Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan
Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
 

 

George Orwell

E. I. ZAMJATYIN:

Mi

 

 

We

BY E. I. ZAMYATIN


Sok évvel azután, hogy létezéséről először hallottam, végre kezembe jutott Zamjatyin Mi című műve, e könyvégető kor egyik irodalmi ritkasága. Fellapozván Gleb Struve: Twenty-Five Years of Soviet Russian Literature (A szovjet-orosz irodalom huszonöt éve) című munkáját, a következőket találtam róla:

Zamjatyin orosz regényíró és kritikus, 1937-ben halt meg Párizsban. A forradalom előtt és után számos könyvet jelentetett meg. A Mi 1923 táján született, s jóllehet nem Oroszországról szól, és nincs közvetlen összefüggésben az akkori politikai viszonyokkal (a regény látomás a huszonhatodik századról), kiadását mégis megtagadták, azon az alapon, hogy az „ideológiailag nemkívánatos”. A kézirat egy példánya azon­ban sikeresen kijutott az országból, és megjelent angol, francia és cseh fordításban is, oroszul azonban még sohasem. Az angol változatot az Egyesült Államokban adták ki, s ezért mind ez ideig nem tudtam megszerezni; szerencsére a francia fordításból (melynek Nous Autres a címe) sikerült egy példányt kölcsönvennem. Amennyire ez alapján megítélhetem, habár nem elsőrangú, mindenképpen különleges mű, s épp ezért meglepő, hogy eleddig nem akadt angol kiadó, amely újbóli megjelentetésére vállalkozott volna.

Az első dolog, ami bármely olvasónak azonnal szemébe ötlik, hogy a Mi – még ha erre, azt hiszem, mindeddig nem is mutatott rá senki – minden bizonnyal egyik forrása volt Aldous Huxley Szép új világ-ának. Mindkét könyv a primitív emberi ösztönök lázadásáról szól egy racionalizált, elgépiesedett és fájdalommentes világgal szemben, és mindkét történet hatszáz évvel napjaink után játszódik. Légkörük hasonló, s az általuk megrajzolt társadalom képe nagyjából azonosnak mondható, noha Huxley könyvében kevesebb politikai tudatosság nyilvánul meg, mivel őrá inkább a legújabb biológiai és pszichológiai elméletek hatottak.

Zamjatyin látomásában egy huszonhatodik századi Utópia elevenedik meg, amelynek lakói teljesen elvesztették egyéniségüket, és már csupán számként tartják nyilván őket. Üvegházakban élnek (a könyv még a televízió feltalálása előtt született), hogy az „őrzők”, azaz a politikai rendőrség könnyebben ellenőrizhesse őket. Valamennyien ugyanolyan egyenruhát viselnek, s az egyes emberi lényeket rendszerint csak „szám”-ként emlegetik, unifót (egyenruhát) hordanak. Mesterséges ételeken élnek, és úgy pihennek, hogy négyes sorokban menetelnek az „Egységes Állam” hangszórókból harsogó indulójára. Megadott időpontokban egy-egy órára (a szexuális napon) körös-körül leereszthetik üveglakásaik függönyeit. Természetesen házasság nincs, habár a nemi élet, úgy tűnik, egészen nem megy el a promiszkuitás határáig. A szeretkezéshez mindenki rendelkezik egy rózsaszín nyilvántartó tömbbel, hogy partnere a kiszabott szexuális óra elteltével alájegyezhesse az igazoló szelvényt. Az Egységes Államot a Jótevőnek elnevezett személyiség kormányozza, akit az egész nép évről évre újraválaszt, természetesen egyhangú szavazással. Az állam alapelve, hogy a boldogság és a szabadság összeegyeztethetetlen. Az Édenkertben az ember még boldog volt, ám esztelenül szabadságot követelt magának, s emiatt azután kiűzetett a vadonba. És ím az Egységes Állam, szabadságát megvonva tőle, most ismét visszaállítja boldogságát.

Eleddig megdöbbentő a hasonlatosság a Szép új világ-gal. Mégis, habár Zamjatyin könyve kevésbé jól szerkesztett – meglehetősen erőtlen, epizodikus cselekményét nehéz volna összefoglalni –, van egyfajta politikai jelentéstöbblete, ami a másikból hiányzik. Huxley könyve az „emberi természetet” bizonyos értelemben megoldott kérdésként kezeli, minthogy azt feltételezi, hogy az emberi szervezetből a születést megelőző kezelés, a gyógyszerezés és a hipnózis mindenkor az éppen kívánatos egyedeket hozhatja létre. Ily módon egy elsőrangú tudós éppúgy előállítható, akár egy „Epszilon fél-moron”, s az afféle primitív ösztönmaradványok, mint az anyai érzés, vagy a szabadság iránti vágy, könnyűszerrel kikezelhetőek. Ugyanakkor nem kapunk egyértelmű magyarázatot arra, hogy e társadalomnak voltaképpen miért is kell a könyv által leírt és részleteiben kifejtett módon tagozódnia. Hiszen itt nem a gazdasági kizsákmányolás a cél, de úgy tűnik, éppúgy nem lehet valódi indíték az erőszak és az uralomvágy sem. Ebben a világban nincs hataloméhség, szadizmus, nincs semmifajta kegyetlenség. A felül lévőknek nincs miért felül maradniuk, s habár mindenki elégedett, az élet olyannyira céltalanná vált, kiüresedett, hogy nehéz elhinni: egy efféle társadalom képes volna fennmaradni.

Zamjatyin könyve egészében véve sokkal inkább emlékeztet a mi mai helyzetünkre. A nevelés és az őrzők ébersége ellenére itt még jó néhány ősi ösztön létezik. A történetet egy bizonyos „D–503” beszéli el, aki mérnökként ugyan tehetséges, de máskülönben csupán átlagos szürke lény, a londoni „Billy Brown”-ok afféle utópiabeli megfelelője. D-503 állandó rettegésben él, mivel atavisztikus erők kerítették hatalmukba. Beleszeretett – ami, természetesen, bűnnek számít – egy bizonyos I–330-ba, a földalatti ellenállási mozgalom egyik tagjába, akinek egy időre őt is sikerül bevonnia a konspirációba. Amikor a lázadás kitör, egyszerre kitűnik, hogy a Jótevőnek valójában milyen sok ellensége van, és hogy ezek az emberek nem csupán államellenes összeesküvésre, de leeresztett függönyeik fedezékében olykor olyan bűnökre is vetemedtek, mint amilyen a cigarettázás és az alkoholfogyasztás. Szerencsére D–503-nak végül is sikerül megmenekülnie saját esztelensége következményei elől. A hatóságok ugyanis bejelentik, hogy sikerült felfedniük a nemrégiben kitört zavargások okát, ami nem más, mint egynémely emberek „képzelet” nevű betegsége. A képzelet működését szabályozó idegközpontot immár lokalizálták, a betegséget röntgensugár-kezeléssel gyógyítani lehet. D–503-at megoperálják, és így már könnyű lesz megtennie, amit mindig is elkerülhetetlennek érzett: hogy társait feladja a rendőrségnek. Teljes egykedvűséggel szemléli, ahogyan egykori szerelmét, I–330-at egy üvegharang alatt sűrített levegővel kínozzák:

 

„Nézett rám, keményen belekapaszkodott a szék karfájába – nézett, amíg szeme végképp le nem zárult. Akkor kicibálták, elektródák segítségével gyorsan magához térítették, s ismét a Harang alá ültették. Ez háromszor megismétlődött, de ő mégsem mondott egy szót sem. Mások, akiket vele együtt vittek oda, tisztességesebbnek bizonyultak: jó néhányan már elsőre beszélni kezdtek. Holnap mindnyájan fellépnek a Jótevő Gépezetének lépcsőfokain.”[1]

 

A Jótevő Gépezete a guillotine. Zamjatyin Utópiájában számos kivégzés van. Nyilvánosan hajtják végre őket a Jótevő jelenlétében, az udvari költők győzelmi ódáinak kíséretében. A guillotine természetesen már nem a régi, kegyetlen szerszám, hanem annak egy jócskán korszerűsített változata, amely szó szerint likvidálja, cseppfolyósítja áldozatát, egy másodperc alatt csupán egy tócsányi tiszta víz s egy füstpamacs marad belőle. A kivégzés valójában áldozatbemutatás, s a jelenet, amiként Zamjatyin lefesti, szándékosan az ókor rabszolgatartó civilizációjának baljós légkörét idézi. Zamja­tyin könyvét az emeli Huxley-é fölé, ahogyan a maga intuitív módján a totalitárius hatalom irracionalitását, az öncéllá vált emberáldozatot és kegyetlenséget, az isteni jelképekben tobzódó vezérimádatot megragadja.

Nem nehéz belátni, miért is tagadták meg a könyv megjelentetését. A D–503 és I–330 közötti alábbi párbeszéd (amit e helyütt egy kissé lerövidítettem) épp elég lett volna, hogy a piros ceruzákat szorgos munkára fogja:

 

– „Hát nem érted, hogy az, amit kiötöltetek, forradalom?

– Igen, forradalom! Miért lenne képtelenség?

– Azért, mert forradalom nem lehet. Mert – ezt nem te, ezt én mondom – a mi forradalmunk volt az utolsó. S többé semmiféle forradalom nem lehetséges. Ezt mindenki tudja...

– Kedvesem: te matematikus vagy. Tehát: nevezd meg nekem az utolsó számot!

– Én... nem értem: miféle utolsó?

– Nos, az utolsót, a legfelsőt, a legnagyobbat.

– Hiszen ez képtelenség. Ha a számok sorozata végtelen, hogyan akarhatsz utolsót?

– Akkor te miféle utolsó forradalmat akarsz?”[2]

 

Más ehhez hasonló részleteket is lehetne idézni. Mindazonáltal Zamjatyin, meglehet, nem magát a szovjet rezsimet akarta szatírája céltáblájává tenni. Minthogy könyvét nagyjából Lenin halála idején írta, a sztálini diktatúra meg sem fordulhatott még a fejében, s az 1923-as oroszországi viszonyok aligha késztethettek bárkit is lázadásra amiatt, hogy az élet túlságosan is kényelmessé és biztonságossá vált volna. Amit Zamjatyin célba vesz, az, úgy tűnik, nem egy adott ország, de maga az ipari civilizáció, s annak magában hordozott törekvései. Habár más könyvét jómagam nem olvastam, Gleb Struvétől azonban úgy tudom, hogy Zamjatyin éveket töltött Angliában, és írt néhány parázs szatírát az angol életformáról is. A Mi alapján az is nyilvánvaló, hogy erősen vonzódott a primitivizmushoz. Ült a cári kormány börtönében 1906-ban, majd 1922-ben a bolsevikok is ugyanazon börtön ugyanazon szárnyába zárták, volt hát elég oka gyűlölni a politikai rendszereket, amelyek alatt élnie kellett. Mindennek ellenére e könyv nem egyszerűen csak saját sérelmeinek kifejeződése. Voltaképpen tanulmány a „Gépről”, a „szellemről”, amit az ember egy óvatlan pillanatban kieresztett a palackból, és töb­bé nem képes visszazárni. Érdemes megszerezni e könyvet, ha angol változata is megjelenik végre.

 

1946

Pallaghy Éva fordítása

 

in: George Orwell: Az irodalom fölszámolása, Európa Könykiadó, Budapest 1990, ISBN 963 07 5240 9



[1] Földeák Iván fordítása.

[2] Földeák Iván fordítása.