unalmas, idegölő játékokat, a felolvasásokat, a ginnel olajozott, csikorgó elvtársiaskodást. Valamiféle ösztön eltérítette a buszmegállótól, és vándorolni kezdett London labirintusában, előbb dél, aztán kelet felé, végül meg északra tévedt, irányt vesztve az ismeretlen utcák során. De nem is nagyon törődött vele, hogy merre jár.

"Ha lehet még egyáltalán reménykedni valamiben - írta a naplójába -, csak a prolikban lehet." E mondat, e misztikus módon igaz és mégis nyilvánvalóan abszurd megállapítás újra meg újra felmerült gondolataiban. Valahol ott járt a homályos, barnás északkeleti nyomornegyedben, amerre valamikor a Saint Pancras-állomás volt. Egy macskaköves utcán sétált fölfelé. Kétoldalt apró kétszintes házak álltak. Ütött-kopott kapuik közvetlenül a járdára nyíltak, s különös szuggesztivitással patkánylyukakra emlékeztettek. Itt-ott piszkos víztócsák terültek el a kövek közt. A sötét kapukon kívül és belül s az utca két oldaláról nyíló szűk mellékutcákban elképesztően sok ember nyüzsgött - virágzásuk teljében lévő lányok, vadul kifestett szájjal, a lányokra vadászó ifjak, puffadt, döcögő asszonyok, akik bemutatták, milyenek lesznek a lányok tíz év múlva, öreg, hajlott, nehézkes lábaikon ügyetlenül csoszogó teremtések, rongyos, mezítlábas gyermekek, akik a pocsolyában játszadoztak, aztán anyjuk dühös kiáltásaira szétszéledtek. Az utca ablakainak mintegy negyedrésze be volt törve, s deszkával pótolták az üveget. A legtöbben ügyet sem vetettek Winstonra; néhányan méregették csak óvatos kíváncsisággal. Az egyik kapu előtt két terebélyes asszony beszélgetett, téglavörös karját összefonva köténye fölött. Winston elkapott néhány foszlányt a beszélgetésükből, amint feléjük közeledett.

- Igaz, mondom neki, ez mind igaz, mondom. De ha te lettél volna az én helyemben, te is ugyanazt csináltad volna, amit én. Könnyű kritizálni, mondom, mikor neked egészen más problémáid vannak, mint nekem.

- Úgy van - felelte a másik -, úgy is van. Jól megadtad neki.

Az éles hangon folytatott beszélgetés hirtelen megszakadt. A két asszony ellenséges csendben figyelte Winstont, amint elhaladt mellettük. Azazhogy igazában nem is ellenségesség volt ez; inkább valami óvatosságféle, pillanatnyi meghökkenés, mintha valamilyen szokatlan állat haladt volna el mellettük. Egy ilyen utcában valószínűleg nem volt mindennapi látvány a Párt kék overallja. Igazán nem okos ilyen helyeken mutatkozni, hacsak nincs valamilyen határozott dolga az embernek. Az őrjáratok megállíthatják, ha véletlenül beléjük botlik. "Láthatnánk a papírjaidat, elvtárs? MI dolgod erre? Mikor hagytad abba a munkát? Ez a szokott utad hazafelé?" - és így tovább és így tovább. Semmiféle rendelet sem tiltotta, hogy ne a megszokott úton menjen haza, az ilyesmi mégis elég volt ahhoz, hogy az ember magára vonja a Gondolatrendőrség figyelmét, ha tudomást szerzett róla.

Hirtelen az egész utca izgalomba jött. Mindenfelől figyelmeztető kiáltások hangzottak fel. Az emberek úgy surrantak be a kapukon, mint a nyulak. Egy fiatalasszony, nem messze Winstontól, kiugrott a kapu alól, felkapott egy pocsolyában játszó kisgyereket, becsavarta a kötényébe, s ismét eltűnt a kapuban, szinte egyetlen lendülettel. Ugyanabban a pillanatban egy sötét ruhába öltözött férfi, aki az egyik mellékutcából bukkant elő, rohant Winston felé, s izgatottan mutogatott az égre.

- Masina! - üvöltötte. - Vigyázat, tatuskám! Mindjárt pukkan! Hasra!

Masinának a rakétabombákat csúfolták valamiért a prolik. Winston rögtön hasra vetette magát. A prolik majdnem mindig eltalálták, hogy rakétabomba közeledik. Mintha valamiféle ösztön súgta volna meg nekik néhány másodperccel előbb, hiszen a rakéták valószínűleg gyorsabban száguldottak, mint a hang. Winston a fejére szorította mindkét karját. Akkora dörrenés hallatszott, hogy szinte megmozdult a kövezet: csillogó tárgyak záporoztak a hátára. Mikor feltápászkodott, észrevette, hogy egy közeli ablak üvegtörmeléke borította el.

Továbbment. A bomba kétszáz méterrel feljebb egy egész háztömböt elpusztított. Fekete füstbokréta terjengett az égen, alatta vakolatporfelleg, amelyben már nagy tömeg gyűlt össze a romok körül. Winston közelében egy kis vakolatcsomó hevert a járdán, s a közepéből csillogó vörös csík folydogált. Mikor közelebb ment hozzá, látta, hogy egy törzsétől elvált emberi kéz hever ott. A vérző felülettől eltekintve, a kéz olyan tökéletesen fehér volt, mint egy gipszöntvény.

Berúgta a kezet a csatornába, aztán, hogy elkerülje a tömeget, betért egy jobb felé nyíló mellékutcába. Három-négy perc múlva kijutott a bomba sújtotta területről, s ott már úgy folyt a piszkos, zsúfolt utcákon az élet, mintha mi sem történt volna. Már nyolc óra felé járt az idő, s a prolik italmérései dugig voltak vendégekkel. Szünet nélkül nyíló és csukódó mocskos csapóajtóikon vizelet, fűrészpor és savanyú sör erős szaga áradt ki. Az egyik ház kiugró homlokzata által alkotott szögletben három férfi állt szorosan egymás mellett, a középső egy összehajtogatott újságot tartott a kezében, s a másik kettő a vállán keresztül tanulmányozta. Winston még nem ért elég közel hozzájuk ahhoz, hogy arckifejezésüket láthassa, de már testtartásukból következtethetett ár, hogy igen elmélyedtek az újságban. Nyilván valami fontos hírt olvastak. Néhány lépésre volt tőlük, mikor a csoport hirtelen felbomlott, és a három férfi közül kettő heves vitába kezdett. Egy pillanatig úgy látszott, hogy ökölre mennek.

- Hát nem akarod megérteni, amit mondok? Én mondom, hogy tizennégy hónapja egyetlen hetesre végződő szám se nyert!

- Igenis nyert!

- Nem, nem és nem! Otthon le vannak írva egy darab papírra két vére visszamenőleg az összes nyerő számok. Pontosan feljegyeztem őket. S én mondom, hogy egyetlen hetesre végződő szám se…

- Igenis, egy hetes nyert! Majdnem pontosan meg tudom neked mondani azt az átkozott számot. Négy-nulla-hétre végződött. Februárban volt, február második hetében.

- Az öreganyád volt februárban! Minden számot pontosan felírtam. S mondom, hogy egyetlen…

- Hagyjátok már a fenébe! - szólalt meg a harmadik férfi.

A sorsjátékról tárgyaltak. Winston vagy harmincméternyi távolságról visszanézett rájuk. Még mindig hevesen vitatkoztak, arcukon szenvedélyes kifejezés ült. A sorsjáték volt az egyetlen nyilvános esemény, amelyre a prolik komoly figyelmet fordítottak, a sorsjáték a hetenként kifizetett óriási nyereményeivel. Valószínű, hogy sok millió prolit elsősorban - ha ugyan nem egyedül - a sorsjáték tartott életben. Ez volt az örömük, az élvezetük, a fájdalomcsillapítójuk, szellemi izgatószerük. Ha a sorsjátékról volt szó, még az írni-olvasni alig tudó emberek is bonyolult számításokra és szinte meghökkentő emlékezetmutatványokra voltak képesek. Egész csomó ember élt pusztán abból, hogy tippelési szisztémákat, jóslatokat és szerencseamuletteket árult. Winstonnak semmi köze sem volt a sorsjátékhoz, amelyet a Bőség-minisztérium bonyolított, de nagyon jól tudta (különben a Pártban mindenki tudta), hogy a legtöbb nyeremény képzeletbeli. Ténylegesen csak kis összegeket fizettek ki, a nagy pénzeket nem létező személyek nyerték. Mivel Óceánia egyes részei közt a gyakorlatban semmiféle érintkezési lehetőség nem adódott, nem volt nehéz így elintézni a dolgot.

De ha lehet még egyáltalán reménykedni valamiben, csak a prolikban lehet. Ehhez a véleményhez ragaszkodnia kellett. Így, szavakba öntve, egészen ésszerűen hangzott; csak akkor vált hit kérdésévé, ha végignézett a járdán mellette elhaladó emberi lényeken. Az volt az érzése, hogy járt már valamikor ezen a környéken, s hogy nem messze innen valamilyen főútvonal húzódik. Valahonnan, nem messziről, zűrzavaros lárma hallatszott. Az utca éleset kanyarodott, s egy lépcsőben végződött, amely levitt egy mélyebben fekvő utcára, ahol néhány bódéban hervadtnak látszó zöldségféléket árultak. Ebben a pillanatban Winston rájött, hogy hol van. Ez az utca kivezetett a főútra, s lenn, a legközelebbi kanyarulatnál, innen alig öt percre, volt az az ócskásbolt, ahol azt az üres könyvet vásárolta, amelyet most naplónak használt. S onnan nem messze, egy kis papírboltban vásárolta a tollszárat és az üveg tintát.

Egy pillanatra megállt a lépcső tetején. Az utcácska túlsó oldalán piszkos kis kocsma állt, amelynek az ablakai mintha be lettek volna fagyva, valójában azonban csak porréteg fedte őket. Egy hajlott hátú, de még mozgékony öregember, akinek fehér harcsabajsza volt, lökte be éppen a csapóajtót. Winstonnak, ahogy elnézte, eszébe jutott, hogy ez az öregember, aki legalábbis nyolcvanéves, már középkorú férfi lehetett, mikor a Forradalom végbement. Ő és még néhány hozzá hasonló korú ember az utolsó láncszem, amely a mai világot a kapitalisták letűnt világával összeköti. Magában a Pártban nem sok olyan embert hagytak meg, akinek a gondolatvilága a Forradalom előtt alakult ki. Az idősebb nemzedéket majdnem teljesen kiirtották az ötvenes és hatvanas évek nagy tisztogatásai során, s azt a néhány embert, aki ezeket a tisztogatásokat túlélte, már régóta teljes szellemi megadásra kényszerítették. Ha egyáltalán volt még valaki, aki megbízható beszámolót adhatott a század első felének életkörülményeiről, az csak egy proli lehetett. Winstonnak hirtelen eszébe jutott a történelemkönyvnek az a fejezet, amelyet bemásolt a naplójába, s egy őrült ösztön kerítette a hatalmába. Bemegy a kocsmába, összeismerkedik azzal az öregemberrel, és kikérdezi. Azt fogja neki mondani: "Mondd el nekem, hogyan éltél, amikor még kisfiú voltál! Olyan volt akkor is az élet, mint manapság? Jobb volt, mint most, vagy rosszabb?"

Nehogy ideje legyen elborzadni a vállalkozástól, rohanva sietett le a lépcsőn, és keresztülment a szűk utcán. Őrültség volt, persze. Arra vonatkozólag sem volt határozott rendelet, hogy prolikkal beszélgetni s kocsmáikat látogatni nem szabad, de nagyon is feltűnő cselekedet volt, s ha észrevették, nem tértek csak úgy napirendre felette. Ha felbukkan a járőr, mentegetőzhetik azzal, hogy rosszul lett, de nem valószínű, hogy elhiszik. Belökte az ajtót, és savanyú sör- és undorító sajtszag csapott az arcába. Mikor belépett, a hangzavar némileg elcsendesedett. Érezte, hogy a háta mögött mindenki az ő kék overallját nézi. A helyiség túlsó végében folyó célbadobós játék is félbeszakadt egy fél percre. Az öregember, aki után bejött, a söntésnél állt, s valamin vitatkozott a csapossal, egy megtermett, izmos, kampós orrú fiatalemberrel, akinek hatalmas alsókarjai voltak. Egy csomó ember állt körülöttük, pohárral a kezében, s figyelte a jelenetet.

- Nem beszéltem tán elég udvariasan, mi? - kérdezte az öregember, harciasan kidüllesztve a mellét. - Azt állítod, hogy nincs egy pintes korsó ebben az egész vacak kricsmiben?

- Mi az ördögöt hívnak egyáltalán pintnek? - kérdezett vissza a csapos, ujjai hegyével a pultra támaszkodva.

- A fenébe is! Csaposnak mondja magát, s nem tudja, hogy micsoda a pint! Nohát, a pint a kvartnak a fele, és egy gallonban négy kvart van. Legközelebb az ábécére kell megtanítanom!

- Sosem hallottam róla - válaszolta kurtán a csapos. - Liter vagy fél liter - csak ezzel szolgálhatok. Ott vannak a poharak a polcon az orrod előtt.

- Egy pintes korsót szeretnék - makacskodott az öreg. - Ha akarnál, könnyen keríthetnél nekem egy pinteset. Mikor én fiatalember voltam, szó sem volt még ezekről az átkozott literekről.

- Mikor te fiatalember voltál, még mindnyájan a fák tetején éltünk - válaszolt a csapos, rákacsintva a többiekre.

Nagy kacagás tört ki, s a Winston belépése okozta kényelmetlen érzés mintha eltűnt volna. Az öregember fehér szőrrel borított arcát pír öntötte el. Morgott magában valamit, megfordult, és beleütközött Winstonba. Winston gyengéden megfogta a karját.

- Meghívhatlak egy pohárra, bátyám? - kérdezte.

- Te úriember vagy - felelte az öreg, ismét kihúzva magát. Úgy látszik, nem vette észre Winston kék overallját. - Egy pintet! - vetette oda harciasan a csaposnak. - Egy pint sört!

A csapos kiöblített a pult alatt álló vödörben két vastag félliteres poharat, és megtöltötte sötétbarna sörrel. A proli kocsmákban csak sört lehetett kapni. A prolikról feltételezték, hogy nem isznak gint. Bár gyakorlatilag elég könnyen hozzájuthattak. A célbadobós játék teljes lendülettel folytatódott, s a pultnál álló embercsoport sorsjegyekről kezdett beszélgetni. Winston jelenlétéről pillanatnyilag megfeledkeztek. Az ablak alatt volt egy deszkaasztal, amelynél Winston és az öregember elbeszélgethetett anélkül, hogy tartani kellett volna attól, hogy kihallgatják őket. Borzasztóan veszélyes volt a dolog, telekép azonban nem volt a helyiségben, erről Winston már akkor bizonyosságot szerzett, amikor belépett.

- Keríthetett volna egy pinteset - dörmögött az öreg, amikor leült a pohara mellé. - Fél liter nem elég. Nem oltja a szomjamat. Egy egész liter meg nagyon sok. Megduzzasztja a hólyagomat. Nem is beszélve az áráról.

- Bizonyára nagy változásokat éltél meg fiatal korod óta - tapogatózott Winston.

Az öreg halványkék szeme a céltábláról a söntésre, a söntésről az "Urak" felírású ajtóra vándorolt, mintha az ivóban lehetne valami, ami eszébe juttatja a változásokat.

- A sör jobb volt - jelentett ki végül. - És olcsóbb! Mikor fiatalember voltam, a könnyű sörnek négy penny volt pintje. Ez persze a háború előtt volt.

- Melyik háború előtt? - kérdezte Winston.

- Mindig háború van - felelte tétovázva az öreg. Felvette poharát, és ismét kihúzta magát. - Egészségedre!

Sovány nyakán az élesen kiugró ádámcsutka meglepő gyorsasággal mozgott fel s alá, s a sör eltűnt. Winston a pulthoz ment, s újabb fél literekkel tért vissza. Az öregember láthatólag megfeledkezett az egész liter elfogyasztása iránt táplált előítéletéről.

- Te sokkal öregebb vagy, mint én - kezdte újból Winston. - Valószínűleg már felnőtt voltál, amikor megszülettem. Emlékezhetsz hát arra, hogy milyen volt az élet hajdanában, a Forradalom előtt. A magam korabeli emberek igazán semmit sem tudnak azokról az időkről. Csak könyvekben olvashatunk róluk, s ami a könyvekben áll, az nem feltétlenül igaz. Szeretném hallani a véleményedet arról az időről. A történelemkönyvek azt állítják, hogy a Forradalom előtt egészen más volt az élet, mint most. A legszörnyűbb elnyomás, igazságtalanság és szegénység uralkodott, sokkal rosszabb volt a helyzet, mint ahogy egyáltalán el tudjuk képzelni. Itt Londonban a nagy néptömegek születésüktől halálukig állandóan éheztek. A lakosság fele még cipőt sem hordott. Naponta tizenkét órát dolgoztak, kilencéves korukban ott kellett hagyniuk az iskolát, tízen aludtak egy szobában. S ugyanakkor volt néhány ember, csak néhány száz - kapitalistáknak nevezték őket -, akik gazdagok és hatalmasak voltak. Az övék volt minden. Hatalmas, pompás házakban éltek, harminc cselédjük volt, gépkocsin és négylovas hintón jártak, pezsgőt ittak, és cilindert viseltek…

Az öregember hirtelen felragyogott.

- Cilinder! - kapott a szón. - Érdekes, hogy említed. Éppen tegnap jutott nekem is az eszembe. Nem tudom, miért. Még rágondolni is vicces, évek óta nem láttam cilindert. Eltaláltad, létezett ilyen kalap. Utoljára a sógornőm temetésén volt ilyen a fejemen. S az, hát nem tudnám pontosan megmondani a dátumot, de legalább ötven évvel ezelőtt volt. Persze csak arra az alkalomra kölcsönöztem, gondolhatod.

- Nem is olyan lényeges ez a cilinder - folytatta Winston türelmesen. - A lényeg az, hogy ezek a kapitalisták, meg néhány ügyvéd és pap, akik belőlük éltek - ezek voltak a föld urai. Minden az ő kegyüktől függött. Ti - a közönséges emberek, a munkások - az ő rabszolgáik voltatok. Azt tehették veletek, amit akartak. Kanadába szállíthattak benneteket, mint a barmokat. A lányaitokkal hálhattak, ha akartak. Kiadhatták a parancsot, hogy korbácsoljanak meg benneteket valami kötélből font korbácsfélével. Le kellett vennetek a kalapot, amikor elhaladtatok mellettük. Minden kapitalistát egy lakáj kísért, akik…

Az öregember ismét felragyogott.

- Lakájok! - kiáltott fel. - Ez is olyan szó, amit már nagyon rég nem hallottam. Lakájok! Ez aztán igazán eszembe juttatja a múltat. Emlékszem rá - hej, de marha régen volt! -, vasárnap délután ki szoktam menni a Hyde Parkba, hogy meghallgassam az ott dumáló alakokat. Üdvhadsereg, római katolikusok, zsidók, indiaiak, mindenfélék voltak ott. Volt ott egy fickó - hát a nevét nem tudnám megmondani -, az aztán igazán nagyszerű szónok volt. Jól megadta nekik! "Lakájok - kiabálta -, a burzsoázia lakájai! Az uralkodó osztály tányérnyalói!" Meg parazitákat is mondott. És hiénáknak, egészen határozottan emlékszem, hiénáknak is nevezte őket. Persze a Munkáspártra célzott, gondolhatod.

Winstonnak az volt az érzése, hogy két malomban őrölnek.

- Amit igazán tudni szeretnék - szólt közbe -, az az, hogy mit gondolsz: több szabadságod van most, mint azokban az időkben volt? Most inkább emberként kezelnek? A régi világban a gazdagok, a cilinderesek…

- A Lordok Háza - vetette közbe az öreg, felidézve emlékeit.

- A Lordok Háza, ha úgy tetszik. Azt kérdeztem, hogy csakugyan képesek voltak ezek az emberek alsóbbrendű lényként bánni veled, csak azért, mert ők gazdagok voltak, s te szegény. Például valóban "uram"-nak kellett szólítanod őket, s le kellett venned a kalapot, amikor elmentél mellettük?

Az öreg láthatólag mélyen elgondolkozott. Megitta sörének körülbelül a negyedét, mielőtt válaszolt volna.

- Igen - felelte. - Szerették, ha az ember megemelte előttük a kalapját. Ez tiszteletadást jelentett, tudod. Én magam ugyan nem értettem egyet a dologgal, de azért elég gyakran megtettem. Csak ennyit tudok mondani.

- És valóban az volt a szokásuk - csak azt idézem, amit a történelemkönyvekben olvastam -, valóban azt szokták csinálni ezek az emberek meg a szolgáik, hogy magadfajta embereket lelökték a járdáról a csatornába?

- Egyikük lelökött egyszer - felelte az öreg. - Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. A regatta estéjén volt - szörnyű bunkók szoktak lenni a regatta estéjén -, s én beleütköztem egy fiatal fickóba a Shaftesbury Avenue-n. Egészen bizonyos, hogy úriember volt - frakking, cilinder, fekete felöltő volt rajta. Cikkcakkban haladt a járdán, s én történetesen belébotlottam. Aszongya: "Miért nem néz maga elé?" - aszongya. Aszondom: Azt hiszi, hogy kibérelte az egész nyavalyás járdát?" Aszongya: "Kitekerem azt az átkozott nyakát, ha szemtelenkedik." Aszondom: "Maga részeg. Mindjárt átadom a rendőrségnek" - mondom. S akár hiszed, akár nem, a mellemre tette a kezét, s úgy meglökött, hogy majdnem egy busz kerekei alá kerültem. De akkor még fiatal voltam ám, s lekentem volna neki egyet, csak…

Winstont a reménytelenség érzése fogta el. Az öregember emlékezetében csak egy halom értéktelen részlet maradt meg. napokig faggathatná anélkül, hogy értékes adatokat kapna tőle. Valamiképpen mégiscsak lehet valami igazság a párttörténetben; sőt: lehet, hogy minden igaz benne. Még egy utolsó kísérletet tett.

- Talán nem fejeztem ki magam elég világosan - mondta. - A következőt akartam kérdezni. Te már nagyon hosszú ideje élsz. Életed felét a Forradalom előtt élted le. 1925-ben például már felnőtt férfi voltál. Meg tudnád mondani, már amennyire vissza tudsz rá emlékezni, hogy 1925-ben jobb volt-e az élet, mint most, vagy rosszabb? Ha választhatnál, 1925-ben élnél szívesebben, vagy most?

Az öregember töprengve meredt a céltáblára. Kiitta sörét, sokkal lassabban, mint az előbb. Mikor megszólalt, béketűrő, filozofikus kifejezés ült az arcán, mintha a sör megszelídítette volna.

- Tudom, mit akarsz hallani tőlem - kezdte. - Azt akarod hallani, hogy szeretnék-e újra fiatal lenni. A legtöbben azt mondanák erre, hogy szeretnének újra fiatalok lenni, ha lehetne. Az ember visszakapná ifjúkori egészségét és erejét. Az én koromban már mindig van valami baja az embernek. Valami nincs rendben a lábommal, és rettenetesen fáj a hólyagom. Éjszakánként hatszor-hétszer is ki kell bújnom az ágyból. Másfelől azonban nagy előnyei is vannak az öregségnek. Az embernek már nincs annyi gondja. Nem kell az asszonyokkal bajlódni, és ez nagy dolog ám! Akár hiszed, akár nem, majdnem harminc éve nem volt dolgom nőkkel. Mi több, nem is kívántam őket.

Winston nekidőlt az ablakpárkánynak. Nem volt értelme folytatni. Újabb adag sört akart rendelni, mikor az öreg hirtelen felugrott, és sietve kicsoszogott a helyiség túlsó oldalán bűzlő vizeldébe. Hatni kezdett a fél liter ráadás. Winston egy-két percig üres poharára meredve ült, s szinte észre sem vette, mikor lába ismét kivitte az utcára. Húsz év sem kell már, gondolta, s egyszer s mindenkorra megválaszolhatatlanná válik a nagy és mégis oly egyszerű kérdés: "Jobb volt-e az élet a Forradalom előtt, mint most?" Ténylegesen azonban már most is megválaszolhatatlan, mert az a néhány ember, aki még megmaradt a régi világból, képtelen a két kort összehasonlítani. Visszaemlékeznek számtalan lényegtelen dologra, egy-egy munkástárssal folytatott civakodásra, egy elveszett kerékpárpumpa utáni hajszára, egy régóta halott nővér arckifejezésére, egy hetven év előtti szeles reggelen kavargó porfellegekre; a fontos dolgok azonban már mind kiestek az emlékezetükből. Olyanok, mint a hangya, amely kis tárgyakat meglát, de nagyokat nem. S ha az emlékezet cserbenhagy, s az írott feljegyzéseket meghamisítják - mint ahogy meg is teszik -, akkor el kell fogadni a Párt kérkedését, hogy megjavította az emberi élet körülményeit, mert már nincs és soha többé nem is lehet semmiféle mérték, amellyel ennek az állításnak az igazságát le lehetne mérni.

Ebben a pillanatban Winston gondolatmenete hirtelen megszakadt. Megállt és felnézett. Egy szűk utcában volt, ahol a lakóházak közt néhány sötét, apró boltocska volt elszórva. Éppen a feje fölött három színét vesztett fémgolyó függött, amelyek mintha be lettek volna aranyozva valamikor. Úgy érezte, hogy ismerős helyen jár. Hát persze! Az ócskásbolt előtt állt, ahol a naplót vette.

Ijedtséghullám öntötte el. Elég elhamarkodott cselekedet volt megvenni a könyvet, s akkor meg is fogadta, hogy többé a közelébe sem jön ennek a helynek. S lám, abban a pillanatban, ahogy gondolatait engedte szabadon csapongani, lába saját akaratából visszahozta ide. Pontosan az ilyenfajta öngyilkos ösztönök ellen akarta megóvni magát azzal, hogy naplóírásba kezdett. Rögtön észrevette azt is, hogy jóllehet majdnem huszonegy óra volt, az üzlet még nem zárt be. Úgy érezte, kevésbé lesz gyanús odabent, mintha kint álldogál a járdán, s átlépte a küszöböt. Ha megkérdezik, miért tette, elég elfogadható felelet lesz, hogy borotvapengét akart venni.

A tulajdonos éppen akkor gyújtott meg egy függő olajlámpát, amely bűzös, de barátságos szagot árasztott. Mintegy hatvanéves, törékeny, hajlott hátú férfi volt, az orra hosszú, jóindulatú, s a szeme, amelyet vastag szemüveg torzított el, szelíd. Haja már majdnem teljesen fehér volt, szemöldöke azonban bozontos és fekete. Szemüvege, nyájas sürgés-forgása, s az, hogy kopott fekete bársonyujjast viselt, azt a homályos érzést keltette, hogy valamiféle értelmiségi, esetleg irodalommal foglalkozik, vagy talán muzsikus. Hangja lágy volt, szinte fáradt, s a kiejtése nem olyan ordináré, mint a prolik többségéé.

- Már odakint megismertelek - jegyezte meg rögtön. - Te vagy az, aki megvette azt a fiatal hölgynek való albumot. Gyönyörű papírja volt, mondhatom. Erezett krémpapírnak szoktuk nevezni. Olyan papírt nem gyártanak már… merem állítani, hogy ötven éve. - Szemüvege fölött Winstonra nézett. - Van valami különleges óhajod? Vagy csak éppen körül akarsz nézni?

- Erre jártam - felelte Winston határozatlanul, - s csak benéztem. Tulajdonképpen semmit sem akarok.

- Akkor jól van - jelentette ki a boltos - mert alig hiszem, hogy ki tudnálak elégíteni. - Puha tenyerű kezével védekező mozdulatot tett. - Láthatod, mi van: mondhatni, üres az üzlet. Magunk közt szólva, a régiség kereskedelemnek vége. Nincs többé sem kereslet, sem áru. Bútorok, porcelán, üveg… fokozatosan minden tönkremegy. A fémanyagot meg persze legnagyobbrészt beolvasztották. Évek óta nem láttam egyetlen réz gyertyatartót sem.

A kis üzlethelyiség valójában kényelmetlenül zsúfolt volt, de szinte semminek sem volt benne a legcsekélyebb értéke sem. A járható terület nagyon szűk volt, mert körös-körül a falak mellett számtalan poros képkeretet halmoztak fel. A kirakatban csavarok, zárak, életlen vésők, törött pengéjű zsebkések, piszkos órák hevertek, amelyeket már rendberakni sem volt érdemes, s mindenféle egyéb limlom. Csak az egyik sarokban, egy kis asztalon hevert egy halom apróság - lakkozott dohányszelencék és ilyesmik -, amelyek között akadhatott valami érdekes. Mikor Winston az asztalhoz közeledett, megpillantott egy kerek, sima tárgyat, amely lágyan csillogott a lámpafényben. A kezébe vette.

Súlyos, egyik oldalán gömbölyű, a másikon lapos üvegdarab volt, majdnem olyan, mint egy félgömb. Az üveg színének is, anyagának is olyan sajátságos lágysága volt, mint az esővíznek. A belsejében különös, piros és spirális valami lapult, amelyet a domború felület megnagyított, s amely egy rózsára vagy valamilyen tengeri csillagra emlékeztetett.

- Mi ez? - kérdezte Winston elbűvölve.

- Korall - felelte az öregember. - Valószínűleg az Indiai-óceánból került ide. Üvegben helyezik el őket. Ez itt legalább száz évvel ezelőtt készült. Sőt, ahogy elnézem, talán még régebben.

- Gyönyörű - állapította meg Winston.

- Gyönyörű - helyeselt a másik. - Bizony, nem sok mindenről lehet manapság ezt elmondani. - Köhögött. - Nos, ha véletlenül meg akarnád venni, négy dollárért odaadom. Emlékszem, volt idő, mikor az ilyesmi nyolc fontért kelt volna el, s nyolc font… nos, nem tudom pontosan, hogy mennyi, de rengeteg pénz volt. De hát kinek kellenek manapság különleges régiségek… még az a kevés is, ami megmaradt?

Winston rögtön kifizette a négy dollárt, és a megkívánt tárgyat a zsebébe csúsztatta. Nem annyira a szépsége vonzotta, hanem inkább az, hogy olyan korból valónak látszott, amely egészen más lehetett, mint a jelen. A lágy, esővízszerű üveg nem hasonlított semmilyen eddig látott üveghez. Kétszeresen vonzó volt számára a nyilvánvaló céltalansága miatt is, bár sejtette, hogy annak idején papírnyomónak szánták. Súlya erősen lehúzta a zsebét, szerencsére azonban nagyon nem dudorodott ki. Gyanús, sőt kompromittáló lehetett, ha egy párttagnak ilyesmi volt a birtokában. Minden, ami régi, s különösen minden, ami szép, mindig meglehetősen gyanús volt. Az öregember észrevehetően nyájasabb lett, mikor megkapta a négy dollárt. Winston rájött, hogy valószínűleg csak három, esetleg két dollárra számított.

- Van még egy másik helyiség is az emeleten, esetleg azt is megnézhetnéd - ajánlotta a boltos. - Nincs sok minden benne. Éppen csak néhány darab. Világosságot kell vinnünk magunkkal, ha felmegyünk.

Meggyújtott egy másik lámpát, s hajlott háttal, lassan felvezette Winstont a meredek, kikopott lépcsőn, s egy parányi folyosón egy szobába kalauzolta, amely nem az utcára, hanem egy kövezett udvarra és egy egész erdőnyi kéményre nézett. Winston észrevette, hogy a bútorzat még mindig úgy van elrendezve, mintha laknának a helyiségben. Szőnyeg futott végig a padlón, néhány kép lógott a falakon, s egy mély, kopott karosszék volt a kandalló mellé húzva. A kandalló párkányán ódivatú, tizenkét számjegyes üvegóra ketyegett. Az ablak alatt hatalmas ágy állt, amely a szobának majdnem a negyedrészét elfoglalta, s még matrac is volt rajta.

- Itt laktunk, amíg a feleségem élt - magyarázta szinte mentegetőzve az öregember. - A bútorokat apránként eladtam. Most már csak ez a szép mahagóniágy van meg - legalábbis szép lenne, ha a poloskákat ki lehetne irtani belőle. De merem állítani, hogy elég nehéz feladat lenne.

Magasra emelte a lámpát, hogy bevilágítsa az egész szobát, s a helyiség a szelíd félhomályban rendkívül vonzónak tűnt. Winston agyán átsuhant a gondolat, hogy bizonyára könnyen kibérelhetné heti néhány dollárért, ha vállalni merné a kockázatot. Vad, lehetetlen ötlet volt, rögtön el is ejtette, mihelyt felvillant benne; a szoba azonban valami nosztalgiafélét, valami régire való emlékezést ébresztett. Úgy tűnt neki, mintha pontosan tudná, milyen érzés egy ilyen szobában üldögélni a nyílt tűz mellett, karosszékben, lábát a kandalló rácsára helyezve, miközben víz forr a melegítőn; tökéletesen egyedül, tökéletes biztonságban, úgy, hogy senki se figyelje, semmiféle hang ne üldözze, csak az üst duruzsolását és az óra barátságos ketyegését hallja.

- Itt nincs telekép - mormolta önkéntelenül.

- Ó - felelte az öregember -, olyasmim sohasem volt. Nagyon költséges. S valahogyan sohasem éreztem a hiányát. Nos, itt van a sarokban egy finom kecskelábú asztal. Igaz, újra kellene vasaltatni a sarkait, ha a szárnyait is használni akarnánk.

A másik sarokban egy kis könyvszekrény állt, s Winston már igyekezett is feléje. Semmi sem volt benne, csak limlom. A könyvek felkutatása és megsemmisítése a prolinegyedekben ugyanolyan körültekintéssel történt, mint mindenütt másutt. Valószínűleg ne létezett sehol egész Óceániában egyetlen olyan könyv sem, amelyet 1960 előtt nyomtattak. Az öregember, még mindig a lámpásával a kezében, megállt egy rózsafa keretben lévő kép előtt, amely a kandalló másik oldalán, az ággyal átellenben függött a falon.

- Ha esetleg érdekelnek a régi nyomtatványok - jegyezte meg tapintatosan.

Winston odalépett, hogy szemügyre vegye a képet. Egy négyszögletes ablakokkal s a homlokzatán aprócska toronnyal díszített ovális alakú épületet ábrázoló rézmetszet volt. Az épület rácskerítéssel volt körülvéve, s a háttérben valami szobornak látszó alakot lehetett kivenni. Halványan ismerősnek rémlett, ámbár a szoborra nem emlékezett.

- A keret a falhoz van rögzítve - közölte az öregember - de lesrófolhatom, ha akarod.

- Ismerem ezt az épületet - állapította meg végül Winston. - Most romokban hever. Ott van az Igazságügyi Palota mellett húzódó út közepén.

- Úgy van. A Törvényszék mellett. Lebombázták egyszer… ó, már nagyon régen. Valamikor templom volt. St. Clement Danes volt a neve. - Bocsánatkérően mosolygott, mint aki tudatában van annak, hogy valami nevetségesnek látszó dolgot mond, aztán hozzátette: - Narancs és citrom, bongja St. Clement harangja.

- Hogyan? - figyelt fel Winston.

- Ó! Narancs és citrom, bongja St. Clement harangja. Egy rigmus, még gyermekkoromból. A folytatására nem emlékszem, de a végét tudom. Ágyad fejéhez itt jön egy fáklya, Itt meg egy balta, fejed levágja. Valami táncféléhez énekeltük. Felemeltük a kezünket, hogy át lehessen bújni alatta, aztán amikor odaértünk, hogy Itt meg egy balta, fejed levágja, hirtelen leengedtük, és megfogtuk azt, aki alatta bújt. Csupa templomnévből állt a rigmus. Minden londoni templom neve benne volt, legalábbis a fontosabbaké.

Winston eltűnődött rajta, hogy vajon melyik századból való lehet a templom. London épületeinek keletkezési idejét általában nehéz volt meghatározni. Minden nagy és hatásos épületről automatikusan azt állították, hogy a Forradalom után épült, ha a külseje ehhez elég újnak látszott, a nyilvánvalóan régebbi időben keletkezett épületekről pedig azt, hogy valamikor a Középkornak nevezett homályos időszakban jöttek létre. A kapitalizmus századairól azt tanították, hogy semmilyen értékeket sem teremtettek. Az építészet történetéről csak annyit lehetett megtudni, amennyit a könyvek közöltek róla. Szobrokat, feliratokat, emléktáblákat, utcaneveket - mindent, ami fényt vethetett volna a múltra, szisztematikusan cserélgettek.

- Sose tudtam, hogy templom volt ez az épület - jegyezte meg Winston.

- Pedig egy csomót meghagytak közülük - felelte az öregember -, ha más célokra használják is őket. Ejnye, hogy is folytatódik ez a rigmus? Ó, már tudom!

Narancs és citrom, bongja St. Clement harangja,
Tartozol tíz fityinggel, St. Martin így csilingel.

- Ennyi eszembe jutott. Fityingnek egy kis rézpénzt neveztünk, olyasféle volt, mint a cent.

- Hol volt a St. Martin-templom? - kérdezte Winston.

- A St. Martin? Az még ma is megvan. A Győzelem téren, a képtár mellett. A homlokzata felül háromszög alakú, oszlopok tartják, és nagy lépcsősor vezet fel hozzá.

Winston jól ismerte ezt az épületet. Múzeumnak használták, mindenféle propagandakiállításokat szoktak benne rendezni - rakétabombák és úszó erődök modelljeiből, az ellenség kegyetlenkedéseit ábrázoló viaszfigurákból és hasonló dolgokból.

- St. Martin's-in-the-Fieldsnek nevezték - tette hozzá az öregember -, bár nem emlékszem rá, hogy valaha is mezők lettek volna arrafelé.

Winston nem vette meg a képet. Sokkal alkalmatlanabb jószág volt, mint az üveg papírnyomó, s csak úgy vihette volna haza, ha kiveszik a keretből. Néhány percig azonban még ott maradt, és elbeszélgetett az öreggel, akinek a neve, mint kiderült, nem Weeks volt - miként a bolt homlokzatán lévő felírás alapján gondolni lehetett -, hanem Charrington. Mr. Charrington hatvanhárom éves özvegyember volt, s harminc éve kereskedett ebben a boltban. Noha állandóan tervezte, hogy kicseréli a kirakat fölött olvasható nevet, sohasem került rá sor, hogy meg is tegye. Beszélgetés közben Winston agyában folyton a félig felidézett rigmus zsongott: Narancs és citrom, bongja St. Clement harangja, Tartozol tíz fityinggel, St. Martin így csilingel! Miközben a rigmust mondogatta magában, az a különös érzése támadt, hogy valósággal hallja is a harangokat, egy elsüllyedt London harangjait, a városét, amely mégiscsak létezett még valamilyen formában, ha álöltözetben és elfeledve is. Úgy érezte, hogy valami szellemtoronyból hallatszik az erős harangzúgás. Pedig, amennyire vissza tudott rá emlékezni, soha életében nem hallott még templomi harangszót.

Elbúcsúzott Mr. Charringtontól, és egyedül ment le a lépcsőn, hogy az öreg ne lássa, hogy körülkémlel az utcán, mielőtt kilépne az ajtón. Már elhatározta, hogy bizonyos idő elteltével - mondjuk, egy hónap múlva - ismét megkockáztatja, hogy felkeresi a boltot. Talán ez sem sokkal veszedelmesebb, mint a Központból való elmaradás. Az igazi őrültséget úgyis most követte el, mikor visszajött ide, miután előzőleg megvette a naplót, anélkül, hogy tudta volna, meg lehet-e bízni a boltosban. Mindenesetre…

Igen, határozta el ismét, vissza fog ide jönni. Egyéb szépséges haszontalanságokat fog vásárolni. Megveszi a St. Clement Danest ábrázoló metszetet, ki fogja venni a keretből, és hazacsempészi az overallja alatt. Mr. Charrington emlékezetéből ki fogja csiholni annak a rigmusnak a többi sorát is. Még az az őrült terv is újra megvillant az agyában, hogy kibéreli az emeleti szobát. A lelkesedés néhány másodpercre vigyázatlanná átette, s kilépett az utcára anélkül, hogy előzőleg óvatosan körülnézett volna a kirakaton át. Mindjárt útnak is indult, valamilyen rögtönzött dallamra dúdolgatva magában:

Narancs és citrom, bongja St. Clement harangja,
Tartozol tíz fityinggel, St. Martin így csilingel.

Hirtelen úgy érezte, hogy jéggé dermed a szíve, s a gyomra összeszorul. Egy kék overallos alak közeledett a járdán, vagy tízméternyire tőle. Az a lány volt az irodalmi osztályról, a fekete hajú lány. Rossz volt a világítás, mégsem volt nehéz felismernie. A lány egyenesen az arcába nézett, aztán sietve folytatta útját, mintha észre se vette volna.

Winston néhány másodpercre szinte megbénult. Aztán jobbra fordult, és gyorsan továbbment, rá sem ébredve, hogy rossz irányba halad. Mindenesetre választ kapott egy kérdésre. Most már kétségtelen, hogy a lány kémkedik utána. Egészen bizonyos, hogy követte őt, mert elképzelhetetlen, hogy teljesen véletlenül sétálgasson ugyanazon az estén ugyanabban a homályos mellékutcában, több kilométernyire azoktól a városrészektől, ahol a párttagok laknak. Ez túlságosan sok ahhoz, hogy véletlen lehessen. Az már nem is lényeges, hogy tényleg a Gondolatrendőrség ügynöke-e, vagy csak műkedvelő kém, aki magánszorgalomból tevékenykedik. Elég az, hogy figyeli őt. Nyilván azt is látta, hogy bement a boltba.

Szörnyű erőfeszítésébe került a járás. A zsebében lévő üveg minden lépésnél a combjának ütődött, s már-már arra gondolt, hogy kiveszi és eldobja. A legkínosabb a beleit kínzó görcs volt. Néhány percig az volt az érzése, hogy meghal, ha nem talál azonnal egy vécét. Az efféle városrészekben azonban nem voltak nyilvános vécék. Aztán a görcs megszűnt, tompa fájdalmat hagyva maga után.

Az utca zsákutca volt. Winston megállt, néhány másodpercig határozatlanul tűnődött, hogy mit csináljon, aztán megfordult, és elindult visszafelé. Amint megfordult, eszébe jutott, hogy a lány csak három perccel ezelőtt haladt el mellette, s ha szaladna, valószínűleg utolérné. A nyomában maradhatna, amíg valamilyen elhagyatott helyre nem érnek, s akkor egy darab kővel beverhetné a fejét. A zsebében lévő üveg is megfelelne a célnak. De rögtön el is vetette az ötletet, mert még az a gondolat is elviselhetetlen volt, hogy valamilyen testi erőfeszítést kell tennie. Képtelen lenne szaladni, képtelen lenne ütni. Különben is, a nő fiatal és izmos, védekezne. Arra gondolt, hogy elrohan a Közösségi Központba, és záróráig ott marad, hogy legalább részleges alibije legyen az estére. De ez is lehetetlenség volt. Halálos fáradság lepte el. Csak arra vágyott, hogy gyorsan hazajusson, leülhessen és pihenhessen.

Huszonkét óra után ért haza. A villanyt általában huszonhárom óra harminckor kapcsolták ki. Kiment a konyhába, s felhajtott majdnem egy teáscsészényi Győzelem-gint. Aztán leült a beugróban lévő asztalhoz, s elővette a fiókból a naplót. De nem nyitotta ki. A teleképen egy kellemetlen női hang valami hazafias alt harsogott. A könyv márványeres fedelére meredt, s megpróbálta kiszorítani tudatából a hangot, de nem sikerült.

Éjszaka szokták elvinni az embert, mindig éjszaka. Tulajdonképpen az cselekszik a legokosabban, aki öngyilkos lesz, mielőtt érte jönnek. Egészen bizonyos, hogy sokan ezt csinálják. Sok eltűnésnek öngyilkosság az oka. De kétségbeesett bátorság kell ahhoz, hogy valaki megölje magát, mikor sem lőfegyvert, sem pedig gyorsan ható, biztos mérget nem lehet szerezni. Csodálkozva döbbent rá a fájdalom és a félelem biológiai céltalanságára, az áruló emberi testre, amely pontosan akkor dermed tehetetlenségbe, mikor különleges erőfeszítésre lenne szükség. Elhallgattatta volna a fekete hajú lányt, ha elég gyorsan cselekszik; de éppen a veszély rendkívülisége következtében vesztette el cselekvőképességét. Rádöbbent, hogy a válságos pillanatokban az ember sohasem valamilyen külső ellenség, hanem mindig a saját teste ellen harcol. Még most is, hiába ivott gint, a gyomrában érzett tompa fájdalom lehetetlenné tette a logikus gondolkodást. Így van ez, értette meg, minden hősiesnek vagy tragikusnak látszó helyzetben. A csatatéren, a kínzókamrában, a süllyedő hajón az ember mindig elfelejti azokat a célokat, amelyekért küzdött, mert a teste akkorára növekszik, hogy betölti a világegyetemet; s még ha nem bénítja is meg a félelem, ha nem üvölt is a fájdalomtól, az élet minden pillanatban küzdelem az éhség, a hideg, az álmatlanság, a gyomorsav vagy a fogfájás ellen.

Kinyitotta a naplót. Szükségét érezte, hogy leírjon valamit. Az énekesnő új dalba kezdett a teleképen. Hangja olyan ellenállhatatlanul nyomult az agyába, mint az üvegszilánk. Megpróbált O'Brienre gondolni, akinek - vagy akihez - a naplót írta, ám ehelyett azon kezdett gondolkodni, hogy mi történik majd vele, ha a Gondolatrendőrség elhurcolja. Semmi lenne az egész, ha azonnal megölnék. Úgyis ez a sors vár mindenkire. Mielőtt azonban meghal (az ilyen dolgokról senki sem beszélt, de mindenki tudott róluk), át kell esnie a vallatáson: a padlón csúszkáláson, az irgalomért való kiáltozáson, az összetört csontok recsegésén, a kiütött fogakon és a véres hajcsomókon. Miért kell mindezt elviselni, ha a vége mindig ugyanaz? Miért nem lehet néhány napot vagy hetet egyszerűen kivágni az életből? Senki sem kerüli el a leleplezést, és senki sem került el a vallatást. Ha egyszer gondolatbűnbe esett valaki, záros határidőn belül feltétlenül meghal, mire való hát ez a félelem, amely nem változtat semmin, ami a jövőben bekövetkezik?

Ismét megpróbálta maga elé idézni O'Brien arcát, s most valamivel jobban sikerült, mint az előbb. "Találkozunk majd ott, ahol nincsen sötétség" - mondta O'Brien. Winston tudta, vagy legalábbis tudni vélte, hogy mit jelent ez. Az a hely, ahol nincs sötétség, a képzeletbeli jövő, amelyet sohasem láthat meg, de valamilyen misztikus módon, valami beleérzés révén része lehet benne. A teleképből áradó fülszaggató hang miatt azonban képtelen volt tovább követni a gondolatsort. Cigarettát dugott a szájába. A dohány fele rögtön kihullott a nyelvére, s a keserű port csak nagy nehezen tudta kiköpni. Nagy Testvér arca merült fel a gondolataiban, s O'Brien arcának a helyére tolakodott. Mint néhány nappal előbb, most is kivett a zsebéből egy pénzdarabot, és megnézte. Az arc méltóságteljes, nyugodt, oltalmazó kifejezéssel nézett vele szembe, de vajon mit rejtegethet az a mosoly a sötét bajusz alatt? Mint a lélekharang, kondultak vissza feléje válaszként a jelszavak:

A HÁBORÚ: BÉKE
A SZABADSÁG: SZOLGASÁG
A TUDATLANSÁG: ERŐ


Második rész

A délelőtti munkaidő fele telhetett el. Winston kilépett a rekeszéből, s a mosdóba indult.

Egy magányos alak közeledett feléje a hosszú, élesen megvilágított folyosó másik végéről. A fekete hajú lány. Négy nap múlt el az este óta, amikor összetalálkoztak az ócskásbolt előtt. Mikor a lány közelebb ért, Winston észrevette, hogy a jobb karja fel van kötve; a kötést távolabbról alig lehetett látni, mert ugyanolyan színe volt, mint az overallnak. Bizonyára azoknak a nagy kaleidoszkópoknak a forgatása közben sértette meg a kezét, amelyekkel a regények cselekményét "munkálják ki". Az efféle balesetek gyakoriak voltak az irodalmi osztályon.

Talán négyméternyire lehettek egymástól, mikor a lány megbotlott, s szinte teljes hosszában végigvágódott a folyosón. Éles fájdalomkiáltást hallatott. Nyilván a sérült karjára esett. Winston azonnal megállt. A lány térdére tápászkodott. Arca tejsárga színűvé vált, s ajka még pirosabbnak látszott, mint máskor. Szemét esdeklő kifejezéssel szögezte Winstonra, s tekintetében több volt a félelem, mint a fájdalom.

Különös érzés támadt Winston szívében. Ott volt előtte egyik ellensége, aki meg akarta ölni; ugyanakkor azonban ember is volt ez a teremtmény, akinek kínjai voltak, s talán csontja is törött. Ösztönszerűleg indult feléje, hogy segítsen rajta. Már amikor azt látta, hogy felkötött karjára esik, mintha a saját testében érezte volna a fájdalmat.

- Fáj valamid? - kérdezte.

- Semmi az egész. A karom. Egy pillanat, s minden rendben lesz.

Úgy beszélt, mintha a szíve hevesebben dobogna. Kétségtelen, hogy nagyon elsápadt.

- Nem tört el valami?

- Nem. Már nincs is semmi bajom. Csak egy pillanatig fájt.

Winston felé nyújtotta ép karját, s Winston talpra segítette. A lány arcába valamennyire visszatért a vér, s láthatólag sokkal jobb állapotban volt már.

- Semmi az egész - ismételte meg kurtán. - Csak egy kicsit megütöttem a csuklómat. Köszönet, elvtársam!

S ezzel továbbment, abba az irányba, amerre tartott, olyan fürgén, mintha valóban semmi sem történt volna. Az egész incidens legfeljebb fél percig tarthatott. Az a szokása, hogy semmilyen érzését ne engedje tükröződni az arcán, Winstonnak már ösztönévé vált, s hozzá még éppen egy telekép előtt történt az eset. Mégis rendkívül nehéz volt el nem árulnia hirtelen meglepődését, mert az alatt a két-három másodperc alatt, míg talpra segítette a lányt, az a kezébe csúsztatott valamit. Nem kétséges, hogy szándékosan tette. Valami kis, lapos holmi volt. Winston, miközben belépett a mosdó ajtaján, a zsebébe csúsztatta és megtapogatta az ujjai hegyével. Egy négyszögletesre összehajtogatott papírdarabka volt.

Még a vécében állt, sikerült néhány apró ujjmozdulattal széthajtogatnia a papírt. Nyilván valamilyen üzenet van ráírva. Egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy belép valamelyik fülkébe, s ott elolvassa. De jól tudta, hogy ez őrültség. Lenne. Sehol sem lehetett bizonyosabb abban, hogy a teleképek szüntelenül szemmel tartják, mint a vécében.

Visszament a rekeszébe, leült, a papírdarabkát mintegy véletlenül az asztalán heverő papírok közé dobta, feltette a szemüvegét, és közelebb húzta a beszélírt. "Öt perc - mondogatta magában -, legalább öt perc!" Szíve ijesztő hangosan dobogott a mellében. Szerencsére az a munkadarab, amelyen éppen dolgozott, gépies feladat volt: egy hosszú számlista helyesbítése, s ez nem igényelt különösebb figyelmet.

Bármi is volt a papírra írva, írva, feltétlenül politikai jellegű üzenetnek kellett lennie. Amennyire meg tudta ítélni a dolgot, csak két lehetőség foroghatott fenn. Az egyik - s ez a valószínűbb -, az, hogy a lány a Gondolatrendőrség ügynöke, miként már régebben is tartott tőle. Nem tudta, miért választhatta a Gondolatrendőrség az üzenetkézbesítésnek ezt a módját, de nyilván oka volt rá. A papírra írt üzenet lehet fenyegetés, idézés, öngyilkossági parancs, esetleg valamilyen csapda. De volt egy másik, képtelenebb lehetőség is, amely minduntalan felötlött az agyában, hiába próbálta elhessegetni. S ez az volt, hogy az üzenet egyáltalán nem a Gondolatrendőrségtől jön, hanem valamilyen földalatti szervezettől. Talán mégiscsak létezik a Testvériség! Talán a lány is tagja! Kétségtelenül képtelen gondolat volt, de rögtön ez jutott az eszébe, amikor megérezte a kezében a papírdarabkát. Rövid két percen belül persze eszébe jutott az előbbi, sokkal valószínűbb magyarázat is. De még most is, jóllehet az esze azt mondta, hogy az üzenet valószínűleg halált jelent - még mindig a másik lehetőségben hitt, makacsul ragaszkodott esztelen reményéhez, hogy ne remegjen a hangja, miközben a számokat a beszélírba mormolja.

Összegöngyölte a befejezett munkadarabot, és becsúsztatta a csőpostába. Nyolc perc telt el. Megigazította a szemüvegét, felsóhajtott, és magához húzta a következő papírdarabot, tetején az üzenettel. Kisimította a papírdarabkát. Nagy, idomtalan betűkkel ez volt ráírva:

Szeretem

Néhány másodpercig még ahhoz is kába volt, hogy bedobja a veszedelmes papírdarabot az emlékezetlyukba. Mikor végül megtette - jóllehet tudta, milyen veszélyes dolog valami iránt túlságosan nagy érdeklődést mutatni - nem állhatta meg, hogy még egyszer el ne olvassa, hogy megbizonyosodjék róla: valóban ez volt a papírra írva.

A délelőtt hátralévő részében alig tudott dolgozni. Már az sem volt könnyű, hogy figyelmét egy csomó jelentéktelen feladatra összpontosítsa, de még nehezebb volt izgatottságát eltitkolni a telekép előtt. Úgy érezte, mintha tűz égne a beleiben. Az ebéd a meleg, zsúfolt zajos kantinban kínszenvedés volt. Azt remélte, hogy legalább az ebédidő alatt magában lesz, de balszerencséjére az idióta Parsons zöttyent le melléje, izzadságszaga a gulyás bádogszagánál is áthatóbb volt, s szűnni nem akaró szóáradattal öntötte el Winstont a Gyűlölet Hetére való előkészületekről. Különösen egy kétméteres, papírmaséból készült Nagy Testvér-fejért lelkesedett, amelyet a lány Kém-őrse készített erre az alkalomra. Az idegesítő az volt, hogy a nagy hangzavarban Winston alig értette Parsons szavait, s minduntalan meg kellett kérnie, hogy ismételje meg ostoba megjegyzéseit. Csak egyszer sikerült elkapnia a lány tekintetét, aki ezúttal a terem másik végében ült két másik lánnyal. A lány úgy viselkedett, mintha nem látná őt, s Winston nem nézett többé abba az irányba.

A délután már elviselhetőbb volt. Rögtön ebéd után egy élvezetesebb, nehezebb munkadarab érkezett, amelyen több órán át kellett dolgoznia, minden egyebet félretéve. Két évre visszamenőleg meg kellett hamisítania egy csomó termelési jelentést, mégpedig olyan módon, hogy ezek diszkreditálják a Belső Párt egyik prominens tagját, akinek most fellegzett be. Ez olyan feladat volt, amelyhez Winston nagyon értett, s több mint két óra hosszat sikerült teljesen kivernie a fejéből a lányt. Utána azonban ismét eszébe jutott az arca, s őrjöngő, tűrhetetlen vágy fogta el, hogy egyedül lehessen. Amíg nincs egyedül, lehetetlen az új felfedezést jól átgondolnia. Az estét a Közösségi Központban kellett töltenie. Befalt egy ugyancsak íztelen vacsorát a kantinban, elrohant a Központba, részt vett egy "vitacsoport" ünnepélyes ostobaságaiban, lejátszott két játszma asztaliteniszt, felhajtott néhány pohár gint, s félóráig egy fölolvasást hallgatott, amelynek ez volt a címe: "Az Angszoc és a sakk". Gyötörte az unalom, ezúttal azonban nem érzett ösztönzést arra, hogy megszökjék a Központban töltendő este elől. A Szeretem szó láttán elöntötte a vágy, hogy életben maradjon, s egyszerre ostobaságnak látta, hogy kockázatot vállaljon. Még huszonhárom óra sem volt, amikor hazaérkezett és ágyba került, ahol - a sötétségben még a teleképtől is biztonságban lehetett az ember addig, amíg hallgatott - már képes volt összefüggően gondolkodni.

Egy fizikai problémát kellett megoldania: hogyan léphetne kapcsolatba a lánnyal, és hozhatna létre vele egy találkozót. Már nem is vette fontolóra azt a lehetőséget, hogy a lány csapdát állíthat neki. Abból a félreérthetetlen izgatottságból, amellyel átadta a cédulát, tudta, hogy erről szó sem lehet. Nyilvánvalóan megrémült a saját tettétől, s teljes joggal. Winstonnak eszébe sem jutott, hogy visszautasítsa a közeledését. Csak öt napja azzal a gondolattal foglalkozott, hogy egy darab kővel szétveri a lány fejét; ez azonban már nem volt fontos. A lány meztelen fiatal testére gondolt, ahogy álmában látta. Őt is olyan ostobának képzelte, mint a többi nőt, akinek hazugságokkal és gyűlölködéssel van tömve a feje, s a benseje merő jég. Valóságos láz fogta el arra a gondolatra, hogy elveszítheti, hogy a fehér, fiatal test kicsúszhat a keze közül! A legjobban attól félt, hogy a lány érzelmei megváltoznak, ha nem tud hamarosan kapcsolatba kerülni vele. A találkozás fizikai nehézsége azonban mérhetetlen volt. Mint amikor valaki akkor akar lépni sakkozás közben, amikor már mattot kapott. Akárhová mégy, a teleképek mindenütt figyelnek. Az üzenet elolvasása után öt perce alatt végiggondolta a lánnyal való kapcsolatteremtés valamennyi módját; most azonban, ideje lévén a töprengésre, újra sorra vette egyiket a másik után, mintha szerszámokat rendezgetne egy asztalon.

Nyilvánvaló, hogy a találkozás ma reggeli módja nem ismételhető meg. Ha a lány is az irattári osztályon dolgozna, a helyzet bizonyos mértékig egyszerűbb lenne, arról azonban csak nagyon halvány sejtelme volt Winstonnak, hogy hol van az épületben az irodalmi osztály, s nem is lett volna semmiféle ürügye, hogy arra járjon. Ha tudta volna, hol lakik a lány, és mikor hagyja abba a munkát, módját ejthette volna a találkozásnak valahol útközben; de hazafelé vezető útján követni sem biztonságos, mert ebben az esetben a Minisztérium környékén kellene álldogálnia, s erre feltétlenül fölfigyelnének. Arról, hogy postán küldjön neki levelet, egyszerűen szó sem lehetett. Egyáltalán nem volt titok, hogy minden levelet hivatalból fel szoktak bontani. Alig akadtak már, akik leveleztek. Az alkalmilag elkerülhetetlen üzenetek céljára levelezőlapokat nyomtattak, hosszú sor frázissal, csak ki kellett húzni a fölöslegeseket. De nem is tudta a lány nevét és címét. Végül is úgy találta, hogy a legbiztonságosabb helynek a kantin látszik. Ha sikerül egy asztalhoz kerülnie a lánnyal, valahol a terem közepén, nem túlságosan közel a teleképekhez, s körülöttük elég nagy a beszélgetés zaja - ha ezek a feltételek fennállnak, mondjuk, harminc másodpercig, lehetséges lesz néhány szót váltaniuk.

Ezután egy hétig olyan volt az élete, mint valami nyugtalan álom. Másnap a lány csak akkor jelent meg a kantinban, mikor Winston éppen távozott, a sípszó elhangzása után. Valószínűleg későbbi turnusba osztották be. Úgy mentek el egymás mellett, hogy egy pillantást sem váltottak. A rákövetkező napon a lány megint a megszokott időben jelent meg a kantinban, de három másik lány társaságában, s közvetlenül egy telekép alá ült. Aztán három izgalommal teli napon egyáltalán nem tűnt fel. Winston egész lelkét és testét szinte elviselhetetlennek tetsző érzékenység gyötörte, mintha átlátszó lett volna, s ez minden mozdulatot, minden hangot, minden érintést, minden szót, amit ki kellett ejtenie vagy meg kellett hallgatnia, halálos gyötrelemmé változtatott. Még álmában sem tudott szabadulni egy pillanatra sem a lány képétől. Ezekben a napokban hozzá sem nyúlt a naplójához. Csak a munka jelentett némi megkönnyebbülést: ha dolgozott, néha meg tudott feledkezni magáról egyhuzamban vagy tíz percre. Sejtelme sem volt róla, mi történhetett a lánnyal. Még csak nem is kutathatott utána. Lehet, hogy elgőzösítették, lehet, hogy öngyilkos lett, lehet, hogy elszállították Óceánia egy másik részébe, de az is lehet - s ez volt a legrosszabb és legvalószínűbb valamennyi lehetőség közül -, hogy egyszerűen csak megváltoztak Winston iránti érzelmei, s úgy határozott, hogy elkerüli.

Negyednap újra megjelent a lány. A karja már nem volt felkötve, csak a csuklója körül volt egy ragtapaszszalag. Winston annyira megkönnyebbült, amikor meglátta, hogy néhány pillanatig önkéntelenül is rábámult. Másnap sikerült beszélnie vele. Mikor a kantinba lépett, a lány a faltól jó messze ült egy asztalnál, teljesen egyedül. Még korán volt, s a helyiség nem telt meg egészen. A sor lassan haladt előre, Winston már majdnem a pulthoz ért, de ekkor vagy két percre elakadt, mert a sor elején valaki panaszt emelt, hogy nem kapta meg a szacharintablettáját. A lány azonban még mindig egyedül ült az asztalnál, mikor Winston hozzájutott a tálcájához, s elindult feléje. Mintha csak véletlenül indult volna abba az irányba, helyet keresve valamelyik asztalnál a lány közelében. Már csak háromméternyire lehetett tőle. Két másodperc múlva leül melléje. S ekkor a háta mögött egy hang a nevén szólította: - Smith! - Úgy tett, mintha nem hallaná. - Smith! - ismétlődött meg, most már hangosabban. Hiába. Vissza kellett fordulnia. Egy Wilsher nevű, szőke hajú, ostoba képű fiatalember invitálta mosolyogva az asztalához, pedig alig ismerte. A meghívást veszélyes lett volna visszautasítani. Ha már nevén szólították, nem mehet tovább, nem ülhet le egy magányosan ülő lány asztalához. Túlságosan feltűnő lenne. Barátságos mosollyal leült hát Wilsher mellé. Az együgyű szőke arc felragyogott rá. Winston legszívesebben csákánnyal vágott volna bele. A lány asztalánál lévő helyeket néhány perc múlva elfoglalták.

A lánynak azonban látnia kellett, hogy feléje közeledik, s talán megértette, mi volt a célja. Másnap ügyelt rá, hogy időben érkezzék. A lány majdnem ugyanazon a biztonságos helyen ült, ismét egyedül. Közvetlenül Winston előtt egy kicsi, fürge mozgású, rovarszerű, lapos arcú és apró, gyanakvó szemű emberke állt a sorban. Mikor Winston a tálcával a kezében elfordult a pulttól, látta, hogy a kis ember egyenesen a lány asztala felé tart. Reményei ismét szertefoszlóban voltak. A szomszéd asztalnál is volt egy üres hely, de a kis ember külsejében valami azt súgta, hogy kényelmi szempontból a legüresebb asztalt fogja választani. Winston jéggé dermedt szívvel követte. Nem ér az egész semmit, ha nem lehet egyedül a lánnyal. A következő pillanatban iszonyú csattanás hallatszott. A kis ember hasra vágódott, tálcája messze elrepült, levese és kávéja végigfolyt a padlón. Miközben feltápászkodott, gyűlölködő pillantást vetett Winstonra, akit nyilván azzal gyanúsított, hogy elgáncsolta őt. De minden rendben volt. Öt másodperccel később Winston - dobogó szívvel - a lány asztalánál ült.

Nem nézett rá. Lerakodott a tálcájáról, és rögtön enni kezdett. Rendkívül fontos volt, hogy késedelem nélkül megszólaljon, mielőtt még valaki más is leülhetne az asztalhoz, de szörnyű rettegés kerítette hatalmába. Egy hét telt el azóta, hogy a lány kapcsolatba lépett vele. Azóta megváltozhattak az érzelmei, egészen biztos, hogy meg is változtak! Lehetetlen, hogy ez az ügy szerencsésen végződjék: ilyesmik nem történnek meg a való életben. Talán egyáltalán meg se szólalt volna, ha ebben a pillanatban észre nem veszi Amplefortht, a szőrös fülű költőt, amint imbolyogva botorkál végig a termen, tálcával a kezében, ülőhelyet keresve. Ampleforth a maga módján vonzódott Winstonhoz, s bizonyos volt, hogy melléje ül, ha észreveszi. Talán csak egy perce van még a cselekvésre. Winston és a lány is szünet nélkül evett. A híg lötty ezúttal zöldbableves volt. Winston halkan, mormolva megszólalt. Egyikük sem nézett fel; megállás nélkül kanalazták a vizes lét, s két kanál közt ejtették ki a néhány szükséges mondatot, halk, kifejezéstelen hangon.

- Mikor hagyja abba a munkát?

- Tizennyolc harminckor.

- Hol találkozhatunk?

- A Győzelem téren, az emlékműnél.

- Tömve van teleképpel.

- Nem baj, ha sokan vannak.

- Mi legyen a jel?

- Semmi. Csak akkor közelítsen hozzám, ha sok ember közt leszek. És ne nézzen rám. Csak legyen a közelemben.

- Mikor?

- Tizenkilenckor.

- Jó.

Ampleforth nem vette észre Winstont, és leült egy másik asztalhoz. A lány sietve befejezte az ebédet, és eltávozott. Winston még ott maradt, rágyújtott egy cigarettára. Többet nem beszéltek, s amennyire két, ugyanannál az asztalnál egymással szemközt ülő ember egyáltalán megteheti, nem is néztek egymásra.

Winston már a megjelölt időpont előtt a Győzelem téren volt. Körülsétálta a hatalmas, rovátkolt emlékoszlopot, amelynek a csúcsán Nagy Testvér szobra meredt dél felé, a felhőkbe, ahol az Egyes Leszállópályáért vívott csatában megsemmisítette az eurázsiai repülőflottát (néhány évvel ezelőtt még keletázsiai flottát emlegettek). Szemközt vele egy lovasszobor állt, valószínűleg Oliver Cromwell szobra. A megbeszélt idő után öt perccel a lány még nem volt sehol. A szörnyű rettegés ismét elfogta Winstont. Nem jött el, megváltoztak az érzelmei! Lassan elsétált a tér északi részére, s örömmel vegyes elégtételt érzett, amiért az ott lévő romról tudja, hogy valaha a St. Martin-templom volt, s a harangjai, amikor még voltak harangjai, azt csilingelték, hogy "tartozol tíz fityinggel". Aztán meglátta a lányt, az emlékmű talapzatánál állt, s egy feliratot olvasott - vagy tettette, hogy olvassa -, amely spirálisan futott fel az oszlopra. Veszélyes lett volna megközelíteni, míg nem gyűlik köréje néhány ember. Körös-körül teleképek voltak felszerelve a házak ormaira. Ebben a pillanatban váratlanul kiáltozás és nehéz kocsik dübörgése hangzott fel valahonnan balról. Szinte kivétel nélkül mindenki rohanni kezdett, keresztül a téren. A lány fürgén megkerülte az emlékmű talapzatát díszítő oroszlánokat, és csatlakozott a szaladókhoz. Winston követte. Futás közben néhány hangos megjegyzésből kivette, hogy eurázsiai fogolyszállítmány vonul arrafelé.

Már sűrű embertömeg tolongott a tér déli részén. Winston, aki különben mindenféle csődületből kifelé szokott igyekezni, most lökdösődött, tülekedett, könyökét használta, hogy bejuthasson a tömeg közepébe. Már csak kartávolságnyira volt a lánytól, de még útjában állt egy nagy termetű proli s egy majdnem ugyanolyan terebélyes nő, valószínűleg a felesége, s ezek áttörhetetlennek tetsző húsfalat alkottak előtte. Winston oldalt csavarodott, s heves lökéssel igyekezett közéjük préselni a vállát. Egy pillanatig úgy érezte, mintha belső részei péppé zúzódnának a két izmos csípő között, de aztán sikerült áttörnie, bár egy kissé beleizzadt. Közvetlenül a lány mellé került. A válluk összeért, de mindketten mereven előre néztek.

Hosszú sor teherautó vonult végig lassan az utcán, s a kocsik mindegyik sarkában faarcú, géppisztolyos őrök álltak. A kocsikon kis sárga emberek kuporogtak szorosan összezsúfolva, rongyos, zöldesszürke egyenruhákban. A szomorú mongol arcok teljes közönnyel bámultak kifelé a teherautók oldalainak pereme fölött. Néha, amikor valamelyik autó zökkent egyet, fémcsörgés hallatszott: valamennyi fogoly lábán bilincs volt. Egyik rakomány szomorú arc a másik után gördült tova. Winston tudta, hogy ott vonulnak, de látni csak időnként látta őket. A lány válla és karja, egészen a könyökéig, az övéhez préselődött. Az arca olyan közel volt az övéhez, hogy szinte érezte a melegét. A lány, akárcsak a kantinban, rögtön átvette az irányítást. Beszélni kezdett, ugyanolyan kifejezéstelen hangon, mint ott, alig mozgatva ajkát. Mormolás volt csak, amelyet könnyen elfojtott az emberi hangok és a teherautók dübörgésének zűrzavara.

- Érti, mit mondok?

- Igen.

- Szabad lesz vasárnap délután?

- Igen.

- Akkor figyeljen nagyon. Meg kell jegyeznie, amit mondok. Induljon el a Paddigton-állomásról.

Olyan katonás pontossággal jelölte meg az útirányt, hogy Winston egészen elképedt. Félóráig utazzék a vonaton; az állomástól kiérve induljon balra; két kilométert haladjon az országúton; elérkezik egy kapuhoz, amelynek nincs szemöldökfája; onnan ösvény vezet egy réten keresztül; aztán egy fűvel benőtt dűlőút; végül a bokrok közt egy csapás, amíg el nem érkezik egy mohos törzsű, kiszáradt fához. Mintha csak térkép lett volna a fejében. - Megjegyzett mindent? - mormolta befejezésül.

- Igen.

- Balra fordul, aztán jobbra, aztán megint balra. S a kapunak nincs szemöldökfája.

- Értem. Hánykor?

- Tizenöt óra körül. Lehet, hogy várnia kell majd. Én más úton megyek. Biztos, hogy mindent megjegyzett?

- Igen.

- Akkor most távozzon, amilyen gyorsan csak tud.

Ezt mondania sem kellett volna. Pillanatnyilag azonban nem lehetett kijutni a tömegből. Az autók még mindig sorjáztak, s az emberek még mindig kielégületlenül álltak a helyükön. Kezdetben még elhangzott néhány fütty és pisszegés, de csak a tömegben lévő párttagok részéről, s hamarosan meg is szűnt. Az uralkodó érzelem a kíváncsiság volt. A külföldiek, akár eurázsiaiak voltak, akár keletázsiaiak, különleges állatfajtának számítottak. Soha senki sem láthatott külföldit, csak hadifogolyként, s ilyenkor is csak futó pillantást vethetett rájuk. Nem lehetett tudni, mi lesz a sorsuk, attól a néhánytól eltekintve, akit háborús bűnösként felakasztanak; a többi egyszerűen eltűnik, valószínűleg kényszermunkatáborba kerül. A kerek mongol arcok után európai típusúak következtek, mocskosak, szakállasak, kimerültek. A borostás pofacsontok fölött tekintetek kapcsolódtak Winston tekintetébe, néha egészen különös erővel, aztán ismét elmosódtak. Az autókaraván véget ért. Az utolsó kocsin egy öregembert látott, az arca egyetlen szőrcsomó volt, egyenesen állt, a csuklóit keresztbe tette maga elé, mintha hozzá volna szokva, hogy össze vannak kötve. Most már ideje volt, hogy Winston és a lány elváljon. Az utolsó pillanatban azonban, amikor a tömeg még körülzárva tartotta őket, a lány keze Winstoné után nyúlt, és sebtiben megszorította.

Tíz másodpercig sem tarthatott, s mégis hosszúnak tűnt az idő, míg kezük össze volt kulcsolva. Winstonnak elég ideje volt kitapasztalni a lány kezének minden részletét. Megvizsgálta a hosszú ujjakat, a formás körmöket, a bőrkeményedésekkel teli, munkától cserzett tenyeret s a puha húst a csukló alatt. Csak érezte a kezet, de mintha már látásból is ismerte volna. Ugyanakkor eszébe jutott, hogy nem is tudja, milyen színű a lány szeme. Valószínűleg barna, bár a fekete hajú embereknek néha kék a szemük. Oldalt fordítani a fejét, ránézni a lányra azonban eszeveszett őrültség lett volna. Az emberi testek présében láthatatlanul összekulcsolt kezekkel állhatatosan néztek előre, s a lány szeme helyett az öreg fogoly szeme meredt szomorúan Winstonra a szőrcsomók közül.

folytatás