Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

J. D. Salinger
ZABHEGYEZŐ

Fordította: Gyepes Judit

ELSŐ FEJEZET

Hát ha tényleg kíváncsi vagy rá, először biztos azt szeretnéd tudni, hogy hol születtem, meg hogy milyen volt az én egész tetű gyerekkorom, meg hogy mik voltak a szüleim, mielőtt beszereztek engem, meg minden, szóval hogy egy ilyen Copperfield Dávid-féle marhaságot adjak le, de ehhez nincs kedvem. Először is unom ezt a témát, másodszor a szüleimet sorba megütné a gutman, ha nagyon mélyre találnék túrni a dologban. Az ilyesmire rém érzékiek, főleg az apám. Rendesek is, meg minden, nem mondom, de rém érzékiek. Ebből úgyse lesz itten életírás, vagy mit tudom én, csak azt akarom elmondani, hogyan zsongtam be tavaly karácsony táján, amiből aztán olyan nagy lerobbanás lett, hogy ideküldtek összeszedni magamat. Vagyis azt, amit már D. B.-nek is elmondtam, a drága bátyámnak, tudod, aki Hollywoodban van. Nincs túl messze ettől a nyomor helytől, majdnem minden hétvégen meglátogat. Jövő hónapban kocsin visz haza a diliházból, persze csak ha elengednek. Most vett egy Jaguárt. Egy olyan kis angol tragacs, tudod, kétszázzal fut óránként. Majdnem négyezerbe van neki. Most vágott zsebre egy csomó dohányt. Azelőtt nem szokott, mikor még otthon lakott, és rendes író volt. Ő írta azt a bombajó novellás kötetet, a Titokzatos aranyhal-at, ha még nem hallottad volna. A legjobb benne a Titokzatos aranyhal. Egy kis krapekről szól, aki senkinek se engedi az aranyhalát megnézni, mert a saját pénzén vette. Halálos volt. Most Hollywoodban van D. B. Tisztára elkurvult. Ha van valami a világon, amit utálok, az a mozi. Ne is mondd.

Azzal a nappal kezdem, mikor otthagytam Penceyt. A Pencey egy gimi Agerstownban, Pennsylvaniában. Biztos hallottál már róla. Vagy a hirdetését láttad legalább. Legalább ezer folyóiratban hirdet: egy menő tag lovon átugrat valami akadályt. Mintha az ember Penceyben folyton csak lovagolna. Lovat nem is láttam, még a környéken se. És a lovas kép alatt a szöveg: 1888 óta formálunk növendékeinkből kiváló, tiszta gondolkodású ifjakat. Már aki ezt beveszi. Semmivel sincs több nyavalyás formálás Penceyben, mint akármelyik más iskolában. Én senkit se ismertem ott, aki kiváló és tiszta gondolkodású lett volna. Talán kettőt. Még jó, ha. És azok biztos már úgy kerültek Penceybe.

Egyébként azon a szombaton volt a futballmeccs Saxon Hall-lal. Ezt a meccset Penceyben állati nagy dolognak tartották. Ez volt az év utolsó meccse, és elvárták, hogy az ember legalábbis öngyilkos legyen, ha Pencey kikap. Emlékszem, akkor délután úgy három óra körül, vagy mikor, fenn voltam a Thomsen-dombon, a mellett a link ágyú mellett, ami még a polgárháborúból maradt ott - ismered az ilyen mesét. Onnan látni lehet az egész pályát meg a két csapatot, ahogy kalapálják egymást szorgalmasan. A tribünt nem láttam valami fényesen, de hallottam, hogy üvöltenek dübörögve és iszonyú erővel a Penceynek, hiszen úgyszólván az egész iskola kinn van, rajtam kívül, és a Saxon Hallék égnek, mint a rongy, mert a vendégcsapat alig hozott magával szurkolót.

Lányok sohase nagyon voltak kinn. Csak a felsősök hozhattak lányt. Rémes egy iskola volt, akárhogy nézzük is. Én az olyan helyeket szeretem, ahol legalább egy-két lány lődörög, ha egyebet nem is csinál, csak az orrát fújja vagy vihog, vagy mit tudom én. Selma Thurmer, a diri lánya, gyakran kidugta az orrát a meccsekre, ő viszont nem az a típus, akiért az ember eleped. Ámbár egész rendes lány. Egyszer mellette ültem a buszon Agerstownból jövet, és beszélgettünk. Bírtam a dumáját. Nagy orra van, a körmei tövig rágva, szinte véresek, a fején meg olyan nyavalyás műhaj, amilyet mostanában viselnek, de őt valahogy sajnálni kellett. Azt szerettem benne, hogy nem tömött azzal a maszlaggal, hogy milyen nagyfiú az ő apja. Biztos tudta is, micsoda genny alak.

Azért voltam fenn a dombon és nem a meccsen, mert éppen akkor jöttem vissza New Yorkból a vívókkal. Én voltam a csapat intézője, a fene ette volna meg! Nagy vicc! Reggel mentünk be New Yorkba, a McBurney-iskolával volt az összecsapás. Csak aztán mégse. A tőröket, az egész felszerelést, minden vacakot azon a rohadt földalattin hagytam. Persze nemcsak az én hibám volt. Folyton fel kellett ugrálnom, és a térképet lesnem, hogy tudjuk, hol kell leszállnunk. Így aztán már fél háromra visszaértünk Penceybe, vacsoraidő helyett. Visszafelé a vonaton kiközösített a csapat. Bizonyos szempontból egész mulatságos volt a dolog.

A másik ok, amiért nem mentem a meccsre, mert a jó öreg Spencerhez, a történelemtanáromhoz mentem elbúcsúzni. Influenzás volt, sejtettem, hogy a karácsonyi szünet előtt már valószínűleg nem jön be. Írt, hogy látogassam meg, mielőtt hazamegyek. Tudta, hogy a szünet után már nem megyek vissza Penceybe.

Ezt elfelejtettem mondani. Kicsaptak. Világos volt, hogy karácsony után már nem megyek vissza, miután négyből elhúztak, és nem is nagyon törtem magam, meg minden. Figyelmeztettek egy csomószor, hogy törődjem a dolgokkal, főleg negyedév táján, amikor a szüleim is eljöttek, és tárgyaltak az öreg Thurmerrel, de nem izgattam magam. Így aztán kinyírtak. Penceyben gyakran nyírnak ki embereket. Ebben akadémiai színvonalú. Tényleg.

Egyébként december volt, meg minden, az emberre ráfagyott a gatya, főleg annak a hülye dombnak a tetején. Csak lódén volt rajtam, se kesztyű, se semmi más. Előző héten valaki megléptette a teveszőr kabátomat, egyenesen a szobámból, a bundakesztyűmmel a zsebben, meg minden. Tele volt ez a Pencey link alakokkal. Bőven volt itt jómódú fiú is, de a link alak azzal együtt rengeteg. Minél költségesebb egy iskola, annál több benne a link, nem vicc. Egyébként ott álltam a mellett a hülye ágyú mellett, és majd lefagyott a seggem. Tulajdonképpen nem is nagyon figyeltem a meccset, csak azért ácsorogtam ott, mert szerettem volna valami búcsúfélét érezni. Úgy értem, hogy már hagytam ott addig is iskolát meg különböző helyeket, de jóformán fel se fogtam, hogy elmegyek. Ezt utálom. Az nem izgat, hogy szomorú vagy rossz a búcsú, de ha elmegyek, akkor szeretem tudni, hogy elmegyek. Ha nem sikerül, csak még rosszabb.

Mázlim volt. Egyszer csak valami olyan jutott az eszembe, ami segített megérteni, hogy elhúzom a csíkot tényleg. Az jutott eszembe hirtelen, amikor úgy október körül én, Robert Tichener meg Paul Campbell egy focit rugdaltunk az iskola előtt. Rendes srácok voltak, főleg Tichener. Éppen vacsora előtt volt, már jócskán sötétedett, de mi tovább is csak adogattuk egymásnak a labdát. Egyre sötétebb és sötétebb lett, végül már alig láttuk a focit, de mégse hagytuk abba. Végül is muszáj volt. Az a hogyishívják tanár, aki biológiát tanított, szóval az a Mr. Zambezi, kidugta a fejét az ablakon, és ránk szólt, hogy menjünk be a hálóba, és készüljünk a vacsorához. Szóval, ha valami ilyesmi jut az eszembe, akkor el tudok búcsúzni, ha éppen kell, legalábbis legtöbbször. Amint ez eszembe jutott, megfordultam, és a domb másik oldalán rohanni kezdtem az öreg Spencer lakása felé. Ő nem lakott az intézetben, hanem az Anthony Wayne utcában.

A főkapuig egyfolytában rohantam, aztán vártam egy percig, míg levegőt kapok. Gyakran kifulladok, ha tudni akarod az igazat. Erős dohányos vagyok, ez az egyik - illetőleg voltam. Abba kellett hagynom. A másik, hogy tizenkét centit nőttem tavaly, valahogy így kaptam tébécét, és így kerültem ide, ezekre a rohadt kontrollvizsgálatokra, meg minden. Különben kutya bajom. Szóval amint újra levegőt kaptam, rohantam át a 204. utcán. Marha jeges volt az úttest, majdnem eltaknyoltam. Azt se tudom, miért rohantam, gondolom, ahhoz volt kedvem. Mikor átértem a másik oldalra, úgy éreztem magam, mint aki fölszívódott a ködben. Olyan hülye délután volt, fantasztikusan hideg, nem sütött a nap, meg minden, és ahányszor átmentem a másik oldalra, mindig úgy éreztem, hogy eltűnök, mint a szürke szamár. Öregem, jól megrángattam a csengőt, mikor végre odaértem Spencer papáékhoz. Tényleg teljesen összefagytam, a fülem állatian fájt, az ujjaimat alig bírtam mozgatni. - Gyerünk már, gyerünk - mondtam majdnem hangosan -, nyissa már ki valaki. - Végül Mrs. Spencer nyitotta ki. Nem volt náluk cseléd, meg semmi, mindig maguk nyitottak ajtót. Nem vetette fel őket a pénz.

- Holden! Örülök, hogy eljöttél! Gyere be, fiam! Halálra fagytál, ugye? - Azt hiszem, tényleg megörült nekem. Szeretett, legalábbis azt hiszem

Öregem, faroltam is gyorsan befelé.

- Hogy tetszik lenni? És hogy van a tanár úr?

- Add ide azt a kabátot, fiam - mondta. Nem hallotta, mikor megkérdeztem, hogy van Mr. Spencer. Kicsit süket volt.

Beakasztotta a kabátomat az előszobaszekrénybe, én meg egy kicsit hátranyaltam a hajam. Rendszerint borotvahajat viselek, azt nem kell sokat fésülni. - Hogy tetszik lenni? - kérdeztem újra, csak hangosabban, így aztán meghallotta.

- Köszönöm, most éppen jól. - Becsukta a szekrényt. - És te hogy vagy? - Éreztem a hangsúlyából, az öreg elmondta már neki, hogy kicsaptak.

- Köszönöm, jól - feleltem. - A tanár úr hogy van? Már túl az influenzán?

- Túl! Úgy viselkedik, mint egy igazi... nem is tudom, micsoda... A szobájában van, fiam. Menj csak be.

MÁSODIK FEJEZET

Külön szobában laktak, meg minden. Biztos voltak már vagy hetvenévesek, ha nem több, de azért nagyon akartak volna élni, persze elég idétlenül. Tudom, hogy aljasság ilyet mondani, de nem úgy gondolom. Csak éppen abban az időben túl sokat gondoltam az öregre, és ettől menthetetlenül az jutott az eszembe, mi a fenéért is él ez még. Tudniillik már teljesen görbe volt, iszonyúan tartotta magát, és ha a táblánál véletlenül leejtette a krétát, akkor valakinek az első padból ki kellett ugrani, felvenni és a kezébe adni. Szerintem ez rettenetes lehet. Persze ha elég sokat gondolkodik rajta az ember, de nem túl sokat, akkor elképzelhető, hogy nem is olyan rossz neki. Például egy vasárnap a srácokkal fenn voltunk náluk, kaptunk egy-egy csésze forró csokoládét, s az öreg mutatott egy ócska, szakadozott navajó takarót, amit Spencer mamával együtt vettek a Yellowstone Parkban, valami indiántól. Ha láttad volna, hogy milyen nagy volt a mellénye a vén szivarnak. Ez az, amire gondolok. Képzelj el valakit, aki olyan vén, mint az országút, és mégis örül, hogy szerez egy takarót.

Nyitva volt az ajtó, de azért kopogtam, csak hogy udvarias legyek, meg minden, pedig már láttam is az öreget. A nagy bőrszékben ült, nyakig bebugyolálva abba a bizonyos takaróba. Felnézett a kopogásra.

- Ki az? - bömbölte. - Caulfield? Gyere be, fiam. - Az iskolán kívül is mindig bömbölt. Néha az embernek az idegeire ment.

Kár volt idejönni, rögtön éreztem, mikor beléptem. Az Atlantic Monthly-t olvasta, a szoba tele volt orvosság- és orrcsöppszaggal. Állatian lehangoló volt. Különben se nagyon bírom a betegeket. De ráadásul az öreg a régi, vacak fürdőköpenyében volt, ami becslésem szerint legalább olyan vén, mint ő maga. Nem szeretem az öreg palikat köpenyben vagy pizsamában. Mindig kilátszik az a ronda horpadt mellük meg a lábuk. A strandon meg mindenütt láttam, hogy a lábuk utálatosan fehér és csupasz.

- Jó estét, tanár úr - mondtam -, megkaptam a levelét, köszönöm szépen. - Írt egypár sort; kérte, menjek fel elbúcsúzni tőle, ha már végleg elmegyek. - Ha nem írt volna a tanár úr, akkor is feljöttem volna elbúcsúzni.

- Ülj le, fiam - mondta az öreg. Az ágyra, úgy gondolta. Leültem. - Hogy van a tanár úr?

- Úgy van az, fiam, hogy ha jobban erezném magam, orvosért küldenék - mondta, és ettől totál kikészült. Mint egy őrült, elkezdett csuklani. Aztán nagy nehezen kiegyenesedett. - Miért nem vagy a meccsen? Úgy tudom, ma van a nagy meccs.

- Igen, voltam is. Csak éppen most jöttem vissza New Yorkból a vívókkal - mondtam. Öregem, az ágya olyan dög kemény volt, mint a szikla.

Aztán pokolian elkomolyodott. Tudtam, hogy ez jön. - Szóval itthagysz minket, mi?

- Igen, tanár úr, azt hiszem.

Elkezdte a szokásos bólogatást. Az életben nem láttam még embert annyit bólogatni, mint az öreg Spencert. Nem lehetett tudni, azért bólogat-e, mert gondolkodik, meg minden, vagy csak egyszerűen azért, mert olyan vén már, hogy azt se tudja, fiú-e vagy lány.

- Mit mondott neked az igazgató úr, fiam? Gondolom, elbeszélgettetek egy kicsit.

- Igen, beszélgettünk. Tényleg. Legalább két órát benn ültem az irodában, azt hiszem.

- Na és mit mondott?

- Hát... valami olyasmit, hogy az élet olyan, mint egy meccs, meg minden. És hogy a játékszabályokat meg kell tartani. Rendes volt. Úgy értem, nem mászott a plafonra, vagy ilyesmi. Csak arról beszélt folyton, hogy az élet meccs, meg... Érti a tanár úr.

- Az élet csakugyan meccs, fiam. Olyan mérkőzés, amit az ember a szabályoknak megfelelően játszik.

- Persze hogy.

Meccs! Szép kis meccs! Ha az ember a menők oldalán áll, akkor meccs, rendben van, elfogadom. De ha a másik oldalra kerül, ahol nincsenek menők, akkor hol a meccs? Sehol. Akkor nincs meccs!

- Írt már az igazgató úr a szüleidnek? - kérdezte az öreg.

- Azt mondta, hétfőn fog.

- Te már közölted velük?

- Nem, tanár úr, még nem, szerdán este valószínűleg úgyis találkozom velük, ha hazamegyek.

- És mit gondolsz, hogy fogadják a hírt?

- Hát... marha pipásak lesznek, az biztos. Ez kábé a negyedik iskola, ahonnan kirúgnak.

Ráztam a fejem. Gyakran rázom. „Öregem”, ezt is folyton mondom. Részben talán mert olyan tetű a szókincsem, meg aztán néha túl gyerekes vagyok a koromhoz képest. Akkor tizenhat voltam, most tizenhét, de néha úgy viselkedem, mintha tizenhárom lennék. Ez elég hülyén jön ki, mert száznyolcvanhét magas vagyok, és őszülök. Tényleg. Jobboldalt tele vagyok ősz hajjal, már kis srác korom óta. És mégis néha olyanokat csinálok, mintha tizenkét éves lennék. Mindenki mondja, főleg az apám. Részben igaz is, de nem egészen. Az emberek folyton azt hiszik, hogy valami egészen igaz lehet. Azzal együtt le vannak, de időnként halálosan unom a felszólításokat, hogy viselkedjem a koromhoz illően. Néha pedig sokkal komolyabban viselkedem, mint amennyi vagyok - tényleg! -, de azt az emberek nem veszik észre. Az emberek soha nem vesznek észre semmit.

Az öreg Spencer megint elkezdte a bólogatást. És az orrát is elkezdte piszkálni. Úgy csinált, mintha csak vakargatná, pedig tövig benne volt a hüvelykujja. Nyilván úgy gondolta, hogy nyugodtan csinálhatja, hiszen csak én vagyok a szobában. Engem csakugyan nem is izgatott különösebben, de azért állatian undorító látvány, ha valaki az orrát piszkálja.

Aztán azt mondta: - Volt szerencsém találkozni a szüleiddel, amikor dr. Thurmernél jártak néhány héttel ezelőtt. Pompás emberek.

- Igen, nagyon rendesek.

Pompásak! Nem bírom ezt a szót, gennyes. Felfordul a gyomrom, ha hallom.

Aztán hirtelen úgy csinált az öreg, mintha valami nagyon klasszat akarna mondani, valami egészen újat, meg minden. Feljebb csúszott a széken, és kicsit megfordult. Persze csak vaklárma volt az egész. Egyszerűen fogta az Atlantic Monthly-t, és oda akarta dobni mellém az ágyra. Mellé dobta. Csak pár centivel ugyan, de mellé. Felugrottam, fölvettem, és az ágyra tettem. Abban a percben pokolian szerettem volna kinn lenni. Sejtettem, kiadós lelkifröccsöt kapok. Rá se rántottam volna, de közben szagolni az orrcsöppeket, nézni az öreg Spencert fürdőköpenyben és pizsamában, mindezt egyszerre rühelltem. Nagyon.

Persze már kezdte is. - Mi a baj veled, fiam? - kérdezte, sokkal határozottabban, mint vártam. - Hány tantárgyatok is volt ebben a negyedévben?

- Öt.

- Öt. És hányból állsz bukásra?

- Négyből. - Kicsit odébb araszoltam a fenekemmel az ágyon. Olyan kemény ágyat még életemben nem pipáltam. - De angolból simán átmentem, mert a Beowulfot meg a Lord Randal-féle izéket már tanultam az előző iskolámban is. Vagyis itt abszolút nem kellett strapálni magamat, legfeljebb a fogalmazásokkal, nagy ritkán.

Nem is figyelt. Szinte sose figyelt oda, ha beszélt az ember.

- Én megbuktattalak történelemből, egyszerűen azért, mert semmit sem tudsz.

- Igen, tudom, tanár úr. Ha akarna, se tudna segíteni. De még mennyire hogy tudom.

- Egyáltalán semmit! - hajtogatta. Ettől is kiborulok. Mikor kétszer is elmondanak valamit, mikor az ember már rég ráhagyta. Aztán harmadszor is megismételte: - De egyáltalán semmit. Nem hiszem, hogy egyszer is kinyitottad a könyvet ebben a félévben. Vagy igen? Mondd meg az igazat, fiam.

- Hát, egypárszor átlapoztam. - Csak azért mondtam, mert nem akartam lehervasztani, megőrült a történelemért.

- Átlapoztad, mi? - kérdezte nagyon gúnyosan. - A vizsgadolgozatod ott van a fiókos szekrényen, annak a sok papírnak a tetején, hozd csak ide!

Ez igazán ronda csel volt, felálltam és odavittem, nem volt más választásom. Aztán megint leültem arra a betonágyra. Öregem, nem tudod elképzelni, mennyire bántam, hogy eljöttem hozzá elköszönni!

Úgy fogta meg azt a dolgozatot, mintha szarba nyúlt volna, vagy mi. - Az egyiptomiakról november 4-től december 2-ig tanultunk. Magad választottad ezt a témát. Akarod hallani, mennyi mondanivalód akadt róla?

- Nem nagyon, tanár úr.

De azért csak elolvasta. A tanárokat lehetetlen lebeszélni, ha valamit a fejükbe vettek, tuti, hogy megteszik.

- „Az egyiptomiak ókori nép, kaukázusi eredetűek. Afrika északi részén éltek. Afrika, mint tudjuk, a keleti félteke legnagyobb szárazföldje.”

És nekem ott kellett ülni, és hallgatni ezt a szart. Ronda csel volt, mondhatom.

- „Az egyiptomiak különböző okokból még ma is nagyon érdekesek számunkra. A modern tudomány még ma is szeretné tudni, milyen titkos szerrel kenték be a halottakat, mielőtt bepólyálták volna őket, hogy a képük meg ne rohadjon évszázadokon át. Ez az érdekes talány még ma, a huszadik században is izgató probléma a modern tudomány számára.”

Abbahagyta, és letette a dolgozatomat. Addigra már majdnem gyűlöltem. - A „dolgozatod”, ha szabad így neveznünk, ezzel be is fejeződik - mondta rém gúnyosan. Nem hinnéd, milyen gúnyos tud lenni egy ilyen vén mókus. - De még egy kis megjegyzést odabiggyesztettél nekem a lap aljára.

- Igen - mondtam gyorsan, mert nem akartam, hogy azt is felolvassa. De nem lehetett megállítani, begerjedt, mint egy rakéta.

- „Tanár úr kérem - olvasta hangosan -, ez minden, amit az egyiptomiakról tudok. Nem érdekelnek egyébként sem nagyon, pedig a tanár úr órái érdekesek voltak. Nem számít, ha megbuktat, úgyis mindenből megbukok, csak angolból nem. Tisztelettel Holden Caulfield.” - Letette azt a nyavalyás dolgozatot, és úgy nézett rám, mintha éppen most vert volna tropára pingpongban, vagy ilyesmi. Azt hiszem, nem felejtem el neki soha, hogy azt a szart itt fölolvasta nekem. Én nem olvastam volna fel neki, ha ő írta volna nekem, az fix. Először is csak azért írtam azt az átkozott marhaságot, hogy ne fájjon a feje, amiért megbuktat.

- Haragszol rám, amiért megbuktatlak, fiam?

- Dehogy, tanár úr! Egyáltalán nem. - Rém szerettem volna, ha nem nevez „fiam”-nak folyton.

Aztán oda akarta dobni a dolgozatomat az ágyra, de persze megint eltévesztette. Megint fel kellett kelnem, és odatenni az Atlantic Monthly-ra. Kétpercenkint unalmas.

- Te mit tennél az én helyemben? De az igazat mondd, fiam!

Mi tagadás, látszott, hogy tényleg piszokul fáj neki, hogy meg kellett buktatnia. Elkezdtem hát adni a bankot, hogy mégse fájjon úgy. Mondtam, szörnyű hülye voltam, és leadtam egy nagy hantát. Hogy én is pont azt csinálnám, ha az ő helyében volnék, és hogy a legtöbb ember nem is érti, milyen rázós tanárnak lenni, meg minden. Régi lemez.

Csak az a furcsa, hogy közben egészen máson járt az eszem. Én, tudod, New Yorkban lakom, és arra a tóra gondoltam a Central Parkban. Hogy vajon befagy-e, mire hazamegyek, és ha igen, akkor hol lesznek a kacsák. Képzeld, azon spekuláltam, hova mennek a kacsák, ha befagy a tó. Jön egy tag valami kocsival, és elviszi őket az állatkertbe, vagy mi? Vagy egyszerűen elrepülnek?

J.D. Salinger

Mondhatom, mázlista vagyok. Már úgy értem, sikerült megetetnem a kefét az öreggel, és közben a kacsákon is spekuláltam. Marha jó! Nem is kell strapálni magát az embernek, ha egy tanárral beszél. Aztán hirtelen lelőtte a hantát. Mindig félbeszakítja az embert.

- Mit érzel most, fiam? Nagyon szeretném tudni. Igazán nagyon.

- Attól, hogy kibuktam Penceyből? - Szörnyen szerettem volna, ha betakarja azt a horpadt mellét. Ronda látvány volt.

- Ha nem tévedek, már a Whooton Schoolban és Elkton Hillsben is voltak némi nehézségeid. - Nem gúnyolódott, de így is piszokság volt tőle.

- Elkton Hillsben nem voltak nehézségek, nem is buktam meg, csak egyszerűen eljöttem.

- Miért, ha szabad kérdeznem?

- Miért? Hát az hosszú és zűrös. - Nem volt kedvem vele még arról is beszélni. Különben se értette volna meg, az már neki magas. Főleg azért hagytam ott azt az iskolát, mert ott mindenki mindig megjátszottá magát. Ez az egész. Most megint eszembe jutottak. Például az igazgató, Mr. Haas, az a csámpás, életemben nem láttam még egy olyan nyavalyás alakot. Százszor rosszabb, mint Thurmer. Vasárnaponként például mindig végigjattolt a szülőkkel, akik látogatóba jöttek. Nyalizott mindenkinek, kivéve ha valakinek nevetséges öreg szülei voltak. Látni kellett volna, mit csinált a szobatársaim szüleivel. Ha valamelyik fiúnak kövér anyja vagy az apjának rosszul szabott kabátja és csámpás cipője volt, akkor ez a Haas csak épp hogy jattolt velük egy undorító mosollyal, és elment más szülőkkel beszélgetni vagy sétálni, azokkal akár félórára is. Ezt utálom! Annyira lehervaszt, hogy majd megőrülök. Utáltam azt a rohadt Elkton Hillst.

Az öreg Spencer kérdezett még valamit, de nem értettem. Azon a Haason járt az eszem.

- Tessék?

- Nem bánt különösebben, hogy elmész innen?

- Hát kicsit bánt, igen... de nem túlságosan. Legalábbis most még nem. Eltart egy ideig, amíg az ember átérzi a dolgokat. Most csak arra gondolok, hogy szerdán hazamegyek. Hülye vagyok.

- Egyáltalán nem gondolsz a jövődre, fiam?

- De gondolok, persze hogy. - Egy fél pillanatig gondoltam is. - De nem túl sokat, azt hiszem. Nem túl sokat.

- Majd fogsz - mondta az öreg -, majd fogsz, fiam, csak akkor már késő lesz.

Állati rosszul esett, hogy ezt mondta. Halálrossz kedvem lett tőle.

- Igen, azt hiszem, fogok - válaszoltam.

- Szeretnék egy kis értelmet csöpögtetni a fejedbe, fiam. Szeretnék segíteni rajtad. Segíteni, ha tudok.

Tényleg szeretett volna. Lehetett látni. Csakhogy más nyelven beszéltünk, ez a vicc. - Tudom, tanár úr, és köszönöm szépen, tényleg tudom. Köszönöm szépen. - Aztán fölálltam. Öregem, ha még tíz percet ott kell ülni, beledöglök. - Most már el kell mennem. Van még a tornaszertárban egypár holmim, amit haza kell vinni. De tényleg. - Rám nézett, rém komoly pofával, és újrakezdte a bólogatást. Hirtelen pokolian megsajnáltam, de mégse bírtam maradni, nem bírtam tovább, hogy ennyire más nyelven beszélünk, hogy mindig az ágy mellé dob mindent, sem a hervasztó fürdőköpenyét, se a szőrös mellét, se azt az orvosságszagot, amivel tele volt az egész szoba. - Tanár úr, ne aggódjon miattam, én azt hiszem, minden rendben lesz. Most éppen rossz passzban vagyok. Mindenkivel előfordul az ilyesmi, nem?

- Nem tudom, fiam. Nem tudom.

Utálom, ha valaki folyton így válaszolgat.

- De. Én azt hiszem. Ne tessék aggódni miattam! - Majdnem a vállára tettem a kezem. - Jó?

- Nem innál egy csésze forró csokoládét, mielőtt elmész? A feleségem majd...

- Köszönöm szépen. Szeretném, de tényleg mennem kell. A tornaszertárba kell mennem. De azért köszönöm... nagyon köszönöm, tanár úr. - Aztán jattoltunk, meg minden. Ez is fenemód lehangolt.

- Majd írok, tanár úr. Vigyázzon az egészségére.

- Isten áldjon, fiam.

Még bömbölt utánam valamit, de már becsuktam az ajtót, és elindultam a nappali felé, nem értettem, mit akar. Biztos azt üvöltötte, hogy: „Sok szerencsét!” Remélem, nem! Én soha nem bömbölöm utána senkinek, hogy „Sok szerencsét!”. Rémes, ha az ember jól meggondolja.

HARMADIK FEJEZET

Állatian tudok hazudni, ilyet még életedben nem láttál. Rémes. Ha újságért megyek, és megkérdeznek: „Hova mész?”, fix, hogy azt mondom: „Az operába.” Fantasztikus. Az is tiszta hazugság volt, amikor azt mondtam az öreg Spencernek, hogy a tornaszertárba megyek a holmimért. Egyáltalán nem is szoktam ott tartani a cuccomat.

Penceyben az Ossenburger-szárnyban laktam, az új hálókban, ahol csak felsősök és gólyák laktak. Én gólya voltam, a szobatársam felsős. Azt a részt egy Ossenburger nevű tagról nevezték el, aki a Penceybe járt valamikor. Később marha sok pénzt szerzett. Olcsó temetkezési irodákat nyitott mindenfelé az országban. Öt dollárért temette a tagokat fejenként. Látnod kellett volna a kis öreget. Azt hiszem, zsákba gyömöszöli a hullákat, aztán bevágja őket a tengerbe. Egyébként egy vagon pénzt adott Penceynek, és erre az egyik szárnyat róla nevezték el. Mindig feljött az év első meccsére a böhöm nagy Cadillacjén, és mi felálltunk a tribünön, rárogyasztottuk az eget, mármint az éljenzésünkkel. Aztán másnap reggel a kápolnában beszélt, pokoli dumája volt, eltartott vagy tíz óra hosszat. Szakállas viccekkel kezdte, meg akarta mutatni, milyen rendes tag. Nagy dolog! Aztán arról beszélt, hogy ha valami baja volt az életben, sose szégyellt térdre borulni és imádkozni Istenhez. Azt mondta, hogy nekünk is mindig imádkozni kellene. Beszélgetnünk az Úrral, meg minden - akárhol vagyunk. Mondta, hogy Jézus a mi pajtásunk, meg hogy ő mindig beszélgetni szokott Jézussal, még vezetés közben is. Ez fájt! El tudom képzelni azt a gennyes állatot, amint éppen első sebességre vált, és közben Jézuskához fohászkodik több hulláért. Az egyetlen jó az egész beszédben a közepe volt. Éppen azt magyarázta, hogy ő milyen nagymenő meg milyen nagy koponya, meg minden, mikor Edgar Marsalla, aki az előttem levő sorban ült, hirtelen egy öblöset fingott. Elég disznóság ilyet csinálni templomban, meg egyáltalán, de jót röhögtünk rajta legalább. A jó öreg Marsalla! Majd szétvetette a kápolnát. Nem röhögtünk hangosan, Ossenburger úgy csinált, mintha nem hallotta volna, de az öreg Thurmer, a diri, szintén ott ült a szószéken, és a fejem rá, hogy ő hallotta. Öregem, állatian odavolt. Nem szólt egy büdös szót se, de másnap este bezáratta az osztályt, feljött, leadott egy nagy lelkifröccsöt; azt mondta, aki ilyen fegyelmezetlen a kápolnában, az meg se érdemli, hogy Penceybe járjon. Noszogattuk Marsallát, hogy még egyet eresszen meg az öreg Thurmer beszéde közben is, de nem volt formában. Hát szóval ez volt Pencey, az Ossenburger-szárny, az új hálók.

Klassz volt visszamenni a szobámba, mikor végre eljöttem az öreg Spencertől. Még nem jöttek vissza a meccsről, és a változatosság kedvéért a központi fűtés is működött. Hangulatos volt. Levettem a kabátom, a nyakkendőm, kigomboltam a gallérom is, aztán felpróbáltam azt a sapkát, amit délelőtt vettem New Yorkban, piros szarvaslövő sapka volt, állati széles ellenzővel. Akkor láttam meg egy sportüzlet kirakatában, mikor feljöttünk a földalattiból, aztán, hogy elvesztettem azokat a nyavalyás tőröket. Összvissz egy dollárba fájt. Az ellenzőt hátracsaptam, úgy hordtam, elég elcsépelt, de én komáltam, jól állt. Fogtam a könyvem, és leültem a székembe. Két szék volt minden szobában. Az egyik az enyém, a másik a szobatársamé, Ward Stradlateré. Kényelmes székek voltak, csak a karjuk ment tropára, folyton rátehénkedtek, azért.

Tévedésből vettem ki a könyvtárból azt a könyvet, amit akkor olvastam. Mást adtak, mint amit kértem, és már csak a szobámban vettem észre. Isac Dinesen Afrika című könyvét nyomták a kezembe. Gondoltam, tré lesz, de nem. Egész jó könyv volt. Általában mindenhez analfabéta vagyok, de sokat olvasok. A kedvenc íróm D. B., azaz drága bátyám, a második Ring Lardner.

A bátyám a szülnapomra adott egy Lardner-könyvet, pont mielőtt Penceybe kerültem. Van benne egy csomó igazi jó, röhejes, hülye színdarab, meg aztán az a sztori, amelyik egy rendőrről szól, aki beleesik egy bitang jó nőbe. A nő folyton siet, a rendőr meg nős, szóval nem veheti el a nőt, se semmi. Aztán a nőt baleset éri, és meghal, mert mindig siet. Halálos volt! Én azt szeretem, ha a könyv néha legalább mulatságos. Olvastam klasszikusokat is, rengeteget, például a Hazatérés-t meg hasonlókat, és szeretem is az ilyesmit, és háborús könyveket és krimiket is olvastam, meg mindent, de nem kentek a falhoz. Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író iszonyú jó haverja lenne, akit akkor hív fel, amikor akar. Ámbár ez nem gyakori. Isac Dinesent például felhívnám. Ring Lardnert is, de D. B. mondta, hogy már meghalt. Vagy vegyük például Somerset Maughamtól az Örök szolgaság-ot. Tavaly nyáron olvastam, nagyon jó könyv, meg minden, de azért Maughamot nem hívnám fel. Nem tudom, valahogy ő nem olyan, akit az ember felhívna. Akkor már az öreg Thomas Hardyt inkább. Tetszik nekem az az Eustacia Vye.

Szóval felvettem az új sapkát, és leültem olvasni az Afriká-t. Már kiolvastam egyszer, de volt benne, amit újra el akartam olvasni. Még csak körülbelül három oldalt olvastam, mikor lépéseket hallottam a zuhanyozó felől. Fel se néztem, tudtam, ki az; Robert Ackley a szomszéd szobából. A mi szárnyunkban minden két szoba közt zuhanyozó volt, és ez a barom napjában nyolcvanszor átpofátlankodott. Alighanem ő volt az egyetlen rajtam kívül, aki nem ment le a meccsre. Ackley különben se ment soha sehova. Nagyon furcsa fickó volt. Felsős volt, már teljes négy évet töltött Penceyben, és mégis mindenki csak Ackleynek szólította. Még a szobatársa, Herb Gale se hívta Bobnak vagy Acknak. Ha egyszer megnősül, ezt még a tulajdon felesége is Ackleynek fogja szólítani. Colos srác volt, görbe hátú, majd két méter magas, és a foga tetű. Egymás mellett laktunk, de én sose láttam fogat mosni. Undorítóan sárga volt a foga, és majdnem a nyavalya tört ki, ha az ebédlőben láttam, mikor tele szájjal zabálja a zöldborsót vagy a krumplipürét. Azonkívül tele volt pattanással, nemcsak a homloka vagy az álla, mint a többi tagnak, neki az egész pofája pattanásos volt. És nemcsak az, különben is undorító fickó volt. Volt benne valami trágár. Szóval nem nagyon rajongtam érte, ha tudni akarod az igazat.

Éreztem, hogy ott áll a küszöbön, a székem mögött, és szimatol, a láthatáron van-e Stradlater. Utálta a pofáját, be se jött, ha látta. Különben utálta ez a pofáját majdnem mindenkinek. Kibújt a tus alól, és bejött. - Szia! - ezt úgy nyögte ki mindig, mintha szörnyen unna valamit, vagy fáradt lenne. Nem akarta mutatni, hogy látogatóba jött. Szerette volna, ha azt gondolja az ember, hogy csak úgy véletlenül tévedt be, frankón!

- Szia - feleltem, de nem néztem fel. Lőttek, ha az ember felnéz, különben is lőttek, de ha nem néz fel az ember, talán még lehet halogatni.

Erre elkezdett járkálni a szobában, marha lassan, ahogy szokott, és beleturkált az ember holmijába, amit csak az íróasztalon vagy a fiókos szekrényben talált. Ez volt a szokása, minden holmiját végigvizsgálta az embernek. Öregem, ez aztán az idegekre megy.

- Hogy ment a vívás? - bökte ki végül. Nem bírta már, hogy olvasok, szórakoztatni akart. Egy frászt érdekelte őt a vívás! - Győztünk, vagy mi?

- Senki se győzött - mondtam, fel se nézve.

- Mi? - Mindent kétszer kellett neki mondani.

- Senki se győzött! - Megkockáztattam egy oldalpillantást, kíváncsi voltam, mit piszkál a fiókos szekrényemen. Annak a lánynak a fényképét nézte, akivel New Yorkban jártam, Sally Hayesnek hívták. Mióta megvan, legalább ötezredszer nézi azt a nyavalyás képet. És mindig máshová teszi vissza a végén, amikor már eleget nézte. Talán akarattal, mást nem tudok elképzelni.

- Senki se győzött? Hogyhogy?

- A földalattin hagytam azt a dög felszerelést meg a tőröket! - Még mindig nem néztem fel.

- A földalattin, te jóisten! Elvesztetted?

- Rossz kocsira szálltunk, s folyton fel kellett ugrálnom, hogy megnézzem azt a nyavalyás térképet!

Odajött egészen mellém, és elfogta a világosságot.

- Ide figyelj - mondtam -, már vagy huszadszor olvasom ugyanazt a mondatot, mióta bejöttél.

Ezt a célzást fix, hogy mindenki megértette volna, Ackleyt kivéve. Ő nem. - És most gondolod, hogy meg kell fizetni?

- Nem tudom, és különben is fütyülök rá. Mi lenne, ha leülnél, Ackley fiacskám? Pont elfogod előlem azt a nyavalyás fényt. - Nem szerette, ha „Ackley fiacskám”-nak nevezték. Mindig azt mondta, én lehetnék neki a „fiacskám”, mert ő tizennyolc éves, én meg csak tizenhat. Rendszerint begurult a „fiacskám”-tól.

Nem mozdult egy lépést se. Pont az az ember volt, aki nem megy odább, ha az ember kéri. Végül persze elment volna, de ha kérték, akkor sokkal lassabban. - Mi a frászt olvasol?

- Egy rohadt könyvet.

Visszahajtotta, hogy lássa a címét. - Jó?

- Az a mondat, amit most olvasok, rémes. - Meglehetősen gúnyos tudok lenni, ha formában vagyok. De még mindig nem esett le neki a tantusz. Újra elkezdett járkálni, és mindenhez hozzányúlt, Stradlater holmijához is. Végül ledobtam a könyvet a földre. Lehetetlen olvasni, ha egy ilyen állat van a szobában, képtelenség.

Elnyúltam a széken, és figyeltem, ahogy ott piszmogott, mintha otthon lenne. Kicsit fáradt voltam a New York-i úttól, meg minden. Ásítoztam. Aztán elkezdtem hülyülni. Néha szoktam, hogy meg ne dögöljek az unalomtól. A szarvaslövő sapka ellenzőjét előrehúztam, és mélyen a szememre vágtam. Semmit se láttam így. - Azt hiszem, megvakulok - mondtam rekedtes hangon. - Jaj, mama! Minden olyan sötét lett egyszerre körülöttem!

- Te hülye! Esküszöm, hülye vagy!

- Mama! Add ide a kezed! Miért nem adod ide a kezed?

- Hagyd abba, te barom!

Elkezdtem hadonászni, ahogy a vakok szoktak maguk előtt tapogatózni, de nem álltam fel, csak azt hajtogattam: - Jaj, mama! Miért nem adod ide a kezed? - Persze csak hülyültem. Jó hecc időnként. Tudtam, hogy a marha Ackleyt a frász kitöri, de mindig felébresztette bennem a szadistát. Vele mindig szadista voltam. Végül aztán hagytam az egészet, visszahúztam a sapkát, és megszűntem.

- Ez kié? - A szobatársam térdvédője volt a kezében. Ez mindent az égvilágon végigfogdosott, még egy nadrágszíjat is végigtapogatna. Mondtam, Stradlateré. Erre odavágta Stradlater ágyára. A fiókból vette ki, s persze az ágyra dobta.

Aztán odajött mellém, és leült Stradlater székének a karfájára. Az istennek nem ült volna bele tisztességesen egy székbe, mindig csak a karfára. - Hol a francban vetted ezt a sapkát?

- New Yorkban.

- Mennyi volt?

- Egy dollár.

- Átvertek. - Elkezdte azt a nyavalyás körmét piszkálni egy gyufaszállal. Mindig piszkálta. Tiszta röhej! A foga mindig sárga, a füle mindig koszos, de a körmét, azt mindig tisztogatja. Biztos azt hitte, hogy attól szebb lesz. Még egyszer felnézett a sapkámra. - Otthon ilyen sapkát hordunk szarvasvadászaton, ez szarvaslövő sapka.

- Az ám! - Levettem, és még egyszer megszemléltem. A fél szemem becsuktam, úgy stíröltem. - Emberlövő sapka. Ebben szoktam emberekre lövöldözni.

- Már tudják otthon, hogy kicsaptak?

- Frászt.

- Stradlater hol van?

- A meccsen. Meg randevúja van. - Ásítottam. - Penceyben folyton ásítottam. Talán túl meleg volt, attól elálmosodik az ember. Penceyben vagy hullára fagy, vagy megsül az ember.

- A dicső Stradlater! Eh! Add ide az ollód egy kicsit, jó? Kéznél van?

- Nincs. Már becsomagoltam. Fenn van a szekrény tetején.

- Add ide egy pillanatra, jó? Le akarom ezt itt vágni.

Az őt nem izgatta, hogy már becsomagoltam, és felraktam a szekrény tetejére. De azért leszedtem neki. Közben majdnem kinyiffantam. Ahogy kinyitom a szekrényajtót, a fejemre esik Stradlater teniszütője, a fapréssel együtt. Jó nagyot szólt, és pokolian fájt. Ackley azzal együtt istenien szórakozott. Elkezdett röhögni, olyan hülye, magas hangon. Végig röhögött, amíg leszedtem a táskám, és kivettem belőle az ollót. Ha valakinek a fejére esik egy fél tégla, vagy mit tudom én, Ackley röhög, mint akinek a hóna alá köptek.

- Átkozott jó humorod van, Ackley fiacskám, tudod? - Odaadtam neki az ollót. - Leszek a menedzsered, jó? Leszerződtetlek ahhoz a nyavalyás rádióhoz! - Azzal visszaültem a helyemre, ő meg elkezdte vagdosni a nagy, sárga körmeit. - Mi lenne, ha az asztalra szemetelnél? Az asztalra vágd, jó? Semmi kedvem éjjel mezítláb a koszos körmeiden sétálni. - Rá se rántott, vágta tovább a földre. Piszokság, szerintem.

- Kivel van Stradlaternek randevúja? - Mindig számon tartotta, kivel jár Stradlater, pedig utálta a pofáját.

- Nem tudom. Miért?

- Csak úgy. Öregem, ki nem állhatom azt a barmot. Utálom!

- Ő megőrül érted. Nekem mondta, hogy szerinte elátkozott királyfi vagy. - Elég gyakran mondok ilyesmit, mikor így hülyülök, hogy meg ne dögöljek az unalomtól, meg minden.

- Mindig ilyen nagyképű - mondta Ackley. - Ki nem állhatom azt a rohadt állatját. Azt hiszed...

- Mi lenne, ha az asztal fölött vágnád a körmöd, mi? Már vagy ötvenedszer...

- Mindig ilyen fene nagyképű. És nem is hiszem, hogy intelligens. Ő persze azt hiszi, a rohadt állat. Azt hiszi, hogy ő a leg...

- Ackley! Az istenedet! Nem vágnád a rohadt körmödet az asztal fölött? Már ötvenedszer mondom.

Erre elkezdte az asztal fölött, a változatosság kedvéért. Csak akkor csinál valamit, ha az ember ráüvölt.

Figyeltem egy ideig. - Azért nem bírod Stradlatert, mert azt mondta, hogy egyszer-egyszer megmoshatnád a fogadat. Nem akart megsérteni azzal, hogy nyilvánosan mondta. Nem volt tőle valami rendes, nem mondom, de nem akart megsérteni. Csak éppen azt mondta, hogy jobban néznél ki, és jobban is ereznéd magad, ha néha fogat mosnál.

- Én igenis szoktam fogat mosni. Ne gyere nekem ezzel.

- Nem igaz, nem szoktál. Figyeltelek, de még sose láttam. - Nem mondtam undokul, valahogy sajnáltam. Persze hogy nem lehet valami kellemes, ha az ember képébe mondják, hogy nem szokott fogat mosni. - Stradlater egész rendes tag, csak te nem ismered, az a baj.

- Szerintem barom. Beképzelt barom!

- Beképzelt, de néha egészen klassz. Így van. Figyelj ide, ha például van rajta egy nyakkendő vagy valami más, amit te komálsz, és szeretnéd, ha a tied lenne, tudod, mit csinál? Biztos, hogy leveszi és odaadja. Az fix. Vagy tudod, mit? Otthagyja az ágyadon, vagy mit tudom én, de neked adja, érted? A legtöbb srác meg...

- Az istenbe, én is odaadnám, ha annyi dohányom lenne.

- Nem igaz, te nem adnád! - és ráztam a fejem. - Te nem adnád, Ackley fiacskám. Ha neked lenne annyi dohányod, te lennél a leg...

- Az istenedet! Hagyd már abba ezt az „Ackley fiacskám”-at. Az apád lehetnék, te tetves!

- Frászt! - Öregem, néha marhára begurult. Soha nem hagyta ki, ha alkalma volt rá, hogy hangsúlyozza, hogy ő tizennyolc, én meg csak tizenhat. - Először is nem engedném, hogy bepofátlankodj a családomba.

- Jó, de ne hívj folyton...

Hirtelen kivágódott az ajtó, és Stradlater viharzott be. Mindig sietett, és mindig nagy felhajtást csinált. Odajött hozzám, és megveregette az arcom, ami elég undorító szokás. - Ide figyelj - mondta -, van valami programod ma estére?

- Nem tudom még, lehet. Mi a fene, havazik? - Csupa hó volt a kabátja.

- Igen. Ide figyelj, ha nem mész sehova, add ide a bőrjakódat, stimmt?

- Ki győzött?

- Még csak félidő van. Nem állunk jól. Szóval felveszed ma a jakót vagy nem? Az én szürkémre rácsöpögött valami túró.

- Nem veszem fel, de nem akarom, hogy kinyújtsd a baromi válladdal, érted? - Körülbelül egyforma magasak voltunk, de ő kétszer annyit nyomott. Klassz deltái voltak.

- Nem nyújtom ki. - Odacsörtetett a szekrényhez. - Mi van, Ackley? - Egész barátságos volt, kicsit talán megjátszotta, de azért mindig odabökött Ackleynek egy „Mi van?”-t.

Ackley csak morgott rá valamit. Legszívesebben nem válaszolt volna, de nem volt mersze hozzá, hogy legalább ne morogjon valamit. Aztán odaszólt nekem: - Na, én megyek, viszlát.

- Jó. - Az embernek nem hasadt meg a szíve, ha visszament a szobájába.

A jó öreg Stradlater meg már vetette is le a kabátját nyakkendőjét, meg minden. - Azt hiszem, gyorsan meg is borotválkozom. - Egész klassz szakálla volt, tényleg.

- Hol vár?

- Az Annexben. - Kiment, kezében a törülköző meg a többi cucc, de ing nélkül. Mindig meztelen felsőtesttel mászkált, azt hitte, baromi jó alakja van. Az is volt. Szent igaz.

NEGYEDIK FEJEZET

Nem volt semmi különös dolgom, utánamentem a mosdóba, ott dumáltam vele, míg borotválkozott. Egyedül voltunk, a többiek még nem jöttek vissza a meccsről. Pokoli hőség volt, az ablakok egészen bepárásodtak. Körülbelül tíz mosdó állt körben a fal mellett. Stradlater a középsőhöz ment, én meg leültem a tőle jobbra levőre, és elkezdtem a hidegcsapot nyitogatni - ideges szokás. Stradlater az Indián szerenád-ot fütyülte borotválkozás közben. Átkozott élesen fütyült, meg hamisan, és mindig olyat, ami még annak is nehéz, aki tud: az Indián szerenád-ot meg a Megfojtlak egy árnyas utcán-t. Gyilkolta a jó számokat.

Ackleynek undorító szokásai voltak, mondtam már, ugye? Hát Stradlaternek is, csak másképp. Ő titkolta. Mindig jól nézett ki, de csak láttad volna például egyszer a borotváját. Mindig rozsdás, szőrös, koszos volt. Soha nem tisztította, vagy ilyesmi. Stradlater mindig jól nézett ki, ha kinyalta magát, de tulajdonképpen undorító volt. Ezt persze csak az tudta, aki úgy ismerte, mint én. Azért nyalta úgy ki magát, mert őrülten szerelmes volt magába. Azt hitte a barom, hogy ő a legnagyobb menő a nyugati féltekén. Jóképű volt, elismerem. Olyan, akinek a fényképét rögtön kiszúrják a szülők az évkönyvben, és azt mondják: „Ki ez a fiú?” Olyan tablószépség. Volt egy egész csomó srác Penceyben, aki szerintem klasszabb volt nála, de a tablón mégsem mutattak olyan jól, mert valahogy a fényképen nagynak látszott az orruk, vagy elállt a fülük. Ez az én tapasztalatom.

Mondom, ott ücsörögtem a mosdón, Stradlater mellett, amíg borotválkozott, és a csapot csavargattam. A vörös szarvaslövő sapka még mindig a fejemen volt, az ellenzője hátracsapva, meg minden. Állatian élveztem ezt a sityakot.

- Mondd, tennél nekem egy nagy szívességet? - kérdezte Stradlater.

- Mit? - érdeklődtem nem túl lelkesen. Állandóan kért valami nagy szívességet. Az ilyen jóképű fickók, akik azt hiszik, igazi menők, folyton szívességet kérnek. Csak azért, mert el vannak ájulva saját maguktól, azt hiszik, hogy más is el van ájulva, és mennyei élvezet nekik szívességet tenni. Marha jó, mi?

- Mész valahova ma este?

- Lehet. Az is lehet, hogy nem. Még nem tudom. Miért?

- Történelemből hétfőre feladtak vagy száz oldalt. Mondd, írnál nekem angolból egy dolgozatot? Muszáj megcsinálni azt a nyavalyás dolgozatot hétfőre, különben kitör a parasztlázadás, csak azért kérem. Na, szóval?

Röhejes volt, iszonyúan röhejes.

- Engemet rúgnak ki ebből a diliházból, és én írjak neked dolgozatot?

- Jó, jó, de muszáj. Hétfőre meg kell lenni, különben kitör a parasztlázadás. Légy rendes, kisapám, kisapucikám, jó?

Nem feleltem mindjárt. A bizonytalanság mindig jót tesz az ilyen rohadt alakoknak.

- És miről?

- Akármiről. Csak leírás legyen. Egy szobát vagy egy házat leírsz, ahol laktál például, vagy mit tudom én, szóval érted? A lényeg az, hogy leírás legyen. - Közben ásított egy nagyot. Ez fájt. Ásítozik, miközben szívességet kér! - Csak ne legyen túl jó. Az a barom Hartzell téged menőnek tart angolból, és tudja, hogy a szobatársam vagy. Például ne tedd a vesszőket oda, ahova kell, meg minden, érted?

Ez a másik, amitől lerohadok! Vagyis ha egyszer tényleg tudok fogalmazni, ő meg a vesszőkről gagyog. Jellemző Stradlaterre. Hogy azt higgye az ember, csak azért tetűk a fogalmazásai, mert eltéveszti a vesszőket. Ebből a szempontból kicsit Ackleyre hasonlított. A kosárlabdameccsen egyszer Ackley mellett ültem. Volt a csapatban egy fiú, Howie Coyle, aki a pálya közepéről beverte a gólokat, úgyhogy a labda még a palánkot se érintette, Ackley meg folyton azt hajtogatta, hogy azért, mert isteni kosárlabdaalkata van. Istenem, de utálom az ilyesmit!

Aztán meguntam az ücsörgést a mosdó szélén, odább mentem egypár lépéssel, és elkezdtem dzsiggelni, csak úgy, a hecc kedvéért. Nem is volt rossz. Tulajdonképpen nem tudok dzsiggelni, de a mosdó kövén klasszul lehet. Utánoztam az egyik palit a moziból, valami zenés marhaságban láttam. A mozit különben halálosan utálom, viszont szeretem utánozni az ürgéket. Az öreg Stradlater borotválkozott, közben a tükörből figyelt. Nekem meg csak közönség kell, akkor megy. Exhibicionista vagyok. - Én vagyok a kormányzó fia - mondtam, és bedobtam a figurát. Végigtáncoltam az egész mosdót. - Az atyám nem akarja, hogy táncos legyek. Oxfordba akar küldeni, pedig a véremben van a tánc. - Stradlater röhögött. Volt némi humorérzéke. - Ez a Ziegfeld premierje... - Kifogytam a szuszból; sokszor nem kapok rendesen levegőt. - A főhős nem tudja folytatni. Részeg, mint egy ló. Ki kapja meg a szerepét? Én, a jó öreg kormányzó fia.

- Hol vetted azt a sapkát? - A szarvaslövő sapkát gondolta, még nem látta rajtam.

Kifogytam a szuszból, abbahagytam a hülyülést. Levettem a sapkát, és megstíröltem, már vagy kilencvenedszer. - New Yorkban vettem ma reggel egy dollárért. Komálod?

Bólintott. - Klassz - de csak hízelgett, mert rögtön újrakezdte.

- Ide hallgass. Megírod nekem azt a franc fogalmazást? Tudnom kell.

- Ha lesz időm, megírom. Ha nem, nem - mondtam. Megint odamentem a mosdóhoz, és leültem a szélére. - Kivel van ma randevúd?- kérdeztem. - Fitzgeralddal?

- Frászt! Mondtam, hogy végeztem azzal a tehénnel.

- Igazán? Passzold át nekem, öregem. Nem vicc, bírom ezt a típust.

- Vidd... túl öreg hozzád.

Hirtelen - a fene tudja, miért, olyan hülyülős hangulatom volt - szerettem volna leugrani a kagylóról, rávetni magam Stradlaterre, és leteríteni egy dupla nelsonnal. Az olyan fogás, ha nem tudnád, hogy elkapod a tagot a nyakánál, és ha akarod, meg is fojthatod. Meg is tettem, és ráugrottam, mint egy párduc.

- Hagyd abba, Holden, az istenit! - Ő nem volt hülyülős kedvében, mint én, borotválkozott, meg mindjen. - Mi az istent akarsz, szalámit csináljak belőled?

Azért sem engedtem el. Klassz dupla nelson volt. - Szabadítsd ki magad a harapófogómból!

- Jézusmária! - letette a borotvát, és egy hirtelen mozdulattal kirántotta magát a szorításomból. Marha erős tag volt, én meg gyenge. - Most már szűnj meg - mondta, azzal folytatta a borotválkozást. Mindig kétszer húzta le a pofáját, hogy ellenállhatatlan legyen. Azzal a ronda, koszos borotvájával.

- Kivel leszel, ha nem Fitzgeralddal? - Újra leültem mellé a mosdóra. - Csak nem Phyllis Smithszel?

- Nem. Szó volt róla, de aztán sehogy se tudtuk összeegyeztetni. Bud Thaw nőjének a szobatársát csíptem föl... Ja, most jut eszembe, ismer téged.

- Ki?

- Ez a baba.

- Tényleg? Hogy hívják? - Most már érdekelt.

- Várj csak... Ja igen, Jane Gallaghernek.

Öregem, majdnem elájultam, mikor meghallottam.

- Jane Gallagher? - Még a mosdóról is leszálltam erre. Meg kell dögleni. - Naná, hogy ismerem! Két éve nyáron úgyszólván a szomszédunkban lakott. Van egy marha nagy dobermanja. Annak köszönhetem, hogy összeismerkedtünk. A kutya mindig átjött a mi...

- Pont elveszed a fényt előlem, Holden, az istenért! Pont ott kell állnod?

Öregem, egészen begerjedtem. Tényleg.

- Hol van? Le kell mennem, csak éppen odaköszönök neki. Hol van, az Annexben?

- Aha.

- Hogy hozott szóba engem? Mondd, a B. M.-be jár? Mondta, hogy valószínűleg oda fog. Azt is mondta, hogy talán Shipleybe fog. Én azt hittem, odament. Hogy hozott szóba? - Nagyon izgatott voltam. Tényleg.

- Fogalmam sincs róla, biz’ isten! Emelkedj fel, jó? A törülközőmön ülsz. - Rajta ültem a hülye törülközőjén.

- Jane Gallagher - mondtam, nem tudtam napirendre térni fölötte. - Jézusmária!

Stradlater a haját olajozta. Az én olajommal.

- Táncol, balettezik, meg minden - emlékeztem. - Naponta legalább két órát gyakorolt a legnagyobb hőségben is. Félt, hogy tönkremegy a lába, vastag lesz, meg minden. És mindig sakkoztunk.

- Mit csináltatok mindig?

- Sakkoztunk.

- Sakkoztatok! Atyaúristen!

- Igen. De a tisztekkel soha nem lépett. Még akkor se, amikor üthetett volna. Hagyta őket hátul, a hátsó sorban, nem is használta. Szerette látni, ahogy ott állnak hátul mind egy sorban.

Stradlater nem szólt semmit. Az ilyesmi a legtöbb embert nem érdekli.

- Az anyja ugyanabba a klubba járt, mint mi - folytattam. - Néha labdát szedtem, hogy egy kis dohányhoz jussak. Az ő anyjának is sokszor szedtem. Állati gyengén játszott.

Stradlater alig figyelt. Az ellenállhatatlan fürtjeit fésülte.

- Le kell mennem, hogy legalább odaköszönjek neki.

- Miért nem mész már?

- Mindjárt, egy pillanat.

Újra kezdte a haját elválasztani. Minimum egy óráig tartott neki, míg megfésülködött.

- A szülei elváltak, aztán az anyja újra férjhez ment valami részeges állathoz. Vézna, szőrös lábú alak. Emlékszem rá. Mindig sortban járt. Jane mondta, hogy állítólag drámaíró, vagy valami efféle nyavalya, de én mindig csak inni láttam, meg a rádiónál ülni, minden hülye dekcsi-műsort végighallgatott. Meg meztelenül rohangált a házban föl-alá. Olyankor is, amikor Jane otthon volt, meg minden.

- Igen? - Ez már érdekelte. Egy részeg alak, aki meztelenül szaladgál, mikor Jane is ott van. Érzéki disznó.

- Ocsmány egy gyerekkora volt. Nem vicc.

Ez már nem érdekelte Stradlatert. Csak a nagyon érzéki témák érdekelték.

- Jane Gallagher. Jesszusom! - Nem bírtam kiverni a fejemből. Egyszerűen nem bírtam. - Le kell mennem, hogy legalább odaköszönjek neki.

- Miért nem mész már, az ördögbe is, csak mondogatod!

Odamentem az ablakhoz, de nem lehetett kilátni rajta, egészen bepárásodott a melegtől. - Már nincs kedvem hozzá - mondtam. Nem is volt, az tény. Az ilyesmihez hangulat kell. - Azt hittem, Shipleybe jár, megesküdtem volna. - Ide-oda sétáltam egy darabig a fürdőszobában. Nem volt más dolgom. - Tetszett neki a meccs?

- Biztos, azt hiszem. Nem tudom.

- Mondta, hogy mindig sakkoztunk, vagy valamit?

- Nem tudom, az istenért, csak most ismertem meg! - Befejezte a szívdöglesztő frizuráját, és kezdte elrakodni a mocskos cuccát.

- Ide figyelj, add át neki az üdvözletemet, jó?

- Jó - mondta, de tudtam, hogy valószínű nem adja át. Az ilyen Stradlater nem adja át.

Visszament a szobába, én meg maradtam a mosdóban még egy darabig. Jane-re gondoltam. Aztán én is bementem a szobába. Mikor beléptem, Stradlater épp a nyakkendőjét kötötte a tükör előtt. A fél életét a tükör előtt töltötte a nyavalyás. Leültem, és néztem egy darabig.

- Te - mondom -, ne mondd meg neki, hogy kirúgtak, jó?

- Jó.

Ez volt az egyetlen jó Stradlaterrel. Nem kellett neki minden vicik-vacak dolgot részletesen elmagyarázni, mint például Ackleynek. Gondolom, főleg azért, mert nem is érdekelte semmi. Ackley más volt, ő mindenbe beleütötte az orrát.

Felvette a bőrjakómat.

- Az istenért, ne nyújtsd ki teljesen, még csak kétszer volt rajtam összesen.

- Nem nyújtom ki. Hol a pokolban van a cigarettám?

- Az asztalon. - Sose tudta, mit hova tesz. - A sálad alatt. - Betette a zsebébe. Az én zsebembe.

Hirtelen előrehúztam a szarvaslövő sapkám ellenzőjét a változatosság kedvéért. Ideges lettem. Ideges krapek vagyok.

- Aztán mondd csak, hova viszed? Tudod már?

- Nem. New Yorkba, ha lesz időnk. De csak fél tízig kéredzkedett el, a fene egye meg.

Utáltam, ahogy ezt mondta. - Biztosan azért, mert nem tudta, milyen szívdöglesztően gyönyörű szivar vagy. Ha tudta volna, biztos délelőtt fél tizenegyig kéredzkedett volna el.

- Úgy is van. - Stradlatert nem lehetett könnyen megsérteni. Rém beképzelt volt. - Komolyan, na! Csináld meg nekem a dolgozatot, öregfiú! - Már a kabátot is felvette, indulásra készen állt. - Azért ne strapáld agyon magad, csak valami leírás legyen, jó?

Nem feleltem, nem volt hangulatom. Csak annyit mondtam: - Kérdezd meg, még mindig hátul tartja-e a tiszteket?

- Jó - mondta, de tudtam, hogy úgyse kérdezi meg. - Nyugodt lehetsz - azzal elcsörtetett.

Még vagy egy félórát ott ücsörögtem. Csak ültem a székemen, és nem csináltam semmit. Folyton Jane járt az eszemben, meg hogy Stradlaterrel van, meg minden. Ideges lettem, majd beleőrültem. Mondtam már, milyen érzéki barom ez a Stradlater.

Egyszer csak Ackley rontott be megint azon a nyavalyás zuhanyozón át, mint rendesen. Most az egyszer a büdös életben örültem neki. Elterelte a gondolataimat.

Ott téblábolt egész vacsoráig, mindenkiről elmondta, aki csak létezett Penceyben, hogy utálja, közben egy nagy pattanást nyomogatott az állán. Zsebkendő nélkül. Ennek az állatnak sose volt zsebkendője, ha tudni akarod. Én nem láttam nála, annyi biztos.

ÖTÖDIK FEJEZET

Szombat este Penceyben mindig ugyanaz volt a kaja. Marhamód fölvágtak vele, mert sült húst adtak. Ezer dollárba lefogadom, csak azért adták, mert vasárnap mindig sok szülő jött látogatóba, és Thurmer biztos azt hitte, a mamák majd kikérdezik a drágalátos fiacskájukat, mit vacsoráztak előző este, és akkor mondhatják, hogy sült húst. Micsoda átejtés! Látnod kellett volna azt a sült húst! Kis száraz, kemény darabkák voltak, alig lehetett elvágni. Az ilyen sült húsos estélyeket cubákos törtkrumplival körítettek, és utána linzer, amit senki se evett meg, kivéve talán az alsós srácokat, akik még nem tudják, mi a jó, meg az Ackley-féléket, akik mindent megzabálnak.

Mire kijöttünk az ebédlőből, klassz, legalább tízcentis hó volt, és még mindig esett, mintha létrán jönne. Pokolian jól festett, elkezdtünk hógolyózni meg marháskodni. Tényleg gyerekes dolog volt, de azzal együtt élveztük.

Nem volt randevúm, se semmi, így aztán elhatároztuk Mal Brossarddal, a birkózó barátommal, hogy buszon bemegyünk Agerstownba, eszünk húsos szendvicset, és talán megnézünk valami tetű filmet. Egyikünk se szeretett egész este otthon ülni a fenekén. Kérdeztem Malt, mit szólna hozzá, ha Ackley is jönne. Csak azért gondoltam, mert Ackley sose csinált semmit szombat esténként, csak ült a szobájában, és nyomkodta a pattanásait. Mal azt mondta, hogy felőle, de azért nem nagyon rajongott az ötletért. Ki nem állhatta Ackleyt. Mindenesetre mind a ketten bementünk a szobánkba készülődni, meg minden, és amíg belebújtam a sárcipőmbe, átüvöltöttem Ackleynek, jön-e moziba. Hallotta jól a zuhanyozón át is, mégse válaszolt tisztességesen. Az a fajta szivar volt, aki utál rögtön válaszolni. Aztán végül átjött, ahogy szokott, azon az átkozott zuhanyozón át, megállt a küszöbön, és azt kérdezte, ki jön még. Mindig pontosan akarta tudni, hogy ki jön még. Esküszöm, ha az a tag egyszer hajótörött lesz, beleesik a vízbe, és valaki egy nyavalyás csónakon odaevez, hogy kihúzza, azt fogja kérdezni: „Maga ki?”, mielőtt bemászik a csónakba. Mondtam, Mal Brossard jön még. Azt mondja: - Az a barom... no, jó, rendben. Várj egy percig. - Mintha valami nagy szívességet tenne.

Órákig piszmogott, amíg elkészült. Közben kinyitottam az ablakot, és puszta kézzel gyúrtam egy hógolyót. Klassz hó volt, jól lehetett gyúrni. Nem dobtam el rögtön, célt kerestem. Egy kocsit szúrtam ki az utca túloldalán, de aztán meggondoltam. Olyan szép volt az a kocsi és fehér. Aztán egy utcai csapot céloztam meg, de az is olyan szép és fehér volt. Végül is nem dobtam meg semmit. Csak becsuktam az ablakot, és körülsétáltam a szobában, s még keményebbre gyúrtam a hógolyót. Később, mikor felszálltunk a buszra Brossarddal és Ackleyvel, még mindig a kezemben tartogattam. A sofőr kinyitotta az ajtót, és kidobatta velem. Mondtam neki, nem akarom senkihez hozzávágni, de nem hitte el. Az emberek sose hisznek el semmit.

Brossard meg Ackley már látták azt a filmet, amit játszottak, így aztán csak ettünk egypár szendvicset, rexeztünk egy kicsit, aztán visszamentünk a busszal Penceybe. Nem bántam, hogy nem láttam a filmet. Valami vígjáték volt Cary Granttel, marhaság.

Különben is, voltam már egypárszor Brossarddal meg Ackleyvel moziban. Mind a kettő folyton röhög, mint egy ló, amikor nincs is semmi röhögnivaló. Még mellettük ülni is rossz.

Háromnegyed kilencre már vissza is értünk a hálóterembe. Brossard bridzsőrült volt, elkezdett partnereket keresni a hálókban. Ackley viszont a változatosság kedvéért az én szobámban táborozott le. Csak most nem Stradlater székének a karjára ült, hanem végighasalt az én ágyamon, a pofáját pont a párnámra tette, meg minden. Elkezdett beszélni, monoton hangon, és közben a pattanásait nyomogatta. Elejtettem kábé ezer célzást, mégse tudtam megszabadulni tőle. Állandóan arról a babáról beszélt azon az iszonyú monoton hangján, akivel állítólag viszonya volt előző nyáron. Már vagy százszor elmondta. És minden alkalommal másképp. Egyszer azt mondta, hogy az unokabátyja Buickjában vágta be neki, máskor meg valami sétányon, egy padon. Persze nagy sóder volt az egész. Ha egy szüzet láttam az életben, az ő volt. Azt se tudom elképzelni, hogy egyáltalán megtapizott már valakit. Végül aztán kerek perec megmondtam, hogy menjen a fenébe, dolgozatot kell írnom Stradlaternek, muszáj koncentrálni. Nagy nehezen tisztult el, mint rendesen. Aztán felvettem a pizsamát, a fürdőköpenyt meg a szarvaslövő sapkám, és nekiláttam a dolgozatnak.

A baj csak az volt, hogy nem tudtam gondolni se szobára, se valami házra, ahogy Stradlaternek kellett volna. Különben se túlságosan imádok szobákról vagy házakról írni. Végül aztán az öcsém baseballkesztyűjénél kötöttem ki. Ez aztán jó leíró téma. Tényleg. Allienek, az öcsémnek volt egy bal kézre való kesztyűje, tudniillik balkezes volt. Ez azért volt jó téma, mert Allie folyton verseket írt az ujjaira meg a tenyerébe meg mindenhova. Zöld tintával. Azért írta, hogy legyen olvasnivalója, ha unalmas a meccs. Allie már nem él, fehérvérűségben halt meg, amikor Maine-ban voltunk, 1946. július 18-án. Biztos neked is tetszett volna. Két évvel volt fiatalabb nálam, de százszor intelligensebb. Rém intelligens volt. A tanárok mindig azt írták az anyámnak, hogy öröm az ilyen fiú az osztályban. És nemcsak nyaliztak, tényleg így is gondolták. És nemcsak a legintelligensebb volt a családban, hanem a legkedvesebb is egy csomó szempontból. Soha nem gorombult be senkire. A vörös hajú emberekről általában azt tartják, hogy hamar begorombulnak, de ő nem, pedig nagyon is vörös volt. Tudod, milyen vörös? Még csak tízéves voltam, amikor golfozni kezdtem. Emlékszem, egyszer, tizenkét éves voltam azon a nyáron, éppen huzakodok neki az ütésnek, amikor hirtelen, mintha vonzott volna valami, úgy éreztem, ha megfordulok, ott látom majd Allie-t valahol. Megfordultam, és ahogy gondoltam, ott ült a kerékpárján a kerítésen túl, a pálya tudniillik be volt kerítve. Szóval ott ült, legalább százötven méterre tőlem, és figyelt. Hát ilyen vörös volt. Istenem, milyen szép kis kölyök volt! Néha úgy nevetett ebédnél, ha valami eszébe jutott, hogy majdnem lefordult a székről. Én még csak tizenhárom éves voltam, és el akartak vinni analízisbe, mert betörtem a garázsban az összes ablakot. Nem csodálom. Tényleg nem csodálom őket. A garázsban aludtam azon az éjszakán, mikor Allie meghalt, és ököllel bevertem az összes rohadt ablakot, csak úgy. A vonaton is megpróbáltam, mikor a nyáron utaztunk, de addigra már a kezem el volt törve, meg minden, szóval ott már nem tudtam. Marhaság volt, elismerem, de én akkor szinte nem is tudtam, mit csinálok, meg aztán te nem ismerted Allie-t. A kezem néha még most is fáj, mikor esik az eső, meg minden, és nem tudom rendesen ökölbe szorítani, de máskülönben már nem zavar. Nem leszek sebész vagy hegedűművész, na bumm!

Szóval erről írtam dolgozatot Stradlaternek. Allie baseballkesztyűjéről. Véletlenül nálam volt, a bőröndömben, elővettem, és lemásoltam róla a verseket. Csak a nevet kellett megváltoztatni, nehogy rájöjjenek, hogy az én testvérem és nem Stradlateré. Nem valami nagy kedvvel csináltam, de nem találtam más leíró témát. Meg azért klassz volt erről írni. Eltartott vagy egy órát, mert Stradlater tetű gépén kellett kikalapálni, és folyton beragadt. Az enyémet kölcsönadtam lenn az egyik tagnak.

Fél tizenegy tájban készültem el vele. De nem voltam fáradt, kikönyököltem kicsit az ablakba. Már nem havazott, de mégis minden pillanatban hallani lehetett, hogy autók túráztatnak, nem bírnak elindulni. Meg Ackley hortyogását is hallottam. Azon a dög zuhanyozón átjött a hang. Valami difi volt az orrával, és nem tudott normálisan lélegzeni, ha aludt. Semmi sem stimmelt ezzel a sráccal! Az orra, a pattanások, a tetű fogak, a szájrohadás, a ronda körmök. Néha szinte megsajnálta az ember ezt a hülye barmot.

HATODIK FEJEZET

Vannak dolgok, amikre nehéz visszaemlékezni. Arra gondolok, amikor Stradlater hazajött a randevújáról. Vagyis nem tudok pontosan visszaemlékezni, mit csináltam, mikor meghallottam azokat az átkozott hülye lépteit a folyosón. Valószínűleg még mindig az ablakban könyököltem, de esküszöm, nem emlékszem. Ugyanis iszonyúan odavoltam. Ha én igazán odavagyok valami miatt, akkor nem marháskodom, annak oka van. Mindjárt ki kell mennem, ha izgulok valami miatt, csak éppen nem megyek, még ahhoz is túl izgatott vagyok, hogy kimenjek. Nem akarom az izgalmat megszakítani. Ha ismerted volna Stradlatert, te is izgultál volna. Volt egy csomószor közös randevúnk azzal a barommal, tudom, mit beszélek. Teljesen gátlástalan. Tényleg.

Egyébként a folyosón linóleum volt, meg minden, szóval lehetett hallani az átkozott lépéseit, ahogy jött a szoba felé. Még arra sem emlékszem, hol ültem, mikor bejött, az ablakban, a székemen vagy az övén. Esküszöm, nem emlékszem.

Bejött, és azon nyavalygott, milyen hideg van. Aztán azt mondja: - Hol a pokolban vannak a többiek? Mint valami rohadt hullaház! - Válaszra se méltattam. Ez a hülye állat elfelejti, hogy szombat este van, és mindenki programot csinál, vagy alszik, vagy hazamegy hétvégére; mit törjem magam a magyarázattal. Elkezdett vetkőzni. Egy büdös szót se szólt Jane-ről. Meg se nyikkant. Én se, csak figyeltem. Annyit tett, hogy megköszönte a jakót. Rárakta egy vállfára, és beakasztotta a szekrénybe. Aztán, mikor a nyakkendőjét bogozta ki, megkérdezte, megírtam-e azt az átok dolgozatot. Mondtam, ott van az ágyán. Odament és olvasta, közben már az ingét gombolta. Állt, olvasta, és rém hülye pofával simogatta a mellét meg a gyomrát. Szokása volt, hogy a mellét meg a gyomrát simogatja. Imádta magát.

Hirtelen azt mondja: - A jézusát, Holden! Ez egy istenverte baseballkesztyűről szól!

- Na és? - kérdeztem pokoli nyugalommal.

- Hogyhogy na és? Mondtam, hogy szobáról vagy házról, vagy valami hasonlóról szóljon.

- Azt mondtad, leírás legyen. Mi a fenéért baj az, hogy egy baseballkesztyűről szól?

- Az istenit neki! - Meg volt sértve. Egészen begorombult. - Te mindent pont fordítva csinálsz! - Rám nézett. - Nem csoda, hogy elhúznak. Mindent másképp csinálsz, mint kellene. Amire csak azt a szaros kezed ráteszed.

- Jól van, akkor add vissza! - Odamentem, kirántottam a kezéből, és összetéptem.

- Hát ezt meg mi a fenének csináltad?

Nem is feleltem. Egyszerűen bevágtam a fecniket a szemétbe, aztán elnyúltam az ágyamon, és sokáig nem szóltunk egy szót se. Stradlater gatyára vetkőzött, én meg csak feküdtem, és bagóztam. Tulajdonképpen tilos volt bagózni a hálókban, de éjjel lehetett, úgyis mindenki aludt, vagy otthon se volt, senki se érezhette meg a dohányszagot. Egyébként csak Stradlatert akartam bosszantani vele. A frászt kapta, ha valami szabályt nem tartott be az ember.

Ő nem is gyújtott rá soha a hálóban, csak én.

És még mindig nem szólt egy büdös szót se Jane-ről. Végül is én szólaltam meg: - Jó későn jöttél ahhoz képest, hogy csak fél tízig volt kimenője. Elkésetted?

Az ágya szélén ült, és a koszos lábáról vágta a körmét. - Egy kicsit. Ki a fene megy haza szombat este fél tízre? - Te jó ég, hogy gyűlöltem!

- New Yorkban voltatok?

- Meg vagy őrülve? Hogy a fenébe mehettünk volna New Yorkba, mikor csak fél tízig volt kimenője?

- Kár.

Rám meredt.

- Ide figyelj, mi lenne, ha a mosdóba mennél cigarettázni? Lehet, hogy te mész a francba, de én még maradok egy darabig, legalábbis érettségiig.

Rá se rántottam, bagóztam, mint egy őrült. Csak éppen átfordultam a másik oldalamra, és figyeltem, hogy vágja a büdös körmét. Micsoda iskola! Folyton ilyesmiket kell nézni: valaki vágja a lábáról a körmöket, vagy a pattanásait nyomkodja!

- Megmondtad neki, amit üzentem?

- Meg.

Egy fenét mondta meg a nyomorult.

- Mit mondott? Azt is megkérdezted, hogy a tiszteket még mindig a hátsó sorban tartja-e?

- Nem, azt nem. Mit gondolsz, egész este sakkoztunk, vagy mi a fene?

Nem is feleltem. Istenem, hogy gyűlöltem!

- Hát ha nem New Yorkba, akkor hova vitted? - Ezt csak egy kis idő után kérdeztem. Erőlködni kellett, hogy ne remegjen a hangom. Öregem, marhára ideges lettem. Aztán úgy éreztem, hogy lassan feljön a fejem vize.

Végre levágta azokat a retkes körmeit. Felkelt az ágyról, még mindig gatyában, és elkezdett marhulni. Odajött hozzám, és rátehénkedett a vállamra.

- Hagyj békén! Hát akkor hova a pokolba vitted, ha nem New Yorkba?

- Sehova. Csak ücsörögtünk abban a rohadt kocsiban. - Megint bokszolt egyet rajtam.

- Hagyj békén! Milyen kocsiban?

- Ed Bankyéban.

Ed Banky volt a kosárlabdaedző Penceyben. Ez a Stradlater a kedvencei közé tartozott, ő volt a bedobó, és Ed mindig kölcsönadta neki a kocsiját, ha kérte. A tanszemélyzet kocsiját tulajdonképpen tilos volt a diákoknak kölcsönvenni, de ezek a barom sportolók összetartottak. Minden iskolában, ahova csak jártam, ezek mindig összetartottak.

Stradlater még mindig bokszolgatta a vállam. A fogkeféje a kezében volt, aztán a szájába vette.

- Mit csináltatok? Bevágtál neki abban a rohadt kocsiban? - Iszonyúan remegett a hangom.

- Micsoda ocsmányságokat beszélsz! Kimossam a szádat szappannal?

- Igen vagy nem?

- Ez szakmai titok, apukám!

A továbbiakra már nem emlékszem ilyen élesen. Csak azt tudom, hogy felugrottam az ágyról, mintha a vécére mennék, vagy mit tudom én, és behúztam neki teljes erőmből egyenest a fogkefébe, hogy átfúrja neki a torkát. Csak éppen eltévesztettem. Nem irányoztam be előre. Valahol a halántékán találtam el, ennyi volt az egész. Azért fájhatott neki, de nem annyira, ahogy szerettem volna. Fájt volna jobban, de a jobb kezemmel ütöttem, és azzal nem tudok jól ütni. A miatt az eset miatt, amiről már beszéltem.

Aztán csak azt vettem észre, hogy a padlón fekszem, Stradlater meg a mellemen ül, azazhogy nem is ül, hanem térdel tonnás testével, és állatian vörös. Fogta a csuklómat is, hogy ne bírjak újra ütni. Meg tudtam volna ölni!

- Mi bajod? - ismételte egymás után többször, és egyre vörösebb lett az az ostoba képe.

- Vedd le rólam azt a retkes térded! - mondtam, vagyis inkább üvöltöttem. - Na, szállj már le rólam, te piszkos állat!

Eszébe se volt. Fogta a csuklómat, én meg elmondtam baromnak meg mindennek, vagy tíz óra hosszat. Már nem is emlékszem, miket mondtam neki. Hogy azt hiszi, mindenkinek bevághatja, akinek csak akarja. Meg hogy őt nem is izgatja, hogy egy lány az összes tisztjét a hátsó sorban tartja vagy nem, és azért nem izgatja, mert ő egy hülye bunkó. Utálta, ha lehülyézik. Egyik hülye se állhatja, ha lehülyézik.

- De most már aztán pofa be, Holden! - kiabálta a nagy hülye piros képével. - Pofa be!

- Azt se tudod, hogy Jane-nek hívják-e vagy June-nak, te hülye bunkó!

- Fogd be a pofád, Holden, az istenit, jót mondok! - Sikerült kihozni a sodrából. - Ha nem fogod be a pofádat, megnyuvasztalak!

- Szedd már le a büdös lábadat a mellemről!

- Ha eleresztelek, befogod a szád?

Nem feleltem.

Megismételte: - Holden, ha eleresztlek, befogod a szád?

- Be.

Lemászott rólam, és végre felálltam. Pokolian fájt a mellem a retkes térdétől. - Hülye állat, barom vagy!

Ettől teljesen kiborult. A mutatóujját kezdte rázni a pofámba. - Holden, az istenedet, még egyszer utoljára figyelmeztetlek! Ha nem fogod be a pofád, én...

- Miért fognám? - szinte visítottam már. - Ez a baj veletek, hülye bunkók! Vitatkozni, azt nem akartok. Mert akkor egyből meglátszik, milyen hülye bunkók vagytok. Soha nem akarnak vitázni, intellig...

Akkor tényleg behúzott egyet, és megint a padlón találtam magam. Nem tudom, kiütött-e, de azt hiszem, nem. Csak filmen olyan egyszerű valakit kiütni. Mindenesetre az orromból ömlött a vér. Mikor felnéztem, Stradlater pont a fejem felett állt, a piperetáskájával a hóna alatt.

- Miért nem fogod be a szád, amíg szépen mondom? - Nagyon idegesnek látszott. Biztos attól félt, hogy betört a koponyám, vagy valami, mikor a padlóra estem. Kár, hogy nem tört be. - Te piszkáltad ki belőlem, az istenit! - Öregem, be volt tojva.

Eszembe se jutott, hogy fölkeljek. Csak feküdtem a padlón, és kiabáltam:

- Hülye barom, hülye barom! - Meg voltam őrülve, szinte visítottam.

- Ide figyelj, menj és mosd meg az arcod - szólt rám Stradlater. - Hallod?

Azt mondtam, hogy mossa meg ő a hülye bunkó pofáját - gyerekség ilyet mondani, de őrjöngtem. Azt is mondtam, hogy útközben a fürdőszoba felé álljon meg, és vágja be Mrs. Schmidtnek. Mrs. Schmidt a portás felesége volt, vagy hatvanöt éves.

Ott ültem a padlón, amíg Stradlater becsukta az ajtót, és hallottam, hogy végigmegy a folyosón a mosdó felé. Aztán felkeltem. A szarvaslövő sapkám nem láttam sehol. Végül az ágy alatt találtam meg. Felvettem, és ahogy szoktam, az ellenzőjét hátracsaptam, aztán megszemléltem a hülye pofámat a tükörben. Hát annyi vért még nem láttál! A szájam körül, az állam, még a pizsamám és a fürdőköpenyem is tiszta vér lett. Meg is ijedtem, meg tetszett is. Az ilyenek után mindig igazi nehézfiúnak látszom. Csak kétszer verekedtem életemben, és mind a kétszer kiütöttek. Végeredményben nem vagyok igazi nehézfiú. Én a béke barátja vagyok, ez az igazság.

Az volt az érzésem, Ackley hallotta az egész ricsajt, és nem alszik. Átmentem hát a zuhanyozón, meg akartam nézni, mi az istent csinál. Nemigen szoktam bemenni hozzá. Bűzlött az egész szoba, amilyen undor egy alak.

HETEDIK FEJEZET

A mi szobánkból átszűrődött a világosság egy kicsit, és láttam, hogy fekszik az ágyban. Azzal együtt tudtam jól, hogy nagyon is ébren van.

- Ackley - szóltam be -, ébren vagy?

- Igen.

A sötétben valakinek a cipőjére léptem, majdnem orra buktam. Ackley nagy nehezen felkönyökölt. Valami fehér kenőcsöt kent vastagon a pofájára, a pattanások miatt. Kísértetiesen hatott a sötétben.

- Mi a frászt csinálsz? - kérdeztem.

- Mit gondolsz, mit? Aludni akartam, mielőtt ezt a cirkuszt kezdtétek. Mi az istenért verekedtetek?

- Hol a villany? - Nem találtam a kapcsolót. Végigtapogattam az egész falat.

- Minek a villany?... Ott van jobbra.

Végre megtaláltam a kapcsolót, és felgyújtottam. Ackley eltakarta a szemét, bántotta a fény.

- Jézusmária! Mi van veled? - A vér miatt volt oda.

- Egy kis nézeteltérésem volt Stradlaterrel. - Aztán leültem a földre. Ezeknél soha nem volt szék. Nem tudom, mi az istent csináltak a székekkel. - Ide figyelj, van kedved kanasztázni egy kicsit? - Kanasztaőrült volt.

- Te jóisten, még mindig vérzel! Jó lenne valamit rátenni.

- Majd eláll. Ide figyelj, játszunk kanasztát vagy nem?

- Kanasztát, te jóisten! Tudod, hány óra van, csak úgy mellesleg?

- Nincs késő. Még csak tizenegy vagy legfeljebb fél tizenkettő körül.

- Csak! Ide figyelj, nekem fel kell kelnem reggel, és misére menni, a szentségit neki! Ti meg itt üvöltöztök és verekedtek az éjszaka kellős... Egyébként miért verekedtetek?

- Hosszú história. Nem akarlak untatni, Ackley. Tekintettel vagyok rád - mondtam. Soha nem beszéltem meg vele a magánügyeimet. Először is még hülyébb volt, mint Stradlater. Stradlater lángész Ackleyhez képest. - Mondd, alhatok ma Ely ágyában? Nem jön vissza holnap estig, ugye? - Nagyon jól tudtam, hogy nem. Ely majdnem minden istenverte hétvégén hazament.

- Mit tudom én, mikor jön vissza?

Ez fájt, öregem! - A fene egye meg, hogyhogy nem tudod, mikor jön vissza? Sose jön vissza vasárnap estig, nem?

- Nem, de a fene egye meg, nem mondhatom csak úgy akárkinek, hogy feküdjön az ágyába, ha akar.

Halálos volt. Feltápászkodtam a földről, és vállon veregettem. - Princ vagy, Ackley fiacskám, tudod?

- Na de hát nem mondhatom csak úgy valakinek, hogy...

- Tökéletes princ vagy. Úriember, tudományos ember, gyerekem - mondtam. Hát az is volt. - Nincs véletlenül egy cigarettád? Ne mondd, hogy nincs, mert megdöglök.

- Pedig tényleg nincs. Mondd, mi a fenéért verekedtetek?

Nem feleltem. Csak felálltam, odamentem az ablakhoz, és kinéztem. Hirtelen annyira egyedül éreztem magam. Szinte azt kívántam, bár megdöglenék.

- De hát mi a fenéért verekedtetek tulajdonképpen? - kérdezte már vagy ötvenedszer. Mindenesetre kezdtem már unni.

- Miattad.

- Miattam? Jézusmária!

- Igen. A piszkos becsületedért verekedtem. Stradlater azt állította, hogy tetű alak vagy. Én meg nem hagytam.

Erre fölizgult: - Tényleg? Nem ugratsz? Tényleg?

Megmondtam neki, hogy csak ugrattam, és lefeküdtem Ely ágyára. Öregem, mondhatom, rohadtul éreztem magam. Olyan pokolian egyedül voltam.

- Bűzlik ez a szoba! Innen érzem a zoknid szagát. Mondd, te sose küldöd a mosodába?

- Ha nem tetszik, tudod, mit csinálj? - Szellemes a szivar. - Mi lenne, ha leoltanád azt az átkozott villanyt?

Nem oltottam le mindjárt. Csak feküdtem Ely ágyán, és Jane-re gondoltam, meg minden. Mint egy hülye, bámultam magam elé, ha eszembe jutott, hogy Jane meg Stradlater a hájas fenekű Ed Banky kocsijában voltak együtt valahol. Ha eszembe jutott, kedvem lett volna kiugrani az ablakon. Az a vicc, hogy te nem ismered Stradlatert, de én ismerem. A legtöbb srác Penceyben csak mesélt, hogy viszonya van lányokkal, mint például Ackley, de ennek a Stradlaternek tényleg volt. Én magam személyesen ismertem legalább kettőt, akivel volt. Ez az igazság.

- Mondd el nekem csodálatos életed történetét, Ackley fiacskám!

- Mi lenne, ha eloltanád azt az átok villanyt? Fel kell kelnem reggel, misére megyek.

Felkeltem és eloltottam, hadd legyen karácsonya. Aztán visszafeküdtem Ely ágyára.

- Mi lesz, mégis Ely ágyában alszol?

A vendégszeretet magasiskolája volt, öregem!

- Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Ne izgulj!

- Nem izgulok, csak fenemód nem szeretném, ha Ely hirtelen megjönne, és valakit találna...

- Nyugodj meg! Nem fogok itt aludni. Nem akarok visszaélni azzal az átkozott nagy vendégszereteteddel!

Pár perccel később már javában húzta a lóbőrt. Én meg mégiscsak ott maradtam, feküdtem a sötétben, és próbáltam nem gondolni Jane-re meg Stradlaterre Ed Banky átkozott kocsijában. Nem lehetett. Sajnos, ismertem Stradlater technikáját. Ettől csak még rosszabb volt. Egyszer voltunk együtt Ed Banky kocsijában, Stradlater hátul ült a nőjével, én meg az enyémmel elöl. Micsoda technikája van a szivarnak: lassan kezdi fűzni a lányt, olyan nyugodtan, őszinte hangon, mintha nemcsak jóképű, hanem rendes és őszinte is volna. Majd szétvetett a düh ott elöl. A nő meg folyton azt mondta: - Ne, kérlek, ne! - De Stradlater csak folytatta ezen a Lincoln-féle, őszinte hangon, és végül a süket csend. Marha kellemetlen volt. Azt azért nem hiszem, hogy akkor este beiktatta neki, de majdnem, fenemód közel voltak hozzá, átkozottul közel.

Miközben ott feküdtem és igyekeztem nem gondolni semmire, hallottam, hogy Stradlater jön vissza a fürdőszobából, és bemegy a szobába. Hallottam, ahogy elrakja a vackait, meg minden, és kinyitotta az ablakot. Megdöglött a jó levegőért. Aztán kicsit később eloltotta a villanyt. Engem nem keresett, még csak körül se nézett.

Az utca is nyomor volt. Autók se jártak már, semmi. Olyan rohadtul egyedül éreztem magam, hogy már inkább felkeltettem Ackleyt.

- Ackley! - suttogtam, nem akartam, hogy Stradlater meghallja a hangom a függönyön keresztül.

Persze Ackley nem hallotta.

- Ackley!

Még mindig semmi. Úgy aludt, mint egy hulla.

- Ackley! - Ezt már meghallotta.

- Mi a nyavalya ütött beléd? Az istenit! Már elaludtam.

- Idefigyelj! Hogy lehet kolostorba vonulni? - Persze csak játszottam a gondolattal, hogy bevonulok. - Át kell térni katolikusnak?

- Persze hogy át kell. Te dög! Ezért a hülyeségért versz föl a legjobb...

- Nyugi, aludj tovább. Nem akarok kolostorba vonulni. Amilyen peches vagyok, kifognám a leghülyébb szerzeteseket, csupa hülye állatot.

Erre már egyből felült az ágyán. - Ide figyelj, nem izgat, hogy mit mondasz rólam vagy akármiről, de ha azt a rohadt vallásomat kezded...

- Nyugi, senki se bántja azt a rohadt vallásodat! - Felkeltem Ely ágyából, és az ajtó felé indultam. Nem bírtam tovább ezt a hülye légkört. De útközben még megálltam az ágyánál, és lejattoltam vele, mint politikus a politikussal. Elhúzta a kezét. - Már megint mi a hézag? - kérdezte.

- Semmi! Csak meg akarom köszönni, hogy ilyen princül fogadtál, ez az egész. - Az őszinte hangot vettem elő. - Te vagy a legprincebb srác a halpiacon, Ackley fiacskám, van róla fogalmad?

- Okos mikulás. Ha egyszer valaki szétrugdalja a...

Végig se hallgattam. Becsuktam az ajtót, és kimentem a folyosóra.

Mindenki aludt, bement a városba, vagy hazament hétvégére. Nagyon-nagyon kihalt és nyomasztó volt a folyosón. Leahy és Hoffman ajtaja előtt találtam egy üres fogkrémes tubust, azt toszogattam a szőrmeszegélyes papucsommal a lépcső felé. Gondoltam, lemegyek és megnézem, mit csinál Mal Brossard. Egyszer csak meggondoltam a dolgot, egy pillanat alatt eldöntöttem, mit kell tenni: itthagyni a fenébe Penceyt, rögtön, még az éjjel. Minek szerdáig várni, meg minden. Elég volt ebből a lézengésből. Lehangoló, és nagyon magányosnak éreztem magam tőle. Elhatároztam, hogy kiveszek egy szobát New Yorkban, valami nagyon olcsó szállóban, meg minden, és szerdáig fütyülök a világra. Aztán szerdán hazamegyek, frankón és kipihenve. Úgy gondoltam, szüleim szerda vagy csütörtök előtt valószínűleg úgyse kapják meg az öreg Thurmer levelét, hogy innen pateroltak. Nem akartam addig hazamenni, amíg meg nem tudják, és meg nem emésztik a dolgot, meg minden. Nem akartam jelen lenni az első meglepetésnél. Az anyám rémesen hisztériás. Később aztán nem rossz, mikor már bevette a dolgot. Azonkívül rám fért egy kis pihenés. Az idegeim teljesen kivoltak. Tényleg, teljesen.

Szóval így határoztam. Bementem a szobába, felgyújtottam a villanyt, és elkezdtem csomagolni. Egy-két dolog már be is volt rakva. Stradlater még csak fel sem ébredt. Rágyújtottam, felöltöztem, becsomagoltam a két repülőkofferemet. Talán két percig tartott. Nagyon gyorsan csomagolok.

Egy dolog azért kissé lehangolt. Be kellett csomagolnom azt a tiszta új korcsolyát, amit az anyám csak pár napja küldött. Lehangoló volt. Elképzeltem, mikor elment az áruházba, és egy csomó linket kérdezett a kereskedőtől - én meg újra bemondom az unalmast, itt is. Nagyon elszomorító a dolog. Igaz, nem jó korcsolyát vett, versenykorcsolyát szerettem volna, ő meg hokit vett, de valahogy mégis elszomorított. Engem az ajándékok a végén majdnem mindig lehangolnak.

Aztán, mikor mindent becsomagoltam, összeszámoltam a pénzem. Nem emlékszem pontosan, mennyi volt, mindenesetre eléggé ki voltam tömve. A nagyanyám is küldött egy kis dohányt egy héttel azelőtt. Az öreglány eléggé szórja a pénzét. Nincs ki már mind a négy kereke - vén, mint az országút -, és egy évben minimum négyszer küld pénzt a szülnapomra. Egyébként, bár eléggé ki voltam tömve, még elbírtam volna egy-két dollárt. Sose lehet tudni. Lementem a földszintre, felébresztettem Frederick Woodruffot, akinek az írógépemet kölcsönadtam. Kérdeztem, mennyit adna érte. Meglehetősen pénzes mókus volt. Azt mondta, gőze nincs, nem is nagyon akarja megvenni. De aztán mégis megvette. Legalább kilencvenet megért, de csak húszat adott érte. Dühös volt, mert felráztam.

Mikor már útra készen álltam, megvolt a táskám, meg minden, megálltam egy percre a lépcső tetején, és még egyszer végignéztem azon az átkozott folyosón. Majdnem elbőgtem magamat. Nem tudom, miért. Felvettem a piros szarvaslövő sapkám, az ellenzőjét hátracsaptam, ahogy szoktam, aztán elüvöltöttem magam teljes torokból: - Aludjatok csak, hülyék! - Fogadni mernék, felvertem minden hülye állatot azon a folyosón. Aztán elhúztam a csíkot. Valamelyik balfácán elszórta a földimogyoró héját a lépcsőn, majd kitörtem a nyakam.

NYOLCADIK FEJEZET

Gyalog mentem az állomásig, nem hívhattam taxit, túl késő volt. Az út nem volt hosszú, csak pokolian hideg, és a hó miatt nehéz, a két bőrönd meg folyton nekiütődött a lábamnak. A levegőt viszont élveztem. Csak az volt a baj, hogy a hidegtől fájt az orrom meg a szám, ahova Stradlater bepancsolt. Pont a szám szélét verte neki a fogamnak, és eléggé fájt. Viszont a fülem jó melegen volt. Az új sapkámnak volt fülvédője, lehúztam, fütyültem rá, hogy nézek ki. Különben is egy lélek se járt az utcán. Mindenki szunyált.

Mázlim volt, mert mikor kiértem az állomásra, összesen tíz percet kellett várni a vonatra. Amíg vártam, fogtam egy kis havat, és lemostam vele az arcom. Még mindig maradt rajta egy jó csomó vér.

Általában élvezem a vonatozást, főleg éjszaka. Ég a villany, az ablakok feketék, kávét, szendvicset meg magazinokat árulnak. Sonkás szendvicset szoktam venni, meg vagy négy-öt magazint. Éjjel, vonaton, még a leghülyébb magazintörténetet is el bírom olvasni, és még csak meg se üt a guta. Ismered, milyenek. Szerepel egy csomó vékony pofájú, link Dávid, meg egy csomó hasonló nő, Linda vagy Marcia, és állandóan tüzet adnak a hülye Dávidoknak. Mondom, általában éjszaka, vonaton, kibírom még ezeket a tetű sztorikat is. De most valahogy más volt. Nem kellettek. Csak ültem, és nem csináltam semmit. Fogtam a sapkám, levettem, és zsebre vágtam. Aztán egyszer csak Trentonban felszállt egy nő, és leült mellém. Tulajdonképpen az egész kocsi üres volt, irtó késő volt már, meg minden, de hát ő mellém ült, ahelyett hogy máshova ült volna, talán mert nagy csomagja volt, és legelöl ültem. A csomagot pont középre tette, ahol a kalauz meg mindenki áteshet rajta. Böhöm nagy orchideákat tűzdelt magára, mintha valami nagy estélyről jött volna, vagy valami. Olyan negyven, negyvenöt lehetett, de azért jó kondiban volt. Megőrjítenek a nők. Tényleg. Nem mondom, hogy túlzottan érzéki szivar vagyok, de azért éppen eléggé. Szóval szeretem a nőket, úgy értem. Mindig oda teszik a csomagjukat, ahol útban van.

Szóval ott ültünk, és egyszer csak azt mondja: - Ne haragudjon, nem a Pencey gimnázium címkéje ez véletlenül? - A bőröndjeimét nézte a csomagtartón.

- De igen. - Eltalálta.

Az egyik bőröndömön volt egy nyavalyás Pencey-címke. Tényleg marhaság volt felragasztani.

- Ó! Szóval a Penceybe jár? - Kellemes volt a hangja. Vagyis inkább kellemes telefonhang. Mindig telefonba kellene beszélnie ezzel a hanggal, egy kis telefont kellene állandóan magánál tartania.

- Igen, oda.

- Nahát, milyen érdekes. Akkor biztosan ismeri a fiamat: Ernest Morrow. Ő is a Penceybe jár.

- Ismerem, egy osztályba járunk.

A legnagyobb állat, aki a Penceyben valaha is megfordult az iskola fennállása óta, az volt az ő fia. Ha zuhanyozás után végigment a folyosón, akkor a vizes törülközőjével mindenkinek ráhúzott a fenekére. Szóval pontosan ilyen volt.

- Nahát, milyen remek! - mondta, de egyáltalán nem közönségesen. Csak olyan kedvesen. - El kell mondanom Ernestnek, hogy találkoztunk. Megmondaná a nevét?

- Rudolf Schmidt - mondtam. Nem volt kedvem az egész életemről beszámolót tartani. Rudolf Schmidtnek hívták a pedellusunkat.

- Szereti a Penceyt, Rudolf?

- A Penceyt? Megjárja. Nem mondhatnám, hogy paradicsom, vagy mit tudom én, de van olyan jó, mint a legtöbb iskola. Van olyan tárgy, amiben első klasszis.

- Ernest egyszerűen imádja.

- Igen, tudok róla - mondtam, és elővettem a jól bevált sódert. - Ő nagyon jól alkalmazkodik a dolgokhoz. Igazán. Szóval ő nagyon jól tudja, hogy kell viselkedni.

- Úgy látja? - Fenemód fölpiszkáltam az érdeklődését.

- Igen, feltétlenül. - Figyeltem, hogy húzza le a kesztyűjét. Öregem, rogyásig volt ékszerekkel.

- Letört az egyik körmöm az előbb, mikor kiszálltam a taxiból. - Rám pillantott, és elmosolyodott. Irtó édesen mosolygott. De igazán. A legtöbb ember egyáltalán nem tud mosolyogni, vagy hülyén mosolyog. - Az apja meg én gyakran aggódunk miatta. Az az érzésünk, hogy nem oldódik fel könnyen.

- Hogy tetszik ezt érteni?

- Hát, nagyon érzékeny. Tulajdonképpen sohasem volt valami túlságosan barátkozó természet. Talán kicsit komolyabban veszi a dolgokat, mint az ő korában kellene.

Érzékeny! Ez fájt. Körülbelül olyan érzékeny volt, mint egy vécécsésze.

Jól megnéztem a nőt. Nem látszott hülyének. Talán lehetett némi halványlila gőze arról, micsoda baromnak az anyja. De ezt egy anyának nem lehet megmondani, úgy gondolom. Az anyák kicsit mind őrültek. Különben tetszett nekem ennek a Morrow-nak az anyja. Egész jó bőr. - Parancsol egy cigarettát? - kínáltam.

Körülnézett. - Azt hiszem, ez nemdohányzó, Rudolf!

Rudolf! Ez fájt.

- Nem számít. Nyugodtan rágyújthatunk, amíg nem kiabálnak.

Kivett egyet. Tüzet adtam.

Jól állt neki a cigaretta. Leszívta, meg minden, de nem nyelte a füstöt olyan undorítóan, ahogy a legtöbb ilyen korú nő. Határozottan jó nő volt, vonzó, ha éppen érdekel.

Olyan furcsán nézett rám. - Lehet, hogy tévedek, de azt hiszem, vérzik az orra, kedves - mondta hirtelen.

Bólintottam, és elővettem a zsebkendőm. - Megütötte egy hógolyó. Nagyon kemény volt. - Éppenséggel elmondhattam volna az igazat is, csak túl hosszadalmas lett volna. Határozottan komáltam a nőt. Már kezdtem sajnálni, hogy nem mondtam meg az igazi nevem.

- Ernie egyike a legnépszerűbb fiúknak Penceyben, tetszik erről tudni?

- Nem, nem tudtam.

Bólintottam.

- Nem könnyű őt megismerni, sok idő kell hozzá. Furcsa fiú. Különös fiú, több szempontból is, tetszik érteni, mire gondolok. Először, mikor találkoztunk, azt hittem, olyan nagyképű. Szó szerint ezt gondoltam. De nem az. Csak olyan nagyon eredeti fiú, kell egy kis idő, amíg az ember megismeri.

Mrs. Morrow nem szólt semmit, de öregem, látni kellett volna. Egészen lenyűgöztem. Pont ezt akarja minden anya hallani, milyen menő az ő fia.

Aztán még jobban ráhajtottam. - Mesélt Ernie a választásról? Az osztályelnök-választásról?

Megrázta a fejét. Egészen transzba esett. Tényleg.

- Hát mi egy csomóan az osztályból Ernie-t akartuk osztályelnöknek. Őt akartuk egyhangúlag. Azt hiszem, ő lett volna az egyetlen, aki igazán alkalmas rá. - Úristen! Öregem, ez volt a legjobb! - Aztán mégis Harry Fencert választottuk. És miért? Egyszerűen, mert Ernie nem hagyta, hogy jelöljük. Mert ő olyan visszahúzódó és szerény, meg minden. Visszautasította. Tényleg nagyon visszahúzódó. Erről valahogy le kellene szoktatnia. - Ránéztem a nőre. - Nem mondta el?

- Nem, nem mondta.

Bólintottam.

- Igen, ez Ernie. Nem mondaná el. Ez az egyetlen hibája, túl szerény és visszahúzódó. Igazán ki kellene kúrálni ebből.

Abban a percben jött a kalauz, és Mrs. Morrow jegyét kérte. Végre leállíthattam a sódert. De azért nem bánom, hogy ennyi mindent beadtam neki. Gondold el, egy ilyen tag, mint ez a Morrow, aki mindig rávág a törülközőjével az ember fenekére, úgyhogy lehetőleg igazán fájjon, ez nem nő ki az ocsmány szokásaiból. Ez egész életére ilyen patkány marad. Esküszöm, ezek után Mrs. Morrow azt fogja hinni, hogy a fia kedves és szerény, aki nem akarja, hogy megválasszák osztályelnöknek. Valószínűleg, bár sose lehet tudni. Az ilyesmit könnyen beveszi egy anya.

- Meghívhatom egy koktélra? - kérdeztem. Rám nagyon rám fért volna. - Átmehetnénk a szalonkocsiba, ha tetszik gondolni.

- De hát maguknak szabad italt rendelni, Rudolf? - Valahogy nem volt benne anyai szemrehányás. Nagyon is kedvesen hangzott, meg minden, különben sem telt volna ki tőle ilyesmi.

- Hát nem, nem éppen, de én majdnem mindig kapok, szerencsére elég magas vagyok. És van egy csomó ősz hajam. - Oldalt fordultam, és megmutattam az ősz hajszálaimat. Fenemód el volt tőle ragadtatva. - Tessék csak bátran velem tartani. - Öregem, ha én ezt a nőt...

- Ne haragudjon, de most nem ízlene. De azért köszönöm, kedves, igazán köszönöm. Egyébként is azt hiszem, a szalonkocsi már bezárt. Elég késő van. - Igaza volt. Az időről egészen elfeledkeztem.

Aztán rám nézett, és megkérdezte, amitől már előre féltem. - Ernest azt írja, hogy szerdán jön haza, akkor kezdődik a karácsonyi szünet. Remélem, nem valami családi betegség miatt hívták hirtelen haza? - Őszinte aggodalommal nézett rám. Nem mint aki mindent tudni akart, egyáltalán nem.

- Á, nem, otthon mindenki jól van. Rólam van szó. Egy kis operáció.

- Jaj, hogy sajnálom! - Tényleg sajnált. Kár volt mondani, de már nem lehetett visszaszívni.

- Nem komoly. Csak egy kis daganat van az agyamban.

- Jaj, ne mondja! - A kezét a szájához kapta, meg minden.

- Á, nem veszélyes! Egész a szélén van. És nagyon kicsi. Két perc alatt kiveszik.

Aztán kivettem a zsebemből a menetrendet, és azt kezdtem olvasni. Csak hogy abbahagyjam már a hazudozást. Ha egyszer elkezdem, órákig tudom folytatni, ha formában vagyok. Nem vicc, órákig.

Aztán már nem beszéltünk sokat. Ő a Vogue-ot olvasta, én meg kinéztem az ablakon egy darabig. Newarknál leszállt. Sok szerencsét kívánt a műtéthez, meg minden. És folyton Rudolfnak szólított. Aztán még meghívott, hogy látogassam meg a nyáron Ernie-t Gloucesterben, Massachusettsben. Azt mondta, hogy a házuk épp a tengerparton van, és teniszpálya is van satöbbi, de én köszöntem szépen, és mondtam, hogy én Dél-Amerikába megyek a nagymamámmal. Ez volt a teteje mindennek. A nagymamám ki nem mozdul a házból, legfeljebb valami rohadt matinéra ha elmegy. De ezt az állat Morrow-t a világ minden pénzéért se látogatnám meg, még végső kétségbeesésemben sem.

KILENCEDIK FEJEZET

Mikor a Penn Stationnél kiszálltam, először is bementem egy telefonfülkébe. Úgy éreztem, fel kellene hívnom valakit. A bőröndöket kint letettem, hogy szem előtt legyenek, de mikor benn voltam a fülkében, senki se jutott eszembe, akit felhívhatnék. D. B., a bátyám, Hollywoodban volt. A húgom, Phoebe, meg már kilenckor lefekszik, szóval őt se hívhatom fel. Ő persze nem bánta volna, ha felkeltem, a baj csak az volt, hogy nyilván nem ő vette volna fel a kagylót, hanem a szüleim. Szóval ez is kiesik. Aztán Jane Gallagher mamájára gondoltam, megkérdezném, mikor kezdődik Jane vakációja, de ehhez sem volt hangulatom. Különben nagyon késő volt ehhez is. Aztán gondoltam Sally Hayesre, vele elég sokat hetyegtem, és tudtam, hogy ők már megkapták a szünetet, tudniillik írt egy tetű hosszú levelet, meghívott, hogy segítsek feldíszíteni szenteste a karácsonyfáját, meg minden, de nem mertem felhívni, hátha az anyja veszi fel a kagylót. Ismeri az én anyámat, és mit tudom én, hátha hanyatt-homlok rohan, és megtelefonálja neki, hogy New Yorkban vagyok. Meg különben se volt hangulatom Mrs. Hayesszel csevegni. Egyszer azt mondta Sallynek, hogy őrült vagyok. Hogy őrült vagyok, és nincs életcélom. Aztán erre a srácra, erre a Carl Luce-ra gondoltam, a Whootonba vele jártam, de azért olyan nagyon nem szerettem. Végül is nem hívtam fel senkit... Kijöttem a fülkéből, körülbelül húsz perc totojázás után, fogtam a bőröndjeimét, és az aluljárón át fölmentem a taxiállomáshoz.

Beültem egy kocsiba, de amilyen hülye vagyok, az otthoni címet mondtam be, csak úgy, megszokásból, meg minden, teljesen megfeledkeztem róla, hogy ezt a pár napot a szünetig szállodában akartam eltölteni. Nem is jutott eszembe, csak amikor már majdnem keresztülhajtottunk a parkon. - Forduljon meg, ha lehet, rossz címet mondtam véletlenül. Menjünk vissza az állomás felé.

A sofőr igazi okos mikulás volt. - Itt nem tudok megfordulni, kispajtás, ez egyirányú utca. Most már fel kell menni a Kilencvenedik utcáig.

Nem volt kedvem vitatkozni. - Jó. - Aztán hirtelen eszembe jutott valami. - Figyeljen csak ide, tudja-e, hogy ott a Central Parkban, a kis tóban, kacsák vannak? Abban a kis tóban. Nem tudja véletlenül, hova lesznek, mármint a kacsák, ha befagy a tó? Nem tudja? - Aztán már láttam rajta, hogy az esély egy a millióhoz.

Hátrafordult, és úgy nézett rám, mint valami őrültre. - Mi a hézag, kispajtás? Ugratni akar?

- Dehogy. Csak érdekel, ennyi az egész.

Nem szólt semmit, ezért aztán én se, amíg ki nem értünk a parkból a Kilencvenedik utcánál. Akkor azt mondja: - Nna, kispajtás, most merre?

- Hát a helyzet az, hogy nem szeretnék ezen a környéken hotelt keresni, semmi kedvem nincs ismerősökbe botlani. Inkognitóban utazom - mondtam. Pedig utálom az ilyen ócska dumákat, hogy „inkognitóban utazom”. De mikor ilyen ócska alakokkal kerülök össze, én is ócskán viselkedem. - Nem tudja véletlenül, kinek a zenekara játszik a Taftban vagy a New Yorkerben?

- Fogalmam sincs, kispajtás.

- Hát akkor vigyen az Edmontba - mondtam. - Valahol útközben meginna velem egy koktélt? Az én vendégem. Véletlenül vastag vagyok.

- Nem megy, kispajtás. Sajna. - Kétségtelenül belevaló srác volt. Régi motoros.

Megérkeztünk az Edmont Hotelhoz. Bejelentkeztem. A vörös szarvaslövő sapkát még a taxiban feltettem, csak úgy heccből, de aztán mielőtt bejelentkeztem, mégis levettem. Nem akartam, hogy hülyének nézzenek. Röhejes. Akkor még nem tudtam, hogy az egész rohadt szálló tele van a legkülönbözőbb hülye meg perverz alakokkal. Csupa homokos.

Nagyon ócska szobát adtak, az ablakból csak a szálloda másik szárnyát lehetett látni. Nem sokat izgatott, túlságosan levert voltam ahhoz, hogy érdekeljen a jó kilátás. A szállóinas, aki megmutatta a szobámat, lehetett vagy hatvanöt éves. Ő még a szobánál is nyomasztóbb volt. Olyan kopasz, aki az egyik oldalon megnöveszti a kevés kis haját, és átnyalja a másikra, hogy takarjon. Én inkább hagynám kopaszon. Különben is, fényes állás hatvanöt éves korban csomagokat cipelni és borravalót várni. Nem hiszem, hogy különösebben intelligens lett volna, de még akkor is rémes.

Mikor kiment, úgy, ahogy voltam, kabátban, kikönyököltem egy kicsit az ablakba. Más dolgom nem volt. Csodálkozni fogsz, mit láttam a másik szárnyon. És még csak le se húzták a redőnyt. Egy őszülő, nagyon komoly kinézésű férfit egy szál gatyában, és olyasmit csinált, hogy el se hiszed. Először is egy bőröndöt tett az ágyára, aztán mindenféle női ruhát húzott elő, és magára vette. Igazi női ruhákat: nylonharisnyát, magas sarkú cipőt, melltartót és fűzőt pántokkal meg minden, aztán egy állati szűk, fekete estélyi ruhát. Bizony isten! Aztán elkezdett fel-alá sétálni, vagyis inkább tipegni, ahogy a nők szoktak, cigarettázott, és nézte magát a tükörben. És teljesen egyedül volt. Hacsak nem volt valaki a fürdőszobában, odáig nem láttam. Aztán pontosan a fölötte levő ablakban egy férfi és egy nő vizet köpködött egymásra, csak úgy, a szájukból. Valószínűleg whisky lehetett, nem víz, nem láttam, mi volt a poharukban. Szóval először a pali vett a szájába, és lefröcskölte a nőt, aztán a nő a palit - és szépen kivárták egymást, az istenit! Azt látnod kellett volna! Egészen be voltak gerjedve, mintha ez lenne a világon a legklasszabb dolog. Komolyan mondom, az a szálloda tele volt perverz alakokkal. Én lehettem az egyetlen normális lény, nem túlzok. Majdnem táviratoztam Stradlaternek, hogy a legelső vonattal jöjjön New Yorkba. Biztos őt választják a szálloda királyának.

A baj az, hogy az ilyen ocsmányságot akkor is izgalmas nézni, ha az ember maga nem szeretné csinálni. Például az a köpködős lány nagyon jó bőr volt. Ez az én fő bajom. Gondolatban én vagyok a legnagyobb szatír, aki valaha is élt a földön. Néha olyan ocsmány dolgok jutnak az eszembe, és azt hiszem, meg is csinálnám, ha alkalmam volna. Még azt is el bírom képzelni, hogy egész jó lehet; hülye, de jó, ha az ember részeg, fogni egy nőt, és vizet vagy mit egymás pofájába köpködni vele. Azzal együtt az ötlet nem tetszik. Undorító, ha belegondol az ember. Azt hiszem, ha az ember nem szereti a lányt, akkor jobb, ha egyáltalán nem vacakol vele, viszont ha szereti, akkor biztosan az arcát is szereti, és ha szereti az arcát, akkor nem csinál vele ócska dolgokat, például nem köpköd rá vizet. Az a baj, hogy az ilyen ócska dolgok néha nagyon szórakoztatóak. És a lányok se sokat érnek, ha az ember nem akar túl ócska lenni; ha nem akar elrontani valami igazán jót. Ismertem egy lányt pár évvel ezelőtt, aki még nálam is ócskább volt. Egészen közönséges, öregem! Egy ideig kellemes volt, olyan piszokul kellemes. Ezt az egész szexualitást tulajdonképpen nem értem tökéletesen. Az ember soha nem tudja, hányadán áll. Felállítok magamnak szabályokat, aztán nem tartom be. Tavaly például elhatároztam, hogy olyan lányokkal nem foglalkozom, akiktől végül is felfordul a gyomrom. Nem tartottam be, még azon a héten, illetőleg még aznap, egész éjjel smároltam egy irtó ócska lánnyal: Anne Louise Shermannal. Ezt az egész szexualitást még most sem értem tökéletesen. Esküszöm, nem értem!

Játszottam a gondolattal, hogy fölcsengetem Jane-t, mármint hogy felhívom interurbán az iskolában, ahelyett, hogy az anyját kérdezném meg, mikor jön haza. Nem valószínű, hogy késő éjjel diákokat fel lehessen hívni, de azért én szépen elterveztem a dolgot. Akárki venné fel a kagylót, azt mondanám, hogy a nagybátyja vagyok, és hogy a nagynénjét autóbaleset érte, meghalt, és nekem feltétlenül beszélnem kell vele, mégpedig azonnal.

Biztos, hogy ez a duma bevált volna. Csak azért nem próbáltam meg, mert nem volt hozzá hangulatom. Ha pedig az ember nincs hangolva, akkor nem is tudja az ilyesmit megcsinálni.

Egy darabig még ücsörögtem, és elszívtam egypár cigit. Piszokul kanos voltam, ez az igazság. Aztán hirtelen támadt egy ötletem. Előkapartam a tárcámat, és megkerestem azt a címet, amit tavaly nyáron egy házibulin kaptam egy tagtól, aki Princetonba járt. Nagy nehezen előkapartam. Kicsit megfogta a tárcám, de azért ki lehetett olvasni. Egy nőnek a címe, nem éppen kurva, de olyan, aki nem sokat okoskodik, az a princetoni tag mondta. Egyszer elvitte magával Princetonba csörögni, és majdnem kicsapták miatta. Vetkőzőlány valami mulatóban vagy valami ilyesmi. Mindenesetre felvettem a telefont, és felhívtam. Faith Cavendishnek hívták, a címe Stradford Arms Hotel, Broadway. Nyilván valami kupi.

Egy darabig azt hittem, nincs otthon, senki sem vette fel a kagylót. Aztán végül valaki felvette.

- Halló? - szóltam jó mély hangon, nehogy a koromra kezdjen gyanakodni vagy ilyesmi. Különben is elég mély a hangom.

- Halló? - felelte egy nem éppen barátságos női hang.

- Faith Cavendish beszél?

- Ott ki beszél? Ki az, aki ilyen hülye időpontban telefonál?

Kicsit megijedtem. - Igen, tudom, hogy nagyon késő van - mondtam megfontolt, férfias hangon -, de remélem, azért megbocsát, már égtem a vágytól, hogy magával beszélhessek. - Fenemód udvarias voltam. Tényleg.

- Ki beszél?

- Úgyse ismer, Eddie Birdsell egyik barátja vagyok. Eddie mondta, hogyha New Yorkba jövök, feltétlenül hívjam meg egy-két koktélra.

- Kicsoda? Kinek vagy a barátja? - Öregem, kész nőstény tigris volt így telefonon keresztül, majdnem üvöltött.

- Edmund Birdsell. Eddie Birdsell. - Nem emlékeztem pontosan, Edmundnak vagy Edwardnak hívták. Csak egyszer találkoztunk, azon a hülye bulin.

- Én, apuskám, ilyen nevű embert nem ismerek. És ha azt hiszed, hogy nagyon örülök, ha az éjszaka kellős közepén...

- Eddie Birdsell, Princetonból!

Szinte érezni lehetett, hogy kutat az emlékezetében.

- Birdsell, Birdsell... Princetonból... Princetonból, a kollégiumból?

- Ez az.

- Te is onnan vagy?

- Hát körülbelül.

- Aha... Eddie hogy van? Azzal együtt elég disznóság ilyenkor felhívni valakit, a szentségedet!

- Jól van. Kérte, adjam át üdvözletét.

- Köszönöm. Te is add át neki az üdvözletemet. Nagyszerű fickó! Most mit csinál?

Egyszerre fenemód barátságos lett.

- Hát, tudja, hogy van az. Ugyanazt - mondtam. Honnan a pokolból tudhatnám, mit csinál? Hisz alig ismerem. Abban se voltam biztos, Princetonban van-e még. - Mondja, lenne kedve összefutni velem egy koktélra valahol?

- Van fogalma róla, hány óra van? - kérdezte. - Egyébként hogy hívják, ha szabad érdeklődnöm? - Hirtelen magázni kezdett. - A hangja fiatalemberre vall.

Nevettem. - Köszönöm a bókot! - mondtam pokoli udvariasan. - Holden Caulfield vagyok. - Más nevet kellett volna mondani, de nem gondoltam rá.

- Hát figyeljen ide, Mr. Cawffle. Én nem szoktam randevúzni az éjszaka kellős közepén. Én dolgozó nő vagyok.

- Holnap vasárnap - mondtam.

- És különben is. Ilyenkor a legfontosabb az alvás. Tudja, hogy van.

- Gondoltam, egy koktélt azért megihatnánk. Nincs még olyan késő.

- Nagyon édes. Honnan beszél? Hol van most tulajdonképpen?

- Én? Egy telefonfülkében.

- Aha - mondta, aztán hosszú szünet. - Hát, tudja, én nagyon szívesen találkoznék magával valamikor, Mr. Cawffle. A hangja roppant vonzó. Biztos nagyon rokonszenves fiú, de most késő van.

- Fölmehetnék magához.

- Erre általában azt mondanám, hogy nagyszerű. Szóval azt hiszem, nagyon kellemes lenne, ha felszaladna egy koktélra, de sajnos a szobatársnőm beteg. Egész éjjel le nem hunyta a szemét, csak épp ebben a percben aludt el, meg minden. Ez van.

- Uh. Ez pech.

- Hol lakik? Esetleg holnap találkozhatnánk egy koktélra.

- Holnap nem tudok - mondtam. - Csak ma éjjel érek rá.

Milyen hülye voltam! Ezt nem kellett volna mondani.

- Nahát. Rémesen sajnálom.

- Megmondom Eddie-nek, hogy üdvözli.

- Tegye meg, jó? Remélem, kellemesen érzi magát New Yorkban. Nagyszerű hely.

- Igen, tudom. Köszönöm. Jó éjszakát - mondtam, és letettem a kagylót.

Öregem, ezt aztán elcsesztem. Legalábbis koktélpartnernek meg kellett volna szerezni, vagy mit tudom én.

TIZEDIK FEJEZET

Még mindig nagyon korán volt. Nem emlékszem, hány óra lehetett, de nem volt túl késő. Gyűlölök lefeküdni, ha nem vagyok fáradt. Így aztán kinyitottam a bőröndöm, kihúztam egy tiszta inget, bementem a fürdőszobába, megmosakodtam, és inget váltottam. Gondoltam, lemegyek és megnézem, mi van a Leanderban. Így hívták a bárt a szállodában.

Miközben öltöztem, majdnem felhívtam mégis Phoebét, a húgomat. Kedvem lett volna eldumálni vele telefonon. Valakivel, akinek van esze, meg minden. De nem kockáztathattam meg, mert Phoebe még gyerek, nyilván nincs fönn, pláne nem a telefon közelében. Azt gondoltam, ha a szüleim veszik fel a kagylót, akkor leteszem, de az se lenne jó. Még kitalálnák, hogy én vagyok. Az anyám mindig megérzi, ha én telefonálok. Irtó jó megérzései vannak. Pedig Phoebével szívesen eldumáltam volna egy kicsit.

Phoebét ismerned kellene. Az életben még olyan szép és okos kis kölket nem láttál. Tényleg okos. Tiszta jeles, mióta iskolába jár. Az igazság az, hogy én vagyok az egyetlen süket alak az egész családban. D. B., a bátyám, író, meg minden, az öcsém, Allie, akiről már beszéltem, aki meghalt, egyenesen lángész volt. Én vagyok az egyetlen igazán süket alak. De Phoebét ismerni kell. Kicsit vöröses a haja, majdnem olyan, mint Allie-é volt, és nyáron egészen rövid, és a füle mögé fésüli. Irtó szép, egész pici füle van. Télen meg hosszú a haja. Néha az anyám befonja, nem mindig. Tényleg szép. És még csak tízéves. Egészen sovány, mint én, de szépen sovány. Olyan görkorcsolyázó-soványság. Egyszer figyeltem az ablakból, amint átvágott a Fifth Avenue-n, s ment befelé a parkba, igen, mint a görkorizók, olyan sovány. Tetszene neked. Ha az ember mond neki valamit, ő pontosan megérti, miről van szó. És akárhova elviheted magaddal. Ha elviszed, mondjuk egy tetű filmbe, akkor tudja, hogy ez tetű film. De ha jó filmbe viszed, akkor pontosan tudja, hogy ez jó film. D. B. meg én elvittük A pék feleségé-t megnézni, azt a francia filmet, Raimuvel. Megőrült érte. De a kedvence mégis a Harminckilenc lépés Robert Donattal. Fejből tudja az egész istenverte filmet, mert elvittem vagy tízszer megnézni. Mikor például Donat kimegy arra a farmra, mikor rohan a hekusok elől, meg minden, Phoebe hangosan mondja a moziban, pont mikor a skót pofa a vásznon: „Meg tudja enni a heringet?” Az összes párbeszédet tudja fejből. És mikor az a professzor, aki tulajdonképpen német kém, felemeli a csonka kisujját, hogy megmutassa Robert Donatnak, Phoebe megelőzi; ő is felemeli a kisujját a sötétben, és az orrom alá dugja. Nagyon klassz kis kölök. Tetszene neked. Az egyetlen baja, hogy kicsit túl ragaszkodó néha. Ahhoz képest, hogy még gyerek, túl sok érzés van benne. Tényleg. A másik az, hogy folyton könyveket ír. Csak soha nem fejezi be egyiket se. Mind ugyanarról a gyerekről szól, egy bizonyos Hazel Weatherfieldről, csak ő Hazle-nak írja. Hazle Weatherfield leánydetektív. Árvának hiszik, de az apja a végén mindig előkerül. Az apáról mindig úgy ír, hogy „magas, vonzó, húsz év körüli úr”. Ettől a falra mászok. Phoebe! Esküszöm, biztos tetszene neked! Már egész csöpp kölyök korában is okos volt. Mikor még egész kicsi volt, Allie-vel sokszor elvittük a parkba, főleg vasárnap. Allie-nek volt egy kis vitorlása, amivel szeretett hülyéskedni vasárnaponként, és Phoebét is magunkkal vittük. Fehér kesztyűt hordott, és úgy viselkedett ott köztünk, mint valami dáma. És ha Allie-vel valamiről tárgyaltunk, úgy általánosságban, ő mindig figyelt. Néha az ember elfelejtette, hogy ő is ott van, olyan kicsi volt, de ő gondoskodott róla, hogy felhívja magára a figyelmet, folyton közbeszólt. Allie-t vagy engem oldalba bökött, vagy mit tudom én, és ilyeneket mondott: „Ki? Azt ki mondta? Bobby vagy a nő?” Akkor megmondtuk, hogy ki mondta, mire ő: „ja”, és figyelt tovább, meg minden. Allie-t is megőrjítette. Úgy értem, ő is szerette. Most Phoebe már tízéves, és már nem is olyan csöpp, de még most is mindenkit megőrjít; mindenkit, akinek csak egy kis esze is van.

Egyébként ő az, akivel mindig szívesen beszélget az ember telefonon. De hát féltem, hogy a szüleim veszik fel a kagylót, és rájönnek, hogy New Yorkban vagyok, hogy kirúgtak Penceyből, meg minden. Szóval végül is felvettem az ingem, felöltöztem, aztán lementem a liften a hallba, hogy megszemléljem, mi ott a nagy helyzet.

Egy-két pattanásos mókust és platinaszőke kurvát kivéve, elég üres volt a hall. Viszont a Leanderből behallatszott a zene. Átmentem oda. Nem volt zsúfolt, mégis tetű asztalt adtak, egész hátul. Meg kellett volna lobogtatnom egy tízest a főpincér orra alatt. New Yorkban, öregem, csak a pénz beszél, nem vicc.

Lepra volt a zenekar. Az énekes fiatal srác, nagyon pimasz, de nem belevalóan pimasz, ócskán pimasz. És hozzám hasonló korúak alig voltak, vagyis pontosabban senki sem. Nagyrészt öreg, ki-ha-én-nem alakok a nőikkel. Kivéve a pont szomszédos asztalt. Ennél az asztalnál három nő ült, harminc körüliek. Meglehetős ronda volt mind a három, és a kalapjukról látszott, hogy nem igazi New York-iak, de az egyik, a szőke, azért nem volt rossz. Dörzsölt nő lehetett, kicsit elkezdtem vele szemezni, de aztán jött a pincér, hogy mit kérek. Whiskyt kértem szódával, és mondtam, hogy ne keverje össze. Olyan gyorsan beszéltem, ahogy csak tudtam, mert ha az ember totojázik, rögtön gondolják, hogy még nincs huszonegy éves, és nem adnak szeszes italt. Még így is baj volt. - Bocsánat, uram - mondta -, tudja igazolni a korát valahogy? A jogosítványával például?

Pokoli hidegen néztem rá, mintha legalábbis megsértett volna, és azt mondtam:

- Úgy nézek ki, mintha még nem lennék huszonegy éves?

- Nagyon sajnálom, uram, de kénytelenek vagyunk...

- Jól van, jól van - mondtam. Sajnos, számoltam ezzel. - Hozzon egy Coca-Colát. - Elindult, de visszahívtam. - Nem tudna beledobni egy kis rumot vagy valamit? - mondtam állati kedvesen, meg minden. - Nem szeretek ilyen lepra helyen tökjózanul üldögélni. Dobjon bele egy kis rumot vagy valamit...

- Nagyon sajnálom, uram... - És széttárta a karját. Tudtam, hogy tényleg nem tehet róla. Kirúgják őket, ha kiskorúakat kiszolgálnak. Én meg kiskorú vagyok, mint a huzat.

Újra stirkálni kezdtem a három öreglányt a szomszéd asztalnál. Pontosabban a szőkét. A másik kettő szigorúan lepra volt. Nem csináltam túl feltűnően a dolgot, csak hidegen végigjárattam a szemem mind a hármon. Erre tudod, mit csináltak? Elkezdtek vihogni, mint a hülyék. Nyilván azt gondolták, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy valakit stíröljek. Ettől kiborultam. Mintha legalábbis feleségül akarnám őket venni vagy mi! Hagyni kellett volna őket ezek után a francba, a baj csak az volt, hogy szerettem volna egyet rázni. Néha nagyon rám jön, mint például ezúttal is. Szóval egyszerre csak áthajoltam, és megkérdeztem: - Volna valamelyik kislánynak kedve egyet táncolni? - Nem volt közönséges a kérdés, vagy ilyesmi, nagyon is udvarias volt. Erre, az istenit neki, megint meghülyültek. Újra vihogtak. - Nos? Táncolnék mindegyikükkel egyet. Rendben van? Mit szólnának hozzá? - Tényleg szerettem volna csörögni egyet.

Végre a szőke felállt, mert lehetett látni, hogy tulajdonképpen neki beszélek. Elindultunk a parkett felé. A másik kettő erre szinte hisztériás rohamot kapott. Nagyon is be lehettem gerjedve, hogy egyáltalán izgattak.

Azzal együtt megérte. Az a nő, öregem, az táncolt! Azt hiszem, életemben még olyan partnerem nem volt. Nem vicc, néha ezek a buta libák őrjítőek tudnak lenni a parketten. És esetleg egy igazán értelmes lány a táncparketten összevissza ráncigál, vezetni akar, vagy olyan pocsékul táncol, hogy a legjobb az asztalnál maradni vele, és berúgni.

- Maga aztán tud táncolni! - mondtam a szőkének. - Táncosnőnek kellene mennie. Nem viccelek. Egyszer táncoltam eggyel, de maga kétszer olyan jó, mint az. Hallott már Marcóról és Mirandáról?

- Mi? - Nem is figyelt rám. Körbenézegetett, figyelte a terepet.

- Azt kérdeztem, hallott-e már Marcóról és Mirandáról?

- Nem tudom. Nem. Nem tudom.

- Táncospár. A nő nem túl klassz. Mindent úgy csinál, ahogy kell, mégse igazán klassz. Tudja, mikor tud igazán klasszul táncolni egy nő?

- Mit mond? - Egyáltalán nem figyelt. A terep foglalta le a figyelmét.

- Azt kérdeztem, tudja-e, mikor tud igazán klasszul táncolni egy nő.

- Na?

- Ide figyeljen! Amikor a kezem a hátán van, mint most magának, és úgy érzem, hogy a kezem alatt nincsen semmi; se fenék, se láb, se semmi, akkor a nő igazán belevaló táncos.

Ez se érdekelte. Erre aztán egy darabig én se vettem tudomást róla. Csak táncoltunk. Istenem, hogy tudott ez a zsibbadt nő táncolni! Tetű a zenekar, fiatal srác az énekes - Május, szerelem kell nekem... -, és mindez együtt se bírta lerobbantani. A szám különben oltári. Nem figuráztam vele, utálom azokat a krapekokat, akik táncbemutatót tartanak a nézőknek, de erősen ráztam, és végig ritmusban maradt. A röhejes az, hogy azt hittem, ő is élvezi, amíg egyszer csak nem tett egy állati süket megjegyzést: - Tegnap este láttuk a lányokkal Peter Lorrét. A filmszínészt. Személyesen. Újságot vett. Édes!

- Szerencséje van - mondtam -, igazán szerencséje van, tudja? - Komplett hülye volt. De hogy táncolt! Nem tudtam megállni, hogy meg ne csókoljam azt a zsibbadt fejét, tudod, ott, azon a bizonyos ponton. Erre begurult.

- Hé! Ez meg mi?

- Semmi. Egyáltalán. Maga istenien táncol. Nekem van egy húgom, még csak nyavalyás kis negyedikes. Maga legalább olyan jól emelgeti a pálcáit, mint ő, pedig ő a világon mindenkinél jobban táncol.

- Vigyázzon a szájára, jó?

Micsoda dáma, öregem! Istenemre, valódi csillagkeresztes hölgy!

- Maguk, kislányok, honnan valók? - kérdeztem.

Nem felelt. Azt hiszem, Peter Lorrét kereste a szemével, hátha fel talál bukkanni.

- Maguk honnan valók? - kérdeztem újra.

- Mi? - kérdezte.

- Hogy hová valósiak? De ha nincs kedve, ne válaszoljon. A világért sem akarnám, hogy megerőltesse magát.

- Seattle-be - bökte ki végül nagy kegyesen.

- Magával nagyon jól lehet beszélgetni, tudja?

- Mi?

Hagytam. Különben is már magas lett volna neki.

- Lenne kedve egy kicsit megrázni, ha valami gyorsat játszanak? Csak szép simán. Ha gyors szám jön, úgyis mindenki leül, kivéve az öregeket és a kövéreket, lesz elég helyünk. Jó?

- Nekem mindegy. Mondja csak, maga tulajdonképpen hány éves?

Valamiért bosszantott a kérdés. - Ne rontsa el, a jézusmáriáját! - nyögtem. - Tizenkettő vagyok, kicsit nagy a koromhoz képest.

- Ide figyeljen! Már mondtam! Velem nem lehet így dumálni. Ha így dumál velem, vegye tudomásul, hogy visszamegyek a barátnőimhez, és leülök, érti?

Mint egy őrült kértem bocsánatot, mert épp gyors számot kezdett a zenekar. Nekiállt rázni, nagyon szépen és könnyedén, nem volt cikis, igazán jól csinálta. Csak épp hogy érinteni kellett. És mikor fordult egyet, akkor a kis feneke irtó klasszul megcsavarodott, meg minden. Ki kellett borulni. Úgy értem, mire leültünk, körülbelül félig már beleestem. Így van ez a nőkkel. Valamit mindig jól csinálnak, még ha nem is olyan nagyon szépek, vagy ha éppen hülyék is, és az ember félig-meddig beléjük esik, aztán már nem tudja, hányadán áll. Nők. Jézusmária! Meg tudják őrjíteni az embert. Tényleg.

Nem hívtak meg az asztalukhoz, nyilván mert ostoba libák voltak, de azért odaültem. A szőkét, akivel táncoltam, valami Berenice-nek hívták, Crabs vagy Krebs. A két rondát Martynak és Laverne-nek. Én azt mondtam, Jim Steele vagyok, csak úgy heccből. Próbáltam valami intelligens társalgást kezdeni, de egyszerűen lehetetlen volt. Csavargatni kellett volna a karjukat. Meg nem lehetett mondani, melyik a legostobább a három közül. És mind a három folyton tekergette a fejét, mintha egy tucat moziszínészt várnának minden pillanatban. Biztos azt hitték, hogy a sztárok, ha New Yorkba jönnek, a Leanderban lötyögnek, a Stork Club vagy az El Morocco helyett. Egyébként körülbelül félóráig tartott, amíg kiderítettem, hol dolgoznak Seattle-ben, meg minden. Ugyanabban a biztosítási irodában dolgozott mind a három. Kérdeztem, szeretik-e, hát azt hiszed, ki lehetett szedni valami értelmes választ ebből a három süketből? A két rondáról, Martyról és Laverne-ről, azt hittem, testvérek, de nagyon felháborodtak, mikor megkérdeztem. Egyik se akart olyan lenni, mint a másik, nem is csodálom. Azzal együtt röhejesek voltak.

Mind a hárommal táncoltam azért egyet. Az egyik ronda, Laverne, nem táncolt rosszul, a másik, Marty, halálrosszul. Mintha a Szabadság-szobrot vonszoltam volna a parketten. Hogy azért nekem is legyen valami kis örömöm a dologban, magamat kellett szórakoztatnom. Azt mondtam neki, épp az előbb láttam Gary Coopert a parkett másik oldalán.

- Hol? - kérdezte pokoli izgatottan. - Hol?

- Á, pont elkéste. Most ment ki. Miért nem néz oda, mikor mondom?

Egyszerűen abbahagyta a táncot, és a fejek fölött kezdett nézelődni, hátha mégis meglátja. - Á, eltűnt - mondta. Egészen lehervasztottam, tényleg. Már bántam, mint a fene, hogy ugrattam. Vannak emberek, akiket nem szabad ugratni, még akkor se, ha megérdemlik.

Azért mégis jó szám volt. Mikor visszamentünk az asztalhoz, azt mondta a másik kettőnek, hogy Gary Cooper épp az előbb ment ki. Öregem, Laverne és Berenice majdnem öngyilkos lett, mikor meghallotta. Izgatottan kérdezgették Martyt, hogy látta-e, meg minden. Marty azt mondta, csak épp egy fél pillanatra. Meg kellett dögleni!

Jött a záróra, így aztán hozattam még két pohárral fejenként, gyorsan, mielőtt bezárnak, magamnak meg rendeltem még két Coca-Colát. Az egész asztal tele volt már poharakkal. Az egyik ronda, Laverne, folyton ugratott, amiért csak Coca-Colát iszom. Marha jó humora volt. Marty meg ő Tom Collinsot ittak, december közepén, teremtő atyám! Annál jobbat nem ismertek. A szőke, Berenice, whiskyt ivott szódával. Csak úgy gurította le egyiket a másik után. És mind a három egész idő alatt a sztárok után forgatta a fejét. Alig beszéltek, még egymáshoz se. Marty beszélt a másik kettő helyett is. Olyan unalmas, szakállas hülyeségeket mondott, például a vécét „kislányok szobájá”-nak nevezte, és úgy gondolta, hogy az a viharvert klarinétos, aki az énekest kísérte, halálosan játszik, mert felállt, és egypár cikis keverést bedobott. És a klarinétot medvecukornak nevezte. Meg kellett dögleni! A másik ronda, Laverne, azt hitte magáról, hogy szellemes. Folyton azt mondta, hívjam fel az apámat, és kérdezzem meg, mit csinál. És azt is kérdezte, van-e az apámnak nője. Négyszer is megkérdezte, határozottan szellemes volt. Berenice, a szőke, jóformán egy szót se szólt. Ahányszor kérdeztem tőle valamit, mindig azt mondta: „Mi?” Egy idő után az ember idegeire ment.

Mikor mindent megittak, hirtelen mind a három felállt, és azt mondták, most már el kell menniük, ideje lefeküdni. Azt mondták, korán akarnak kelni, hogy megnézzék az első előadást a Radio City hangversenytermében. Még próbáltam marasztalni egy kicsit őket, de nem akartak. Így aztán elbúcsúztunk, meg minden. Mondtam, meglátogatom őket Seattle-ben, ha egyszer arra járok, de kétlem, hogy erre sor kerül. Mármint a látogatásra, úgy értem.

Cigarettával és mindennel együtt tizenhárom dollár lett a számla. Azt hiszem, legalább illett volna felajánlaniuk, hogy kifizetik, amit még előttem ittak; persze, úgyse hagytam volna, de legalább felajánlották volna. Ámbár nem izgatott nagyon. Olyan buták voltak, és olyan sajnálnivalóan nevetséges kalapjuk volt, meg minden. És ez a dolog a korai felkeléssel, hogy megnézzék a Radio City hangversenytermében az első előadást - lehangoló. Ha valaki, például valami lány, egy rémes kalapban feljön Seattle-ből New Yorkba, és ott úgy fejezi be, hogy korán reggel felkel a Radio City Hangversenyterem első előadását megnézni, az engem annyira lehervaszt, hogy nem lehet elviselni. Legalább száz pohárral fizettem volna nekik, csak ezt ne árulták volna el.

Utánuk aztán én is elég hamar leléptem. Különben is záróra volt, a zenekar már rég abbahagyta. Először is olyan hely volt, ahol rettenetes, ha csak nincs az embernek egy jó partnere, vagy legalább a pincér adott volna rendes piát, nemcsak Coca-Colát. Nincs a világon olyan bár, ahol sokáig bír az ember ücsörögni, ha nem ihat valami komolyat, hogy berúgjon. Vagy ha nem olyan lánnyal van az ember, aki tényleg izgalmas.

folytatás