Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

George Orwell

AZ IRODALOM

FELSZÁMOLÁSA

Körülbelül egy éve ellátogattam a PEN Klub egyik összejövetelére, amit Milton Aeropagiticá-jának háromszázadik évfordulója alkalmából rendeztek – a pamflet, ha még emlékeznek rá, a sajtószabadság védelmében íródott. Milton híres szállóigéje a "könyvgyilkosság" bűnéről szerepelt az előzetesen szétküldött meghívókon.

Négyen szólaltak fel az ülésen. Egyikük előadása valóban a sajtószabadságról szólt, ám csak az indiai helyzetre tért ki; a másik habozva s igen nagy általánosságban arról beszélt, hogy a szabadság jó dolog; a harmadik élesen támadta az irodalom obszcenitás ára vonatkozó törvényeket. A negyedik pedig előadásának nagy részét az orosz tisztogató hadjáratok védelmének szentelte. A jelenlevők közül néhányan visszatértek az obszcenitás és az erre vonatkozó törvények problémájára, míg mások csupán dicshimnuszokat zengtek Szovjet-Oroszországról. Az erkölcsi szabadságot – vagyis hogy a szexuális kérdésekről nyíltan lehessen szólni nyomtatásban – általában véve helyeselték, ám a politikai szabadság problémája nem merült föl. A megjelent több száz ember között – akiknek jó, ha fele foglalkozik írással – nem volt egy sem, aki rámutatott volna, hogy a sajtószabadság, ha ez jelent egyáltalán valamit, a kritizálás és elutasítás szabadsága. Figyelemre méltó azt is, hogy senki sem idézett abból a pamfletből, amelyről látszólag éppen megemlékeztek. Azt sem említették meg, hogy a háború alatt itt és az Egyesült Államokban mennyi könyvet "öltek meg". Végeredményben a találkozó a cenzúra mellett foglalt állást.*

Ebben semmi csodálatra méltó nincs. A szellemi szabadság gondolata napjainkban kétféle támadás kereszttüzében áll. Az egyik oldalon az elméletet ellenzők, a parancsuralom védelmezői állnak, míg a másik oldalon a nyílt, valóságos ellenség: a monopólium és a bürokrácia. Az az író vagy újságíró, aki szeretné megőrizni pártatlanságát, sokkal inkább az általános társadalmi tendenciák, mintsem a tényleges üldöztetés fogságában érzi magát. Akadályozza, hogy néhány gazdag ember kezében összpontosul a sajtó irányítása, a rádiót, filmet monopóliumok ragadták magukhoz, a közönség már nem hajlandó könyvekre költeni – és ezért szinte minden író arra kényszerül, hogy részben bérmunkával keresse a kenyerét; a Tájékoztatási Hivatal, a British Council és más hasonló intézmények ugyan támogatják az írót, ugyanakkor túlságosan igénybe veszik idejét és előírják nézeteit, és akadályozza az elmúlt tíz év háborús légköre, melynek torzító hatása alól senki sem menekülhetett. Napjainkban minden összeesküdött az írók és más művészek ellen, hogy hivatalnokokká alacsonyítsák őket, akik csak fentről kapott témákkal foglalkozhatnak, és soha nem mondhatják el, hogy mit gondolnak az igazságnak. Ugyanakkor a sorsa elleni küzdelemben még saját társaitól sem kap semmilyen segítséget; mivel nem létezik olyan közös állásfoglalás, amely biztosítaná őt igazáról. A múltban, legalábbis a protestantizmus évszázadaiban, összekeverték a lázadás és a szellemi függetlenség gondolatát. Politikai, vallási, erkölcsi vagy esztétikai kérdésekben az számított eretneknek, aki nem volt hajlandó saját nézeteit bemocskoini. Az eretnek nézőpontja tükröződik az Újjászületés himnuszában:

Merj és legyél Dániel,

Állj ki egymagad,

Merd hirdetni mindenütt

Szilárd célodat.

Ha e himnuszt korszerűsíteni akarnánk, minden sor elé a "Ne" szócskát kellene tenni. Korunk sajátossága ugyanis, hogy a fennálló rend elleni lázadások – jellemző többségük legalábbis – egyben az egyén sérthetetlenségét is támadják. Az "Állj ki egymagad" ideológiailag bűnös és társadalmilag veszélyes nézet. Az író vagy művész függetlenségét szétmorzsolják a bizonytalan gazdasági erőviszonyok, s ugyanakkor pontosan azok teszik lehetetlenné érvényesülését, akiknek védeniük kellett volna. Engem elsősorban ez utóbbi folyamat érdekel.

A gondolat és a sajtó szabadságát általában olyan érvekkel támadják, amelyekkel nem érdemes foglalkozni. Az előadásban, vitában jártas ember ezeket visszafelé is el tudja sorolni. Most nem akarok olyan közismert állításokkal előhozakodni, miszerint a szabadság illúzió, vagy hogy sokkal nagyobb szabadság rejlik a totalitárius rendszerekben, mint a demokráciában; hanem azokkal a sokkal védhetőbb és veszélyesebb tételekkel szeretnék foglalkozni, melyek szerint a szabadság nemkívánatos, és a szellem őszintesége az antiszociális önzés egyik formája. Bár általában a kérdés más vonzatai kerülnek előtérbe, a szólás és a sajtó szabadságáról folytatott vita tulajdonképpen az elvárások – más szóval hazugságok – polémiája. Annak a jognak a kérdése vetődik fel, hogy a kortárs eseményeket valósághűen lehessen ábrázolni, vagy legalábbis olyan hűséggel, mely összhangban van mindazzal a tudatlansággal, előítélettel, önámítással, amelytől minden szemlélő szükségszerűen szenved. Ezzel nem akarom azt állítani, hogy a "riportázs" az egyetlen szóba jöhető irodalmi műfaj; de a későbbiekben szeretnék rámutatni, hogy többé-kevésbé finomabb formában ugyanez a probléma merül föl az irodalom és valószínűleg a művészetek minden szintjén. Eközben szükséges azokat a nem idetartozó sallangokat lehántani, melyek ezt a problémát is övezik.

A szellemi szabadság ellenségei az individualizmussal szemben mindig megpróbálják ügyüket a fegyelem védőbeszédeként beállítani. Az "igazság vagy hazugság" kérdését, amennyire csak lehet, a háttérbe szorítják. Bár bizonyos hangsúlyeltolódás előfordulhat, azt az írót, aki nem hajlandó nézeteit áruba bocsátani, mindig egoistának bélyegzik. Azzal vádolják, hogy elefántcsonttoronyba akar elzárkózni, exhibicionistaként mutogatja saját magát, vagy pedig ellenáll a szükségszerű történelmi folyamatoknak, miközben indokolatlan előjogaihoz próbál ragaszkodni. A katolikus és a kommunista véleménye megegyezik abban, hogy az ellenfél nem lehet intelligens és becsületes egyszerre. Hallgatólagosan elfogadják, hogy az "igazság" már napfényre került, és az eretnek, ha nem őrült, titokban ismeri ezt az "igazságot", s pusztán önző indítékok hatására tagadja meg. A kommunista irodalomban a szellemi szabadság elleni támadás általában a "kispolgári idealizmus"-ról, a "tizenkilencedik századi liberalizmus illúziói"-ról szóló szónoklatok formájában jelentkezik, egyéb sértő – "romantikus", "szentimentális" – kifejezések kíséretében, amelyekre – mivel nincs egyezményes értelmezésük – nehéz válaszolni. Ily módon a valós kérdésekről elterelték a figyelmet. Azt a kommunista tételt elfogadhatjuk, és a legtöbb felvilágosult ember el is fogadja, hogy a tökéletes szabadság csak az osztály nélküli társadalomban létezhet, és az egyén akkor jut legközelebb a szabadsághoz, ha ilyen társadalom létrehozásán dolgozik. Ám a számításba ott csúszik tévedés, hogy a kommunista párt maga is osztály nélküli társadalom megteremtését vette célba, s a Szovjetunióban ez már folyamatban is van. Amíg az első állítás magával vonhatja a másodikat, addig a józan ész és a társadalmi konvenciók ellen szinte nincs olyan támadás, amit ne lehetne megindokolni. De eközben pont a lényeg sikkad el. A szellem szabadsága azt jelenti, hogy az ember azt mondhassa el, amit lát, hall és érez, s ne kényszerüljön kitalált tények fabrikálására.

Tizenöt évvel ezelőtt, ha valaki a szellemi szabadság védelmében lépett föl, akkor konzervatívokkal, katolikusokkal és csekély mértékig – mivel Angliában nem számított jelentősnek – a fasisztákkal kellett szembenéznie. Napjainkban pedig a kommunisták és a szimpatizánsok ellen kell védekeznie. Angliában nem szabad eltúlozni a kicsiny kommunista párt hatását, ugyanakkor kétségtelen, hogy az orosz mítosz megmérgezi az angol szellemi életet. A közismert tények elhallgatása vagy eltorzítása meglehetős kétségeket támaszt afelől, hogy napjaink eseményeiről lehet-e egyáltalán hű történelmi képet adni. Csak egyetlenegyet hadd említsek meg a kínálkozó példák tömegéből. Amikor Németország összeomlott, igen sok szovjet-orosz – kétségtelenül nem politikai indítékból – átállt a másik oldalra, és a németek mellett harcolt. Nem elhanyagolható számú orosz hadifogoly és száműzött pedig megtagadta a Szovjetunióba való visszatérést, és néhányukat akaratuk ellenére telepítették vissza. Ezek a tények, melyeket a helyszíni tudósítók ismertek, szinte említés nélkül maradtak a sajtóban, míg ugyanekkor Angliában az oroszbarát publicisták továbbra is védték az 1936–38-ban zajló üldözéseket és deportálásokat, mondván, hogy a Szovjetunióban nincsenek "hazaárulók". Az ukrán éhínség, a spanyol polgárháború, az oroszok lengyelországi politikája és az egyéb esetekben megnyilvánuló ködösítés, félreinformálás nem csupán a tudatos rosszindulat műve, hanem bármelyik, a Szovjetunióval szimpatizáló – tehát az oroszoktól elvárt módon gondolkodó – írónak, újságírónak bele kell törődnie a fontos tények szándékos meghamisításába. Előttem egy bizonyára ritkaságszámba menő pamflet fekszik: Makszim Litvinov írta 1918-ban, és az orosz forradalom friss eseményeit körvonalazza. Sztálinról említést sem tesz; ugyanakkor Trockijról, Zinovjevről, Kamenyevről és másokról ódákat zeng. Vajon hogyan vélekednek erről akár a legelvontabban mérlegelő, kötelességtudó kommunisták? Legjobb esetben azt az elmaradott nézetet hangsúlyozhatnák, hogy egy ilyen jellegű iromány nemkívánatos és nem szabad közzéadni. S ha valamely okból kifolyólag úgy döntenének, hogy a pamflet önkényesen átírt – Trockijt gyalázó s Sztálin dicséretével megtoldott változatát kiadják, akkor sem tiltakozhatna egyetlen, a Párthoz hű kommunista sem. Ilyen léptékű hamisítások az elmúlt években jócskán előfordultak. Ám nem is az a különös, hogy ilyen dolgok megtörténhetnek, hanem az, hogy a már közismertté vált tények sem váltanak ki semmilyen reakciót a baloldali értelmiségből. Az az érvelés, miszerint az igazság kimondása "nem időszerű", vagy mások "érdemeinek kedvez", megváltoztathatatlannak tűnik, s csupán keveseket aggaszt, hogy az újságokban megjelenő megtűrt és jóváhagyott hazugságok majdan a történelemkönyvekbe kerülnek.

A totalitárius rendszerek által alkalmazott szervezett hazudozás – egyes állításokkal ellentétben – nem ugyanolyan természetű, mint a katonai álcázás taktikai művelete. Szerves része a diktatúrának, még akkor is folytatódnék, ha a koncentrációs táborokra, titkosrendőrségre többé már nem lenne szükség. A kommunista értelmiségi körökben az a hiedelem terjeng, hogy bár most az orosz kormány kénytelen koholmányokat terjeszteni, koncepciós perekkel foglalkozni, titokban mégis rögzítik a valós tényeket, és valamikor a jövőben nyilvánosságra hozzák. Azt hiszem, teljesen bizonyosak lehetünk abban, hogy nem erről van szó – ugyanis az ilyesfajta cselekedetek mögött rejlő mentalitás hasonlatos az olyan liberális történész felfogásához, akinek meggyőződése, hogy a múlt megváltoztathatatlan, és a korrekt történelmi ismeretek önmagukért beszélnek. Diktatórikus szemszögből a történelmet csinálni és nem tanulni kell. A totalitárius állam lényegében teokrácia, melynek uralkodó rétegét a hatalom megőrzése végett tévedhetetlennek kell ábrázolni. De mivel a valóságban senki sem csalhatatlan, a múltbeli események igen gyakran módosításra szorulnak, bizonyítandó, hogy ilyen-olyan hibákat nem követtek el, vagy hogy valamiféle kitalált győzelem valóban megtörtént. Ezért minden főbb politikai változás következménye az irányelvek kiigazítása s a jeles történelmi események újraértékelése. Ilyen dolgok mindenhol előfordulnak, az azonban nyilvánvaló, hogy a tények teljes meghamisításának nagyobb a valószínűsége ott, ahol csak egyetlen nézőpont létezése megengedett. A diktatúra lényegében megköveteli a múlt folyamatos átírás át, és hosszú távon valószínűleg az objektív igazság léte iránt is kétségeket támaszt. Ebben az országban a diktatúra hívei általában azzal érvelnek, hogy – mivel az abszolút igazság elérhetetlen – a nagy hazugság semmivel sem rosszabb, mint a kicsi. Rámutatnak arra, hogy a történetírás manipulált és pontatlan, vagy más szemszögból nézve: a modem fizikusok már bebizonyították, hogy csupán illúzió, amit mi a valós világnak hiszünk, éppen ezért nyárspolgári csökevénynek számít, ha pusztán érzékszervi megfigyeléseinkre építünk. Az a totalitárius társadalom, amelynek már sikerült megszilárdítania létét, valószínűleg olyan skizofrén gondolatrendszert szeretne kiépíteni, amelyben a józan ész törvényei a hétköznapi életre s néhány egzakt tudományra vonatkoznának, ám amelyek a politikusokra, történészekre, szociológusokra nem lennének kötelező érvényűek. Máris számtalan emberrel találkozni, akik botrányosnak tartanák a tudományos tankönyvek meghamisítását, ugyanakkor semmi kifogást nem emelnének, ha ugyanez történne valamilyen történelmi ténnyel. Ez az a pont, ahol irodalom és politika összefut, s ahol a diktatúra leginkább nyomást próbál gyakorolni az értelmiségre. Az egzakt tudományokat ma még nem fenyegeti ekkora veszély. Részben ez magyarázza, hogy valamennyi országban az írókkal ellentétben a tudósoknak sokkal könnyebb a kormány mögött felsorakozni. Hadd térjek vissza az esszé elején említettekre, hogy a problémát egészében lássuk: Angliában az igazság, vagyis a gondolat szabadságának közvetlen ellenségei a film- és sajtómágnások és a hivatalnokok; ám a legsúlyosabb kórtünet az, hogy az értelmiség szabadságigénye is egyre gyengül. Úgy tűnhet, hogy eleddig nem az irodalom egészét, hanem pusztán az újságírás bizonyos területeit érintő cenzúra hatásáról beszéltem. Ha megengedhető az, hogy Szovjet-Oroszország az angol sajtó számára lehetetlenné tegye bizonyos tények közlését, hogy a lengyelországi események, a spanyol polgárháború, az orosz–német paktum és más témák ne képezhessék komoly vita tárgyát, és elvárják tőlünk, hogy amennyiben az uralkodó ortodox nézetekkel ellentétes információkkal rendelkezünk, ezeket eltorzítsuk vagy elhallgassuk – ha mindez megengedhető, akkor a tágabb értelemben vett irodalomra miért kellene nyomást gyakorolni? Vajon minden író politikus is egyben, és ezért minden mű szükségszeruen "riportázs"? Vajon még a legszigorúbb diktatúrákban is nem élvezheti-e az író azt a belső szabadságot, hogy eltérő véleményét oly módon írhassa körül, hogy mindez elkerülje a hatóságok figyelmét? És amennyiben az író az uralkodó nézeteknek megfelelő álláspontot képviseli, miért kellene őt sakkban tartani? Vagy az irodalom – illetve bármelyik művészeti ág – nem olyan társadalomban virágzik-e leginkább, ahol nincsenek mély nézeteltérések, és nem tátong szakadék művész és közönsége közt? El kell fogadni azt, hogy minden író lázadó, vagy pedig az író, mint olyan, kivételes személyiség?

Ha valaki a diktatórikus nézetekkel szemben a szellemi szabadság érdekében lép fel, mindig efféle érvekkel találkozik. Ezek az irodalom teljes félreértésén alapulnak, mint ahogy az sem tisztázott számukra, hogy az irodalom hogyan bár a "miért" helyesebb lenne – is jön létre. Feltételezésük szerint az író feladata pusztán a szórakoztatás – vagy pedig szolgáltatásai megvásárolhatók, s olyan könnyen váltogatja nézeteit, ahogyan a verklis a dallamokat. De végül is hogyan lehetséges, hogy egyáltalán még írnak könyveket? Egy bizonyos szinten túl az irodalom a tapasztalatok rögzítésévei hatni próbál a kortársakra. S ami a kifejezés szabadságát illeti, nincs lényeges különbség az egyszerú újságíró és az "apolitikus" képzeletére hagyatkozó író között. Az újságíró, ha hazugságok írására vagy a számára fontos információk elhallgatására kényszerítik, nem szabad, és ennek tudatában is van; a fikcióíró sem szabad, ha szubjektív érzéseit, amelyek az ő szemszögéből tények, meg kell hamisítania. A könnyebb megértés végett módosíthatja, karikírozhatja a valóságot azonban saját elképzelését nem torzíthatja el: nem állíthatja szilárd meggyőződéssel, hogy abban hisz, amiben nem hisz, vagy azt szereti, amit nem szeret. Ha mégis erre kényszerítik, csak tehetségének elapadásához vezethet. A vitás témák kikerülése sem oldja meg a problémát. Ugyanis nem létezik eredendően politikamentes irodalom, legalábbis korunkban nem, amikor is az egyén kifejezetten politikai természetű félelmei, ellenérzései vagy éppen hűsége egyre tudatosabbá válik. Egyetlen tabunak is lehet bénító hatása, mivel mindig fennáll a veszély, hogy bármilyen szabad gondolatfűzés végül is a tiltott területre téved. Ebből következik, hogy a diktatúra levegője a prózaíró számára halálos méreg, noha lehetséges, hogy egy költő, legalábbis egy lírai költő, belégzésre alkalmasnak találja. Bármely totális diktatúrában, amely több generációra is kiterjed, a prózairodalom abban a formában, amelyben az elmúlt négyszáz évben létezett, szükségszerűen halálra van ítélve.

Az irodalom néha despotikus rendszerek idején is virágzott, azonban ahogy erre már gyakran utaltak – a múlt despotizmusa nem volt totalitárius. Elnyomó apparátusa sosem volt kielégítően hatékony, az uralkodó osztály általában vagy korrupt vagy apatikus volt, vagy félig-meddig liberális nézeteket vallott, és a fennálló vallási irányelvek is a maximalizmus és az emberi tévedhetetlenség eszméje ellen dolgoztak. A prózairodalom mindazonáltal a szabad gondolkodás és a demokráciák korszakában jutott el a legmagasabb csúcsokra. A totális diktatúrában új elem, hogy tételei, amellett hogy nem képezhetik vita tárgyát, ingatag lábon állnak. E tételeket feltétel nélkül el kell fogadni, ugyanakkor szinte bármelyik pillanatban megváltozhatnak. Vizsgáljuk meg például azokat az egymásnak teljesen ellentmondó nézeteket, amelyekkel az angol kommunista vagy "szimpatizáns" az angol–német háború idején találkozott. 1939 szeptembere előtt évekig elvárták, hogy "a nácizmus borzalmain" szörnyülködjön, és a dolgokat kiélezve Hitler-ellenes vádiratot írjon: az 1939 szeptemberét követő húsz hónap folyamán pedig azt kellett hinnie, hogy Németország ellen több bűnt követtek el, mint amennyit maguk a németek okoztak, s a "náci" kifejezést legalábbis ami az írott sajtót illeti – ki kellett törölnie az emlékezetéből. Majd 1941. június 22-én, a nyolcórás hírek hallatán ismét meg kellett tanulnia, hogy a nácizmus a földkerekség legborzalmasabb ördöge. A politikus könnyedén váltogathatja nézeteit, azonban az író számára a váltás nem ilyen egyszerű. Ha politikai hovatartozását a kellő pillanatban akarja megváltoztatni, önnön érzéseinek meghazudtolására vagy teljes elnyomására kényszerül. Mindkét esetben alkotó energiáinak forrását semmisíti meg. Nemcsak gondolatai hagyják el, hanem már a szavak sem fognak engedelmeskedni neki. Napjainkban a politikai tárgyú írások szinte teljes mértékben előre gyártott, az összerakós játékhoz hasonló kifejezéspanelekből állnak. Ez az öncenzúra elkerülhetetlen következménye. A közérthető, határozott nyelvezet félelemmentes gondolkodást igényel, s ha valaki így ír, nem vallhat ortodox politikai nézeteket. Ez egyébként olyan "hithű" korszakban, amikor a hosszú ideje meglévő uralkodó nézeteket már nem veszik túlságosan komolyan, másként is lehet. Ilyenkor előfordulhat, illetve valószínű, hogy a hivatalos elvárások nem nyomnak bélyeget az egyén gondolkodásmódjára. Ennek ellenére meg kell jegyezni, hogy a prózairodalom majdhogynem megszűnt létezni Európa egyetlen hithű korszakában. A középkorban szinte nem létezett fiktív alapokon nyugvó prózairodalom, és történelmi tárgyú is alig: a vezető értelmiség a már ezer éve változatlan holt nyelven fogalmazta meg legfontosabb gondolatait.

A totalitarizmus nem is hithűség, hanem a skizofrénia korszakát ígéri. Egy társadalom akkor válik totalitáriussá, ha felépítése már botrányos mértékben elszakad a valóságtól: vagyis amikor az uralkodó osztály eredeti szerep köre már megszűnt, ugyanakkor az erőszak vagy megfélemlítés eszközével élve továbbra is a hatalom birtokosa marad. Az ilyen társadalom, függetlenül attól, meddig életképes, sohasem lehet toleráns vagy szellemileg szilárd. Nem tűri el sem a tényszerűséget, sem az őszinte érzelmeket, ami pedig a mű megírásához nélkülözhetetlen. Azonban nem kell feltétlenül totalitárius államban élni ahhoz, hogy a totalitarizmus megfertőzzön. Bizonyos gondolatok előtérbe kerülése méregként hat, és sorra lehetetlenné teszik az adott témák irodalmi feldolgozását. Ha valahol megjelenik egy – vagy ahogy az gyakran előfordul, két – kötelezővé tett dogma, ott a jó irodalom megszűnik létezni. Erre a spanyol polgárháború a legjobb példa. Sok angol értelmiségi számára ez a háború mélyen megindító élmény volt, de nem olyan, amelyről őszintén írhattak volna. Csak kétféle állásfoglalás létezhetett, természetesen mindkettő hamis: következésképp a háborúról könyvtárnyi, ám olvasásra alkalmatlan mű íródott.

Kérdéses, hogy vajon a totalitarizmus a költészetre is ugyanolyan végzetes-e, mint a prózára. Érvek sorozata szól amellett, hogy a költőnek miért könnyebb alkalmazkodnia az autoritárius társadalomhoz, mint a prózaírónak. Először is: a hivatalnokok és más "gyakorlatias" emberek túlságosan lenézik a költőt ahhoz, hogy komolyan vegyék. Másodsorban a költő véleménye – vagyis költeményének "üzenete", amennyiben prózára fordítjuk – még önmaga számára is viszonylag lényegtelen. A versben rejlő gondolat mindig egyszerű, és éppoly kevéssé elsődleges célja a költeménynek, mint a történet a képnek. A vers hangok és asszociációk együttese, ahogy a festmény ecsetvonásokból áll össze. A dal refrénjéhez hasonló részletekben még a jelentés is mellőzhető. Ezért a költő viszonylag egyszerűen távol tarthatja magát a veszélyes témáktól, eretnek megnyilvánulásoktól; s még ha hangot ad is eltérő véleményének, az elkerülheti a figyelmet. A legfontosabb azonban az, hogy a jó prózától eltérően a jó költemény nem szükségszerűen egyéni alkotás. Bizonyos verstípusok például balladák vagy a műköltészet más formái – akár közös alkotómunka eredményei is lehetnek. Hogy az ősi angol és skót balladák eredetileg egyéni vagy népi eredetűek-e, vitatott, mindenesetre abban az értelemben nem személyhez kötöttek, hogy a szájhagyományozás eredményeképp folyamatos változásokon mennek keresztül. Még nyomtatott formában sem találni két teljesen egyforma változatot. Sok primitív nép közösen alkotja verseit. Valaki rögtönözni kezd, talán hangszeren kíséri magát, másvalaki, ha az első énekes megáll, egy-egy szóval, rímmel bekapcsolódik, s így folytatódik egészen addig, amíg az ének vagy ballada, amelyeknek már nincs azonosítható szerzője, el nem készűl.

A próza esetében az ilyesfajta meghitt munkakapcsolat teljesen elképzelhetetlen. A komoly próza minden esetben magányos alkotómunka eredménye; ezzel szemben a közösséghez tartozás élménye bizonyos verstípusoknak feltétlenül kedvez. A jó – ha nem is a legkiválóbb – költemény még a legkegyetlenebb rezsimeket is túléli. Még a szabadságot és egyéni függetlenséget eltipró rendszerekben is szükség van hazafias dalokra, a győzelmeket ünneplő heroikus balladákra vagy éppen hízelgő szólamokra: s ezek a – művészileg nem feltétlenül értéktelen – költemények készülhetnek megrendelésre, vagy lehetnek közös munka termékei. Próza esetében más a helyzet – mivel az író csak az ihlet mellőzésével szabhatná meg gondolatainak irányát. A totalitárius rendszerek vagy a totalitárius nézeteket valló embercsoportok története bebizonyította, hogy a szabadság elvesztése az irodalom minden fajtájára veszélyes. A német irodalom szinte megszűnt Hitler uralma idején, és a helyzet Olaszországban sem volt különb. Az orosz irodalom, amennyire ez a fordításokból megítélhető, a forradalom első napjaihoz képest igen lezüllött, noha a versek egy része talán jobb a prózánál. Tizenöt éve alig fordítottak le irodalmi értékű orosz regényt. A nyugat-európai, amerikai írók zöme megfordult a kommunista pártban, vagy legalábbis mélyen rokonszenvezett vele – azonban az egész baloldali mozgalom alig-alig eredményezett igazi irodalmi értéket. Az ortodox katolicizmus, úgy tűnik, szintén megnyomorít bizonyos műfajokat: elsősorban a regényt. Háromszáz éven keresztül vajon hány író volt egyben hithű katolikus is? Bizonyos témákat egyszerűen nem lehet szavakkal éltetni – a zsarnokság ezek egyike. Egyetlen jó könyv sem íródott például az inkvizíció dicséretéről. A költészet talán képes túlélni a totalitarizmust – és bizonyos művészetek, vagy az építészethez hasonlóan más kváziművészeti ágak, talán még hasznot is húznak a zsamokságból; azonban a prózaíró előtt csak két út van: némaság vagy halál. A prózairodalom köztudottan a racionalizmus, a protestáns századok, az öntörvényű személyiség gyermeke. A szellemi szabadság lerombolása megbénítja az újságírót, a társadalomtudományokkal foglalkozó írót, a történészt, a regényírót, kritikust és a költőt – ebben a sorrendben. A jövőben talán lehetséges, hogy egy újfajta irodalom alakul ki, amely nem foglalkozik egyéni érzelmekkel, az őszinte véleménnyel, azonban ez jelenleg elképzelhetetlen, sokkal valószínűbb, hogy ha a reneszánsz óta létező liberális kultúra korszaka ténylegesen véget ér, vele együtt az irodalom is megszűnik.

Természetesen nyomtatott írásművek továbbra is lesznek, és érdekes találgatásokra adhat okot, hogy a totális diktatúrában vajon miféle irományok lesznek olvashatók. Az újságok minden bizonnyal fontos szerepet játszanak mindaddig, amíg a televízió egy fejlettebb technikai szintet el nem ér – az azonban már kétséges, hogy a fejlett országok lakossága vajon igényt tart-e bármiféle irodalomra. Bizonyos, hogy korántsem fognak olvasásra annyi időt szánni, mint a szórakozás más formáira. Valószínű, hogy a rádióműsorok és filmalkotások teljes győzelmet aratnak a novellák, regények felett. Esetleg valamiféle hitvány, szenzációhajhász ponyvairodalom fennmarad – amely olyan sorozatgyártás terméke, ami az emberi kezdeményezőkészséget a minimumra csökkenti.

Valószínűleg a gépek írta könyvek nem nőnek túl az emberi leleményességen. Bár egyfajta elgépiesedés máris megfigyelhető a film, rádió, sajtó és propaganda, valamint az alacsonyabb rendű újságírás világában. A Walt Disney-filmek tökéletesen a gyári munkafolyamatok példáját mintázzák – a munkát részben gépek, részben pedig egyéni stílusukat feladatuknak alárendelő művészek végzik. A rádiódarabokat általában fizetett szerzők írják, akik a témát, stílust már előzetesen kézhez kapták: a darab még így is csupán nyersanyag, amely majd a cenzorok, rendezők keze nyomán kapja meg végleges formáját. Ugyanez érvényes arra a megállapíthatatlan mennyiségű könyvre, pamfletre, amelyeket a kormány megrendelésére írnak. Még inkább az elgépiesedés hatását mutatják az olcsó magazinok számára készített novellák, folytatásos történetek, versek. A Writer-hez hasonló lapok hemzsegnek a különböző irodalmi iskolák hirdetéseitől, amelyek pár shillingért kínálják a kész cselekményvázlatot. Némelyek a cselekmény mellett még az egyes fejezetek nyitó- és zárómondatát is megadják. Mások szinte matematikai pontossággal előírják, hogyan is szerkeszthető meg egyénileg a cselekmény. Léteznek olyan kártyacsomagok, amelyek lapjain a szereplők és helyzetek vannak feltüntetve, és a lapok keverésével szinte önmagától szellemes történet áll elő. Valószínű, hogy a totalitárius társadalomban az irodalmat – ha még egyáltalán szükség lesz rá – valamilyen hasonló módon fogják létrehozni. A képzelőerőt – de talán még a tudatosságot is – teljes mértékben mellőzik az alkotás folyamatában. A könyvek vázlatát hivatalnokok készítik el, és annyi kézen megy keresztül, hogy végül is semmivel sem lesz egyénibb alkotás, mint a futószalagról lekerulő Ford kocsi. Talán mondani sem kell, hogy az ilyen termék értéktelen; hiszen bármiféle érték a társadalom szerkezetét veszélyeztetné. A múlt korok irodalmát pedig vagy kiszorítják a köztudatból, vagy gondosan átírják.

Azonban a totalitarizmus még nem mindenhol aratott teljes győzelmet. A mi társadalmunk lényegében még mindig liberális. A szólásszabadság gyakorlásához a gazdasági nyomással, a közvélemény bizonyos előítéleteivel, de még nem a titkosrendőrség beavatkozásával kell fölvenni a harcot. Egyelőre bármi kimondható, kinyomtatható, amíg hajlandó vagy valamiféle rejtjeles nyelven írni. De ahogy erre már az esszé elején utaltam, igencsak baljós, hogy a szabadság tudatos ellenzői éppen azok, akik számára a szabadság a legtöbbet kellene hogy jelentsen. A nagyközönség nemigen törődik az egész kérdéssel. Sem nem támogatják, sem nem ellenzik az eretneküldözéseket. Túl józanok, ugyanakkor túlságosan is ostobák, semhogy magukévá tegyék a totalitárius szemléletmódot. A szellemi tisztességet éppen az értelmiség részéről érik nyílt, tudatos támadások.

Elképzelhető, hogy az oroszbarát értelmiség, ha nem ennek, akkor egy más, ehhez nagyon is hasonló koholmánynak esik áldozatul. Mindenesetre az orosz mítosz létezik, s aljassága bűzlik. Amikor azt látni, hogy rendkívül művelt emberek megütközés nélkül szemlélik az elnyomatást, üldöztetéseket, nem tudni, melyik a megvetendőbb: cinizmusuk vagy szűklátókörűségük. Sok tudós például a Szovjetunió feltétlen csodálója. Valószínűleg úgy vélekednek, hogy amíg saját munkájukat nem fenyegeti közvetlen veszély, addig a szabadság trónfosztása nem érdemel figyelmet. A Szovjetunió hatalmas, gyorsan fejlődő ország, amelynek nagy szüksége van tudósokra, és akikkel ezért nagylelkűen bánik. Amennyiben ezek a tudósok nem a pszichológiához hasonló veszélyes tudományokkal foglalkoznak, kiváltságos helyzetet élveznek. Ezzel szemben az írókat megszállottként üldözik. Igaz, hogy az irodalom prostituáltjait – amilyen Hja Ehrenburg vagy Alekszej Tolsztoj – óriási összegekkel honorálják, ám megfosztják őket attól, ami az író számára az egyedüli érték: a kifejezés szabadsága. Szerencsére néhány angol tudós, aki oly lelkesülten beszél az orosz tudósok lehetőségeiről, képes felfogni a problémát. Ugyanakkor a következőképpen reagálnak: "Oroszországban üldözik az írókat. Na és? Én nem vagyok író." Nem értik meg, hogy a szellemi szabadságot, az objektív igazságot érő bármilyen támadás hosszú távon a gondolkodás minden ágára veszélyes lehet.

Jelenleg a totalitárius állam megtűri a tudósokat, mert szüksége van rájuk. Még a náci Németországbah is a nem zsidó tudósokkal igen jól bántak, és a német tudóstársadalom nem is tanúsított semmiféle ellenállást Hitlerrel szemben. Történelmünk jelen szakaszában még a legzsarnokibb uralkodó is kénytelen számolni a fizikai valósággal, részben a még mindig meglévő liberális gondolkodásmód miatt, részben azért, mert háborúra készül. Amíg a fizikai valóságot nem lehet teljesen ignorálni, amíg például a repülőgép tervezésekor a kétszer kettő még mindig négy, a tudós még betöltheti szerepét, még viszonylagos szabadságot élvezhet. Csak később, a totalitarizmus teljes megszilárdulása után ébred föl. Ha meg akarja őrizni a tudomány függetlenségét, valamiféle szolidaritást kell írótársaival kiépítenie, nem nézheti tétlenül, hogy az írókat elhallgattatják vagy öngyilkosságba hajszolják, az újságokat módszeresen meghamisítják.

De bármi történjék a természettudományokkal vagy a zenével, festészettel és építészettel, ahogy erre utalni próbáltam már, bizonyos, hogy amennyiben a gondolat szabadsága elvész, úgy az irodalom sorsa is megpecsételődik. S ez nemcsak akkor következik be, ha bármelyik országban a totalitárius rendszer jut hatalomra, hanem akkor is, ha bármelyik író, aki e totalitárius nézeteket elfogadja, bocsánatos bűnnek tartja az üldöztetések et és a tények meghamisítását, és ezáltal megsemmisíti önmagát mint írót. Kiút nincs. Sem az "individualizmus" és az "elefántcsonttorony" elleni szónoklatok, sem a célzatos, kegyes közhelyek, miszerint a "valódi individualitás csak a közösséggel való azonosulással érhető el", nem tudnak változtatni a tényen: a megvesztegetett gondolat meddő gondolat. Szellemi függetlenség nélkül irodalmi mű nem jöhet létre – maga a nyelv is megmerevedik. A jövőben, ha az emberi elme teljesen más arculatú lesz, talán megtanulunk különbséget tenni irodalmi alkotás és szellemi őszinteség között. Jelenleg csak azt tudjuk, hogy a képzelet, mint bizonyos vadon élő állatok, fogságban meddővé válik. Bármelyik író, újságíró, aki e tényt tagadja – márpedig a Szovjetuniót érő dicséretek túlnyomó többsége ezt teszi –, saját pusztulását követeli.

1946

Gecsényi Györgyi fordítása

in: George Orwell: Az irodalom fölszámolása, Európa Könykiadó, Budapest 1990, ISBN 963 07 5240 9