George Orwell

IRODALOM

ÉS

TOTALITARIZMUS

Első jegyzetem elején azt mondtam, a mi korunk nem kritikus kor. Az állásfoglalás kora ez, nem a visszahúzódásé; olyan idő, amikor különösen nehéz irodalmi erényeket találni abban a könyvben, amelynek konklúziójával nem értünk egyet. A politika – a legáltalánosabb értelemben vett politika – elárasztotta az irodalmat, oly mértékben, hogy az normális körülmények között meg se történhetett volna, s ez felszínre hozta tudatunkban az egyén és a közösség mindig is zajló harcát. Ha elgondolkodunk rajta, milyen nehéz becsületes és elfogulatlan kritikát írni olyan korban, mint a miénk, már kezdjük fölfogni a veszélyt, amely az elkövetkező időkben az irodalom egészére leselkedik.

Olyan korszakban élünk, amikor az autonóm egyén lassan megszűnik létezni – úgy is mondhatnánk talán: amikor az egyén felhagy az autonómia illúziójával. Mármost mindenben, amit az irodalomról és (főleg) mindenben, amit a kritikáról mondunk, ösztönösen adottnak vesszük az autonóm egyén létét. Az egész modern európai irodalom – ezen az utóbbi négyszáz év irodalmát értem – a szellemi becsületesség koncepciójára épül, vagy ha úgy tetszik, a shakespeare-i maximára: „Légy hű magadhoz.”* A legelső dolog, amit az írótól kérünk, nem más, mint hogy ne hazudjék, mondja azt, amit valóban gondol, valóban érez. A legrosszabb dolog, amit egy műalkotásról állíthatunk: hogy nem őszinte. S a kritikára még inkább áll ez, mint a szépirodalomra, mert utóbbiban megbocsátható néminemű pózolás és modorosság, sőt, bizonyos fokig a közönséges szélhámosság is, ha az író alapjában őszinte. A modem irodalom, lényege szerint, egyéni dolog. Vagy igaz kifejezése annak, amit egy ember gondol és érez, vagy semmi.

Mint mondtam, mindez számunkra tény, de ahogy szavakban megfogalmazzuk, már rá is ébredünk, micsoda veszély fenyegeti az irodalmat. A miénk ugyanis a totális állam kora, s ez az állam nem engedi, de valószínűleg nem is képes megengedni, hogy az egyén bármiféle szabadsághoz jusson. Amikor a totalitarizmusról szólunk, azonnal eszünkbe jut Németország, Oroszország, Olaszország, de úgy vélem, szembe kell néznünk annak kockázatával is, hogy ez a jelenség világszerte elterjed. Nyilvánvaló, hogy a szabadversenyes kapitalizmus korszaka lassan lejár, és egyik ország a másik után adoptálja a központosított gazdaságot, hívjuk akár szocializmusnak, akár államkapitalizmusnak, kinek hogy tetszik. Azzal pedig vége az egyén gazdasági szabadságának, és nagymértékben annak a szabadságnak is, hogy tetszésünk szerint cselekedjünk, hogy megválasszuk munkánkat, hogy keresztül-kasul utazhassunk a föld színén. A legutóbbi időkig nem látták előre ennek kihatásait. Soha nem ismerték föl világosan, hogy a gazdasági szabadság eltűnése valahogya szellemi szabadságra is hatással lesz. A szocializmusra általában úgy gondoltak, mint valamifajta erkölccsel átitatott liberalizmusra. Az állam majd gondoskodik gazdasági életünkről, és megszabadít a szegénység, a munkanélküliség rémétől és így tovább, de nem érzi majd szükségét, hogy beleavatkozzék az ember szellemi magánéletébe. A művészet éppúgy virágzik majd, mint a liberálkapitalista korban, csak egy kicsit még jobban, mert a művészt nem nyomasztja többé a gazdasági kényszer.

Most viszont, a létező bizonyítékok fényében, be kell ismernünk, hogy ezeket az eszméket meghamisították. A totalitarizmus olyan mértékben számolta föl a gondolatszabadságot, amilyenre soha, egyetlen korban sem volt még példa. Fontos továbbá az a felismerés, hogy az állam itt nemcsak negatív, hanem pozitív formában is ellenőrzi a gondolkodást. Nemcsak hogy megtiltja bizonyos gondolatok kifejezését sőt, elgondolását –, hanem azt is diktálja, hogy az embernek mit kell gondolnia, ideológiát teremt az ember számára, megpróbálja irányítani érzelmi életét és előírni viselkedését. Amennyire csak lehetséges, elszigetel a külvilágtól, mesterséges világegyetembe zár, amelyben nem találunk összehasonlítási alapot. A totális állam, ha csak lehet, éppolyan hiánytalanul akarja ellenőrizni alattvalóinak gondolatait és érzelmeit, mint a cselekvésüket.

Számunkra az a fontos kérdés: fennmaradhat-e ilyen légkörben az irodalom? Szerintem a rövid válasznak így kell hangzania: nem. Ha a totalitarizmus az egész világra kiterjed és állandósul, akkor vége annak, amit irodalom néven ismerünk. És nem elég – bár első hallásra talán még hihető –, ha csak annyit mondunk, hogy ezzel csupán a reneszánsz utáni Európa irodalma ér véget. Számos lényegbevágó különbség van a totalitarizmus és a múltbeli – akár európai, akár keleti ortodoxiák között. A legfontosabb, hogy a múltbeli ortodoxiák nem változtak, vagy legalábbis nem változtak gyorsan. A középkori Európában az egyház meghatározta, mit kell hinni, de legalább megengedte, hogy az ember születésétől haláláig megőrizze ugyanazt a hitet. Nem mondta azt, hogy egy dologban kell hinni hétfőn, és másban kedden. És többé-kevésbé ugyanez érvényes minden ma élő ortodox keresztényre, hindura, buddhistára és muzulmánra. Gondolkodásuk bizonyos szempontból be van határolva, de egész életüket ugyanannak a gondolkodásnak a keretei közt élik le.

Pontosan ellenkező a helyzet a totalitarizmussal. A totális államnak az a sajátossága, hogy ellenőrzi ugyan a gondolatot, de nem rögzíti. Kétségbe nem vonható dogmákat állít föl, és napról napra módosítja őket. Szüksége van a dogmákra, mert szüksége van alattvalóinak feltétlen engedelmességére, de képtelen elkerülni a hatalmi politika szükségleteitől diktált változtatásokat. Tévedhetetlennek nyilvánítja magát, s ugyanakkor az objektív igazságnak még a fogalma ellen is támadást intéz. Hogy durva és szembeötlő példával éljek: 1939 szeptemberéig az orosz bolsevizmusra rémülettel és undorral kellett tekintenie minden németnek, 1939 szeptembere óta viszont csodálattal és szeretettel. Ha Oroszország és Németország hadba száll egymással – s ez nagyon könnyen megeshet a következő néhány év során –, ugyanilyen éles fordulatra lesz szükség.

A német embertől elvárják, hogy érzelmi élete, a benne élő szeretet és gyűlölet, ha muszáj, egyik napról a másikra a visszájára forduljon. Aligha kell rámutatnom, milyen hatással van az ilyesmi az irodalomra. Az írás ugyanis jórészt érzés dolga, azt pedig nem lehet mindig kívülről szabályozni. Nem nehéz szavakban dicsőíteni az adott pillanatban uralkodó ortodoxiát, de valamennyire jelentős írás csak úgy jöhet létre, ha az ember érzi annak igazságát, amit kimond; enélkül semmi sem ösztönzi alkotásra. Minden bizonyság arra utal, hogy az a hirtelen érzelmi váltás, amelyet a totalitarizmus megkövetel híveitől, pszichikai képtelenség. S ez a legfőbb indoka annak az állításomnak, hogy ha világszerte diadalmaskodik a totalitarizmus, az irodalomnak, ahogy mostanáig ismertük, befellegzett. Sőt, a totalitarizmus mintha máris elérte volna ezt a hatást. Olaszországban megnyomorodott az irodalom, Németországban, úgy látszik, majdnem meg is szűnt. A nácik legjellemzőbb tevékenysége a könyvégetés. De még Oroszországban sem következett be az az irodalmi reneszánsz, amelyben egykor reménykedtünk, s a legígéretesebb orosz írók feltűnően gyakran követnek el öngyilkosságot vagy tűnnek el börtönben.

Az imént azt mondtam: a liberális kapitalizmus nyilvánvalóan a vége felé közeledik. Ezért talán úgy hangzott, mintha azt állítottam volna, hogy a gondolatszabadság is menthetetlenül odavész. Hiszem, hogy nincs így, és befejezésül csak annyit mondok, hogy meggyőződésem: az irodalom fennmaradásának reményét olyan országok hordozzák, ahol a liberalizmus a legmélyebben meggyökerezett, a nem hadviselő országok, Nyugat-Európa, Észak- és Dél-Amerika, India és Kína. Hiszem – bár ez talán nem több kegyes reménynél –, hogy ha szükséges is a kollektivizált gazdaság eljövetele, ezek az országok tudni fogják, hogyan formálják ki a nem totalitariánus szocializmust, amelyben a gondolatszabadság túlélheti a gazdasági individualizmus eltűnését. Akárhogy is, ez az egyetlen remény, amelybe még belekapaszkodhat, aki aggódik az irodalomért. Mert aki sejti az irodalom értékét, aki látja, hogy mennyire központi szerepet játszik az emberiség történelmi fejlődésében, annak azt is látnia kell, hogy élet-halál kérdése, ellen tudunk-e állni a totalitarizmusnak, akár kívülről próbálják ránk erőltetni, akár belülről.

1941

Széky János fordítása

in: George Orwell: Az irodalom fölszámolása, Európa Könykiadó, Budapest 1990, ISBN 963 07 5240 9