Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

J. D. Salinger
FRANNY
Fordította: Elbert János

 

Ragyogó napsütés volt ezen a szombat délelőttön, de azért mégiscsak felöltő-idő az egész heti ballonkabát-idő után, pedig mindenki azt remélte már, hogy a jó idő megmarad a várva várt hétvégére is – a Yale-meccs víkendjére. Vagy huszonöt diák várta az állomáson, hogy a tíz-ötvenkettessel befusson a szerelme, de legfeljebb hatan vagy heten merészkedtek ki a nyitott, szeles peronra. A többiek kis csoportokban ácsorogtak a fűtött váróteremben – itt is, ott is két, három, négy, füstöt eregető fiatalember, hajadonfőtt –, és nagy hangon vitatkoztak, egymást túlkiabálva, mintha mindegyikük harsány, polemizáló szenvedéllyel, megfellebbezhetetlenül döntene el, egyszer és mindenkorra, egy olyan vitás ügyet, amelyet természetesen az egyetemen kívüli világ tüntetőleg-e vagy sem, de évszázadokon keresztül elkontárkodott.

Lane Coutell börberi kabátjában – amelybe nyilván teveszőr bélést is gombolt – szintén ott várakozott öthat másik fiúval együtt a nyitott peronon. Vagy inkább velük is, meg nem is. Tíz percig vagy talán még tovább kívül maradt társai beszélgetésének lőtávolán, így álldogált, hátát a Christian Science rácsos hirdetőtáblájának vetve, kesztyűtlen kezét a kabátzsebébe süllyesztve. Vörösesbarna kasmírsálja magasra csúszott a nyakán, és jóformán semmi védelmet nem nyújtott a hideg ellen. Egyszerre csak szórakozottan kihúzta jobb kezét a kabátzsebéből, és igazgatni kezdte sálját, de még mielőtt helyére igazította volna, meggondolta magát – benyúlt a kabátja alá, és a zakója belső zsebéből egy levelet vett elő. Mindjárt olvasni is kezdte, kissé eltátott szájjal.

A levelet halványkék levélpapírra írták, gépírással. Gyűrött papírján meglátszott, hogy a címzett sokszor kivette a borítékból, és jó néhányszor elolvasta már.

Kedd, legalábbis azt hiszem
Drága Lane!


Fogalmam sincs, hogyan fogod kisilabizálni ezt az egészet, mert olyan pokoli a lárma ma este a hálóban, hogy jóformán a saját gondolatait se hallja az ember. Így aztán, ha melléütök, leszel szíves elnézni. Különben megfogadtam a tanácsodat, és újabban elég sokat forgatom az értelmező szótárt, úgyhogy, ha most begörcsölt a stílusom, magadra vess. Az a lényeg, hogy most kaptam meg gyönyörű leveledet, és szeretlek, imádlak az őrülésig stb., és alig várom a hétvégét. Elég baj, hogy nem tudtál benyomni a Croft House-ba, de végül is nem sokat törődöm vele, hol lakom, csak meleg legyen, de ne legyen poloskás, és láthassalak néha, azazhogy minden percben. Mostanában ti. teljesen becsavarodtam. Egyszerűen imádom a leveledet, különösen azt a részét, ahol Eliotról írsz. Én már kezdek nem sokat törődni az összes költőkkel, az egy Szapphót kivéve. Őt valósággal őrülten bújom, de kérlek, hagyjuk a közönséges célzásokat, légy szíves. Lehet, hogy róla írom az évfolyamdolgozatomat, persze ha egyáltalán nekimegyek a speciálszigorlatnak, és feltéve, hogy az a tökfej, a tanárvezetőm, megengedi. „Meghal a kedves Adonisz, már mit tehetünk, Küthereia? – Hantoljátok el őt, leányok, megszaggatva ruhátokat!” Hát nem isteni? Ő végig ilyen. Szeretsz? Egyszer sem írtad abban az utálatos levélben. Utállak, amikor olyan reménytelenül szuperférfias és rezervuált vagy. (Jól írtam?) Persze nem igaz, hogy utállak, de nem bírom az erős, szófukar férfiakat. Nem mintha te nem volnál erős, de megértesz. Lassan akkora lesz a zsivaj, hogy a saját gondolataimat is alig hallom. Az a lényeg, hogy szeretlek, és szeretném már elküldeni a levelet expressz, hogy minél előbb megkapd, feltéve, hogy egyáltalán találok bélyeget ebben a bolondokházában. Szeretlek, szeretlek, szeretlek. Tudod te egyáltalán, hogy összesen kétszer táncoltunk tizenegy hónap alatt? Azt az estét a Vanguardban nem számítom, ott úgy be voltál szíva. Nyilván irtó zavarban leszek. Mellesleg megöllek, ha ezt rám hagyod. A szombati viszontlátásig, bogaram!

Imádlak
Franny


Ui. Apa megkapta a röntgenjét a kórházból, mindannyian nagyon megnyugodtunk. Valamivel nagyobb, de nem rosszindulatú. Tegnap este beszéltem anyával telefonon. Mellesleg üdvözöl téged. Ezek szerint nem kell izgulnod a péntek éjszaka miatt. Nyilván nem is hallották, amikor bejöttünk.
U. Ui. Ha neked írok, mindjárt unintelligens liba lesz belőlem. Vajon miért? Ezennel engedélyezem, hogy kianalizáld. Egyelőre az a fontos, hogy istenien sikerüljön ez a hétvége. Szóval, légy szíves, most az egyszer ne analizálj agyon mindent, főképpen pedig engemet ne!

Szeretlek.
Frances s. k.


Lane ezúttal a levél felénél tarthatott, amikor erőszakosan, tolakodóan megzavarta az olvasásban egy tagbaszakadt fiatal fiú, bizonyos Ray Sorenson, aki az iránt érdeklődött, nem tudná-e megmondani, hogy egyáltalán mi a fenét akar az a süket Rilke. Sorenson is a modern európai irodalom szemináriumra jár, ahová Lane (kizárólag negyedévesek és doktorálók részére), és hétfőn Rilke Negyedik duinói elégiá-ja a kitűzött téma. Lane ugyan alig ismerte Sorensont, de valami meghatározatlan undort keltett benne a fiú képe és modora, eltette a levelet, és közölte, hogy egyelőre ő se tudja, de gondolja, minden különösebb nehézség nélkül meg fogja érteni. – Irigyellek – mondta Sorenson. – Szerencsés pasas vagy! – Olyan álmatagon lökte ki a szavakat, mintha csak az unalom vagy türelmetlenség hajtotta volna oda Lane-hez, nem pedig az a szándék, hogy valami emberi diskurzust kezdjen vele. – Az istenit, hideg van – mondta, és egy csomag cigarettát vett elő a zsebéből. Lane észrevett egy meghalványult, de azért még elég feltűnő rúzsfoltot Sorenson teveszőr kabátjának reverjén. Úgy festett, mintha már hetek, sőt hónapok óta volna ott, de Lane nem ismerte elég jól Sorensont ahhoz, hogy szóljon róla, és különben se érdekelte az egész. Meg aztán jött is már a vonat. Mindketten félbalra-át-félét csináltak, a berobogó mozdony felé fordulva. Ekkor kivágódott a váróterem ajtaja, és azok a fiúk is, akik eddig odabent melegedtek, jöttek kifelé a peronra egymás után, legtöbbjük olyan izgalomban, mintha mindegyik legalább három parázsló cigarettát szorongatna a kezében.

Lane is rágyújtott, miközben a vonat bedübörgött az állomásra. Aztán azoknak a szokása szerint, akiknek nincs valami nagy gyakorlatuk vonatok várásában, igyekezett szenvtelen arcot vágni, ami elég jól, sőt ragyogóan elárulta az érzéseit.

Franny az elsők között szállt le a vonatról, messze, a peron északi végén. Lane tüstént meglátta, és akárhogy próbálta is fegyelmezni az arcvonásait, magasba röppenő karja mindjárt elárulta a teljes igazságot. Franny észrevette, vadul visszaintegetett. Rövid mosómedve bundát viselt, és Lane, miközben lassan mozduló arccal, de gyors léptekkel ment feléje, visszafojtott örömmel nyugtázta magában, hogy ő az egyetlen ember a peronon, aki ismeri ezt a bundát. Eszébe jutott, hogy egyszer egy kölcsönkért autóban, félórás csókolózás után, a bundája hajtókáját is csókolgatta, mintha az is kívánatos része lett volna Frannynek.

– Lane! – üdvözölte Franny kitörő örömmel. Ő aztán igazán nem tudott szenvtelen arcot vágni. Megölelte, megcsókolta a fiút. Afféle peroncsók volt: spontánul, ígéretesen kezdődő, de mindjárt megtorpanó és csak amolyan homlok-összekoccantásba átszaladó. – Megkaptad a levelemet? – kérdezte a lány, és jóformán még egy lélegzetre hozzátette: – Egészen összefagytál, te szegény. Miért nem odabent vártál? Megkaptad a levelemet?

– Melyiket? – kérdezte Lane, miközben felkapta a lány bőröndjét. Sötétkék bőrönd volt, fehér szíjjal. Vagy egy féltucat ugyanilyet emeltek le éppen a vonatról.

– Nem kaptad meg? Már szerdán feladtam. Direkt levittem a postára...

– Ja, azt? Megkaptam. Ez az egész poggyászod? Mi ez a könyv?

Franny lepillantott a bal kezére, amelyben borsózöld vászonkötésű könyvecskét szorongatott. – Ez? Semmi különös – mondta. Kinyitotta a kézitáskáját, és belegyömöszölte a könyvet, aztán elindult Lane nyomában a hosszú peronon a taxiállomás felé. Belekarolt Lane-be, és beszélt, beszélt, alig vagy egyáltalán nem hagyva szóhoz jutni a fiút. Először valami ruhát említett, amelyik itt van a bőröndjében, de ki kellene vasalni. Aztán azt mondta, hogy vett egy édes kis vasalót, olyan cuki, hogy babaszobában volna a helye, de otthon felejtette. Meg azt is mondta, nem hinné, hogy három lánynál többet ismert volna az egész vonaton: Martha Farrart, Tippie Tobbettet meg ezt az Eleanor Izét, akit évekkel ezelőttről ismer, még a középiskolából, Exeterből vagy honnan. A többiek mind jellegzetes Smith-pofák voltak – közölte Franny –, kivéve két lányt, akinek kiköpött Vassar-képe volt, és egy harmadikat, aki meg kiköpött Bennington- vagy Sarah Lawrence-pofa. Erről a Bennington-Sarah Lawrencepofáról már azt lehetett hinni, egyáltalán ki se jön a vécéből – talán a falra firkált, vagy jégert hord, és azzal vacakolt egy óráig. Lane, miközben szaporán szedte a lábát, elmondta, mennyire sajnálja, hogy nem sikerült elintéznie Frannynek a Croft House-t – persze eleve reménytelen volt –, viszont sikerült egy nagyon szép, otthonos penziót találnia. Kicsi, de tiszta, meg ami kell. Frannynek tetszeni fog, nyugtatta meg Lane, és Franny szeme előtt mindjárt meg is jelent egy kis fehér penzió deszkaburkolata. Három vadidegen lány egy szobában. Amelyik elsőnek ér oda, megkaparintja magának a hepehupás díványt, a másik kettő osztozhat a rémes matracú franciaágyon. – Remek – mondta lelkesen. Néha képtelen volt leplezni bosszúságát a férfiak tehetetlensége miatt általában, és Lane-é miatt különösen. Eszébe jutott egy New York-i esős éjszaka, amikor a színházból hazamenet, Lane a járdaszéli jótékonyság gyanús nagylelkűségi rohamában hagyta, hogy az a szörnyű szmokingos pasas elhappolja a taxit az orra elől. Nem mintha nagyon fennakadt volna a dolgon – istenem, szörnyű lehet férfinak lenni és taxikat szerezni az esőben –, de az emlékezetébe vésődött, hogy milyen ijesztő, szinte ellenséges volt Lane arca, amikor visszajött hozzá a járdára. Furdalta a lelkiismeret, hogy ilyesmiken jár az esze, és színlelt gyengédséggel megszorította a fiú karját. Taxiba ültek. A fehér szíjas sötétkék bőröndöt a sofőr mellé tették.

– Bedobjuk a bőröndöt meg a cuccot a szobádba, csak éppen behajítjuk az ajtón, és megyünk ebédelni – mondta Lane. – Szörnyű éhes vagyok. – Előrehajolt, és bemondta a címet.

– Jaj de nagyszerű, hogy látlak! – mondta Franny, amikor a taxi elindult. – Nagyon hiányoztál. – Mire kimondta, már rá is jött, hogy nem ezt akarta mondani. Ismét lelkiismeret-furdalást érzett, a kezébe vette Lane kezét, és szoros, meleg kapocsba fűzte ujjait a fiú ujjaival.

 

Egy óra múlva ott ültek egy viszonylag magányos asztalnál, Sicklernél a belvárosban. Nagyon népszerű étterem volt, elsősorban a filoszok körében: ezek azok a fiúk, akik a Yale-en éppúgy, mint a Harvardon, valahogy úgy intézik, hogy elkormányozzák szerelmüket a Mory- vagy a Cronin-féle vendéglők közeléből. A Sickler volt talán az egyetlen étterem a városban, ahol nem volt „öregem, ilyen vastag” a sült (hüvelyk- és mutatóujj széttartva). Sicklernél a csiga volt a divat, Sicklernél ha egy diák a nőjével ebédelt, vagy mind a ketten rendeltek salátát, vagy rendszerint nem rendelt egyikük sem, a fokhagymára való tekintettel. Franny és Lane Martinit kért. Tíz vagy tizenöt perce kihozták már, de Lane éppen csak megkóstolta a magáét, aztán hátradőlt a székén, tekintetét végigjártatta az éttermen, és az a nyilvánvaló érzés töltötte el, hogy „ez igen” (mert ez aztán igazán vitathatatlan volt): a megfelelő helyen van, egy vitathatatlanul megfelelőnek látszó lánnyal, aki nemcsak különlegesen csinos, hanem ami ennél is több, nem az a tipikus flanellszoknyás, kasmír-kardigános fajta. Franny észrevette ezt a pillanatnyi önelégültséget, és annak vette, ami volt: se többnek, se kevesebbnek. De azért puszta megszokásból ismét lelkiismeret-furdalást érzett, amiért rajtakapta Lane-t, és most büntetésül arra ítélte magát, hogy odaadó figyelmet színlelve fogja végighallgatni a fiú előadását.

Lane-ből ömlött a szó, mintha jó negyedórára, vagy talán többre is monopolizálta volna a beszéd jogát, és azt hinné magáról, hogy ezzel az ékesszólással nem foghat mellé.

– Szóval, hogy kereken kimondjam, ami hiányzik belőle, az a tesztikularitás. Érted, ugye?

Szónoki mozdulattal előrehajolt a székén, két karját Martinije két oldalán támadásba lendítve, célba vette Frannyt, aki odaadóan hallgatta.

– Micsoda hiányzik belőle? – kérdezte Franny. Előbb meg kellett köszörülnie a torkát, hogy egyáltalán szólni tudjon, olyan régen jutott szóhoz utoljára.

Lane tétovázott. – A férfiasság – mondta.

– Először hallom tőled.

– Szóval, hogy úgy mondjam, ez volt az alapgondolata a dolgozatomnak, ezt próbáltam kifejteni, persze elég finoman – mondta Lane, továbbfűzve előadását. – Őszintén szólva, azt hittem, hogy éppen csak átpöccen, mint egy necces labda, és amikor visszakaptam azzal a bazi nagy jelessel a tetején, esküszöm, azt hittem, elájulok.

Franny ismét megköszörülte a torkát. Alighanem úgy döntött, hogy letöltötte már a nyájas hallgatással magára mért penitenciát. – Miért? – kérdezte.

Lane egy kissé meghökkent a közbeszóláson: – Hogyhogy miért?

– Azt kérdeztem, miért hitted, hogy éppen csak átpöccen, mint egy necces labda?

– De hiszen most mondtam. Egy félórája azt magyarázom. Ez a Brughman pokoli nagy Flaubert-szakértő, vagy legalábbis én azt hittem róla.

– Aha – mondta Franny. Elmosolyodott. Belekortyolt a Martinijébe. – Isteni – mondta, és a poharat bámulta. – Úgy örülök, hogy itt nem húsz az egyhez keverik. Utálom, amikor telerakják ginnel.

Lane bólintott. – Különben, azt hiszem, a szobámban megvan valahol az a nyavalyás dolgozat. Ha lesz rá időnk, felolvasom neked, még a víkenden.

– Isteni. Irtó kíváncsi vagyok rá.

– Lane ismét bólintott. – Szóval nem mondtam semmi világmegváltót, vagy mit tudom én, mit. – Kényelmesebben helyezkedett el a széken. – De legalábbis azt hiszem, hogy az, hogy a miért-re tettem a hangsúlyt, arra, hogy miért vonzódott olyan neurotikusan a mot juste-höz, az talán egész szerencsés volt. Szóval legalábbis a mai tudásunk szerint. Nemcsak holmi pszichoanalizálás meg mindenféle kutyaszar, de persze azért az is egy bizonyos mértékig. Érted, ugye? Én nem vagyok egy Freud-imádó, vagy ehhez hasonló, de vannak dolgok, amelyeket nem lehet egyszerűen átengedni a nagy freudosoknak. Szóval azt hiszem, bizonyos mértékben sikerült végigvezetnem, hogy az igazi nagyok – Tolsztoj, Dosztojevszkij vagy Shakespeare, a hétszentségit neki – sosem voltak holmi szófacsarók. Egyszerűen csak írtak. Érted, mire gondolok? – Lane várakozóan nézett Frannyre. Úgy érezte, hogy a lány most szupernagy odaadással hallgatja.

– Az olajbogyót megeszed belőle?

Lane egy futó pillantást vetett a Martinijére, aztán megint Frannyre emelte a tekintetét. – Nem – mondta hűvösen –, kéred?

– Csak ha úgyis otthagynád-mondta Franny. Lane hangjából megértette, hogy nem ezt kellett volna kérdeznie. És az volt a legrémesebb, hogy nem is kívánta már azt az olajbogyót, és csodálkozott magán, hogy egyáltalán minek kérte el. De amikor Lane odanyújtotta neki a Martinis poharat, nem tehetett mást, mint hogy kihalássza belőle az olajbogyót, és szemmel látható élvezettel megegye. Aztán kivett egy cigarettát Lane csomagjából, amely ott hevert az asztalon, Lane meg is gyújtotta neki, és maga is rágyújtott.

Az olajbogyó-intermezzo után rövid hallgatás nehezedett az asztalra. Végül is Lane törte meg a csendet, mert nem az az ember volt, aki két percig is titkolni tudja az aduit. – Ennek a Brughmannek az a véleménye, hogy publikálnom kellene valahol ezt a nyavalyás dolgozatot – szólalt meg hirtelen. – Különben még nem tudom. – Aztán, mintha egyszerre kimerült volna, vagy még inkább: mintha az intellektusának gyümölcseire éhes világ kifárasztotta volna örökös követeléseivel, tenyerével masszírozni kezdte az arcát, és anélkül, hogy észrevette volna a modortalanságát, kidörzsölte a csipát az egyik szeméből. – Szóval azok a Flaubert-esszék meg azok a fickók elég közepesek. – Egy kicsit morózus képet vágva töprengett egy darabig. – Nem hinném, hogy az utóbbi időben valaki is írt volna róla valami lényegbevágót...

– Úgy beszélsz, mint valami demonstrátor. De szóról szóra.

– Tessék? – kérdezte Lane kimérten.

– Szóról szóra úgy beszélsz, mint valami demonstrátor. Bocsáss meg, de így van. Szó szerint.

– Tényleg? És hogy beszél egy demonstrátor, ha szabad kérdeznem?

Franny látta rajta, hogy meg van sértve, méghozzá nem is akárhogyan, mégis a kajánság küzdött benne a lelkiismeret-furdalással, és ki akarta önteni a szívét.

– Persze, én nem tudom, hogy hogy van nálatok, de nálunk a demonstrátor az a pasas, aki átveszi az órát, ha a professzor éppen nincs ott, vagy migrénje van, vagy a fogorvosnál ül, vagy mit tudom én. Általában egy doktoráló pasas, vagy efféle. Na most, bejön például egy orosz irodalomórára a kis nettül legombolt nyakú ingében, a csíkos nyakkendőjével, és egy félóráig pocskondiázza Turgenyevet. Amikor aztán végzett vele, amikor porrá zúzta Turgenyevet a szemedben, akkor szépen rátér Stendhalra, vagy mit tudom én, kire, aszerint, hogy kiről írta a doktori értekezését. Nálunk az angol tanszéken tíz ilyen kis demonstrátor muki is van, akik nyüzsögnek, és lerombolnak mindenfélét az ember szemében, és ráadásul mind a tíz olyan zseniális, hogy a száját is alig tudja kinyitni – elnézést az ellentmondásért. Szóval, ha érvekkel jössz nekik, akkor mást se tudnak, mint hogy állati nyájas arckifejezéssel végighallgatnak...

– Kukacos kedvedben vagy ma, tudod? Mi az isten bújt beléd?

Franny egy gyors mozdulattal leverte a cigaretta hamuját, és közelebb húzta magához a hamutartót. – Bocsáss meg, rémes vagyok – mondta. – Egész héten ilyen destruktív hangulatban vagyok. Rémes. Szörnyű vagyok.

– A leveledben nem lehetett érezni ezt a nyavalyás destruktívságot.

Franny ünnepélyesen bólintott. A napfény apró foltocskáját figyelte az abroszon. Akkora volt, mint egy pókerzseton. – Elég nehezemre esett, hogy megirjam.

Lane mondani akart valamit, de éppen jött a pincér, hogy elvigye az üres Martinis poharakat. – Kérsz még egyet? – kérdezte Lane.

Nem kapott választ. Franny még mindig az apró napfényfoltocskát szemlélte az asztalon, olyan ehnélyedéssel, mintha az lenne a szándéka, hogy odaheveredjen napozni.

– Franny – szólt újra Lane, türelmesen, mert ott állt a pincér. – Kérsz még egy Martinit, vagy valami mást?

Franny felpillantott: – Bocsáss meg! – Az üres poharakat nézte a pincér kezében. – Nem. De. Nem tudom.

Lane elnevette magát, felnézett a pincérre. – Kérsz vagy nem kérsz? – kérdezte.

– Kérek. – Most már jobban odafigyelt.

A pincér elment. Lane a tekintetével követte az ajtóig, csak aztán nézett Frannyre. Franny a cigaretta hamuját verte le a friss hamutartón, amelyet az imént hozott a pincér: a szája kissé nyitva volt. Lane egy darabig egyre növekvő ingerültséggel figyelte, és szemlátomást bosszús volt: riadozva fedezte fel a közöny újabb jelét a lányban. Most már számolt a lehetőséggel, hogy ez a nyughatatlan Franny elronthatja az egész víkendet. Lane hirtelen előrehajolt, kezét az asztalra tette, mintha félre akarná söpörni az útból ezt a bosszantó témát, de még mielőtt megtehette volna, Franny beszélni kezdett: – Ocsmány hangulatban vagyok ma. Egyszerűen nem vagyok semmire se használható. – Azon kapta magát, hogy úgy néz Lane-re, mint egy idegen férfira, vagy akár egy linóleumreklámra a földalattiban. Ismét lelkiismeret-furdalást érzett, úgy látszik, ma már ez volt napirenden, és az önvádtól indíttatva kinyújtotta kezét, hogy rátegye Lane-éra. De mindjárt vissza is húzta, és hogy értelme legyen mozdulatának, inkább a cigarettáját vette el a hamutartóról. – Egy perc, és túl leszek rajta. Becsszóra megígérem. – Rámosolygott Lane-re; voltaképpen őszintén, és egy válaszmosoly legalábbis csökkenthette volna a következő eseményeket, de Lane most azzal volt elfoglalva, hogy a saját közönyét fitogtassa, és nem mosolygott vissza. Franny szippantott a cigarettájából. – Ha nem volna késő, meg egyáltalán – mondta –, és ha nem lettem volna olyan hülye, hogy vállaljam a spec-szigorlatot, egyszerűen hagynám az egész angolt a fenébe. Különben nem tudom. – Leverte a hamut. – Torkig vagyok a tudálékos hülyékkel meg a kis beképzelt, eszményromboló majmokkal: sírni tudnék. – Lane-re pillantott: – Bocsáss meg, mindjárt abbahagyom, becsszavamra. Csak annyi az egész, hogyha volna hozzá merszem, nem mennék vissza az egyetemre egész évben. Különben nem tudom. Szóval egyszerűen képtelen cirkusz az egész.

– Óriási vagy. Mondhatom, óriási.

Franny jogosnak érezte a gúnyt. – Bocsáss meg! – mondta.

– Hagyd már abba ez a hülye „bocsássmegezést”, jó? Nem zavar, hogy ekkora általánosításokkal ítélsz? Ha az egész angol tanszék csupa kis eszményromboló hülyéből állna, akkor persze másképpen...

Franny közbeszólt, de alig lehetett hallani a szavát. Elnézett a fiú fekete flanelválla fölött, valahová a távolba, az étterem túlsó végébe.

– Tessék? – kérdezte Lane.

– Azt mondom, hogy én is tudom jól. Igazad van. Kivagyok, és kész. Nem kell rám figyelni.

De Lane nem az az ember volt, aki abbahagy egy vitát, mielőtt elismernék az igazát. – A fene vigye el, az élet minden területén vannak tehetségtelen nullák – mondta. – Ez persze általános. Most egy pillanatig hagyd a tökfej demonstrátorokat. – Ránézett Frannyre. – Egyáltalán figyelsz rám?

– Figyelek. – Ott van nálatok az egész ország két legjobb koponyája. Éppen azon a ti nyavalya angol tanszéketeken. Manlius. Esposito. Bárcsak itt volnának nálunk! Azok legalább költők, a hétszentségit.

– Nem költők – mondta Franny. – És éppen ez a legrémesebb. Szóval, nem igazi költök. Egyszerűen csak verseket írnak, és kiadják a műveiket, meg belerakják őket mindenféle antológiába, de nem költők. – Zavartan elhallgatott, kioltotta a cigarettáját. Néhány pillanatig úgy látszott, hogy egészen kifut a vér az arcából. Hirtelen a rúzsa is egy árnyalattal vagy kettővel is halványabbnak látszott, mintha letörölte volna egy frissítőkendővel. – Ne beszéljünk erről! – mondta jóformán közömbösen, s közben a cigarettavéget nyomkodta a hamutartóba. – Rosszkedvem van. A végén még eltolom az egész víkendet. De talán van egy süllyesztő a székem alatt, és egyszerűen eltűnök.

A pincér jött feléjük gyors léptekkel, és letette a második Martinit is eléjük. Lane ujjait a pohár talpa köré fonta. Keskeny, hosszú ujjai voltak, lehetőleg sosem dugta el őket. – Nem teszel tönkre semmit – mondta csendesen –, de azért szeretném megtudni, mi az isten van veled. Szóval teszerinted valami hülye bohémnek vagy halottnak kell lenni ahhoz, hogy igazi költő lehessen valaki? A hétszentségit. Mit akarsz, valami hullámos hajú marhát, mi?

– Nem. Kérlek, hagyjuk ezt, jó? Ocsmányul érzem magam, és érzem, hogy valami rémes...

– Én volnék a legboldogabb, ha hagynánk a fenébe az egész témát. Csak még azt az egyet mondd meg, légy szíves, hogy szerinted ki az igazi költő? Kíváncsi lennék a véleményedre. Egészen komolyan.

Franny homlokán halvány fénnyel kigyöngyözött a veríték. Jelenthette egyszerűen azt is, hogy túl meleg van a teremben, vagy hogy nincs rendben a gyomra, vagy hogy túl erős volt a két Martini. Lane mintha nem vett volna róla tudomást.

– Nem tudom, milyen az igazi költő. És nagyon szeretném, ha abbahagynád ezt a témát, Lane. Komolyan kérlek. Nagyon furcsán érzem magam. És képtelen vagyok...

– Jól van, jól van. Békén hagylak, pihenj – mondta Lane. – Én csak azt akartam megtudni...

– Én ennyit tudok erről, és ez minden – mondta Franny. – Ha költő vagy, alkoss valami gyönyörűt, úgy értem, hogy kell magad után hagynod valami gyönyörűt, amikor te már leléptél a színről, és egyáltalán. Akikről te beszélsz, azok egy árva sort sem hagynak maguk után, egyetlen igazán gyönyörű verset sem. Legfeljebb a jobb verseik eljutnak az agyadig, és hagynak benne valami nyomot, de csak azért, mert eljutottak az agyadig, mert tudják, hogyan maradjon valami utánuk. De ettől még nem lesz vers a vers, az istenbe is. Lehetnek nagyon hatásos szintaktikai lócitromok – bocsáss meg a hasonlatért. Így van Manlius meg Esposito, meg a többi szerencsétlen.

Lane előbb rágyújtott egy cigarettára. Csak aztán válaszolt: – Azt hittem, szereted Manliust. Ami az igazat illeti, egy hónapja még, ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy drága pofa, és hogy...

– Igenis, kedvelem... De már belerohadok ezekbe az emberekbe, akiket csak kedvelni lehet. Hogy én miért nem tudok találkozni valakivel, akit tisztelni is tudok? Megbocsátasz egy pillanatra? – Franny hirtelen felállt, táskáját a kezébe fogta, az arca falfehér volt.

Lane hátrarúgta a székét, és felugrott: a szája is elnyílt egy kissé. – Mi bajod? – kérdezte. – Rosszul vagy? Fáj valamid?

– Egy másodperc és jövök.

Franny kiment, anélkül, hogy bárkitől is kérdezte volna az irányt, mintha mindig idejárt volna ebédelni Sicklerhez.

Lane egyedül maradt az asztalnál, cigarettázott, és óvatos kis kortyokban itta a Martinijét, hogy kitartson, míg Franny visszatér. Nyilvánvaló volt, hogy a félórával ezelőtti jóérzés, hogy a megfelelő helyen ül, a megfelelő vagy megfelelőnek látszó lánnyal, tökéletesen elmúlt. Pillantása végigfutott a mosómedve bundán, amely ott lógott, kicsit félrecsúszva Franny üresen maradt székének támláján. Ugyanaz a bunda volt, amely olyan örömmel töltötte el az állomáson, egyszerűen azért, mert egyes-egyedül ő ismerte régről ezt a bundát. Most tökéletes közönnyel vizsgálgatta. A selyembélés gyűrődései valami okból bosszantották. Elfordította hát a tekintetét, és most már a martinis pohár talpát bámulta, amely üresen és kihívóan csillogott, mintha forralna ellene valamit. Egyvalami bizonyos volt. A víkend elég nyavalyásan indult. Ebben a percben felemelte tekintetét az asztalról, ismerőst pillantott meg: egy évfolyamtársa ment végig a termen egy nővel. Lane feljebb csúszott a széken, és olyan arckifejezést öltött, mint az a férfi, akinek a nője egy percre kiment a toalettre, magára hagyva őt, ahogy azt a nők általában szokták, és ezért a jelen pillanatban nem tehet mást, mint hogy cigarettázik, és mutatós unalommal bámul maga elé.

A női mosdó Sicklernél majdnem akkora volt, mint maga az étterem, sőt tulajdonképpen ugyanolyan tágasnak hatott. Amikor Franny belépett, a helyiség üresnek látszott. Franny egy pillanatig tétovázott a kőpadló közepén, mintha csak valami randevúzó helyen volna. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, kissé lihegett, és most még sápadtabb volt.

Aztán hirtelen elhatározással, sebes léptekkel elindult a legtávolabbi, a legelhagyatottabbnak látszó fülke felé. Szerencséjére nem kellett pénzt bedobnia, az ajtó nyitva volt. Behúzta maga után, és némi erőlködés árán bekattintotta a reteszt. Nyilvánvalóan zavarta a környezet. Leült. Térdét szorosan összezárta, mintha minél kisebb, minél tömörebb egységbe szeretné zsugorítani magát. Kezét szemére szorította, a karját a törzséhez feszítette, és préselte, préselte össze a sarkát, mintha el akarná zsibbasztani a látóidegét, hogy boruljon minden kép üres feketeségbe körülötte. Szétterpesztett ujjai remegtek, mégis – vagy talán éppen ezért – ördögien finomnak és szépnek látszottak. Ebben az összekuporodott, szinte embrionális helyzetben egy pillanatig mozdulatlan maradt, aztán kitört belőle a sírás. Öt teljes percig zokogott. Meg se próbálta elnyomni a fájdalom és kétségbeesés hangos kitörését, torkából görcsösen bugyborékoltak fel a hangok, mint a hisztérikus gyermek lélegzése a félig tárt gégefedőn át. De amikor abbahagyta, el is némult, nem következett nála a fájdalmas, éles zihálás, ami az efféle vad kitöréseket rendszerint követni szokta. Úgy csitult el, mintha egyetlen pillanat alatt fordulat következett volna be lelkivilága polarizációjában, aminek hatására teste is hirtelen megbékélt. Könnybarázdált arca jóformán kifejezéstelen, sőt majdnem üres volt. Felvette táskáját a földről, kinyitotta, és kivette belőle a borsózöld vászonkötésű könyvecskét. Az ölébe tette, vagy inkább a térdére, és lenézett rá. Lenézett, lebámult rá, mintha ez lett volna a legjobb helye annak a borsózöld vászonkötésű könyvecskének. Aztán felkapta a melle magasságába, és oda is szorította, szinte odapréselte, ha csak egy pillanatra is. Aztán visszatette a könyvet a táskájába, felállt és kiment a fülkéből. A hideg csapnál megmosta az arcát, megtörölte a fali tartón lógó törülközővel, frissen kirúzsozta a száját, megfésülködött, és kilépett az ajtón.

Klassz látvány volt, amint végigsétált az éttermen az asztalukhoz, tökéletesen az az ifjú hölgy, aki istenien akarja eltölteni az egyetemi nagyvíkendet. Amikor frissen mosolyogva odalépett a székéhez, Lane lassú mozdulattal felállt, szalvétáját a bal kezében szorongatva.

– Jaj, bocsáss meg – mondta Franny. – Már azt hitted, hogy meghaltam?

– Nem hittem – mondta Lane, miközben alátolta a széket. – De nem tudtam, hogy mi a fene történhetett veled. – Megkerülte az asztalt, visszaült a helyére. – Különben nincs sok időnk, te is tudod. – Leült. – Jól vagy? Egy kicsit véres a szemed. – Még figyelmesebben nézte. – Mi van veled?

Franny rágyújtott: – Most már istenien vagyok. De még soha életemben nem éreztem ilyen nyavalyásan magamat, mint az előbb. Rendeltél?

– Rád vártam – mondta Lane, és még mindig közvetlen közelről fürkészte az arcát. – Mégis, mi volt? A gyomrod?

– Nem. Igenis meg nem is. Nem tudom – mondta Franny. A tányérján heverő étlapra bámult, és tanulmányozni kezdte, de nem emelte fel. – Én nem kérek semmi mást, csak egy csirkés szendvicset és esetleg egy pohár tejet. De te azért csak rendelj, amit akarsz. Szóval egyél csak csigát, polipot és így tovább. Pohiposzt. Én egyáltalán nem vagyok éhes.

Lane ránézett, aztán vékony, de erős sávban tányérjára fújta a cigarettafüstöt. – Megjátszod magad, mint egy igazi víkendbaba – mondta. – Egy csirkés szendvicset, te atyaisten.

Franny sértődötten felelte: – Nem vagyok éhes, bocsáss meg, Lane, a nyavalyába. Te csak rendelj, amit akarsz, attól még rendelhetsz. Nem? Majd én is csipegetek, amíg te eszel. De étvágyat nem tudok rendelni magamnak, csak azért, mert neked úgy tetszik.

– Jól van, na. – Lane a nyakát nyújtogatta, amíg elkapta a pincér tekintetét. Egy perc, és már meg is rendelte a csirkés szendvicset meg a pohár tejet Frannynek, magának pedig csigát, békacombot, és salátát. Mikor a pincér elment az asztaltól, Lane megnézte a karóráját, és azt mondta: – Egy óra tizenötre, de legkésőbb egy-harmincra a Tenbridge-ben kell lennünk. Azt mondtam Wallynak, hogy valószínűleg beugrunk hozzá egy pohár whiskyre, és talán együtt megyünk ki a stadionba, az ő kocsiján. Jó lesz, ugye? Szereted Wallyt, nem?

– Azt se tudom, ki az?

– Az ég áldjon meg, legalább hússzor találkoztatok. Wally Campbell. A hétszentségit. Ha egyszer találkoztál volna vele, de legalább...

– Aha, most már emlékszem rá... Azért nem kell mindjárt rám támadnod, mert valaki nem jut rögtön eszembe. Pláne ha pontosan úgy néz ki, mint a többi. És ugyanaz a dumája, és pontosan úgy öltözködik, és nincs egy jellemző mozdulata sem. – Franny elharapta a többit. Meghallotta a saját hangjában a gáncsoskodást, a nyafogást, hirtelen megutálta önmagát, igen, megutálta, és ettől újra kigyöngyözött homlokán a veríték. De aztán akarata ellenére újra ömleni kezdett belőle a szó: – Szóval, nem mintha valami rémes pasas volna, vagy mit tudom én. Egyszerűen csak arról van szó, hogy négy éve mást se látok, csak ilyen Wally Campbelleket, akárhova megyek. Pontosan tudom, melyik percben kezdenek bájologni, mikor kezdenek ocsmány pletykákat mesélni valamelyik szobatársnőmről, előre tudom, hogy meg fogják kérdezni, mit csináltam a nyáron, pontosan ismerem a mozdulatukat, amellyel odahúzzák mellém a széküket, hogy aztán lovaglóölésben rátelepedjenek, és halkan, egészen halkan fölvágjanak előttem, vagy elejtik valakinek a nevét, egészen csendesen, kajánul, szinte mellékesen. Van valami íratlan szabálya annak, ahogyan egy bizonyos társadalmi vagy jövedelmi kategórián belül az emberek be tudnak dobni egy nevet, és mindjárt valami irtózatosan diszkreditáló dolgot is közölnek az illetőről – hogy csirkefogó vagy nimfomániás vagy kábítós, vagy más szörnyűség. – Megint elakadt a szava. Egy pillanatig hallgatott, a hamutartót forgatta az ujjai között. Nem nézett fel, nehogy meglássa Lane tekintetét. – Bocsáss meg – mondta. – Nemcsak Wally Campbellröl van szó. Csak azért választottam őt, mert említetted. Meg azért, mert üvölt róla, hogy Olaszországban tölti a nyarat, vagy mit tudom én, hol.

– Múlt nyáron Franciaországban volt, ha éppen tudni akarod – közölte Lane, és gyorsan hozzátette: – Értem, mire gondolsz, de pokolian...

– Jó, legyen – mondta Franny megadóan –, akkor Franciaországban. – Kivett egy cigarettát az asztalon heverő csomagból. – Nem pont Wallyról van szó. Éppúgy lehetne akármelyik lány is, az isten szerelmére. Például ha egy lány volna, mondjuk a mi hálónkból, akkor biztosan díszletet festene egész nyáron valamelyik profi színházban. Vagy végigbiciklizné Walest. Vagy lakást bérelne New Yorkban, és bedolgozna egy magazinnak vagy egy reklámcégnek. Szóval mindenkiről beszélek. Ez az egész, amit mindenki csinál, ez – mit tudom én – nem rossz, nem ocsmány, még csak nem is feltétlenül ostoba dolog, de olyan kicsinyes, olyan jelentéktelen, olyan elszomorító. És az a legrosszabb az egészben, hogyha bohémeskedni kezdesz, vagy más hülyeséggel akarod megnyugtatni magadat, mint a társaid, akkor se csinálhatsz mást, legfeljebb másképp csinálod. – Elhallgatott. Megrázta a fejét. Az arca jóformán fehér volt, egy pillanat törtrészére homlokához érintette a kezét – nem annyira azért, hogy meggyőződjék róla, verítékes-e, mint inkább azért, hogy megnézze, nincs-e láza, ahogy az anyák szokták. – Olyan furcsán érzem magam – mondta. – Azt hiszem, be fogok dilizni. Vagy talán már be is diliztem.

Lane őszinte aggodalommal nézte, több volt az aggodalom a tekintetében, mint a kíváncsiság: – Pokolian sápadt vagy. Irtózatosan sápadt. Tudod? – kérdezte.

Franny megrázta a fejét: – Jól vagyok. Egy perc, és kutya bajom. – Felnézett, mert a pincér jött az étellel. – Irtó guszták a csigáid. – Ajkához emelte a cigarettát, de az már kialudt. – Hová raktad a gyufát?

Lane tüzet adott, miután a pincér elment. – Túl sokat dohányzol – mondta. Kezébe vette a kisvillát, amelyet a csigás tányér mellé készítettek, de még elnézte Frannyt egy darabig, csak aztán látott neki az evésnek. – Nyugtalan vagyok miattad. Komolyan mondom. Mi a fene történt veled az utolsó pár hétben?

Franny ránézett, aztán egyetlen mozdulattal megvonta a vállát és megrázta a fejét: – Semmi. Egyáltalán semmi... Egyél! Edd meg a csigáidat. Pocsék hidegen.

– Te egyél!

Franny bólintott, és lenézett a csirkés szendvicsére. Enyhe hányingert érzett, gyorsan felpillantott, és szippantott egyet a cigarettájából.

– Hogy megy a darab? – kérdezte Lane, miközben a csigáival bajlódott.

– Nem tudom. Nem vagyok benne. Kiszálltam belőle.

– Kiszálltál belőle? – nézett Lane. – Azt hittem, úgy odavagy azért a szerepért. Mi történt? Odaadták valaki másnak?

– Nem, nem ők a hibásak. Miattam van az egész. De ronda dolog.

– De hát mi történt? Talán mindenből kiszálltál? Az egész egyetemi színházból?

Franny bólintott, és kortyintott a tejből.

Lane megrágta és lenyelte a falatot, csak aztán mondta: – De hát, az isten szerelmére, miért? Azt hittem, a nagyfene színház a legfőbb szenvedélyed. Az egyetlen dolog volt, amiről valaha is azt hallottam tőled...

– Egyszerűen kiszálltam belőle, és kész – mondta Franny. – Kezdett kínos lenni. Úgy éreztem magam, mint valami hülye kis monomániás. – Töprengett magában. – Különben tudom is én. Szánalmas dolog volt, afféle szereplési viszketegség. Szóval az ego, a sok kis ego, azzal volt a baj. És ha játszottam valamilyen darabban, utáltam magamat a kulisszák mögötti hűhó miatt, minden előadás után. Utáltam a sok kis hülye „egyéniséget”, aki mind nyüzsög, és nyájasnak és barátságosnak hiszi magát. A kis „egyéniségeket”, akik sorra csókolnak mindenkit, és a világ minden kincséért le nem maszkíroznának, és közben igyekeznek pokoli természetesen és pokoli barátságosan viselkedni mindenkivel, aki bejön hozzájuk az öltözőbe. Egyszerűen utáltam magamat... És a legrémesebb az volt az egészben, hogy legtöbbször lesült a pofámról a bőr, olyan darabokban játszottam, főképp nyáron. – Ránézett Lane-re. – Tévedsz, jó szerepeket kaptam, ne nézz így rám. Nem amiatt. Egyszerűen csak azért sült le a pofámról a bőr, mert arra gondoltam, mi lenne, ha megnézne valaki, akit tartok valamire? Például ha a bátyáim hallanák, micsoda szöveget kell mondanom. Az ismerőseimnek írtam is, hogy ne jöjjenek el megnézni. – Egy darabig töprengett. – Kivéve Pegeent A nyugati világ bajnoká-ban, tavaly nyáron. Szóval az tényleg jó lehetett volna, ha az a majom, aki a címszerepet játszotta, el nem veszi minden örömömet. Mert olyan lírai volt, de olyan lírai, te jóisten!

Lane végzett a csigákkal. Arcán szándékolt közömbösség tükröződött.– Azt írták, hogy óriási volt – mondta. – Elküldted a kritikákat, ha emlékszel még rá.

Franny sóhajtott: – Igen, elküldtem.

– Úgy beszélsz itt egy félórája, mintha az egész világon te volnál az egyetlen, akiben van egy szikrányi átok értelem, vagy egy mákszem kritikusi tehetség. Szóval nézd: ha a legjobb kritikusok azt írták, hogy óriási, akkor lehet, hogy tényleg óriási volt, és talán te tévedsz. Ez még nem jutott eszedbe? Meg nem gondoltál arra, hogy talán még nem vagy elég okos és elég tapasztalt ahhoz, hogy...

– Óriási lett volna, ha ide elég egy kis tehetség. Csakhogy A nyugati világ bajnoká-hoz zseniálisnak kell lenni, érted? Zseniálisnak, sajnos, nem tehetek róla. – Franny egy kicsit meggörbítette a hátát, gyengén lihegett, tenyerét a fejére szorította. – Olyan bizonytalanul, olyan különösen érzem magam. Nem tudom, mi lehet velem.

– Azt hiszed, te zseniális vagy?

Franny levette kezét a fejéről. – Lane, nagyon kérlek, ne bánj így velem.

– Én nem mondtam semmit, amit...

– Én csak azt tudom, hogy be fogok csavarodni – mondta Franny. – Egyszerűen belebetegszem ezekbe az örökös egók-ba. A magaméba meg a másokéba. Egyszerűen rosszul leszek mindenkitől, aki vinni akarja valamire, aki valami kiválót akar alkotni, meg mit tudom én, mindenkitől, aki érdekes jelenség akar lenni. Undorító... az, undorító. Akárki akármit mond is.

Lane felvonta a szemöldökét erre a kitörésre, és hátradőlt a székén, hogy nagyobb nyomatéka legyen a szavának. – Biztos vagy benne, nem attól félsz, hogy mások talán tehetségesebbek? – kérdezte mesterkélt nyugalommal. – Nem nagyon értek a dologhoz, de fogadnék, hogy egy jó pszichoanalitikus bizonyára meg tudná állapítani rólad...

– Nem félek attól, hogy összemérjem a tehetségemet a másokéval. Éppen ellenkezőleg. Mondd, vak vagy? Éppen attól félek, hogy végül is én akarom majd összemérni a tehetségemet a másokéval. Ez az, ami megrémít. Ezért szálltam ki az egyetemi színházból. Mert túlságosan is hozzászoktam a dicséretekhez, a tapsokhoz, az ömlengésekhez, sőt még örülök is neki. Azt hiszed, jót tesz az embernek? Lesült a bőr a pofámról. Belebetegedtem. Belebetegedtem abba, hogy nincs annyi merszem, hogy nulla merjek lenni. Belebetegedtem a magam meg a mások becsvágyába, abba, hogy úgy odavoltunk azért a hűhóért. – Szünetet tartott, fölkapta a tejespoharat, és az ajkához emelte. – Már megint! – mondta, és letette a poharat. – Ez soha azelőtt nem fordult elő velem. A fogam marháskodik. Vacogok. Tegnap majdnem szétharaptam egy poharat. Lehet, hogy tisztára meghülyültem, csak nem tudok róla. – A pincér közelebb jött, hogy kitálalja Lane-nek a békacombot és a salátát. Franny felnézett rá. A pincér még visszafordultában egy pillantást vetett a lány érintetlen csirkés szendvicsére. Megkérdezte, hogy a hölgy nem kíván-e inkább valami mást. Franny megköszönte: – Nem. Csak nagyon lassú evő vagyok – mondta. A pincér, aki már nem volt fiatal ember, mintha egy pillanatig fürkészte volna a lány sápadtságát és izzadságtól nedves homlokát, aztán meghajolt és elment.

– Nem parancsolod egy pillanatra? – kérdezte Lane: egy összehajtogatott fehér zsebkendőt tartott a kezében. A hangja kedves és együttérző volt, pedig kicsendült belőle az igyekezet, hogy szeretne erőnek erejével hűvösebbnek mutatkozni.

– Miért? Talán szükségem van rá?

– Kiver a veríték. Pontosabban csak a homlokod gyöngyözik egy kicsit.

– Csakugyan? Rémes! Igazán bocsáss meg... – Franny felemelte táskáját az asztal magasságába, kinyitotta és kotorászni kezdett benne. – Kell nálam lenni egy frissítőkendőnek.

– Használd a zsebkendőmet, az isten áldj on meg. Mi bajod van vele?

– Nem, köszönöm. Imádom a zsebkendődet, nem akarom, hogy verítékes legyen – mondta Franny. A táskája tele volt mindenfélével. Hogy könnyebben megtalálja a frissítőkendőt, kirakodott az abroszra, a még mindig érintetlen szendvicstől balra. – Megvan – mondta. Púderdobozának a tükrében megnézte magát, és gyors, könnyed mozdulattal megtörölte a homlokát. – Szent Isten! Úgy nézek ki, mint egy kísértet. Hogy tudsz egyáltalán rám nézni?

– Mi az a könyv? – kérdezte Lane.

Franny felpattant. Lenézett a táskájából kirakott holmi rendetlen kis halmazára, amely ott éktelenkedett az abroszon. – Milyen könyv? – kérdezte. – Erre gondolsz? – És felvette a vászonkötésű könyvecskét, aztán visszasüllyesztette a táskájába. – Semmi különös. Csak elhoztam, hogy legyen olvasnivalóm a vonaton.

– Mutasd, mi a címe?

Franny úgy tett, mintha nem hallotta volna. Kinyitotta a kompaktját, és egy pillantást vetett a tükörbe. – Uramisten – mondta. Aztán rendbe rakta a holmiját. A kompaktot, a levéltárcáját, egy mosodacédulát, a fogkeféjét, egy doboz aszpirint és egy dublé rudacskát. Visszarakta az egészet a táskájába. – Nem tudom, miért cipelem örökösen magammal ezt a hülye dublé rudacskát. Egy irtó lila fiútól kaptam másodéves koromban a születésnapomra. Ő persze azt hitte, hogy borzasztó ötletes, gyönyörű szép ajándék, és csak úgy leste az arcomat, amikor kibontom a csomagot. Már ezerszer elhatároztam, hogy kidobom, de nem tudom megtenni. Úgy látszik, magammal viszem már a sírba. – Töprengett. – Az a fiú folyton vigyorgott rám, mint a fakutya; és folyton azt magyarázta, hogy ha magammal hordom ezt a vacakot, szerencsét hoz nekem.

Lane nekikezdett a békacombnak. – Mégis, mi az a könyv? Vagy ez is valami hülye titok? – kérdezte.

– Az a könyvecske a táskámban? – kérdezte Franny. Figyelni kezdte, amint a fiú szétoperál egy békacombot, aztán kivett egy cigarettát az asztalon heverő csomagból, és rágyújtott. – Nem is tudom – mondta. – Az a címe, hogy A zarándok útja. – Egy percig figyelte, hogyan eszik Lane. – A könyvtárból vettem ki. Az a pasas, aki vallástörténetet ad elő, tudod, azt is felvettem ebben a félévben, az említette. – Szippantott a cigarettájából. – Hetek óta nálam van. Mindig elfelejtem visszavinni.

– Ki írta?

– Nem tudom – mondta Franny foghegyről. – Alighanem valami orosz paraszt. – Tovább figyelte, hogyan eszi Lane a békacombot. – Egyetlenegyszer sem említi a nevét. Csak azt mondja el, hogy parasztember, harminchárom éves, és elsorvadt a karja. És meghalt a felesége. A tizenkilencedik századból való.

Lane most már figyelmét a békacombról a salátára fordította. – Legalább jó? – kérdezte. – Miről szól?

– Nem tudom. Elég furcsa. Szóval elsősorban vallásos könyv. Azt is rá lehetne mondani bizonyos értelemben, hogy iszonyú fanatikus, de más szempontból nem az. Szóval azzal kezdődik, hogy ez a paraszt, mármint a zarándok, meg akarja tudni, hogy mit jelent a Bibliában az a hely, amely szerint az embernek szüntelenül imádkoznia kell. Érted? Megállás nélkül. A Thessalonikiakhoz írott levélben van, de az is lehet, hogy másutt. Nekivág Oroszországnak, hogy találjon valakit, aki megmondaná neki, hogyan lehet szüntelenül imádkozni. És mit kell mondani abban az imában. – Franny úgy tett, mintha rettentően érdekelné, hogyan darabolja Lane a békacombot. Szemét mereven a fiú tányérjára szegezte, miközben folytatta: – Nem visz mást magával, csak a tarisznyáját, sóval és kenyérrel. Aztán találkozik egy öregemberrel, akit az oroszok sztarecnek hívnak, ez afféle rettentően nagyhitű, vallásos személy, és a sztarec mesél neki egy könyvről, amelyiknek Philokalia a címe. Ezt a könyvet alighanem egy csomó rettentően nagyhitű szerzetes írta, akik megmagyarázták az imádkozásnak ezt a valóban hihetetlen módját.

– Nyughass – mondta Lane az egyik pár békacombnak.

– Szóval a zarándok megtanulja, hogyan kell imádkozni ezeknek a rettentő misztikus öregeknek a tanácsa szerint, megtartja a tanácsukat és tökéletesedik, és hasonlók. Végigvándorol Oroszországon, mindenféle csodálatos emberekkel hozza össze a jósors, és elmondja nekik, hogyan kell imádkozni e szerint a hihetetlen módszer szerint. Szóval ez az egész könyv.

– Tudom, hogy nem vág ide, de irtózatos fokhagymaszagom lesz – mondta Lane.

– Aztán találkozik egy házaspárral a vándorlása közben, és mondhatom, én azt a házaspárt jobban imádom, mint bármelyik figurát, akiről valaha olvastam – mondta Franny. – A paraszt vándorol az országúton, tarisznyával az oldalán, és két apró kölyök szalad utána: „Koldus bácsi! Kedves koldus bácsi! Gyere velünk anyukához. Ő szereti a koldusokat.” Odamegy a két gyerekkel, és a mamájuk csakugyan remek asszony, kijön a házból elébe, sürög-forog körülötte, segít lehúzni az ócska, piszkos csizmáját, és megkínálja egy csésze teával. Aztán hazajön a férje is, és úgy látszik, ő is szereti a koldusokat meg a zarándokokat, hát mind vacsorához ülnek. Miközben vacsoráznak, a zarándok kíváncsi lesz, hogy ki az a sok nő, aki mind ott ül az asztal körül, és a házigazda elmondja, hogy azok mind szolgálóik, de mindig velük esznek, mert ők is testvéreik a Krisztusban. – Franny kicsit feszengve hirtelen feljebb csúszott a széken, és jobban kihúzta magát. – Szóval imádom ezt a zarándokot, amiért tudni akarta, hogy kik azok a nők az asztal körül. – Franny figyelte, hogyan vajaz meg magának Lane egy szelet kenyeret. – Szóval a zarándok ott marad éjszakára, és a házigazdával késő éjszakáig beszélgetnek arról, hogyan kell szüntelenül imádkozni. A zarándok elmeséli a módszerét. Aztán reggel megy tovább, és még néhány kaland történik vele. Mindenféle emberrel találkozik, mert voltaképpen erről szól az egész könyv, és ő mindegyiknek elmondja, hogyan kell imádkozni ezzel a különleges módszerrel.

Lane bólintott. Villáját beledöfte a salátába. – Remélem, tudunk időt szakítani rá, hogy legalább belenézhess abba a nyavalyás dolgozatba, amelyikről meséltem – mondta. – Különben... nem tudom. Lehet, hogy semmit sem csinálok vele, lehet, hogy meg se próbálom publikálni, de azért szeretném, ha legalább belenéznél, amíg itt vagy.

– Rettentő kíváncsi vagyok rá – mondta Franny. Figyelte, hogy vajaz meg a fiú egy másik szelet kenyeret. – Azt hiszem, tetszene neked ez a könyv – mondta váratlanul. – Szóval egészen egyszerű.

– Nagyon érdekesen hangzik. Otthagyod a vajat?

– Igen, edd csak meg. Nem adhatom kölcsön, mert már így is lejárt, de azt hiszem, kiveheted az itteni könyvtárból. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy itt is megvan.

– Hozzá sem nyúltál még ahhoz a vacak szendvicshez sem – mondta Lane. – Tudsz róla?

Franny úgy nézett a tányérjára, mintha most tették volna eléje. – Mindjárt megeszem – mondta. Egy percig csendben ült, bal kezében tartotta a cigarettáját, nem szippantott belőle, jobb kezével szorosan markolta a tejespoharat. – Érdekel, hogy mi az a speciális imádkozási módszer, amelyikről a sztarec beszélt a parasztnak? – kérdezte. – Valahogy nagyon érdekes az egész.

Lane belevágott az utolsó békacombba, és bólintott. – Hogyne – mondta. – Persze.

– Szóval, ahogy már mondtam, a zarándok egyszerű parasztember, aki azért indul el az egész zarándokútra, hogy választ találjon rá, mit jelent a Bibliában az a hely, amely szerint szüntelenül imádkozni kell. Tudod, mondtam már, hogy találkozik egy sztareccel, aki nagyon nagyhitű, vallásos ember, és hosszú, hosszú évek óta olvassa a Philokaliá-t. – Franny hirtelen elhallgatott, hogy összeszedje gondolatait. – Szóval ez a sztarec megmondja neki, hogy elsősorban a Jézus-imádságot kell ismételni: „Uram, Jézus Krisztus, könyörülj. rajtam.” Szóval ennyi az egész; megmagyarázza neki, hogy ezek a legjobb szavak az imádkozásra. Különösen az, hogy „könyörülj”, mert az olyan óriási szó, hogy rengeteg mindent jelenthet. Szóval nemcsak azt jelenti, hogy „könyörülj” – Franny megint egy kis szünetet tartott, hogy rendezze gondolatait. Most már nem bámulta Lane tányérját, a távolba révedt a válla fölött. – Szóval a sztarec elmondja a zarándoknak – folytatta –, hogy ha az ember örökösen ismételgeti ezt az imádságot, eleinte persze még csak az ajka mozog, de egy idő után valami történik; az imádság már magától hat. Nem tudom, hogy mi, de valami történik; a szavak szinkronba jönnek a szívveréssel, és akkor már az ember szüntelenül imádkozik. Ez aztán óriási misztikus hatással van az ember egész felfogására. Szóval megtisztítja az egész felfogását. És egy teljesen új koncepciót ad az ember gondolkodásának mindenről.

Lane befejezte az evést. Most, hogy Franny ismét szünetet tartott, hátradőlt a székén, rágyújtott, és figyelte a lány arcát. Franny még mindig a semmibe révedt, és alig látszott tudomást venni a jelenlétéről.

– De az egész dologban az a legcsodálatosabb, hogy amikor az ember elkezdi, az se baj, ha még nem hisz az egészben. Ha eleinte rettenetes zavarban van is, az sem változtat a dolgon. Szóval nem sért vele senkit és semmit. Más szóval, senki se kéri, hogy bármiben is higgyél, amikor elkezded. Nem is kell gondolkoznod azon, amit mondasz, így mondja a sztarec. Mert eleinte csak a mennyiség a fontos. Ez aztán később magától átcsap minőségbe. Az önerejéből, vagy valahogy így. Azt mondja a sztarec, hogy az Isten bármelyik nevének, de tényleg, akármelyiknek, megvan a maga saját különös ereje, és magától hat, mihelyt az ember elkezdi ezt a dolgot.

Lane kissé görnyedten ült a székén. Cigarettázott. Keskenyre vont szeme Franny arcát fürkészte. A lány arca még mindig halvány volt, de volt már halványabb is nemegyszer, mióta itt ültek Sicklernél.

– Tulajdonképpen ez adja a dolog értelmét – mondta Franny –, mert például a nembucu szekták buddhistái is állandóan azt hajtogatják, hogy „Namu Amida Bucu” – ami azt jelenti, hogy „Dicsőség Buddhának”, vagy valami effélét, és ugyanaz történik. Szó szerint ugyanaz.

– Csak nyugodtan. Nyugalom, nyugalom – vágott a szavába Lane. – Mindenekelőtt figyelmeztetni szeretnélek, hogy pillanatokon belül leég a fél kezed.

Franny futó pillantást vetett a bal kezére, és belehajította a még mindig égő cigarettavéget a hamutartóba. – Tulajdonképpen ugyanez van A tudattalanság felhőjében is, legfeljebb ott a szó egyszerűen: Isten. Szóval ott állandóan ezt az egy szót kell ismételgetni: Isten. – Most sokkal inkább Lane szemébe nézett, mint az előbb. – Szóval az a lényeg, hogy ilyen fantasztikus egyezéssel még nyilván soha életedben nem találkoztál. Hát nem elképesztő? – Elakadt a szava. Lane nyugtalanul mocorgott a székén. Ezt a mostani arckifejezését Franny nagyon jól ismerte, a szemöldökráncolás dominált benne. Meg is kérdezte: – Mi bajod?

– Te voltaképpen hiszel ebben az egészben?

Franny a cigarettacsomagért nyúlt, és kivett belőle egy szálat. – Nem azt mondtam, hogy hiszek benne vagy nem hiszek benne – mondta, és a gyufatartót kereste az asztalon. – Azt mondtam, hogy elképesztő. – Elfogadta Lane tüzét. – Egyszerűen azt gondolom róla, hogy különös összetalálkozása a dolgoknak – mondta, miközben kifújta a füstöt. – Szóval az, hogy mindegyik nagyhitű ugyanazt a tanácsot adja: hogy ha szüntelenül ismételed Isten nevét, akkor valaminek történnie kell. Még Indiában is azt ajánlják, hogy meditálj az Om-ról, ami voltaképpen ugyanazt jelenti, és az eredménynek is ugyanannak kell lennie. Szóval nem lehet csak úgy racionálisan elintézni az egészet.

– És mi az eredmény? – kérdezte Lane kurtán.

– Tessék?

– Azt kérdeztem, mi az eredménye ennek az egész szinkronizáló mesének meg a hókuszpókusznak? Szívdobogást kapsz a ritmusától? Nem tudom, hallottál-e róla, de valaki úgy elintézheti magát...

– Az ember meglátja az Istent. Valami történik a szívednek abban a zugában, amelyiknek egyáltalán nincs testi jellege, ahol a hinduk szerint Atmán lakozik, ha egyáltalán van valami fogalmad a vallásokról, és az ember meglátja az Istent, ennyi az egész. – Nagy figyelemmel hajította a hamutartóba a cigarettavéget, de elhibázta. Megfogta és betette a hamutartóba. – Csak most azt ne kérdezd tőlem, hogy kicsoda, micsoda az Isten. Szóval azt sem tudom, hogy egyáltalán létezik-e. Amikor kislány voltam, mindig azt hittem... – Elhallgatott. A pincér állt az asztalnál, azért jött, hogy leszedjen. Egyúttal ismét az étlapot kínálta.

– Kérsz valami desszertet vagy kávét? – kérdezte Lane.

– Köszönöm, nekem elég a tej. De te azért egyél valamit – mondta Franny. A pincér éppen most vette el előle az érintetlen csirkés szendvicset. Franny nem mert felnézni a pincérre.

Lane a karórájára pillantott. – Szent isten, kifutottunk az időből. Még jó, ha egyáltalán odaérünk a meccsre – mondta. Felnézett a pincérre. – Nekem egy kávét, lesz szíves. – Megvárta, míg a pincér elmegy, aztán kezét az asztalra fektetve, előredőlt. Elernyedt a pihenésben, a gyomra tele volt, már csak a kávé hiányzott. Megszólalt: – Azért mindenesetre érdekes. Ez az egész cirkusz... Persze nem hinném, hogy a legelemibb lélektan szempontjából végiggondoltad volna. Szóval mindenfajta ilyen vallási kísérlet mögött nagyon is nyilvánvaló lélektani háttér húzódik meg. Érted?... De azért érdekes. Ez tagadhatatlan. – Rámosolygott Frannyre. – Mellesleg a nagy vitában majd elfelejtettem mondani: szeretlek. Vagy említettem már?

– Lane, nem haragszol, ha még egy percre magadra hagylak? – kérdezte Franny. De már fel is állt, mire befejezte a mondatot.

Lane is lassan felállt, tekintetét le nem véve a lányról. – Rosszul vagy? – kérdezte. – Megint rosszul lettél?

– Egy kicsit furcsán érzem magam. Mindjárt visszajövök.

Franny szapora léptekkel ment végig az éttermen, most is ugyanazt az utat választotta, mint az előbb. A terem távoli végében, a kis bárpultnál rövid pihenőt tartott. A mixer, aki éppen egy sherrys poharat törölgetett, rámeredt. Franny jobb kezét a pultra tette, fejét megbiccentette, bal kezét a homlokához emelte, de csak éppen az ujja végét érintve oda. Egy kissé megtántorodott, aztán ájultan végigzuhant a padlón.

 

Beletelt öt percbe, míg magához tért. Az üzletvezető irodájában fektették le egy heverőre, Lane ott ült most mellette. A fiú tekintete aggódva csüngött a lányon, és most már ő is észrevehetően sápadt volt. – Hogy vagy? -kérdezte kórház-látogató hangon. – Jobban vagy egy kicsit?

Franny bólintott. Egy pillanatra behunyta a szemét, mert bántotta a lámpa fénye, de aztán kinyitotta újra.

– Most nyilván azt kellene kérdeznem: „Hol vagyok?” – mondta. És megkérdezte: – Hol vagyok?

Lane nevetett: – Az üzletvezető irodájában vagy. Ahányan vannak, annyifelé szaladtak, hogy szalmiákszeszt, orvost, meg mit tudom én, mit szerezzenek neked. Úgy látszik, éppen kifogyott a szalmiákszesz. Hogy érzed magad? De komolyan kérdem.

– Jól. Hülyén, de jól. Tényleg elájultam?

– De még hogy. Eldőltél, mint egy krumplis zsák – mondta Lane, és a tenyerébe fogta a lány kezét. – Mit gondolsz, mégis mi lehet veled? Amikor a múlt héten beszéltünk telefonon, akkor még egészen... Akkor egészen normális volt a hangod. Nem reggeliztél, vagy mi a fene?

Franny megrándította a vállát. Tekintete körbeszaladt a szobán. – Szégyellem magam – mondta. – Úgy kellett behozni ide?

– A mixerrel hoztunk be ketten. Jóformán úgy vonszoltunk be. Halálra rémítettél, komolyan mondom.

Franny tűnődve, mereven bámulta a mennyezetet, még csak nem is pislogott, a keze a fiúéban pihent. Aztán megfordult, és a szabad kezével olyan mozdulatot tett, mintha fel akarná tolni Lane mandzsettáját. – Hány óra? – kérdezte.

– Ne törődj vele – mondta Lane. – Ráérünk.

– Azt mondtad, szeretnél elmenni arra a koktélpartira.

– Ott egye meg a fene.

– A meccshez is későn van? – kérdezte Franny.

– Mondtam már, hogy ott egye meg a fene. Most visszamész a szobádba, és szépen pihensz egy kicsit. Ez a legfontosabb – mondta Lane. Egy kicsit közelebb ült a lányhoz, és lehajolt hozzá, hogy megcsókolja, ha csak egy pillanatra is. Hátrafordult az ajtó felé, aztán megint Frannyre fordította a tekintetét: – Ma délután csak pihenni fogsz. Nem csinálsz semmi mást. – Egy futó mozdulattal megsimogatta a karját. – Aztán, ha már pihentél egy kicsit, majd valahogy fellógok hozzád. Kell ott lenni valami hátsó lépcsőnek, vagy mifenének. Bízd rám!

Franny nem szólt. A plafont bámulta.

– Hosszú idő, mi? Mikor is volt az a péntek? Talán a múlt hónap elején, nem? – kérdezte Lane, és megrázta a fejét. – Nem jó ez így. Túl nagy a szünet két kortyintás között, hogy finoman fejezzem ki magamat. – Most még közelebbről fürkészte Frannyt. – Tényleg jobban vagy?

Franny bólintott. Fejét Lane felé fordította: – Pokolian szomjas vagyok, ez az egész. Tudnál szerezni egy kis vizet? Vagy túl nehezet kérek?

– Ugyan már! Nem baj, ha itt hagylak egy másodpercre?

Franny megrázta a fejét.

– Beküldök egy kis vizet valakivel. Aztán megkeresem a főpincért, lemondom a szalmiákszeszt, és egyúttal kifizetem a számlát. Aztán szerzek egy taxit, hogy ne kelljen az utcán vadásznunk rá. Lehet, hogy beletelik egypár percbe, mert a legtöbb taxi most a pályaudvarra vezető utakon cirkál. – Elengedte Franny kezét, és felállt. – Rendben van? – kérdezte.

– Nagyszerű.

– Rendben. Mindjárt visszajövök. Fel ne kelj. – És azzal kiment a szobából.

Franny magára maradt. Csöndben feküdt, és a plafont bámulta. Aztán hangtalan szavakra mozdult az ajka, és csak mozgott, mozgott egyre.

 

 

J. D. Salinger
ZOOEY
Fordította: Tandori Dezső

Azok a tények, amelyekről itt szó lesz, feltehetően mind önmagukért beszélnek, sőt, attól tartok, kissé nyersebben, mint ahogyan ez tények esetében lenni szokott. Ennek kiegyensúlyozásaképpen, kezdjük hát a soha el nem avuló, mindig friss izgalmat keltő, keserves szertartással: mutatkozzék be szabályszerűen a szerző. Ez a bemutatkozás pedig, melyre itt elszántam magam, nemcsak terjengősségével és komolyságával múlja felül legmerészebb álmaimat, hanem – eléggé fájdalmas módon – személyes is lesz, nagyon, de nagyon személyes. És ha van egy kis szerencsém, s a végén sikerül a dolog, leginkább valamiféle kötelező csoportos látogatáshoz hasonlít majd, a géptermen végig, méghozzá az én vezetésemmel; ott megyek szépen legelöl, és mutatom az utat ódivatú Jantzen fürdőtrikómban.

S hogy a legrosszabbján mielőbb túl legyünk, hadd közöljem mindjárt: az, amivel itt előhozakodom, aligha nevezhető elbeszélésnek, inkább afféle házi mozi lesz, csak prózában; mindazok pedig, akik tanúi voltak az első próbálkozásaimnak, óva intettek, nehogy túlságosan merész ábrándokba ringassam magam a terjesztés lehetőségeit illetően. Ellenzékemet – nemcsak jogom, eléggé elkedvtelenítő kötelességem is, hogy erről beszámoljak – maga a három szereplő alkotja: két nő és egy férfi. Nézzük először a női főszereplőt; ő, azt hiszem, annak örülne a legjobban, ha afféle ernyedten intellektuális típusként jellemeznénk, és kész. Semmi kifogása nem lenne kis produkcióm ellen, ha azt a tizenöt-húsz perces jelenetet, melynek során ő több ízben is az orrát törölgeti, valamiképpen megoldottam – értsd: kivágtam – volna. Véleménye szerint ugyanis eléggé utálatos dolog végignézni, hogy valaki örökké csak az orrát fújja. A hármas fogat másik hölgytagja, egy karcsú szubrett, tiltakozását jelentette be az ellen, hogy – úgymond – régi, kissé viseltes pongyolájában kaptam lencsevégre. Azonban: ha a két drágaság (így nevezem őket, mert tudtomra adták, hogy erre igényt tartanak) tiltakozott is, mindenesetre nem túlságosan éles hangnemben, méghozzá nagyon egyszerű oknál fogva, ami persze rám nézve korántsem hízelgő, sőt! E hölgyek tapasztalatból tudják ugyanis, hogy az első keményebb szóra, az első szemrehányásra könnyekben török ki. Nem is ők, hanem a férfi főszereplő nagyon is ékesszólóan igyekezett meggyőzni: fújjam le az egészet. Véleménye szerint ugyanis vállalkozásom sarkpontja valamiféle miszticizmus, vagy legalábbis vallási misztifikáció – mindenesetre, hangsúlyozta igen nyomatékosan, mintha túlerőltettem, túlságosan világossá tettem volna a dolog transzcendens vonalát, ez pedig, mint mondja, csak sajnálatos módon gyorsíthatja, sőt korai szomorú véggel fenyegeti pályafutásomat. Mert lám, az emberek már a fejüket csóválják a nevem hallatára, s ha az „Isten” szót a továbbiakban így, hivatásszerűen használgatom, mint eddig – kivételt képeznek természetesen mindazon esetek, amikor meghitten higiénikus, amerikai módra, jól bevált beszédfordulatként élek e kifejezéssel –, nos, ezt a legrosszabb fajta célozgatásnak veszik, sőt, nyugtázzák majd, csalhatatlan jeléül annak, hogy végképp a vesztembe rohanok, és a szemétdombig meg se állok. Efféle megállapítások és érvek, ugye, minden átlagosan ijedős embert, főként ha az illető még írogat is, visszarettentenek. Engem is, természetesen. De csak egy szünet erejéig. Mert bármilyen ékesszóló az ellenvetés, mégiscsak akkor ér valamit, ha valóban helyénvaló. Tény viszont az, hogy tizenöt éves korom óta állandóan efféléket írtam: házi mozit prózában. A nagy Gatsby-ben (tizenkét évesen ez volt az én Tom Sawyer-em) az ifjú elbeszélő megjegyzi egy helyütt, hogy mindenki meggyanúsítja magát legalább egy főerénnyel, s az ő esetében ez nem más, mint a becsületesség. A magam részéről azt hiszem, hogy az én főerényem az, hogy tudom, mi a különbség egy misztikus történet és egy szerelmi történet között. És ily módon állíthatom, hogy amivel itt előhozakodok, sem misztikus, sem vallásos értelemben misztifikáló történet nem lesz. Meggyőződésem szerint összetett és sokszálú szerelmi történetről van szó, afféle nagyon tiszta és bonyolult ügyről tehát.

S hogy végezzek is a dologgal: maga a darab egy jámbornak aligha nevezhető közös erőfeszítés eredménye. Mindazokat a tényeket, melyek követésére (lassú, szép nyugodt követésére) most mód nyílik, magától a három főszereplőtől tudtam meg, méghozzá eléggé megerőltető négyszemközti együttlétek során. Mindjárt azt is meg kell jegyeznem, hogy hármójuk közül egyik sem tett tanúságot káprázatos tehetségről a részletek elhagyását és az események sűrítését illetően. Sajnos, ezek a hiányosságok kiütköznek majd a kész, úgy is mondhatnám, lepergetés előtt á11ó matérián. Sajnos, ezen semmit jóvá nem tehetek, legfeljebb – ehhez azonban ragaszkodom – szolgálhatok némi magyarázattal. Rokonok vagyunk, egy vérből valók mind a négyen, beszédünk rostozatát meghitt, családi cinkosság teszi ezoterikussá, afféle szemantikai házigeometria jegyében állnak mindennapos megjegyzéseink és válaszaink is, amelynek axiómája, hogy két adott pont közt a legrövidebb távolság mindig csaknem a teljes kör.

És még egy utolsó megjegyzés: családi nevünk Glass. A következő pillanatokban a Glass család legifjabb férfi tagját látjuk majd, ahogy éppen egy rendkívül hosszú levelet olvas (amelyet, ünnepélyesen ígértem, teljes terjedelmében közzéadok itt); a levelet egyébként legidősebb életben levő bátyja, Buddy Glass írta. Állítólag a levél hangvétele és stílusa a felszínesnél jóval komolyabbnak minősíthető hasonlóságot mutat e történet szerzőjének stílusával vagy éppen írói modorával, s az egyszerű olvasó igen gyorsan arra a következtetésre jut majd, hogy a levél írója meg én: egy és ugyanaz a személy. Ám tegye, főként mivel – nagyon is hiszem – igaza van. Mi pedig a továbbiakban harmadik személyben szólaltatjuk meg ezt a Buddy Glasst. Hiszen – végül is – semmi okát nem látom, miért is kellene másképp tennem.

 

Hétfő délelőtt fél tizenegy, 1955 novemberében. Zooey Glass, huszonöt éves fiatalember, csordultig teli fürdőkádban ült, és egy négy évvel korábbi keltezésű levelet olvasott. A levél afféle majdnem végtelennek tetsző iromány volt, gépírással, sárga másolópapíron, és Zooeynak nem kis fáradságába került, hogy lapjait ott egyensúlyozza térdének a vízből kiálló két száraz szigetén. Jobb kéz felől, a beépített szappantartócsempe peremén, eléggé nedvesnek látszó cigaretta billegett; minden bizonnyal parázslott is még valamelyest, hiszen Zooey néha-néha érte nyúlt, és anélkül, hogy felpillantott volna a levélből, szívott rajta egyet. A hamu ilyenkor vagy egyenest, vagy a levélpapíron végigperdülve, a fürdőkádba hullt. Aki a fürdőkádban ült, úgy látszik azonban, nem vett tudomást erről az apró rendetlenségről. Arra viszont olykor-olykor felfigyelt már, hogy a fürdővíz forrósága vízelvonó hatással van testére. Így hát, ahogy ott ült mind tovább a kádban, és olvasta a levelet, egyes részeit ráadásul többször is, keze fejét egyre gyakrabban és egyre gondosabban nyomogatta homlokához és felső ajkához, hogy letörölje a gyöngyöző izzadságcseppeket.

Zooeyban, nem árt ezt még jókor megjegyezni, igen bonyolult, egymást keresztező, szinte démonikusnak mondható jellemvonásokat figyelhetünk majd meg; nem árt tehát, ha itt most egy-két dossziénak is beillő bekezdést szentelünk személyének. Kezdjük mindjárt azzal, hogy nem túlságosan magas, de rendkívül arányos felépítésű fiatalember volt. Hátulról nézve – különös tekintettel csigolyáinak vonalára – afféle szegény nagyvárosi gyereknek tarthatnánk, akit nyaranta üdülőtáborba küldenek, hogy lebarnuljon, és magára szedjen egy-két kilót. Közelről nézve, akár szemből, akár profilból, nagyon jóképű volt, sőt, igen vonzó jelenség. Legidősebb nővére (aki, szerényen, azt szeretné, ha itt gondos tuckahoe-i háziasszonyként mutatnánk be) arra kért, írjam le Zooeyt a következőképpen: „Kék szemű, zsidó-ír felderítő-mohikán, aki a Monte Carló-i rulettasztal mellett, a karjaid között hal meg”. Objektívebben és kétségtelenül kevésbé családiasan szemlélve megállapítható azonban, hogy arca – szerencsére – éppen innen volt még azon a határon, ahol a ragyogó csinos kis fiúkák kezdődnek, s ezt annak köszönhette, hogy az egyik füle egy kicsit jobban elállt. Ami engem illet, nem azonosulok egyik nézőponttal sem. Mindössze annyit állapítok meg, hogy Zooey arca majdnem tökéletesen szép arc volt, ily módon tehát, akár valahány igazi műalkotás, természetesen sebezhető; védtelen a sok felszínes, látszatra általában olyannyira helyes megítéléssel szemben. Azt hiszem, ezzel kapcsolatban már csak az a megjegyzés esedékes a részemről, hogy a jól ismert, mindennapos, véletlenszerű események bármelyike – egy autóbaleset, megfázás, hazugság üres gyomorra – egy nap vagy akár egy pillanat leforgása alatt eltorzíthatta vagy elcsúfíthatta volna szép arcát. Amit azonban soha el nem vehetett volna tőle senki, semmi, s ami (erre mellesleg már utaltam is) mindig olyan elragadóvá tette, nem egyéb, mint az egész arcáról sugárzó igazi esprit, mely különösen a szeme körül vibrált felülmúlhatatlanul, néha szinte fényűzőn, mint egy harlekin-maszk, sőt, olykor még annál is zavarbaejtőbben.

Hivatását tekintve Zooey színész volt, több mint három éve a televízió egyik vezető színésze. „Keresett színész” volt, amennyire egy fiatal tévészínész, aki nem Broadway- vagy hollywoodi sztár, tehát nem konfekcionált nemzeti híresség, egyáltalán az lehet (és a család másodkézből szerzett értesülései szerint, ehhez képest jól is fizették). Ezeknek a megállapításoknak egyike-másika azonban, hacsak közelebbről meg nem vizsgáljuk, könnyen csalóka feltételezésekhez és leegyszerűsítésekhez vezethet. A valóság az volt, hogy Zooey tulajdonképpen már hétéves korában debütált színpadi előadóként. Az eredetileg hétgyermekes Glass család * – öt fiú és két lány – második legfiatalabb sarja volt; és gyerekkorában mind a hét testvér közreműködött, aránylag elviselhető időközökben, egy rádiósorozatban: afféle kvíz játék volt ez, gyermekek részére, „Az okos gyerek” címmel. Az a csaknem tizennyolc évnyi korkülönbség, amely a legidősebb Glass testvért, Seymourt, a legkisebbtől, Frannytől, elválasztotta, éppen elég volt ahhoz, hogy a család valamiféle dinasztikus rangsort formálhasson magának „Az okos gyerek”-re; a program egyébként tizenhat évig futott – 1927-tő11943 végéig, vagyis összekötötte, mondhatni, a charleston és a B 17-esek korszakát. (Ezek az adatok, azt hiszem, bizonyos mértékig az írásmű szerves részei!) A gyerekek rádiós diadalai közötti kisebb-nagyobb, néha évekre is nyúló szünetek magyarázatául talán azt kellene megemlíteni, hogy mind a heten (igazán kevés és semmiképp nem jelentős kivétellel) ragyogóan oldották meg a feladatukat; válaszoltak az éter hullámain a hallgatók által beküldött szörnyűségesén könyvízű és szörnyűségesen nyakatekert kérdésekre, méghozzá olyan könnyedén és talpraesetten, hogy szereplésük ritkaságszámba ment a hasonló jellegű adások történetében. A közönség pedig mindannyiszor rendkívül hevesen reagált a Glass gyerekek produkcióira; annyi bizonyos, hogy langyosan soha. A hallgatóság általában két, egymásnak érdekes módon ellentmondó táborra oszlott: az egyik kibírhatatlanul „fölényes” kis szörnyetegeknek tartotta őket, mondván, ott történt a hiba, hogy mindjárt születésük után vízbe nem fojtották vagy el nem gázosították valamennyit, míg az ellenpárt hihetőnek tartotta a dolgot, azon az alapon, hogy nyilván koraérett gyerekekről van szó, akik rettentő okosak, csak nem túlságosan irigylésreméltóak ezért. Még most is, mikor ezt írom (1957), vannak, akik „Az okos gyerek” egykori hallgatói közül jól emlékeznek még a hét gyerek néhány szereplésére. Ez az egyre gyérülő csoport, mely érdekes módon mintha a szélrózsa minden irányába szétszórt asztaltársasághoz hasonlítana, egy emberként vallja, hogy a legidősebb Glass gyerek, Seymour volt a húszas években és a harmincas évek elején valamennyiök közül a „legjobb”, olyan, akit jgazán érdemes és tanulságos volt meghallgatni. Seymour után általában Zooeyt említették másodikként, a legkisebb fiút. S mivel jelenlegi munkánkban érdeklődésünk elsősorban rá összpontosul, hozzá kell tennünk mindjárt, hogy Zooey hajdani „Az okos gyerek”-beli szereplései révén összes testvérei közül (vagy éppen mindanynyiukat megelőzve) egészen rendkívüli megkülönböztetésben részesült. Rádiós szereplésük évei alatt mind a hét gyerek könnyű zsákmánya volt gyerekpszichológusoknak és nevelésügyi szakembereknek, akik mindenekelőtt koraérett gyerekek iránt érdeklődtek. Ebben a vonatkozásban, helyesebben szólva: ezt a szolgáltatást tekintve, Zooey volt az, akit fent nevezett egyének valamennyi Glass gyerek közül a legnagyobb előszeretettel dongtak körül; apróra kikérdezték, tapogatták, vizsgálták, piszkálták, turkáltak benne. Igen jellemző módon, Zooeynek elég drágán kellett megfizetnie a klinikai, szociál- és kísérleti pszichológia egymástól olyan nyilvánvalóan eltérő területein szerzett valamennyi tapasztalatát – valamennyit, legalábbis nem tudok egyetlen kivételről sem –, mivel azok a helyek, ahol a tesztvizsgálatokat végezték vele, mind hemzsegtek vagy a roppantul fertőzőveszélyes traumáktól, vagy egész egyszerűen csak a jó, régimódi, megbízható bacilusoktól. 1942-ben például (hiába próbált tiltakozni a dolog ellen két legidősebb bátyja, akik akkoriban mindketten katonai szolgálatot teljesítettek) egyetlen bostoni kutatócsoport öt különböző alkalommal csinált vele tesztet. (A legtöbb szeánsz idején tizenkét éves volt, s lehet, hogy a vonatozgatás – összesen tíz utat tett meg – legalábbis eleinte valamelyest mulatságos volt a számára.) Az öt szeánsz legfőbb célja feltételezhetően az volt, hogy ha csak egy mód van rá, izolálják Zooey koraérett értelmét és képzelőerejét, s ily módon tanulmányozhassák forrásukat. Az ötödik teszt után az áldozatot visszaküldték New Yorkba, felszerelték három vagy négy, hivatalos borítékba csomagolt aszpirintablettával nátha ellen, a nátháról azonban kiderült, hogy egészen közönséges tüdőgyulladás. Körülbelül hat héttel később interurbán jelentkezett Boston, sok aprópénz potyogott egy közönséges telefonautomatába, és egy felismerhetetlen hang, mely feltehetően minden szándékosság nélkül ugyanolyan pedáns is volt, mint vicces, közölte Mr. és Mrs. Glass-szal, miszerint Zooey fiúk angol szókincse, már amennyiben rá lehetne bírni őt, hogy használja is, Mary Baker Eddyével vetekszik.

Visszatérve oda, ahol elhagytuk: a hosszú, gépírásos, négyéves levélen, amelyet Zooey ezen a novemberi hétfő reggelen magával vitt a fürdőkádba, nagyon jól látható volt, hogy az eltelt négy év alatt jó néhányszor kivették a borítékból, kiteregették, megint összehajtogatták, úgyhogy most már nemcsak hogy gusztustalanul festett, hanem néhány helyen, különösen a hajtások mentén szét is foszlott. Amiként azt fentebb már közöltük, a levelet Zooey legidősebb életben levő bátyja, Buddy írta. Maga a levél végtelenül hosszú volt, stílusát túltengő szenvedély jellemezte, tartalmát azonban – tele ismétlésekkel – nyilvánvalóan tanulságosnak szánták, rendíthetetlen vélemények és ezeken alapuló kifogások következtek benne sorra-rendre, leereszkedő, eléggé kínosan ható iromány volt tehát a levél –, s közben csak úgy áradt belőle a túlságba vitt jó szándék meg a sok-sok szeretet. Röviden szólva, afféle levél volt ez, amelyet a címzett, ha akarja, ha nem, magával cipel egy ideig a kabátja belső zsebében, s aminőt bizonyos hivatásos írók szívesen idéznek szó szerint. Lássuk hát:

 

1951. 3. 18.

Kedves Zooey!

 

Éppen most jutottam a végére Anya levelének, ma jött, nem volt éppen egyszerű megfejteni; rólad írt meg Eisenhower tábornok mosolyáról meg valami kisfiúról, aki a liftaknába zuhant, benne volt a Daily News-ban, és arról, hogy mikor mondom le már végre a New York-i telefonomat, és mikor igénylek már magamnak itt egyet, vidéken, ahol csakugyan szükségem lehetne rá. Egészen biztos, hogy Anya az egyetlen nő a világon, aki képes láthatatlan dőlt betűkkel írni. Drága jó Bessie. Háromhavonként mindig pontosan ötszáz szó jön tőle szegény jó magántelefonomról, hogy mégiscsak buta dolog fizetni azt a drága pénzt minden hónapban olyasvalamiért, amit senki, de senki nem használ többé. Ez egyébként kiadós hazugság. Ugyanis ha a városban vagyok, minden egyes alkalommal könyörtelenül letelepszem a készülékem mellé, és beszélgetést folytatok régi barátommal, Jamával, a halál istenével, és kisded csevegéseink lebonyolítására igazán egy magántelefon a legkevesebb, ami kell. Kérlek, mondd meg hát Bessie-nek, hogy nem engedek semmiképpen. Szenvedéllyel csüngök ezen a készüléken. Ez volt az egyetlen magántulajdonszerű valami, amivel Bessie egész kibucában Seymour meg én valaha is rendelkeztünk. Valamint hogy az is hozzátartozik lelkem harmóniájához, hogy valahányszor ez az ostoba telefonkönyv új kiadásban jelenik meg, fellapozzam Seymour nevénél. Olyan meghitten kérődzöm végig az egész G betűt. Légy hát jó gyerek, és add át az üzenetemet. Persze nem így, szó szerint, hanem egy kicsit kedvesebben. Zooey, ha tudsz, légy kedvesebb Bessie-hez! Azt hiszem, nem azért kérlek erre, mert az anyánk, hanem mert annyira fáradt lehet már. Ha majd elmúltál harminc, amikor mindenki lassít egy kicsit az iramon (talán még Te is, ki tudja), amúgy is az leszel – de próbáld meg talán már most is, hátha menni fog. Nem elég, ha afféle túláradó brutalitással kezeled, ahogyan egy apacstáncos a partnernőjét – amit egyébként Bessie, akár hiszed, akár nem, megért, nagyon is jól megért. Elfelejted, hogy tulajdonképpen az érzelmek éltetik, majdnem ugyanúgy, mint Lest.

Eltekintve a telefonügytől, Bessie utolsó levele igazi Zooey-levél volt. Hogy írjak neked, és magyarázzam meg, hogy még előtted az egész élet, és bűn, ha nem teszed le a doktorátust, mielőtt teljes egészében a színészetre adnád a fejed. Nem írja meg, mit szeretne legjobban, miféle doktorátust, de azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, matematikából jobban örülne neki, mint például görögből, te piszok kis könyvkukac. Akárhogy is, azt hiszem, szeretné, ha lenne a kezedben valami, amire támaszkodhatsz, ha netalán a színészi karriered félresikerülne. És ez nemcsak talán, hanem egészen biztosan okos elgondolás, legfeljebb én nem vagyok most éppen olyan hangulatban, hogy pontosabban meg tudnám magyarázni, miért. Ma megint olyan napom van, hogy családunk valamennyi tagját, engem magamat sem kivéve, mintha fordítva tartott távcsövön át szemlélném. Reggel, amikor kinyitottam a levélszekrényt, és megláttam a borítékon a feladó nevét, Bessie-ét, egy pillanatra csakugyan nem emlékeztem rá, ki is ez. Persze minden okom megvan rá, hogy így legyen: a 24/A osztály, ahol Írásművészetet tanítok Haladóknak, harmincnyolc novellával látott el, melyeket könnyek között cipeltem haza a barlangomba, hogy felettük kuksoljak egész hétvégén. Harminchét elbeszélés szól egy szerény, félénk, visszavonultan élő pennsylvaniai-holland leszbikusról, aki annyira szeretne írni; elbeszélve mindez egyes szám első személyben, valami gennyes narrátor által. Ráadásul dialektusban.

Feltételezem, tudod, hogy mialatt lányiskoláról lányiskolára vándoroltam kis irodalmi kuplerájommal, az évek során még csak ahhoz sem jutottam hozzá, hogy a doktorit megcsináljam. Most már úgy érzem, mintha egy évszázad választana el a dologtól, amikor még egyáltalán szóba jöhetett, azt hiszem azonban, végeredményben két oka volt, miért nem vizsgáztam le annak idején. (Kérlek, maradj csak nyugodtan ülve – évek óta ez az első levél, amit kapsz tőlem, hát bírd ki szépen.) Először is főiskolai éveimben sznob voltam, amilyen csak egy hajdani „Okos gyerek” lehet, méghozzá aki a későbbiekben egész élete során angolt fog tanítani, főtantárgyként, és nem akartam semmiféle tudományos fokozatot, ha a sok félművelt irodalmár, rádiós meg nevelésügyi tökfej közül majdnem minden másodiknak van. Másodszor pedig Seymour olyan idős korában lett doktor, amikor a legtöbb amerikai fiú és lány éppen hogy végez a középiskolával; s mert túl késő lett volna már, hogy utánacsináljam, hát nem is csináltam semmit. Persze, amikor annyi idős voltam, mint te, én is ugyanúgy meg voltam győződve róla, hogy soha nem kényszerülök majd tanársorba, hanem ha múzsáim nem lennének képesek létfenntartásomról gondoskodni, elmegyek majd szépen Booker T. Washington példájára lencséket csiszolni. Ennek ellenére: azt hiszem, nem él bennem a legkisebb megbánás sem a tudományos pályával kapcsolatosan. Különösen rossz napjaimon bebeszélem magamnak, hogy ha annak idején, amikor még lett volna módom rá, teleaggatom magam mindenféle fokozatokkal, most nem lennék kénytelen afféle teljességgel akadémikus és reménytelen dologgal foglalkozni, mint az Írásművészet Haladóknak a 24/A osztályban. Ez azonban bizonyára butaság. A kártyák ki vannak osztva, és (azt hiszem, tisztességesen) a hivatásos esztéták bizonyos vesztésre állnak; és csakugyan, semmi kétség, mindannyian megérdemeljük szép sivár, bőbeszédű akadémikus halálunkat, akármikor jöjjön is el az óra.

A te eseted, legalábbis ahogy én látom, nagyon kevéssé hasonlít az enyémhez. Persze, azt hiszem, mégsem vagyok veled kapcsolatban Bessie-vel egy véleményen. Ha biztonságot keresel, vagy ha Bessie biztonságban szeretne látni – a végzettséged arra mindenképpen jó lesz, hogy valamiféle unalmas középiskolában vagy isten háta mögötti főiskolán a logaritmust magyarázhasd. Csodálatos görög tudásod azonban egyetlen jobb hírű egyetemen se ér majd semmit, ha le nem doktorálsz, hiszen tudnod kell, fényesre lakkozott tábornoki sapkák és hasonlóképpen tündöklő doktori kalapok világában élünk. (Persze, egyet még mindig tehetsz: elmehetsz Athénba. Drága, napfényes, jó öreg Athén.) De minél többet töprengek a dolgon, annál biztosabban állíthatom: köpj a vizsgákra. Ha tudni akarod: azt hiszem, színészként sokkal könnyebben zöld ágra vergődhetnél, ha Seymour meg én nem tömjük tele a fejed annak idején olyasféle kötelező olvasmányokkal, mint az Upanisádok, a Gyémánt Szutra, Eckhart mester, meg szívünk sok-sok más kedvence. Uramisten, egy színésznek végül is sokkal, de sokkal könnyebb csomaggal kellene utaznia. Még gyerekkorunkban történt egyszer, hogy S. meg én együtt ebédeltünk John Barrymore-ral. Rettentő okos volt, talpraesett, mindenben rögtön otthonos, csak éppen nem volt megrakva a formális műveltség mindenféle cókmókjaival, ami valóban csak a terhére lehetett volna. Azért mondom el mindezt, mert a hét végén beszélgettem egy eléggé kényes és hiú orientalistával, s társalgásunk egyik teljes metafizikai szélcsendjében elmeséltem neki, hogy van egy öcsém, aki úgy segített egyszer szerelmi bánatán, hogy megpróbálta a Mundaka Upanisádot lefordítani klasszikus görögre (az orientalista harsogva felnevetett – ismered őket, tudod, hogyan szoktak nevetni ezek az orientalisták).

Isten adná, hogy legalább valami halvány elképzelésem lenne róla, mi lesz veled a színészi pályán. Született színész vagy, annyi bizonyos. És ezt Bessiekénk is tudja jól. Meg aztán az is igaz, hogy te meg Franny, egyedül ti vagytok szépek az egész családban. De hol játszol majd? Gondoltál-e már erre? Filmen? Ha igen, már csak az elképzeléstől is borsódzik a hátam, hogy ha megerősödsz egy kicsit, téged is beskatulyázhatnak majd, mint minden utcáról szalasztott kis színészecskét, valamelyik jól ismert hollywoodi típusfigurába: profibokszoló vagy misztikus lehet belőled, revolverhős vagy küzdelmes sorsú ifjú cowboy, vagy az eleven emberi lelkiismeret és így tovább. S vajon jól érzed-e majd magad efféle konfekciószabásban? Vagy arról ábrándozol inkább, hogy kozmikusan nagy szerepeket játszhass – mint például Pierre-t vagy Andrejt a Háború és béke valamelyik Technicolor-feldolgozásában, csupa lenyűgöző csatajelenet, ahol azonban árnyalatokról, jellemrajzokról egyáltalán még csak szó se lehet (hogy is lehetne: hiszen az olyan regénybe való dolog mind, nem fényképezhető) – ahol Anna Magnani büszke Natasát alakít (hogy a produkció klasszikus maradjon, s egyszersmind őszintének is hasson), az egészet leöntenék Dimitrij Popkin kísérőzenéjével, a férfiszereplők megfeszülő arcizmai felváltva rángatóznának, hogy a néző lássa: milyen rendkívüli érzelmek súlya nehezedik rájuk, aztán jönne a nagy világméretű ősbemutató a Winter Gardenben, reflektorfényben, és Molotov meg Milton Berle meg Dewey kormányzó vezetné be a hírességeket érkezésük sorrendjében. (Hírességeken természetesen olyan régesrégi Tolsztoj-rajongókat értek itt, mint például Dirksen szenátor, Zsa Zsa Gábor, Gayelord Hauser, Georgie Jessel és Charles of the Ritz.) Nos, hogy tetszik ez az elképzelés? Jól hangzik, nem? És ha történetesen a színházat választod, ott van még valami illúziód? Láttál-e valaha is például egy igazán szép Cseresznyéskert-előadás? Nehogy azt mondd, hogy láttál. Mert ilyet még senki se látott. „Ihletett" előadást vagy akár, „hiteles atmoszférájú előadást, azt még igen: de igazán szépet, ahol Csehov művészetének minden egyes árnyalata, minden egyes idioszinkráziája valamennyi szereplőben érvényesült volna, soha. Csakugyan rettentően aggódom érted, Zooey. Bocsáss meg, hogy ilyen pesszimista vagyok, ráadásul még fellengzős is. Csakhogy én tudom., mi mindent vársz te a színháztól, te csibész. Volt részem abban a pokolinak mondható élményben, hogy melletted ülve nézhettem végig egy színielőadást. Nagyon is jól tudom, mit vársz te az ábrázoló művészettől: olyasmit vársz, amit soha, de soha nem lesz képes megadni neked, egész egyszerűen nem lehet képes – hát úgy vigyázz, az isten szerelmére.

Most már látom, ma teljesen őrült vagyok. Mint a neurotikusoknak általában, kitűnő az emlékezőtehetségem, és ma három éve éppen, hogy Seymour öngyilkos lett. Meséltem már neked, hogy volt, mikor Floridába repültem a holttestéért? A repülőgépen öt teljes óra hosszat sírtam, mint egy hülye. Időnként óvatosan eligazgattam a függönyt az ülésem mellett, hogy a folyosóról senki ne lásson be hozzám – hála istennek, senki sem ült mellettem. Körülbelül öt perccel leszállás előtt felfigyeltem a mögöttem ülők beszélgetésére. Egy nő, afféle „Ott Fenn Nálunk Bostonban” meg olyan nagyon Harvard Square-hanghordozással azt mondta éppen: „És képzelje el, másnap reggel négy liter gennyet csapoltak le abból az édes, fiatal kis testből.” Nem emlékszem, hogy ezenkívül akár egy szót is hallottam volna még, ahogy azonban öt perccel később kiszálltam a repülőgépből és megpillantottam a Gyászoló Özvegyet, talpig feketében és talpig a Bergdorf-Goodman szalonból kilépve, nohát az arcomra nem az Illő Kifejezés ült ki. Egész egyszerűen vigyorra szaladt a képem, és ma is ugyanúgy vagyok ezzel, anélkül, hogy különösebb okom lenne rá, legjobb meggyőződésem ellenére biztos vagyok benne, hogy a közvetlen közelben – talán a szomszéd házban -– egy nagy költő haldoklik, de közben – ugyancsak egészen a közelben – négy liter gennyet csapolnak éppen egy édes, fiatal testből, és arra azért mégsem vagyok képes, hogy hol a gyönyörűség, hol a jeges iszony szaladgáljon a gerincemen.

A múlt hónapban felkeresett Sheeter dékán (azt hiszem, elég, ha csak a nevét megemlítem, és Franny már teljesen kiborul), azzal a szeretetre méltó mosolyával és ökörhajcsárhoz illő botjával, és azóta tanártársaimnak, a tanárfeleségeknek meg néhány rettentő lelkes hallgatónak előadásokat tarthatok péntekenként a zen-ről meg a mahajana buddhizmusról. Olyan bűvészmutatvány ez, ami, ha nem tévedek, egyszer még bizonyára megszerzi nekem a Keleti Filozófiák professzori székét a pokolban. A dolog közvetlenebb következménye pedig az, hogy így most már nemcsak heti négy, hanem öt napot kell az egyetemen töltenem – s ehhez jön még a magam munkája, de arra már csak az éjszaka jut meg a hétvége. Alig van egyetlen szabad pillanatom, hogy valóban gondolkodhassam. Amivel azt szeretném – eléggé nyomorúságos módon – kifejezni, hogy jócskán aggódom miattad meg Franny miatt, csak éppen korántsem tehetem ezt annyiszor, ahányszor szeretném. Szeretném viszont, ha itt most tényleg megértenéd, hogy nem Bessie levele indított arra, hogy leüljek, és tenger hamutartóval körülvéve végehossza-nincs levelet írjak neked. Mert Bessie hétről hétre közli velem a téged meg Frannyt illető hihetetlen újságokat, ezt már megszokhattam hát. És nem is erről van szó. Ha mégis leültem, hogy írjak neked, másvalami van emögött, méghozzá az a valami, ami ma a nagyáruházban történt velem (itt most megkíméllek az új bekezdéstől, holott alkalmasint szükséges lenne). Ott álltam tehát a húsospultnál, és vártam, hogy levágják nekem a kiválasztott bárány elejét; mellettem egy fiatalasszony a kislányával. A kislány úgy négyéves lehetett, s hogy elüsse valamivel az időt, háttal a kirakatüvegnek támaszkodott, és borotválatlan arcomat bámulta. Azt mondtam neki, véleményem szerint majdnem ő a legcsinosabb kislány, akit ma láttam. Ezt értette, nyugtázta is; bólintott. Mire azt mondtam, fogadnék, hogy egy egész csomó fiúpajtása van, és a kislány megint csak bólintott. Megkérdeztem, hány fiúpajtása van tehát. Felemelte két ujját. „Kettő! – mondtam erre. – De hát az sok, az nagyon sok. És hogy hívják őket, picikém?” Mire ő, harsányan: Bobby és Dorothy. Fogtam gyorsan a bárányhúst, hónom alá csaptam, és eliszkoltam onnan. De éppen ez volt az, ami rávett végül is, hogy írjak neked, igen, ez, nem pedig Bessie, aki egyre rágja a fülem, hogy beszéljek már a fejeddel a doktorálásról meg a színészetről ésatöbbi. Ez az élmény, no meg egy vers haiku stílusban, amelyet Seymour szállodai szobájában találtam, ahol főbe lőtte magát. Ceruzával írt vers volt a szállodai szoba íróasztalának itatósán: „A kislány a repülőgépen / Úgy fordította babája fejét, / Hogy lásson engem.” Ez a két dolog járt a fejemben, ahogy hazatértem a nagyáruházból, és eszembe jutott, írhatnék végre neked, és megmagyarázhatnám, miért is vettük kézbe S.-sel oly korán és olyan határozottan a neveléseteket – mármint Frannyét meg a tiédet. Soha nem beszéltünk nektek erről, de azt hiszem, éppen ideje, hogy legalább egyikünk megtegye. Most azonban már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy én vagyok-e a legalkalmasabb erre. Az a kislány onnan a húsospult mellől már nincs itt mellettem, a repülőgépen utazó játékbaba udvarias arcát pedig nem látom egészen jól. S az a régi jó öreg rémület, hogy az ember tudja magáról, hogy író, meg az összes, vele járó szóbűz, mind arra kényszerítene már-már, hogy erőnek erejével felugorjak innen a székről, és hagyjam a fenébe az egészet. Mégis, rettentő fontosnak érzem, hogy valahogy azért megpróbáljam.

A családunkon belüli nagy korkülönbségek mindig szükségtelenül és természetellenesen kiélezték valamennyi problémánkat. Tulajdonképpen nem is úgy értem, hogy S. meg az ikrek között, vagy éppen Boo Boo közt meg köztem, hanem a ti, Frannyvel való kettős fogatotok meg a másik kettős, azaz velem és S.-sel; Seymour meg én felnőttek voltunk már, ő ráadásul réges-rég túl az iskoláin, amikor ti, Frannyvel, éppen hogy olvasni kezdtetek. Ebben a korban nem éreztünk már olyan ellenállhatatlan kényszert, hogy rátok erőltessük legkedvesebb klasszikusainkat – leglábbis nem éreztük annyira, mint még az ikrek vagy Boo Boo esetében is. Tudtuk, hogy nincs lehetőség arra, hogy bárkit is, aki tanulásra született, tudatlanságban lehessen tartani, és a szívünk mélyén, azt hiszem, nem is akartunk soha ilyesmit, de a statisztikák, igen, a sok-sok pedáns kisgyerekről, az agyonművelt kisokosokról szóló statisztikák (később katedra-filozófus lett belőlük) eléggé megrémítettek bennünket. Sokkal, de sokkal fontosabb volt azonban mégis az, hogy Seymour közben már arra a meggyőződésre jutott (én pedig, már amennyire képes voltam áttekinteni a dolgot, osztottam véleményét), miszerint bármiféle műveltség akkor lehet csak igazán édes öröm, ha nem a tudás keresésével kezdődik, hanem ahogy a zen mondja, a nemtudás keresésével. Dr. Szuzuki írja egy helyütt, hogy csak aki a tiszta tudat – a szatori – állapotában van, az lehet Istennél, mielőtt Isten kimondta volna a szót: „Legyen világosság.” Seymourral azt hittük, jó lenne ezt a fényt tőled meg Frannytől távol tartani (legalábbis amíg csak lehet, amíg csak képesek lehetünk rá), s ezzel együtt mindazokat az alacsonyabb rendű, inkább csak divatosnak mondható megvilágításokat is, mint a művészet, a természettudomány, a klasszikusok, a nyelvek, míg el nem értek legalábbis a létnek egy olyan fokára, amelyben szellemetek felismeri minden fény forrását. Azt hittük, segít majd nektek, ha legalább (már amennyire saját „korlátozottságunk" ezt egyáltalán megengedi) mesélünk nektek olyan emberekről – szentekről, arhatokról, boddhiszatvákról, dzsivanmuktákról –, akik tudtak valamit, sőt, esetleg mindent tudtak a létnek erről a szintjéről. Vagyis azt akartuk, hogy tudjátok, ki és mi volt Jézus és Gautama, Lao Ce és Sankaracsaria, Hui Neng és Sri Ramakrisna stb., mielőtt oda jutnátok, hogy túlságosan sokat tudtok már Homéroszról és Shakespeare-ről, vagy éppen Blake-ről és Whitmanról, hogy George Washingtonról és cseresznyefájáról ne is beszéljek, vagy arról, mi is határoz meg egy félszigetet, és hogyan kell mondatot elemezni. Ez volt legalábbis a szándékunk, és ez nemesnek mondható szándék. Mindezzel persze valószínűleg azt is ki szeretném fejezni valamiképpen, hogy tudom, miképp vélekedsz azokról az évekről, milyen keserűen gondolsz vissza rájuk, amikor Seymourral odahaza rendszeresen szemináriumokat tartottunk nektek, gondolok itt különösen a metafizikai jellegű szeánszokra. Remélem, eljön az ideje, mikor – legjobb lenne, ha mindketten tökrészegen – beszélhetünk is a dologról. (Addig is hadd mondjam meg neked, hogy akkoriban még sem Seymour, sem én nem sejtettük egyetlen pillanatig sem, hogy egyszer színész lesz belőled. Persze hogy sejtenünk kellett volna, de hát nem sejtettük. Mert ha sejtjük, Seymour egészen biztosan tett volna valamit ezzel kapcsolatban, vagyis hogy ebben segítsen. Bizonyára létezik valahol a világon egy külön tanfolyam, ahol színészeket készítenek elő a nirvánára vagy a kelet felé fordulásra, s azt hiszem, Seymour meg is találta volna.) Itt most megint véget kellene hogy érjen egy bekezdés, de egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni ezt az egyfolytában-magamban-mormolást. Attól, ami most jön, talán feszengeni fogsz, tiltakozol majd ellene, de jöjjön, aminek jönnie kell. Bizonyára tudod, hogy Seymour halála után az volt a feltett szándékom, hogy gyakrabban járok majd haza, mert látni akartam, hogyan boldogultok, Franny meg te. Akkor tizennyolc éves voltál, s talán ezért nem is törődtem aztán veled különösképpen. Hallottam az egyik osztályomban egy fecsegő taknyostól, amit a hálóteremtársaid beszéltek rólad, hogy néha fogod magad, egyszerűen kikapcsolsz, és akár tíz óra hosszat is meditálsz, és ez elgondolkoztatott egy kicsit. Franny azonban tizenhárom éves volt akkor. És valahogy mégse tudtam elmozdulni egy helyből. Féltem hazamenni, féltem; persze nem attól, hogy ti ketten majd, könnyek között, a szoba egyik sarkából szép sorjában egymás után a fejemhez vagdossátok Max Müller Összegyűjtött Műveit a Kelet Szent Könyvei-ről (ami valószínűleg mazochista kielégülést okozott volna nekem). Hanem a kérdésektől féltem (sokkal inkább méghozzá, mint a vádaktól, amelyekkel illethettek). Jö1 emlékszem még rá, hogy a temetés után egy évig vártam, amíg egyáltalán elmentem New Yorkba. Azután persze már nem volt annyira nehéz születésnapok vagy ünnepnapok alkalmából átruccanni egy kicsit, s majdnem biztos lehettem benne, hogy a hozzám intézendő kérdések semmi másról nem szólhatnak majd, mint hogy mikor jelenik meg a legközelebbi könyvem, voltam-e az utóbbi időben síelni stb. Ti is otthon voltatok az elmúlt években egy-egy ilyen hétvégén, s bár végehossza-nincs beszélgetéseket folytattunk, abban mintha hallgatólagosan megegyeztünk volna, hogy semmit sem mondunk. Minél előbbre haladok ezzel a levéllel, annál inkább elfogy a bátorságom. De esküszöm neked, hogy minden ízében közölhető vízióm volt a valóságról (annak bárányhús-részlegéről) ma délután abban a pillanatban, amikor az a kisgyerek megmondta, hogy két fiúpajtását Bobbynak és Dorothynak hívják. Seymour említette nekem egyszer – méghozzá éppen az autóbuszon, a városban –, hogy a vallás minden igazi tanulmányozásának oda kellene vezetnie, hogy a különbségeket, a fiúk és lányok, állatok és kövek, napok és éjszakák, hideg és meleg közötti fiktív különbségeket végre elfeledjük. Erre a felismerésre döbbentem rá én is ott a húsospultnál várakozva, és élet-halál kérdése lett a számomra, hogy hetven mérföldes sebességgel rohanjak haza, és megírjam neked ezt a levelet. Ó, istenem, bárcsak ott rögtön a csarnokban ceruzát ragadtam volna, bár csak ne mentem volna közben haza. De talán így sincs még baj, talán még így is menni fog. Vannak pillanatok, gondolom, amikor sokkal, de sokkal inkább meg tudsz bocsátani Seymournak, mint bármelyikünk. Waker egy ízben mondott nekem erről valami nagyon érdekeset-éppen csak elismétlem itt, hogy mit: te vagy az egyetlen, aki Seymour halálát keserűséggel fogadtad, és te vagy az egyetlen, aki valóban meg is tudsz neki bocsátani. Azt mondta még, bennünk, a többiekben, látszólag nincs keserűség, de legbelül igazán megbocsátani sem tudunk. És ez talán az igaznál is igazabb. Honnan tudhatnám, mondom mégis? Amit azonban biztosan tudok: valami szép és igaz dolgot kellett volna közölnöm veled, olyasvalamit, ami – kétszer ekkora sortávolsággal írva – elfért volna ennek a papírnak az egyik oldalán is, és közben tudtam, hogy míg hazaérek, a java, ha nem minden, odalesz már, nekem pedig nem marad más hátra, mint hogy önmagamat ismételjem megint. Magyarázzak neked a doktorátusról meg a színészetről? Milyen zavaros ügy, milyen nevetséges tulajdonképpen, és hogy nevetne rajta még maga Seymour is; bizonyára azt tanácsolná mindnyájunknak, hogy ne sokat töprengjünk az egészen, hagyjuk úgy, ahogy van.

Most már elég. Játssz tehát, Zachary Martin Glass, ahol és amikor csak kedved tartja, ha már egyszer úgy érzed, hogy játszanod kell. De akkor: csináld teljes erődből. És ha sikerül csakugyan valami szépet csinálnod a színpadon, olyasmit, ami megnevezhetetlen és örömöt okoz, valamit, ami több, mint a puszta színházi intelligencia, nos hát, akkor Seymourral együtt szmokingot bérelünk a kölcsönzőből, és fényes cilinderben, oroszlánszáj-csokrocskával a hajtókánkban, megvárunk majd a színészbejárónál. De akárhogy is lesz, kérlek, számíts mindenképpen a szeretetemre, bízz a támogatásom erejében, bármily keveset érjen, bármily messziről jöjjön is mindez.

Buddy

 

Próbálkozásaim, hogy a mindentudáshoz közelebb jussak, mint mindig, most is képtelennek bizonyultak, de kérlek, légy valamennyi embertársam közül legalább te egyedül megértő és kedves ahhoz az énemhez, amelyik csak a valamit-épp-tudásból él. Évekkel ezelőtt, írói próbálkozásaim első, ma már oly messze a múltba veszett korszakában, felolvastam S.-nek és Boo Boo-nak egy novellámat. Amikor befejeztem az olvasást, Boo Boo nagyon tárgyilagosan megjegyezte (persze közben Seymourra pillantva), hogy a történet „túlságosan leleményes”. S. csak megrázta a fejét, sugárzó arccal nézett rám, és azt mondta: a leleményesség az én életfogytiglani keresztem, a falábam, ha úgy tetszik, és rendkívül tapintatlan dolog mások figyelmét is felhívni az ezzel járó szenvedéseimre. Így hát, Zooey öregem, legyünk mi is udvariasak és kedvesek egymással, mint két sánta, ha találkozik.

Ölel
B.

 

A négyéves levél legalsó, legutolsó lapja már két helyen is elszakadt a sok összehajtogatástól, színe pedig – a piszoktól – majdnem olyan volt, mint a cserzett bőré. Zooey befejezte olvasását, azután óvatosan újra összerakta a lapokat, vigyázva helyes sorrendjükre. Száraz térdein kisimogatta-egyengette őket. Homlokát ráncolta. Azután, mintha Isten látja a lelkét, most olvasta volna legeslegutoljára és azután soha többé, derűsen és szinte megkönnyebbülten csúsztatta vissza a levelet a borítékba. Majd a fürdőkád szélére helyezte a duzzadó borítékot, és játszani kezdett vele. Egy ujjal tologatni kezdte a kád peremén ide-oda, szemmel láthatóan azzal a szándékkal, hogy kipróbálja: képes-e mozgásban tartani a paksamétát, anélkül, hogy az a vízbe pottyanna. Miután vagy öt percig foglalatoskodott vele így, egy ügyetlen mozdulata során el kellett kapnia, nehogy mégis beleveszekedjen a vízbe. Ezzel a játék véget is ért. Kezében a megmentett borítékkal, Zooey mélyebben merült a kádba, térdét is ellepte a víz. Egy-két percig szórakozottan meredt a fal csempéire a kád végében, aztán a szappantartóba helyezett cigarettára pillantott, kézbe vette, próbált egyet-kettőt szívni belőle, de a cigaretta már kialudt. Akkor hirtelen újra felült, meglehetős vízcsobogást idézve elő, és száraz bal kezével kinyúlt a kádból, le a földre. A fürdőszoba szőnyegén címével felfelé fordított gépelt kézirat feküdt. Felemelte, mondhatni, a fedélzetre. Pár pillanatig nézte, aztán a négyéves levelet berakta a kézirat lapjai közé, középre, ahol a legszorosabban állnak össze az oldalak. Majd már vizes térdeire támasztotta a kéziratot, két vagy három centiméterrel a víz felszíne felett, és lapozgatni kezdett. A kilencedik oldalra érve kihajtotta, mint valami újságot, és olvasni vagy inkább tanulmányozni kezdte a szöveget.

„Rick” szerepe puha ceruzával nagyon vastagon alá volt húzva.

TINA (komoran): Ó, drágám, drágám, drágám. Nem vagyok hozzád való.

RICK: Ne mondj ilyet. Ilyet soha nem szabad mondanod, érted?

TINA: De mégis igaz. Vészmadár vagyok, semmi mis. Szörnyűséges vészmadár. Ha én nem vagyok, Scott Kincaid már évekkel ezelőtt kiküldött volna Buenos Airesba. Én, én rontok el mindent az életedben. (Az ablakhoz megy) Afféle kis rókaszuka vagyok, akinek minden szőlőfürt túl magas. Úgy érzem magam, mintha valami intellektuális színdarab egy figurája volnék. Csak az a mulatságos az egészben, hogy közben egyáltalán nem is vagyok intellektuális. Egyáltalán: nem vagyok semmi, de semmi. Éppen csak én vagyok én, és kész. (Megfordul) Ó, Rick, Rick, úgy félek. Mi történik velünk, mondd, mi történik? Úgy érzem, nem találom többé önmagunkat. Kinyújtom a kezem, és tapogatózom magam körül, de egyszerűen nem vagyunk itt. Félek. Rémült, megriadt gyerek vagyok. (Kinéz az ablakon) Gyűlölöm ezt az esőt. Néha látom magam, ahogy holtan fekszem az esőben.

RICK (nyugodtan): Mondd, drágám, ez nem a Búcsú a fegyverektől egyik sora?

TINA (őrjöngő dühvel fordul meg újra): Takarodj innen. Érted? Takarodj! Pusztulj innen, vagy kiugrom az ablakon. Hallottad, mit mondtam?

RICK (megragadja): Na, most aztán ide figyelj. Ide figyelj, te gyönyörű kis hülye. Te imádni való, gyerekes, cirkuszoló kis...

 

Zooeyt ebben a pillanatban egy hang zavarta meg olvasmányaiban: anyja hangja volt, nem a legjobbkor éppen, bizonyos szempontból azonban mégis épp a legjobbkor. Odakintről hallatszott be a hang, közvetlenül a fürdőszoba ajtajából: – Zooey. Még mindig a kádban ülsz?

Igen, még mindig a kádban ülök. Miért?

– Szeretnék bemenni, csak egy icipici másodpercre. Hoztam neked valamit.

– Az isten szerelmére, anya, itt ülök a kádban.

– Csak egy másodpercre megyek be. Istenem, húzd be a függönyt a zuhany előtt, és kész.

Zooey még egy utolsó pillantást vetett arra a lapra, amelyet éppen olvasott, aztán összehajtotta a kéziratot, és visszaejtette a fürdőkád mellé. – Szent egek – mondta -, néha látom magam, ahogy holtan fekszem az esőben. – A fürdőkád fölött lábtól krómozott rúdra erősített behúzható nylonfüggöny lógott, mint egy összetekert piros – kanárisárga szünetjelekkel és kottafejekkel díszített-zászló. Zooey előrehajolt, kinyújtotta a kezét, elérte és aztán körbehúzta a függönyt a fürdőkád körül, s ily módon láthatatlanná vált a külvilág számára. – Nohát – mondta. – Az ég szerelmére. Ha már annyira be akarsz jönni, tessék. – Hanghordozásában nem volt semmi színészes, csak a hangja vibrált túlzottan, egyébként így volt ez mindig, berezgett, valahányszor nem ügyelt rá külön. Már évekkel ezelőtt is, amikor még „Az okos gyerek”-ben szerepelt, mindig figyelmeztetni kellett, tartsa távolabb a mikrofont.

Az ajtó kinyílt, és Mrs. Glass, már nem éppen nádszálkarcsú hölgy, hajhálóval, oldalazva belépett a fürdőszobába. Életkorát mindenféleképpen nehéz lett volna pontosan meghatározni, de ha hajháló volt a fején, a dolog teljességgel lehetetlenné vált. Valahányszor belépett egy helyiségbe, megérkezése szóbelileg és fizikailag egyszerre nyilvánult meg. – Nem értem, hogy bírod ki olyan sokáig a kádban – mondta. Mindjárt behúzta maga mögött az ajtót, olyan hirtelen mozdulattal, mint aki hosszú éveken át tartó háborút viselt a fürdés utáni huzat ellen. – Nem is egészséges dolog – mondta. – Tudod egyébként, mióta ülsz már a kádban? Megmondom. Pontosan negyvenöt...

– Ne mondd meg! Nagyon kérlek, Bessie, ne mondd meg.

– Hogy érted azt, hogy ne mondjam meg?

– Úgy, ahogy mondom. Hagyd meg legalább, az isten szerelmére, azt az illúziómat, hogy nem álltál ott egész idő alatt az ajtó előtt, nem számoltad a perceket, amíg én...

– Senki sem számolt itt semmiféle perceket, fiatalember – felelte Mrs. Glass. Közben már valami mással volt elfoglalva. Kis, hosszúkás csomagot hozott magával a fürdőszobába, fehér papírban, aranyzsinórral átkötve. A csomag kívülről úgy festett, mintha nagyjából akkora tárgy rejtőzne benne, mint a Hope-gyémántok vagy egy beöntő. Mrs. Glass szemmagasságba emelte a kis csomagot, és bogozgatni kezdte a zsinórt. Mikor látta, hogy nem megy, fogai közé vette a csomót. Szokásos házi viseletében volt, amit Buddy fia (aki író volt, s ennek következtében, ahogyan azt nem kisebb személy, mint maga Kafka állítja, semmiképpen nem kedves modorú ember) halált-előjelző-egyenruhának hívott. Az öltözék mindenekelőtt egy kifakult, éjkék japán kimonóból állt, melyet Mrs. Glass csaknem mindennap ugyanazzal a kérlelhetetlenséggel felöltött, és abban sétált a lakásban. Sok rejtelmes ránca igen jó szolgálatot tett olyasvalakinek, aki erős dohányos és amellett amatőr barkácsolómester: volt hol tartani a sok apró limlomot; a kimonó két oldalán, csípőmagasságban, két hatalmas rátűzött zseb volt, bennük mindig legalább három-négy csomag cigaretta és több doboz gyufa, aztán csavarhúzó, szöghúzós kalapács, cserkészkés (egyik fiáé volt valamikor), egy vagy két zománcos vízcsap, meg mindenféle nagyságú csavarok és szögek, ajtósarokvasak, golyóscsapágy-alkatrészek – s ez az egész mozgó vegyeskereskedés halk, de jól észlelhető csörömpölő zajt ütött, ahol Mrs. Glass a lakásban megjelent. Két lánya több mint tíz éve próbálta rávenni, de hiába, hogy váljon meg végre a kiérdemesült kimonótól. (Férjezett lánya, Boo Boo, olyasféle célzást tett, miszerint tompa tárggyal le kellene ütni az inkriminált ruhadarabot, hogy azután végre a szemétkosárban köthessen ki.) Bármilyen keletiesen kellett is nyilván hatnia egykor ennek a lepelnek, mindez jottányit sem vont le abból a másik, valóban páratlan hatásból, amelyet Mrs. Glass, chez elle, a látogatók egy bizonyos típusára tett. A Glass család Manhattan északkeleti részén lakott, egy öreg, de kopottnak korántsem mondható bérházban, olyan környéken, ahol a meglettebb korú hölgyek kétharmada mind prémben-bundában szaladgált, s ha egy napos hétköznap délelőtt valamelyikük kilépett a házból, feltehette az ember, hogy egy félórával később minden bizonnyal Lord & Taylornál vagy Bonwit Tellernél köt ki: éppen belép a liftbe, vagy kiszáll belőle. Ebben az előkelő manhattani negyedben Mrs. Glass (legalábbis utcagyerek-szemszögből nézve) afféle jótét szálka volt a szemekben. Először is úgy festett, mint aki soha, de soha ki se lép a házából, de ha egyszer mégis kilép, okvetlenül nagy fekete kendőbe burkolózik majd, és az O'Connell Street felé veszi az útját, hogy félír, félzsidó fiának holttestét követelje, akit valamiféle végzetes névelírás következtében éppen az imént lőtt agyon a Black and Tans. Egyszerre Zooey gyanakvó, türelmetlen hangja hallatszott a függöny mögül: – Anya? Mit csinálsz ott, az ég szerelmére?

Mrs. Glass eközben kibontotta szépen a csomagot, ott állt, és az apró betűs nyomtatott felírást olvasta egy fogkrémes tubus dobozának a hátoldalán. – Légy olyan szíves, és fogd be a szád – felelte, de nem is nagyon figyelt oda. Aztán odalépett az orvosságos szekrénykéhez. A szekrényke ott volt a mosdókagyló fölött a falon. Kinyitotta tiikörajtaját, s egy gyógyszertár lelkes kertészének szemével – vagy inkább: szakértő pillantásával – méregette a dugig tele polcokat. Nem mindennapi tarkaságban sorakozott előtte a gyógyszerek egész ragyogó serege, azonkívül néhány, technikai szempontból sem egészen közéjük illő apróság. Jód, krómhiganysó, vitaminos fiolák, fogvájó, aszpirin, anacin, butferin, argyrol, musterol, ex-lax, hashajtó, májsó, aspergum, két zsilettes borotva, egy Schickborotvakészülék, két tubus borotvakrém, egy kövér fekete-fehér macska megtört és összevissza görbült amatőr fényképe, ahogy az állat éppen valami verandakorláton lustálkodik, három fésű, két hajkefe, egy üveg bojtorjángyökérből készült hajolaj, egy üveg Fitch-féle korpásodás elleni szesz, egy kis doboz glicerin, végbélkúp, címke nélkül, Vick-féle orrcseppek, Vick masszírozó szesz, hat rekesz olívaolajszappan, három lekezelt belépőjegy egy musical-előadásra, még 1946-ból (Szólitson Misternek), egy tubus szőrtelenítőkrém, egy doboz papírzsebkendő, két kagyló, különböző nagyságú használt smirglipapír-darabok, két tégely tisztítókrém, három olló, egy körömreszelő, egy teljesen átlátszó kék játékgolyó (golyózók közt, legalábbis a húszas években, „tiszta” volt az ilyen golyó neve), pórusösszehúzó kenőcs, csipeszek, egy kislány- vagy női karóra váza, szíj nélkül, egy doboz szódabikarbóna, egy bentlakóiskolai lány osztálygyűrűje, megkarcolt ónixkővel, egy üveg Stopette – ez sorakozott a polcokon, sőt bármilyen elképzelhetetlennek hangzik is, a szekrény tartalma még ennél is bőségesebb volt. Mrs. Glass hirtelen elhatározással benyúlt a szekrénybe, kivett valamit a legalsó polcról, és a szemétkosárba hajította, ahova a tárgy tompa, fémes ütődéssel érkezett meg. – Odakészítettem neked egy tubus ilyen újfajta fogkrémet, amiért mindenki úgy rajong most – közölte, anélkül, hogy megfordult volna, s ahogy mondta, úgy is tett. – Szeretném, ha végre leszoknál arról a vacak porról, vagy mi a csodáról. A végén még leszedi mind a zománcot a fogaidról, pedig olyan szépek, csakugyan. Legalább annyit megtehetsz, hogy...

– Ezt meg ki mondta? – A függöny mögül a fürdővíz erőteljes loccsanása-fröccsenése hallatszott. – Hát ezt meg ki a fene mondta, hogy a fogpor leszedi majd a ragyogó fogzománcomat?

– Én mondtam. – Mrs. Glass még egy utolsó vizsgáló pillantást vetett gyógyszeres kiskertjére. – Kérlek, használd a fogkrémet. – Könnyedén megtaszított az egyik polcon egy még kinyitatlan májsós dobozt – az akció után a doboz már szépen egy sorban állt a többi „kéznél levőkkel” –, aztán becsukta a szekrénykét. Kinyitotta a vízcsapot. – Nagyon kíváncsi lennék rá, ki az, aki kézmosás után piszkosan hagyja a mosdót – mondta bosszúsan. – A család ugyanis állítólag csupa felnőtt emberből áll. – Szélesebb sugárban engedte a vizet, gyorsan, csak úgy fél kézzel, de gondosan rendbe hozta a mosdókagylót. – Gondolom, nem beszéltél még a húgoddal – tette hozzá aztán, megfordult, és a kádat takaró függöny irányába nézett.

– Nem, még nem beszéltem a húgommal. De az ördögbe is, mi lenne, ha kimennél már végre?

– És miért nem beszéltél vele? – kérdezte Mrs. Glass. – Nem vagyok elragadtatva ettől a viselkedéstől, Zooey. Nem, egyáltalán nem vagyok elragadtatva tőle. Külön kértelek, menj oda hozzá, és nézd meg, nem...

– Nohát, Bessie, ha tudni akarod, először is alig egy órája, hogy felkeltem. Másodszor tegnap este két álló óra hosszat beszéltem vele, és azt hiszem, ő az, aki ma egyik hülyével se akar beszélni közülünk. Harmadszor pedig, ha most rögtön ki nem mégy a fürdőszobából, felgyújtom ezt a pocsék, ronda függönyt. De komolyan mondom, Bessie.

E három nyomós érv elhangzása közben Bessie valahol úgy félidőtájt már nem figyelt oda; ehelyett fogta magát és leült. – Meg tudnám ölni néha Buddyt, hogy nincs telefonja – mondta. – Mégiscsak képtelenség. Hogy élhet így egy felnőtt ember: telefon nélkül, minden nélkül. Hiszen senki az égvilágon nem akarná zavarni a magánéletét, ha éppen attól fél, de azért még nem kell úgy élni, mint egy remete. – Ingerülten összerázkódott, aztán keresztbe rakta a lábát. – S hogy még milyen veszélyes is az ilyesmi, uramisten! Tegyük fel, eltöri a lábát, vagy ki tudja, mi éri. Ott kinn, a rengetegben, ahol él. Örökké nyugtalan vagyok miatta.

– Úgy? Miatta. De hát végül is mi az, ami miatt nyugtalan vagy: hogy eltöri egyszer a lábát, vagy hogy nincs telefonja, és nem tudod felhívni, amikor éppen eszedbe jut?

– Mind a kettő miatt, fiatalember, mind a kettő miatt, ha éppen tudni óhajtja.

– Nohát... akkor csak ne nyugtalankodj. Kárba veszett idő. Jaj de buta vagy, Bessie. Hogy lehetsz ilyen buta! Uramisten, hát ismerhetnéd Buddyt, vagy nem? Ha ott feküdne húsz mérföld mélyen az erdőben, két lábát törte, és egy nyílvessző állna ki a hátából, még akkor is hazakúszna valahogy a barlangjába, csak azért, hogy meggyőződjön róla, nem próbálta-e fel valaki a távollétében a kalocsniját.– A függöny mögül rövid, elégedett, bár igaz, kissé kísérteties vihogás hallatszott. – A szavamat adom rá, nekem elhiheted. Túlságosan odavan a nyavalyás nyugalmáért, semhogy erdőben akarna meghalni:

– Senki sem beszélt meghalásról – mondta Mrs. Glass. Hirtelen, de teljesen felesleges mozdulattal megigazította hajhálóját. – Egész álló reggel egyebet se próbálok már, mint hogy elérjek telefonon valakit legalább a szomszédai közül. De egyszerűen nem veszik fel. Megőrülök, hogy nem tudom elérni. Hányszor könyörögtem már neki, mondja le már azt a nyavalyás telefont, ami csak ott áll a szobájában, ahol Seymourral laktak, és senki se használja. Az ilyesmi egész egyszerűen nem normális. És ha tényleg történik valami és tényleg szüksége lenne telefonra... Megőrülök. Tegnap este kétszer próbáltam, és ma reggel is már negyed...

– Mi ez az egész „őrülési” jelenet, és főleg mire jó, azt mondd meg? Először is: miért kellene vadidegen embereknek glédában állni és várni, hátha felhívjuk, csak azért, mert egy utcában laknak vele?

– Senki nem beszélt itt arról, hogy valakinek is glédában kellene állnia. Nagyon kérlek, Zooey, moderáld magad. Ha pedig tudni akarod, komolyan aggódom a gyerek miatt. És azt hiszem, nagyon jó lenne, ha Buddy tudna a dologról. Csak úgy tájékoztatásul közlöm, hogy véleményem szerint Buddy soha nem bocsátaná meg nekem, ha ilyen helyzetben nem próbálnék érintkezésbe lépni vele.

– Rendben. De hát miért nem hívod fel akkor a főiskolát, ahelyett, hogy a szomszédait zavarnád? Ilyenkor úgysincs már a barlangjában – nagyon jól tudhatod te is.

– Szíveskedjék egy kicsit lejjebb ereszteni a hangját, fiatalember. A jelenlevők közül senki nem süket. És csak úgy tájékoztatásul közölhetem, hogy a főiskolára is telefonáltam már. Amit pedig nagyon jól tudok, az az, hogy semmi értelme nincs a dolognak, az égvilágon semmi. Írnak egy cédulát, odabiggyesztik az asztalára, ő pedig, nem hiszem, hogy valaha az életben akár csak az íróasztala közelébe is menne. – Mrs. Glass hirtelen mozdulattal előrehajolt, és anélkül, hogy felállt volna, leszedett valamit a szennyeskosár tetejéről. – Van benn veled egyáltalán mosdóruha? – kérdezte aztán.

– Nem mosdóruha, hanem mosdókesztyű, ha tudni akarod, és azt is tudhatnád, hogy ha szükségem van valamire, hát akkor az ördögbe is, Bessie, arra volna szükségem, hogy végre egyedül lehessek a fürdőszobában. Ez az egyes-egyedüli vágyam. Mert ha arra vágynék, hogy minden épp erre járó kövér ír rózsaszál betévedjen és itt tolongjon, hidd el, szólnék. És most aztán mozgás. Gyerünk innen kifelé!

– Zooey – mondta türelmesen Mrs. Glass. – Itt a kezemben egy tiszta mosdóruha. Kell vagy nem kell? Kérdezem: igen vagy nem?

– Ó, te jóságos ég! Igen. Igen. Igen. Semmi nincs a világon, ami most annyira kellene, mint épp az. Hajítsd be.

– Hajításról szó sincs, hanem majd szépen beadom neked. Örökké csak hajigálni, ebben a családban mindenki örökké csak hajigálna. – Mrs. Glass felállt, tett három lépést a fürdőkád irányába, aztán várt, míg egy teste-sehol kéz kinyúlt a mosdókesztyűért.

– Örök hálám. És most, légy szíves, csukd be az ajtót kívülről. Már vagy tíz fontot leadtam itt.

– Még csodálod! Ülsz a kádban, míg majdnem elkékül az arcod, s aztán még... És ez meg micsoda? – Mrs. Glass kíváncsian hajolt le, felvette a kéziratot a földről, melyet Zooey olvasott, mikor egyedül volt a fürdőszobában. – Ez az az új kézirat, amit Mr. LeSage küldött? – kérdezte. – A földön? – Választ azonban nem kapott. Olyan volt az egész, mintha Éva kérdezte volna meg Káint, nem a szép új baltája rozsdásodik-e ott kinn az esőben. – Nohát, ez csakugyan a legjobb hely egy kéziratnak, annyi bizonyos. – Az ablakhoz vitte a paksamétát, és óvatosan a fűtőtestre helyezte. Gondosan nézegette, mintha azt vizsgálná, nem lett-e nedves. A zsalu le volt eresztve – Zooey a háromrészes mennyezetvilágítótest fényénél olvasott a fürdőkádban –, alul azonban, egy kétcentis résen a reggeli fény csíkja most épp a kézirat címlapjára esett. Mrs. Glass félrehajtotta kicsit a fejét, hogy jobban lássa a címet, közben kimonója zsebében kotorászott, s kivett onnan egy csomag king-size cigarettát. – Őszi vándor a szív – olvasta, majd, mint aki hangosan töpreng, hozzátette: – Elég szokatlan cím.

A kád függönye mögül nem jött rögtön válasz, de a hangban aztán valami elragadtatásféle csengett: – Hogy micsoda? Hogy milyen cím?

Mrs. Glass most már óvatos lett. Felegyenesedett, s már égő cigarettával újra visszaült a helyére. – Azt mondtam: szokatlan. Semmi olyasmit nem mondtam, hogy szép vagy hasonlót, egyszerűen csak...

– Ó, magasságos ég! Ugyancsak korán kell felkelni akkor, Bessie-ke, ha valami pompás dolgot el akar rejteni előled az ember. Tudod például, mi a te szíved? Nos hát, a szíved, kedves Bessie, őszi garázs. Ez volna csak a blikkfangos cím, mi? Uramisten, hányan hiszik – és hogy tévednek –, hogy Seymour és Buddy a két feneette irodalmár ebben a családban, és ezzel a készlet ki is merült. Ha egy kicsit elgondolkozom, vagyis ha csak egy percig nyugodtan ülhetek és elgondolkozhatom, szép, kifejező szavakat keresve, és garázsok jutnak az eszembe, nos hát, azt hiszem, életem minden napját csak elpazaroltam azzal, hogy...

– Jól van, jól van, fiatalember – mondta Mrs. Glass. Akármilyen ízlése volt is tévécímekkel kapcsolatosan, meg egyáltalán, szemében most szikra villant fel – nem több, mint egy kis szikra, de annyi azért mégis –, élvezte, talán perverz gyönyörűséggel élvezte legfiatalabb s egyetlen csakugyan szép fia stílusát, ahogy bolondozik vele. S ez egy tizedmásodpercre eltüntette arcáról azt az általános fáradtságot, azt az egészen rendkívüli, éppen kínzó gondot, mely rajta volt, amikor a fürdőszobába belépett. De aztán rögtön védekezésbe vonult. – Nohát, mi van azzal a címmel? Egész egyszerűen szokatlan, nagyon szokatlan. Te persze soha nem tartasz semmit szokatlannak vagy szépnek! Még soha nem hallottam tőled, hogy akár egyszer is...

Mi-i? Hogy kitől? Rajta, most aztán mondd meg egy kicsit érthetőbben, hogy mit nem találok én soha szépnek? – A függöny mögül kisebbfajta hullámverés zaja hallatszott, mintha egy neveletlen delfin hancúrozna. – Hallod, Kövér, az nekem teljesen mindegy, mit beszélsz a fajtámról, a hitemről vagy a vallásomról, de azt azért ne mondd, hogy a szépség iránt érzéketlen vagyok. Mert ez az én Achilles-sarkam, jól jegyezd meg. Nekem minden szép. Mutass egy naplementét, rózsaszín felhőkkel a láthatáron, és elgyengülök a gyönyörűségtől, komolyan mondom. Nekem minden szép. Peter Pan. Még fel se ment a függöny Peter Pan-hoz, és már olyan vagyok, mint egy könnyáztatta szivacs. És akkor van képed azt mondani nekem...

– Ugyan, hagyd már abba – mondta Mrs. Glass. Oda se figyelt különösebben. Nagyot sóhajtott, aztán elkínzott arccal mélyet szívott a cigarettájából, kifújta a füstöt az orrán át, és így szólt, helyesebben, így fakadt ki: – Ó, bárcsak tudnám, mit kezdjek ezzel a gyerekkel! – Sóhajtásszerű lélegzetet vett. – Itt aztán tényleg megáll a tudományom. – Röntgenpillantást vetett a kádfüggöny felé. – Egyikőtökre se támaszkodhatom, egyiketekre se. Apád ilyen ügyekről egyáltalán nem hajlandó beszélni. Tudod, milyen. Persze, neki se közömbös, hogy mi van-látom rajta -, csak egész egyszerűen nem akar szembenézni a dolgokkal. – Mrs. Glass ajka keskeny csík volt ebben a pillanatban. – Amióta csak ismerem, nem tudok egyetlen esetet sem, hogy igazán szembenézett volna a dolgokkal. Azt hiszi, minden furcsaság vagy kellemetlenség egyszeriben megoldódik, ha kinyitja a rádiót, és valami kis cicababa énekel.

A láthatatlan Zooey egyetlen vulkánszerűen felharsanó nevetést küldött a függöny mögül a külvilágnak. Alig különbözött valamivel ez a nevetés az iménti vihogástól, de azért volt különbség.

– Nahát, persze hogy így van – mondta Mrs. Glass állhatatosan és teljes komolysággal. Előrehajolt. – Szeretnéd tudni, mi. a véleményem? De hogy csakugyan mi? – kérdezte. – Igen? Kíváncsi vagy rá?

– Bessie. Az isten szent szerelmére. Úgyis elmondod majd, hát akkor mit számít, hogy előbb én...

– Szavamra, azt hiszem – de komolyan –, szavamra, azt hiszem, még ma is abban reménykedik, hogy egyszer meghallgathat titeket a rádióban. Nehogy azt hidd, hogy tréfálok. – Mrs. Glass újra mély lélegzetet vett. – Komolyan azt hiszem, hogy apátok minden egyes alkalommal, valahányszor csak bekapcsolja a rádiót, azt várja, hogy jön „Az okos gyerek”, és szép sorra hall majd mindnyájatokat. Hallja az összes gyerekét, ahogy válaszolnak a kérdésekre. – Szája megint keskeny csíkká préselődött, s ösztönösen is szünetet tartott a nagyobb nyomaték kedvéért. – S amikor ezt mondom, úgy értem: csakugyan mindnyájatokat – mondta és felegyenesedett. – Seymourt és Waltot is beleértve. – Hevesen szippantott egy nagyot a cigarettájából. – Minden ízével teljesen csak a múltban él. De teljesen. Alig ül oda a televízió elé is, kivéve ha te lépsz fel éppen. Ne nevess, Zooey, ez egyáltalán nem mulatságos.

– Az isten szerelmére, azt mondd meg, ki nevetett itt?

– Nohát, így van, szóról szóra, ahogy mondom. A leghalványabb elképzelése sincs, mi baja lehet Frannynek. De a leghalványabb se. Tudod, mit kérdezett tőlem tegnap este rögtön a tizenegy órás hírek után? Megkérdezte, mi a véleményem, nem enne-e szívesen Franny egy mandarint. Ott fekszik az a gyerek az ágyán, órák óta, és a szemét kisírja, ha valaki csak annyit mond neki, hogy bikkmakk, és szünet nélkül mormol magában valamit, a jó ég se tudja, mit, és akkor jön apád, és azt kérdi, nem enne-e egy kis mandarint! Legszívesebben megöltem volna, ott, helyben. Legközelebb biztos azt kérdi majd... – Mrs. Glass megállt, és a kád függönyére bámult. – Mi olyan mulatságos? – kérdezte.

– Semmi. Semmi, semmi, semmi az égvilágon. Ez a mandarin tetszik nekem. No jó, hát akkor kire nem támaszkodhatsz még? Itt vagyok én, Les meg Buddy. Még kire nem? Ki vele, Bessie, ne légy olyan tartózkodó, öntsd ki a szíved amúgy rendesen. Ez a legnagyobb baj ebben a családban – mind olyan zárkózottak vagyunk, nem beszéljük ki a dolgokat.

– Ó, a viccelődése nagyon sántít, fiatalember – mondta Mrs. Glass. Egy hajtincse kiszabadult, gondosan visszaigazgatta a hajháló gumipántja alá. – Bárcsak elérném Buddyt, legalább egy-két percet ha beszélhetnék vele ezen a nyavalyás telefonon. Ő az egyetlen, akiről egyáltalán feltételezheti az ember, hogy megért valamit ebből a furcsa históriából. – Egyáltalán nem is igyekezett elrejteni bosszúságát. – Mindig csőstül jön az áldás. – A hamut a bal tenyerébe verte. – Boo Boo csak tizedikén jön vissza. Wakernek félnék elmesélni a dolgot, még akkor is, ha tudnám, hogy el tudnám érni. Életemben nem láttam még ilyen családot. Mindnyájatokat olyan intelligensnek tartanak és a többi, nohát, ilyen gyerekeim vannak, és mégse támaszkodhatom egyikre se, ha valami beüt. Egyiketekre sem; úgy, ahogy mondom. Egész egyszerűen elegem van már...

Mi üt be, az ég szerelmére? Kinek ütött be valami? Mit várnál tőlünk tulajdonképpen, Bessie? Álljuk körül mind Frannyt, vegyük le a válláról az élet terhét, fogjuk meg és vigyük?

– Ugyan, hagyd már abba! Senki nem beszélt itt arról, hogy valamiféle terhet kell levenni róla. Amit elvárnék, az csak annyi, hogy valaki bemegy végre hozzá és kiszedi belőle, mi baja – nohát, ez az, amit elvárnék. Szeretném tudni, mit akar a gyerek, visszamegy-e az egyetemre, és befejezi-e az évét. Ennyit és nem többet: És még azt, mikor óhajt végre valami táplálékfélét magához venni. Szombat este óta, hogy hazajött, gyakorlatilag semmit nem evett – így, ahogy mondom! Vagy félórája megpróbáltam, bevittem neki egy csésze jó tyúkhúslevest. Egy-két korty fogyott el belőle, nem több. Amit tegnap enni adtam neki, szinte mindent, de mindent kihányt. – Mrs. Glass elhallgatott, épp csak egy lélegzetvétel erejéig. – Azt mondta, később talán eszik majd egy szelet sajtos kenyeret. De hát mi ez a sajtos kenyeresdi? Ha nem tévedek, egész tanévben sajtos kenyéren és Coca-Colán élt. Ez ma a divat a főiskolákon? Ilyesmivel etetik a fiatal lányokat? Egyet biztosan tudok. Én egy ilyen fiatal lánynak, aki ilyen rossz állapotban van, mint ez a gyerek, csupa olyan étellel...

– Ez a helyes elképzelés! Bravó! Vagy forró tyúkleves, vagy semmi. Ha másképp nem megy, nosza, gyerünk, erőszakkal! Ha már mindenképpen idegösszeroppanása kell hogy legyen, legalább arról gondoskodjunk, hogy még azt se élvezhesse nyugodtan.

– Csak semmi szemtelenkedés, fiatalember, akármennyire felvágták is a nyelvét. És csak úgy tájékoztatásul közölhetem, hogy annak is lehet valami köze éppen ehhez az egész ostoba históriához, hogy ez a gyerek nem eszik rendesen. Már gyerekkorában úgy kellett szinte rákényszeríteni, hogy megegye a főzeléket meg mindenféle más fontos dolgot is. Az ember nem strapálhatja magát büntetlenül évről évre, szünet nélkül – akármi legyen is a véleményed, így van.

– Tökéletesen igazad van. Tökéletesen. Egyenesen lázba hozza az embert, ahogy ilyen lényegretörően közelítesz meg egy kérdést, ingadozás nélkül. Libabőrös lesz tőle a hátam... Csakugyan, szinte megihletsz, Bessie! Tudod, mit csináltál? Komolyan kérdem, tudatában vagy annak, mit csináltál? Egészen új, friss, bibliai megvilágításba helyezted ezt az egész rohadt ügyet. Még az egyetemen írtam négy – nem, tulajdonképpen öt – cikket a keresztre feszítésről... s mindegyik után majd megőrültem, mert éreztem, valami hiányzik belőlük. Most már tudom, mi hiányzott. Most egyszerre megvilágosodott minden. Egészen más fényben látom magát Krisztust is. Egészségtelen fanatizmusát. Nyerseségét ezekkel a derék, konzervatív, adófizető farizeusokkal szemben. Ó, hátborzongatóan izgalmas élmény! Egyenes szíveddel, keresetlen szavaiddal és vakhiteddel, Bessie, megtaláltad az egész Újtestamentum igazi kulcsát. Elégtelen táplálkozás! Jézus sajtos kenyéren és Coca-Colán élt. Legjobb tudomásunk szerint a tömegnek táplálékul valószínűleg...

Mrs. Glass félbeszakította ezt a monológot; hangja nyugodt volt, de fenyegető. –-Azonnal hagyd abba! – mondta. – Ó, legszívesebben egy kilométernyi pólyával tömném be a szád, Zooey.

– Jóságos ég! Mindezt csak azért, mert megpróbálok életben tartani valahogy egy kellemes, udvarias fürdőszobai csevegést!

– Jaj, de vicces vagy! Nagyon, nagyon vicces vagy. Véletlenségből azonban, fiatalember, a húgát nem tudom ugyanolyan szempontok szerint megítélni, mint Üdvözítőnket. Talán furcsa vagyok ezzel a felfogásommal, de ha már egyszer így van, nem tehetek róla. Sőt egyáltalán semmi, de semmi hasonlóságot nem találok Krisztus és egy túlhajszolt, legyengült szervezetű diáklány között, aki történetesen túlságosan sok vallási könyvet meg más effélét olvasott. Bizonyára éppolyan jól ismered a húgodat, mint én-legalábbis, ugyanúgy illene ismerned. És akkor tudhatnád, milyen rettenetesen érzékeny volt mindig és most is az.

A fürdőszobában egy percre – furcsa módon – csönd lett.

– Anya? Itt vagy még? Szörnyű érzésem van. Ott ülsz, egyszerre öt égő cigarettával. Eltaláltam? – Várta a választ, Mrs. Glass azonban ezúttal hallgatott. – Csak én éppen nem szeretném, ha ott üldögélnél, Bessie. Szeretnék ugyanis kikerülni végre ebből az átkozott fürdőkádból... hallod, Bessie?

– Hallom, persze hogy hallom – válaszolta Mrs. Glass. Arcán az aggodalom újabb hulláma vonult végig. Aztán elkínzottan felegyenesedett. – Aztán meg odavette magához a díványra azt a süket Bloomberget, ott fekszik vele – mondta. – Egész egyszerűen egészségtelen. – Nagyot sóhajtott. Néhány percig bal tenyerében gyűjtögette a cigarettája hamuját, most kinyújtotta a kezét, és anélkül, hogy felállt volna, beleszórta a hamut a szemétkosárba. – Nem tudom, mihez kezdhetnék vele egyáltalán – jelentette ki végül. – Itt állok teljesen tanácstalanul. Az egész házban felfordulás van. Franny szobájában a festők majdnem kész vannak már, és mindjárt ebéd után el akarják kezdeni a nappalit. Nem tudom, mit csináljak, felkeltsem vagy hagyjam? Szinte semmit nem aludt. Ha ez így megy tovább, beleőrülök. Tudod egyáltalán, hány éve, hogy egyáltalán ráértem végre, hogy festessek? Majdnem huszon...

– A festők! Ó! Végre kezd derengeni a dolog előttem is. A szobafestőkre nem is gondoltam. Figyelj csak, miért nem hívtad be őket ide? Itt igazán van elég hely. Nohát, igazán meglesz rólam a véleményük, micsoda házigazda vagyok, hogy még csak be se hívom őket a fürdőszobába, mikor éppen.:.

– Egy pillanatnyi csendet kérek, fiatalember. Gondolkodom valamin.

Mintha engedelmeskedne valamiféle felszólításnak, Zooey egyszeriben hozzálátott, hogy mosdókesztyűjével ledörzsölje magát. Hosszú percekig ez volt az egyetlen zaj a fürdőszobában. Mrs. Glass ott ült két vagy három méterre a kád függönyétől, és a csempéket meg a fürdőkád mellett leterített fürdőszobaszőnyeget bámulta. Cigarettája már majdnem csonkig égett. Jobb kezében tartotta, két ujja között, s ahogy tartotta, teljességgel valamiféle – irodalmi – pokolba látszott küldeni az embernek azt az első, (és egyébként még most is teljességgel helytálló) benyomását, miszerint vállát láthatatlan fekete dublini kendő borítja. Ujjai nemcsak hogy rendkívül hosszúak és szép formájúak voltak – vagyis meglepőek egy valamelyest már teltebb vonású asszonynál -, hanem valami fejedelmi remegés is játszott rajtuk. Száműzött balkáni királynők vagy nagyvilági élettől visszavonult fejedelmi kurtizánok ujjai szoktak ilyen elegánsan remegni. És nemcsak ez volt az egyetlen mozzanat, ami szemmel látható ellentétet képezett a dublini-nagykendő-motívummal. Bessie Glass lábai láttán is ugyancsak magasra húzhatta volna bárki a szemöldökét – a lábán ugyanis, mondhatni, semmi kifogásolnivalót nem lehetett felfedezni. Egy hajdan széles körben ismert, híres varietészépség, egy vaudeville-táncosnő, méghozzá nagyon könnyed mozgású táncosnő lába volt. Ahogy ott ült most, és a fürdőszoba szőnyegére bámult, keresztbe rakta a lábát, a bal volt fölül, s úgy látszott, viseltes fehér plüsspapucsa minden pillanatban lecsúszhat kinyújtott lábáról. Rendkívül kicsi lábfeje volt, bokája még mindig karcsú, s ami talán a legfigyelemreméltóbb, a lábszára még mindig izmos, ruganyos és teljesen sima.

Mrs. Glass hirtelen megint felsóhajtott, méghozzá szokatlanul, még nála is szokatlanul mélyen – olyan volt ez a sóhaj, mintha ezzel aztán minden erő végképp elszállt volna belőle. Felállt, odament cigarettájával a mosdókagylóhoz, hideg vizet eresztett rá, aztán a kialudt cigarettavéget a szemétkosárba hajította, és újra leült. Még most is annyira a gondolataiba merült, mintha fel se állt volna az imént a helyéről.

– Három másodperc, és kiszállok innen, Bessie! Csak úgy figyelmeztetésképpen mondom. Mozgás, fiacskám, próbáljunk meg jó barátok maradni.

Mrs. Glass, aki megint a kék fürdőszőnyegre meredt, éppen csak szórakozottan bólintott erre a „helyénvaló figyelmeztetésre”. S ha Zooey ebben a pillanatban látja az arcát, különösen a szemét, talán csak futó, mégis heves vágyat érzett volna, hogy újra felidézze saját szerepe java részét az imént folytatott beszélgetésben, újra átgondolja, megfontolja, amit mondott, enyhítsen egy kicsit a szavain. De az is lehet, hogy mindez mégsem így történik. 1955-ben ugyanis merő véletlen volt, mondhatni, szerencse dolga, kiigazodott-e valaki éppen Mrs. Glass arckifejezésén, különösképpen nagy kék szemein. Valaha, még néhány évvel ezelőtt is, már a szeme is elmondta (embereknek és fürdőszőnyegeknek egyaránt), hogy két fia halott, az egyik (a legkedvesebbje, a legmélyebb és legbonyolultabb, a legtehetségesebb és legszívélyesebb modorú fia) öngyilkos lett, a másik pedig (az egyetlen derűs lelkű) a második világháborúban pusztult el – míg tehát Bessie Glass szeme egykor olyan hihetetlen erővel és a részletek iránti végtelen szenvedéllyel fejezte ki ezeket és csak ezeket az eseményeket, hogy ilyenkor sem férje, sem életben maradt gyermekei nem tudták elviselni a tekintetét, most, 1955-ben, a kelta vérnek ugyanezt a rettenetes örökségét már arra is képes volt felhasználni, hogy már az ajtóban közölje valakivel, hogy például az új bolti küldönc későn jött meg az ebédre rendelt birkacombbal, vagy hogy valamelyik hírhedt kis hollywoodi sztárocska házassága válsággal vagy éppen válással fenyeget.

Rágyújtott hirtelen megint egy hosszú cigarettára, nagyot szívott belőle, kifújta a füstöt, és közben felállt. – Mindjárt visszajövök – mondta, s ez akaratlanul is ígéretnek hangzott, amire számítani lehet. – Kérlek, ha kiszállsz, lépj a fürdőszőnyegre – tette hozzá még. – Azért van ott. – Kiment a fürdőszobából, és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.

Olyan volt ez, mintha a Queen Mary, miután néhány napot egy javítódokkban kellett töltenie, hirtelen kihajózna, mondjuk, Walden Pondból, méghozzá ugyanolyan hirtelen és váratlanul, mint ahogy érkezett. A kád függönye mögött ülve Zooey egy pillanatra behunyta a szemét, mintha kis csónakja veszélyesen himbálózni kezdene a nagy hajó verte hullámokon. Aztán elhúzta a függönyt, és a becsukott ajtóra meredt. Tekintete komoly volt, és nem túlságosan sok megkönnyebbülést árult el. A leghatározottabban annak a nézése volt ez, aki szereti, ha nem háborgatják, de – nem is hangzik talán olyan paradoxul – annak se örül, ha a betolakodó így, se szó, se beszéd fogja magát és odébbáll.

  Öt perc sem telt el, és Zooey már ott állt mezítláb a mosdókagyló előtt, öv nélküli műszálszövet nadrág volt rajta, vizes haján éppen az imént futott végig a fésűvel, meztelen vállára törülközőt terített. Megtörténtek tehát a borotválkozás előszertartásai. A redőnyt félig felhúzta; a fürdőszoba ajtaja nyitva állt, hogy a pára kimenjen, és ne homályosítsa be a tükröt; Zooey rágyújtott közben, szívott egyet a cigarettájából, aztán kéznyújtásnyira letette az orvosságos szekrényke tükre alatti tejüveg polcra. Ebben a pillanatban éppen borotvakrémet nyomott egy tubusból az ecsetre, a tubust pedig, anélkül, hogy rácsavarta volna a tetejét, félrelökte az útból, vissza valahova a csempés háttérbe. Tenyerével végigtörölte egypárszor az orvosságos szekrényke tükrét, hogy végképp eltüntesse róla a pára nyomait; ez a művelet jellegzetes sikkanó zajjal járt. Aztán beszappanozta az arcát. Módszere igen sajátos volt, lényegében azonban borotválkozási módszerével azonos. Vagyis ahogy szappanozkodás közben a tükörbe nézett, nem az ecset útját követte, hanem farkasszemet nézett önmagával, mintha a szeme semleges övezet lenne, senki földje a narcizmus elleni magánháborúban, amelyet hét-; vagy nyolcéves kora óta vívott. Most, huszonöt éves fejjel, már csak szokásból élt ezzel a hadicsellel, olyasféleképpen, ahogyan egy veterán baseballjátékos, mikor ott áll a vonalon, ütőjével akaratlanul is megkopogtatja a szeges cipőjét. Néhány perccel ezelőtt, fésülködés közben ugyanígy csak a legszükségesebb és legrövidebb ideig használta a tükröt, előtte pedig sikerült egy embermagasságú tükör előtt úgy letörülköznie, hogy közben egyetlenegyszer se pillantott bele. Éppen kész volt a szappanozkodással, amikor a borotválkozótükörben anyja jelent meg. Ott állt a nyitott ajtóban, alig egyméternyire Zooeytól, keze a kilincsen – igazán mestermű volt ez az alakítás: mintha habozna, bejöjjön-e újra.

– Ó, micsoda öröm, micsoda kedves meglepetés! – mondta Zooey a tükörnek. – Gyere csak, gyere! – Nevetett, vagy inkább felvihogott, kinyitotta a gyógyszeres szekrénykét, és kivette a borotváját.

Mrs. Glass töprengő arccal lépett közelebb. – Zooey... – kezdte. – Gondolkoztam a dolgon. – Közben félreérthetetlenül arra készült, hogy leüljön megint ugyanoda, ahol az előbb ült, közvetlenül Zooey mellé, baloldalt.

– Nem, nem, csak ne ülj még le, kérlek. Hadd nézhesselek – mondta Zooey. Most már, hogy kiszállt a kádból, nadrágot húzott és megfésülködött, szemmel láthatóan jobb kedve volt.

– Olyan ritka itt a látogató, ebben a mi kis tuszkulánumunkban, és ha jön egyszer valaki, szeretnénk, ha igazán jól. ..

– Maradj már egyszer csendben – mondta Mrs. Glass ellentmondást nem tűrően, és leült. Keresztbe rakta a lábát. – Gondolkoztam a dolgon. Gondolod, lenne valami értelme, ha megpróbálnám elérni Wakert? Ami engem illet, nem nagyon bízom az egészben, mi a véleményed? Mert az enyém az, hogy a gyereknek egy jó 'pszichiáterre van szüksége, nem pedig lelkiatyára, de végül is tévedhetek.

– Ó, nem. Nem, nem. Hogy tévedhetnél! Az életben nem emlékszem egyetlenegy olyan esetre sem, Bessie, amikor te tévedtél volna. Állításaid mindig vagy teljes képtelenségek vagy túlzások, de tévedni... nem, arra nálad még nem volt példa. – Nagy élvezettel nedvesítette be borotváját, és hozzákezdett a borotválkozáshoz.

– Zooey, komolyan kérdezlek, kérlek, hagyd egy pillanatra az örökös viccelődésedet. Mi a véleményed, helyes vagy nem helyes, ha megpróbálok érintkezésbe lépni Wakerrel? Felhívhatnám ezt a Pinchot püspököt, vagy hogy hívják, ő biztosan meg tudná mondani, hova táviratozhatnék legalább Wakernek, még ha valami nyomorult hajón van is éppen. – Mrs. Glass kinyújtotta a kezét, és közelebb húzta magához a bádog szemétkosarat; megint égő cigarettával jött be, és így legalább volt hamutartója. – Megkérdeztem Frannyt, akarna-e beszélni vele telefonon, ha egyáltalán sikerülne a dolog – mondta azután.

– És ő? – kérdezte Zooey. Leöblítette a borotvát.

Mrs. Glass felegyenesedett, kicsit jobbra csúszva közben. – Azt válaszolta, senkivel nem akar beszélni, az égvilágon senkivel.

– Aha. De mi azért mégiscsak jobban tudjuk? Nem olyan gyerekek vagyunk, akiket ki lehet fizetni egy ilyen szép, egyenes válasszal, és aztán hagyjuk a dolgot annyiban, mi?

– Csak úgy tájékoztatásul közölhetem, fiatalember, hogy ma mondhat nekem az a gyerek akármit, akárhogy, nem érdekel – mondta Mrs. Glass, új erőre kapva. Zooey beszappanozott bal arcához beszélt. – Ha egy fiatal lány ott fekszik negyvennyolc órája egyfolytában a szobában és sír és csak motyog valamit magában, nohát, az ember igazán nem a válaszaira kíváncsi.

Zooey erre nem felelt semmit, borotválkozott tovább.

– Kérlek, felelj a kérdésemre. Helyesnek tartanád, ha megpróbálnám értesíteni Wakert, vagy sem? Őszintén megvallva, félek valamelyest a dologtól. Lelkész ide vagy oda – tudod, milyen érzelmes Waker. Ha csak azt mondod neki, hogy esőre áll, már tele lesz a szeme könnyel.

Zooey meglehetősen élvezte ezt az utóbbi megjegyzést, örömét meg is osztotta szeme tükörképével. – Mégsem vagy azért egészen reménytelen eset, Bessie – mondta.

– Szóval, ha Buddyt sehogy nem tudom elérni, és te sem segítesz, valamit csak kell tennem mégis – mondta Mrs. Glass. Néhány pillanatig teljesen tanácstalanul meredt maga elé, cigarettáját szívta. Aztán megint megszólalt: – Ha valami olyan katolikus dologról lenne szó, vagy legalább megközelítőleg, nem mondom, magam is megpróbálnék segíteni neki. Még úgy emlékszem nagyjából egyre-másra. De hát egyikőtök se kapott katolikus nevelést, így hát igazán nem tudom...

Zooey a szavába vágott. – Tévedsz – mondta, és odafordította felé beszappanozott arcát. – Tévedsz. Rettentően tévedsz. Már tegnap este mondtam neked, hogy Frannynek ez a dolga egyáltalán nem felekezeti kérdés. – Megbuktatta borotváját a vízben, aztán borotválkozott tovább. – Elhiheted nekem.

Mrs. Glass várakozásteljesen nézte fia profilját, mintha reménye lenne rá, hogy hall még valamit. Zooey azonban nem mondott többet ennél. Végül aztán Mrs. Glass felsóhajtott, és azt mondta: – Már az is megnyugtatna talán, ha legalább az a rémes Bloomberg nem lenne ott vele a díványon. Egész egyszerűen egészségtelen dolog! – Nagyot szippantott cigarettájából. – S azt aztán végképp nem tudom, mit kezdjek a szobafestőkkel. Éppen ebben a pillanatban lettek kész Franny szobájával, és már kezdenék is a nappalit.

– Azt ugye tudod, hogy én vagyok az egyetlen a családban, akinek nincs semmi problémája – mondta Zooey. – És remélem, azt is tudod, miért. Nohát, azért, mert ha rosszul érzem magam vagy valami bajom van, egész egyszerűen meghívok egy-két látogatót ide a fürdőszobába – itt aztán úgy eligazítjuk a dolgokat, mint a karikacsapás.

Mrs. Glass egy pillanatra mintha hajlott volna arra, hogy ő is valamelyest könnyebben fogja fel a dolgot Zooey viselkedése nyomán, de aztán mégis inkább az derült ki, hogy olyan napja van, amikor nem ismer tréfát. Egy pillanatig Zooeyra meredt, aztán, lassanként, egészen új kifejezés ült ki a szemébe: ravasz, határozott, mégis egy kicsit kétségbeesett fény. – Nem vagyok olyan ostoba, amilyennek talán képzelni szeretne, fiatalember – mondta. – Mind olyan titokzatosak vagytok mindig. Ha tudni akarod, véletlenül jobban tudom, mi van a dolog mögött, mintsem hinnéd. – A nyomaték kedvéért szünetet tartott, száját összeszorította, lesöpört közben az öléből néhány képzeletbeli dohánymorzsalékocskát. – Csak úgy tájékoztatásul közlöm, véletlenségből tudomásom van róla, hogy az a kis könyv a gyökere az egész históriának – az a kis könyv, amelyiket tegnap mindenüvé magával hurcolt a lakásban.

Zooey megfordult, és nevetve meredt rá. – Hát ezt meg hogy szedted ki belőle? – kérdezte.

– Semmi közöd hozzá, hogy szedtem ki belőle-válaszolta Mrs. Glass. – Ha tudni óhajtod, Lane idetelefonált már egypárszor. Szörnyen aggódik Frannyért.

Zooey leöblítette a borotvát. – Ki a fene az a Lane? – kérdezte. Tagadhatatlanul olyasféle kérdés volt ez, amilyet nagyon fiatal emberek tesznek fel néha, ha valamilyen oknál fogva nem akarják beismerni magukról, hogy a keresztnevéről ismernek valakit.

– Nagyon jól tudjuk mi azt, kérem szépen, fiatalember– mondta Mrs. Glass nyomatékkal. – Lane Coutell. Már egy éve kísérgeti Frannyt, és legjobb tudomásom szerint, te is jó néhányszor találkoztál vele, ne tegyél hát úgy, mint aki most hall róla először.

Zooey harsányan, amúgy szívből felnevetett, mintha üdítőnek érezné, ha – legyen az akár a sajátja – valamiféle affektáltság nyomára bukkanhat. Aztán borotválkozott tovább, öröme azonban szemmel láthatóan nem múlt el. – Egyébként nem „kísérgeti” Frannyt, hanem „jár” Frannyvel – mondta. – Miért vagy ilyen ódivatú, Bessie? Hm? Miért?

– Te csak sose törődj azzal, miért vagyok ódivatú, te csak sose törődj azzal. Egyébként talán érdekelni fog, hogy Lane ötször vagy hatszor idetelefonált már, mióta Franny hazajött-ma reggel is már kétszer, amikor te még fel sem keltél. Nagyon kedves volt, és egyáltalán, úgy aggódik Franny miatt, nem is tudja, mit csináljon.

– Nem úgy, mint egyesek, akiket jól ismerünk, itt a közelben, mi? Nohát, nem szívesen teszem, de szét kell oszlatnom kicsit az illúzióidat: ezzel a Coutellel én együtt ültem egyszer több mint egy óra hosszat, és igazán semmi kedveset nem találtam benne. Afféle hamis elragadó máz van a fiún, és kész. Különben csak úgy megjegyzem, hogy valaki, úgy látszik, a hónalját borotválta ezzel a vacakkal itt, vagy a lábát, hogy a fene enné meg – vagy talán leejtette, mindenesetre teljesen kész itt elöl az éle...

– Senki még csak hozzá se nyúlt a borotvájához, fiatalember. Szabadna megkérdeznem viszont, miért hamis az az elragadó máz, és miért máz?

– Miért? Mert ő maga hamis, és ezzel megmondtam mindent. Valószínűleg, mert ez így nagyon megéri neki. Egyet mondhatok neked: ha annyira odavan, hogy mi van Frannyvel, hát egészen biztos silány kis okai lehetnek rá. Valószínűleg az bántja, hogy ott kellett hagynia a futballmeccset, mielőtt még a játéknak vége lett volna – aggódik, mert bizonyára nem tudta leplezni a mérgét, és azt is nagyon jól tudja, hogy Franny elég érzékeny ahhoz, hogy észrevegye az ilyesmit. Nagyon élénken el tudom képzelni a jelenetet: hogyan dugja Frannyt taxiba ez a kis nyavalyás, hogyan rakja fel a vonatra, és hogy izgul egész idő alatt, hogy még a félidő vége előtt valahogy visszaérjen.

– Jaj, veled ma, úgy látszik, nem lehet beszélni. Semmiről nem lehet veled ma beszélni. Nem is tudom, miért próbálom meg mégis mindig újra meg újra. Pontosan olyan vagy, mint Buddy. Te is azt hiszed, mindenki csak megfontolás alapján csinálja ezt meg ezt. El sem tudod képzelni, hogy valaki egyáltalán őszintén felveheti a kagylót és ideszólhat, anélkül, hogy piszkos kis egyéni érdekek vezetnék.

– Pontosan így, ahogy mondod, méghozzá tíz esetből kilencszer. És abban megnyugodhatsz, hogy nem pont ez a Lane öcsi a kivétel. Ide figyelj csak. Egy este, míg Frannyre kellett várnia, hogy kész legyen az öltözködéssel és a többi, húsz keserves percig kellett beszélgetnem ezzel a Lane-nel, és mondhatom neked, egy nagy nulla a srác, egy nagy nulla. – Megállt a keze borotválkozás közben, és próbált visszaemlékezni valamire. – Az ördögbe is, mit is mesélt nekem akkor? Valami rettentő elragadó dolgot. Mit is, mit is?... Aha, igen. Igen. Elmesélte, hogy minden héten meghallgatott minket, Frannyt meg engem a rádióban, kölyökkorában – és tudod, mit csinált ez a szemét hülye? Engem kezdett el dicsérni Franny rovására. Semmi más oka nem volt rá az égvilágon, mint az, hogy minél jobb színben tűnjön fel előttem. És közben felvághasson azzal a kis League-intellektusával. – Zooey kinyújtotta a nyelvét, és olyasfélét kiáltott, ha nem is olyan hangosan, mint a bronxi sportpályákon szokás. – Pfuj! – mondta, és folytatta a borotválkozást. – És ugyanígy pfuj az összes hozzá hasonló kis fennhéjázó egyetemistácskára meg az egyetemi újságszerkesztősdijükre! Akkor már jobb egy gengszter, én mondom neked.

Mrs. Glass hosszú, meglepően megértő pillantást vetett Zooey feléje fordított profiljára. – Fiatal fiú még, és az egyetemen se végzett. Maga pedig, fiatalember, egyébként is nagyon hamar idegessé tudja tenni a társaságában levőket – tette hozzá valamelyest nyugodtabban, mint szokása volt. – Vagy tetszik neked valaki, vagy nem. Ha igen, hát akkor te beszélsz egész idő alatt, és még csak szóhoz se hagyod jutni a másikat. Ha viszont nem tetszik neked valaki – és többnyire így szokott lenni, ha nem tévedek –, nohát akkor úgy ülsz ott, mint maga a halál, és hagyod, hogy az illető beszéljen csak, beszéljen, míg magától bele nem kerül a kutyaszorítóba. Láttam már ilyesmit nem is egyszer.

Zooey sarkon fordult, és anyjára meredt. Ebben a pillanatban ugyanúgy fordult meg, és ugyanúgy nézett, ahogy régebben, évekkel ezelőtt, valamennyi testvére (de különösen bátyja) megfordult, és anyjára meredt már. Nemcsak bámulat volt ebben a pillantásban, elismerés is egy – igaz, töredékes – igazság hallatán, ami úgy kelt fel, mint a nap, és bevilágította azt a sivár terepet, mely máskülönben mindig csak előítéletek, sablonok és pótigazságok dzsungelének látszott. Nagyon-nagyon sok szeretet, csodálat és nem utolsósorban hála. És, bármilyen furcsán hangzik is, Mrs. Glass mindenkor remek könnyedséggel fogadta ezt az ,elismerést. Mindig kedvesen és szerényen viszonozta fiának vagy lányának pillantását, ha így néztek rá. Most Zooey találta magát egyszerre szemközt ezzel a kedves és szerény pillantással. – Igen, így van ez – mondta, anélkül hogy hangjában akárcsak nyoma is lett volna bármiféle vádnak. – Se te, se Buddy nem tudtok soha olyanokkal beszélgetni, akik nem tetszenek nektek. – Az utolsó mondatán elgondolkozott egy kicsit. – Akiket nem szerettek, így kellene mondanom tulajdonképpen. – Zooey pedig még mindig csak ott állt és nézte őt, és nem folytatta a borotválkozást. – Nem helyes dolog – folytatta Mrs. Glass. – Pontosan olyan vagy, mint Buddy volt ilyen idős korában. Ezt még apátok is megállapította. Ha valaki két perc alatt nem nyeri meg a rokonszenveteket, egyszer s mindenkorra kész vagy vele. – Mrs. Glass, gondolataival messze kalandozva, a fürdőszoba kövezetére bámult, aztán a kék fürdőszobaszőnyegen futott végig a pillantása. Zooey pedig szinte moccanás nélkül állt, nehogy megzavarja őt, nehogy elűzze ezt a pillanatot. – Nem élhet az ember ilyen heves ellenszenvekkel és rokonszenvekkel a szívében – mondta Mrs. Glass a fürdőszobaszőnyegnek, aztán megint Zooeyra emelte a tekintetét, és sokáig nézte, majdnem minden szemrehányás nélkül. – Függetlenül attól, hogy mi a véleménye ezzel kapcsolatban, fiatalember – tette hozzá.

Zooey állta a pillantását, aztán csak elmosolyodott, és újra a tükör felé fordult, hogy megvizsgálja, sikerült-e a műve. Mrs. Glass figyelte őt és felsóhajtott. Előrehajolt, és cigarettáját elnyomta a bádog hulladékgyűjtő belső oldalán. Aztán szinte ezzel egyidőben mindjárt új cigarettára gyújtott, és olyan élesen, ahogy csak tudta, megjegyezte: – A húgod mindenesetre azt mondja, hogy Lane ragyogó fiú.

– Ez csak a szerelem, fiacskám, a szerelem – mondta Zooey. – Ó, ismerem én ezt a hangot! De még mennyire ismerem! – A szappanhab utolsó maradvanyait is leszedte arcáról és nyakáról, egyik kezét vizsgálódva végighúzta az ádámcsutkája körül, aztán a másikkal fogta megint az ecsetet, és hozzálátott, hogy újra beszappanozza arcának kritikus stratégiai pontjait. – No jó, és mit mondott Lane a telefonba? – kérdezte. – Szerinte mi baja Frannynek? Mi van a dolog mögött?

Mrs. Glass most egy kicsit túlságosan is hevesen hajolt előre, amikor azt mondta: – Nos hát, Lane azt mondta, hogy ez az egész dolog azzal a kis könyvvel függ össze, amit ott hurcol magával most is mindenhova. Tudod. Ezt a kis könyvet olvasta tegnap is egész nap, és ott van vele...

– Ismerem azt a könyvet. Gyerünk, tovább.

– Nos, ő tehát, vagyis Lane, azt mondja, ez valami rettentő vallásos kis könyv – fanatikus és a többi –, s hogy Franny az egyetem könyvtárából vette ki, és most azt hiszi talán, hogy ő is... – Mrs. Glass elnémult. Zooey megint megfordult, de most valamiféle fenyegető gyorsasággal.

– Mi az, mi baj van?-kérdezte Mrs. Glass.

– Mit mondott Lane, honnan szerezte Franny a könyvet?

– Az egyetem könyvtárából. Miért?

Zooey megcsóválta a fejét, újra a mosdókagyló felé fordult. Letette a pamacsát, és kinyitotta az orvosságos szekrénykét.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte Mrs. Glass. – Mi történt egyszerre? Mi ez a pillantás, fiatalember?

Zooey, mielőtt válaszolt volna, kibontott egy új csomag zsilettet. Aztán szétcsavarta a borotváját, és közben azt mondta: – De buta vagy, Bessie. – Kiszedte a borotvából az életlen pengét.

– Miért lennék buta? Egyébként véletlenül éppen

tegnap tettél bele új pengét.

Zooey kifejezéstelen arccal helyezte be az új pengét a borotva két pofája közé. Aztán hozzálátott, hogy másodszor is megborotválkozzon.

– Kérdeztem valamit, ha nem hallotta volna, fiatalember. Miért vagyok én buta? Végül is az egyetem könyvtárából vette ki azt a könyvet, vagy nem?

– Nem, Bessie, éppen ez az, hogy nem – mondta Zooey, már újra borotválkozás közben. – A könyvecske címe: A zarándok folytatja útját, és egy másik kis könyv folytatása. A másik kis könyv címe pedig: A zarándok útja, és Franny ezt is állandóan magával hurcolja, és mindkettőt Seymour meg Buddy hajdani szobájában találta, mert amióta csak vissza tudok emlékezni, mindig ott álltak Seymour íróasztalán. Te jóságos ég!

– Azért nem kell mindjárt úgy odalenni! Miért, olyan rettenetes lenne, ha az egyetem könyvtárában találta volna a könyveket, és egyszerűen haza...

– Igen, de ez így rettentő csak igazán! Rémes, mert mindkét könyv, hogy a fene enné meg, ott állt éveken át Seymour íróasztalán. Olyan lehangoló az egész.

Mrs. Glass hangja egyszerre valami furcsa védtelenségről árulkodott. – Tudod, hogy ha csak tehetem, soha nem lépek abba a szobába -mondta. – És soha nem szoktam nézegetni Seymour régi... dolgait.

– Na jó, ne haragudj – – mondta Zooey gyorsan. Anélkül, hogy közben anyjára nézett volna, levette válláról a törülközőt; s bár még nem végzett másodszorra, letörölte vele a maradék habot az arcáról. – És most hagyjuk egy kicsit ezt a témát – mondta. A fűtőtestre hajította a törülközőt, ahol a Rick-Tina-féle kézirat hevert. Szétszedte a borotvát, és elmosta a hidegcsap alatt.

Komolyan gondolta, mikor elnézést kért, és Mrs. Glass is tudta ezt, nyilvánvalóan nem tudta megállni azonban – talán mert olyan ritkán volt alkalma rá –, hogy ki ne használja a helyzetet. – Nem vagy valami kedves éppen – jegyezte meg, miközben végignézte, hogy öblíti le a borotváját Zooey. – Egyáltalán nem viselkedsz kedvesen. Igazán elég idős vagy már ahhoz, hogy legalább megpróbálhatnád valami elfogadható formába önteni a rosszkedvedet, ha már éppen rosszkedvű vagy. Amikor Buddyra rájön valami ilyesmi, ő legalább... – Összerázkódott, és még a lélegzete is elállt, amikor Zooey borotvája, pengéstől, mindenestől, nagy robajjal a hulladékgyűjtő fenekén kötött ki.

Zooey valószínűleg nem szántszándékkal dobta borotváját a pléhtartóba. Bal kezét bizonyára olyan hevesen rántotta lefelé, hogy kicsúszhatott közben a kezéből. Az legalábbis kétségtelen, hogy nem szántszándékkal verte a csuklóját a mosdókagyló pereméhez. – Buddy, Buddy, Buddy – mondta. – Seymour, Seymour, Seymour. – Aztán anyjához fordult, aki az elejtett borotva zörgésére felriadt, és éberen figyelt, bár nem mondhatni, hogy valami különösebben meg is ijedt volna. – Legszívesebben elvágnám már a torkom, annyira elegem van még csak a nevükből is. – Arca sápadt volt, de teljesen kifejezéstelen. – Ebben a rohadt lakásban meg kell fulladni, úgy rátelepszenek a kísértetek. Nem sokat izgatna még, ha csak egy halott szelleme kísértene, de az már azért mégiscsak pokoli, hogy a félig holt is kísért. Istenemre; leghőbb vágyam, hogy Buddy végre döntsön, így vagy úgy. Mindenben Seymourt utánozza – legalábbis megpróbálja. Mi az ördögnek nem lesz hát öngyilkos, legalább végleg lezárná a dolgát.

folytatás