Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

J. D. Salinger
ZOOEY (2)
(előző)
Fordította: Tandori Dezső

Mrs. Glass egy pillanatra behunyta a szemét, Zooey pedig hirtelen máshova nézett. Lehajolt és kihalászta borotváját a szemétkosárból. – Mi korcsok vagyunk mindketten, Franny is meg én is – jelentette ki, ahogy aztán megint felegyenesedett. – Én egy huszonöt éves korcs, ő meg egy húszesztendős, és ki a felelős mindezért, ha nem ez a két nyavalyás? – A mosdókagyló szélére tette a borotvát, de az, makacsul, megint csak lecsúszott, bele a mosdóba. Gyorsan utánakapott, kivette, és most már biztonságos helyre rakta le. – Frannynél egy kicsit megkésve jelentkeznek a tünetek, igen, egy kicsit később, mint nálam, de azért ő is korcs, erről ne feledkezz meg egyetlenpillanatra sem. Esküszöm neked, ki tudnám tekerni mind a kettőnek a nyakát, és még a szemem se rebbenne közben. A nagy nevelők! A nagy emancipátorok! Uram Jézus. Még csak arra se vagyok képes, hogy ebédnél legalább valamennyire tisztességesen elbeszélgessek valakivel. Vagy unatkozom, vagy ha nem, hát olyan iszonyatos modorban kezdek el szónokolni, hogy ha abban a nyomorultban, aki ott ül velem szemben, van egy kicsike kis józan ész, hát rám borítja az asztalt. – Hirtelen kinyitotta az orvosságos szekrénykét. Egy pillanatig tanácstalanul meredt a polcokra, mintha elfelejtette volna, mit is akart, aztán a még vizes borotvát berakta a helyére.

Mrs. Glass csendben ült és figyelt, miközben a cigarettája már majdnem csonkká égett a két ujja között. Végignézte azt is, ahogy Zooey rácsavarta a borotvakrémes tubusra a kupakot. Nem egykönnyen találta meg a helyes csavarmenetet.

– Valószínűleg nem érdekel különösképpen, mégis közölhetem, hogy még csak arra se vagyok képes, hogy leüljek valami istenverte étkezéshez anélkül, hogy magamban el ne mondjam előbb a Négy Nagy Fogadalmat, és bármibe fogadnék veled, hogy Franny ugyanígy van a dologgal. Olyan átkozottul belénk verték ezt az egészet...

– A négy nagy micsodát? – szakította félbe nagyon tapintatosan Mrs. Glass.

Zooey mindkét kezével a mosdókagylóra támaszkodott, megfogta jobbról-balról, felsőtestével előredőlt, szemét a csempés háttérre függesztette. Törékeny alkata ellenére ebben a pillanatban nem látszott lehetetlennek, hogy mindjárt lenyomja a mosdót, és keresztülpréseli a padlón. – A Négy Nagy Fogadalmat – mondta, és dühösen lehunyta a szemét. – Bármily megszámlálhatatlan is a lények sokasága, fogadom, hogy megmentem őket; bármily féktelenek legyenek is szenvedélyeik, fogadom, hogy megszelídítem őket; bármily mérhetetlenek legyenek is a Dharmák, fogadom, hogy megbirkózom velük; bármilyen elérhetetlen is Buddha igazsága, fogadom, hogy eljutok hozzá. Vegyetek fel soraitokba. Tudom, képes leszek rá. Tanítsatok és eddzetek. – Zooey még mindig lehunyva tartotta szemét. – Uramisten, ezt mormoltam magamban tizenegy éves korom óta naponta háromszor, minden étkezés előtt. Egész egyszerűen képtelen vagyok enni, ha nem mondom el. LeSage-zsal ebédeltem egyszer, és akkor megpróbáltam elhagyni a dolgot, hát egy átkozott cseresznyemag mindjárt megakadt a torkomon. – Kinyitotta a szemét, homlokát ráncolta, de közben ugyanúgy állt tovább, ebben a furcsa pózban. – És most mi lenne, ha eltűnnél szépen, Bessie? – mondta. – Komolyan mondom. Hadd fejezzem be már békén ezt az istenverte mosakodást. – Újra lehunyta szemét, s megint olyan volt az egész, mintha egy pillanat múlva átpréselné a mosdót a padlón. Bár a fejét előrehajtotta egy kicsit, majdnem teljesen vértelen volt az arca.

– Mindig azt mondom magamban, bárcsak megnősülnél – mondta hirtelen Mrs. Glass eltűnődve.

A család valamennyi tagja – s talán Zooey a legjobban – ismerte Mrs. Glassnak ezeket a hirtelen gondolatfutamait. A legkülönösebb virágok sarjadtak következetlenségéből, efféle érzelmi kitörések során. Zooeyt most, ennek ellenére, váratlanul érte ez a megjegyzés. Furcsa hangot adott ki, főleg az orrán át, leginkább kirobbanó nevetéshez vagy éppen a nevetés ellenkezőjéhez hasonlított ez a fújtatás. Mrs. Glass gyorsan, aggódva hajolt előre, hogy meggyőződjön róla, melyik is hát a kettő közül. Végül is inkább nevetés volt, így hát megkönnyebbülve dőlt hátra megint. – Igen – mondta aztán rendületlenül. – Úgy, ahogy mondom. Miért ne?

Zooey most végre változtatott eddigi testhelyzetén, nadrágzsebéből összehajtogatott zsebkendőt húzott elő, szétnyitotta, és egyszer, kétszer, aztán harmadszor is belefújta az orrát. Amikor eltette a zsebkendőt, így szólt: – Nagyon szeretek vonaton utazni. S ha az ember megnősül, sose kerül többé az ablak mellé.

– Ez nem ok!

– Ez nagyon, de nagyon is alapos ok. Menj most, Bessie, kérlek, és hagyj békében. Miért nem teszel egy kellemes kis kirándulást, mondjuk például liften? Megégeted az ujjad, ha el nem dobod azt a nyavalyás cigarettát.

Mrs. Glass megint a hulladékgyűjtő belső peremén nyomta el a cigarettavéget, aztán egypár pillanatig nyugodtan ült, anélkül, hogy cigarettáért vagy gyufáért nyúlt volna. Nézte, ahogy Zooey fésűt vesz elő, és elválasztja a haját. – Egyszer már hajat is nyírathatna, fiatalember – mondta. – Lassan úgy fest már, mint valami őrült magyar vagy micsoda, ahogy éppen kimászik az úszómedencéből.

Zooey észrevehetően elmosolyodott, végighúzta még egyszer-kétszer a fésűt a haján, aztán – fésűvel a kezében – anyja felé fordult. – Még valamit, Bessie, mielőtt elfelejteném. De most jól figyelj arra, amit mondok – mondta. – Ha megint olyasvalami jutna eszedbe, mint tegnap este, hogy telefonálj Franny miatt annak a Philly Byrnes-féle rohadt pszichiáternek vagy kicsodának, hát akkor csak egyet ígérj meg nekem. Azt, hogy gondolsz majd arra, mire volt jó annak idején ez az egész analízis Seymournak. – A nagyobb nyomaték kedvéért egy pillanatra megállt. – Hallasz engem? Gondolsz majd rá?

Mrs. Glass, teljesen feleslegesen, megint a hajhálójához nyúlt, hogy megigazítsa, aztán cigarettát, gyufát vett elő a zsebéből, de csak egy pillanatig fogta a kezében. – Csak úgy tájékoztatásul közölhetem – mondta –, hogy egyetlen szóval sem mondtam, hogy felhívom Philly Byrnes pszichiáterét, mindössze annyit mondtam, hogy gondolkodom rajta. Először is az az ember nem valami közönséges pszichiáter. Ha tudni akarod, véletlenül nagyon jámbor katolikus pszichiáter, és azt gondoltam, nem lenne-e jobb ahelyett, hogy csak ülünk itt és nézzük, mi lesz ezzel a gyerekkel...

– Bessie, az istenit neki, utoljára figyelmeztetlek. Nem érdekel, még ha netalán egy nagyon, de nagyon jámbor buddhista állatorvosról van szó, akkor sem. És ha bele akarsz keverni egy ilyen...

– Ez most nem megfelelő pillanat a gúnyos megjegyzésekre, fiatalember. Apró gyerekkora óta ismerem Philly Byrnest. Apád meg én éveken át léptünk fel a szüleivel egy műsorban. És véletlenül nagyon jól tudom azt is, hogy ezt a fiút teljesen újjávarázsolta, hogy elment a pszichiáterhez. Nagyon rokonszenves egyéniség lett belőle azóta. Beszéltem a...

Zooey behajította a fésűt az egyik polcra, aztán becsukta az orvosságos szekrényke ajtaját. – Ó, hogy te milyen buta vagy, Bessie – mondta. – Philly Byrnes. Ki ez a Philly Byrnes: egy negyven éven felüli, impotens, izzadságszagú kis nyomorult, aki éveken át a rózsafüzérrel meg a Variety egyik számával a párnája alatt aludt. Két annyira különböző dologról beszélünk most, mint a világos nappal meg a sötét éjszaka, Bessie. És most figyelj rám. – Zooey most teljesen szembefordult anyjával, tapintatosan és türelmesen nézett rá, közben, mintha meg akarna támaszkodni, a mosdó peremére tenyerelt. – Figyelsz rám?

Mrs. Glass, mielőtt megadóan válaszolt volna valamit, új cigarettára gyújtott, kifújta a füstöt, és lepöccintett megint néhány képzeletbeli dohánymorzsalékocskát az öléből. Aztán kelletlenül így szólt: – Igen, figyelek.

– Rendben van. De most nagyon komolyan beszélek. Ha tehát... De most jól figyelj. Ha tehát nem tudsz vagy nem akarsz emlékezni Seymourra, hát akkor csak hívj, de nyomban, valami ilyen tökfej pszichiátert. Kérlek, csak hívj! Hívj pszichiátert, de akkor aztán olyat, aki kellő gyakorlattal rendelkezik, hogy úgy helyreanalizálja a pácienseit, hogy attól fogva gyönyörűség legyen nekik a televízió, a Life új száma minden szerdán, az európai utazás, a hidrogénbomba, az elnökválasztási küzdelem, a Times címoldala csakúgy, mint a westporti és oysteri szülői-tanári munkaközösség felelősségteljes munkája, meg az isten tudja, mi még, az összes dicsőség és normális közgyönyör – nohát, akkor csak hívj el egy ilyet, és én esküszöm neked, Franny legkésőbb egy éven belül vagy a bolondokházában köt ki, vagy égő kereszttel a kezében nekivág valami fene tudja, miféle pusztaságnak.

Mrs. Glass továbbra is azzal foglalatoskodott, hogy kimonójáról eltávolítsa a képzeletbeli dohányszemcséket. – Jól van, jól van, na – mondta –, ne izgasd fel magad azért annyira. Az ég szerelmére! Senki nem hívott még eddig senkit.

Zooey hirtelen mozdulattal kinyitotta az orvosságos szekrényke ajtaját, végignézett a polcokon, kivett egy körömreszelőt, aztán megint becsukta a szekrényt. Felvette a tejüveg polc szélére tett cigarettáját, szívott volna belőle, de a cigaretta már nem égett. – Tessék – mondta Mrs. Glass, és odanyújtotta neki saját Kingsize cigarettásdobozát és gyufáját.

Zooey kivett egy cigarettát a csomagból, de csak odáig jutott vele, hogy éppen a szájába vegye, és meggyújtsa a gyufát, gondolatai lehetetlenné tették, hogy valóban rá is gyújtson, elfújta hát a gyufát, kivette a cigarettát a szájából. Nagyon-nagyon röviden, türelmetlenül megrázta a fejét. – Nem tudom – mondta. – Csak úgy épp az az érzésem, valahol kell bujkálni itt a városban egy pszichiáternek, aki jó lenne Frannynek, erre gondoltam tegnap este. – Vágott egy kis grimaszt. – Csak éppen nem tudom, ki az. Mindenesetre, hogy Frannynek való pszichiáter lehessen, fura szerzetnek kellene lennie. Nem is tudom. Először is hinnie kellene abban, hogy Isten kegyelme vezette a pszichoanalízis tanulmányozásának útjára. Hinnie kellene abban, hogy Isten kegyelmének köszönheti, ha nem ütötte el épp egy rohadt teherautó, mielőtt megkapta volna a működési engedélyét. Szentül hinnie kellene, hogy vele született tehetsége, amellyel az összes átkozott betegét kezelni tudja, Isten adománya. És én nem ismerek egyetlen igazán jó pszichiátert sem, aki legalább körülbelül ilyesféleképpen gondolkozna. Márpedig ez lenne az egyetlen szerzet, aki segíthetne Frannyn. Mert ha történetesen olyasfélének a keze közé kerülne, aki rettentő freudista vagy rettentő eklektikus lenne, vagy egész egyszerűen csak rettentő rutinos – olyasvalakiébe tehát, akinek soha eszébe se jutott még, hogy a legkisebb hálát érezze az összes rohadt, titokzatos képességeiért-, nohát, akkor Franny még sokkal rosszabb állapotba kerülhetne a végén, mint annak idején Seymour. Megőrülök, ha ilyesmi akár csak az eszembe jut. És ha nincs ellene kifogásod, akkor most hagyhatnánk végre ezt az egész témát. – Rövid szünetet tartott, hogy rágyújthasson végre, a cigarettát letette aztán a tejüveg polcra, régi, kialudt cigarettája mellé. Kicsit kényelmesebb testtartást vett fel. Fogta a körömtisztítót, és körbehúzogatta körmei alatt, melyek már teljesen rendben voltak. – Ha nem vágnál közbe örökké – mondta kis idő után –, elmondanám neked, miről szól az a két kis könyv, amelyet Franny mindenhova magával hurcol. De ha nem érdekel, nekem igazán mindegy...

– Persze hogy érdekel! Hogyne érdekelne! Miért, mit gondolsz rólam tulaj...

– Akkor jól van. Csak ne vakkants közbe percenként – mondta Zooey, aztán oldalával a mosdókagyló peremének támaszkodott. Tovább tisztogatta a körmeit. – Mindkét könyvben valami orosz parasztról van szó. A dolog egyébként úgy a századforduló táján játszódik. – Hangja, ellentétben máskülönben szenvtelen, higgadt beszédmodorával, most olyan volt, mint aki mesél. – Nagyon-nagyon kedves, szeretetre méltó kis figura. Az egyik karja nyomorék. Szóval, mintha csak Franny nagy-jó szívének találták volna ki. – Megfordult, cigarettájáért nyúlt, szívott belőle egyet, aztán tovább tisztogatta a körmét. – A legelején elmondja a parasztocska, hogy volt háza, felesége, de gyengeelméjű fivére felgyújtotta a házat, s azt hiszem, valamivel ezután halt meg a felesége is. Lényeg az, hogy a kis paraszt zarándokútra indul. És van egy nagy gondja. Egész életében mindig szorgalmasan olvasta a Bibliát, és soha nem értette, mit jelent a Thessalonikiakhoz írt levélben a következő kitétel: „Imádkozzatok szüntelenül.” Ez a sor nem hagyja nyugodni. – Zooey újra a cigarettáért nyúlt, szívott belőle, aztán folytatta: – Van még egy nagyon hasonló idézet a Timoteus-levélben: „És ezért kívánom, hogy az ember imádkozzon mindenütt.” Egyébként maga Jézus is azt mondta: „Az embereknek örökké imádkozniok kell, sose szabad abbahagyniok az imát.” – Zooey egy pillanatra elhallgatott, furcsa, merev arccal tisztogatta a körmét. – Szóval, ez a kis paraszt elindul zarándokútra, hogy valami tanítómesterre akadjon – mondta –, olyanra méghozzá, aki megmagyarázza majd neki, hogyan és miért is kell szüntelenül imádkozni. És csak megy és megy és megy, templomról templomra, egyik szent helyről a másikra, és közben minden papot megkérdez a dologról, míg végre egy egészen egyszerű öreg szerzetessel találkozik, aki nyilvánvalóan tudja, miről is van szó. Ez az öreg szerzetes tehát azt mondja neki, hogy az egyetlen imádság, melyet Isten mindenkor meghallgat és „óhajt”, nem egyéb, mint a Jézushoz intézett ima... „Uram Jézus Krisztus, irgalmazz énnékem.” Az ima teljes szövege tulajdonképpen így hangzik: „Uram Jézus Krisztus, irgalmazz énnékem, nyomorult bűnösnek.” Hála Istennek azonban, a zarándok könyvecskéiben egyik tanítvány se sokat törődik ezzel a „szegény bűnös”-ről szóló toldalékkal. Az öreg szerzetes tehát elmagyarázza neki, mi történik akkor, ha valaki szüntelenül mondja az imát. Gyakorlásképpen tart egy-két imaórát a kis zarándokkal, aztán elküldi haza. És akkor – hogy ne nyújtsam túl hosszúra a dolgot – a kis zarándok egy idő után egyszerre csak azt érzi, hogy az imádság hatni kezd. Vagyis: sikerült neki. Új, spirituális életnek örvendhet hát, s így megy végig azután egész Oroszországon – sűrű erdőkön, városokon és falvakon át és a többi –, és vándorlása közben mindenkinek, akivel csak összehozza a véletlen, elmondja az imáját s egyáltalán azt, hogy miképpen kell imádkozni. – Zooey hirtelen feltekintett, és éles pillantást vetett anyjára. – Figyelsz is rám, te kövér, öreg druida?– kérdezte. – Vagy csak elbűvölő arcom bámulod?

Mrs. Glass sértődötten jelentette ki: – Persze! Hogyne figyelnék.

– Na, akkor jó; nem akarom ugyanis, hogy rajongó buta libácskának meséljek itt, mint valami estélyen. – Felnevetett, szívott egyet a cigarettájából, miközben tovább folytatta körmeinek tisztogatását. – A két kis könyv közül az első, A zarándok útja – mondta -, főként a kis zarándok vándorútjának kalandjait tárgyalja. Kivel találkozik, mit mondanak neki – és néha csakugyan csuda rendes emberekkel fut össze. A második kötet, A zarándok folytatja útját, túlnyomórészt párbeszédes értekezés a Jézus-imádság okáról és céljáról. A zarándok, egy professzor, egy szerzetes meg valami remeteféle találkozik és beszélget a dologról, és másról jóformán nincs is szó a könyvben. – Zooey egy pillanatra megint felnézett, anyjára tekintett, és áttért bal keze körmeire. – Nos hát, amennyiben érdekel: mindkét könyvecskének az a szándéka, hogy meggyőzzön mindenkit a Jézus-imádság szükségességéről és jótevő hatásáról. Kezdetben csak megfelelő tanítómester vezérletével történhet a dolog – afféle keresztény guruéval tehát –, később aztán, ha az illető bizonyos fokig előrehaladt, egyedül kell folytatnia. A legfontosabb pedig: nem elég csak a jámborság meg mindenféle nagy mellveregetés. Vagyis nyugodtan kirámolhatod a templomban a perselyt, de az imát akkor is mondanod kell, miközben így tevékenykedsz. A megvilágosodás ugyanis az imádsággal együtt jár, nem pedig előtte. – Zooey a homlokát ráncolta, most azonban inkább olyasféleképpen, mint egy egyetemi tanár. – Feltételezik, hogy az imádság előbb-utóbb teljesen öntevékennyé válik, az ajkakról és a fejből egyre beljebb halad, be a szív legmélyére, és ott, bent az emberben, valamiféle automatikus funkcióvá válik, mint a szívverés. S ha egy bizonyos idő után az imádság valóban automatikus már, az illető személy belép, úgymond, a dolgok valóságába. Mindezt egyik könyvecske se mondja ki így, keleti terminológia szerint azonban az emberi testnek hét érzékeny központja van, úgynevezett csakrája¹, és a szívhez legközelebb esőnek anahata a neve, amely, úgy tartják, különösképpen érzékeny és hatalmas, és ha ez mozgásba jön, megindít még egy ilyen központot, méghozzá a szemöldökök között lévőt, melyet ajná-nak neveznek – tulajdonképpen ez a tobozmirigy, vagy még inkább: a körülötte levő aura –, ezután pedig megnyílik valami, szívecském, amit a misztikusok „harmadik szem”-ként szoktak emlegetni. Az ég szerelmére, mindebben semmi új nincs – még csak nem is a kis zarándokcsoporttal kezdődik. Indiában már isten tudja, hány évszázada ismerik ezt a folyamatot, japam néven. Japam, nem egyéb ez a szó, mint egyike annak a sok névnek, amellyel Istent az emberek illették. Vagy: Isten inkarnációi egyikének neve. Vagy: avatar-jaié, ha éppen ezt az elnevezést akarjuk használni. Feltételezés szerint, ha valaki elég hosszú időn át és elég rendszeresen mondogatja ezt a nevet, ráadásul szó szerint, a szívéből, előbb vagy utóbb választ kap. Méghozzá nemcsak egyszerű feleletet, hanem kinyilatkoztatást. – Zooey megfordult, kinyitotta az orvosságos szekrénykét, visszatette a körömtisztítót, aztán kivett onnan egy furcsa, tompa formájú körömágyápolót. – Ki eszegetett a körmösrudacskámból? – mondta. Keze fejével letapogatta gyorsan az orra alatt felgyöngyöző izzadságcseppeket, aztán hozzálátott, hogy a rudacskával visszatologassa a körmei körül a ránőtt bőrt.

Mrs. Glass mélyet szívott cigarettájából, keresztbe rakta a lábát, s miközben figyelte, mit csinál Zooey, megkérdezte: – Szóval ez van most Frannyvel is? Úgy értem, ez az, amit most ő is csinál és a többi?

– Legalábbis azt hiszem. De ne engem kérdezz, hanem őt.

Rövid szünet állt be, afféle hát-most-aztán-mi-lesz-csend. Mrs. Glass törte meg a csendet; hirtelen és eléggé gyengéden megkérdezte: – És meddig kell csinálni ezt az egészet? Mennyi ideig?

Zooey arca ismét megelégedettségtől sugárzott. Odafordult Mrs. Glasshoz, és azt mondta: – Hogy meddig? Nohát, nem sokáig. Addig csupán, míg a festők be akarnak menni a szobádba. Akkor aztán bevonul a szentek és a boddhiszatvák egész menete, mindnél tyúkhúsleveses fazekak. A háttérben pedig Hall Johnson kórusa énekel, a kamera közelít, és az objektívek egy kedves öreg úriemberre szegeződnek, aki ágyékkötőben áll, hegyek, kék ég és fehér felhők háttere előtt, és minden arcon egyszeriben elárad a béke...

– Na jó, de most már hagyd végre abba – mondta Mrs. Glass.

– Istenem, csak segíteni akartam neked. Irgalom atyja. Egyszerűen nem vettem volna a szívemre, ha azzal a benyomással távozol innen, miszerint a vallásos élet nem jár együtt minden – érted –, minden, de minden komforttal. Azt hiszem, nagyon sokan csak azért riadnak vissza a dologtól, mert félnek, hogy egy egész sor kényelmetlenség következik majd belőle, terhes kötelességek és a többi – de hiszen érted, mit akarok mondani. – Afelől nem lehetett semmi kétség, hogy a beszélő itt nem titkolt gyönyörűséggel tört előre szónoklatának csúcspontja felé. Ünnepélyesen fenyegette meg anyját a körmösrudacskával. – Remélem, miután elhagytuk e kis kápolnát, elfogad tőlem egy könyvecskét, melyet mindig a legnagyobb csodálattal forgattam. Azt hiszem, ez a kis könyv megvilágít majd egy egész sor kérdést, amelyről ma reggel beszélgettünk. A mű címe: Isten a hobbym, szerzője pedig ifj. dr. Homer Vincent Claude Pierson. Dr. Pierson igen meggyőzően mondja el nekünk kis könyvében, hogy kezdett el huszonegy éves korában mindennap egy kis időt félretenni – ha jól emlékszem, két percet reggelente és két percet este –, és amikor lejárt az első év, észrevette, hogy évi bevétele, csak ezeknek az Istennél tett rövidke látogatásoknak a révén, hetvennégy százalékkal emelkedett. Azt hiszem, bátor szívvel nyújthatok át önnek egy példányt, és ha lenne olyan kedves...

– Jaj de lehetetlen vagy – mondta Mrs. Glass. De csak úgy nagyon halkan, bizonytalanul. Szeme újra ott járt a régi jó ismerős vidékeken: a kék fürdőszobaszőnyeg síkságán a helyiség másik felében. Ott ült és bámulta a fürdőszoba szőnyegét, miközben Zooey – vigyorogva, felső ajka fölött szép kövér izzadságcseppekkel – továbbra is a körmeivel foglalatoskodott. Mrs. Glass végül összeszedte magát egy jól bevált sóhaj erejéig, és teljes figyelmét Zooeyra fordította megint, aki, hogy sikeresebben működjön, félig a természetes világosság felé fordult. Amikor Mrs. Glass pillantása Zooey rendkívül vékony meztelen hátának vonalaihoz és síkjaihoz ért, szeméből mindinkább eltűnt a révedezésnek még a nyoma is. Néhány másodperc leforgása alatt mintha elfeledkezett volna mindenről, ami az előbb még kínozta, és úgy nézte ezt a látványt, mint egy teenager-klub a kedvenceit. – Olyan szép széles lett a vállad – mondta aztán, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse. – Attól féltem már, megmondom neked őszintén, hogy ezek az ostoba súlyzógyakorlatok a végén...

– Ne-e, jó? – mondta Zooey eléggé élesen, és arrébb húzódott.

– Mit ne?

Zooey kinyitotta az orvosságos szekrényke ajtaját, és visszatette a helyére a körmösrudacskát. – Ne és kész. Ne rajongj itt azért az istenverte hátamért – mondta, és bezárta a szekrénykét. A törülközőtartóról egy pár fekete selyemzoknit vett le, és odament velük a fűtőtesthez. Leült a fűtőtestre, bár forró volt (vagy éppen azért), és hozzálátott, hogy felhúzza a zokniját.

Mrs. Glass, eléggé megkésve, felhorkant. – Ne rajongj a hátamért... jaj, de szeretem ezt!-mondta sértődötten, majdnem csakugyan megbántva. Nézte Zooeyt, ahogy a harisnyáját húzza, arcán sértődöttséggel, egyszersmind azonban azzal az őszinte érdeklődéssel is, ahogy csak az tud nézni, aki éveken át vizsgálgatott éppen-kimosott zoknikat, nem lyukasak-e valahol. Aztán hirtelen felállt, és leghangosabb sóhaja kíséretében bosszúsan – és a kötelesség megszállottjaként – a mosdókagylóhoz lépett, ahol Zooey tanyázott. Első, félreérthetetlenül mártíromságra valló ténykedése az volt, hogy kinyitotta a hidegvízcsapot. – Nagyon örülnék, ha megtanulnád végre, hogy kell rendesen visszacsavarni valamire a kupakját használat után – mondta; hangjában érezhetően ott vibrált valami kötekedőkedv.

Zooey a fűtőtesten ülve éppen a harisnyatartóját csatolta fel, odapillantott rá, és azt mondta: – Én pedig nagyon örülnék, ha szépen hazamennél, mikor a parti befejeződött. De most csakugyan nem tréfálok, Bessie. Akármilyen durván hangzik is a kérésem, szeretnék legalább egy percig egyedül lenni ebben a rohadt helyiségben. Először is sietnem kell. Fél háromra vár LeSage az irodájában, és előtte még szeretnék elintézni egy-két dolgot a városban. Gyerünk, mozgás... ha nincs kifogásod ellene.

Mrs. Glass abbahagyta a kötelességteljesítést, de csak azért, hogy Zooeyra nézhessen, és feltehesse neki azt a jól ismert kérdést, amellyel az évek során mindegyik gyerekét sikerült eddig kétségbe ejtenie: – De eszel még valamit, mielőtt elmész?

– Majd bekapok valamit a városban... a fene vigye el, hol a másik cipőm?

Mrs. Glass most nagyon eltökélten meredt rá. – És beszélsz a húgoddal, mielőtt elmész, vagy nem? – kérdezte.

– Még nem tudom, Bessie – válaszolta Zooey, észrevehető habozás után. – Kérlek, szűnj meg, ne kérdezd örökké ugyanazt. Ha lett volna valami mondanivalóm neki ma reggel, hát biztos megmondtam volna, nem? Hagyd már abba, és ne kérdezd mindig ugyanazt. – Felhúzta és befűzte az egyik cipőjét, a másikat azonban még mindig nem találta sehol. Hirtelen négykézlábra ereszkedett, és végigtapogatott a kezével a fűtőtest alatt. – Aha, itt vagy, te kis haszontalan – mondta. A meglelt cipővel leült egy kis fürdőszobamérlegre a fűtőtest mellett.

Mrs. Glass nézte, ahogy felhúzza, azt azonban már nem várta meg, hogy be is fűzze. Inkább indult kifelé a fürdőszobából. Mozgása lelassult. Szinte vonszolta magát – ez furcsa volt, fel is tűnt rögtön Zooeynak. Felnézett, és figyelmesen vizsgálgatta anyját. – Egész egyszerűen nem tudom, mi van veletek, valamennyiőtökkel-mondta Mrs. Glass színtelen hangon, anélkül, hogy közben megfordult volna. Megállt egy törülközőtartónál, kisimított egy törülközőt. – A régi rádiósidőkben, még kiskorotokban, mindig olyan... mindig olyan derűsek voltatok, igen, derűsek és vidámak... Egyszerűen kedvesek. Reggel, délben, este, egész nap. – Lehajolt és felvett valamit a földről; olyasvalamit, ami leginkább egy hosszú, titokzatosan szőke hajszálra hasonlított. Egy kis kerülővel a szemétkosárhoz vitte, és azt mondta: – Nem tudom, mire jó egyáltalán, ha valaki olyan sokat tud és olyan értelmes és a többi, ha közben nem boldog az egésszel. – Ahogy most már újra az ajtó felé ment, háttal került Zooeynak. – Nohát – mondta –, lényeg az, hogy akkoriban még mind olyan kedvesek voltatok, úgy szerettétek egymást, az ember örült, hacsak rátok nézett. – Kinyitotta az ajtót, megcsóválta a fejét. – Öröm volt rátok nézni – ismételte határozott hangon, aztán becsukta maga mögött az ajtót.

Zooey a csukott ajtót nézte, aztán mély lélegzetet vett, sóhajtott. – Feledhetetlen távozás volt, bébi! – kiáltott tel, de csak amikor már biztos volt benne, hogy anyja hallótávolon kívül van.

 

Nincs szoba a világon olyan kevéssé előkészítve a festők bevonulására, mint a Glass család nappalija akkor. Afgán takaró alatt ott feküdt a heverőn Franny Glass és aludt. A szoba szőnyegburkolatát nem szedte fel senki, arról nem is szólva, hogy még csak a széleit se hajtogatták fel; a bútorok – szemmel láthatóan egy kisebbfajta bútorüzletet megtöltöttek volna – ott álltak jól megszokott helyükön, statikus-dinamikus elrendezésben. A helyiség nem volt túlságosan nagy, még egy átlagos manhattani bérház méreteihez képest sem, a belezsúfolt bútorok azonban elegendőnek bizonyultak volna arra is, hogy egy bankett-termet lakályossá tegyenek a Walhallában. Ott állt elsősorban egy nagy Steinway-zongora (örökké nyitva), három rádiókészü1ék (egy 1927-es Freshman, egy 1932-es Stromberg-Carlson, végül egy RCA, 1941-ből), egy tévékészülék (huszonegy inches képernyőjű), négy asztali gramofon (köztük egy 1920-as Victrola, még mindig jól működő hangtölcsérrel), számos dohányzóasztalka és folyóirattartó egy versenyméretű pingpongasztal (szerencsére: összehajtható, így hát ott áll a zongora mögött, a falhoz támasztva), négy kényelmes fotel, nyolc kényelmetlen szék, egy ötvenliteres akvárium trópusi halakkal (befogadóképessége szó szerint teljes mértékben kihasználva, ráadásul két negyven wattos körtével megvilágítva), egy dívány, aztán a heverő, Frannyvel, két üres madárkalitka, egy cseresznyefa íróasztal, állólámpák, asztali lámpák és hajlítható karú lámpák egész gyűjteménye, melyek úgy tartották magasba fejüket a bezsúfolt berendezési tárgyak rengetegében, mint a mocsár virágai. A falak mentén, körbe, csípőmagasságig könyvállványok húzódtak, zsúfolásig megrakott polcaik – a szó legszorosabb értelmében – roskadoztak; voltak ott gyerekkönyvek, szövegkönyvek, antikvár könyvek, könyvklub-sorozatok, s ezenkívül még ami könyvet csak ide lehetett halmozni a lakás kevésbé hozzáférhető többi helyiségéből, minden. (Ott állt például a Drakula, a Bevezetés a páli nyelvbe és a Szövet.séges fiúk a Somme-nál társaságban a Bolts of Melody, Emily Dickinson versei, mellette A Scarab-gyilkosság és A félkegyelmű egymás szomszédságát élvezhette, Nancy Drew és a titkos lépcső pedig a Félelem és rettegés-en feküdt, keresztben.) Nagyon elszánt és semmitől vissza nem riadó, edzett szívű szobafestők szépszámú különítménye azért talán még végzett volna valahogy a könyvespolcok támasztotta nehézséggel, maga a fal azonban valószínűleg minden valamelyest is öntudatos mesterembert meggyőzött volna arról, hogy legjobb, ha visszaadja az iparengedélyét. A könyvespolcok felső peremétől ugyanis fel egészen vagy úgy harminc centiméterrel a mennyezet alatt húzható vonalig a falat – egyébként felhólyagosodó Wedgwood-kék volt – majdnem teljesen elborította valami, amit úgy nagy általánosságban „díszítésnek” nevezhetnénk; a szép kollekció ebben az esetben elsősorban bekeretezett fényképek tömegét jelentette, sárguló személyi és egyleti levelezés érdemes darabjait, bronz– és ezüstplaketteket, különféle formájú és nagyságú, trófeákhoz hasonlító, háziáldásszerű dokumentumok és tárgyak vadul burjánzó összevisszaságát, melyek mind-mind azt a lenyűgöző tényt bizonyították a maguk módján, hogy 1927 és 1943 között nagyon ritkán sugárzott a rádió „Az okos gyerek” címmel olyan műsort, amelyben ne lépett volna fel a hét Glass gyerek valamelyike (néha még kettő is). (Buddy Glass – ma harminchat éves –, a hajdani résztvevők doyenje a szülői ház nappaliszobájának falait nemegyszer a kenyérkereső, serdültebb és serdületlenebb amerikai ifjúság képpé vált dicshimnuszának nevezte. Igen gyakran fejezte ki sajnálkozását, hogy csak olyan ritkán, olyan nagy időközökkel jöhet fel látogatóba vidékről. Mennyivel boldogabbak is – fejtegette, többnyire végeláthatatlan szóáradattal –, mennyivel boldogabbak is öccsei és húgai, akik azért javarészt még New Yorkban vagy legalábbis a környéken laktak.) A faldekoráció terve Mr. Les Glasstól származott, aki nem más volt, mint a gyermekek atyja; Mrs. Glass lelke mélyén helyeselte ugyan az ötletet, ezt azonban soha semmilyen formában nem juttatta kifejezésre. Mr. Les Glass hajdan nemzetközileg ismert és elismert varietésztár volt, s mint ilyen, kétségkívül hosszú éveken át csodálója a Sardi-féle műsoros étterem faldíszítésének. Mr. Glass dekoratőri zsenijének kiemelkedő alkotása volt az a falrészlet, amely alatt épp az ifjú Franny Glass aludt a heverőn. Itt ugyanis, majdnem vérfertőző közelségben egymáshoz, hét album volt a falra erősítve, mindegyik tele újság-; és folyóiratkivágásokkal. A könyvek gerincüknél fogva voltak a falra erősítve, kapcsok segítségével. Ott fityegett a hét album hosszú éveken át, nyilvánvalóan azzal a célzattal, hogy a család régi barátai vagy alkalmi látogatói közül bárki, de bárki – valószínűleg a takarítónő is, aki alkalmanként egy-egy félnapot működött a Glass-házban – belelapozhasson, sőt akár lázas tanulmányozásukba is elmélyedhessen.

Meg kell még említenünk, hogy Mrs. Glass már kora reggel két jelképes művelettel tulajdonképpen előkészítette a terepet a festők számára. A szobának két bejárata volt: egy a hallból, egy az ebédlőből, mind a kettő üvegajtó. Mrs. Glass mindjárt reggeli után leszedte az ajtókról a pliszírozott selyemfüggönyöket, később pedig, valószínűleg éppen amikor Franny állítólag belekóstolt a tyúkhúslevesbe, Mrs. Glass kihasználta az alkalmat, hogy zergeügyességgel az ablakdeszkán teremjen, és onnan is eltávolítsa a nehéz damasztfüggönyt.

A szobának csak egy irányba volt kilátása: délre. Szemközt, a mellékutca túloldalán, négyemeletes magán lányiskola állt – unalmas és eléggé személytelenül sivár épület, ritkán elevenedett meg délután négy óra előtt; ilyenkor iskolás gyerekek jöttek a Második meg a Harmadik Avenue-ról, és pénzeztek vagy stoopball-oztak kőlépcsőin. Glassék az ötödik emeleten laktak, egy emelettel magasabban tehát, mint az iskola teteje; s ilyen idő tájt mindig besütött a nap a tető fölött a lakásnak ezen az ablakán. Most látszott csak igazán, mikor-lekerült a függöny, hogy a szobának nem válik különösen előnyére a napfény. A bútorok nemcsak hogy régiek és csúnyák voltak, hanem még ragacsosak is: emlékektől és érzelgősségtől mindenekelőtt; a helyiség, régebbi időkben, azonkívül még hoki- vagy futballpályául is szolgált (egy, alkalmanként két kapuval), s alig volt bútordarab, amely ki ne csorbult, a lába ki ne tört, vagy legalábbis meg ne sérült volna. Körülbelül szemmagasságban mindenütt karcolások voltak láthatók; különféle fenyegetően repülő tárgyaktól származtak, úgymint kis babos zsákoktól, baseball-labdáktól, játékgolyóktól, korcsolyakulcsoktól, szappandaraboktól, sőt még egy fejetlen porcelán babát is idesorolhatnánk – a harmincas évek elején repülte át, egy felejthetetlen incidens során, a szoba légiterét. Még kegyetlenebbül bánt el a napfény a szőnyeggel. Eredetileg borvörös színű volt – lámpafénynél még ma is –, most azonban egész sor hasnyálmirigy-formájú, elfakult folt tűnt elő: valamennyi háziállatok (egész sor háziállat) illetlenségének tanújele. A nap ebben az idő tájban olyan élesen, mélyen, kegyetlenül betűzött a szobába, hogy még a sarokban álló televíziókészülékig is elhatolt: beledöfött négyszögletes, fénytelen, nagy küklopsz-szemébe.

Mrs. Glass, akinek mindig nyitott fehérneműs szekrények láttán támadtak a legjobb és legmerészebb ötletei, legkisebb gyermekének rózsaszínű vászon ágyneművel ágyazott meg, aztán ráterített egy halványkék afgán takarót még. Franny most éppen a bal oldalán aludt, arccal a fal és a heverő támlája felé, álla alig látszott ki a sok párna közül, mellyel Mrs. Glass körülrakta. Szája csukva volt, de nem túl szorosan. Jobb kezét azonban, kinn a takarón, nemcsak hogy zárva, kimondottan összeszorítva tartotta; négy ujjal szorította a hüvelykujját – mintha, húszévesen, a hajdani gyerekszoba biztonságát és védelmét akarta volna érezni újra. S még azt kellene megjegyezni talán, hogy a nap, bármily kegyetlenül bánt is el a szoba többi részével, itt, a heverőn, csodálatosan gyengédnek mutatkozott. Telibe sütötte Franny koromfekete, csinosan nyírt haját, mely egyébként háromszor került mosásra ugyanennyi nap leforgása alatt. Napfény árasztotta el az afgán takarót is, szép látvány volt a fény meghitt, meleg játéka halványkékes bolyhokon.

Zooey majdnem egyenesen a fürdőszobából jött be a nappaliba, égő szivarral a szájában, eléggé hosszan elálldogált a heverő végénél, miközben azzal foglalatoskodott, hogy fehér ingét begyűrje nadrágjába és eligazítsa, aztán begombolja a mandzsettáját, és csak állt ott és nézett a heverő irányába. Szivarozott és a homlokát ráncolta, mintha a meglepő fényhatásokat olyan rendező „alkotói képzeletével” hozná kapcsolatba, akinek az ízlésével nem tud teljes egészében egyetérteni. Arcának minden, rendkívülinek mondható finomsága, kora és alakja ellenére – felöltözve; nagyon könnyen fiatal, pehelykönnyű danseur-nek tarthatta volna bárki – egész jól állt neki a szivar, először is, mert. nem volt rövid az orra, másodszor pedig, mert nem ifjonti modorosságból szivarozott. Tizenhat éves korában elkezdte már, és rendszeresen folytatta azóta is-napi egy tucatot elszívott néha –, méghozzá mióta elmúlt tizennyolc, többnyire drága, Panatelas szivarokat.

A heverővel párhuzamosan, elég közel hozzá, hosszúkás, négyszögletes Vermont-márvány kávézóasztalka állt. Zooey hirtelen odalépett az asztalkához. Félretolt egy hamutartót, egy ezüst cigarettásdobozt meg egy Harper's Bazaar-t, letelepedett a keskeny, hideg márványlapra, innen nézett le Franny fejére és vállára – arca mintha lebegett volna az alvó felett. Rövid pillantást vetett az afgán takarón ökölbe szorított kézre, aztán azzal a kezével, amelyikben a szivar volt, óvatosan megfogta Franny vállát. – Franny – mondta. – Frances. Gyere, bébi. Gyere, ne lustálkodjuk el itt a nap legjavát... na, gyerünk, bébi.

Franny felriadt – megrándulva, mintha a heverő huppant volna egy nagyot valami gödörben. Felkönyökölt. – Fhu – mondta, és pislogott a reggeli fényben. – Miért süt úgy a nap? – kérdezte. Nem is volt egészen tisztában vele, hogy Zooey is ott van. – Miért süt a nap?

Zooey most már közelebbről vizsgálgatta őt. – Napfény ragyogja be az én utam, bébi – mondta.

Franny még mindig hunyorogva meredt rá. – Miért keltettél fel? – kérdezte. Ahhoz még túlságosan kábult volt, hogy hangjában szemrehányás lehessen, nyilvánvalóan érezte azonban, hogy valami nincs rendjén.

– Nos hát... a következőről van szó. Anselmo testvér és én új ajánlatot kaptunk. Egy új parókia, tudod, ott fenn, Labradorban. És azt gondoltuk, hogy megkérünk, nem áldanál-e meg mégis bennünket, mielőtt...

– Hu-uh! – mondta megint Franny, és egyik kezét, tenyerével lefelé, a fejére tette. Divatosan rövidre nyírt hajának nem sokat ártott az alvás. Középen elválasztva hordta, ami igazi gyönyörűség a szemnek. – Jaj, de rettentő álmom volt – mondta. Felült egy kicsit, és egyik kezével összefogta elöl a pongyoláját. Mérték után készült, bézsszínű köntöst viselt, nyakkendőselyemből, rajta nagyon szép, finom minták: apró, rózsaszínű tearózsák.

– Nohát, rajta, hadd halljuk – mondta Zooey, és szívott egyet a szivarból. – Én majd megfejtem neked.

Franny megborzongott. – Egész egyszerűen rettentő volt. Olyan kísérteties az egész. Életemben nem volt még ilyen kísérteties rémálmom.

– Micsoda? Kísérteties? Ez nagyon érdekes. Nagyon sokatmondó lehet. Néhány évvel ezelőtt volt egy nagyon érdekes esetem Zürichben: egy fiatal teremtés, tudod, nagyon hasonló hozzád, szóval neki csakugyan...

– Maradj már nyugton egy pillanatig, különben elfelejtem – mondta Franny. Pillantása kutatva révedt a semmibe, mint az olyanoké általában, akik az álmukat akarják felidézni. Szeme alatt karikák voltak, meg más, finomabb jelek, melyek mind arról árulkodnak egy fiatal lánynál, hogy komoly gondok gyötörhetik, és mégis, bárki észre kellett hogy vegye rajta, első pillantásra is, hogy nem mindennapi szépség. Csodálatos bőre volt, arcvonásai finomak, mégis nagyon határozottak. Szeme ugyanaz a bámulatos árnyalatú kék, mint Zooeyé, csak – mint nővéreknél általában – a kettő között egy kicsit nagyobb volt a távolság, és nem igényelt, képletesen szólva, egy á11ó napi fáradságot, ha valaki beléjük akart nézni, mint Zooey esetében. Körülbelül négy évvel ezelőtt, amikor az internátusi záróünnepélyen odamosolygott lentről a tribünön ülő Buddyra, ez utóbbi a maga jól ismert morbid stílusában megjegyezte, hogy Franny egy szép napon bizonyára egy hektikás emberhez megy majd férjhez. Így hát ez is rá volt írva ez arcára. – Jézusom, eszembe jutott – mondta. – Egész egyszerűen rémséges volt. Ott álltam valahol egy úszómedence szélén, és egy nagy csomó ember vett körül, és arra kényszerített, hogy bukjak le újra meg újra egy doboz Medaglia d'Oro kávéért, ami lenn volt a medence fenekén. Valahányszor felbuktam a víz alól, mindig arra kényszerítettek tehát, hogy megint lemerüljek. Sírtam, és azt hajtogattam mindegyiküknek: „De hát itt mindenki fürdőruhában van. Miért nem bukik le egyszer valaki más?" De csak nevettek, és rettentő csípős megjegyzéseket tettek, én pedig újra meg újra lementem. – Megborzongott. – Ott volt a két szobatársnőm is, Stephanie Logan, meg egy másik lány, akit alig ismerek – csak úgy sajnálom őt, hogy olyan szörnyű neve van: Sharmon Shermannek hívják. Mindkettőjüknek evezőlapát volt a kezében, és azzal próbáltak a fejemre húzni, valahányszor csak felbuktam. – Franny egy pillanatra eltakarta az arcát. – Brr. – Aztán megcsóválta megint a fejét, és töprengett. – Az egyetlen, aki valahogy beleillett az álmomba, Tupper professzor volt. Ő volt ott az egyetlen, akiről tudom, hogy csakugyan utál.

– Utál? Téged? Ejha. Nagyon érdekes – mondta Zooey, szivarral a szájában. Lassan forgatta ujjai közt a szivart, mint egy álomfejtő, aki várja, hogy az eset valamennyi részletéről értesüljön végre. Arcáról megelégedettség sugárzott. – Miért utál tulajdonképpen? – kérdezte. – Értesz engem, ha nem vagyunk teljesen őszinték egymáshoz, meg van kötve a kezem, és nem...

– Utál, mert járok arra a szörnyű vallástörténeti szemináriumra, és képtelen vagyok akár csak egyszer is rámosolyogni, amikor olyan elragadó és oxfordi. Tudod, olyan csereprofesszor vagy micsoda, tényleg oxfordi, és ezenkívül aztán semmi egyéb, mint egy rettentő szomorú módon önelégült szélhámos, vadul égnek álló, gyapjas, ősz hajjal. Azt hiszem, mielőtt bejön a terembe, mindig bemegy a férfivécébe, és összeborzolja a haját – de komolyan. Lelkesedésnek pedig még csak a nyomát se lehetne felfedezni benne a tantárgya iránt. Nagyfene egó-t, azt igen. De lelkesedést nem. Ami még mind megjárná valahogy – úgy értem, nem lenne benne semmi különös –, de azok a hülye kijelentései, hogy ő olyan ember, aki maga valósította meg önmagát, meg hogy nagy szerencsének tarthatjuk, hogy átjött Amerikába. – Franny csúfondáros arcot vágott. – Az egyetlen dolog, amit tényleg valami svunggal csinál – a felvágást kivéve –, az, hogy kijavít mindenkit, aki szanszkritnak mond valamit, ami valójában páli. Rólam pedig tudja, hogy egyszerűen ki nem állhatom. Látnod kéne, milyen arcokat vágok, ha nem néz éppen oda.

– És mit csinált a medencénél?

– Éppen ez az! Semmit. Nem csinált semmit. Csak ott állt valahol a közelben, mosolygott és figyelt. Ő volt a legrosszabb valamennyi közül.

Zooey a szivarja füstjén keresztül nézte Frannyt, mozdulatlanul, aztán csak annyit mondott:

– Azt tudod, ugye, hogy rettenetesen nézel ki.

Franny rámeredt. – Ettől a megjegyzéstől nyugodtan megkímélhettél volna – válaszolta -, még ha az egész délelőttöt végigülöd itt, akkor is. – Aztán nagyon határozottan hozzátette mindjárt: – Kérlek, ne kezdd el megint, Zooey, ne kezdd el velem mindjárt szép fényes reggel, komolyan kérlek.

– Senki nem kezd el veled semmit, bébi – mondta Zooey, ugyanolyan rezzenéstelen hangon. – Egyszerűen szörnyűségesen nézel ki, ennyi az egész... Miért nem eszel valamit? Bessie azt mondja, főzött valami tyúkhúslevest.. .

– Ha valaki még egyszer meg meri említeni a jelenlétemben a tyúkhúslevest...

Zooey figyelme azonban közben már valahol máshol járt. Lenézett a napsütötte afgán takaróra, oda, ahol Franny lábfeje lehetett. – Hát az meg ott ki? – kérdezte. – Csak nem Bloomberg? – Egyik ujját óvatosan végighúzta az említett helyen, ahol nagy és eléggé nyugtalan dudor látszott a takarón. – Te vagy az, Bloomberg?

A dudor mocorgott. Most Franny is odanézett. – Nem tudtam megszabadulni tőle – mondta. – Egyszerre mintha teljesen megőrült volna értem.

Zooey kutató ujjainak érintésére Bloomberg felébredt, kinyújtózott, aztán lassan alagutat fúrt magának a szabadba, föl, a takaró fölé igyekezett, Franny ölébe. Amint megnyerőnek éppen nem mondható feje előbukkant, és a reggeli fény első sugara rávetődött, Franny már nyúlt is érte, karja alá vette, és olyan közel vonta magához, ahogyan az okvetlenül szükséges valamiféle bensőséges, szívből jövő köszöntéshez. – Jó reggelt, kedves Bloomberg! – mondta, és szenvedélyes csókot nyomott a pofájára, a két szeme közé. A kandúr berzenkedve pislogott. – Jó reggelt, vén kövér kandúr, kis büdös pandúr! Jó reggelt, jó reggelt, jó reggelt! – Összevissza csókolta, de Bloomberg részéről a legkisebb jele sem volt annak, hogy viszonozná ezt a rajongást. Ügyetlen, de eléggé határozott mozdulatot tett, megpróbált kievickélni Franny kezéből. szeretett volna inkább a lábához menekülni. Nagyon nagy, szürke-spriccelt színű, kasztrált kandúr volt Bloomberg. – Hát nem kedves? – kérdezte Franny csodálkozással a hangjában. – Ilyen kedvesnek még soha nem láttam. – Zooeyra nézett, valószínűleg szavainak megerősítését várta, Zooey arckifejezése azonban, a szivarfüst mögött, nem árulta el gondolatait. – Simogasd Meg, Zooey! Nézd, milyen édes, nézd csak. No, simogasd meg!

Zooey kinyújtotta egyik kezét, végighúzta Bloomberg meggörbített hátán egyszer, kétszer, aztán abbahagyta, leszállt a márványasztalkáról, keresztülimbolygott a szobán, a zongorához. A nagy Steinway, lenyűgöző méreteivel, ott feketéllett a heverővel kicsit ferdén szemközt, nyitva állt, a zongoraszék pedig merőlegesen állt arra az irányra, ahogy Franny feküdt. Zooey rövid habozás után letelepedett a zongora elé, aztán félreérthetetlenül érdeklődő pillantással kezdte vizsgálgatni a kottatartóra kitett kottát. – Úgy tele van bolhával, hogy lassan már sok is egy kicsit – mondta Franny. Bloomberggel küszködött, megpróbálta lenyomni szépen a fenekére az állatot, ahogy az egy jól nevelt kandúrhoz illik. – Tegnap este csak az egyik oldalán tizennégyet találtam. – Végre sikerült a művelet. Zooeyra pillantott. – Milyen a kézirat? – kérdezte – Megjött még tegnap este?

Zooey nem felelt. Még mindig a zongorára kitett kottát nézegette. – Uramisten – mondta aztán. – Hát ezt meg ki kotorta elő? – A kottafüzet címlapján ez állt: Ne légy olyan rossz hozzám, bébi. Körülbelül negyven évvel ezelőtti kotta volt, Mr. és Mrs. Glass szépiabarna fényképével. Mr. Glass frakkban és cilinderben feszített, Mrs. Glass úgyszintén. Sugárzó arccal mosolyogtak bele a kamerába, mindketten széles terpeszben álltak, sétabotjukra támaszkodva.

– Mit találtál? – kérdezte Franny. – Nem látom.

– Bessie Meg Les. Ne !égy olyan rossz hozzám, bébi.

– Ó – mondta Franny, és elnevette magát. – Les tegnap este emlékek közt kutatott. Csak hogy megvigasztaljon. Véleménye szerint gyomortüneteim vannak. Mind egy szálig előszedte az összes, de az összes kottákat.

– A fene egye meg, csak azt tudnám, hogy is kötöttünk ki végül ebben az átkozott dzsungelben. A Ne légy olyan rossz hozzám, bébi-vel kezdődött, na jó. A többit találd ki te.

– Nem megy – mondta Franny. – Már próbáltam. Egyébként milyen a kézirat? Megjött végül? Azt mondtad, hogyishívják... Mr. LeSage, ugye, vagy ki, el akarta még küldetni a portással, mielőtt...

– Igen, igen, megjött – mondta Zooey. – Csak nincs most kedvem beszélgetni róla. – Szájába dugta a szivart, és jobb kezével elkezdte játszani egy sláger dallamát, oktávban, a legmagasabb fekvésben. A sláger címe ez volt: A Kinkajou, és senkinek nem lehetett kétsége felőle, így utólag sem, hogy valaha bizonyára népszerű lehetett, de rég elfelejtették már, mikor Zooey született. – Nemcsak hogy megjött a kézirat – mondta-, hanem még egy telefon is volt. Dick Hess éjjel egykor ideszólt-nem sokkal a mi kis jelenetünk után-, és képzeld, mit akart ez a vadbarom. Menjek el vele inni egyet. Föl, „San Remó”-ba, méghozzá. Felfedezi Greenwich Village-et! Szent egek!

– Ne verd úgy azt a zongorát – mondta Franny, miközben nézte őt. – Ha ott maradsz továbbra is, hát majd én leszek a rendező. Első rendezői utasításom pedig így szól: „Ne verd úgy azt a zongorát.”

– Először is tudja jól, hogy egyáltalán nem iszom. Másodszor tudja azt is, hogy New York-ban születtem, és ha van valami, amit ki nem állhatok, az az atmoszféra. Harmadszor tudja jól, hogy körülbelül hetven tömbnyire lakom a Village-től. Negyedszer pedig: háromszor elmondtam már neki, hogy papucsban és pizsamában vagyok.

– Ne verd úgy azt a zongorát – hangzott Franny rendezői utasítása, miközben tovább simogatta Bloomberget.

– De ő nem, neki sürgős volt. Azonnal találkoznia kell velem. Nagyon fontos. Tréfán kívül. Legalább egyszer legyek jó gyerek életemben, ugorjak be egy taxiba, és menjek oda rögtön.

– És te? A fedelet se vágd be, ha lecsukod. Ez a második rendezői...

– Persze hogy odamentem! Tudod, hogy nincs bennem egy szemernyi rohadt akaraterő sem! – Türelmetlen mozdulattal, de anélkül, hogy a fedelet lecsapta volna, becsukta a zongorát. – Az az én legnagyobb bajom, hogy egész egyszerűen nem bízom senkinek a szerencséjében, aki nem New Yorkban született. És teljesen mindegy, mióta lakik már az illető New Yorkban. Mindig attól félek, hogy elütik vagy leütik, mikor éppen egy kis örmény étterembe igyekszik a Második Avenue-ra, vagy valami más hülye dolog történik vele. – Bosszúsan fújt át egy sugárnyalábnyi szivarfüstöt a Ne légy olyan rossz hozzám, bébi címoldala felett. – Odamentem hát – mondta –, hogy találkozzam Dick barátunkkal. Ott ült már. Teljesen kivolt, rá se lehetett ismerni szinte, azonkívül pedig csak úgy dőlt belőle a sok fontos újság, amivel úgy igazán nem lehetett volna másnapig várni. Ott ült az asztalánál farmerban meg egy rettenetes sportzakóban. A tipikus Des Moines-i emigráns, New Yorkban. Esküszöm, legszívesebben megfojtottam volna, ott helyben. Micsoda éjszaka. Vele kellett maradnom két megveszekedett órán át, és hallgatnom kellett a kiselőadását, hogy micsoda fennhéjázó alak vagyok én, meg hogy micsoda családból származom, csupa neurotikus meg pszichopata csodagyerek. Aztán, hogy velem végzett – és Buddyt meg Seymourt is végiganalizálta, akiket egyébként soha az életben még csak nem is látott –, s miután szemlátomást tanácstalanná vált, nem tudva, hogy kit is játsszon inkább varázsos együttlétünk hátralevő perceiben, afféle kemény öklű Colette-et vagy inkább egy félresikerült Thomas Wolfe-ot, nohát akkor hirtelen előhúzta divatos, monogramos diplomatatáskáját az asztal alól, kivett belőle és a hónom alá dugott egy kéziratot: valami egyórás darabot, vagy mi az istencsodáját. – Zooey egyik kezével bizonytalan mozdulatot tett a levegőben, mintha beszédének tárgyát akarná elhessenteni. Rögtön utána azonban olyan kényszeredetten állt csak fel a zongora mellől, hogy az előbbi gesztust aligha lehetett végleges elbocsátásnak minősíteni. Mindkét kezét zsebrevágva, szivarral a szájában azt mondta: – Éveken keresztül hallgattam Buddyt, ahogy mindenfélét összehordott nekem színészekről. Uramisten, én is elmondhatnám neki a magamét azokról a Szerzőkről, Akiket Megismerhettem. – Egy pillanatra elhallgatott, mintha elkalandozott volna gondolataiban, aztán céltalan nyugtalanság lett úrrá rajta. Odalépett az 1920-as Victrola gramofonhoz, elképedten meredt rá, majd nagy gyönyörűséggel kétszer belevakkantott a hangtölcsérbe. Franny nézte, vihogott, Zooey azonban homlokát ráncolva már odébb is ment. Az 1927-es Freshman rádió mellett álló akvárium volt a következő állomás; hirtelen előrehajolt, kivette a szivart a szájából, és leplezetlen kíváncsisággal nézegette az üvegtartályt. – Mind elpusztulnak, az összes fekete mollym – mondta. Ösztönös mozdulattal az akvárium mellett álló haleledeles dobozért nyúlt.

– Bessie már megetette őket ma reggel – figyelmeztette Franny. Még mindig Bloomberget simogatta, mintha erőnek erejével biztosítani akarta volna, hogy van azért, akire számíthat még ebben a bonyolult és érthetetlen világban, az afgán takarók melegén kívül.

– Mégis olyanok, mintha éheztetnék őket – mondta Zooey, de azért elhúzta kezét az eledeltől. – Ez a srác itt például, egészen beesett az arca. – Körmével megpöcögtette az üveget. – Neked is egy jó kis tyúkhúsleves hiányzik, bébi.

– Zooey – mondta Franny, hogy másra terelje a figyelmét. – Nem is mondtad, végül is hogy áll a dolog. Van két új kéziratod, ugye? Milyen, amit LeSage taxival átküldetett?

Zooey egy pillanatig még a halat nézte. Aztán hirtelen, nyilván belső parancsra, hanyatt végigfeküdt a szőnyegen. – A LeSage-féle kéziratban – mondta, fektében keresztbe rakva, lábait-, Rick Chalmers szerepét kellene játszanom, társadalmi vígjáték, francia mintára, évjárata: 1928 – de hülyéskedem! Annyi csak a különbség, hogy modern mázzal vonták be az egészet, és teletűzdelték szakzsargonnal: komplexusokkal, elfojtásokkal meg szublimációkkal, egyszóval mindazzal, amit a szerző a pszichiáternél szedhetett fel.

Franny abba az irányba pillantott, ahol Zooeyból valami látható volt. A heverőről csak a cipője talpát meg a sarkát látta. – No és mi a helyzet Dickével? – kérdezte. – Elolvastad már?

– Dick darabjában Bernie-t játszanám, nagyon-nagyon finom érzésű földalatti-kalauz. A legmerészebb és a legszokatlanabb tévéjáték, amit valaha olvastam.

– Komolyan, csakugyan jó?

– Nem mondtam, hogy jó, annyit mondtam csak, hogy merész. Ne legyünk mindjárt a fellegek közt, bébi. Annyi biztos, hogy az adás másnapján fel-alá rohangálnak majd, mint az őrültek, és versengve csapkodják egymás vállát elragadtatásukban. LeSage. Hess. Pomeroy. A megbízók. Az egész merész bagázs. Még ma délután elkezdődik a dolog, ha már délelőtt el nem kezdődött. Hess bemegy majd LeSage-hoz, és azt mondja: „LeSage úr, kérem, van egy új darabom, a főhőse egy nagyon finom érzésű földalatti-kalauz, és az egész darabból csak úgy árad a bátorság meg az önállóság. És nagyon jól tudom, LeSage úr, hogy ön a gyengéd és szívhez szóló darabok után a bátorságtól és az önállóságtól duzzadó darabokat szereti a legjobban.” S ez a kézirat, mondom, mindkét erénnyel rendelkezik. Csupa egy tömbből faragott jellem. Csupa szentimentális érzelem. Ahol kell, brutális. És éppen abban a pillanatban, amikor a finom lelkű kis földalatti-kalauz nem tud megbirkózni már a problémáival, éppen amikor ezek a problémák összedőléssel fenyegetik az emberiségbe meg az emberkékbe vetett hitét, nos hát, éppen akkor jön meg a kilencesztendős unokahúga az iskolából, és leckét ad neki jóféle kis soviniszta filozófiából, ahogyan az már az áldott hagyomány meg a Pszichológia haladóknak 564. oldalán Andrew Jackson erdőből szalasztott neje révén épségben ránk maradt. Az ilyesmi: biztos siker. Népszerű, egyszerű, hamis és elég banális is ahhoz, hogy hiú, ideges, műveletlen megbízóink tetszését elnyerhesse.

Zooey hirtelen mozdulattal felült. – Éppen most fürödtem – mondta -, és úgy izzadok, mint egy disznó. – Talpra ugrott, s közben akarata ellenére is Frannyre pillantott. Inkább félre akart volna nézni, ehelyett azonban még alaposabban szemügyre vette a húgát. Még mindig lehajtva tartotta a fejét, Bloomberget nézte és simogatta egész idö alatt. Most azonban Zooey valamiféle változást vett észre. – Ahá! – mondta, közelebb ment a heverőhöz, szemmel !áthatóan harcra készen. – A hölgy .ajkai mozognak. Száll az ima az ég felé. – De Franny nem nézett fel. – Mi az ördögöt művelsz itt? – kérdezte Zooey. – Talán menedéket keresel a népszerű műfajokkal kapcsolatosan tanúsított keresztényietlen magatartásom elől?

Most már végre Franny is felpillantott, megrázta a fejét, hunyorgott. Rámosolygott Zooeyra. Ajka csakugyan mozgott az imént, és mozgott továbbra is.

– Ne mosolyogj rám, csak arra kérlek – mondta Zooey közönyösen, és valamivel távolabb ment. -Seymour is ezt csinálta örökké: örökké mosolygott rám. Ez a szörnyű ház mosolyokkal van megfertőzve. – Hüvelykujjával megigazított egy könyvet, amelyik kiállt a sorból, aztán odébb ment. Odalépett a középső ablakhoz. Az ablak és a cseresznyefa íróasztal között, ahol Mrs. Glass levelet írt és számadásokat készített mindig, kis pad állt. Zooey, háttal Frannynek, két keze még mindig a zsebében, szivarral a szájában, kinézett az ablakon. – Mondtam már, hogy a nyáron esetleg Franciaországba megyek filmezni? – kérdezte idegesen. – Elmondtam már neked?

Franny érdeklődéssel nézett Zooey hátának irányába. – Nem – válaszolta –, komolyan? Milyen film lesz?

–Zooey a szemközti iskola kátrányos tetejét bámulta, és azt felelte: – Nohát, hosszú történet. Egy ilyen francia nagyokos van ideát, és meghallgatta a lemezeimet, melyet Philippe-pel csináltunk közösen. Néhány hete együtt ebédeltem vele. Igazi schnorrer, de valahogy azért mégis egész rendes, odaát Európában pedig kezd nagyon feltörni. – Egyik lábát feltette az ablakdeszkára. – Még semmi nem biztos. Különben is, mi biztos ezeknél? Mindenesetre, azt hiszem, sikerült elérnem, hogy beledilizzen egy kicsit a Lenormand-regény megfilmesítésének gondolatába. Tudod, melyik könyv az, amit elküldtem neked.

– Hogyne! De hát ez rettentő izgalmas, Zooey. Mikor mész át Európába, úgy értem, ha átmész? – Izgalmasnak éppen hogy nem izgalmas. Hiszen erről van szó. Szívesen benne lennék a dologban. Istenemre, semmi kifogásom ellene. De az a gondolat, hogy itt kell hagynom New Yorkot, egyszerűen borzasztó. Ha pontosabban tudni akarod: utálom mindazokat az úgynevezett alkotó szellemeket, akik bármiféle hajóra szállnak. És teljesen mindegy, milyen okból. Én itt születtem. Itt jártam iskolába. Itt ütött el az autó – kétszer is, méghozzá mindkétszer ugyanabban a rohadt utcában. Az isten szerelmére, mi keresnivalóm volna hát színészként Európában?

Franny töprengve nézte Zooey fehér inges hátát. Ajkai most is mozogtak, szavakat formáltak hangtalanul. – Akkor miért mész egyáltalán – kérdezte –, ha ennyire nincs kedved?

– Miért megyek? – kérdezte Zooey, anélkül, hogy megfordult volna. – Mindenekelőtt azért megyek, mert most már kezd végképp elegem lenni abból, hogy mindennap dühöngve ébredek fel, és minden este dühöngve fekszem le aludni. Azért megyek, mert itt örökké csak ítélkezni akarok minden nyomorult, gennyes kis fickó felett, aki az utamba kerül. Ami persze önmagában véve még nem izgatna fel annyira. Csak éppen minden ilyen ítélet egyenesen a vastagbelemből jön ki, és tudom, hogy minden egyes ilyen ítéletemet egyszer még drágán kell megfizetném majd, így vagy úgy, előbb-utóbb, de drágán. Ez még nem is zavar olyan nagyon. Hanem az, amit, Uram Jézus, amit az emberek moráljával kapcsolatosan művelek itt a városban, nohát, ez az, amit nem bírok tovább elviselni. Egészen pontosan megmondhatom neked, mire gondolok. Mindenkit meg akarok győzni ugyanis arról, hogy nem igazán jó, amit csinál, hanem csak olyasvalami, amit minden ismerőse egész biztosan jónak tart majd – a kritikusok, a megbízói, a közönség, sőt, még a gyerekeinek a tanító bácsija is az iskolában. Ezt művelem, és ennél rosszabbat nem csinálhatnék. – Homlokát ráncolva nézte a szemközti iskola tetejét, aztán ujja hegyével néhány verejtékcseppet tapogatott le a homlokán. Akkor hirtelen megfordult, és Frannyre meredt, mert mintha úgy hallotta volna, szólt valamit. – Hogy mit? – kérdezte. – Nem értettem jól.

– Semmi. Annyit mondtam csak: „Ó, Istenem.”

– Mi az, hogy „ó, Istenem"? – kérdezte Zooey türelmetlenül.

– Mondom, semmi. Ne ronts mindjárt úgy az emberre. Egész egyszerűen csak gondolkoztam. Bárcsak láttál volna szombaton! Arról beszélsz, hogy aláaknázod itt az emberek önbizalmát! Nohát, én a magam részéről elrontottam Lane egész napját, mondom, egyszerűen tönkretettem. Nemcsak hogy óránként rászóltam és nem hagytam békén, hanem ehhez vedd még azt is, hogy miért mentem fel oda a pokolba: nohát, mindössze azért, hogy eltöltsek egy kellemes, szép normális hétvégét, afféle futballszombattal, koktéllal, és még ami vele jár – és akkor minden egyes mondata után rátámadtam Lane-re, vagy csak ellenkeztem, vagy éppen... jaj, nem is tudom... szóval, egyszerűen elrontottam neki mindent. – Franny megrázta a fejét. Még mindig simogatta Bloomberget, de most már talán nem is tudott róla. Mintha a zongora lett volna az a szilárd pont, ahol lehorgonyzott a tekintetével. – Képtelen voltám bármit is magamban tartani – mondta. – Szörnyű voltam, ez az igazság. Attól a pillanattól kezdve szinte, hogy találkoztunk az állomáson, mindenbe újra meg újra meg újra beleakaszkodtam, amit csak mondott: a nézeteibe, az értékítéleteibe, szóval mindenbe, na. Írt valami rettentő, lombikban forralt eszmefuttatást Flaubert-ről, és olyan büszke volt rá, és annyira szerette volna, ha én is elolvasom, de megmondom neked, az egész olyan „Angol irodalmi szeminárium”-szagú lehet, olyan atyai és egyetemistás, hogy minden, amit... – Megállt, megint megrázta a fejét, Zooey, aki eddig csak félig fordult feléje, most alaposabban végigmérte. Franny még sápadtabb volt, még kimerültebb, mint mikor felébredt. – Csak azon csodálkozom, hogy nem puffantott le ott helyben – mondta. – Csak gratulálhattam volna neki, ha ott helyben megteszi.

– Ezt már mind elmesélted egyszer tegnap este. Nem kérek ma reggel a felmelegített emlékekből, bébi – mondta Zooey, és újra kibámult az ablakon. – Mindenekelőtt hadd mondjam meg neked, hogy egészen helytelen kiindulás, ha dolgokat meg embereket kezdesz szidni saját magad helyett. Ebben egyébként hasonlítunk. Én is ugyanígy vagyok a televízióval – méghozzá nagyon jól tudom közben magamról. Mégis: helytelen. Rólunk van szó, magunkról. Mindig mondtam neked, nem? Miért vagy olyan pokolian korlátolt ebben a dologban?

– Egyáltalán nem vagyok olyan pokolian korlátolt ebben a dologban, csak te állandóan...

Zooey nem hagyta, hogy befejezze. – Rólunk van szó, ott kell kezdeni – ismételte el. – Kis csodakorcsok vagyunk, ez az igazság. Az a két nyavalyás ugyancsak hamar a kezébe kaparintott minket, és szép kis csodakorcsokat csinált belőlünk, és megfelelő nyakatekert igényeket táplált belénk, ez az igazság. Mi vagyunk a Tetovált Hölgy, és életünkben se lesz egy nyugodt percünk, amíg nem lesz mindenki ugyanilyen tetovált, akibe csak belebotlunk. – Bosszúsan emelte szájához a szivart, szívni akart belőle, de a szivar közben kialudt. – De ami még ennél is rosszabb – mondta gyorsan –, „Az okos gyerek” komplexusaink. Soha nem hagytuk abba azt a nyavalyás szereplést. Egyikünk se. Ha beszélünk, mindig olyan, mintha előadnánk. Én legalábbis így vagyok vele. Abban a pillanatban, mihelyt belépek egy szobába, és a szobában ül valaki, akiről látom, hogy megvan mind a két füle, hát azon nyomban prófétává változom, vagy valami emberalakot öltött kalaptűvé. A Kellemetlenkedők Királya. Tegnap este például. Ott lent, „San Remó”-ban. Egész idő alatt azért imádkoztam, hogy Hess valahogy el ne mondja nekem az új darabjának tartalmát. Mert azt nagyon jól tudtam, hogy kézirat van vele. Mert tudtam; hogy írt egyet, hát még a sarokra se menne le anélkül. És mégis egész idő alatt azért imádkoztam, hogy a szóbeli ismertetést megússzam valahogyan. Hess nem hülye. Tudja, hogy úgyse leszek képes rá, hogy a végén ne nyissam ki a számat egyszer se. – Zooey, anélkül, hogy levette volna a lábát az ablakdeszkáról, hirtelen mozdulattal megfordult és felvett – felragadott, ez a helyes szó inkább – egy levél gyufát anyja íróasztaláról, szájába dugta a szivart, de aztán mindjárt megint ki is vette. -Az ördög vigye el Hesst – mondta. – Olyan hülye, hogy a szíved megszakad tőle. Ugyanolyan, mint az összes többiek a televíziónál. Meg Hollywoodban. Meg a Broadwayn. Minden szentimentális kacatot gyengédnek hisz, mindent, ami brutális, a valóság egy darabkájának, és mindenről, ami testi erőszakkal végződik, azt hiszi, hogy az egyedül üdvözítő eszköz a csúcspont elérésére, ami egyáltalán nincs is...

– És mindezt megmondtad neki'' – Persze hogy megmondtam neki. Épp az előbb említettem, hogy nem tudom tartani a szám. Így hát mi sem természetesebb, mint hogy mindezt szépen megmondtam neki. Amikor otthagytam a végén, úgy ült ott, hogy azt kívántam, bárcsak dögölne meg. Vagy inkább egyikünk dögölne meg-és arra mérget vehetek, a fene enné meg, hogy ő meg rólam gondolta ugyanezt. A távozásom mindenesetre igazi San Remó-i lelépés volt. -Zooey levette a lábát az ablakdeszkáról, megfordult, kihúzta a széket anyja cseresznyefa íróasztala alól és leült. Újra meggyújtotta a szivarját. Elkínzott arccal, összegörnyedve támasztotta mindkét karját az asztal lapjára. A tintatartó mellett ott állt egy kis tárgy, melyet anyja levélnehezéknek használt: egy üveggolyó, fekete műanyag talpon; megrázogatta, és szemmel látható érdeklődéssel figyelte a hópelyhek kavargását.

Franny odapillantott rá. Egyik kezét ellenzőnek a szeme elé kellett emelnie, mert Zooey éppen a szobába hulló napfény sugárkévéjében ült. Ahhoz, hogy továbbra is figyelhesse Zooeyt, másképp kellett volna helyezkednie, a helyváltoztatás azonban nyilván megzavarta volna Bloomberget, aki ott feküdt Franny ölében, és úgy látszik, elaludt. – Csakugyan gyomorfekélyed van? – kérdezte hirtelen. – Anya azt mondja, gyomorfekélyed van.

– I-igen, gyomorfekélyem van, az ég szent szerelmére. Kalijugában élünk, ha nem tudnád, bébi, a vaskorszakban; aki elmúlt tizenhat éves, és nincs gyomorfekélye, hát az mind rohadt áruló. – Még egyszer megrázta a hóemberes golyócskát. – A vicc az – mondta –, hogy tulajdonképpen rokonszenves nekem Hess. Vagy mondjuk így, rokonszenves tud lenni nekem, ha nem a fene nagy művészlelke nyomorúságával etet éppen. És ebben az ijesztően ultrakonzervatív menazsériában legalább mer mindenféle szörnyűségesen ócska nyakkendőt hordani és zakókat, röhejes válltöméssel. És azt is szeretem benne, hogy olyan önhitt. Ez az őrült kakadu már annyira beképzelt, hogy éppen ezzel majdnemhogy megint alázatosnak hat. Úgy értem, hogy egészen nyilvánvalóan meg van győződve róla: a televízió megérdemelte az ő nagyszabású, művészileg bátor, „üsd-vágd” tehetségét. S ha ebbe jobban belegondolsz, látni fogod, hogy ez a szerénységnek valami egészen őrült formája. – Az üveggolyóra pillantott, megvárta, amíg a hóvihar csendesül egy kicsit. – És valamiképpen LeSage-t is szeretem. Mindene, amije csak van, a legjobb: a felöltője, a kétkabinos jachtja, a fia vizsgái a Harvardon, a villanyborotvája, minden. Egyszer elvitt vacsorázni magukhoz, és mielőtt behajtottunk volna, leállt, és ott a kocsiban megkérdezte, emlékszem-e még „az elhunyt Carole Lombardra, „a filmszínésznőre”. Figyelmeztetett, meg fogok döbbenni majd, ha a feleségét meglátom, nohát, hajszálra hasonlít Carole Lombardhoz. És azt. hiszem, ha valamiért, hát ezért szeretni fogom LeSage-t, amíg élek. A felesége ugyanis, mint azonnal kiderült, elnyűtt, nagy keblű, amolyan perzsa kinézésű szőkeség volt. – Zooey hirtelen megpördült, Franny felé fordult, aki mondott valamit. – Hogy mi? – kérdezte Zooey.

– Igen! – ismételte el Franny, sápadt volt, de az arca sugárzott, méghozzá nyilván attól a meggyőződéstől, hogy íme, őt is arra szemelte ki a sors, hogy most már haláláig rokonszenvezzen LeSage-zsal.

Zooey egy pillanatra elhallgatott, szívta a szivarját. – Ami pedig úgy nyomaszt, hacsak meglátom ezt a Dick Hesst – mondta aztán –, szóval ami úgy elszomorít, feldühít, vagy a fene tudja mi, nohát, nem egyéb, mint az a tény, hogy az első darabja tetszett LeSagenak. Csakugyan, azt mondhatnám, majdnem jó is volt. Ez volt az első, amit filmre vittünk – azt hiszem, nem láttad azt a filmet, az iskolaéved alatt volt, vagy mikor. Parasztfiút játszottam benne, aki egyedül él az apjával. A fiú fejébe veszi, hogy gyűlöli a paraszti életet, és csakugyan, nagyon nehezen is boldogulnak kettesben, az apja meg ő, és amikor meghal az apja, ez a fiú eladja a farmot, és nagy terveket sző: a városba megy majd, és ott próbál élni. – Zooey megint felvette az asztalról a hóembert, most azonban nem rázta meg, csak forgatta. -Volt egypár egész jó kis jelenetem – mondta. – Miután eladtam mind a teheneket, utánuk megyek azért a mezőn, hogy vigyázzak rájuk. Meg egy este: amikor utoljára megyek sétálni a kislánnyal, búcsúzóul, vele is az üres legelőre vezet az utam. És amikor már a nagyvárosban élek, és van munkám is, minden szabad percemet az állatvásártéren töltöm. Végül pedig: a nagyváros egyik főútvonalán bekanyarodik egy autó az egyik mellékutcába, és egyszerre tehénné változik. Rohannék utána, keresztül az úton, de a lámpa éppen pirosra vált, és elütnek... péppé kennek az autók. – Megrázta a hóembert. – Az biztos, hogy nem olyan darab volt, amit csak úgy körömnyírás közben néz meg az ember, de az tény, hogy a próbák után nem szöktem haza. Egész rendes, eredeti darab volt, mondom, az

övé?> volt, és nem látszott rajta nyoma se ennek a bértollnokságnak, ami csak úgy ordít a legtöbb kéziratból. A fene egye meg, bárcsak menne megint haza egy kicsit, és jól tankolna fel. Az istenit neki, bárcsak mind hazamennének. Szörnyen megcsömörlöttem már attól, hogy én legyek mindenkinek az életében a vizes törülköző. Uramisten, azt látnád egyszer, ahogy Hess meg LeSage megbeszél egy új produkciót. Vagy egy új mit tudom én, mit. Olyan boldogan hancúroznak ott a kis pocsolyájukban, mint két kismalac, amíg fel nem tűnök én. Úgy érzem magam olyankor, mintha én lennék a fanyalgó ünneprontó, tudod, amilyenektől Seymour kedves Csuang Cuja mindenkit óvott. „Légy résen, ha úgynevezett bölcs emberek sántikálnak be köreidbe.” – Zooey nyugodtan ült, és figyelte a hópelyhek kavargását. – Néha úgy érzem, akkor lennék boldog, ha egyszerűen lefekhetnék, és soha többé fel se ébrednék-mondta.

Franny ebben a pillanatban a szőnyeg kifakult foltját vizsgálgatta a zongora közelében, melyre épp rásütött a nap; ajkai jól láthatóan mozogtak. – El se tudod képzelni, milyen furán hangzik ez az egész – mondta. Hangja egy kicsit reszketett, úgyhogy Zooey feléje fordult. Franny szája nem volt kifestve, így még sápadtabbnak látszott. – Mindez, amit elmondtál itt, szinte szóról szóra eszembe juttatja, amit én próbáltam szombaton elmondani Lane-nek, amikor vagdalkozni kezdtem magam körül a levegőbe. Két Martini meg csigák közt ésatöbbi. Azt hiszem, nem ugyanaz a bajunk, csak éppen hasonló jellegű dolgokról van szó. Legalábbis így, első hallásra. – Bloomberg ebben a pillanatban felemelkedett Franny öléből, megfordult, körbe maga körül, inkább olyasféleképpen, mint egy kutya, hogy kényelmesebb testhelyzetet keressen magának az alváshoz. Franny szórakozottan, mégis védelmezőleg tette rá a kezét a macska hátára, aztán beszélt tovább. – Már csakugyan ott tartottam majdnem, hogy mint egy hülye, hangosan beszélni kezdjek önmagammal, ilyesféléket, hogy: ha még egy ilyen gáncsoskodó, szőrszálhasogató, destruktív megjegyzést hallok, Franny Glass, nohát, akkor végeztünk egymással – végeztünk, de egyszer s mindenkorra. És egy kis ideig akkor egész elviselhető voltam. Majdnem egy hónapig szép nyugodtan hagytam, bárki bármit mondott is a jelenlétemben, tudod, olyan rettentő hamis szemináriumi stílusban, vagy ha a fellegekig bűzlött belőle az a nagyfene Énje... Eljártam szépen moziba, vagy órák hosszat ültem a könyvtárban, dolgozatokat írtam, mint az őrült, a restauráció korabeli vígjátékról meg más effélékről... mindenesetre, az az örömem megvolt egy ideig, hogy nem kellett a saját hangomat hallanom. -– Megrázta a fejét. – De aztán egy reggel, bumm, bumm, kezdődött megint. Már nem tudom, miért, egész éjszaka nem aludtam, és nyolckor francia irodalom előadásom volt, felkeltem hát végül is, főztem egy kávét, és bementem. A legszívesebben azonban fogtam volna magam, felkaptam volna a biciklimre, és gyerünk, irány: valahova, csak minél messzebb legyen, de nem mertem megtenni, mert féltem, hogy mindenki meghallja majd a zajt, ahogy kiveszem a kerékpárt – tudod, mindig éppen akkor esik le valami -, így aztán bementem a terembe és leültem. És csak ültem ott egy ideig, és nem is volt semmi, akkor aztán egyszerre csak felálltam, odamentem a táblához, és elkezdtem felirkálni rá mindenfélét Epiktetosztól. Teleírtam az egész táblát-és jóságos ég, nem is tudtam, hogy ennyit megjegyeztem Epiktetoszból. Hála istennek, letöröltem az egészet, mielőtt még elkezdtek volna szállingózni a többiek. De az egész olyan gyerekes volt persze. Epiktetosz nem lett volna elragadtatva tőlem, ha látja, de hát... – Franny egy pillanatig habozott. – Nem is tudom. Azt hiszem, éppen csak fel akartam írni valakinek a nevét a táblára, aki tényleg jó. Szóval ezzel kezdődött el megint az egész. Belekötöttem Fallen professzorba, belekötöttem Lane szavaiba, amikor telefonált, belekötöttem Tupper professzorba. Egyre rosszabb és rosszabb lett. A végén már a szobatársnőmet se kíméltem. Uramisten, szegény Bev! Egyre leplezetlenebbül csillant fel a szemében a remény, hogy hátha valahogy kiköltözöm, és akkor legalább olyasvalaki jön a helyembe, aki egy kicsit normálisabb, és békén hagyja. Rettenetes volt, ez az igazság. A legrosszabb pedig az volt, közben nagyon jól tudtam, hogy mindenkinek az idegeire megyek, tudtam, mennyire kellemetlen a viselkedésem az emberek számára, sőt, mennyire sértő, és mégse tudtam változtatni a dolgon. Nem tudtam felhagyni az örökös kötözködéssel. – Feldúltnak látszott, megállt, szünetet tartott, de csak annyi időre, ami ahhoz kellett, hogy Bloomberg nyugtalan fenekét újra visszanyomja szépen. – A legrosszabbak azonban az előadások voltak – mondta határozottan. – Az volt a legrosszabb. Bemagyaráztam magamnak – és nem tudtam kiverni többé a fejemből –, hogy az egyetem csak egy hitvány, hazug lehetőség a sok közül, hogy földi kincseket gyűjtsünk ésatöbbi. Azt hiszem – jóságos Isten –, kincs az kincs. Mi különbség van, ha ezt a kincset pénznek vagy tulajdonnak hívják, vagy éppen kultúrának, vagy egyszerűen csak tudásnak. Egyik éppen olyan volt nekem, mint a másik, legfeljebb a csomagolás különböző, gondoltam – és még most is azt gondolom! Néha úgy érzem, hogy a tudás-legalábbis a tudás kedvéért megszerzett tudás a legátkozottabb dolog a világon. Legalábbis a legmegbocsáthatatlanabb. – Franny itt anélkül, hogy a legkisebb mértékben is szükség lett volna rá, idegesen hátrasimította egyik kezével a haját. – Azt hiszem, mindez még nem is borított volna ki annyira, ha legalább néhanéha – mondom, néha-néha – udvariasságból, vagy mit tudom én, rutinból, legalább hozzátenné valaki, hogy a tudás csak út a bölcsességhez, és hogy a leghitványabb, a leghiábavalóbb időpocsékolás, ha nem az. De erről soha senki nem beszél. Az egyetemen még csak véletlenségből sem ejti ki senki a száján, hogy minden tudás célja tulajdonképpen a bölcsesség kellene hogy legyen. A bölcsesség szót szinte nem is említik soha. Meséljek valami mulatságosat? Akarsz hallani valamit, ami tényleg, de tényleg mulatságos? Körülbelül négy egyetemi évem során – így, ahogy mondom –, szóval négy év alatt az egyetemen, ha az emlékezetem nem csal, mindössze egyszer hallottam azt a szót, hogy „bölcs”, azt is még az első félévben, egy társadalomtudományi előadáson. És tudod, milyen összefüggésben jött elő ott ez a szó? Nohát, egy kedves öreg trotliról mondták, egy valamikori politikusról, aki egy vagyont nyert a tőzsdén, és Washingtonban Roosevelt elnök tanácsadója lett. Becsületszavamra, így, ahogy mondom! Négy év alatt az egyetemen! Nem azt akarom mondani ezzel, hogy mindenkinek pont így jön ki a lépés, de azért ha belegondolok, úgy feldühödöm, hogy legszívesebben ott helyben meghalnék. – Megállt, nyilvánvalóan azért, hogy Bloombergnek szentelhesse magát egy pillanatra. A szája szinte vértelenebb volt most, mint az arca. Majdnemhogy cserepes volt, ha valaki közelebbről szemügyre vette volna.

Zooey egész idő alatt nézte. – Szeretnék kérdezni tőled valamit, Franny – mondta hirtelen. Megint az íróasztal lapját vizsgálgatta, homlokát ráncolva megrázogatta a hóembert. – Mi a célod ezzel a Jézus-imádsággal? – kérdezte. – Ezt már tegnap este is meg akartam kérdezni tőled. Éppen akkor, amikor felszólítottál, hogy kotródjam el végre. Kincsgyűjtésről beszélsz itt – pénzről, tulajdonról, kultúráról, tudásról ésatöbbi, ésatöbbi. És amikor szüntelenül ezt a Jézus-imát mormolod – kérlek, ne szakíts félbe, hagyd, hogy elmondjam, amit akarok –, nohát, amikor szüntelenül ezt a Jézus-imát mormolod, mit gondolsz, mit csinálsz? Nem gondolod, hogy ezzel is kincset gyűjtesz? Olyasvalamit, ami végső soron éppen úgy értékesíthető, mint a többi, anyagibb jellegű dolog. Vagy véleményed szerint olyan nagy különbség az, hogy itt imáról van szó? Azt akarom mondani ezzel: olyan nagy különbség az, szerinted, hogy hol gyűjti valaki a kincsét, az egyik oldalon vagy a másikon? Vagy az, hogy ez olyan kincs, amelyet senki nem vehet el tőled ésatöbbi? Ez az a rettentő különbség? Kérlek, várj még, csak egy pillanat, és máris befejeztem. – Néhány pillanatig csend lett. Zooey a miniatűr hóvihart nézte az üveggolyóban, aztán folytatta: – Amit ezzel az imával csinálsz, ahogy az egészet csinálod, teljesen émelyítő, ha kíváncsi vagy a véleményemre. Azt hiszed, le akarlak beszélni róla, ugye? Nohát, magam se tudom, le akarlak-e beszélni – azt hiszem, ez egy fenemód eldöntetlen kérdés –, az azonban biztos, hogy nagyon örülnék neki, ha elmondanád, miért csinálod. – Egy pillanatig habozott, de mielőtt Franny egyáltalán közbeszólhatott volna, már folytatta is: – Én ugyanis, ha logikusan nézem a dolgot, egyáltalán nem látok semmiféle különbséget aközött, aki anyagi értelemben vett kincsre, vagy mondjuk intellektuális kincsre áhítozik – és aközött, akinek mindenáron szellemi kincs kell. De magad mondtad: kincs az kincs, és a fenébe is, nagyon úgy nézem, hogy a világtól elfordult szentek kilencven százaléka, bármikor élt is, ugyanolyan érdektelen, mohó kis gyűjtögető volt, mint mi mindannyian.

Franny olyanjeges hidegséggel, ahogy csak tudta, de egy kis reszketéssel is a hangjában, megkérdezte: – Szabadna most valamit közbevetnem, Zooey?

Zooey letette a hóembert, és a változatosság kedvéért egy ceruzát vett fel az asztalról, azt pörgette. – Persze, persze – mondta. – Csak tessék, hogyne.

– Nem mondtál semmi olyat, amit én is ne tudnék! Egyetlen olyan gondolatod nem volt, ami már nekem is ne jutott volna eszembe. Azt mondod, akarok valamit a Jézus-imáért cserébe, és ezzel ugyanolyan mohó kis gyűjtögető vagyok, hogy a te szavaiddal éljek, mint ha valaki, mondjuk, egy cobolyprém bundára áhítozik, vagy híres ember akarna lenni, vagy azt akarná, hogy minden gesztusából csak úgy áradjon a tekintély. Tudom, nagyon jól tudom mindezt! Jóságos ég, hát hülyének tartasz engem? – Hangjában olyan erőssé vált a remegés, hogy szinte a szava elállt.

– Jól van, jól van, nem kell azért mindjárt felizgatnod magad annyira.

– Nem kell felizgatnom magam annyira! De hát amikor megőrjítesz! Mit gondolsz, mért fekszem itt ebben a rohadt szobában, mért adom le a kilókat, egyiket a másik után, mért izgatom halálra Bessie-t meg Lest teljesen feleslegesen, mért dúlom fel az egész ház nyugalmát! Azt hiszed talán, nekem még nem jutott eszembe, hogy elgondolkozzam az okain, miért is kezdtem el ezt az egész imát? Éppen ez az, ami annyira nyugtalanít. Az, hogy csak azért, mert válogatósabb vagyok abban, amit szeretnék – a jelen esetben megvilágosodást és nyugalmat pénz helyett vagy hírnév helyett meg dicsőség helyett, mit tudom én –, nohát, azért még én nem kevésbé vagyok egoista, nem kevésbé vagyok önmagamra koncentrált, mint a többiek. Sőt, még inkább az vagyok, mint ők! De nincs szükségem a híres Zachary Glassra, hogy ezt közölje velem! – Ideérve, hallhatóan elcsuklott a hangja, és most még odaadóbban fordult Bloomberghez. Szemében bármely pillanatban könnyek jelenhettek meg, ha már útban nem voltak.

Odaát az íróasztalnál Zooey erősen szorította a ceruzát, ahogy kitöltögette vele egy itatóspapír hátoldalára nyomtatott hirdetésszöveg o betűit. Egy darabig ezzel foglalatoskodott, aztán visszahajította a ceruzát a tintatartó mellé. Elvette szivarját a réz hamutartóról, ahová az imént rakta le éppen. A szivar éppen öt centiméter hosszú volt, de azért még égett. Mélyet szívott belőle, mintha egyszerre oxigénsátorhoz jutott volna egy oxigénszegény világban. Aztán erőnek erejével megint Franny felé fordult: – Mit szólnál hozzá, ha sikerülne valahogy Buddyt a telefon végére kerítenem neked ma este? – kérdezte. – Úgy értem, kellene valaki, akivel beszélhess, mert én épp nem az vagyok, aki megfelel neked. – Választ várva nézett rá. – Nos, mit szólsz hozzá, Franny?

Franny lehajtott fejjel ült a heverőn. Mintha Bloomberg szőrében keresett volna bolhákat éppen, ujjaival szorgosan hajtogatta félre az újabb és újabb szőrcsomókat. Most már csakugyan sírt is, de mintha lokalizálták volna ezt a sírást; csak a könnyei folytak, semmi zaj nem volt hallható. Zooey vagy egy percig némán nézte, aztán anélkül, hogy külön kedves akart volna lenni hozzá, valamivel kevésbé sürgetően kérdezte meg újra: – Mit szólnál hozzá, Franny? Felhívjam neked Buddyt ma este?

Franny a fejét rázta, anélkül, hogy feltekintett volna. Tovább bolházta Bloomberget. Eltelt még egy kis idő, mielőtt felelt volna Zooey kérdésére, akkor se lehetett pontosan érteni, mit.

– Hogy mi? – kérdezte Zooey.

Franny megismételte, amit az előbb mondott: – Seymourral szeretnék beszélni.

Zooey még egy pillanatig rámeredt, arca a szó szoros értelmében kifejezéstelen volt – eltekintve néhány verejtékcsepptől meglehetősen hosszú, jellegzetesen ír felső ajka felett. Aztán az őt jellemző hirtelenséggel az íróasztalhoz fordult újra, és hozzálátott megint az o betűk kitöltögetéséhez. De szinte azon nyomban le is tette a ceruzát. A megszokottnál sokkal lassabban felállt az íróasztal mellől, szivarjának maradványát is magával vitte, odaállt megint az ablakhoz, egyik lábát feltette az ablakdeszkára. Magasabb, hosszabb lábú ember – mondjuk: valamelyik bátyja – számára sokkal könnyebb lett volna ez a művelet, ekkora távolság esetében. Zooeynál azonban szinte egy táncos pózának tetszett ez a lábtartás.

Először csak szórakozottan, később teljes figyelemmel, sőt feszült érdeklődéssel kezdett figyelni egy kis jelenetet, mely szerzőktől, rendezőktől és producerektől teljesen függetlenül, megrontatlanul zajlott lent, ötemeletnyi mélységben az utca szemközti oldalán. A magán lányiskola előtt elég terebélyes juharfa állt – egyike annak a négy vagy öt fának, mely a sors különös kegyéből az utcának azon a felén nőtt -, és ebben a pillanatban épp egy hét-nyolc éves kislány bújt el a fa mögött. Tengerészkék kiskabát volt rajta, tányérsapkát viselt, majdnem olyan vöröset, mint amilyen Van Gogh takarója arles-i szobájának ágyán. Csakugyan, Zooey magaslati figyelőállásából nézve ez a tányérsapka nagyon olyannak látszott, mint egy festékfolt, vagy öt méterrel odébb a kislány kutyája – tacskókölyök, zöld nyakörvvel és pórázzal –, a földet szagolgatta, hogy gazdáját megtalálja, aztán izgatottan szaladgált körbe-körbe, maga után húzva a pórázt. Nem tudta elviselni az elválás kínjait, és amikor végre megtalálta kis úrnője nyomát, egy másodpercet sem akart elveszíteni. A találkozás öröme mindkét részről leírhatatlan volt. A tacskó szűkölt, aztán, szinte eksztázisban, előrenyújtózkodott, türelmetlenül csóválta a farkát, míg végül kis gazdája, aki előbb odakiáltott neki még valamit, a fát körülvevő védőrács mögül megint kimászott, és az ölébe vette. Meghitt játékuk titkos jelbeszédével nyilván valami rendkívüli dicséretet közölt a kutyával, aztán lerakta, és kezébe vette a pórázát. Így vonultak el kettesben nagy büszkén az Ötödik Avenue irányába, a park felé, és eltűntek Zooey szeme elől. Zooey hirtelen kinyújtotta a kezét, mintha fel akarná tolni az ablakot, hogy utánuk nézzen. De azzal a kezével fogta meg épp az ablakkilincset, amelyben a szivar volt, és egy pillanattal tovább tétovázott a kelleténél. Szívott egyet a szivarból. – Jóságos ég – mondta aztán. – Milyen kedves dolgok is vannak a világon... de így, ahogy mondom: milyen kedvesek. Tisztára őrültek vagyunk mindnyájan, ha tűrjük, hogy örökké mellékvágányokon tologassanak minket, és bármi, bármi, de bármi apróság történik, mindjárt magunkra vonatkoztatjuk, arra az ostoba, piszkos kis én-ünkre. – Éppen ebben a pillanatban fújta ki mögötte Franny teljesen gyanútlanul és teljes odaadással az orrát; ez a hang sokkal erőteljesebb volt, mint amit az ember egy ilyen csinos és kecses érzékszervtől elvárhatott volna. Zooey némileg szemrehányóan fordult vissza hozzá.

Franny, különféle papírzsebkendőkkel foglalatoskodva, megkérdezte: –Nohát, ezer bocsánat – mondta. – Nem fújhatja ki az ember az orrát?

– Befejezted?

– Igen, befejeztem. Jóságos ég, micsoda család! Az ember az életével játszik, ha csak ki meri fújni az orrát.

Zooey visszafordult az ablakhoz. Most csak egészen rövidet szippantott a szivarból, szemét az iskolaépület betontömbjeinek mintáin jártatta. – Pár évvel ezelőtt Buddy mondott nekem valami nagyon, hogy is mondjam, húsbavágóan okos dolgot. Bárcsak eszembe jutna, mit is! – Töprengett; Franny pedig, még mindig papírzsebkendőivel foglalatoskodva, nézte. Valahányszor Zooeynak nehézsége támadt, hogy emlékezetébe idézzen valamit, töprengése mindig felkeltette fivérei és nővérei érdeklődését, sőt a maga módján még el is szórakoztatta őket. Mert ez a töprengés, habozás majdnem mindig afféle megtévesztő hadművelet is volt. Méghozzá többnyire ugyanabból a fajtából, amelyet „Az okos gyerek”-ben való szereplésének öt éve, ennek a személyiségét alapvetően kialakító öt évnek a során oly gyakran alkalmazott. Akkoriban nem akarta, hogy valaki is azt higgye: felvág azzal a hihetetlennek tetsző képességével, hogy mindent, amit olvasott vagy érdeklődéssel hallgatott meg, azon nyomban és szinte szó szerint elismételjen – akkoriban alakította ki ezt a szokását, hogy homlokát ráncolja és töprengjen, mintha időt akarna nyerni, ahogy „Az okos gyerek” többi szereplője tette. Most is a homlokát ráncolta tehát, sokkal hamarabb megszólalt azonban, mint ahogy az stílszerű volt, mintha megérezte volna, hogy Franny, a hajdani társszereplő, rajtakapná. – Buddy azt mondta akkor, hogy az embernek képesnek kellene lennie, hogy ha átvágott torokkal fekszik is egy domb tövében, és véletlenül egy csinos lány vagy egy öregasszony jönne arra méltóságteljesen és kecsesen, szép korsóval a fején, feltámaszkodjon félkönyékre, és így nézzen utánuk, amíg csak el nem tűnnek a domb gerince mögött. – Elgondolkozott egy kicsit ezen az intelmen, fújt egyet bosszúsan, és megjegyezte: – Azt szeretném látni, ahogy ez a semmiházi tesz adott esetben. – Szívott a szivarjából. – Ebben a családban mindenki más-más csomagolásban kapja meg a megfelelő vallásadagját – állapította meg, nem titkoltan igen kevés tisztelettel a hangjában. – Walt rettentő vad volt. Walt és Boo Boo vallásfilozófiája volt a legvadabb az egész családban. – Megint szívott a szivarjából, mintha azt a tényt kellene ily módon ellensúlyoznia, hogy valamin akarva, akaratlanul jól mulat. – Walt azt mondta egyszer Wakernek, hogy korábbi inkarnációink során bizonyára rettentő sok rosszfajta karmát gyűjtöttünk össze. Waltnak az volt a teóriája, hogy a vallásos élet és a vele járó összes szenvedés tulajdonképpen Isten büntetése azokon, akik szemére merészelik vetni, miszerint rossz világot teremtett. A heverőről vihogás hallatszott: a tetszésnyilvánítás félreérthetetlen jele. – Ezt még nem is hallottam eddig – mondta Franny. – És miben állt Boo Boo vallásfilozófiája? Mindig azt hittem, ilyesmije nincs is raktáron.

Zooey egy pillanatig hallgatott, aztán azt mondta: – Boo Boo-é? Nohát Boo Boo meg volt győződve arról, hogy a világot Mr. Ashe teremtette. Méghozzá Kilvert Napló-jának alapján. Kilvcrt parókiáján megkérdezik az iskolás gyerekektől; ki teremtette a világot, Mire az egyik gyerek azt feleli: Mr. Ashe.

Franny megint hangos tetszésnyilvánítással fejezte ki elragadtatását. Zooey megfordult, ránézett, és – sose lehet tudni, hányadán áll vele az ember – egyszerre megközelíthetetlen arckifejezést vett fel, mintha a könnyelműség legkisebb szikrája se lehetne várható tőle ezentúl. Lábát levette az ablakdeszkáról, szivarját az íróasztalon álló réz hamutartóra tette, és elment az ablaktól. Keze még mindig a nadrágja zsebében, keresztülhaladt a szobán, nyilvánvalóan nem minden határozott cél nélkül. – A fene enné meg, rég el kellett volna már mennem. Ebédelnem kell valakivel – mondta, lehajolt hirtelen, és a tulajdonos tekintélyt parancsoló, kényelmes gesztusával kezdte vizsgálgatni megint az akvárium tartalmát. Egyik körmével hevesen kopogtatni kezdte a tartály egyik üvegfalát. – Csak öt percig fordítsak hátat ennek a műintézetnek, és már senki nem törődik a fekete mollyimmal. Akár mind megdögölhetne a nagyfene törődéstől. Éreztem, hogy legjobb lett volna, ha magammal viszem őket az egyetemre. Éreztem.

– Ugyan, Zooey, ezt mondod, már öt éve. Miért nem veszel magadnak újakat?

Zooey tovább kopogtatta az üvegfalat. – Mind olyan egyformák vagytok ti, hallod, kis egyetemi csodabogarak. Szilárdak, mint a jó acél, mi? Ezek nemcsak úgy egyszerűen valamiféle fekete mollyk voltak, bébi. Barátok voltunk. – Ezekkel a szavakkal újra végignyúlt hanyatt a szőnyegen, vékony felsőteste éppen hogy elfért az 1932-es Stromberg-Carlson rádiókészülék és egy telis-teli tömött juharfa folyóirattartó között. Franny megint csak sportcipője talpát-sarkát láthatta. Alig nyúlt el azonban, megint felült, szálegyenesen, úgyhogy arca és válla olyan hátborzongatóan nevetséges módon vált láthatóvá, mint egy faliszekrényből előrezuhanó hulla. – Tart még az ima? – kérdezte, aztán újra hátrahanyatlott, és láthatatlanná vált. Egy pillanatig nyugton maradt, aztán félreérthetetlen, erős Mayfair-hanghordozással megkérdezte: – Nagyon szívesen váltanék kegyeddel néhány szót, Miss Glass, ha lenne pár perce számomra. – A heverőről mindössze baljós hallgatás volt a válasz. – Mondd csak tovább az imádat, bébi, játssz közben Bloomberggel, vagy éppen tarts egy kis cigarettaszünetet, mit bánom én, lényeg az, hogy öt percig figyelj rám, és ne vágj közbe. És egyetlen könnycseppet se kérnék, ha lehet. Világos? Értjük egymást?

Franny nem válaszolt azonnal. Az afgán takaró alatt felhúzta a lábát, így az alvó Bloomberg egy kicsit közelebb került hozzá. – Értelek – mondta, aztán még feljebb húzta a lábait, ahogy egy vár felvonóhídját húzhatják fel közvetlen az ostrom előtt. Egy pillanatig mintha habozott volna, aztán azt mondta: – Beszélhetsz, amiről akarsz, csak arra kérlek, ne ronts nekem mindenféle gorombaságokkal. Valahogy nem vagyok ma arra hangolva, hogy leszidjanak.

– Semmiféle leszidásról nincs szó, bébi, semmiféle leszidásról! És még egyet: soha nem szoktam gorombáskodni. – A beszélő, állításának megerősítésére, kezét összefonta a mellén. – Néha talán egy kicsit nyers vagyok, ha a helyzet úgy hozza, elismerem. De gorombáskodni, azt nem szoktam. Egyébként személyes tapasztalatom, hogy több legyet lehet egy...

– Zooey, komolyan mondtam – szólt most Franny, többé-kevésbé a két cipőtalphoz intézve szavait. – És a legkevesebb az, hogy felülsz rendesen. Rettentő nevetséges az egész: valahányszor a pokol elszabadul, mindig abból a sarokból jön, ahol most fekszel, és mindig te vagy az, aki ott fekszik. Na, ülj fel szép rendesen.

Zooey lehunyta a szemét. – Hála istennek, tudom véletlenül, hogy nem gondoltad komolyan. Legalábbis a szíved mélyén nem. A szívünk mélyén mindketten tudjuk, hogy ez az egyetlen talpalatnyi szent hely ebben a rohadt házban. Itt tartottam ugyanis a házinyulaimat. És mind a kettő szent volt. Pontosabban szólva: ezek éltek cölibátusban valamennyi nyúl...

– Ugyan, hagyd abba! – mondta Franny idegesen. – És ha mondani akarsz valamit, tessék, ki vele, kezdd el már. Az egyetlen, amire mostani állapotomban kérlek, az, hogy legyél egy kicsit tapintatos – ennyi az egész. Semmi kétség, te vagy a legtapintatlanabb ember, akivel életemben találkoztam.

– Én! Tapintatlan! Soha! Nyíltszívű, az igen. Túláradó. Agresszív. Heveskedő – meglehet; ezt mind felróhatod nekem. De azt már senki nem mondhatja rólam, hogy...

– Azt mondtam: tapintatlan – szakította félbe feltűnően gyorsan Franny, még mindig vigyázva, nehogy úgy látsszon, mintha mulatna a dolgon. – Mondtam: tapintatlan. Legyél csak egyszer te beteg, és látogasd meg akkor te magad, majd meglátod, milyen tapintatlan vagy. Életemben nem ismertem még senkit, akinek a társasága olyan kellemetlen lenne, mikor beteg vagyok, mint a tiéd. Tudod, hogy viselkedsz, ha csak éppen náthás is valaki? Minden pillantásodból csak úgy sugárzik a bizalmatlanság. Életemben nem láttam még valakit, akiben ennyire ne lenne semmi részvét. Életemben.

– Na jó, jó, jó – mondta Zooey. Még mindig lehunyva tartotta szemét. – Senki nem tökéletes, bébi, ugye. – Hangját lágyabbra vette, vékonyabbra, ahelyett, hogy falsettó-ba ment volna át, s így minden különösebb erőlködés nélkül sikerült utánoznia anyjuk hanghordozását; Franny egészen élethű és meghitt imitációt kapott Mrs. Glass szokásos „nyugtatójából”. – A harc hevében, ifjú hölgy, nagyon sok mindent mondunk, amit egyáltalán nem gondolunk úgy, és amit másnap már rettentően megbánunk. – Ezeket mondva kinyitotta szemét, homlokát ráncolta, és néhány pillanatig a mennyezetre bámult. – Először is – mondta -, úgy látom, azt hiszed, el akarom venni tőled ezt az imát, vagy mi a csodát. Nohát: nem. Ha tudni akarod: nem. Éntőlem aztán akár életed végéig itt fekhetsz a heverőn, és felmondhatod az alkotmányt, mit bánom én. Csak azt szerettem volna megpróbálni csakugyan, hogy...

– Csodálatos nekifutás! Egyszerűen csodálatos!

– Kérem?

– Ó, fogd be már a szád! Vagy pedig mondd, de gyorsan!

– Mint mondottam, egyáltalán nincs semmi, de semmi kifogásom az ima ellen. Azt hiszed most, amit akarsz, én viszont komolyan beszélek. Tudod, nem te vagy egyébként az első, akinek eszébe jut, hogy imádkozzon. Annak idején New York minden valamirevaló sportszerüzletét felkutattam, hogy egy szép hátizsákot találjak, megfelelőt, érted, olyat, amilyet zarándokok használnak. Meg akartam tölteni kenyérdarabkákkal, és így akartam végigvándorolni az egész istenverte országon, mormolva közben az imát. Menjetek szerte a világba ésatöbbi. – Zooey habozott. – És ezt most nem azért mondom el, az isten verje meg, mintha azt akarnám bebizonyítani neked, hogy valaha én is olyan Szép Érzésekkel Megáldott Ifjú Lélek voltam, mint te.

– Tehát akkor miért mondod el?

– Miért mondom el? Azért, mert szeretnék még egypár dolgot elmondani neked, és talán nem vagyok a legalkalmasabb erre a szerepre, annál az egyszerű oknál fogva, hogy valamikor én is heves vágyat éreztem az imamormolás után, de végül mégse lett belőle semmi. És talán azért, mert tudom magamról, hogy titokban kicsit irigyellek, hogy te belevágtál. Nincs kizárva, egyáltalán nincs kizárva. Elsősorban afféle nagy balek vagyok, nyilván, de azért semmi kedvem hozzá, hogy Márta szerepét játsszam másvalakinek a Máriája mellett. Nohát, tudja az ördög!

Franny először nem mondott erre semmit, inkább még közelebb húzta magához Bloomberget, és – egy kicsit félreérthető módon – magához ölelte. Aztán bátyjára pillantott, és azt mondta: – Igazi kis tündér vagy. Mondták már neked mások is?

– Csak tartsd meg szépen a bókjaidat, bébi – hátha még vissza kell szívnod őket egyszer. Még mindig nem tettem le egyébként a szándékomról, hogy felvilágosítsalak: mi az, amit végképp nem bírok abban, ahogy csinálod ezt a dolgot. Akár én vagyok az, akinek ezt meg kell mondania, akár nem. – Zooey itt vagy tíz másodpercig tágra nyílt szemmel bámult fel a stukkós mennyezetre, aztán megint lehunyta a szemét. – Először is – mondta –, nem szeretem ezt a kaméliás-hölgyesdit. Kérlek, ne szakíts most félbe. Tudom, tudom, jogod van hozzá, hogy elájulj ésatöbbi. És nem hiszem, hogy megjátszod a dolgot – szó sincs róla. Valamint azt se hiszem, hogy öntudatlan manőverecske lenne az egész, hogy így ébressz együttérzést vagy micsodát. Se más ilyesmi. Mégis azt mondom: nem szeretem az effélét. Kíméletlenségnek érzem Bessie-vel szemben és kíméletlenségnek Lesszel szemben – és ha nem tudnád, már egy kicsit kezd bűzleni a dolog, nohát, olyan szenteskedő-szaga van az egésznek. És a fene egye meg, nincs olyan imája egyetlenegy vallásnak se a világon, ami a szenteskedést igazolhatná. Nem azt mondom, hogy te valami ilyen szemforgató vagy – az istenért, maradj már nyugton ülve –, én csak azt mondom, hogy ez a hisztériázás, úgy, ahogy van, ízléstelen.

– És most már befejezted végre? – kérdezte Franny, és a nagyobb nyomaték kedvéért felegyenesedett. Hangjában megint ott vibrált az a kis reszketés.

– Nyugalom, Franny. Nyugalom. Hagyd, hogy végigmondjam szépen. Megígérted. Azt hiszem, egyébként is a legrosszabbján túl vagyunk. Most már csak szeretném megpróbálni, hogy elmagyarázzam neked – nem, egész egyszerűen megmagyarázom neked, miért nem fair Bessie-vel és Lesszel szemben, amit csinálsz. Rettenetes nekik ez a dolog, nagyon jól tudhatod. És nagyon jól tudhattad már tegnap este is, amikor Les mindenképpen mandarint akart behozni neked, mielőtt lefeküdt! Uramisten, még Bessie se állhatja az olyan históriákat, ahol mandarinok fordulnak elő, és esküszöm: én se. És ha folytatod tovább ezt az ideg-összeroppanósdit, hát nagyon kívánnám, hogy menj vissza szépen az egyetemre, és csináld ott tovább, ha tetszik. Ott legalább nem leszel a család szeme fénye. És Isten látja a lelkem, senki nem érez majd ellenállhatatlan vágyat, hogy mandarint vigyen az ágyadhoz. És nem tartod azokat a nyomorult sztepp-tánccipőidet a faliszekrényben!

Mikor ideért, Franny majdnem vaktában tapogatózva, de hangtalanul keresni kezdte kezével a papírzsebkendős dobozt, mely a márvány kávézóasztalon feküdt.

Zooey töprengve meredt egy limonádészínű foltra a mennyezeten. Tizenkilenc vagy húsz évvel ezelőtt ő volt a dolog tettese: vízipisztollyal eresztett meg egy sorozatot. – Ami pedig, másodszor, aggaszt még – folytatta –, szintén nem valami jeles dolog. Mindjárt kész leszek, csak egy pillanat még, ha nincs ellenedre. Tehát ami egyáltalán nem tetszik nekem, az ez a magasztos mártíromkodás, amit az egyetemen művelsz – ez a szutyogós orrú keresztes hadjárat, amelyet, úgy érzed, mindenki ellen folytatsz. És itt most nem arra gondolok, amire te hiszed; ha lennél olyan kedves, legalább egy pillanatig még meghallgatni. Feltételezésem szerint mindenekelőtt a felsőoktatás jelenlegi rendszere ellen szállsz síkra. Kérlek, ne mássz a képembe rögtön – lényegében egy véleményen vagyok veled. Azt az általánosító modort azonban, ahogy az egész kérdést kezeled, nohát, azt viszont már ki nem állhatom. Kilencvennyolc százalékig egyetértek mindazzal, amit elmondtál, de a maradék két százaléktól megőrülök. Volt az egyetemen egy professzorom – csak egy, megvallhatom neked őszintén, ez a professzor azonban csakugyan nagy volt –, olyan ember, akire nem illik az égvilágon semmi se abból, amit mondasz. Nem volt Epiktetosz. De se a saját nagyfene énjének a megszállottja nem volt, se az egyetem charmeur-je. Nagy és szerény tudós volt. Azonkívül pedig soha nem hallottam tőle olyasmit (méghozzá nemcsak az előadásokon, hanem sehol), ami egy kicsit – és néha nem is csak olyan kicsit – ne lett volna igazi bölcsesség. Mi lesz majd belőle, ha kitör ez a te, forradalmad? Elviselhetetlennek tartom ilyesmire még csak gondolni is – ne beszéljünk hát róla többet. Ezek a többiek meg, akik ellen kirohanásokat intézel – nohát, az megint egész más dolog. Ez a Tupper professzor. Meg az a másik két gyengeelméjű alak, akiről tegnap este meséltél: Manlius meg a másik. Ilyenekből én is ismertem vagy egy tucatra valót, ilyenekből mindenki ismert vagy egy tucatra valót, és állíthatom, csakugyan nem ártalmatlanok. Pontosabban szólva: olyanok, mint a dögvész. Akármihez nyúlnak, akadémikussá válik a kezük alatt, használhatatlan lesz. Vagy – ami még rosszabb – afféle kultusszá. Meggyőződésem szerint ők a ludasok abban, hogy minden év júniusában olyan nagy tömeg tudatlan diplomás tökfilkó rajzik az egész országra. – Zooey még mindig a mennyezetet bámulta; most vágott egy grimaszt, és megcsóválta a fejét. – Ami azonban nem tetszik nekem – és ami, azt hiszem, se Seymournak, se Buddynak nem tetszene –, az a mód, ahogyan te mindezekről az emberekről nyilatkozol. Úgy értem: nemcsak azt veted meg, amit képviselnek, hanem őket magukat is megveted. A fenébe is, nem gondolod, hogy egy kicsit túlságosan személyesre veszed a dolgot, Franny? Komolyan mondom! Amikor például erről a szerencsétlen Tupperről beszélsz, a szemedben mintha valóságos gyilkos kis fények villannának fel, méghozzá a javából. Meg ez az egész történet, hogy mielőtt elkezdené az előadást, bemegy a férfivécébe, és összeborzolja a haját. Ésatöbbi. Jól van, elhiszem neked, csakugyan ezt csinálja – pontosan beleillik ez is a képbe. Nem is mondom egy szóval se, hogy nem jellemző tökéletesen. Csak azt mondom, hogy neked ahhoz az égvilágon semmi közöd, hogy mit csinál a hajával, bébi. Nem is lenne még semmi baj, ha ezeket a személyes affektáltságait nevetségesnek tartanád, vagy ha éppen egy szemernyi kis részvétet éreznél iránta, mert olyan kevés önbizalom van benne, hogy így, saját` kezűleg, kerít a feje köré egy kis glóriát ésatöbbi. De nem, te úgy beszélsz róla, nehogy azt hidd most, hogy tréfálok, úgy beszélsz róla, mintha a személyes jó barátod lenne. Ez egész egyszerűen nem jól van így, és ezt te is nagyon jól tudod. Amikor tehát harcolni kezdesz a Rendszer ellen, hát csináld úgy, ahogyan az egy intelligens jókislányhoz illik, és oda lőj, az ég szerelmére, ahol az ellenség áll – ne pedig mindenféle nyavalyás hajviseletre meg nyakkendőre, amit történetesen ki nem állhatsz.

Egy percig halálos csend volt a szobában. Csak Franny orrfújásai törték meg néha-néha ezt a csendet – reménytelen, soha-véget-nem-érő művelet volt ez, már-már valami négy-öt napja tartó, makacs nátha képzetét keltette volna fel abban, aki hallja.

– Ugyanaz a helyzet tehát, mint ezzel az én nyomorult gyomorfekélyemmel. Tudod, hogy szedtem össze? Tudod, mi az oka, legalább kilencven százalékban? Nohát, ha jól belegondolok, semmi egyéb, mint hogy hagyom, hogy a televízióval és egyáltalán mindennel kapcsolatos érzelmeim ilyen rohadtul személyessé váljanak. Pontosan ugyanazt csinálom, amit te... és már elég öreg vagyok ahhoz, hogy legalább tudjam, elhiheted. – Zooey szünetet tartott. Még mindig a limonádészínű foltot bámulta a mennyezeten, aztán mély lélegzetet vett az orrán keresztül. Keze még mindig ott volt keresztbe fonva a mellén. – Végül pedig, amit még mondani akarok – tette hozzá hirtelen – valószínűleg kisebbfajta exploziót okoz majd. Sajnálom, nem tudok változtatni a dolgon. Ez ugyanis a legfontosabb az egészben. – Egy pillanatig úgy látszott, mintha megtanácskozná a mennyezettel, amit most mondani akar, aztán becsukta a szemét. – Nem tudom, emlékszel-e még rá, én azonban nagyon jól emlékszem még arra a napra, bébi, amikor éppen itt, errefelé, valahol szép hangos szóval, hogy egy mérföldnyire is elhallatszott, leszámoltál az Újtestamentummal. Akkoriban mindenki abban a nyomorúságos hadseregben volt, úgyhogy az én fülem jött egyedül számításba, hogy felfoghassa e csodálatos hangokat. Egyáltalán, emlékszel a dologra? Csak úgy kérdem, egyáltalán emlékszel?

– Tízéves alig voltam akkor! – mondta Franny, az orrán át és meglehetősen fenyegetőleg.

– Azt, hogy hány éves voltál, nagyon jól tudom én is. Nagyon is jól tudom, hány éves voltál. Úgyhogy ezt mindjárt hagyhatod is. Nem azért hozom elő ezt a történetet, mert beléd akarok erőltetni valamit – Isten óvjon. Nagyon jó okom van ellenben, hogy miért kezdem itt mégis a dolgot. Nohát azért, mert azt hiszem, nem értetted meg Jézust gyerekkorodban, és most sem hiszem, hogy megértenéd. Véleményem szerint Jézus a te tudatodban szépen összekeverődhetett még öt-hat vallási személyiséggel, s egyszerűen nem értem, hogy csinálhatod ezt a Jézus-ima-dolgot, mielőtt egyáltalán azt tisztáztad volna magadban, kicsoda is Ő? Tudod még egyáltalán, mivel kezdődött az a kis vallásmegtagadás akkor?... Franny? Emlékszel rá, vagy sem?

Nem kapott választ. Mindössze heves orrfújások voltak hallhatók a heverő irányából.

– Nos, én véletlenül emlékszem még rá... Máté, 6. fejezet. Nagyon jól emlékszem a dologra, bébi, méghozzá arra is, hol történt. Hátul voltam a szobámban, és éppen a hokiütőmet ragasztgattam szigetelőszalaggal, amikor berontottál – feldúltan, de még milyen feldúltan –, kezedben a Bibliával. Nem szereted már Jézust, azt mondtad, és tudni akartad, felhívhatod-e valamiképpen Seymourt a gyakorlótéren, és közölheted-e vele a dolgot. És tudod-e, mi volt az oka, hogy nem szeretted többé Jézust? Megmondom neked. Azért, mert először is nem értettél egyet azzal, hogy bement a zsinagógába, feldöntögette az asztalokat, és leszaggatta a falakról a képeket. Úgy vélted, hogy mindez nagyon erőszakos és teljességgel felesleges cselekedet volt. Meg voltál győződve róla, hogy Salamon vagy másvalaki soha, de soha nem tett volna ilyesmit. Másodszor pedig egyáltalán nem értettél egyet azzal a hellyel, ahol éppen kinyitottad a Bibliádat: „Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak, és a mennyei atyátok eltartja azokat.” Ez még csak rendben lett volna. Ez csodálatos, ezzel egyetértettél. De amikor Jézus szinte még ugyanabban a pillanatban így folytatta: „Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál” – nohát, itt a mi kis Frannynk már kiszállt a dologból. Ezen a ponton a mi kis Frannynk csapostól-papostól otthagyta szépen a Bibliát, és futott egyenesen Buddhához, aki, ugye, nem szólja le így a szép szárnyas égi lakókat. Azokat az édes-aranyos kis tyúkocskákat meg libácskákat, amelyeket mindig etetni szoktunk a tóban. És ne mondd nekem még egyszer, hogy tízéves voltál akkor. Olyasvalamiről beszélek, amivel kapcsolatban egyáltalán nem számít, mikor hány éves voltál. Senki nem változik tíz és húsz éves kora között – egyébként, ami azt illeti, tíz és nyolcvan éves kora között sem. És így te még mindig nem vagy képes, hogy úgy szeresd Jézust, ahogyan szeretnéd – csak azért nem, mert azt mondják róla, hogy mondott meg tett egyet-mást –, és ezzel tisztában is vagy. Egyszerűen nem olyan a természeted, hogy szerethesd vagy megérthesd akármelyik Isten fiát, aki asztalokat borít fel. És ugyancsak a természetednél fogva képtelen vagy szeretni vagy megérteni Isten fiát, aki kijelenti, hogy egy emberi lény, bármely emberi lény – még akár a te Tupper professzorod is – értékesebb Istennek egy pihés, buta kis húsvéti csibénél.

Franny most már abba az irányba fordult, ahonnan Zooey hangja jött. Felegyenesedve ült, egyik kezében egész köteg papírzsebkendő. Bloomberg nem volt már az ölében. – Az biztos, hogy te aztán képes vagy rá! – kiáltotta éles hangon. – Akár képes vagyok rá, akár sem, az most nem tartozik ide, de ha mindenképpen tudni akarod, a magam részéről képes vagyok. Nem vagyok olyan hangulatban éppen, hogy pontosan beszámoljak erről, mindenesetre soha nem próbáltam meg – se tudatosan, se öntudatlanul –, hogy Jézusból valamiféle Assisi Szent Ferencet csináljak, csak azért, hogy „szeretetreméltóbb” legyen; pedig éppen ez az, amit a keresztények kilencvennyolc százaléka állandóan próbál. Persze nem kell külön a javamra írni, hogy én nem próbálom. Véletlenségből nem vonz éppen az Assisi Szent Ferenc-típus. Téged azonban igen. És véleményem szerint ez az egyik oka az ideg-összeroppanásodnak, és egészen biztosan ez az oka annak, hogy éppen idehaza került sor a dologra. Ez a szoba itt – nohát, éppen ilyenre van neked szükséged. A kiszolgálás jó, bőségesen akadnak hideg és meleg repülő kísértetek. Itt mondhatod szépen az imát, és szépen összegyúrhatod egy galacsinná Jézust, Assisi Szent Ferencet, Seymourt meg Heidi nagypapáját. – Zooey egy pillanatra megállt. – Hát nem látod be magad is? Nem látod be, milyen felületesen és tisztázatlanul nézed itt a dolgokat? Uramisten, igazán nincs benned semmi tizedrangú, és mégis: nyakig ülsz a tizedrangú gondolatokban. Nemcsak az a mód afféle tizedrangú vallásgyakorlat, ahogy ezt az imát kezeled, hanem – akár elhiszed, akár sem – az egész ideg-összeroppanásod is tizedrangú kis ügy. Láttam néhány embert, aki csakugyan összeroppant, de mondhatom neked, egyik se választotta meg olyan nagy műgonddal épp a legalkalmasabb helyet az összeroppanáshoz...

– Kérlek, hagyd abba, Zooey! Hagyd abba! – mondta Franny szipogva.

– Még egy perc, csak egy perc, aztán abbahagyom. Miért is kaptál tulajdonképpen idegösszeroppanást? Úgy értem, ha van annyi erőd, hogy ez az egész sikerült neked, miért nem maradtál ugyanennyi erővel egészséges, és miért nem dolgoztál inkább? Nohát, tudom, most nagyon messzire merészkedtem. Most valóban nagyon messzire merészkedtem, de istenemre, csakugyan kihozod az embert még abból a kis türelméből is, amije van. Fogod magad, kinézel az egyetemed ablakán, vetsz egy pillantást a politikára, a szabadtéri színielőadásokra, meghallgatod egypár szuperbölcs egyetemista okoskodásait, és azután azt mondod szépen, hogy az egész világ csupa nagyfene Én. Ego, ego és ego, és az egyetlen okos dolog, amit egy lány tehet, az, ha lefekszik szépen a heverőre, hogy kitisztítsa a fejét, mormolja a Jézus-imát, és arra kérje Istent: küldjön már neki valami kis misztikus élményt, hogy újra rendben menjen minden.

Franny rikácsolva kiáltotta: – Befogod már a szád, kérlek?

– Még csak egy másodperc, egyetlen icipici másodperc. Örökösen csak az egó-ról beszélsz. Uramisten, talán inkább Krisztusra hagynád, állapítsa meg ő, mi ego és mi nem. Ez itt Isten univerzuma, bébi, és nem a tied, és mégiscsak övé az utolsó szó abban a kérdésben, hogy mi ego és mi nem. Hogy áll a dolog a te kedves, nagyrabecsült Epiktetoszoddal? Meg a kedves, nagyrabecsült Emily Dickinsonoddal? Talán azt várnád, hogy Emily, valahányszor érzi magában azt a kényszert, hogy verset kell írnia, előbb szépen leüljön, és addig mormolja az imát, míg ez a gyűlöletes, egoista kényszer el nem múlik? Nohát, persze hogy nem akarnád! De a barátodat, Tupper professzort, ugye, már meg kell fosztani az egójától. Mert ugye, ez valami egészen más. Talán csakugyan más. Talán. De akkor meg ne háborogj itt általánosságban mindenféle ego ellen. Ha tudni akarod, véleményem szerint az összes bajnak a felét a világon olyan emberek okozzák, akik nem használják az igazi énjüket. Vedd például ezt a te Tupper professzorodat. Mindazok után, amit meséltél róla, fogadnék akármibe, hogy az a valami, amit felhasznál, az tehát, amit te az ő egójának tartasz, egyáltalán nem is az egója, hanem valami annál sokkal szennyesebb, de éppen nem alapvetően lényeges képesség, melynek történetesen birtokában van. Uramisten, hát nem elég régóta jársz már iskolába, hogy ismerhesd ezt a típust? Vakarj csak meg jobban egy ilyen rossz tanárt – vagy felőlem akár egy egyetemi tanárt is –, és minden másodikról kiderül majd, hogy ragyogó autószerelő vagy kőfaragó lehetett volna, ha pályát nem téveszt. Vedd például LeSage-t – barátomat, kenyéradómat, a Madison Avenue rózsáját. Azt hiszed, a nagyfene egója miatt került be a tévébe? Véletlenül sem! Egyáltalán nincs is már énje – ha ugyan volt neki valaha egyáltalán. Énje feloldódott sok jó kis hobbi között; és mindegyiküknek ott a pincéjében egy ilyen műhely, tízezer dolláros felszereléssel, tele elektromos berendezésekkel és satukkal, meg a jó ég tudja, micsodával. Az olyan ember, aki használja az egóját, úgy értem, az igazi énjét, nohát, az olyan ember egy másodperc időt se tud szakítani magának semmiféle hülye hobbyra. – Zooey hirtelen elnémult. Még mindig hunyt szemmel és mellén, az ingmellén szorosan összekulcsolt kezekkel feküdt, most azonban arcára eltökélt fájdalom kifejezését erőltette: önkritika volt ez nyilvánvalóan. – Hobbyk! – mondta. – Hogy a csudába lyukadtam ki a hobbyknál? – Egy pillanatig most nyugodtan feküdt.

A szobában Franny szipogása volt az egyetlen hallható zaj: csak részben tompította egy selyemhuzatú párna. Bloomberg most a zongora alatt üldögélt, egy kis napfényszigeten, és kecses mozdulatokkal mosogatta a pofáját.

– Mindig én vagyok a vizes törülköző – mondta Zooey, egy kicsit túlságosan is tárgyilagos hangon. – Mindegy, mit mondok, hangzani úgy hangzik, mintha a Jézus-imádságodat akarnám valahogy megtorpedózni. És ezt, az ördög akárhová vigyen is, nem teszem. Legfeljebb a Miért, a Hogyan és a Hol ellen van némi kifogásom. Nagyon örülnék, ha valami is meggyőzhetne arról – rajonganék érte, ha így lenne –, hogy számodra mindez nem pótcselekvés csupán, igen, úgy, ahogy mondom: az életben végzendő igazi feladatod helyett, vagy éppen csak a mindennapi tennivalóid helyett, mindegy. Ami még sokkal rosszabb, egyszerűen nem tudom felfogni – esküszöm, nem tudom felfogni –, hogy imádkozhatsz Jézushoz, ha nem is érted meg őt. És amire végképp nincs mentség, legalábbis, ha meggondoljuk, mennyi vallásfilozófiát tömtek beléd is meg belém is, szinte már az émelyedésig – egyszóval, arra aztán végképp nincs semmi mentséged, hogy még csak meg se próbálod megérteni. Egy szót se szólhatnék ellene, ha mondjuk nagyon egyszerű ember volnál, mint az a zarándok, vagy egy szörnyen kétségbeesett ember – de hát nem vagy egyszerű ember, bébi, és még csak olyan nagyon kétségbeesettnek se nevezhetnélek. – Zooey itt, ezen a helyen – még mindig hunyt szemmel és még mindig a földön fekve – szorította össze az ajkát először olyan keskenyre, ahogy anyja szokta, mintegy parentézisben. – Jóságos ég, Franny – mondta –, ha már mondod ezt a Jézus-imát, intézd legalább Jézushoz, ne pedig Szent Ferenchez, Seymourhoz meg Heidi nagypapájához, akiket mind olyan szépen összegyúrtál, hogy az Isten se választja szét őket. Gondolj rá, ha már mondod azt az imát, rá gondolj egyes-egyedül, úgy gondolj rá, amilyen csakugyan volt, ne pedig amilyennek te szeretted volna. Nem nézel szembe a tényekkel. Ez az átkozott rossz szokás, hogy nem tudsz szembenézni a tényekkel, ez okozta nálad a teljes lelki zűrzavart, és ha nem változtatsz valahogy ezen a tartásodon, nem is fogsz kimászni a csávából, megjósolhatom.

Zooey hirtelen mindkét kezét verejtéktől nyirkos arcára tette, ott tartotta egy pillanatig. aztán megint elvette onnan és összekulcsolta. Majd egészen sima társalgási modorban így folytatta: – Amit pedig egyenesen elképesztőnek tartok, így, ahogy mondom, elképesztőnek: nohát, nem tudom megérteni, hogy lehet valakinek – aki se nem gyerek már, se nem angyal, se nem olyan ártatlan, mint az a kis zarándok –, hogy lehet hát valakinek az a vágya, hogy ezt az imát mormolja ahhoz a Jézushoz, aki egy hajszálnyit is alig különbözik az Újtestamentumban színre lépő és beszélő másától. Uramisten, hiszen ő a legintelligensebb szereplő az egész Bibliában – így, ahogy mondom! Ki az, aki felett ne állna toronymagasan? Mindkét Testamentum tele van írástudókkal, prófétákkal, tanítványokkal, legkedvesebb fiakkal, tele Salamonokkal, Ézsaiásokkal, Dávidokkal és Pálokkal-de hát, Uramisten, ki volt még ott Jézuson kívül, ki volt, akár csak egy is, aki csakugyan tudta, miről is van szó? Egy se volt. Egy se. Mózes se tudta. Ne gyere nekem Mózessel. Nagyon derék öreg pofa volt, jó kapcsolatot tartott fenn Istenével ésatöbbi – de épp ez a bökkenő. Szüksége volt rá, hogy kapcsolatot tartson fenn. Jézus viszont tudta, hogy Istentől nincs elválás. – Zooey most összecsapta a kezét; mindössze egyszer, nem túlságosan hangosan és minden bizonnyal csak szórakozottságból. Keze utána ott volt újra, összekulcsolva a mellén, szinte még mielőtt elült a taps zaja. – Ó, Istenem, micsoda szellem! – mondta. – Ki maradt volna még olyan néma, mint ő, mikor Pilátus magyarázatot kért tőle? Salamon aztán nem, annyi szent. Ne is mondd nekem, hogy Salamon. Salamon, ha egy ilyen alkalom adódott volna netalán, pár tömör és velős szóval jellemezte volna önmagát. Egyébként – ami azt illeti – alighanem Szókratész is ugyanígy tett volna. Kritón, vagy akárki más, egészen biztosan elérte volna, hogy félrevonulhasson egy kicsit Pilátussal, váltson vele pár szót, hogy így aztán néhány szép, választékos mondat bekerüljön róla abba a jegyzőkönyvbe. A legfontosabb, mindennél fontosabb azonban az, hogy ki van még az egész Bibliában Jézuson kívül, aki tudta – igen, tudta –, hogy magunkban hordozzuk a Mennyei Királyságot, bensőnkben, ott, ahova soha nem fordítjuk a tekintetünket, mert olyan átkozottul ostobák meg szentimentálisak meg fantáziátlanok vagyunk? És hogy valaki tudhassa ezt, éppen ehhez kell Isten fiának lennie. Erre mért nem gondolsz soha, Franny? De komolyan, eszembe se jut, hogy tréfáljak. Ha nem pontosan annak látod Jézust, aki valójában volt, az egész Jézus-imádat teljességgel értelmetlen. Ha nem érted meg Jézust, az imáját se értheted meg – egész egyszerűen el se jutsz az imáig; legfeljebb valamiféle szervezett képmutatás részese lehetsz. Szent egek, hát nem érted? Jézus avatott volt, méghozzá mindenekfelett az iszonyúan fontos küldetéssel. Nem pedig holmi Szent Ferenc, aki ráér, hogy pár helyes kis dalocskát zengedezzen, vagy éppen a madaraknak prédikáljon, vagy mit tudom én, más hasonló bájos dolgokat műveljen, melyek Franny Glass szívének olyan kedvesek. Nem tréfálok. Hogyan lehetséges egyáltalán, hogy nem látod mindezt? Elhiheted, ha Istennek mindehhez, ami az Újtestamentumban elintézendő volt, olyan mindenképpen elragadó személyiségre lett volna szüksége, mint Szent Ferenc, nohát, akkor egyszerűen őt választotta volna, és kész. De nem így történt. Hanem ehelyett a legjobb embert választotta, a legokosabbat, a legkevésbé szentimentálisat, azt, aki valóban utolérhetetlen mester, aki a legjobban tudott szeretni valamennyi ember között. És ha ezt nem veszed észre, esküszöm, fogalmad sem lehet arról, mi is a Jézus-ima igazi értelme... A Jézus-imának az a célja, és egyes-egyedül csak az a célja, hogy Krisztus-tudatot ébresszen abban, aki mondja, nem pedig az, hogy valamiféle helyes kis Köszönöm-Uram-Hogy-Én-Legalább-Jobb-Vagyok-A-Többieknél-zugot mutasson, ahol randevúzni lehet egy nyálasan imádni való isteni személyiséggel, aki karjaiba vesz, feloldoz minden kötelességünk alól, és gondoskodik róla, hogy minden nyomorult Tupper professzor és minden világfájdalom eltűnjön, de most aztán mindörökre. És esküszöm neked, hogy ha elég intelligens vagy – és én tudom, hogy az vagy –, és mégsem akarod belátni mindezt, nohát, akkor visszaélsz az imával, arra használod, hogy elmenekülj a segítségével egy olyan világba, ahol csak szép kis babák meg szentek vannak, és nincsenek Tupper professzorok. – Hirtelen felült, mintha tornagyakorlatot végezne. előrehajolt, hogy lássa Frannyt. Az ingéből, ahogy mondani szokás, csavarni lehetett a vizet. – Ha Jézus azt akarta volna, hogy azért mondják az imát, hogy...

Zooey elharapta a mondatot. Odapillantott a heverőre, ahol Franny feküdt, arcát a párnába fúrva; és Zooey most hallotta meg alkalmasint először azokat a félig elfojtott, nyögésszerű, kínba torzult hangokat. Egy pillanat alatt rettentő sápadt lett-belesápadt, úgy megrémítette Franny állapota, valamint minden bizonnyal abba is, hogy éreznie kellett, hogy telepszik a szobára a hiábavalóság jellegzetes, félreismerhetetlen rossz szaga. Sápadtsága különös, tiszta fehér színt hozott az arcára – vagyis nem keveredtek bele a bűntudat és az önmardosás sárgászöld színei. Olyasvalami volt ez a sápadtság, mint amikor egy kisfiú arcából egyszerre kifut a vér, egy kisfiúéból, aki nagyon, de nagyon szereti az állatokat, minden állatot, és most épp e legkedvesebb húgocskája arcát figyeli, akinek viszont mindenekelőtt a kisnyulak a kedvencei, és a kislány ebben a pillanatban nyit ki egy dobozt, a születésnapjára kapta ajándékba a bátyjától – a dobozban pedig egy frissen fogott, fiatal kobra van, nyakán ügyetlenül csokorra kötött piros szalaggal.

Vagy egy percig bámult így Frannyre, aztán – nála egészen szokatlan bizonytalan mozdulattal – talpra ugrott. Lassan odament anyjuk íróasztalához, mely a szoba szemközti fala mellett állt. És amikor odaért, világossá vált, hogy maga se tudta, miért is ment oda. Az íróasztalon található tárgyak-az itatóspapír a reklámszövegben kitöltött o betűkkel, a hamutartó, benne a szivarcsonk – teljességgel idegennek látszottak. Megfordult, és újra Frannyt nézte. A zokogása már mintha csillapodott volna egy kicsit, de még mindig úgy feküdt ott, ugyanabban a részvétet keltő tartásban, arcát a párnába fúrva. Egyik karja teste alá gyűrődött, ami nagyon kényelmetlen lehetett, ha nem fájdalmas. Zooey elfordult, aztán összeszedte a bátorságát, és megint odanézett. Tenyerével letörölte homlokáról a verejtéket, kezével a zsebébe nyúlt, hogy megtörölje, és azt mondta: – Sajnálom, Franny, ne haragudj. Nagyon sajnálom. – Ez az előírásos bocsánatkérés azonban csak arra volt jó, hogy utána Franny, ha lehet, még hangosabban felzokogjon. Zooey még vagy tizenöthúsz másodpercig nézte őt, aztán távozott a szobából a hall irányába. Behúzta maga mögött az ajtót.

 

A nappaliból kilépve mindenütt friss festékszag terjengett. Magában a hallban még nem dolgoztak a festők, csak a parkettán voltak mindenütt újságpapírok kiterítve, és Zooey első lépésével – nagyon bizonytalan, botorkáló lépés volt – a sportrovaton hátrahagyta cipője gumisarkának lenyomatát. Éppen Stan Musial fényképére került a nyom: tizennégy inch hosszúságú pisztrángot tartott magasba diadalmasan. Alig ötöt vagy hatott léphetett csak, és majdnem összeütközött anyjával, aki éppen hálószobájából jött. – Azt hittem, már elmentél – mondta Mrs. Glass. Két frissen mosott, összehajtogatott lepedőt vitt a karján. – Mintha úgy hallottam volna, hogy csapódott a ka... – Elharapta a mondatot, mert közben végignézett Zooeyn. – Hát veled meg mi van? Így izzadsz? – Meg sem várta a választ, karon fogta Zooeyt és odavitte – odahúzta inkább, mintha a fia olyan könnyű lenne, mint egy söprű – a frissen festett hálószobából a hallba hulló világosságra. – Csakugyan, izzadsz, de még hogy. – Hangjában nem lehetett volna több csodálkozás és nemtetszés akkor sem, ha történetesen Zooey valamennyi pórusából olaj buzog fel. -– Mit műveltél, az ég szerelmére? Hiszen épp most fürödtél meg. Mit csináltál közben?

– Hagyj most, Kövér, úgyis elkéstem már– mondta Zooey. – Mozgás, mozgás. Pálya! – A hálószobából hatalmas antik komódot toltak ki a hallba; a komód és Mrs. Glass most teljesen eltorlaszolta Zooey útját. – Ezt a nagy dögöt meg ki állította ide? – kérdezte Zooey, gyors pillantást vetve a komódra.

– Miért izzadsz úgy? – kérdezte Mrs. Glass. Először az inget, aztán magát Zooeyt vizsgálgatta végig tekintetével. – Beszéltél Frannyvel? Honnan jössz? Csak nem a nappaliból?

– De igen, a nappaliból, és ha most a helyedben lennék, benéznék oda egy pillanatra. Sír. Legalábbis, amikor kijöttem, sírt. De most csakugyan hagyj végre. Komolyan mondom. Állj félre innen az...

– Sír? Megint? Miért? Mi történt?

– Honnan tudnám azt én, a Krisztusát neki – talán eldugtam a kifestőkönyveit. Gyerünk, Bessie, mozgás, az istenért! Sietnem kell!

Mrs. Glass még mindig csodálkozva bámult rá, de átengedte. Aztán elindult mindjárt a nappali irányában. Gyors fordulata közben volt még ideje ahhoz, hogy hátraszóljon: – Vegyen másik inget, fiatalember!

Zooey semmi jelet nem adott, hallotta-e ezt a felszólítást, vagy sem. A hall másik végén belépett egy ajtón: ez volt az a szoba, amelyben régebben együtt lakott az ikrekkel, most azonban, 1955-ben, egyedül az ő hálószobája. De csak két percet töltött a szobában, és amikor kiment, ugyanaz a csuromvizes átizzadt ing volt rajta még mindig. Mégis, egész megjelenésén volt valami apró, de határozottan észrevehető változás. Szivarért ment be ugyanis, és most rá is gyújtott. S valamilyen okból, talán hogy eső, jégverés vagy kénköves hamu ellen védje, széthajtogatott fehér zsebkendőt tett a fejére, lepelnek.

Keresztülvágott a hallon, és bement abba a szobába, amely valamikor két legidősebb bátyjáé volt.

Hét év óta ez volt az első eset, hogy Zooey, ahogyan ezt a megszokott színpadi zsargon jelzi, „színre lépett” Seymour és Buddy egykori szobájában; leszámítva azt a teljességgel jelentéktelen kis epizódot, amikor néhány évvel ezelőtt módszeresen tűvé tette az egész házat egy valahol elhányt vagy „ellopott” teniszütőprésért.

Jól behúzta maga mögött az ajtót, arckifejezése eközben erős rosszallását tükrözte a zárból hiányzó kulcs miatt. Szinte körül se nézett a szobában, pillantását azonnal – és igen eltökélten – a farostlemezre vetette – valaha hófehér lehetett –, kíméletlenül oda volt szegezve az ajtó belső oldalára. Óriási lemez volt, majdnem akkora, mint maga az ajtó lapja. Azt hihette az ember, hogy fehérsége, simasága és méretei valaha mind-mind szinte azért kiáltottak, hogy tussal, nyomtatott betűkkel teleírják. S ha ez így volt, nem is hiába. A lemez látható felszínét, a legutolsó négyzetcentiméterig, négy ünnepélyesnek tetsző hasábban idézetek borították: a világirodalom jeles szerzőinek egész sora megtalálható volt itt. Magát az írást, a finom koromfekete betűk rengetegét, szenvedélyes pontosság jellemezte: nem látszott egyetlen paca vagy radírozás nyoma sem, legfeljebb egyes helyeken túlbonyolított cirádák. A mestermű még a lemez legalján, alig pár centiméterre a küszöbtől sem volt kevésbé igényes kivitelű: tehát ott sem, ahol a két felváltva dolgozó betűfestőnek nyilvánvalóan hasra kellett feküdnie. Valamint a legkisebb jele sem volt annak, hogy az idézett szerzőket bármiféle csoportokba vagy kategóriákba próbálták volna besorolni. Ha az ember felülről lefelé haladt, hasábról hasábra, úgy érezhette magát, mintha elsősegély-állomáson haladna keresztül, amilyeneket árvízsújtotta területeken szoktak berendezni: ahol egész nyugodtan heverhetett egymás mellett történetesen Pascal és Emily Dickinson, s ahol mondjuk Baudelaire és Kempis Tamás fogkeféi közvetlen szomszédok lettek két falba vert szögön. Zooey elég közel állt a lemezhez, elolvasta a bal oldali hasáb első idézetét, aztán pedig folytatta az olvasást lefelé. Arckifejezéséből, helyesebben: semmit ki nem fejező vonásaiból ítélve, akár dr. Scholl tyúkszemirtó-reklámjának plakátszövegét is olvasgathatta volna, csak hogy gyorsabban teljen az idő egy villamosmegállóban.

 

Jogod van, hogy dolgozz, de csak a mű kedvéért. Nincs jogod azonban munkád gyümölcseire. Soha ne legyen tevékenységed vezérlő motívuma a munkád gyümölcseire való áhítozás. De a lustaságnak se add magad.

Bármit teszel, szíved forduljon a Legmagasabb Úr felé. Ne a gyümölcsökön csüggj szíveddel. Lelki egyensúlyod (ezt az egyik szépíró-művész aláhúzta) siker és balsiker ne borítsa fel: mert az egyensúly a jóga célja.

Ha egy mű úgy készül, hogy alkotója közben a végeredményért aggódik, sokkal kevesebbet ér majd végül, mint az a mű, melyet nem kísér ez az aggodalom, csak az odaadás nyugalma. Keress Brahma megismerésében menedéket. Szánalomra méltók mind, akik önző módon a sikerért vállalkoznak a műre.

Bhagavad Gita

 

Készséggel történt!

Marcus Aurelius

Ó, csiga

Mászd meg a Fudzsíjamát,

De csak lassan, csak lassan!

Issa

 

Ami az isteneket illeti, vannak emberek, akik teljességgel tagadják bármiféle istenség létét; mások szerint létezik ilyen, anélkül azonban, hogy valaha is mozdult, önmagát felfogta vagy valamit is elrendezett volna. Az emberek harmadik csoportja elismeri az istenség létezését és gondviselését, de csak a nagy, égi dolgokban, nem pedig a földiekben. Van egy negyedik csoport is, mely elismeri a dolgok létezését földön és égen, de csak általánosságban, nem minden individuumra vonatkoztatva. Az ötödik csoport – ide tartozik Odüsszeusz és Szókratész is – azokból áll, akik így kiáltanak: „Nincs egy mozdulatom se tudomásod nélkül!”

Epiktetosz

 

A szerelem akkor ébred fel és akkor éri el a tetőpontját, amikor egy férfi és egy nő, két idegen, egy vissza Kelet felé tartó vonatban beszédbe elegyedett már egymással.

– Nos hát – mondta Mrs. Croot, mert ő volt a hölgy –, milyennek találja a Canyont?

– Kész barlang! – válaszolta kísérője.

– Nahát, igazán vicces, hogy pont ezt mondja! – felelte Mrs. Croot. – És most rajta, játsszon nekem valamit.

Ring Lardner (Hogy születik az elbeszélés)

 

Isten nem eszmékkel, hanem szenvedésekkel és ellentmondásokkal irányítja a szíveket.

De Caussade

 

– Papa! – kiáltotta Kitty, és két kezével befogta apja száját.

– Jól van, jól van, nem akarod úgyse... – mondta. – Nagyon, nagyon örülök... Ó, hogy micsoda bolond is vagyok én...

Megölelte Kittyt, megcsókolta az arcát, a kezét, aztán megint az arcát, és keresztet vetett rá.

És amikor látta, milyen gyengéden és milyen vigyázattal csókolja meg Kitty az apja izmos kezét, Levinben a szeretet egészen új érzése támadt fel ez iránt az ember iránt, akit eddig oly kevéssé ismert.

Anna Karenina

 

– Uram, meg kellene tanítanunk az embereket, hogy rosszul teszik, ha képeket és szobrokat imádnak a templomban.

Ramakrisna: – Ilyenek vagytok ti mind, calcuttaiak: mindig csak tanítanátok meg prédikálnátok. Milliókat akartok elosztogatni, miközben ti magatok koldusok vagytok... Azt hiszed, Isten nem tudja, hogy öt imádják azokban a képekben és szobrokban? S hogy ha az imádkozó hibát követne is el, nem gondolod, hogy Isten belelát szándékaiba?

Sri Ramakrisna Evangéliuma

 

– Nem ül ide hozzánk? – kérdezte a minap egy ismerősöm, akivel éjfél után futottam össze, egyedül, a már majdnem teljesen üres kávéházban. – Nem – feleltem én.

Kafka

 

Az emberekkel való együttlét öröme.

Kafka

 

Szalézi Szent Ferenc imája: – Igen, Atyám! Igen és mindig: Igen!

 

Zui Gan mindennap így szólott magához fennhangon: – Mester!

Aztán válaszolt is mindjárt önmaga: – Igen, uram.

És újra válaszolt: – Igen, uram.

– És azután – folytatta – ne hagyd, hogy mások becsapjanak.

– Igen, uram; igen, uram – válaszolta.

Mu Mon-kvan

 

Mivel a keményfarost lemezen olyan apró betűs volt az írás, ez az utóbbi idézet még mindig csak az első hasáb egyötöde táján lehetett, és Zooey még jó öt percig olvashatott volna tovább anélkül, hogy térdre kellett volna ereszkednie. De inkább nem olvasott tovább. Megfordult, ezúttal nem olyan hirtelen mozdulattal, átment bátyja, Seymour íróasztalához, előhúzta a kis magas széket, és leült, mintha eddig is ezt tette volna mindennap. Szivarját, az égő felével kifelé fordítva, az íróasztal peremére rakta jobb kéz felől, aztán az asztal lapjára könyökölt, előredőlt, két tenyerébe hajtotta az arcát.

Balra, a háta mögött – befüggönyözve, félig leeresztett zsalukkal – két ablak nyílt az udvarra; igen kevéssé festői tégla- és betonvölgy volt ez az udvar, a nap minden szakában takarítónők és küldöncök mászkáltak rajta keresztül. Magát a szobát talán a lakás harmadik legfőbb lakószobájának lehetett volna nevezni, még a manhattani átlagbérházak mértékével mérve is igen kevés napot kapott, és nem volt valami tágas. A két legidősebb Glass fivér, Seymour és Buddy, tizenkét, illetve tízéves volt, mikor 1929-ben beköltözött, és huszonhárom, illetve huszonegy éves korában költözött ki végleg. A bútorok legnagyobb része egy jávorfa „garnitúrához” tartozott: két heverő, egy éjjeliszekrény, két amolyan kis diákíróasztal, melybe okvetlen beütötte a térdét bárki, ha odaült, két karfa nélküli fotel. Szőnyegek: három, igencsak kopottas perzsautánzat. A berendezés fennmaradó részét – minden túlzás nélkül – könyvek alkották. Jó-ha-kéznél-van-könyvek. Örökre-félbehagyott-könyvek. Hát-ezzel-meg-mit-kezdjünk-könyvek. De könyvek, könyvek, könyvek. A szoba három falát könyvespolcok borították, föl, magasan megrakva, teherbíróképességük végső határáig. Ami végképp nem fért fel vagy lepotyogott, ott hevert a padlón, egymásra tornyozva. Alig volt annyi hely a szobában, hogy valaki megfordulhasson, arról nem is szólva, hogy járkálni egyáltalán nem lehetett. Ha betéved egy idegen, aki hajlamos koktélparti-stílusú szellemességeket megereszteni, nyilván az az első megjegyzése, hogy a szobában két igen törekvő tizenkét éves ügyvéd vagy kutató lakik. És csakugyan, ha valaki nem vette magának a fáradságot, hogy egy kicsit alaposabban körülnézzen a helyszínen található olvasmányanyag közt, aligha volt bármi jele is annak – ha ugyan volt egyáltalán –, hogy e helyiség két egykori lakója a szoba ifjúsági dimenziójában érte el a választásra jogosultság életkorát. Legfeljebb – ott állt Buddy íróasztalán – a sok vihart kavart magántelefon. És cigarettavégek félreismerhetetlen égéshegei az íróasztalokon. Jó sok, méghozzá. De a felnőtté válás valamennyi más, kézzelfoghatóbb jele – ing- és gallérgombos dobozok, képek a falon, a komódon lassan felhalmozódó, sokat eláruló apróságok-, mindez hiányzott, mindezt a két fiatalember magával vitte 1940-ben, amikor „kitört”, és külön lakást bérelt New Yorkban.

Zooey vagy húsz percig ült ott Seymour íróasztalánál, mozdulatlanul. Persze nem aludt. Arcát két tenyerébe hajtotta, a zsebkendő, melyet még bejövet a fejére rakott, mélyen előrecsúszott a homlokára. Aztán, majdnem egyetlen mozdulattal, elvette arca elől a kezét, felcsippentette a szivart, a szájába vette, és kihúzta az íróasztal bal alsó fiókját, két kézre fogva kivett onnan egy tizenöt-húsz centiméter vastag papírköteget, amely látszólag kemény kartonlapokból állt, olyasfélékből, amilyeneket a mosodában raknak a kivasalt ingekbe. Csakugyan: így is volt. Lerakta maga elé a papírköteget az asztalra, és lapozni kezdett az ingkartonok közt. Csak egyszer állt meg, akkor is nagyon rövid időre. A karton, melyet a kezében tartott, 1938. februári dátumot viselt, és bátyja, Seymour keze írása volt rajta, kék ceruzával:

 

Huszonegyedik születésnapom. Ajándék, ajándék, ajándék, Zooey meg a kicsi lány, szokás szerint, a Broadway alsó végén vásárolt be. Igen szép mennyiségű viszketőport kaptam tőlük, meg egy doboz bűzbombát, azzal a felszólítással, hogy a bűzbombákat, mihelyt alkalmam nyílik rá, potyogtassam el a Columbia-egyetem felvonójában, vagy másutt, ahol jó sokan vannak.

Este: különféle varietészámok a tiszteletemre. Les és Bessie csodálatos soft shoe-t mutatott be, homokon; a homokot Boo Boo csente a kapualj alatti ládából. Majd B. és Boo Boo következett: az előbbi szám előadóit figurázták ki, csuda viccesen. Lesnek csaknem a könnye csorgott a nevetéstől. A kicsi lány az Abdul Abulbul Amir-t énekelte. Z. Will Mahoney halálát játszotta el, Les betanításában; belerohant közben egyenest a könyvespolc kellős közepébe, alig lehetett megfékezni. Az ikrek a mi régi, B.-val közös számunk, Buck & Bubbles imitációját adták elő. De tökéletesen. Príma. Ennek a számnak a közepén szólt fel a portás. telefonon, és megkérdezte, nem táncol-e valaki nálunk. Egy bizonyos Mr. Seligman a negyediken ugyanis....

 

Zooey itt abbahagyta az olvasást. Ahogy egy csomag kártyát szokás, rendbe rázta a papírhalmot az asztal lapján, aztán visszarakta a helyére, és betolta a fiókot.

Újra a könyökére támaszkodott, két tenyerébe rejtve arcát. Ezúttal csaknem félóra hosszat ült így, mozdulatlanul. Amikor újra megmozdult, olyan volt ez, mintha drótokat szereltek volna rá közben, mint a bábukra, és most valaki hevesen megrántotta volna valamelyiket. Úgy festett a dolog, hogy hagynak neki fentről annyi időt, míg gyorsan rágyújt, de aztán már meg is rándult a következő láthatatlan drót, és a szobában álló másik íróasztalhoz – Buddyéhoz – irányította őt; leültették a székre, a telefonhoz.

Első dolga az volt, ahogy ott ült már, hogy kihúzza az ingét a nadrágjából, és végig kigombolja, mintha ez a háromlépésnyi utazás tropikus vidékre pottyantotta volna 1e. Majd kivette a szivart a szájából, bal kezébe fogta, és ott is hagyta. Jobb kezével levette a zsebkendőt a fejéről, a telefon mellé terítette, nyilvánvalóan azért, hogy kéznél legyen. Azután a habozás legkisebb észrevehető jele nélkül felvette a kagylót, és tárcsázott egy helybeli számot. Egy nagyon, de nagyon helybeli számot: Amikor ez megvolt, fogta a zsebkendőt, lazán a kagyló mikrofonrészére helyezte, úgy, mintha hólyag lenne a kagylón. Vett még egy mély lélegzetet, és várt. Szivarja kialudt közben; rágyújthatott volna még, de nem tette.

 

Körülbelül másfél perccel ezelőtt utasította el Franny észrevehetően megremegő hangon – negyedórán belül immáron negyedszer – anyjának azt az ajánlatát, hogy hoz egy csésze finom, forró tyúkhúslevest. Mrs. Glass az utolsó ajánlatot már felálltában tette– tulajdonképpen félig már kinn is volt a nappaliból, indult volna a konyha felé, és szinte szigorú volt az arca a hirtelen jött optimizmustól. Franny hangjának remegése azonban arra késztette, hogy gyorsan visszaüljön megint az előbbi székre.

A szék, amelyen Mrs. Glass ült, természetesen a szobának abban a részében helyezkedett el, ahol Franny feküdt. Méghozzá úgy állt ott, mint egy kirendelt őrszem. Negyedórával ezelőtt, amikor Franny már elég erősnek érezte magát a fésülködéshez, Mrs. Glass áthozta a magas széket az íróasztaltól, és energikus mozdulattal a kávézóasztalka mellé állította. Kedvező pozíció volt ez, hogy Frannyt jól szemmel tarthassa, s a megfigyelőnek egyúttal elég könnyen elérhető közelségben volt a hamutartó is az asztal márványlapján.

Ahogy megint visszaült a székre, Mrs. Glass felsóhajtott; így sóhajtott mindannyiszor, amikor egy csésze tyúkhúsleves elutasítására került sor. Hosszú évek során annyit hajózott már azonban kis őrnaszádjával fel és le a gyerekeinek történő élelmiszerszállítás csatornáin, hogy ezt a kis sóhajt semmiképp nem lehetett a vereség beismerésének tekinteni, annál kevésbé sem, hiszen ahogy leült, Mrs. Glass rögtön így folytatta: – Nem tudom, hogy akarsz egy kicsit megerősödni megint, vagy mi, ha nem fogadsz el semmit, ami csakugyan tápláló. Bocsáss meg, de valóban nem értelek. Amióta utoljára ettél, pontosan...

– Anya, kérlek. Már vagy hússzor kértelek ma egyébként. Abbahagynád végre ezt a húsleves-dolgot? Már rosszul leszek tőle, hogy... – Franny megállt és fülelt. – Nem a telefon szól? – kérdezte.

Mrs. Glass már fel is állt a székről. Szája megmerevedett egy kicsit. Ha telefon szólt, akárhol, ez már elég volt ahhoz, hogy Mrs. Glass szinte automatikusan megmerevedjen. – Mindjárt jövök-mondta, és kiment a szobából. Járás közben még hangosabban csörömpölt, mintha egy csomag vegyes háztartási szeg ömlött volna ki a kimonója zsebében.

Körülbelül öt percet volt távol. Amikor visszajött, olyasféle kifejezés ült az arcán, amelyről a legidősebb lánya, Boo Boo, úgy nyilatkozott egy alkalommal, hogy csak két dolgot jelenthet: vagy azt, hogy valamelyik fiával beszélt éppen, vagy pedig nagyon hiteles forrásból tájékoztatták, hogy minden Isten alkotta emberi lény a világon mától fogva egy álló héten keresztül a legteljesebb higiénikus rendszerességgel egyszer üríti ki a bélcsatornáját. – Buddy van a telefonnál – közölte, ahogy belépett a szobába. Sokéves gyakorlatának megfelelően, mint mindig, most is vigyázott, nehogy hangja az öröm legcsekélyebb jeléről is árulkodjon.

Franny szemmel látható reagálása viszont e hírre valóban a legkevésbé sem volt lelkesedésnek mondható. Inkább mintha ideges lett volna egy kicsit.

– Honnan beszél? – kérdezte.

– Nem is kérdeztem. Olyan a hangja, mintha rettentő náthás volna. – Mrs. Glass most nem ült le. Várt. – Gyerünk, gyerünk, felkelni, ifjú hölgy. Beszélni akar kegyeddel.

– Mondta?

– Persze hogy mondta. Gyerünk, felkelni, egykettő, húzd a papucsodat. – Franny kikászálódott a rózsaszín ágynemű és a halványkék afgán takaró alól. Majd sápadtan és szemmel láthatóan tanácstalanul ült a heverő szélén, és felnézett anyjára. Lábával a papucsát próbálta előhorgászni valahonnan. – Mit mondtál neki? – kérdezte idegesen.

– Csak szíveskedjék szépen a telefonhoz fáradni, ifjú hölgy – felelte kitérőleg Mrs. Glass. – Uramisten, egy kicsit azért siethetnél.

– Felteszem, olyasmiket mondtál neki, bogy már fél lábbal a sírban vagyok, meg más effélét – mondta Franny. Nem kapott választ. Felállt a heverőről, ha nem is olyan elgyötörten, mint ahogy egy operált beteg, mozdulatában azonban éppen elég szorongás és óvatosság volt, ami arra mutatott, hogy elkészült rá, sőt helyesebben talán azt remélte, hogy járása kissé ingatag és bizonytalan lesz mindezek után. Kényelmesen eligazította lábán a papucsot, aztán kimért léptekkel előjött a kávézóasztalka mögül, kioldva és újra megkötve közben háziköntöse övét. Vagy egy évvel ezelőtt, bátyjának, Buddynak írt levele egyik minden ok nélkül önkritikus passzusában saját alakját így jellemezte: „Kifogástalanul Americanese.” Mrs. Glass, aki csakugyan értett ahhoz, hogy megítélje egy fiatal lány alakját és járását, Franny után nézett, és a szája, ahelyett, hogy mosoly jelent volna meg rajta, megint egy kicsit megmerevedett. Mihelyt azonban Franny látótávolon kívül került, Mrs. Glass egész figyelmét a heverőnek szentelte. És a pillantása arról vallott, hogy nincs a világon még egy dolog, amit megvetésre méltóbbnak találna, mint egy heverő, egy jó pehelytollal párnázott heverő, amelyen lefekvéshez ágyaztak. Megkerülte a kávézóasztalkát, hogy az asztal és a heverő közti „folyosóba” jusson, s aztán hozzálátott, hogy helyrepofozza, afféle gyógykezelésben részesítse egy kicsit a párnákat.

Franny elment a hallban levő telefonkészülék mellett, anélkül, hogy akár csak egy pillantásra is méltatta volna. Nyilvánvalóan szülei hálószobájába tartott; inkább végigvonult a hallon, hogy a ház kedvesebbik készülékéről beszélhessen. Habár járásában nem volt semmi különösebben feltűnő, ahogy ott ment a hallban – nem csoszogott, de nem is lépkedett valami fürgén –, mozdulatai mégis mintha különös átalakuláson mentek volna keresztül. Minden lépéssel, méghozzá nagyon gyorsan, egyre fiatalodott. Talán a hosszú hallok meg a sok sírás utóhatása meg egy telefon csörgése meg a friss festék szaga meg a parkettát borító kiterített újságok – talán mindennek az összessége olyan volt a számára, mint, mondjuk, egy új babakocsi. Mindenesetre amikor belépett szülei hálószobájába, úgy tetszett, mintha csinos, remekbe szabott nyakkendőselyem háziköntöse, ez a ruhadarab, amely – talán – egy Iányinternátusban jelképe mindannak, ami sikkes és végzetes, átalakult volna egyszerű, kislányos frottírköpennyé.

Mr. és Mrs. Glass hálószobájában friss festékszag fogadta, helyesebben rohanta meg a belépőt. A bútorokat a szoba közepére tolták össze, és sátorlappal borították le-régi, tábori-foltos, majdnem elevennek ható sátorlappal. Az ágyakat is elhúzták a faltól, de – erről Mrs. Glass gondoskodott – nappali ágytakarókkal borították le. A telefon most ott állt Mrs. Glass ágyán, a párnán. Nyilvánvalóan Mrs. Glass is inkább ezt a telefont részesítette előnyben a hallbelivel szemben; ez kétségkívül szeparáltabb volt. A hallgató ott feküdt a készülék mellett, és Frannyre várt. Olyan színe volt, mint egy élő emberi lény, mintha szenvedélyesen csüggött volna reményén, hogy végre észreveszik. Frannynek egy egész sor padlóra terített újságlapon kellett végigcsoszognia, ki kellett kerülnie egy üres festékesvödröt, hogy a kagylóhoz juthasson, és megválthassa a várakozástól. Amikor végre elérte, nem vette fel mindjárt, leült előbb melléje az ágyra, nézte, megint elfordult, és hátrasimította a haját. Az éjjeliszekrény meg különben az ágy mellett szokott állni, most sem volt túl messze, úgyhogy Franny könnyen elérhette, anélkül, hogy fel kellett volna állnia. Kinyújtotta a kezét, kotorászni kezdett egy különösen piszkos kinézetű vászonlepel alatt, mely az éjjeliszekrényt borította, ide-oda tapogatózott, míg végre megtalálta, amit keresett: egy porcelán cigarettásdobozt és egy doboz gyufát, réztartóban. Rágyújtott, aztán még egy nyugtalan pillantást vetett a telefonra. Itt meg kell még jegyezni, hogy valamennyi bátyjának a hangja – az egy szegény Seymour kivételével – rendkívüli módon vibrált a telefonban, hogy ne mondjuk: idegesen csengett. Ebben a pillanatban Franny majdhogynem félt még csak annak a gondolatától is, hogy hamarosan egyik bátyját hallhatja telefonon át, arról nem is beszélve, mit fog hallani majd ezen a hangon. Idegesen szippantott egyet a cigarettájából, de aztán nem volt mit tenni, felemelte a kagylót. – Halló, Buddy? – szólt bele.

– Halló, édesem. Hogy vagy, jól?

– Ó, remekül. És te? Olyan náthás a hangod. – S amikor nem jött rögtön válasz, folytatta: – Felteszem, Bessie órák hosszat mesélte neked nagy vonalakban a dolgot.

– Nohát, a maga módján, igen. Igen is, meg nem is. Tudod. Csakugyan nincs semmi baj, édesem?

– Velem semmi. De a te hangod rettentő furcsa. Vagy nagyon náthás lehetsz, vagy a vonalban van a hiba. Honnan beszélsz egyáltalán?

– Hol vagyok, azt kérdezed? Nohát, elememben vagyok, ha így érted, mókuskám. Itt vagyok lenn egy kis szellemtanyán. Különben mindegy. Csak beszélj nyugodtan.

Franny idegesen vetette keresztbe a lábát. – Fogalmam sincs, miről akarsz beszélni – mondta. – Azt hiszem, Bessie elmondott mindent.

A vonal másik végén most hosszú szünet következett: egészen Buddyra jellemző módon. Ugyanaz a fajta szünet volt ez, amely – egy kissé éreztetve a kettejük közötti korkülönbséget – már gyerekkorukban is alaposan próbára tette mindkettőjük türelmét: Frannyét és a vonal másik végén levő virtuózét is.

– Nohát, nem is tudom pontosan, mi mindent mesélt már, édesem. Egy bizonyos ponton túl indiszkréciónak számít, ha az ember Bessie-t hallgatja telefonon. De sajtos kenyérről volt szó, afelől nem kell tehát aggódnod. Meg természetesen a zarándok-könyvecskékről. Aztán pedig már csak úgy ültem itt, tudod, a kagyló a fülemen, de nem nagyon hallgattam oda, mit mond. Tudod.

– Ó – mondta Franny. A cigarettát áttette a telefonkagylót tartó kezébe, szabad kezével pedig megint a lepel alatt kotorászva előhalászott egy kerámia hamutartót, s odatette maga mellé az ágyra. – Olyan fura a hangod – mondta. – Megfáztál, vagy mi?

– Ragyogóan érzem magam, mókuskám. Itt ülök, veled beszélek, és egyszerűen pompásan érzem magam. El se tudom mondani, milyen öröm, hogy a hangodat hallhatom.

Franny szabad kezével megint végigsimított a haján. Nem szólt egy szót sem.

– Halló, kis mókus! Eszedbe jutott valami, amit Bessie esetleg nem mesélt el? Van kedved beszélgetni egyáltalán?

Franny ide-oda tologatta a kis hamutartót az ágyon. – Nos, őszintén szólva, egy kicsit kibeszéltem magam az imént. Hogy egészen őszinte legyek – mondta –, Zooey hosszú időn át ott ült reggel a nyakamon.

– Zooey? Vele mi van?

– Hogy van Zooey? Nagyszerűen. Mondhatom, tip-topul. Csak én tudnám megölni legszívesebben – ennyi az egész.

– Megölni? Miért? Miért, édesem? Miért tudnád a mi Zooeynkat megölni?

– Hogy miért? Mert meg tudnám, és kész. Teljességgel destruktív, úgy, ahogy mondom. Életemben nem találkoztam még olyan destruktív alakkal, mint ő. Méghozzá anélkül, hogy a legkisebb alapja volna rá! Az egyik percben ráront, mint egy eszelős, a Jézusimára – ami jelenleg foglalkoztat –, és csakugyan sikerül is elérnie, hogy neurotikus hülyének képzelje magát az ember, csak azért, mert foglalkoztatja valami ilyesmi; aztán két perc múlva megint fogja magát és arról mesél a legnagyobb elragadtatással, hogy micsoda csodálatos ember volt Jézus, az egyetlen ember, akit csakugyan tisztel a világon – micsoda szellem volt ésatöbbi. Egész egyszerűen kiszámíthatatlan. Azt hiszem, örökké körbe forog, örökké ugyanabban a szörnyű körben forog.

– Mondj erről még valamit. Mondj valamit még erről a rettenetes körről, amelyben forog.

Franny itt most elkövette azt a hibát, hogy türelmetlenül fújt egyet – éppen beszívta a cigarettafüstöt. Köhögni kezdett. – Mondjak valamit, mondjak valamit! Uramisten, akkor egy napig mesélhetnék. – Egyik kezével a nyakához nyúlt, fogta és várt, míg elmúlik végre az a kellemetlen érzés, amikor félrenyel valamit az ember. – Egész egyszerűen szörnyeteg, igen, nem tudok erre jobb kifejezést. Persze nem úgy értem, hogy csakugyan az – jaj, nem is tudom. Mindenről csak olyan keserűen tud nyilatkozni. A vallásról. A televízióról. Seymourról meg rólad – örökké azt mondja, hogy ti ketten kis csodakorcsokat csináltatok belőlünk. Nem tudom. Ugrál egyik témáról a...

– Hogyhogy csodakorcsokat? Persze tudom, hogy ezt gondolja. Vagy legalábbis azt hiszi, hogy ezt gondolja. De mondta is, hogy miért? Hogyan határozta meg a dolgot, mi az, hogy csodakorcs? Mondott erről valamit, édes?

Franny ennek a kérdésnek a naivitása hallatán, valószínűleg meglepetésében, a homlokára ütött. Nagyon valószínű, hogy öt vagy hat éve nem került sor erre a mozdulatra – így ütött a homlokára annak idején, amikor például észrevette a buszon, a Lexington Avenue-n, hogy a moziban felejtette a sálját. – Hogyan határozta meg? – kérdezte. – Tudod jól, hogy mindent legalább negyvenféleképpen meg tud határozni. És éppen ez az, amiért úgy fest a dolog, mintha én lennék egy icipicit meghibbanva. Egyszer – csakúgy, mint tegnap este is – azt mondta, kis csodakorcsok vagyunk, mert arra neveltek minket, hogy egyetlen mértékegység-készletünk legyen csupán örök életünkben. Tíz perccel később azonban már azt fejtegette, hogy ő azért korcs, mert nem volt kedve például soha senkivel leülni és inni egyet. Egyetlenegy alkalom...

– Mire nem volt soha kedve?

– Hogy valakivel igyon egyet. Ó, tegnap este még el kellett mennie hazulról, hogy találkozzon egy ilyen tévéjáték-íróval, Greenwich Village-ben. Ott kezdődött az egész. Azt mondta, hogy azok, akikkel történetesen nem bánná, ha inni kellene egyet, nohát, vagy nem élnek már, vagy nem elérhetők. Azt mondta, még enni se ülne le szívesen valakivel, ha nem lenne elegendő oka legalább sejteni, hogy az illetőről kiderül: ő maga Jézus Krisztus vagy Buddha, Hui Neng, Sankaracsarya, vagy másvalami ilyesmi, mindenesetre. – Franny most hirtelen mozdulattal eloltotta cigarettáját az apró hamutartóban; eléggé ügyetlenül csinálta, mert csak az egyik keze volt szabad, és így nem tudta megfogni a hamutartót. – Tudod, mit mesélt még? Tudod, mire esküdött meg nekem? Nohát, semmi másra, mint hogy egyszer, nyolcéves korában, ivott magával Jézus Krisztussal egy pohár gyömbérsört. Hallod, amit mondok?

– Hallom. Hallom... édes.

– Azt állítja, ott ült-igen, így mesélte szóról szóra-, ott ült tehát a konyhaasztalnál, egyedül, épp egy pohár gyömbérsör volt előtte, sósrudat ropogtatott, és a Dombey és fiá-t olvasta, amikor, egészen hirtelenül, egyszer csak megpillantotta Jézust, szembe vele a másik széken, és megkérdezte tőle, nem inna-e ő is egy kis pohár gyömbérsört. Egy kis pohárral, érted, így mesélte. Egyszóval, ilyeneket mesél, és közben még azt hiszi magáról, éppen ő az, aki tanácsokat osztogathat nekem ésatöbbi. Ez az, amitől megőrülök. Legszívesebben köpnék egy jó nagyot. Komolyan mondom! Az az érzésem tisztára, mintha az elmegyógyintézetben feküdnék, és akkor odajönne hozzám egy orvosnak öltözött beteg, leülne az ágyam szélére, megfogná szépen a pulzusomat, és vizsgálgatni kezdene, érted – egészen egyszerűen borzasztó. És csak beszél, beszél, beszél, aztán szívja közben a szivarját, telebüdösíti vele az egész házat. Rosszul leszek már attól a bűztől is, legszívesebben befordulnék a fal felé, és meghalnék ott helyben.

– A szivar csak afféle nehezék, édesem. Nehezék, és semmi más. Ha nem kapaszkodhatna legalább abba a szivarba, hát felemelkedne szépen a földről, mint egy léggömb, és soha az életben nem látnánk viszont a mi Zooeynkat.

A Glass családban voltak egypáran, akik egész szép műrepülést tudtak bemutatni szavakkal, ez az utóbbi kis megjegyzés azonban kifejezetten olyasféle beszédfordulat volt, amelyet egyedül csak Zooey volt képes beleilleszteni egy telefonbeszélgetésbe. Talán Franny is megérezte ezt. Mindenesetre abban a pillanatban már tudta, hogy Zooey van a vonal másik végén. Lassan felállt az ágy széléről.

– Na jól van, Zooey – mondta. – Na jól van.

A válasz késett egy kicsit. – Kérem?

– Azt mondtam, jól van, Zooey.

– Zooey? Mit jelentsen ez? Franny? Ott vagy még?

– Igen, itt vagyok még. Hagyd abba most már, kérlek. Nagyon jól tudom, hogy te vagy az.

– Az ég szerelmére, miket gondolsz, édesem? Mit jelentsen ez? Ki az a Zooey?

– Zooey Glass – mondta Franny. – Tehát most már hagyd abba végre. Ez nem vicc, ennyit tudhatnál. Történetesen alig van annyi erőm, hogy netalán újra vissza.. .

– Mit mondtál? Graa? Zooey Grass? Valami norvég fickó? Afféle jól megtermett, szőke atl...

– Mondtam, hogy jól van, Zooey. Hagyd abba. Ami sok, az sok. Ez egyáltalán nem olyan vicces dolog... Ha nem tudnád véletlenül, közölhetem veled, hogy rettenetesen érzem magam. Ha tehát van valami mondanivalód, ki vele, gyorsan, és aztán hagyj végre békén.

Ez az utolsó szó, melyre különös nyomaték esett, nem úgy hangzott valahogy mégsem, mintha a dolog szándékosan történt volna így.

A vonal másik végén furcsa csend volt, Franny pedig ugyanilyen furcsán reagált erre a csendre. Megzavarta teljesen. Újra leült hát apja ágyának a szélére. – Nem szándékozom lecsapni a telefont – mondta. – Csak éppen nem is tudom – fáradt vagyok, érted, Zooey, fáradt. Őszintén megvallva egész egyszerűen kimerült. – Várt, hall-e választ. Válasz azonban nem jött. Keresztbe rakta a lábát. – Tudom, hogy te akár egy egész álló napon át kibírod így, én azonban nem – mondta. – Mindig én vagyok az, akinek a fejéhez vagdossák a dolgokat, és ez egyáltalán nem valami felemelő érzés, ha tudni akarod. Azt hiszed persze, mindenki vasból van, vagy mi. – Megint várt, fülelt, aztán éppen mikor folytatni akarta, krákogást hallott.

– Nem, bébi, egyáltalán nem hiszem azt, hogy mindenki vasból van.

Ez a szinte képtelenül egyszerűen hangzó mondat mintha még jobban megzavarta volna Frannyt, mint a szűnni nem akaró hallgatás. Gyors mozdulattal a kis porcelán tartóba nyúlt, kivett egy cigarettát, anélkül, hogy bármiféle előkészületet tett volna, hogy rá is gyújtson. – Nos, az ember azt hinné, hogy mégis így van – mondta. Hallgatózott. Várt. – Úgy értem, volt valami különösebb okod, hogy felhívj? – mondta hirtelen. – Szóval, hogy volt valami különösebb okod, hogy felhívj?

– Semmi különösebb okom, bébi, semmi, de semmi különösebb okom. – Franny várt. Aztán a vonal másik végéről hang jött újra.

– Azt hiszem, többé-kevésbé azért hívtalak fel, hogy megmondjam neked: folytasd a Jézus-imát, ha szükségét érzed éppen. Azt hiszem, ez végül is a. te dolgod. Igen, a tiéd. Nagyon, de nagyon szép ima, annyi bizonyos, és ha bárki bármi mást mondana, hát ne hidd el.

– Tudom – mondta Franny. Rettentő idegesen gyufáért nyúlt.

– Azt hiszem, soha meg se fordult a fejemben egyáltalán, hogy lebeszéljelek róla. Legalábbis nem hiszem, hogy ez lett volna a szándékom. Az ördög vigye el, egész egyszerűen nem tudom, mi foroghatott a fejemben. Egyet tudok csak, de az biztos: nincs jogom, hogy úgy szónokoljak neked, mint egy próféta, ahogy az imént csináltam. Éppen elég próféta volt már a családban, a fenébe is. Ez az éppen, ami zavar. Sőt, egy kicsit meg is rémít.

Franny arra használta az itt beállt kis szünetet, hogy kiegyenesedjen, mintha bármely pillanatban arról lehetne szó, hogy így vagy úgy ülni helyénvalóbb.

– Mondom, ez megrémít egy kicsit, de azért kővé nem meredek rémületemben. Tisztázzunk egy dolgot: Szóval: kővé nem meredek rémületemben. Mert egy dolgot elfelejtesz, bébi. Azt mégpedig, hogy amikor első ízben érezted a kényszert, a hívást magadban, hogy belefogj az imába, nem indultál neki, hogy a világ mind a négy sarkát felkutasd a mestered után. Hanem egyszerűen hazajöttél. És nemcsak hogy hazajöttél, de magaddal hoztad ezt az átkozott összeroppanást is, vagy micsodát. Egy bizonyos szempontból nézve a dolgot, tulajdonképpen nincs jogod egyébre, mint arra a csekélyke értékű lelki támogatásra, amelyet mi itt, errefelé, nyújtani tudunk neked... ez van, és semmi több. Azt persze tudhatod közben, hogy itt, ebben a házban, nem szokás, hogy bárkinek hátsó gondolatai legyenek. Mert sok mindent lehet mondani rólunk, bébi, de azt, hogy képmutatók lennénk, azt aligha.

Franny most kísérletet tett, hogy fél kézzel rágyújtson. Sikerült élére állítania a gyufásdobozt, de amikor végighúzta rajta a gyufát, ügyetlen mozdulattal elejtette. Gyorsan lehajolt, felvette a dobozt, a szétszóródott gyufaszálakat otthagyta a földön.

– Egyet akarok csak mondani neked, Franny. Olyasvalamit, amit tudok. Ne izgasd fel magad rögtön. Ha tehát mindenképpen az a vágyad, hogy vallásos életet élj, szeretném felhívni a figyelmed arra, hogy egész egyszerűen nincs szemed egyetlenegy vallási jellegű cselekedethez sem, amelyre ebben a nyomorult házban sor kerül. Annyit se érzel meg, hogy innod kellene belőle, ha valaki egy csésze átváltoztatott tyúkhúslevest hoz neked-az egyetlen fajta tyúkhúslevest, amit Bessie valaha is készített és készíteni fog bárkinek ebben az őrültekházában. Erről beszélj nekem, bébi, ezt magyarázd meg. És ha ki akarsz vonulni a pusztába, és be akarod járni az egész világot, hogy megtaláld a mesteredet – valami gurut vagy szentet, mit tudom én –, aki majd megmagyarázza neked, hogy kell helyesen mondanod a Jézus-imát, mit érnél vele? A fenébe is, hogy akarsz egyáltalán felismerni egy igazi szentet, ha még arra se vagy képes, hogy egy csésze consecrált tyúkhúslevest felismerj, amit odadugnak egyenesen az orrod alá? Meg tudnád magyarázni nekem?

Franny most már majdnemhogy természetellenesen egyenes tartással ült az ágy szélén.

– Csak úgy kérdem éppen. Nem akarlak felizgatni. Nagyon felizgatlak?

Franny válaszolt valamit, de válasza nyilván nem volt eléggé hallható.

– Hogy mi? Nem értem, mit mondasz.

– Azt mondtam, nem. Honnan telefonálsz? Hol vagy most?

– Ugyan, az ördögbe is, hát nem mindegy, hol vagyok? Pierre, Dél-Dakota, nohát, ott vagyok, az ég áldja meg! Figyelj ide, Franny, ne haragudj, és főleg ne dühítsd magad. Csak hallgasd meg, amit mondani akarok. Nem sok az egész, egy vagy két apróság, és aztán végeztem, ezt megígérhetem. Tudtad egyáltalán, hogy Buddyval felautóztunk hozzád, hogy megnézzünk a nyári előadáson? Tudtad, hogy ott voltunk egy este, és láttunk A nyugati világ bajnoká-ban? Átok egy forró este volt, annyit mondhatok. De mondd, tudtad, hogy ott vagyunk?

A kérdező nyilvánvalóan válaszra várt. Franny felállt, de aztán nyomban le is ült újra. Arrébb tolta a hamutartót, mintha útjában lenne.

– Nem – mondta. – Nem tudtam. Senki egyetlen szóval se... nem, nem tudtam.

– Nohát, ott voltunk. Ott. És most egyet akarok csak mondani neked, bébi. Jó voltál abban a darabban. És ha azt mondom, hogy jó, akkor csakugyan úgy is értem, hogy jó. Te tartottad azt az egész vacakot, hogy össze ne dőljön. És ezt még azok a napsütötte, hülye bikficek is látták a nézőtérről. Most pedig azt hallom, hogy egyszer s mindenkorra szakítani akarsz a színházzal – igen, hallok itt mindenfélét. Mindenféle dolgokat. És közben eszembe jut, miféle szónoklatokkal jöttél haza az évad végén. Bocsáss meg, de idegesítesz, Franny, komolyan mondom! Felidegesítesz ezzel az egésszel. Szóval hazajöttél akkor, és azt a páratlanul újszerű, bámulatba ejtő felfedezést tetted, hogy a színházi élet csak úgy hemzseg a fillérekért megvásárolható kis piti alakoktól meg az otromba hentesmesterektől. Amennyire így vissza tudok emlékezni, úgy festett a dolog, mintha teljesen letörne az a tudat, hogy nem minden jegyszedő titkos zseni. Mi van veled tulajdonképpen, bébi, hova tetted az eszedet? Ha már csodakorcsnak neveltek, hát akkor már használd valamire ezt is, érted? Használd. És felőlem mondhatod a Jézus-imát mától kezdve akár ítéletnapig, bánom is én, de ha nem vagy tisztában vele, hogy a vallásos életben egyetlenegy dolog számít csupán, és az a világtól való elfordulás, nohát, nehezen hinném, hogy akár egy arasznyit is előbbre juthatsz majd. A világtól való elvonulás, bébi, értesz engem, az elvonulás. Vágynélküliség. „Lemondás minden kívánságról.” És mi a fene teszi elsősorban és mindenekelőtt a színészt, ha nem éppen ez a kívánság, ha tudni akarod a teljes igazságot, bébi? Miért kényszerítesz itt, hogy olyasmiket mondjak neked, amit te is nagyon jól tudsz? Valamikor, útközben – valamelyik inkarnációdban, mit tudom én, melyikben – feltámadt benned az a kívánság, az a vágy, hogy színész vagy színésznő legyél, méghozzá nem is akármilyen, hanem jó színésznő. És ez szépen rajtad is ragadt. Nehogy azt hidd, hogy majd csak úgy szép simán kisétálhatsz mindabból, amivé a vágyad lett. Ok és okozat, bébi, gondolj csak erre. Ok és okozat. És az egyetlen, amit most már tehetsz, az egyetlen vallásos cselekedet, ami nyitva áll előtted, az, hogy játssz. Játssz Istennek, ha arra vágyol éppen – legyél Isten színésznője, ha arra vágyol. Mi lehetne szebb ennél? Legalább megpróbálhatnád, ha kedved tartja; abban még semmi rossz nincs, ha megpróbálod. – Rövid kis szünet következett. – A legjobb lenne mindjárt elkezdeni, bébi. Az a rohadt homok pereg, akármit csinálsz is. Tudom, mit beszélek. Szerencsésnek mondhatod magad, ha csak egyet tüsszenthetsz ebben az átkozottul egyszeri világban. – Újabb szünet következett, ezúttal még rövidebb, mint az imént. – Régebben sokat gyötrődtem rajta. Hiszen még mindig szerelmes vagyok Yorick koponyájába, bébi. És végül is van még időm, hogy szerelmes legyek bele egy darabig. És ha majd meghalok, szeretnék egy olyan átkozottul tiszteletet ébresztő koponyát, bébi. A fene esz egy ilyen tiszteletet keltő koponyáért, mint Yorické volt, tudod. És ugyanez a helyzet veled is, Franny Glass. Ugyanez, ugyanez... Uramisten, mit ér mind ez a sok beszéd! Ugyanabban az átkozott csodagyereknevelésben volt részed, mint nekem, és ha mind a mai napig nem tudod még, miféle koponyát akarnál magadnak egyszer majd, ha halott leszel, és mit kell tenned, hogy kiérdemeld – úgy értem, ha még most sem tudod legalább azt, hogy ha egyszer már színésznő vagy, hát mindenekelőtt játszanod kell –, mondd meg nekem, mi értelme van ennek a sok beszédnek?

Franny most szorosan az arcához nyomta szabad tenyerét, mint akit rettentő fogfájás gyötör.

– És csak még valamit, és aztán végeztem is, ígérem. Miről van szó? Arról, hogy amikor hazajöttél, őrjöngve szidtad a hülye közönséget. A rohadt „hamis nevetést” az ötödik sorból, vagy honnan. És igazad volt, tökéletesen igazad. Uramisten, szörnyű hallani. Teljesen tönkreteszi az embert. Egyetlen szóval sem állítom az ellenkezőjét. Csakhogy ez nem a te dolgod, Franny. De tényleg: nem a te dolgod. Az egyetlen, amivel egy művésznek törődnie kell, az, hogy megcélozzon valamiféle tökéletességet, méghozzá olyat, amelynek ő maga szabta meg a mértékegységét, nem pedig valaki más. Esküszöm neked, nincs jogod egyáltalán még csak töprengeni sem ezeken a dolgokon. Legalábbis gyakorlatilag nem. Érted, hogy gondolom ezt!

Csend volt. Egyikük sem lett azonban türelmetlen, egyikük sem lett ideges ettől a csendtől. Frannyt mintha még mindig rettenetes fogfájás gyötörte volna, ezért szorította arcához a kezét, arckifejezése viszont szemmel láthatólag megnyugvást vagy legalábbis beletörődést tükrözött.

A vonal másik végén újra hallatszott a hang. – Emlékszem még egy esetre, amikor úgy körülbelül ötödször léptem fel „Az okos gyerek”-ben. Walt helyett ugrottam be, amikor gipszben volt – emlékszel, ugye, amikor Walt gipszben volt. Nohát, egy este valahogy megbokrosodtam. Seymour, éppen amikor már az ajtóban voltam Wakerrel, azt mondta, jó lenne, ha kipucolnám a cipőmet. Rettenetes dühbe jöttem. Azt feleltem Seymournak: miért, hiszen a stúdió közönsége úgyis mind csupa tökfej, a bemondó tökfej, a rendezők tökfejek, mi a fenének kellene kipucolnom a cipőmet, s különben is, úgy ülök majd, hogy nem is látják. Seymour azonban azt mondta, mégis ki kell pucolnom a cipőmet. Méghozzá, mondta, a Kövér Hölgy kedvéért. A fene tudta, miről beszél, de olyan igazi Seymour-arccal mondta, kipucoltam hát a cipőmet. Soha nem mondta meg később sem, ki is az a Kövér Hölgy, de én azért valahányszor csak adásra mentem, kipucoltam a cipőmet. Tudod, abban az évben volt ez, amikor együtt szerepeltünk, ha ugyan még emlékszel. Azt hiszem, csak nagyon ritkán mulasztottam el a cipőpucolást, így aztán nagyon világos elképzelésem alakult ki a Kövér Hölgyről. Ott ült kint a teraszon egész nap, legyek után csapkodott a légyfogóval, és bömböltette a rádiót reggeltől estig. Elképzeltem, milyen szörnyű lehetett a hőség, aztán valószínűleg rákja is volt, és mit tudom én. Tény az, hogy nagyon jól megértettem, a fenébe is, miért pucoltatja ki velem Seymour minden adás előtt a cipőmet. Mert csakugyan volt értelme.

Franny felállt. Most már levette a kezét az arcáról, és két kézzel szorította a kagylót. – Nekem is mondta ezt egyszer – szólt bele most már ő is a telefonba. – Nekem is mondta egyszer, hogy nevettessem meg a Kövér Hölgyet. – Egyik kezével elengedte a kagylót. Egy pillanatra a fejére tette a kezét, de aztán már megint a kagylót fogta vele. – Én nem a teraszon képzeltem el a Kövér Hölgyet, hanem – tudod – olyan vastag, visszeres zongoralába volt neki. És – az enyém – ott ült örökké valami rettenetes fonott székben. És neki is rákja volt, és ő is napestig bömböltette a rádiót. Az enyém is!

– Persze, persze. Persze. Na jól van. Hadd mondjak most még valamit, bébi... ott vagy még?

Franny, rettentő izgalomban, bólintott.

– Nekem tökéletesen mindegy, hol játszik egy színész. Nyári előadásokon, a rádióban, a televízióban, vagy akár egy ilyen átok Broadway-színházban, ahol aztán csakugyan a legelegánsabb, jóltápláltabb, napsütöttebb világ találkozik, mindegy. De elárulok egy rettentő nagy titkot... Figyelsz? A nézőtéren senki nincs, aki ne Seymour Kövér Hölgye lenne. Beleértve még a te Tupper professzorodat is, bébi. És tucatnyi hülye unokatestvérét. Hát nem érted? Nem volt tudomásod eddig erről a feneette nagy titokról? És nem tudod – most figyelj jól ide –, nem tudod, ki is tulajdonképpen ez a Kövér Hölgy? Ugyan már, bébi. Ugyan már. Maga Krisztus, bébi, maga Krisztus.

Franny, nyilvánvalóan örömében, nem tudott mást csinálni, mint hogy szorította a kagylót, nagyon erősen szorította, két kézzel.

Vagy fél percig nem volt egyetlen szó, egyetlen pisszenés sem. Aztán: – Nem tudok mit mondani mást, bébi.

Frannynek a lélegzete majdnem elakadt, de azért csak szorította a kagylót. Miután a vonal szétkapcsolt, felhangzott, természetesen, a jól ismert búgás. Franny a legnagyobb gyönyörűséggel hallgatta, mintha ez a hang lenne az egyetlen elképzelhető kárpótlás azért a valaha minden dolgok legkezdetén megszakadt csendért. De úgy látszik, azt is jól tudta, mikor kell abbahagyni a fülelést: tudta, mintha övé lett volna egyszerre – sok vagy kevés – valamennyi bölcsesség a világon. S amikor lerakta a kagylót, azt is tudta, mi a következő teendő. Elrakta a dohányzóholmikat, felhajtotta az ágy barna gyapjútakaróját, amelyen eddig ült, kis mozdulattal lerúgta papucsát, és bebújt az ágyba. Mielőtt mély, álmatlan álomba merült volna, néhány percig csak feküdt szép nyugodtan, és felmosolygott a mennyezetre.