Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

 

J.D. Salinger

Jerome David "J. D." Salinger (1919-2010)
magyarul megjelent művei

Zabhegyező
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1964 (Fordította: Gyepes Judit)
The Catcher in the Rye, Boston: Little, Brown, 1951

Rozsban a fogó
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2015 (Fordította: Barna Imre)

A cím utal a baseball játék fogó/elkapó (
catcher) nevű játékosára és az angol nyelvet beszélő gyerekek körében közismert mondókára (Comin thro' the Rye), amit Robert Burns saját versbe szedett 1796-ban.

Kilenc történet
Nine Stories, Boston: Little, Brown, 1953

Ilyenkor harap a banánhal
A Perfect Day for Bananafish, The New Yorker, January 31, 1948
Ficánka bácsi Connecticutban
Uncle Wiggily in Connecticut, The New Yorker, March 20, 1948
A nevető ember
The Laughing Man, The New Yorker, March 19, 1949
Lenn a dingiben
Down at the Dinghy, Harpers CXCVIII, April, 1949

Öt perccel az eszkimó háború előtt
Just Before the War with the Eskimos, The New Yorker, June 5, 1948
Alpári történet Esmének, szeretettel
For Esmé - with Love and Squalor, The New Yorker, April 8, 1950
Szemem zöld és csacska szám
Pretty Mouth and Green my Eyes, The New Yorker, July 14, 1951
De Daumier-Smith kék korszaka
De Daumier-Smith's Blue Period, World Review XXXIX, May, 1952
Teddy
Teddy, The New Yorker, January 31, 1953

Franny és Zooey
Franny and Zooey, Boston: Little, Brown, 1961

Magasabbra a tetőt, ácsok és Seymour: Bemutatás
Raise High the Roof Beam, Carpenters and Seymour: An Introduction, Boston: Little, Brown, 1963

Salinger és a haiku

Három korai történet
Helikon Kiadó, 2015 (Fordította : Bart István)
Three Early Stories, The Devault-Graves Agency, 2014

A fiatalok
The Young Folks, Story XVI, March-April 1940, pages 26-36
Menj fel Eddie-hez
Go See Eddie, The Kansas Review VII, December 1940, pages 121-124
Egyszer egy héten ki fogod bírni
Once a Week Won't Kill You, Story XXV, November/December 1944, pages 23-27

 

J.D. Salinger

J. D. Salinger's Uncollected Writings
A ki nem adható novellák is!

 

J(erome) D(avid) Salinger
Amerikai regényíró és elbeszélő. 1919. január 1-én született New York-ban. Apja jómódú zsidó sajtkereskedő volt, anyja skót és ír eredetű családból származott. A család Manhattan egyik elegáns negyedében élt. Nyughatatlan gyerek volt, ezért szülei 1934-ben a Valley Forge katonai akadémiára küldték. Salinger két év múlva otthagyta az iskolát. Tizennyolc éves korában egy évet Európában töltött, majd az Ursinus College-be és a New York-i egyetemre járt. 1939-ben novellaírást tanult a Columbia Egyetemen, ahol a Story Magazin alapítója, Whit Burnett tanította. A második világháborúban részt vett a normandiai partraszállásban.

1940-ben a Story Magazinban jelent meg első írása, és ezután folyamatosan jelentek meg novellái különböző lapokban. Ezekben gyakran háborús élményeit dolgozta fel. Miután 1946-ban leszerelt, kizárólag az írásnak szentelte idejét. 1948-tól kezdve novellákban és regényekben dolgozta fel a hányatott sorsú Glass család élettörténetét (Franny és Zooey, 1961; Magasabbra a tetőt ácsok, 1963; Seymour: bemutatás, 1963). Salingerre nagy hatást tettek a hindu és buddhista irányzatok, a Franny és Zooey hősei miszticizmusba menekülnek.

Világhírét az 1951-ben megjelent Zabhegyező című regényének köszönhette. A regény főhőse, Holden Caulfield, a sérült lelkű, minden nagyképűséget gyűlölő amerikai kamasz jelképévé vált. A történetet a tizenhat éves Caulfield szlenggel teli monológjából ismerjük meg, aki a karácsonyi szünet alatt az iskola elől New York-ba menekül, hogy megtalálja önmagát és, hogy elveszítse a szüzességét. A regényben Salinger Mark Twain regényeinek, a Huckleberry Finn és a Tom Sawyer hagyományait követte, de az ő világa sokkal illúziómentesebb.

Utolsó novellája 1965-ben jelent meg a New Yorker-ben. Azóta gyakran felröppent a hír, hogy Salinger új regénnyel jelentkezik, de mindig hamisnak bizonyult. Salinger teljesen visszavonultan él cornishi házában, melyet magas kerítés vesz körül. Interjúkat nem ad, csak közvetlen ismerőseivel találkozik, ha ritkán elhagyja otthonát lefüggönyözött autóval jár. Közeli ismerősei azt állítják, hogy annyira utálja, ha zavarják írás közben, hogy egy cementbunkert építtetett kertjében, és ott ír. Háromszor nősült, második feleségétől egy lánya és egy fia született. Lánya, Margaret Salinger könyvet írt apjáról (Dream Catcher: A Memoir), de ez magyarul nem jelent meg.

 

Kilenc történet

Tudod, hogyan szól két tenyér, ha csattan.
Vajon miként szól egy tenyér, ha csattan?
ZEN KOAN

Ilyenkor harap a banánhal
Kuczka Péter fordítása

Kilencvenhét New York-i tudósító volt a szállodában, valósággal ráragadtak az interurbán vonalakra, és a lánynak az 501-esben déltől majdnem félháromig kellett várnia a kapcsolást. Meg kell hagyni, nem tétlenkedett. Elolvasott egy cikket az egyik női zsebmagazinban: A nemiség - móka vagy pokol? címmel. Kimosta a fésűjét és a keféjét. Kivette a foltot nyersszín kosztümszoknyájából. Saks-féle blúzán átvarrta a gombot. Kitépett két új szőrszálat a szemölcséből. Amikor a telefonos végre felcsöngetett a szobába, éppen az ablakban ült, és már majdnem készen volt bal keze körmeinek lakkozásával.

Nem olyan lány volt, aki egy telefoncsörgésre csak úgy abbahagy valamit. Mintha a telefon egyfolytában csengett volna, mióta elérte a pubertást.

Míg a telefon szólt, kis ecsetjével végigment a kisujja körmén, gondosan kirajzolta a hold vonalát. Aztán rácsavarta a kupakot a körömlakkos üvegre, felállt, és bal kezét - nedves volt még - ide-oda mozgatta a levegőben. Száraz kezével felvett egy teleszórt hamutartót az ablakpárkányról, és magával vitte az éjjeliszekrényhez, amelyen a telefon állt. Leült a megvetett dupla ágy egyik oldalára, és úgy az ötödik, vagy hatodik csengetésre felvette a kagylót.

- Halló - mondta, és bal keze kifeszített ujjait jó messzire eltartotta fehér selyem pongyolájától, papucsán kívül mindössze ez volt rajta - gyűrűi a fürdőszobában maradtak.

- Kapcsolom New Yorkot, Mrs. Glass - mondta a telefonos.

- Köszönöm - mondta a lány, és az éjjeliszekrényen helyet csinált a hamutartónak.

Női hang hallatszott. - Muriel? Te vagy?

A lány egy picit elfordította fülétől a kagylót. - Igen, anya. Hogy vagy?

- Halálra izgultam magam miattad. Miért nem telefonáltál? Csak nincs valami bajod?

- Próbáltalak hívni az este és tegnapelott este is. De itt a telefon örökké…

- Nincs semmi bajod, Muriel?

A lány növelte a szöget a kagyló és a füle között.

- Semmi bajom. Melegem van. Ez a legmelegebb nap Floridában, legalább…

- Miért nem hívtál? Halálosan izgultam…

- Anya, drága, nem kell ordítani. Istenien hallok - mondta a lány. - Kétszer is hívtalak az este. Egyszer rögtön azután, hogy…

- Mondtam apádnak, hogy biztosan az este fogsz telefonálni. De nem, neki muszáj volt… Nincs semmi bajod, Muriel? De őszintén.

- Semmi bajom. Hagyd ezt már, légy szíves.

- Mikor értetek oda?

- Nem is tudom. Szerda reggel, korán.

- Ki vezetett?

- Ő - mondta a lány. - De ne izgasd fel magad. Nagyon tisztességesen vezetett. Magam is csodáltam.

- Ő vezetett? Muriel, megfogadtad nekem, hogy...

- Anya - vágott közbe a lány -, éppen most mondtam. Nagyon tisztességesen vezetett. Egész úton nem ment ötven fölé, ha éppen tudni akarod.

- Nem csinálta azokat a gyanús ügyeket a fákkal?

- Mondom, anya, hogy nagyon, nagyon tisztességesen vezetett. De igazán. Most már légy szíves… Kértem, hogy maradjon a fehér vonal mellett, meg minden. Tudta jól, mire gondolok, és ott is maradt. Még azt is megpróbálta, hogy egyáltalán ne nézzen a fákra, lehetett látni rajta. Egyébként papa megcsináltatta már a kocsit?

- Még nem. Négyszáz dollárt kérnek csak azért, hogy…

- Anya, Seymour megmondta papának, hogy megfizeti. Igazán semmi értelme…

- Jó, majd meglátjuk. Mondd, hogy viselkedett… a kocsiban, meg minden?

- Klasszul - válaszolta a lány.

- Még mindig azon a borzasztó néven szólít?

- Nem. Most egy újabb van műsoron.

- Micsoda?

- Ugyan, nem ez számít, anya.

- Tudni akarom, Muriel. Apád…

- Jó, jó, jó. Miss Szellemi Csavargó 1948-nak szólít - mondta a lány, és kuncogott.

- Ez nem vicc, Muriel. Egyáltalán nem vicc. Ez szörnyű. Tulajdonképpen szomorú. Ha arra gondolok…

- Anya - vágott közbe a lány -, figyelj ide. Emlékszel arra a könyvre, amit Németországból küldött? Tudod, azok a német versek. Mit csinálhattam vele? Azóta töröm a…

- Nálad van.

- Biztos? - kérdezte a lány.

- Persze. Illetve nálam van. Freddy szobájában. Itt felejtetted, és nem tudtam már bedugni a… Miért? Talán kereste?

- Nem. Csak megkérdezte, mi van vele, amikor idefelé jöttünk. Szerette volna tudni, hogy elolvastam-e?

- Hiszen németül van!

- Tudom, drágám. Az nem számít - mondta a lány, és keresztbe tette a lábát. - Azt mondta, hogy a század egyetlen nagy költője írta azokat a verseket. Mondta, hogy mért nem szereztem fordítást, vagy valamit. Vagy megtanulhattam volna németül, mit szólsz hozzá?

- Rémes, rémes. Tulajdonképpen igazán szomorú. Apád azt mondta az este…

- Pillanat, anya - mondta a lány. Az ablakhoz ment a cigarettájáért, rágyújtott, és visszament az ágyhoz. - Anya? - mondta és kifújta a füstöt.

- Muriel. Kérlek, figyelj ide.

- Figyelek.

- Apád beszélt dr. Sivetskivel.

- Igen?

- Mindent elmondott neki. Legalábbis azt mondta… de hiszen ismered apádat. A fákat. Az egész ügyet az ablakkal. Az egész szörnyűséget, amit Nagyikának mondott az elmúlási terveiről. És hogy mit csinált azokkal a cuki bermudai képekkel, mindent.

- És?

- Hát igen. Először is azt mondta, hogy Isten ellen való vétek, hogy a hadsereg kiengedte a kórházból, isten bizony. Nagyon határozottan azt mondta apádnak, hogy előfordulhat, azt mondta, nagyon könnyen előfordulhat, hogy Seymour teljesen elveszti az önkontrollját. Isten bizony.

- Van itt a hotelben egy pszichiáter - mondta a lány.

- Kicsoda? Hogy hívják?

- Nem is tudom. Valami Rieser. Állítólag nagyon jó.

- Sose hallottam róla.

- Lehet, de állítólag akkor is nagyon jó.

- Muriel, ne szemtelenkedj, légy szíves. Nagyon aggódunk érted. Sőt, ami azt illeti, apád tegnap este táviratozni akart, hogy gyere haza…

- Anya, én most nem megyek haza. Nyugodj meg.

- Muriel. Isten bizony. Dr. Sivetski azt mondta, hogy Seymour teljesen elveszítheti az ön…

- Most értem ide, anya. Ez az első nyaralásom évek óta, és nem fogok most bepakolni és hazamenni - mondta a lány. - Különben sem tudnék most utazni. Annyira lesültem, hogy mozdulni sem tudok.

- Ilyen borzasztóan lesültél? Nem használtad a napolajat, amit a táskádba tettem? Ott van a…

- Használtam, anya. Mégis leégtem.

- Hát ez rémes. És hol égtél le?

- Mindenhol, drágám, mindenhol.

- Hát ez borzasztó.

- Túlélem.

- Mondd csak, beszéltél is azzal a pszichiáterrel?

- Félig-meddig - mondta a lány.

- És mit mondott? Seymour hol volt, amikor beszéltél vele?

- Az Óceán Szalon-ban zongorázott. Mióta itt vagyunk, mindkét este zongorázott.

- Na és mit mondott?

- Semmi különöset. Ő szólított meg. Mellette ültem az este bingó közben, és megkérdezte, hogy az én férjem zongorázik-e a másik szobában. Mondtam, hogy igen, erre megkérdezte, hogy Seymour beteg-e, vagy mi. Erre azt mondtam…

- Miért kérdezte?

- Én honnan tudjam, anya. Gondolom, mert olyan sápadt, meg minden. Na, szóval bingó után a feleségével együtt megkérdezték, nem innék-e velük egyet. Egye fene. A felesége rémes. Emlékszel arra a borzalmas estélyi ruhára a Bonwit kirakatában? Amelyikre azt mondtad, hogy ahhoz neked le kellene…

- Az a zöld?

- Az volt rajta. Képzeld. Közben csupa fenék az egész nő. Folyton azt kérdezte, hogy Seymour rokona-e annak a Suzanne Glassnak, akinek a Madison Avenue-n van üzlete, a kalaposnak.

- Na, de ő mit mondott? A doktor.

- Ja. Hát nem valami sokat. Tudod a bárban voltunk, meg minden. Irtó lárma volt.

- Igen, igen, de te megmondtad neki, hogy mit akart csinálni Nagyika székével?

- Anya! Nem mondtam meg. Nemigen bocsátkoztam részletekbe. Valószínűleg lesz még alkalmam beszélni vele. Egész álló nap ott ül a bárban.

- Nem mondta, hogy szerinte is előfordulhat, hogy… hiszen tudod… hogy valami zűr lesz vele? Hogy valami kárt tehet benned?

- Azt éppen nem. Tudod, anya, több adatra volna szüksége. Ezek mindig az ember gyerekkoráról akarnak tudni, meg minden ilyen marhaságról. Mondom, olyan lárma volt, hogy alig tudtunk beszélni.

- Na jó. Milyen a kék kabátod?

- Klassz. Kivétettem a válltöméséből.

- Egyáltalán, miket hordanak az idén?

- Rémes, anya. Özönvíz előtti dolgokat. Klipszeket látni, meg minden.

- A szobátok milyen?

- Nem rossz. Illetve nem olyan rossz. Nem tudtuk megkapni a háború előtti szobánkat. A társaság rémes idén. Csak látnád, mik ülnek mellettünk az étteremben, a szomszéd asztalnál. Mintha teherautón jöttek volna.

- Így megy ez most mindenütt. A kisestélyid milyen?

- Túl hosszú. Mondtam neked, hogy túl hosszú.

- Muriel, csak megkérdezem még egyszer, igazán nincs semmi bajod?

- Nincsen, anya. Már századszor mondom.

- És nem akarsz hazajönni?

- Nem, anya.

- Apád azt mondta az este, hogy boldogan fedezi a költségeket, ha el akarnál menni valahova egyedül, átgondolni a dolgokat. Elmehetnél egy isteni hajóútra. Úgy gondoljuk…

- Nem, köszönöm - mondta a lány, és letette a lábát a padlóra. - Anya, ez a beszélgetés egy vagyonba fog…

- Ha eszembe jut, hogy vártál erre a fiúra az egész háború alatt, úgy értem, hogy ha az ember azokra a kis vígözvegyekre gondol, akik…

- Anya - mondta a lány -, jobb lesz abbahagyni. Seymour minden percben itt lehet.

- Hol van?

- A strandon.

- A strandon? Egyedül? És rendesen viselkedik a strandon?

- Hát persze, anya - mondta a lány. - Úgy beszélsz róla, mintha dühöngő őrült volna…

- Én egy szóval sem mondtam, Muriel.

- Jó, jó, de úgy hangzik. Szóval, semmit sem csinál, csak fekszik. Még a fürdőköpenyét se hajlandó levetni.

- Nem hajlandó levetni a fürdőköpenyét? Miért?

- Én igazán nem tudom. Azt hiszem, mert olyan fehér.

- Istenkém, de hát kell neki a nap. Nem tudod rávenni, hogy levegye?

- Ismered Seymourt - mondta a lány, és megint keresztbe tette a lábát. - Azt mondja, nem akarja, hogy egy csomó hülye bámulja a tetoválását.

- De hiszen nincs is tetoválva! Talán a hadseregben tetoválták?

- Nem, anya. Nem, drágám - mondta a lány, és felállt. - Hallgass ide, lehet, hogy holnap felhívlak.

- Muriel. Figyelj rám egy kicsit.

- Tessék, anya - mondta a lány és jobb lábára nehezedett.

- Rögtön hívj fel, mihelyt bármi furcsát tesz vagy mond… ugye érted, mire gondolok. Hallod?

- Én nem félek Seymourtól, anya.

- Azt akarom, hogy ígérd meg, Muriel.

- Na jó, megígérem. Csók, anya - mondta a lány. - Papát puszilom. - Letette a kagylót.

- Seymour Glass, Mit-ug-rász - mondta Sybil Carpenter, aki anyjával lakott a szállodában. - Láttad-e Mit-ug-rászt?

- Hagyd már abba, cicuskám. Tisztára megbolondítod Mamit. Maradj már nyugton.

Mrs. Carpenter napolajat kent Sybil vállára, bedörzsölte vele kiálló, törékeny lapockáit. Sybil inogva ült egy óriási, felfújt strandlabdán, szemközt a tengerrel. Kanárisárga, kétrészes fürdőruha volt rajta, egyik részére kilenc-tíz évig még igazán nem lett volna szüksége.

- Tulajdonképpen csak egy közönséges selyemzsebkendő volt, közelről tisztán lehetett látni - mondta a nő, aki Mrs. Carpenter mellett a másik nyugágyon feküdt. - Szeretném tudni, hogyan kötötte meg. Igazán aranyos volt.

- Nagyon édes lehetett - helyeselt Mrs. Carpenter. - Sybil, cicuskám, maradj nyugton.

- Láttad-e Mit-ug-rászt? - kérdezte Sybil.

Mrs. Carpenter sóhajtott. - Jól van, jól van mondta. Rácsavarta a kupakot a napolajos üvegre. - Na, fuss játszani, cicuskám. Mami felmegy a szállodába, iszik egy martinit Mrs. Hubellel. Majd elhozom neked az olajbogyót.

Ahogy szabadjára engedték, Sybil tüstént lerohant a sima partra, és megindult a Halász Pavilon felé. Csak annyi időre állt meg, míg beletaposott egy szétdúlt, összeomlott homokvárba, s már el is hagyta a szállóvendégeknek fenntartott területet.

Baktatott vagy negyed mérföldet, aztán hirtelen oldalt fordult, és lefutott a strandra. Megtorpant, amikor odaért egy fiatalemberhez, aki hanyatt feküdt a puha fövenyen.

- Bejössz a vízbe, Mitugrász? - kérdezte.

A fiatalember felriadt, jobb keze frottírköpenyének hajtókájához rebbent. Hasra fordult, leejtette szeméről a hurkává csavart törülközőt, és felsandított Sybilre.

- Na nézd csak! Hello, Sybil.

- Bejössz a vízbe?

- Csak terád vártam - mondta a férfi. - Mi zujs?

- Micsoda? - kérdezte Sybil.

- Mi zujs, mondom. Mi a program?

- Megjön a papám, holnap berrepülőgépen - mondta Sybil, és a homokot rugdalta.

- Ne a képembe, szivikém - mondta a fiatalember, és megfogta Sybil bokáját. - Éppen itt az ideje, hogy megjöjjön a papád. Minden percben várom. Minden percben.

- Hol a néni? - kérdezte Sybil.

- A néni? - a fiatalember lesöpört egy kis homokot gyér hajáról. - Ez aztán nehéz kérdés, Sybil. Hiszen ezeregy helyen lehet. Lehet a fodrásznál. Éppen rózsaszínre festeti a haját. Vagy a szobájában babákat csinál a szegény kisgyerekeknek. - Feküdt a hasán, ökölbe szorította a kezét, egymásra rakta, és rátámaszkodott az állával. - Kérdezz valami mást, Sybil - mondta. - Fincsi kis fürdőruhád van. Ha valami fincsi, hát a kék fürdőruha igazán az.

Sybil rábámult, aztán kidüllesztett pocakjára nézett. - Hiszen ez sárga - mondta -, egészen sárga.

- Tényleg? Gyere csak közelebb!

Sybil előrelépett.

- Nézd csak, teljesen igazad van. Milyen szamár vagyok.

- Bejössz a vízbe? - kérdezte Sybil.

- Komolyan foglalkozom a gondolattal. Minden erőmet ennek a problémának szentelem, Sybil, remélem, hogy örömödre szolgál.

Sybil megbökdöste a gumipárnát, amit a fiatalember néha a feje alá szokott tenni. - Ebbe levegő kell - mondta.

- Úgy, úgy. Több levegő kell, mint amennyit én hajlandó vagyok beleereszteni. - Elvette az öklét, és állát a homokba fektette. - Sybil - mondta -, fincsiül nézel ki. Öröm rád nézni. Mesélj valamit magadról. - Előrenyúlt, átfogta Sybil bokáját. - Én vagyok a Baktérítő - mondta. - Hát te?

- Sharon Lipschutz azt mondta, megengedted neki, hogy melléd üljön a zongoránál - mondta Sybil.

- Ezt mondta Sharon Lipschutz?

Sybil élénken bólogatott.

A férfi elengedte Sybil bokáját, visszahúzta a kezét, és arcát jobb karjára fektette. - Hát igen - mondta -, de tudod, hogy van ez, Sybil. Ülök és zongorázom. Te nem vagy a láthatáron. És egyszerre ott terem Sharon Lipschutz, és mellém ül. Igazán nem lökhettem le onnan.

- De.

- De nem. Nem. Ezt igazán nem tehettem. - mondta a fiatalember. - Hanem tudod-e, mit csináltam?

- Mit?

- Úgy tettem, mintha te volnál.

Sybil azonnal lehajolt, és turkálni kezdett a homokban. - Menjünk be a vízbe - mondta.

- Helyes - mondta a fiatalember. - Úgy hiszem, sikerül megfaggyúzni.

- Legközelebb lökd le - mondta Sybil.

- Lökjek kit le?

- Sharon Lipschutzot.

- Ja, Sharon Lipschutzot - mondta a fiatal férfi. - Ó, hogy jön ide ez a név? Emlék és vágy keveréke. - Talpra ugrott. A tengerre nézett. - Sybil - mondta -, már tudom, mit csinálunk. Megpróbálunk banánhalat fogni.

- Mit?

- Banánhalat - mondta és kioldozta köpenyének övét. Levette a köpenyt. Válla keskeny és fehér volt, fürdőnadrágja vöröseskék. Összehajtotta a köpenyt, először hosszában, aztán harmadrét. Kigöngyölte a törülközőt, ami a szemén volt, a homokra terítette, aztán rátette az összehajtott köpenyt. Lehajolt, felvette a párnát, jobb hóna alá szorította. Aztán baljával kézen fogta Sybilt.

Elindultak, ballagtak kettesben a tenger felé.

- Gondolom jó néhány banánhalat láttál már életedben - szólt a fiatalember.

Sybil megrázta a fejét.

- Nem? Hát hol laksz te tulajdonképpen?

- Nem tudom - mondta Sybil.

- Biztos tudod. Persze, hogy tudod. Sharon Lipschutz tudja, hol lakik, pedig csak három és fél éves.

Sybil megállt, elrántotta tőle a kezét. Felvett egy közönséges parti kagylót, és roppantul elmélyedve tanulmányozta. Ledobta. - Whirly Wood, Connecticut - mondta, aztán tovább ment pocakját kidüllesztve.

- Whirly Wood, Connecticut? - kérdezte a fiatalember. - Véletlenül nem a connecticuti Whirly Wood tájékán van az?

Sybil ránézett. - Ott lakom - mondta türelmetlenül. - Ott lakom, Whirly Woodban, Connecticutban. - Pár lépést előreszaladt, bal kezével elkapta bal lábát, és kettőt-hármat szökdécselt.

- Fogalmad sincs, hogy mennyi minden tisztázódott ezzel - mondta a fiatalember.

Sybil eleresztette a lábát. - Olvastad a Kis fekete Sambó-t? - kérdezte.

- Fura, hogy pont ezt kérdezed. Éppen az este olvastam ki. - Lenyúlt, és újra megfogta Sybil kezét. - Mi a véleményed róla? - kérdezte.

- Rohangásztak a tigrisek a fa körül?

- Azt hittem, soha meg nem állnak. Még nem is láttam ennyi tigrist.

- Csak hat volt - mondta Sybil.

- Csak hat! - mondta a fiatalember. - Ez szerinted csak?

- Szereted a viaszkot? - kérdezte Sybil.

- A miaszkot?

- Viaszkot.

- Nagyon. Hát te?

Sybil bólintott. - Az olajbogyót is szereted? - kérdezte.

- Az olajbogyót? Igen. Az olajbogyót és a viaszkot. Egy lépést sem teszek nélkülük.

- És Sharon Lipschutzot szereted?

- Igen. Igen, szeretem - mondta a fiatalember. - Különösen azt szeretem, hogy sohasem viselkedik csúnyán a szálloda halljában a kiskutyákkal. Ott van például az a kis öleb, azé a kanadai hölgyé. Talán nem is hiszed, de némelyik kislány léggömbpálcikával bökdösi azt a kiskutyát. Sharon nem. Sohasem rossz, sohasem utálatos. Ezért szeretem annyira.

Sybil hallgatott.

- Én szeretek gyertyát rágni - mondta végül.

- Ki nem szeret? - mondta a fiatalember, és bedugta a lábát a vízbe. - Brr! Hideg. - Ledobta a gumipárnát. - Nem, nem, várj még egy percig, Sybil. Várj, amíg egy kicsit beljebb leszünk.

Gázoltak befelé, míg a víz Sybil derekáig nem ért. Akkor a fiatalember felemelte és hasra fektette a párnán.

- Fürdősapkát, vagy ilyesmit sose hordasz? - kérdezte.

- Ne eressz el - parancsolta Sybil. - Fogjál, na!

- Miss Carpenter. Kérem. Tudom én a dolgomat - mondta a fiatalember. - Tessék csak jól kinyitni a szemét, nem lát-e banánhalat. Ilyenkor harap igazán a banánhal.

- Egyet se látok - mondta Sybil.

- Teljesen érthető. Nagyon különleges szokásaik vannak. - Tolta a gumipárnát. A víz még nem ért a melléig. - Igen tragikus az életük - mondta. - Tudod, mit csinálnak, Sybil?

Sybil a fejét rázta.

- Hát az van, hogy beúsznak egy lyukba, ahol egy csomó banán van. Amikor beúsznak, mintha közönséges halak volnának. De amint benn vannak a lyukban, akár a disznók. Ismertem például olyan banánhalakat, akik beúsztak egy banánlyukba, és legalább hetvennyolc banánt befaltak. - A párnát és utasát egy lábnyival közelebb tolta a látóhatárhoz. - Ezután természetesen annyira meghíznak, hogy nem tudnak kijönni a lyukból. Nem férnek ki az ajtón.

- Ne annyira be - mondta Sybil. - Mi történik velük?

- Mi történik? Kikkel?

- A banánhalakkal.

- Ó, azokra gondolsz, akik annyi banánt faltak fel, hogy ki se férnek a banánlyukon?

- Igen - mondta Sybil.

- Tudod, Sybil, rühellek erről beszélni. Meghalnak.

- Miért? - kérdezte Sybil.

- Merthogy megkapják a banánvészt. Rettentő betegség.

- Jön egy hullám - mondta Sybil idegesen.

- Mi az nekünk. Fittyet hányunk neki - mondta a fiatalember. - Mint két fityur. - Megfogta Sybil bokáját, lenyomta, aztán előre. A gumipárna orra átsiklott a hullám taraján. A víz eláztatta Sybil szőke haját, de visítása tele volt gyönyörűséggel.

Mikor a párna megint vízszintesen lebegett, kezével kisimított egy vizes csatakos hajfürtöt a szeméből, és jelentette: - Épp most láttam egyet.

- Láttál? Micsodát, tündérkém?

- Banánhalat.

- Te Jóisten, csak nem? - mondta a fiatalember. - És banán is volt a szájában?

- Igen - mondta Sybil. - Hat.

A fiatalember hirtelen felkapta Sybil párnáról lelógó vizes lábát, és megcsókolta a talpát.

- Hé! - mondta a láb jogos tulajdonosa, és hátrafordult.

- Hé magának! Most visszamegyünk. Elég volt?

- Nem!

- Sajnálom - mondta és a part felé tolta a párnát, míg Sybil le nem mászott róla. Onnan aztán cipelte.

- Viszlát - mondta Sybil, és cseppet sem sajnálkozva elfutott a szálloda irányába.

A fiatalember felvette köpenyét, összehúzta a hajtókáját, zsebébe gyömöszölte a törülközőt. Felemelte a síkos, vizes, nehéz párnát, és a hóna alá fogta. Egyedül gázolt a puha, forró homokban a szálloda felé.

A szálloda alagsorában - mert a fürdőzők az igazgatóság utasítására csak azt használhatták - a fiatalemberrel együtt egy nő is beszállt a liftbe, az orrán cinkkenőcs volt.

- Látom, hogy a lábamat nézi - fordult a fiatalember a nőhöz, amikor a lift megindult.

- Tessék?

- Azt mondtam, látom, hogy a lábamat nézi.

- Tessé-ék? Ha tudni akarja, a padlót néztem - mondta a nő, és a liftajtó felé fordult.

- Bökje csak ki nyugodtan, ha a lábamat akarja nézni - mondta a fiatalember. - Mit jön itt hátulról, a szentségit?

- Kiszállok, kérem - mondta a nő gyorsan a liftkezelő lánynak.

A liftajtó kinyílt, a nő kiszállt, vissza se nézett.

- Két normális lábam van, és az isten se ad okot rá, hogy bárki is legeljen rajta, a szentségit - mondta a fiatalember. - Az ötödikre legyen szíves. - Köpenye zsebéből kivette a szobakulcsot.

Az ötödiken kiszállt, végigment a folyosón, benyitott az 501-esbe. A szobában új borjúbőr koffer és körömlakk-lemosó szag volt.

Ránézett a dupla ágy egyik oldalán alvó lányra. Aztán odament az egyik bőröndhöz, kinyitotta, és egy csomó alsónadrág meg trikó alól elővett egy 7.65-ös kaliberű automata pisztolyt. Kioldotta a tárat, megnézte, aztán újból a helyére nyomta. Felhúzta a ravaszt. Majd megkerülte az ágyat, leült szabadon hagyott felére, átnézett a lányra, jobb halántékához emelte a pisztolyt, és főbe lőtte magát.

 

Ficánka bácsi Connecticutban
Szöllősy klára fordítása

Majdnem három óra lett, mire Mary Jane végre megtalálta Eloise házát. Minden tökéletes rendben ment, magyarázta Eloise-nak, aki kijött eléje a kertkapuhoz, abszolúte pontosan emlékezett az útra, amíg le nem tért a Merrick Parkwayről.

Merritt Parkway, szívem helyesbített Eloise, és emlékeztette Mary Jane-t, hogy már kétszer megtalálta a házat; de Mary Jane valami érthetetlent nyafogott a papír zsebkendőiről, és visszaszaladt a kabrioléjához. Eloise feltűrte teveszőr kabátja gallérját, hátat fordított a szélnek, és várt. Mary Jane kisvártatva visszajött, papír zsebkendőbe fújta az orrát, még akkor is izgatottnak látszott, sőt határozottan pocsékul nézett ki. Eloise vidáman közölte, hogy az egész rohadt ebéd odaégett, borjúbrizestül, mindenestül, de Mary Jane azt mondta, mindegy, úgyis evett útközben. A ház felé menet Eloise megkérdezte Mary Jane-től, hogy szabad napja van-e. Nem egészen az, felelte Mary Jane; csak az a helyzet, hogy Mr. Weyinburgnek herniája van, és otthon maradt Larchmontban, és Mary Jane viszi ki neki a postáját minden délután, és egyúttal megír neki egy-két levelet. Megkérdezte Eloise-t:

Mondd, voltaképpen mi az a hernia?

Eloise a töppedt hóba dobta a cigarettáját, és azt mondta, pontosan ő se tudja, de azt hiszi, Mary Jane-nek nem kell attól tartania, hogy neki is lesz.

Ahá mondta Mary Jane, és azzal bementek a házba.

Húsz perccel később az első szódás-jeges whiskyjüket szopogatták a nappaliban, és úgy beszélgettek, ahogy többnyire vagy talán kizárólag csak régi kollégiumbeli szobatársnők szoktak egymással társalogni. Még ennél is szorosabb kötelék fűzte őket össze: egyikük sem végezte el az egyetemet. Eloise a második év közepén, 1942-ben hagyta ott a kollégiumot, egy héttel azután, hogy rajtakapták egy katonával harmadik emeleten a bezárt liftben. Mary Jane ugyanannak az esztendőnek, ugyanannak az évfolyamnak jóformán ugyanabban a hónapjában hagyta abba az egyetemet, és férjhez ment egy Jacksonville-ben, Floridában állomásozó repülőkadéthoz; a nyurga fiú megszállottja volt a repülésnek a Mississippi állambeli Dillből származott, és háromhavi házaséletük két hónapját börtönben töltötte, mert megszurkált egy tábori csendőrt.

Nem. Vörös volt a szentem mondta Eloise. A sezlonon hevert, vékony, de feltűnően szép lábát bokában összefonva.

Én úgy hallottam, hogy szőke ismételte Mary Jane, aki az egyenes hátú kék karosszékben ült. Az a Hogyishíjják égre-földre esküdözött, hogy igazi szőke.

Haha, igazán? Eloise ásított. Mondhatnám a szobában voltam, amikor befestette. Mi az? Elfogyott a cigaretta?

Semmi baj, van egy bontatlan csomagom mondta Mary Jane. Hova a fenébe bújt? Táskájában kotorászott.

Az a hülye szobalány mondta Eloise, de nem mozdult a sezlonról. Két nagy karton cigit raktam le az orra elé, alig egy órája. Lefogadom, egy perc múlva bejön, és megkérdi, mit csináljon vele. Hol is tartottam?

Thieringer súgta Mary Jane, és rágyújtott a sajátjából egyre.

Ja igen. Pontosan emlékszem. Előző este festette be, mielőtt férjhez ment ahhoz a Frank Henkéhez. Emlékszel még Frank Henkére?

Úgy-ahogy. Olyan kis nyamvadt közlegény volt, nem? Irtó ronda.

Ronda, az nem szó! Úgy nézett ki, mint egy mosdatlan Lugosi Béla.

Mary Jane hátravetette a fejét, és röhögött.

Isteni mondta, és visszalendült ivóhelyzetébe.

Add ide a poharadat! mondta Eloise, harisnyás lábával a földre huppant, és fölállt. Igazán hülye az a nő. Úgy rábeszéltem, hogy jöjjön ki ma hozzánk, még Lew-t is rávettem, hogy udvaroljon neki. Most már sajnálom, hogy... te, hol szerezted azt a bigyót?

Ezt? kérdezte Mary Jane, és megérintette a ruhája nyakába tűzött kámeabrosst. Hisz ezt már az iskolában is hordtam, az isten megáldjon! Anyámé volt.

Te jó ég! Eloise megállt, kezében az üres poharak. Nekem az ég-egyvilágon semmi vackom nincs. Ha Lew anyja egyszer meghal... ha ugyan meghal!... biztos valami ócska monogramos csákányt hagy rám, vagy valami affélét.

Milyenbe vagytok mostanság?

Ugyan, ne röhögtesd ki magad mondta Eloise a konyhába menet.

Ez igazán az utolsó! szólt utána Mary Jane.

Frászt az utolsó. Ki hívott föl kit? És ki késett két órát? Most nem mozdulsz innét, amíg meg nem untalak. Ördög vigye a koszos karrieredet!

Mary Jane megint hátravetette a fejét, és röhögött, de Eloise már eltűnt a konyhában.

Mary Jane-nek nem volt lelkiereje ahhoz, hogy egyedül maradjon egy szobában. Felállt, és az ablakhoz lépett. Félrehúzta a függönyt, csuklóját az ablak üvegtábláit elválasztó lécnek támasztotta; de piszkosnak érezte , elvette kezét a lécről, ledörzsölte a másik kezével, aztán kihúzta magát. Kinn a mocskos latyak szemlátomást fagyott. Mary Jane elengedte a függönyt, visszasétált a kék fotelhoz, elhaladt két jól megrakott könyvespolc előtt, de még a címeket se nézte meg. Leült, kinyitotta retiküljét, elővette a kézitükrét, és a fogát nézegette. Becsukta a száját, és a nyelvét erősen végighúzta felső fogsorán, aztán újra megnézte.

Irtóra fagy odakinn mondta a belépő Eloise felé fordulva. Tyű, de gyorsan megjöttél. Szódát nem is tettél bele?

Eloise megállt az ajtóban, mindkét kezében egy-egy tele pohár. Mutatóujját előreszegezte, mint a puskacsövet, és kijelentette:

Senki se mozduljon! A ház be van kerítve.

Mary Jane nevetett, és eltette a tükröt.

Eloise odahozta az italt. Mary Jane poharát bizonytalan mozdulattal rátette az alátétre, a magáét a kezében tartotta. Újra végigdőlt a sezlonon.

Mit gondolsz, mit csinál odakinn az a lehetetlen némber? Ül a széles fekete ülepén, és A talár-t olvassa. Leejtettem a jégtartót, mikor kivettem a frizsiderből, mit gondolsz, mit csinált? Éppen csak hogy bosszúsan fölnézett.

Ez az utolsó pohár, de igazán jelentette ki Mary Jane, ahogy utánanyúlt. Te, ide hallgass! Tudod, kivel találkoztam a múlt héten? A Lord & Taylor első emeletén?

Hm-hm köhécselt Eloise, díványpárnát gyűrve a feje alá. Akim Tamiroff-fal?

Kivel? kérdezte Mary Jane. Ki az?

Akim Tamiroff. Filmsztár. Mindig azt mondja: „Jó vicc, hahh!” Imádom... Az egész házban nincs egyetlen rendes díványpárna... No, kivel találkoztál?

A Jacksonnal. Azzal, aki...

Melyikkel?

Nem tudom. Azzal, amelyik velünk járt pszichológiára, és amelyik mindig...

Mind a kettő velünk járt pszichológiára.

Hát szóval az, akinek olyan rémes...

Ahá, Marcia Louise. Én is összefutottam vele egyszer. Lyukat beszélt a hasadba?

De még mennyire! De tudod, mit mesélt? Dr. Whiting meghalt. Azt mondja, levelet kapott Barbara Hilltől, és Barbara írta, hogy a Whiting rákot kapott tavaly nyáron, és meghalt, meg minden. Alig harminc kiló volt, mikor meghalt. Hát nem szörnyű?

Nem.

Eloise, te cinikus vagy.

Hm. És még mit mondott?

Ó, most jött vissza Európából. A férje Németországban vagy hol állomásozott, és ő is vele volt. Egy negyvenhét szobás kastélyban laktak, egy másik házaspárral, és tíz-tizenkét cseléddel. Külön hátaslova volt, és az inasuk azelőtt Hitler magánlovászmestere volt, vagy mi a szösz. Jaj, és aztán mesélni kezdte, hogy egy színes katona majdnem erőszakot követett el rajta. Ott helyben, a Lord & Taylor első emeletén kezdte mesélni... hisz ismered a Jacksont. A férje sofőrje volt, azt mondja, és egyszer a piacra vitte őt, vagy hova, és azt mondja, úgy megijedt, hogy nem is...

Várj egy percig. Eloise felkapta a fejét, és nagyot kiáltott: Ramona, te vagy?

Én felelte egy kislányhang.

Kérlek, csukd be az előszobaajtót! kurjantott Eloise.

Ramona hazajött? Jaj, alig várom, hogy lássam. Tudod, hogy nem láttam, amióta azt a...

Ramona! ordította Eloise behunyt szemmel. Menj ki a konyhába, és kérd meg Grace-t, húzza le a hócipődet.

Rendben szólt Ramona. Gyere, Jimmy!

Jaj, alig várom, hogy láthassam ismételte Mary Jane. Jesszusom, nézd, mit csináltam! Jaj de sajnálom, El!

Hagyd csak! Hagyd! szólt rá Eloise. Úgyis utálom azt a vacak szőnyeget. Mindjárt hozok neked még egy pohárral.

Ne, ne, nézd, hisz több mint a fele megvan! És Mary Jane felmutatta a poharát.

Igazán? mondta Eloise. Adj egy cigit!

Mary Jane odanyújtotta cigarettáját, és megismételte:

Igazán alig várom, hogy lássam. Kihez hasonlít most?

Eloise gyufát gyújtott.

Akim Tamiroffhoz.

Nem, de igazán.

Lew-hoz. Kiköpött Lew. Ha az anyósom is itt van, úgy néznek ki együtt, mint a hármas ikrek. Eloise nem ült föl, hevertéből átnyúlt a dohányzó asztalka távolabbi sarkán asztagba rakott hamutartókhoz, sikeresen leemelte a legfelsőt, és a hasára tette. Nekem is kéne valaki, aki hasonlít hozzám. Például egy spánielkölyök, vagy valami efféle.

És hogy van most a szeme? kérdezte Mary Jane. Úgy értem, nem romlott tovább, vagy valami?

Még csak az kéne! Nem hiszem.

És mondd, lát egyáltalán szemüveg nélkül? Úgy értem, ha éccaka fölkel, és vécére kell mennie, példának okáért?

Azt nem hajlandó megmondani. Rémesen titkolózó.

Mary Jane megfordult a székében.

Szervusz, Ramona! Jaj de édes a ruhád! Letette a poharát. Fogadok, nem is tudod, ki vagyok.

Dehogynem tudja. Mondd meg, Ramona, ki ez a néni?

Mary Jane felelte Ramona vakarózva.

Remek! lelkendezett Mary Jane. Gyere ide, Ramona, puszilj meg!

Ne vakarózz! szólt rá Eloise.

Ramona abbahagyta a vakarózást.

No, nem puszilsz meg, Ramona? unszolta Mary Jane.

Nem szeretek idegenekkel puszilkózni.

Eloise kuncogott, aztán megkérdezte:

Hol van Jimmy?

Itt van.

Ki az a Jimmy? kérdezte Mary Jane, Eloise-hoz fordulva.

Istenem, hát az udvarlója! Egy test, egy lélek, követi, mint az érnyék. Csuda izgalmas.

Igazán? lelkendezett Mary Jane, és előrehajolt. Szóval udvarlód is van, Ramona?

Ramona szeme a rövidlátóknak való vastag szemüveg mögött egyetlen villanással sem viszonozta Mary Jane lelkesedését.

Mary Jane kérdezett valamit, Ramona szólt rá Eloise.

Ramona beledugta a mutatóujját széles, pisze orrába.

Hagyd abba! szólt rá Eloise. Mary Jane azt kérdezte, van-e udvarlód.

Van felelte Ramona, az orrában vájkálva.

Ramona, hagyd ezt abba, de azonnal! rivallt rá Eloise.

Ramona leeresztette a kezét.

Hát ez igazán nagyszerű mondta Mary Jane. Hogy hívják: Megmondanád a nevét, Ramona? Vagy titok?

Jimmy mondta Ramona.

Jimmy? Jaj de szép név! És milyen Jimmy, Ramona? Mi a családi neve?

Jimmy Jimmereeno mondta Ramona.

Állj nyugodtan szólt rá Eloise.

Ejha, ez aztán a cifra név! És hol van most Jimmy? Nem mondanád meg, Ramona?

Itt van mondta Ramona.

Mary Jane körülnézett, aztán megint Ramonára tekintett, mézesmázos mosollyal:

Hol, csillagom?

Itt ismételte Ramona. Fogom a kezét.

Nem értem fordult Mary Jane Eloise-hoz, aki utolsó korty whiskyjét itta.

Énrám hiába nézel mondta Eloise.

Mary Jane megint Ramonára tekintett.

Ahá, már értem! Jimmy csak egy elképzelt kisfiú. Jaj de cuki! Mary Jane szívélyesen előrehajolt. Szerbusz, Jimmy! mondta.

Veled nem áll szóba mondta Eloise. Ramona, mesélj Mary Jane-nek Jimmyről.

Mit meséljek neki?

Állj rendesen... Szóval mondd el, hogy milyen.

Zöld a szeme, a haja fekete.

És?

Nincs mamája, se papája.

És?

Szeplője sincs.

És mije van?

Kardja.

Hát még?

Nem tudom mondta Ramona, és megint vakarózni kezdett.

Hát ez istenien hangzik! lelkendezett Mary Jane, és még jobban előrehajolt a székében. És mondd, Ramona: Jimmy is levetette a hócipőjét amikor bejöttetek?

Jimmy csizmában jár felelte Ramona.

Isteni! fordult Mary Jane Eloise-hoz.

Könnyű neked. Én egész nap ezt hallom. Jimmy vele eszik. Vele fürdik. Vele alszik. Ramona az ágy legszélén fekszik, nehogy megnyomja Jimmyt, ha megfordul álmában.

Mary Jane olyan képet vágott, mint aki mérhetetlenül meg van hatva a hallottaktól; beharapta az alsó ajkát, aztán kieresztette és megkérdezte:

Ugyan honnét szedte ezt a nevet? Talán valami szomszéd gyereket hívnak így?

Eloise ásítva rázta meg a fejét.

A szomszédban egyáltalán nincs gyerek. Senkinél. Engem Termékeny Terkának csúfolnak a hátam mö...

Mama szólalt meg Ramona. Kimehetek játszani?

Eloise ránézett: Hiszen csak most jöttél be!

De Jimmy ki akar menni.

És miért, ha szabad kérdeznem?

Kint hagyta a kardját.

A fene egye meg őt is, meg a kardját is mondta Eloise. Nem bánom. Vedd föld a hócipődet, és eredj.

Elvehetem eztet? kérdezte Ramona, és a hamutartóból kivett egy elhasznált gyufát.

Ezt. Viheted. De ne menj le a kocsiútra, kérlek.

Pápá, Ramona! zengte Mary Jane dallamosan.

Szia mondta Ramona. Gyere, Jimmy.

Eloise talpra ugrott.

Add ide a poharad!

Nem, igazán, El. Már réges-rég Larchmontban kéne lennem. Mr. Weyinburg igazán olyan aranyos, nem szeretném, ha...

Hívd föl, és mondd, hogy meghaltál. No ereszd már el azt a vacak poharat.

De igazán. El, és olyan szörnyen jeges az út! És alig van fagyálló folyadék a hűtőben. Szóval ha most nem...

Fütyülj a jégre! Telefonálj neki! Mondd, hogy meghaltál, és külföldön vagy eltemetve!  És add ide a poharadat!

Na jó... Hol a telefon?

A-arra látták utoljára! mondta Eloise. Felkapta az üres poharakat, és megindult az ebédlő felé.

Megállt a nappali és az ebédlő közt az ajtóban, és dobbantva megperdült a tengelye körül. Mary Jane kuncogott.

Szóval azt mondom, te nem ismerted igazán Waltot mondta Eloise háromnegyed ötkor; hanyatt feküdt a padlón, két kicsi melle közt egyensúlyozva poharát. Ő volt az egyetlen fiú, akit valaha ismertem, akin nevetni lehetett. Úgy értem, szívből nevetni. Felnézett Mary Jane-ra. Emlékszel arra az estére, az utolsó évünkben, mikor az a dilis Louise Hermanson berontott a szobánkba abban a fekete melltartóban, amit Chicagóban vett?

Mary Jane vihogott. A sezlonon hasalt, szemközt Eloise-zal, álla a karfán, pohara a földön, elérhető távolságban.

Hát szóval úgy tudtam nevetni Walton is folytatta Eloise. Megnevettetett, ha beszéltünk, ha telefonáltunk, de még levélben is meg tudott nevettetni. A legjobb az egészben az volt, hogy nem is próbált viccelni... csak úgy magától vicces. Fejét Mary Jane felé fordította: Te, dobj ide egy cigit, jó?

Nem érem el felelte Mary Jane.

Fújd föl magad! Eloise megint a plafont bámulta. Egyszer elestem folytatta. Mindig a buszmegállónál vártam rá, a főposta előtt, és egyszer késett, akkor jött, mikor a busz már éppen indult. Spuriztunk a busz után, és én elestem, és megrándítottam a bokámat. És Walt azt mondta: „Szegény Ficánka bácsi.” A bokámra értette. Úgy nevezte, hogy szegény öreg Ficánka bácsi... Istenkém, de édes volt!

Lew-nak nincs humorérzéke? kérdezte Mary Jane.

Tessék?

Lew-nak nincs humorérzéke?

Mit tudom én! Azt hiszem, van. Szokott nevetni vicceken meg olyasmiken. Eloise fölemelte a fejét, fölvette melléről a poharat, és kortyolt belőle.

Hát az még nem minden, ugye jegyezte meg Mary Jane. Úgy értem, hogy az... nem minden.

Micsoda nem minden?

Hát tudod... a röhögés meg minden.

Ki mondja, hogy az nem minden? méltatlankodott Eloise. Te, ha az ember nem akar apáca lenni vagy valami efféle, akkor muszáj röhögni.

Mary Jane vihogott.

Rémes vagy, Eloise.

Istenkém, de édes volt az a Walt merengett Eloise. Vagy vicces volt, vagy édes. Nem olyan sziruposan, kisfiúsan édes, tudod. Hanem valahogy különlegesen... Tudod, mit csinált egyszer?

Mit?

Vonaton mentünk föl Trentonból New Yorkba, pont azután történt, hogy behívták. Hideg volt a kocsiban, és a kabátomat valahogy magunkra terítettem. Emlékszem, Joyce Morrow kardigánja volt rajtam a kabát alatt... Emlékszel arra a cuki kék kardigánjára?

Mary Jane bólintott, de Eloise nem nézett oda, hogy tudomásul vegye a bólintást.

Szóval Walt a hasamat simogatta, tudod. ... És egyszer csak azt mondta, hogy a hasam olyan gyönyörű, hogy azt kívánná, bárcsak jönne egy tiszt, és parancsolna rá, hogy a másik kezét dugja ki az ablakon. Mert hát azt mondta, tisztességesen akar viselkedni. Aztán elvette a kezét a hasamról, és rárivallt a kalauzra, hogy húzza ki magát. Azt mondta, semmit se utál jobban, mint hogyha valaki nem feszít elég büszkén az egyenruhájában. A kalauz meg azt mondta neki, aludjon tovább.

Eloise elmerengett egy pillanatig, majd hozzáfűzte: Tudod, nem is az számított, amit mondott, hanem ahogy mondta. Szóval, érted.

Beszéltél valaha Lew-nak róla... úgy értem, elmondtad neki?

Egyszer elkezdtem. De tudod, Lew mit kérdezett elsőnek? Hogy mi volt a rangja.

És mi volt a rangja?

Na tessék! mondta Eloise.

Nem, hát szóval úgy értem...

Eloise hirtelen felkacagott, hogy a rekeszizma rázkódott.

Tudod, mit mondott egyszer? Azt mondta, érzi, hogy ő is előlép a hadseregben, csak másféleképpen, minta többiek. Azt mondta, mikor első ízben léptetik elő, rangjelzés helyett letépik a zubbonya ujját, és így tovább. Mire tábornok lesz, azt mondta, anyaszült meztelenül fog ott állni, csak egy gyalogsági gomb lesz a köldökén. Eloise ránézett Mary Jane-re, aki nem nevetett. Nem találod, hogy ez rém vicces?

De igen. De mégis, mért nem mondod el Lew-nak, valamikor?

Miért? Mert Lew nem elég intelligens, azért válaszolta Eloise. Meg aztán hallgass rám, te karrierista nőszemély; ha még egyszer az életben férjhez mész, semmit se mondj el a férjednek. Megértetted?

De miért? kérdezte Mary Jane.

Azért, mert én mondom felelte Eloise. A férfiak azt akarják hinni, hogy amíg velük nem találkozott az ember, rókázott, valahányszor hímnemű lény a közelébe került. Nem viccelek. Persze meg lehet nekik mondani egyet-mást. De sose őszintén. Szóval, őszintén soha. Ha azt mondod nekik, hogy egyszer ismertél egy szép fiút, akkor rögtön utána meg kell magyaráznod, hogy túl szép volt. És ha azt mondod, hogy ismertél egy okos fiút, akkor hozzá kell tenned, hogy nagyképű volt, vagy unalmas, vagy valami. Mert ha nem mondod, akkor az orrod alá dörgölik azt a szerencsétlen pókot, valahányszor csak alkalom adódik rá. Eloise elhallgatott, egyet húzott a poharából, eltűnődött. Szóval folytatta azután , meghallgatnak, és nagyon felnőttesen viselkednek, meg minden. Még intelligens képet is vágnak a dologhoz. De ne ülj föl nekik. Hidd el, amit mondok. Megbánod, mint a macska, aki kilencet kölykezett, ha valaha is elhiszed nekik, hogy intelligensek. Becsszavamra.

Mary Jane csüggedten fölemelte állát a sezlon karfájáról. A változatosság kedvéért most a kezébe támasztotta. Meghányta-vetette magában Eloise jó tanácsát.

Azt azért nem mondhatja senki, hogy Lew nem intelligens mondta végül fennhangon.

Ki nem mondhatja?

Szóval Lew azért mégiscsak intelligens, nem? ismételte Mary Jane ártatlanul.

Ugyan, minek erről annyit beszélni? sóhajtott Eloise. Hagyjuk az egészet. Csak elveszem a kedvedet. Mondd, hogy fogjam be a pofám.

De hát akkor mért mentél hozzá? makacskodott Mary Jane.

Jaj, istenem! Magam se tudom. Azt mondta, szereti Jane Austent. Azt mondta, hogy imádja a regényeit. Volt pofája ezt állítani. Mikor összeházasodtunk, akkor jöttem rá, hogy egyetlen könyvét sem olvasta. Tudod, ki a kedvenc írója?

Mary Jane a fejét rázta.

L. Manning Vines. Hallottad valaha a nevét?

M-m.

Én se. És más se. Egyszer írt egy könyvet négy emberről, aki éhen halt Alaszkában. Lew nem emlékszik a könyv címére, de azt mondja, sose olvasott semmit, ami ennél szebben lett volna megírva. Az istenit neki! Ha legalább volna mersze színt vallani, ha azt mondaná, azért tetszett neki, mert négy pókról szól, aki éhen halt egy eszkimó kunyhóban vagy micsodában. Nem, muszáj neki azt mondani, hogy szépen van megírva!

Nagyon szőrszálhasogató vagy mondta Mary Jane. Úgy értem, szőrszálhasogató vagy, de nagyon. Hátha tényleg szépen volt...

A fejemet teszem rá, hogy nem mondta Eloise. Egy pillanatig gondolkozott, aztán hozzáfűzte: Neked legalább van állásod. Úgy értem, hogy te legalább...

De mondd kezdte újra Mary Jane. Mit gondolsz, megmondod neki valaha, hogy Walt meghalt a háborúban? Úgy értem, akkor nem lehet féltékeny, ha tudja, hogy Walt... szóval érted. Hogy meghalt, meg minden.

Ó, te angyal! Te szegény naiv dolgozó nő! Hisz ez csak antul rosszabb. Akkor hazajáró lélek. Ide hallgass: Lew csak annyit tud, hogy valamikor régen egy Walt nevű jópofa közlegénnyel jártam, akinek jó bemondásai voltak. Azt a világért se mondanám meg neki, hogy meghalt. A világért se! De ha megmondanám, amit nem tennék... ha mégis megmondanám, akkor is azt mondanám, hogy ütközetben esett el.

Mary Jane előretolta az állát a karja fölött.

El... kezdte.

Mi az?

Mért nem mondod el nekem, hogy hogy halt meg? Esküszöm az életemre, nem mondom el senkinek. De igazán. Mondd el, kérlek!

Nem mondom meg.

De igazán, kérlek! Becsszavamra, nem mondom el senkinek.

Eloise megitta maradék whiskyjét, és az üres poharat visszaállította a két melle közé.

Akim Tamiroffnak se? kérdezte.

Nem én, soha! Becsszavamra, soha, senkinek...

Szóval az ezrede éppen pihent valahol. Két ütközet közt voltak, vagy mi, a barátja szerint, aki megírta. Walt meg egy másik srác egy kis japán kályhát csomagoltak, amit valami ezredes haza akart küldeni. Vagy kivették a pakkból, hogy átcsomagolják... szóval nem tudom. Elég az hozzá, a kályha tele volt benzinnel vagy mivel, és fölrobbant a kezük közt. A másik srácnak csak a fél szeme ment rá. Eloise sírni kezdett, megfogta az üres poharat a mellén, hogy föl ne dűljön.

Mary Jane lesiklott a sezlonról, a térdén odakúszott Eloise-hoz, és simogatni kezdte a homlokát.

Ne sírj, El. Ne sírj.

Ugyan már, ki sír?

Jó, jó, én tudom, de ne sírj. Úgy értem, nem érdemes. Egyáltalában nem.

Az előszobaajtó kinyílt.

Ramona visszajött mondta Eloise orrhangon. Tégy nekem egy nagy szívességet, Mary Jane! Menj ki a konyhába, és mondd meg annak az izének, hogy korán vacsoráztassa meg Ramonát. Megteszed?

Meg, ha megígéred, hogy nem fogsz sírni.

Megígérem. Menj! Nincs kedvem most kimenni abba az átkozott konyhába.

Mary Jane felállt, megtántorodott, visszanyerte egyensúlyát, és kiment.

Két perc se telt bele, és visszatért a szobába. Ramona előtte szaladt, tőle telhetően csámpásan, hogy minél nagyobb zajt csapjon a nyitott hócipőjével.

Nem engedte, hogy levegyem a hócipőjét magyarázta Mary Jane.

Eloise változatlanul hanyatt feküdt a padlón, szemét törölgette. A zsebkendőjébe beszélt, Ramonához intézve szavait:

Menj ki a konyhába, és kérd meg Grace-t, vegye le a hócipődet! Tudod, hogy nem szabad így bejönnöd a...

Grace a vécén van mondta Ramona.

Eloise eltette a zsebkendőjét, és nagy erőlködve felült.

Add ide a lábad mondta. De előbb ülj le, légy szíves... Nem oda... oda. Úristen!

Mary Jane térden csúszkálva kereste az asztal alatt a cigarettáját, közben odaszólt Eloise-nak: Te. El, tudod-e, mi történt Jimmyvel?

Fogalmam sincs. Másik lábat. A másikat.

Elgázolták mondta Mary Jane. Hát nem tragikus?

Láttam Skippert egy nagy csonttal közölte Ramona.

Mi történt Jimmyvel? kérdezte tőle Eloise.

Elgázolta egy autó, és meghalt. Láttam Skippert egy nagy csonttal, és nem volt hajlandó...

Mutasd a homlokodat mondta Eloise. Odanyúlt, és megtapogatta Ramona homlokát. Elég tüzes, azt hiszem, lázad van. Menj, mondd meg Grace-nak, hogy ma fönn vacsorázol a szobádban. Utána rögtön lefekszel. Később majd én is fölnézek. Most menj szépen. És ezt is vidd magaddal.

Ramona hétmérföldes léptekkel, de nagyon lassan kioldalgott a szobából.

Dobj ide egy cigit kérte Eloise Mary Jane-t. És igyunk még egy pohárral.

Mary Jane odavitt neki egy cigarettát.

No, mit szólsz ehhez a Jimmy-ügyhöz! Micsoda fantázia!

Ühüm. Te, töltsd meg a poharainkat, jó? És hozd be a whiskysüveget... Nincs kedvem kimenni a konyhába. Minden bűzlik a narancslétől...

Öt perccel hét után megszólalt a telefon. Eloise felállt az ablakmélyedésből, és a sötétben tapogatózva kereste a cipőjét. Nem találta. Harisnyás lábával eléggé szilárd, lassú léptekkel a telefon felé indult. A csengetés nem ébresztette föl Mary Jane-t, aki hason fekve, mélyen aludt a sezlonon.

Halló szólt bele Eloise a kagylóba; a nagy villanyt nem kattantotta fel. Nem, sajnos nem mehetek érted, szívem. Itt van Mary Jane, és a kocsiját pont a kapu elé állította. A kulcsát meg nem találja. Nem tudok kiállni. De igen, legalább húsz percig kerestük az izében... a hóban meg a latyakban. Kérd meg Dicket és Mildredet, hozzanak haza. Elhallgatott, fülelt. Úgy? Hét ez igazán szomorú, angyalom. Mért nem álltok össze, mint a katonák, és masíroztok szépen haza? Te mondhatod a vezényszavakat, bal-jobb, bal-jobb, meg minden. Te lehetsz a parancsnok. Megint hallgatott. Nem, nem viccelek mondta aztán. Igazán nem vagyok vicces. Csal a pofám. Azzal letette a kagylót.

Kevésbé szilárd léptekkel visszament a nappaliba. Az ablakmélyedéshez érve, kitöltötte a poharába, ami még maradt a whiskysüvegben. Volt vagy egy ujjnyi. Felhajtotta, megborzongott, visszaült.

Összerezzent, mikor Grace felkattintotta a villanyt az ebédlőben. Nem állt fel, csak úgy szólt be a lánynak:

Ne tálaljon nyolc óra előtt, Grace! Mr. Wengler késni fog egy kicsit.

Grace megjelent az ebédlő világos ajtajában, de nem jött beljebb.

Elment a hölgy? kérdezte.

Nem, pihen.

Ahán mondta Grace. Mrs. Wengler kérem szépen. Szerettem volna megkérdezni, itt alhat-e az uram. Van hely a szobámban, és neki csak holnap reggel kell visszamenni New Yorkba, és olyan randa idő van.

A férje? Hol van most?

Most éppen a konyhában.

Hát nem, Grace, ezt sajnos nem engedhetem meg.

Tessék?

Azt mondom, nem engedhetem meg, hogy itt aludjék az ura. A házam nem szálloda.

Grace egy pillanatig még álldogált, aztán csak ennyit mondott:

Igenis, kérem , és kiment a konyhába.

Eloise kilépett a nappaliból, és fölment a lépcsőn, amelyet csak derengve világított meg az ebédlő fénye. Ramona egyik hócipője a lépcső tetején hevert. Eloise felkapta, és amilyen erősen csak bírta, áthajította a korláton; nagyot puffant az előszoba padlóján.

Ramona szobájában felkattantotta a villanyt, keze a kapcsolón maradt, mintha támaszt keresne. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, Ramonát nézte. Aztán elengedte a kapcsolót, és odasietett az ágyhoz.

Ébredj föl, Ramona! Ébredj föl!

Ramona az ágy legszélére húzódva aludt, popsija félig már a levegőben. Szemüvege szép rendesen összehajtva, szárral lefelé feküdt kis éjjeliszekrényén.

Ramona!

A kislány ijedt, nagy szusszanással ébredt. Szeme tágra nyílt, de nyomban összehúzta.

Anyu?!

Azt mondtad, hogy Jimmy Jimmereenót halálra gázolta egy autó!

Tessék?

Hallottad, amit mondtam. Miért alszol most is az ágy szélén?

Azért felelte Ramona.

Azért, miért? Ramona, igazán semmi kedvem most...

Mert nem akarom megnyomni Mickeyt.

Kicsodát?

Mickeyt ismételte Ramona, és az orrát dörzsölte. Mickey Mickerannót.

Eloise élesen rárivallt Ramonára:

Azonnal feküdj az ágy közepére! Gyerünk!

Ramona rémülten pislogott, de nem mozdult.

No gyerünk! mondta Eloise, megragadta Ramonát a bokájánál fogva, és félig húzta, félig emelte, amíg az ágy közepére nem ráncigálta. Ramona nem sírt, nem huzakodott, de nem is engedelmeskedett: hagyta, hogy vonszolják.

Most pedig aludj mondta Eloise lihegve.

Hunyd be a szemed... hallod? Hunyd be!

Ramona behunyta a szemét.

Eloise odament a villanykapcsolóhoz, és lekattintotta lámpát. De még sokáig állt az ajtóban. Aztán a sötétben egyszer csak odarohant az éjjeliszekrényhez, térdét az ágy lábába verte, de gondolatai annyira lefoglalták, hogy nem érzett fájdalmat. Felkapta Ramona szemüvegét, és két kezébe fogva arcához szorította. Könnyek peregtek végig orcáján, megnedvesítették a szemüveg lencséit.

Szegény jó Ficánka bácsi hajtogatta, újra meg újra. Aztán visszatette a szemüveget az éjjeliszekrényre, üvegével lefelé.

Lehajolt, kis híján egyensúlyát vesztve, és bedugdosta a takarót Ramona ágyán. Ramona nem aludt. Sírt, és már jó ideje sírhatott. Eloise nedves csókot nyomott a szájára, kisimította a haját a szeméből, aztán kiosont a szobából.

Lement a lépcsőn, most már csúnyán tántorgott. Felköltötte Mary Jane-t.

Mi az? Ki az? Tessék? hebegte Mary Jane, és gyorsan felült a sezlonon.

Hallgass meg, Mary Jane, kérlek mondta Eloise zokogva. Emlékszel még gólya korunkra? Volt egy barna-sárga mintás ruhám, amit Boise-ban vettem, és Miriam Ball azt mondta, New Yorkban senki se hord ilyen ruhát, és én egész éjszaka bőgtem. Emlékszel? És Eloise megrázta Mary Jane karját. Ugye, rendes lány voltam? kérdezte könyörögve. Mondd, ugye én rendes lány voltam?

 

A nevető ember
F. Csanak Dóra fordítása

Ezerkilencszázhuszonnyolcban, kilencéves koromban szívvel-lélekkel tagja voltam egy Komancs Indiánok Klubja nevezetű szervezetnek. Tanítási napokon délután háromkor huszonötünket, csupa komancsot, felszedett a Főnök a 165. számú elemi iskola előtt a fiúk kijáratánál, az Amsterdam Avenue közelében levő 109. utcában. Akkor aztán betolongtunk, bepréselődtünk a Főnök kiszuperált és átalakított buszába, aki szüleinkkel kötött pénzügyi megállapodása értelmében a Central Parkba szállított bennünket. Ha az időjárás engedte, egész délután futballoztunk, rögbiztünk vagy baseballoztunk, attól függően (bár ez nem sokat számított), milyen évszak volt. Esős délutánokon a Főnök minden alkalommal vagy a Természettudományi Múzeumba, vagy a Metropolitan Szépművészeti Múzeumba vitt bennünket.

Szombatonként még a legtöbb nemzeti ünnepen a Főnök kora reggel felszedett bennünket a bérházak előtt, ahol laktunk, és viharvert buszával kivitt Manhattanről a Van Cortlandt Park vagy a Palisades viszonylag tágas térségeire. Ha versenyezni akartunk, a Van Cortlandtba mentünk, ahol szabványméretűek voltak a pályák, és ahol ellenfeleink sorát sem szaporították gyerekkocsik és mérges, sétabotos öreg hölgyek. Ha komancs szívünk nomád életre vágyott, a Palisadesre mentünk, és sátrat vertünk. (Emlékszem, egyszer egy szombaton eltévedtem, ott valahol azon a ravasz részen a liniti útjelző és a George Washington híd nyugati hídfője között. De nem vesztettem el a fejem. Csak leültem egy óriási hirdetőtábla hatalmas árnyékába, és könnyek között ugyan, de kibontottam tízórais táskámat, s nekiláttam, majdnem biztos lévén benne, hogy a Főnök majd csak megtalál. A Főnök mindig megtalált bennünket.)

Szabad óráiban, amikor nem kellett a komancsokkal foglalkoznia, a Főnököt John Gedsudskinak hívták, Staten Islanden lakott. Huszonkét-huszonhárom éves, rendkívül félénk, szelíd fiatalember volt, joghallgató a New York-i egyetemen, s egészében véve nevezetes személyiség. Meg sem kísérlem itt felsorolni sok-sok kiváló tettét és erényét. Csak kapásból néhányat: cserkész-rajvezető volt, majdnem bekerült az amerikai válogatott rögbicsapatba 1926-ban, és köztudomású volt, hogy igen melegen invitálta próbajátékra a New York-i Óriások baseballcsapata. Pártatlan és rendíthetetlen nyugalmú bírája volt valamennyi tébolyult sporteseményünknek, mestere a tűzrakásnak és a tűzoltásnak, ezenkívül tapasztalt és tapintatos elsősegélynyújtó. A legkisebb csibésztől a legnagyobb vagányig mindnyájan szerettük és tiszteltük.

A Főnök 1928-as külseje még ma is tisztán él emlékezetemben. Ha mások is a komancsok szemével nézték volna, rövid idő alatt óriássá változik. Valójában azonban zömök volt, öt láb és három-négy hüvelyk magas, semmivel se több. Haja kékesfekete, mélyen benőtt homlokába, orra nagy és húsos, törzse meg éppen csak olyan hosszú volt, mint a lába. Bőrkabátjában válla szélesnek látszott, pedig keskeny és csapott volt. Nekem mindenesetre úgy tetszett akkortájt, hogy a legjobb fényképarcok, Buck Jones, Ken Maynard és Tom Mix vonásai vegyülnek harmonikusan a Főnök arcában.

Délutánonként, ha eléggé besötétedett, s a vesztes csapat ennek a számlájára írhatta gyertyaütéseit és elrontott leadásait, mi, komancsok önzőn és teljes odaadással a Főnök mesemondó tehetségére hagyatkoztunk. Addigra már rendszerint forrófejű, ingerlékeny banda lettünk, hol öklünkkel püföltük egymást, hol meg éles hangon üvöltözve verekedtünk a buszban a Főnökhöz legközelebb eső ülésekért. (A buszban két párhuzamos sor szalmafonatú ülés volt. A bal oldali sorban hárommal több ezek voltak a legjobbak egészen elől a vezetővel egy vonalban.) A Főnök csak akkor mászott be a buszba, ha mi már elhelyezkedtünk. Aztán a sofőrülésen menetiránynak háttal elhelyezkedett, és éles, de dallamos hangján előadta a Nevető Ember legújabb folytatását. Ha már mesélni kezdett, érdeklődésünk nem lankadt egy percre sem. A Nevető Ember éppen a komancsoknak való történet volt. Talán még klasszikus dimenziói is voltak. Olyan história volt, amely nem ismert határokat, de lényegében mégis hordozható maradt. Haza is magunkkal vihettük, s eltűnődhettünk rajta, amíg például a fürdőkád túlcsorduló vizében üldögéltünk.

A Nevető Embert, jómódú misszionárius szülők egyetlen gyermekét, csecsemőkorában kínai banditák elrabolták. Amikor a jómódú misszionárius szülők (vallásos meggyőződésből) nem voltak hajlandók megfizetni fiukért a váltságdíjat, a banditák iszonyúan begurultak, ácssatuba szorították a kis kölyök fejét, és a megfelelő kart néhányszor jobbra csavarták. Mikor e páratlan kísérlet szenvedő alanya felnőtt, kopasz és hikoridió formájú lett a feje, s arcán meg száj helyett hatalmas ovális üreg tátongott az orra alatt. Maga az orr két hússal körülnőtt orrlyukból állt. Következésképpen amikor a Nevető Ember lélegzetet vett, a szörnyű, rémisztő nyílás az orra alatt úgy tágult és szűkült (legalábbis én úgy képzelem), mint egy amőba hatalmas tömlője. (A Főnök is inkább bemutatta, mint magyarázta a Nevető Ember lélegzési módszerét.) Az idegenek halálra váltak a Nevető Ember ijesztő arca láttán. Ismerősei kerülték. A banditák viszont, eléggé különös módon, hagyták, hogy főhadiszállásuk körül csellengjen, de ahhoz ragaszkodtak, hogy arcát befedje pipacsszirmokból készült halványpiros, fátyolszerű álarcával. Az álarc nemcsak nevelt fiuk arcának látványától kímélte meg a banditákat, de hollétét is folytonosan elárulta; hiszen csak úgy bűzlött az ópiumtól.

Reggelente, mélységes magányában a Nevető Ember kilopakodott a banditák rejtekét övező erdőbe (olyan könnyű járása volt, mint a macskának). Itt barátságot kötött minden rendű és rangú állattal: kutyákkal, fehér egerekkel, sasokkal, oroszlánokkal, óriáskígyókkal és farkasokkal. Sőt álarcát is levetette és beszélt hozzájuk, lágy, dallamos hangon, saját nyelvükön. Azok nem találták csúnyának.

(Hónapokig tartott, amíg a Főnök idáig jutott a történetben. Ettől kezdve, a komancsok teljes megelégedésére, egyszer szabadabban csapongott a képzelete a folytatások során.)

A Nevető Ember egyik fülét állandóan a földhöz tapasztva tartotta, s így rövid idő alatt elsajátította a banditák legértékesebb üzleti titkait. Nem mintha sokat tartott volna róluk. Hamarosan kialakította saját, eredményesebb módszerét. Önálló vállalkozásba kezdett először csak szerényebb keretek között a kínai határszélen; rabolt, útonállt, s végső esetben még gyilkolt is. Zseniális bűnözési módszerei a fair play iránti példátlan vonzalommal párosultak, és ezért nemsokára belopta magát a nép szívébe. Különös módon nevelőszülei (a banditák, akik eredetileg a bűn útjára vezették) neszelték meg utolsónak tetteit. S amikor ez megtörtént, eszeveszetten féltékenyek lettek. Egy éjjel mind odasorjáztak a Nevető Ember ágyához, azt hitték, sikerült mély álomba kábítaniuk, és hosszú késeiket a takaró alatt fekvő testbe döfték. Kiderült, hogy az áldozat a banditafőnök anyja utálatos, zsémbes perszóna. Az esemény még csak fokozta a banditák szomját a Nevető Ember vérére, aki végül is kénytelen volt bezárni az egész bandát egy mély, de csinosan dekorált kriptába. Időnként kiszabadultak, és hellyel-közzel kellemetlenséget okoztak neki, de nem volt hajlandó megölni őket. (A Nevető Ember természetének ettől a könyörületes vonásától majd falra másztam!)

A Nevető Ember hamarosan rendszeresen átkelt a kínai határon Párizsba, Franciaországba, ahol szívesen fitogtatta kiváló, de komoly erkölcsi alapokon álló tehetségét Marcel Dufarge, a nemzetközi viszonylatban is híres detektív és csavaros észjárású tüdőbeteg orra előtt. Dufarge és leánya (remek leány volt, bár kissé talán fiús hajlamú) lett a Nevető Ember legmegátalkodottabb ellensége. Újra meg újra megpróbálták a Nevető Embert behúzni a csőbe. A Nevető Ember pusztán a tréfa kedvéért rendszerint félig belement a játékba, aztán eltűnt, s gyakran még a legcsekélyebb mértékben hihető jelet sem hagyott hátra, ami szökése módjára utalt volna. Olykor-olykor eleresztett egy-egy metszőn gúnyos hangú búcsúlevelet Párizs csatornahálózatában, s a levél pontosan Dufarge lába előtt kötött ki. Dufarge-ék hallatlanul sokat tocsogtak erre-arra Párizs csatornáiban.

A Nevető Ember hamarosan a világ legnagyobb vagyonát harácsolta össze. Java részét egy helybeli kolostor szerzeteseinek juttatta el névtelenül alázatos aszkéták voltak, akik életüket német rendőrkutyák tenyésztésének szentelték. Ami még maradt vagyonából, azt a Nevető Ember gyémántokba fektette, ezeket időről időre smaragdpincékbe süllyesztette a Fekete-tenger fenekére. Személyes igénye alig volt. Kizárólag rizsen és sasvéren élt Tibet viharos partvidékén álló házikójában, amelynek föld alatti tornacsarnoka és lőtere volt. Négy vakon ragaszkodó társ lakott együtt vele: Fekete Szárny, a nagy dumájú erdei farkas, Omba, a szeretetre méltó törpe, Kong, az óriás mongol, akinek a nyelvét fehér emberek égették ki, és egy gyönyörű eurázsiai leány, aki a Nevető Ember iránt érzett viszonzatlan szerelme és biztonsága miatt érzett mély aggodalma folytán néha meglehetősen szőrszálhasogató magatartást tanúsított a bűnözéssel szemben. A Nevető Ember fekete selyemparaván mögül adta ki a parancsait a személyzetnek. Még Omba, a szeretetre méltó törpe sem láthatta az arcát.

Nincs ugyan szándékomban, de akár órákig kísérgethetném az olvasót ha kell, erőszakkal is , oda-vissza a Párizskínai határon keresztül. Valahogy úgy vagyok vele, hogy a Nevető Embert valamiféle szuper-előkelő ősömnek érzem, mondjuk egyfajta Robert E. Leenek, aki tűzön-vízen át kitart a neki tulajdonított erények mellett. És ez az illúzió még szerénynek mondható ahhoz képest, hogy 1928-ban nemcsak a Nevető Ember egyenes, hanem egyedüli törvényes, élő leszármazottjának tartottam magam. 1928-ban nem is a szüleim gyermeke voltam, hanem egy sátánian mézes-mázos imposztor, aki leste legkisebb botlásukat is, hogy jogcíme legyen föléjük kerekedni hacsak lehet, bár nem feltétlenül, erőszak nélkül , hogy érvényesítse igazi énjét. Hogy össze ne zúzzam látszat szerinti anyám szívét, úgy terveztem, hogy bevonom alvilági üzelmeimbe, illően fejedelmi minőségben. (Pontosan még nem tudtam, milyenben.) De legfőbb feladatom 1928-ban mégiscsak az volt, hogy vigyázzak minden lépésemre. Tovább játszani a komédiát. Fogat mosni. Fésülködni. Mindenáron elfojtani természet adta sátáni kacajomat.

Valójában nemcsak én voltam a Nevető Ember egyetlen élő törvényes leszármazottja. Huszonöt komancs tartozott a klubhoz, vagyis a Nevető Ember huszonöt törvényes leszármazottja valamennyien baljóslatú arccal, inkognitóban jártuk a várost, úgy mértük végig a liftkezelőket, mint lehetséges főellenségeinket, szánk sarkából halk, de határozott parancsokat suttogtunk a spánielek fülébe, mutatóujjunkkal célba vettük a számtantanárok homlokát. És vártuk, egyre vártuk a megfelelő alkalmat, hogy rémületet és csodálatot kelthessünk az első köznapi lélekben.

Egy februári délután, éppen azután, hogy megindult a komancsok baseballszezonja, új berendezési tárgyat fedeztem fel a Főnök buszán. A szélvédőn, a visszapillantó tükör felett egyetemi talárba és sapkába öltözött lány bekeretezett fényképe volt látható. Úgy éreztem, hogy egy lány fényképe ellenkezik a busz általános, férfias jellegével, és kereken megkérdeztem a Főnököt, ki az. Előbb ötölt-hatolt, aztán végül annyit elárult, hogy egy lány. Megkérdeztem a nevét. Húzódozva válaszolta: „Mary Hudson”. Megkérdeztem, hogy a filmnél, vagy ilyesféle helyen dolgozik-e. Azt mondta, nem, a lány a Wellesley egyetemre járt. Kis idő múlva, mint akinek hosszas gondolkodás után még eszébe jutott valami, hozzátette, hogy a Wellesley egyetem elsőrangú intézmény. Megkérdeztem, hogy mégis minek tartja a képet a buszban. Kicsit megrántotta a vállát, ami, úgy gondoltam, azt jelentette, hogy a képet többé-kevésbé úgy tukmálták rá.

A következő hetekben, akár erőszakkal, akár véletlenül maradt a nyakán a kép, nem tűnt el a buszból. Nem seperték ki a csokoládészeletek sztanioljával, sem a nyalókák elhajigált nyelével. Mi, komancsok pedig megszoktuk. Idővel éppolyan érdektelenül személytelenné vált, mint a sebességmérő.

De egy napon, útban a park felé, a Főnök megállt a busszal a járda mellett a Fifth Avenue-n, a Hatvanas utcák táján, jó fél mérfölddel túl baseballpályánkon. A hátsó üléseken kb. húsz sofőrjelölt követelte a magyarázatot, de a Főnök adós maradt vele. Ehelyett mesélő-pozitúrába vágta magát, és idő előtt belekezdett a Nevető Ember új folytatásába. De alighogy belefogott, valaki kopogott a busz ajtaján. A Főnök reflexei aznap harmadik sebességre voltak kapcsolva. Mintha puskából lőtték volna ki, felpattant az ülésről, felrántotta az ajtókilincset, és egy nercbundás lány mászott be a buszba.

Mellesleg, mondhatom egész életemben csak három olyan lányra emlékszem, aki első látásra mellbe vágott osztályon felüli szépségével. Egyikük egy fekete fürdőruhás vékony lány volt, aki egy narancssárga napernyővel bajlódott Jones Beachben, cirka 1936-ban. A másikat egy Karib-tengeri hajó fedélzetén láttam, éppen öngyújtóját vágta hozzá egy delfinhez. A harmadik a Főnök barátnője volt, Mary Hudson.

Nagyon elkéstem? kérdezte a Főnöktől, és rámosolygott. Akár azt is kérdezhette volna, vajon nagyon csúnya-e.

Nem mondta a Főnök. Kissé zordul ránézett az üléséhez közel terpeszkedő komancsokra, s intett a sornak, húzódjanak összébb. Mary Hudson leült közém és nem-tudom-milyen Edgar közé, akinek a nagybátyja egy alkoholcsempész legjobb barátja volt. Annyi helyet adtunk neki, amennyit csak akart. Aztán a busz furcsa, dilettáns vezetőre valló zökkenéssel elindult. A komancsok egytől egyig mély hallgatásba merültek.

Útban vissza szokásos parkolóhelyünk felé, Mary Hudson előrehajolt az ülésen, és lelkesen beszámolt a Főnöknek, hogy melyik vonatokról késett le, és melyikről nem. Douglastonban lakott, Long Islanden. A Főnök nagyon ideges volt. Neki magának egyetlen hang sem jött ki a száján, de még a lány beszédére is alig tudott figyelni. Emlékszem, a sebességváltó gombja a kezében maradt.

Amikor kiszálltunk a buszból, Mary Hudson minden további nélkül velünk tartott. Biztos vagyok benne, hogy mire a baseballpályára értünk, minden komancs arcán rajta ült az egyesek-nem-tudják-mikor-kell-lelépni tekintet. És mindennek tetejében, amikor egy másik komancs meg én feldobtunk egy pénzdarabot, hogy eldöntsük, melyik csapat kezdje a játékot, Mary Hudson sóvárogva kifejezte vágyát, hogy szeretne részt venni a játékban. Világosabban nem is tudtunk volna válaszolni neki. Ha addig csak bámészkodtunk erre a nőszemélyre, most valósággal felnyársaltuk tekintetünkkel. A lány meg válaszul ránk mosolygott. Ez icipicit zavaró volt. Ekkor közbelépett a Főnök, és elárulta korábban jól titkolt tehetetlenségét. Félrehúzta Mary Hudsont, a komancsok hallótávolságán kívül, és láthatólag komolyan, értelmesen magyarázott neki valamit. Végül Mary Hudson félbeszakította, és hangját tisztán hallották a komancsok is. „De igen mondta , igenis, én is játszani akarok.” A Főnök bólintott, és újra nekirugaszkodott. A pálya felé intett, amely nedves és göröngyös volt. Felemelt egy ütőt, és megmutatta, milyen súlyos. „Nem érdekel mondta Mary Hudson tisztán hallhatóan , megtettem ezt a hosszú utat New Yorkba, a fogorvoshoz meg minden, és játszani fogok!” A Főnök megint csak bólintott, de már feladta a harcot. Óvatosan átsétált a gumilemezhez, ahol a Hősök és a Harcosok, a két komancs csapat várakozott, és rám nézett. Én voltam a Harcosok kapitánya. Állandó középcsatárom nevét említette, aki betegen feküdt otthon, s azt ajánlotta, vegye át Mary Hudson az ő helyét. Én azt mondtam, nincs szükségem középcsatárra. A Főnök megkérdezte, hogy a francba gondolom azt, hogy nincs szükségem középcsatárra. Megdöbbentem. Első eset, hogy a Főnököt káromkodni hallottam. És mindennek a tetejében éreztem, hogy Mary Hudson rám mosolyog. Hogy zavaromat leplezzem, felkaptam egy követ, és hozzávágtam egy fához.

Elsőnek mi foglaltuk el a mezőnyt. Az első menetben a középmezőnyben nem volt tennivaló. Időnként hátrasandítottam helyemről, az alappontról. Mary Hudson minden alkalommal vidáman integetett felém. Baseballkesztyűt viselt, ragaszkodott hozzá, hogy maga válassza ki. Rémes látvány volt.

Mary Hudson ütött kilencediknek a Harcosok csapatában. Amikor közöltem vele ezt a rendelkezést, kis grimaszt vágott, és azt mondta: „No, akkor mindent bele!” És szó, ami szó, úgy látszott, meg is fogadtuk a szavát. Az első menetben ütnie kellett. Erre az alkalomra levetette nercbundáját meg a baseballkesztyűjét is, és sötétbarna dresszben lépett a gumilemezre. Amikor odaadtam neki az ütőt, megkérdezte, miért olyan nehéz. A Főnök is otthagyta bírói posztját az adogató háta mögött, és aggodalmasan előrejött. Mondta Mary Hudsonnak, hogy támassza az ütő végét a jobb vállára. „Megvan” válaszolta. Aztán azt mondta a lánynak, ne szorítsa az ütőt túl erősen. „Nem szorítom” mondta a lány. Aztán azt mondta neki, ne vegye le a szemét a labdáról. „Úgy lesz válaszolta a lány , menj az útból.” Hatalmas lendülettel belevágott az első, felé adott labdába, és elütötte a bal oldali mezőnyjátékos feje fölött. Közönséges kettős ütésnek is jó lett volna, de Mary Hudson elért a harmadik pontig méghozzá esés nélkül.

Amikor lassacskán magamhoz tértem csodálkozásomból, majd megdöbbenésemből, majd elragadtatásomból, odalestem a Főnök felé. Úgy látszott, mint aki inkább lebeg az adogató fölött, nem pedig mögötte áll. Tökéletesen boldog volt. Arrébb, a harmadik pontról, Mary Hudson integetett felém. Visszaintegettem. Nem tudtam volna visszatartani magam, még ha akartam volna se. Ütőkezelésétől eltekintve olyan lány volt, aki tudta, hogyan kell a harmadik pontról integetni valakinek.

A játék további részében minden alkalommal odaért az alapponthoz, ahányszor ütéshez jutott. Úgy látszott, valamiért utálja az első alappontot. Nem lehetett ott tartani. Legalább háromszor átiramodott a második ponthoz.

Mezőnyjátéka rosszabb már nem is lehetett, de addigra már annyi előnyt szereztünk, hogy ezt nem vettük nagyon komolyan. Azt hiszem, mindenképpen javult volna, ha csak kesztyű nélkül megy a repülő labdák után. De sehogy se akarta levetni. Azt mondta, hogy klassz így.

Aztán vagy egy hónapig hetenként többször is eljött baseballozni a komancsokkal (nyilván valahányszor kezelésre ment a fogorvoshoz). Néha idejében ott volt a busznál, máskor meg késett. Néha szinte lyukat beszélt a hasunkba a buszon, máskor csak ült, és szívta Herbert Tareyton cigarettáját (filteres cigaretta volt). Ha mellette ült az ember a buszon, érezte, hogy csodás parfümillat árad belőle.

Egy télies áprilisi napon, miután a Főnök szokás szerint háromkor felszedett bennünket a százkilencedik utca és az Amsterdam Avenue sarkán, a zsúfolt busszal keletre fordult a száztizedik utca felé, és ahogy szokott, lefelé döcögött a Fifth Avenue-n. De haja nedvesre volt kefélve, felöltőt viselt bőrkabátja helyett, s így joggal feltételezhettem, hogy Mary Hudson csatlakozására számít. Amikor elsuhantunk a bejárat mellett, már biztos voltam benne. A Főnök szokás szerint a Hatvanas utcák sarkán parkolt. Aztán, hogy megkönnyítse a komancsoknak a várakozás nehéz perceit, lovagló ülésbe vágta magát, és megeresztett egy új folytatást a Nevető Emberről. A legapróbb részletekig emlékszem erre a folytatásra, s röviden fel kell vázolnom.

A körülmények úgy hozták, hogy a Nevető Ember legjobb barátja, Fekete Szárny, az erdei farkas, fizikai és szellemi értelemben egyaránt Dufarge-ék csapdájába esett. Dufarge-ék ismerve a Nevető Ember emelkedett felfogását a baráti hűségről felajánlották neki Fekete Szárny szabadságát a sajátjáért cserébe. A Nevető Ember teljes jóhiszeműséggel elfogadta a feltételeket. (Géniusza gépezetének valamelyik jelentéktelenebb részén gyakran előfordultak ilyen rejtélyes kis rövidzárlatok.) A megállapodás szerint a Nevető Embernek éjfélkor kellett találkoznia Dufarge-ékkal a Párizst körülvevő rengeteg meghatározott pontján, ahol a hold fényénél majd szabadon eresztik Fekete Szárnyat. Dufarge-éknak azonban eszük ágában sem volt szabadon bocsátani Fekete Szárnyat, akitől rettegtek és irtóztak. A megbeszélt éjszakán Fekete Szárny helyett egy másik erdei farkast kötöttek pórázra, de előbb a bal hátsó lábát fehérre festették, hogy Fekete Szárnyéra hasonlítson.

Két dologgal azonban nem számoltak: a Nevető Ember érzelmességével, és azzal, hogy tud az erdei farkasok nyelvén. Hagyta, hogy Dufarge leánya szögesdróttal egy fához kötözze, de közben valami azt súgta neki, hogy szép, dallamos hangját megeresztve néhány búcsúszót intézzen ahhoz, akit öreg barátjának gondol. A hasonmásra, aki pár lábnyival arrébb a holdfényes erdőben állt, nagy hatást tett az ismeretlen nyelvtudása, s egy darabig udvariasan hallgatta a búcsú perceiben adott személyes és szakmai jellegű tanácsokat. A vége felé azonban már elfogyott a türelme, egy lábáról a másikra állt. Hirtelen, elég udvariatlanul félbeszakította a Nevető Embert, közölve, hogy ő először is nem Sötét Szárny, Fekete Szárny, Szürke Láb vagy micsoda a neve, hanem Armand, másodszor pedig soha életében nem volt Kínában, s esze ágában sincs odamenni.

A Nevető Ember joggal dühbe gurult, nyelvével letolta álarcát, és csupasz arcával szembenézett Dufarge-ékkal a holdfényben. Dufarge kisasszonyt azon nyomban kilelte a hideg. Apja szerencsésebb volt. Véletlenül épp akkor jött rá egy köhögési roham, s így elmulasztotta a gyilkos hatású lelepleződés pillanatát. Amikor elmúlt a köhögőroham, s meglátta leányát hanyatt fekve a holdfényben a földön, rögtön tudja, honnan fúj a szél. Szemét tenyerével eltakarta, s automata pisztolyának teljes tölténytárát kilőtte abba az irányba, ahonnan a Nevető Ember súlyos, sziszegő lélegzetét hallotta.

Itt véget ért a folytatás.

A Főnök elővette órazsebéből egydolláros Ingersollját, megnézte, aztán megfordult a székén, és begyújtotta a motort. Én is megnéztem az órámat. Majdnem fél öt volt. Amint a busz elindult, megkérdeztem a Főnököt, nem várja-e meg Mary Hudsont. Nem válaszolt, s mielőtt még megismételhettem volna a kérdést, hátrahajtotta fejét, és így szólt mindnyájunkhoz: „Legyünk csendben egy kicsit ebben az átok buszban!” Ennek a parancsnak aztán igazán nem volt semmi értelme, hogy mást ne mondjak. A buszban már jó ideje teljes volt a csönd. A társaság esze nagyrészt a Nevető Embernél járt, akit így behúztak a csőbe. Azon rég túl voltunk, hogy aggódjunk érte ehhez túlságosan is bíztunk benne , de még nem tudtuk megszokni, hogy nyugodtan tudomásul vegyük legveszélyesebb pillanatait.

Aznap délután meccsünk harmadik vagy negyedik menetében pillantottam meg Mary Hudsont az alappontról. Úgy százyardnyira, balra ült egy padon, beszorulva két gyerekkocsit őrző dada közé. Nercbundában volt, cigarettázott, és úgy látszott, hogy játékunk irányába bámul. Izgalomba jöttem a felfedezéstől, és üvöltve tájékoztattam a Főnököt is, aki az adogató háta mögött állt. Hozzám sietett, majdnem futott, de azért nem egészen. „Hol?” kérdezte. Megint arra böktem. Egy pillanatig csak bámult a megjelölt irányba, aztán azt mondta, azonnal visszajön, és lement a pályáról. Lassan ment, kigombolta a kabátját, és kezét nadrágzsebébe dugta. Leültem az alappontnál, és figyeltem. Mire a Főnök odaért Mary Hudsonhoz, kabátja megint be volt gombolva, és a kezét is lógatta.

Vagy öt percig ott állt a lány mellett, látszott, hogy beszél hozzá. Aztán Mary Hudson felállt, és kettesben a baseballpálya felé ballagtak. Útközben nem beszéltek, nem is néztek egymásra. Amikor odaértek, a Főnök elfoglalta helyét az adogató mögött. Odakiáltottam: „Ő nem játszik?” Azt válaszolta, hogy pofa be. Befogtam és Mary Hudsont figyeltem. Lassan lépkedett a gumilemez mögé, kezét a nercbunda zsebébe süllyesztve, s végül leült a harmadik ponton túl egy félretolt padra, ahol a játékosok szoktak ülni. Megint rágyújtott, és keresztbe tette a lábát.

Amikor a Harcosokra került az ütés sora, odamentem hozzá, és megkérdeztem, nem akar-e balösszekötő lenni. Megrázta a fejét. Megkérdeztem, tán megfázott. Megint megrázta a fejét. Mondtam neki, hogy a balmezőnyön nincs játékosom. Mondtam neki, hogy ugyanaz a kölyök játszik középcsatárt és balösszekötőt egy személyben. Erre a kijelentésemre már semmiféle választ nem kaptam. Baseballkesztyűmet feldobtam a levegőbe, és megpróbáltam belefejelni, de beleesett egy sártócsába. Megtöröltem a nadrágomba, és megkérdeztem Mary Hudsont, nem lenne-e kedve egyszer nálunk ebédelni. Mondtam neki, hogy a Főnök gyakran feljár. „Hagyjál mondta. Nagyon kérlek, hagyjál.” Rámeredtem, aztán arrébb ténferegtem a Harcosok padja felé, közben kivettem zsebemből egy mandarint, és fel-feldobtam a levegőbe. Félúton a harmadik pont oldalvonalánál megfordultam, és elindultam visszafelé, közben Mary Hudsont néztem, és szorongattam a mandarint. Fogalmam sem volt, mi történt a Főnök és Mary Hudson között (még most se tudom, legfeljebb nagyon halványan, ösztönösen sejtem), mégis halálbiztos voltam benne, hogy Mary Hudson örökre kiesett a komancsok sorából. Valami olyasféle teljes bizonyosság volt e, noha független a tények összességétől, ami visszafelé ballagásomat még a szokásosnál is kockázatosabbá tette, s egyenesen nekimentem egy gyerekkocsinak.

A következő játszma után már olyan sötét lett, hogy nem játszhattunk tovább. Lefújtuk a játékot, és elkezdtük összeszedni a felszerelést. Amikor még utoljára jól láthattam Mary Hudsont, nem járt messze a harmadik alaptól, és sírt. A Főnök megfogta a nercbunda ujját, a lány azonban kiszakította magát a kezéből. Lerohant a pályáról, a kis aszfaltozott útra, s futott-futott, amíg egészen eltűnt a szemem elől. A Főnök nem ment utána. Csak állt, és nézte, hogy tűnik el. Aztán megfordult, és odaballagott az alapponthoz, felvette a két ütőt mindig hagytuk, hogy az ütőket ő vigye. Odamentem, és megkérdeztem, hogy összeveszett-e Mary Hudsonnal. Azt válaszolta, hogy törődjek a magam dolgával.

Mint ahogy máskor is, mi komancsok, a parkolóbuszig az utolsó néhány száz lábnyi utat futva tettük meg, ordítottunk, lökdösődtünk, cselgáncsfogásokat próbáltunk ki egymáson, de mindnyájunkat az pezsdített fel, hogy tudtuk, megint a Nevető Ember következik. A Fifth Avenue-n átrohanva valamelyikünk elejtette ócska, vagy tartalék szvetterét, én belebotlottam, és eltenyereltem. Folytattam a rohamot a busz felé, de mire odaértem, a legjobb helyeket már elfoglalták, s a busz közepe táján kellett leülnöm. Bosszúsan, amiért így alakultak a dolgok, könyökömmel oldalba vágtam a jobbomon ülő fiút, aztán hátrafordultam, és a Főnököt figyeltem, amint átjött a Fifth Avenue-n. Még nem volt sötét, de már leszállt a fél hat körüli szürkület. A Főnökfeltűrt gallérral, az ütőket bal hóna alá szorítva, az utcára koncentrálva figyelmét haladt át az úttesten. Fekete haja, amelyet délután szép nedvesen hátrafésült, most száraz volt, és lobogott a szélben. Emlékszem, arra gondoltam, jó lenne, ha kesztyűt viselne a Főnök.

A busz, mint mindig, csöndes volt, amikor a Főnök bemászott, legalábbis viszonylag csöndes, mint amikor a színház nézőterén kialusznak a fények. A beszélgetések sietős suttogással elhalkultak vagy teljesen megszakadtak. A Főnök első szava mégis ez volt: „No, vagy lesz csönd, vagy nem mesélek!” Egy pillanat alatt teljes csönd borult a buszra, s a Főnök mi mást tehetett volna, elfoglalta mesélő pozitúráját. Aztán elővette zsebkendőjét, és módszeresen kifújta az orrát, mindkét orrlyukát külön. Türelemmel, sőt bizonyos mértékig a néző kíváncsiságával figyeltük. Amint végzett zsebkendőjével, gondosan négyrét hajtotta, és visszatette a zsebébe. Aztán elmondta a Nevető Ember újabb folytatását. Elejétől végig nem tartott tovább öt percnél.

Dufarge-ék golyói közül négy találta el a Nevető Embert, kettő a szívébe fúródott. Amikor Dufarge, aki még mindig eltakarta szemét, hogy ne lássa a Nevető Ember arcát, meghallotta a furcsa, fájdalmas lélegzést célpontja irányából, odavolt az örömtől. Gonosz szíve vadul vert, odarohant eszméletlen leányához és magához térítette.  Mindketten magukon kívül voltak a boldogságtól, a gyávák merészségével most már rá mertek nézni a Nevető Emberre. Feje lehajtva, mintha halott lenne, álla véres mellén nyugodott. Apa és leánya lassan, mohón közeledett, hogy szemügyre vegye áldozatát. De micsoda meglepetés várta őket! A Nevető Ember távolról sem halt meg, sőt éppen azzal foglalatoskodott, hogy valami titkos módon összehúzza gyomorizmait. Amint Dufarge-ék a közelébe értek, hirtelen felkapta fejét, szörnyű nevetést hallatott, s mint egy ínyenc, akinek megfeküdte a gyomrát, szépen kihányta mind a négy golyót. Ennek a teljesítménynek olyan hatása volt Dufarge-ékra, hogy szívük a szó szoros értelmében megszakadt, és holtan rogytak a Nevető Ember lába elé. (Ha a folytatás mindenképpen rövidnek volt szánva, itt végződhetett volna; a komancsok meg tudták volna magyarázni maguknak Dufarge-ék hirtelen halálát. De nem ért véget.) A Nevető Ember napokig állt ott szögesdróttal a fához kötözve, míg lábai előtt Dufarge-ék oszlásnak indultak. Mivel erősen vérzett, és nem juthatott hozzá sasvér-adagjához, olyan közel járt a halálhoz, mint még soha. Egy nap aztán, rekedt, de ékesszóló hangon segítségért fordult az erdő vadjaihoz. Felszólította őket, kerítsék elő Ombát, a szeretetre méltó törpét. És megtették. De hosszú az út Párizstól a kínai határig és vissza, és mire Omba gyógyszeres ládikájával és egy adag friss sasvérrel a helyszínre érkezett, a Nevető Ember eszméletlen volt. Omba első irgalmas cselekedete az volt, hogy visszarakta gazdája álarcát, amit Dufarge kisasszony férgektől nyüzsgő felsőtestére fújt a szél. Tiszteletteljesen rárakta a szörnyű arcvonásokra, aztán hozzálátott a sebek bekötözéséhez.

Amikor a Nevető Ember végre kinyitotta apró szemét, Omba mohón odatartotta a sasvérrel teli üvegcsét az álarchoz. De a Nevető Ember nem ivott belőle, hanem gyönge hangon szeretett barátja, Fekete Szárny nevét sóhajtotta. Omba lehajtotta kissé torz fejét, és közölte urával, hogy Dufarge-ék megölték Fekete Szárnyat. A Nevető Emberből a végső bánat különös, szívszaggató zihálása tört ki. Bágyadtan a sasvért tartalmazó üvegcse után nyúlt, és összeroppantotta markában. Az a kevés vér, ami még volt a testében, vékony érben szivárgott le csuklóján. Megparancsolta Ombának, forduljon el, s Omba zokogva engedelmeskedett. A Nevető Ember utolsó cselekedete az volt, hogy mielőtt még lehajtotta volna arcát a vérrel áztatott földre, levette álarcát.

Itt persze vége szakadt a történetnek. (S többé nem is kelt életre.) A Főnök begyújtotta a motort. A másik üléssoron, szemközt velem, Billy Walsh, a legifjabb komancs, könnyekben tört ki. Senki se mondta, hogy fogja be a száját. Nekem, emlékszem, remegett a térdem.

Amikor pár perc múlva kiszálltam a Főnök buszából, elsőnek egy darab piros selyempapírra esett pillantásom, amit a szél neki-nekicsapott egy lámpaoszlop aljának. Mintha valakinek a pipacsszirom álarca lett volna. Mire hazaértem, hideglelősen vacogott a fogam, s azonnal ágyba parancsoltak.