Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

J. D. Salinger
ZABHEGYEZŐ
Fordította: Gyepes Judit

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Az előcsarnok felé menet hirtelen megint Jane Gallagher jutott az eszembe. Eszembe jutott, és aztán már nem bírtam kiverni a fejemből. A hallban leültem egy lehánytforma székre, és Stradlaterre gondoltam meg Jane-re, hogy ott ültek Ed Banky átkozott kocsijában, és bár biztos voltam benne, hogy Stradlater nem vágta be neki, tudniillik ismertem Jane-t, mint a tenyeremet, mégse tudtam kiverni a fejemből. Úgy ismertem, mint a tenyeremet. Tényleg. Szerette a sakkozáson kívül a többi sportot is, a megismerkedésünk után egész nyáron együtt teniszeztünk majdnem minden reggel, és együtt golfoztunk majdnem minden délután. Alaposan megismertem. Nem testileg vagy ilyesmi, nem, csak folyton együtt jártunk. Nemcsak szexuálisan lehet egy lányt kiismerni.

Úgy ismerkedtünk meg, hogy a dobermanja mindig átjött, és lebrunzolta a füvet, és az anyámat ez nagyon idegesítette. Felhívta Jane anyját, és kiverte a dilit. Az ilyesmiből az anyám rém nagy ügyet bír csinálni. Aztán mi történt: pár nappal később megláttam Jane-t a klubban, a medence mellett hasalt. Odaköszöntem neki. Tudtam, hogy a szomszéd házban lakik, de addig soha nem beszéltünk, vagy ilyesmi. A vér megfagyott az ereimben, úgy nézett vissza, mikor ráköszöntem aznap. Pokoli soká tartott, míg meggyőztem, hogy nekem tökmindegy, hol brunzol az ő kutyája, tőlem akár a szobában is csinálhatja, amennyire az engem izgat. Egyébként aztán jó barátok lettünk, meg minden. Már aznap délután együtt golfoztunk. Nyolc labdát elrontott, emlékszem. Nyolcat! Rém nehéz volt rávenni, hogy legalább kinyissa a szemét, mikor beleüt a labdába. De még így is óriásit javítottam a játékán. Én ugyanis nagyon jól játszom. El se hinnéd, milyen eredményeim vannak. Egyszer majdnem belekerültem egy kisfilmbe, de aztán az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Rájöttem, hogy ha valaki annyira utálja a mozit, mint én, akkor a legnagyobb linkség filmen szerepelni.

Furcsa egy lány volt ez a Jane. Nem mondom, hogy tökéletes szépség, de engem kiborított, az tény. Olyan izgága nagy szája volt. Úgy értem, ha beszélt, és valamitől izgalomba jött, ötvenfelé rángatta a száját. Ez megőrjített! És sose csukta be egészen, kicsit mindig nyitva hagyta, főleg golfban, indulásnál, vagy ha olvasott. Folyton olvasott, mégpedig nagyon jó könyveket. Rengeteg verset, meg mindent. Ő volt az egyetlen a családomon kívül, akinek megmutattam Allie baseballkesztyűjét, amire a verseket írta. Jane nem ismerte Allie-t, mert akkor volt először Maine-ben, azelőtt Cape Codban nyaralt, de én rengeteget meséltem neki Allie-ről. Érdekelték az ilyen dolgok.

Az anyám nem bírta túlzottan. Mindig azt gondolta, hogy Jane meg az anyja lenézik őt, vagy mi, mert nem köszönnek neki. Sokszor találkozott velük a faluban, mert Jane odajárt az anyjával a piacra, a nyitott kocsijukon. Az anyám szerint Jane nem is volt szép. Szerintem igen. Illetőleg szerettem, hogy olyan, amilyen, ez az egész.

Emlékszem egy délutánra. Az egyetlen eset volt, hogy majdnem smároltunk. Vasárnap volt, baromian zuhogott az eső, és én odaát voltam náluk a teraszon. Olyan nagy, zölddel befuttatott teraszuk volt. Sakkoztunk. Rendszerint húztam, hogy a tisztjeit nem mozdítja ki a hátsó sorból. De nem húztam nagyon. Jane az a fajta leány volt, akit nem szívesen húz az ember. Azt hiszem, a legjobb az, mikor az ember addig húz egy lányt, amíg a bugyiját lehúzza, ha alkalom adódik, viszont ez egy kényes dolog. Legjobban azokat a lányokat szeretem, akiket nincs kedvem húzni. Néha azt hiszem, szeretnék is, ha az ember húzná őket, igen, tudom, hogy tényleg szeretnék, csak nehéz elkezdeni, ha egyszer már jó sokáig ismerte, és nem húzta őket az ember. Egyébként arról a délutánról kezdtem beszélni, mikor Jane meg én majdnem smároltunk. Pokolian zuhogott az eső, és mi kinn ültünk a teraszon. Hirtelen az a részeges állat, az anyja második férje jött ki, és azt kérdezte Jane-től, van-e otthon cigaretta? Én alig ismertem a palit, de kinéztem belőle, hogy csak akkor szól az emberhez, ha valamit akar. Tetű alak volt. Egyébként Jane nem felelt, mikor kérdezte, van-e otthon cigaretta. Erre a pali újra megkérdezte, de Jane újra nem felelt. Fel se nézett a sakktábláról. Végül is a pali bement. Akkor megkérdeztem Jane-t, hogy ez meg mi a fene volt. Nekem se felelt. Úgy csinált, mintha a következő lépésen törné a fejét, meg minden. Aztán hirtelen egy könnycsepp pottyant a sakktáblára. Az egyik fekete kockára, öregem, még most is látom. Szétkente az ujjával. Nem tudom, miért, de pokolian kiborított. Odamentem hozzá, és mondtam, csússzon beljebb, hogy melléülhessek, de tulajdonképpen az ölébe ültem, ez az igazság. Erre aztán elkezdett zokogni, utána már csak azt tudom, hogy összevissza csókoltam, mindenütt, a szemét, az orrát, a homlokát, a szempilláit meg mindent, a fülét, az egész arcát, kivéve a száját. Azt nem engedte. Szóval ez volt a maximum, ameddig elmentünk.

Egy idő múlva felállt, bement, felvette azt a piros-fehér kardigánt, amiben megőrjített, és elmentünk moziba. Útközben megkérdeztem, hogy Cudahy, így hívták azt a részeges állatot, próbált-e már okoskodni vele. Jane ugyan még nagyon fiatal, de rém jó alakú, és azt a barom Cudahyt se ringatták kőbölcsőben. Jane azt felelte, hogy nem. Soha nem jöttem rá, mi a fene volt az akkor. Vannak lányok, akiknél az ember néha nem érti, mi bajuk.

Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy Jane valami istenverte jégcsap volt, vagy ilyesmi, amiért soha nem smároltunk. Nem volt jégcsap. Például mindig fogtuk egymás kezét. Tudom, hogy ez így nem hangzik valami nagy dolognak, de Jane-nek halálos volt a kezét fogni. A legtöbb lány keze egyszerűen ráfagy az ember kezére, vagy ellenkezőleg, azt képzelik, folyton mozgatniuk kell, mintha félnének, hogy különben unalmasak. Jane más volt. Ha moziba mentünk, vagy ilyesmi, elejétől kezdve fogtuk egymás kezét, és a film végéig nem engedtük el. És nem is mozgattuk, és nem csináltunk nagy dolgot az egészből. Jane-nel soha nem idegeskedtem, hogy izzad-e a kezem vagy nem. Vele csak azt érezte az ember, hogy boldog. Tényleg.

Most még valami jut az eszembe. Egyszer a moziban valami olyat csinált, amitől majdnem a falra másztam. A híradó ment, vagy valami ilyesmi, amikor hirtelen egy kezet éreztem hátul a nyakamon. Jane volt. Rém furcsa volt tőle. Úgy értem, Jane nagyon fiatal, meg minden, és a legtöbb nő, ha az ember látja, hogy a kezét valakinek a nyakára teszi, legalább huszonöt-harminc éves, és rendszerint a férjével csinálja vagy a gyerekével. Én is szoktam például a húgommal, Phoebével, néha. De ha egy lány még egészen fiatal, és ezt csinálja, az olyan isteni, hogy attól a falra lehet mászni!

Szóval ezeken gondolkodtam, amíg azon a lehánytféle széken ültem a hallban. Jane! Mikor odáig jutottam, hogy ő meg Stradlater annak az átkozott Ed Bankynek a kocsijában voltak, majd beleőrültem. Tudtam, hogy Jane biztos nem hagyta magát, de mégis majd beleőrültem. Nem is szeretek erről beszélni, ha éppen tudni akarod az igazat.

Már szinte senki se volt a hallban, még a szőke áruk is eltűntek. Hirtelen eszembe jutott, hogy én is lelécelek, de sürgősen, olyan nyomasztó volt. Én nem voltam fáradt, vagy ilyesmi. Felmentem a szobámba, és felvettem a kabátomat. Kinéztem az ablakon is, hogy a perverzek működnek-e még, de már mindenütt leoltották a villanyt. Aztán megint lelifteztem, taxiba ültem, és mondtam a sofőrnek, vigyen az Ernie-hez.

Az Ernie egy éjszakai bár Greenwich Village-ben, ahova D. B., a bátyám elég gyakran lejárt, mielőtt Hollywoodba ment és elkurvult. Néha engem is magával vitt. Ernie, a zongorista egy nagy, kövér néger. Iszonyú sznob, alig beszél az emberhez, hacsak nem valami nagy fejes vagy híresség az illető, viszont zongorázni, azt tud. Olyan jó, hogy már majdnem rossz, így van. Nem tudom pontosan, mit értek ezen, de én értem. Én mindenesetre szeretem hallgatni, bár néha az embernek kedve lenne ráborítani a zongorát. Azt hiszem, azért, mert mikor játszik, időnként egész tisztán kihallani a játékából, hogy olyan alak, aki nem beszél az emberrel, hacsak nem valami nagymenő.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Igazi vén tragacs volt a taxi, és olyan büdös, mintha valaki épp az előbb dobta volna el benne a rókabőrt. Mindig ilyen hányadék taxit kapok, ha késő éjjel megyek valahová. És ami még rosszabb, olyan csendes és kihalt volt mindenütt, pedig szombat éjjel volt. Alig láttam valakit az utcán. Csak néha egy-egy pár összeölelkezve, meg minden, vagy egy csomó kasszafúró képű tag a nőikkel, és nyerítettek, mint a hiénák, le merném fogadni, hogy valami olyanon, ami egyáltalán nem is vicces. New Yorkban iszonyú, ha valaki késő éjjel hangosan röhög az utcán. Kilométerekre elhallatszik. És az ember olyan egyedül érzi magát tőle; olyan lehangoló. Szerettem volna hazamenni, és Phoebével dumálni egy kicsit.

Végül aztán, mikor már egy jó darabot megtettünk, a sofőrrel kezdtem valami beszélgetésfélét. Horwitznak hívták. Sokkal belevalóbb volt, mint az előző sofőröm. Gondoltam, hátha ez tud valamit a kacsákról.

- Mondja, Horwitz - mondom neki -, járt már a Central Parkban, a lagúna környékén? Arra, a park déli részén.

- Minek a környékén?

- A lagúna környékén. Olyan kis tóféle. Ahol a kacsák vannak. Tudja.

- Na és? Mi van vele?

- Emlékszik, hogy a kacsák tavasszal ott úszkálnak, meg minden. Nem tudja véletlenül, télen hova mennek?

- Kik hova mennek?

- A kacsák. Nem tudja véletlenül? Úgy értem, hogy valaki értük jön-e talicskával és elviszi őket, vagy maguktól elrepülnek, délre költöznek, vagy mi?

A jó öreg Horwitz egészen hátrafordult, és rám meredt. Ideges típus volt, de nem rossz. - Honnan a nyavalyából tudhatnám én azt? Honnan a nyavalyából tudhatnék én ilyen marhaságot?

- Jó, azért nem kell begurulni - mondtam. Egészen begurult ettől.

- Ki gurult be? Senki se gurult be.

Nem folytattam a beszélgetést, ha már ilyen átkozottul sértődős. Ő kezdte újra. Megint hátrafordult, és azt mondta: - A hal az nem megyen sehova se. Az ott marad, ahol éppen van. Az ott marad a tóban.

- A hal, az más. Az különbség. Én a kacsákról beszéltem.

- Mi a különbség? Semmi különbség. - Úgy beszélt, mintha valamiért dühös lenne. - A halnak csak nehezebb a tél, mint a kacsáknak, az istenit! Gondolkodjon már!

Hallgattam egy percig. Aztán azt mondtam: - Hát jó, rendben van. És mit csinálnak a halak, ha az a kis tó fenékig befagy, és korcsolyáznak rajta?

Horwitz megint hátrafordult. - Hát mit gondol, mi a fenét csinálnak? - ordította. - Hát csak ott maradnak, ahol vannak, az istenit!

- De az lehetetlen, hogy ne zavarja őket a jég. Az lehetetlen.

- Hát kit nem zavar az? Mindenkit zavar. - Annyira begurult, hogy attól féltem, nekimegy egy lámpaoszlopnak. - Ott vannak befagyva, jégbe. Ilyen a természetük, az istenit neki! Megfagynak, és úgy maradnak egész télen.

- Igen? És akkor mit esznek? Mert ha keményre fagynak, akkor nem tudnak úszkálni, meg élelem után nézni.

- Hát arra van a testük, az istenit! Mi baja magának? A testüket jól telizabálják, meg minden. A hínáron meg minden vacakon át, ami a jégben van. A pikkelyeiket nyitva tartják. Ilyen a természetük, az istenit! Érti már? - Újra hátrafordult, és rám nézett.

- Ja! - mondtam, és hagytam a témát. Féltem, hogy fejre állunk ezzel a rohadt taxival. Különben is olyan sértődős volt, hogy nem volt élvezet vele vitázni. - Nem állnánk meg valahol, és akkor tankolnánk mind a ketten, jó?

Nem felelt. Azt hiszem, még mindig gondolkodott. Megismételtem a meghívást. Olyan rendes tag volt. És egészen szórakoztató, meg minden.

- Én az ivásra sose szakítok időt, öcsi. Különben is, hány éves maga? Miért nincs már otthon az ágyában?

- Nem vagyok fáradt.

Mikor az Ernie előtt kiszálltam és fizettem, a jó öreg Horwitz újra felhozta a halakat. Biztos egész úton ezen spekulált.

- Ide hallgasson! Ha maga hal volna, az anyatermészet magáról is gondoskodna. Igaz vagy nem? Csak nem gondolja, hogy a hal megdöglik télen?

- Nem, csak...

- Na látja! - mondta Horwitz, és elviharzott. Ilyen sértődős sofőrt még nem pipáltam. Akármit mondott neki az ember, rögtön begurult.

Hiába volt késő, az Ernie tömve volt. Főleg gimnazistákkal meg egyetemistákkal. Majdnem minden istenverte iskola a világon előbb adja ki a szünetet, mint az, ahova éppen én járok. Alig tudtam leadni a kabátom, olyan tömeg volt. Viszont meglehetős csönd volt, mert Ernie játszott. Ha leül a zongorához, akkor úgy néznek rá, mint valami szentre. Senki más nem tud úgy. Rajtam kívül még körülbelül három pár várt asztalra, és mindenki lökdösődött meg lábujjhegyre állt, hogy lássa Ernie-t, ahogy játszik. Böhöm nagy tükör állt a zongora előtt, és erős reflektorfény világította meg Ernie-t, hogy mindenki láthassa az arcát játék közben. Az ujjait nem, csak óriási arcát. Nagy dolog! Nem tudom pontosan, mi a címe annak a számnak, amit akkor játszott, amikor bementem, de akármi is volt, irtó ócskán játszotta, annyi biztos. Egy csomó olyan cikis futamot bedobott, és a magas hangoknál csilingeltette, meg más trükköket is, amitől egyből lerohadok. Mégis hallanod kellett volna a jó népet, mikor befejezte. Szétmentél volna. Tisztára megőrültek! Ugyanazok a süket alakok, akik a moziban is nyerítenek, mint a hiéna, mikor nincs is min röhögni. Esküszöm, ha zongorista lennék vagy színész, vagy ehhez hasonló, és minden süket alak csodálna, azt gyűlölném. Még azt se szeretném, hogy tapsoljanak. Az emberek mindig a rossz dolgoknak tapsolnak. Ha zongorista lennék, a vécébe mennék játszani, esküszöm. Egyébként, mikor befejezte, és mindenki véresre tapsolta a tenyerét, Ernie megfordult a széken, és olyan megjátszott alázattal meghajolt. Mintha pokolian alázatos is lenne, nemcsak iszonyú nagy zongorista. Megjátszotta magát, tiszta sznob volt, meg minden. Furcsa módon kicsit azért sajnáltam, mikor befejezte. Azt hiszem, már nem is tudja, mikor játszik jól és mikor nem. És ez nemcsak az ő hibája. Ezeknek a süketeknek a hibája is, akik véresre tapsolják a tenyerüket, és mindenkit meghülyítenének, ha lehetne. Egyébként ez megint annyira lehervasztott, hogy majdnem vettem a kabátom, és indultam vissza a szállodába, csak még túl korán volt, meg aztán nem éreztem semmi kedvet az egyedülléthez.

Végül is kaptam egy ócska asztalt, pont a fal mellett, egy dög oszlop mögött, hogy semmit nem láttam. Olyan csöpp kis asztal, ami mellé csak bemászni lehet, ha a szomszéd asztalnál nem állnak fel, persze a dögök soha nem állnak fel. Whiskyt rendeltem szódával, az a kedvencem, a jeges koktélon kívül. Ernie-nél azt hiszem, még a pólyások is kapnak szeszes italt, olyan sötét hely, senkit se izgat, ki hány éves. Itt még ópiumot is szívhatnál, az se érdekelne senkit.

Csupa hülye alak ült körülöttem. Nem vicc! A másik kis asztalnál, balról, körülbelül a fejem tetején, egy állati röhejes tag ült, egy állati röhejes lánnyal. Velem egykorúak lehettek, legfeljebb valamivel idősebbek. Röhejes volt, ahogy mondom. Állatian vigyáztak, nehogy túl gyorsan igyák meg a lehető legkevesebbet, amivel még itt maradhatnak. Kicsit odafüleltem, mit beszélnek, miután nem volt más dolgom. Valami profi meccsről magyarázott a lánynak a tag, amit délután látott. Részletesen elmagyarázta az egész nyomor meccset, nem vicc. A legunalmasabb tag volt, akit valaha is hallottam. És a fejem rá, hogy a lányt se érdekelte az a vacak meccs, de ő még a fiúnál is röhejesebb figura volt, szóval neki muszáj volt hallgatni.

Az igazán ronda lányoknak elég rohadt lehet. Néha tényleg sajnálom őket. Máskor viszont rájuk se bírok nézni, főleg ha ilyen nyomott alakokkal vannak, akik egy istenverte futballmeccsről mesélnek nekik. Jobb felől különben még undorítóbb duma folyt. Ott egy kiköpött yale-i alak ült, szürke flanellöltönyben és zsokémellényben. Ezek az elit kollégista barmok mind egyformák. Az apám Yale-be vagy Princetonba akar küldeni, de esküszöm, nem megyek azokba az elit kollégiumokba, inkább megdöglök. Egyébként ez a yale-i alak egy fantasztikus nővel ült. Öregem, jó bőr volt! De azt a beszélgetést hallani kellett volna. Először is mind a kettőben több volt egy atmoszférával. A tag az asztal alatt tapizta a nőt, és ugyanakkor arról beszélt, hogy az ő hálójukban valaki öngyilkossági szándékból megevett egy egész doboz aszpirint, és majdnem meghalt. A nő meg azt hajtogatta: „Milyen iszonyú... Ne, édes! Kérlek, ne, ne itt!” Képzeld el, tapizza a nőt, és közben arról magyaráz, hogy valaki öngyilkos akart lenni. Ez fájt!

Tény az, hogy lassan seggfejnek kezdtem érezni magamat, amiért csak ücsörögtem ott egyedül. Nem volt mit tenni, ittam, bagóztam, és kész. Aztán mégis a pincérrel meghívattam Ernie-t az asztalomhoz. Úgy üzentem, hogy D. B. öccse vagyok.

De azt hiszem, a pincér nem adta át az üzenetet. Ezek az állatok soha nem adják át az ember üzenetét.

Egyszer csak egy nő jött oda. - Holden Caulfield! - Lillian Simmons volt. D. B. mászkált vele egy időben. Egész estét betöltő feneke volt.

- Szia - mondtam. Persze megpróbáltam felállni, de akkora helyen nem olyan egyszerű tisztességesen felállni. Valami tengerésztiszttel volt. A pali olyan mereven állt, mintha partvisnyelet dugtak volna föl neki.

- Nagyszerű, hogy találkozunk - jelentette ki Lillian Simmons. Hogy megjátszotta magát! - Hogy van az a nagyszerű bátyád? - Szóval ezt akarta tudni!

- Kösz, jól. Hollywoodban van.

- Hollywoodban! Milyen nagyszerű! Mit csinál?

- Nem tudom. Ír.

Semmi hangulatom nem volt erről tárgyalni. A fejem rá, hogy ez a nő nagy dolognak tartotta, hogy a bátyám Hollywoodban van. Majdnem mindenki annak tartja. Főleg azok, akik nem olvassák, mit ír. Ettől a falra mászok!

- Milyen izgalmas! - mondta, aztán bemutatott a tengerésznek. Blop kapitánynak vagy micsodának hívták. Azok közé az alakok közé tartozott, akik kötelességüknek érzik összeroppantani négy-öt ujjadat kézfogás közben, nehogy homokosnak nézd őket. Hogy utálom! - Egészen egyedül vagy, fiúka? - érdeklődött Lillian. Teljesen elállta az utat az asztalok közt. Lehetett látni, hogy élvezi, ha a forgalmat föltartóztatja. A pincér csak állt, és várta, mikor engedi át, de ő rá se hederített. Röhejes volt. Tuti, hogy a pincérnek nem tetszett, de a tengerésznek se tetszett nagyon, pedig fűzte. Nekem se nagyon tetszett. Egyáltalán senkinek. Direkt sajnálni kellett. - Nincs kislány, fiúka? - kérdezte. Addigra már sikerült felállnom, de még csak azt se mondta, hogy üljek le. Az ilyen órákig hagyja állni az embert. - Hát nem csini? - fordult a tengerészhez. - Te, Holden, te napról napra csinibb leszel. - A tengerész mondta neki, hogy menjenek, már útban vannak. - Gyere, Holden, ülj át hozzánk, hozd a poharad! - hívott Lillian.

- Megyek már el, valakivel találkozom. - Nyilvánvaló volt, hogy barátkozni akar velem. Hogy aztán mondjam el D. B.-nek.

- Jól van, izékém, minden jót. Mondd meg a bátyádnak, ha találkoztok, hogy gyűlölöm.

Aztán elment. A tengerésszel biztosítottuk egymást, hogy nagyon örültünk a szerencsének. Ettől mindig falra mászok. Mindig azt mondom: „Örültem a szerencsének” - olyanoknak is, akikkel megismerkedni kész szerencsétlenség. De ha élni akar az ember, ilyen dumákat kell bevágni.

Azt mondtam az öreglánynak, hogy valakivel találkozom, tehát muszáj volt elmennem. Meg se várhattam, hogy Ernie majd csak bedob valami datolyaérlelő számot. De hát semmi esetre se akartam Lillian Simmonsszal és azzal a tengerésszel halálra untatni magam. Így aztán elmentem. De majd megőrültem, mikor megkaptam a kabátom. Az emberek mindent elrontanak az embernek.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Gyalog indultam vissza a szállodába. Negyvenegy mafla nagy háztömb. Nem mintha kedvem lett volna sétálni. Inkább taxiba be, taxiból ki nem volt kedvem mászkálni. Néha az ember a taxit is megunja, éppúgy, mint a liftet. Hirtelen úgy érzi az ember, hogy gyalog kell mennie, akármilyen messzire vagy akármilyen magasra. Mikor kis srác voltam, otthon nagyon sokszor gyalog mentem fel. Tizenkét emeletet.

Nem lehetett látni, hogy az előbb még havazott. A járdákon alig maradt belőle valami. Viszont dermesztő hideg volt. Kivettem a piros szarvaslövő sapkám a zsebemből, és feltettem; fütyültem rá, hogy áll, a fülvédőt is lehajtottam. Szerettem volna tudni, ki léptette meg a kesztyűmet Penceyben, mert a kezem majd lefagyott. Nem mintha bármit is tettem volna, ha tudom, ki volt. Én ugyanis majrés gyerek vagyok. Igyekszem nem mutatni, de mégis. Például ha a Penceyben rájöttem volna, ki léptette meg a kesztyűm, biztos lemegyek a szobájába, és azt mondom: - Minden rendben, de mi lenne, ha ideadnád a kesztyűm? - Akkor aki megléptette, ártatlan hangon azt mondaná: - Miféle kesztyűt? - Akkor odamennék a szekrényéhez, és valahol megtalálnám a kesztyűt. Bedugva a koszos sárcipőjébe, mondjuk, vagy valami hasonló helyen. Kivenném, és odamutatnám a tagnak: - Gondolom, ez a te kesztyűd, nem? - Akkor a tolvaj megjátssza magát, ártatlan pofával rám néz, és azt mondja: - Sohase láttam ezt a kesztyűt. Ha a tied, hát vidd el. Nekem nem kell a te vacak kesztyűd! - Akkor én valószínűleg ott állok vagy öt percig, a kesztyű a kezemben, és úgy érzem, szájon kellene vágnom a tagot, vagy mit tudom én, szétverni azt a rohadt pofáját, talán az a legjobb. Csakhogy majrézok, és csak állok, és elszánt pofát vágok. Azt esetleg megteszem, hogy teszek valami nagyon éles és ingerült megjegyzést, hogy feldühítsem, ahelyett, hogy szétverném a pofáját. Ha teszek valami nagyon éles és ingerült megjegyzést, akkor a tag felkel, odajön, és azt mondja: - Ide figyelj, Caulfield, csirkefogónak neveztél? - Mire én, ahelyett, hogy: „Milyen igazad van, azt mondtam, hogy piszkos csirkefogó, állat vagy!” - csak azt mondom: - Csak azt tudom, hogy a kesztyűmet a te sárcipődben találtam meg. - Erre a tag már biztosra veszi, hogy nem ütök, erre azt mondja: - Ide figyelj, tisztázzuk a dolgot, szóval szerinted én tolvaj vagyok? - Mire én azt felelem: - Senki se mondja, hogy tolvaj vagy. Csak azt mondom, hogy a kesztyűmet a te sárcipődben találtam meg. - És ez így megy órákig. Végül aztán kimegyek bunyó nélkül. Valószínűleg bemegyek a fürdőszobába, elszívok egy cigarettát, és figyelem magam a tükörben, ahogy egyre elszántabb srác leszek.

Ezen gondolkodtam útközben a szálloda felé. Rossz vicc, ha valaki majrés. Lehet, hogy én nem vagyok egészen, nem tudom. Azt hiszem, részben vagyok az, másrészt meg olyan, aki rá se ránt, ha elveszti a kesztyűjét. Ez az egyik bajom. Nem nagyon izgat, ha elvesztek valamit. Mikor még kis srác voltam, az anyám ettől teljesen kiborult. Van, aki napokig képes keresni valami elveszett holmit. Nekem olyan holmim soha nem volt, ami különösebben izgatott volna, ha elvész. Részben talán ezért vagyok majrés. Ez persze nem mentség. Egyáltalán nem. Egyáltalán nem lenne szabad majrésnak lenni. Ha valakinek szét kell verni a pofáját, ha egyszer úgy érzed, akkor szét is kell verni. Ez a baj velem. Inkább kidobnék valakit az ablakon, vagy leütném a fejét baltával, mint hogy szétverjem a pofáját. Utálok bokszolni. Ha nekem húznak be, az nem izgat különösebben, persze nem rajongok érte, de ami engem főleg idegesít a bokszban, az a tagnak a pofája. Nem bírok senkinek hosszan belebámulni a pofájába, ez a bajom. Nem lenne olyan rossz, ha mindkettőnknek be lenne kötve a szeme, vagy valami hasonló. Furi egy majré ez, ha az ember jól belegondol, de az, majré, mint a vöcsök. Magamat csak nem ámítom.

Mennél többet gondolkodtam a kesztyűn meg a majrén, annál rosszabb lett a hangulatom, és elhatároztam, hogy megállok valahol tankolni. Összesen három whiskyt ittam Ernie-nél, és az utolsót már csak félig. Inni rengeteget bírok. Ha formában vagyok, egész éjjel bírom, és meg se látszik rajtam. Egyszer a Whooton Schoolban Raymond Goldfarbbal, az egyik taggal, vettünk egy fél liter whiskyt, és szombat este megittuk a kápolnában, ahol senki se látta. A tag teljesen elázott, rajtam meg alig látszott. Csak rendkívül hűvös és közönyös lettem. Lefekvés előtt hánytam, de tulajdonképpen nem kellett volna, csak erőltettem.

Egyébként mielőtt visszamentem volna a szállodába, be akartam menni még egy ócska lebujba, de éppen két hullasiker alak támolygott ki, és megkérdezték, merre van a földalatti. Az egyik olyan kubai figura volt, és egyfolytában a pofámba fújta az alkoholbűzt, amíg útbaigazítottam őket. Végül inkább nem mentem be, egyenesen visszamentem a szállodába.

A hall tiszta üres volt. Az áporodott szivarbűzt kenyérre lehetett volna kenni, nem túlzás. Álmos nem voltam, csak tetű rosszul éreztem magam. Teljesen lehervadtam meg minden. Legszívesebben megdöglöttem volna.

Aztán hirtelen egy zűrös ügybe bonyolódtam.

Először is, mikor beszálltam a liftbe, azt mondja a liftes: - Szeretne egy jó félórát szerezni magának, nagyfőnök? Vagy már túl késő van?

- Hogy gondolja? - Nem értettem, mire akar kilyukadni.

- Bevágná még a lompost ma éjszaka?

- Én? - Elég süket válasz volt, de hát meglehetősen kellemetlen, ha valakitől ilyen egyenesen megkérdezik.

- Hány éves maga, nagyfőnök? - kérdezte a liftes.

- Miért? Huszonkettő.

- Hm, hm. No, mit szól hozzá? Érdekli? Öt dollár egy fuvar. Tizenöt az egész éjszaka. - Az órájára nézett. - Délig. Öt egy fuvar, tizenöt délig.

- Jó. - Elveimmel ellenkezett ugyan, de hát olyan rossz hangulatban voltam, meg se gondoltam. Ez a legnagyobb baj. Ha az ember nagyon le van lombozva, nem is gondolkodik.

- Mi a jó? Egy fuvar, vagy délig? Azt tudnom kell.

- Csak egy fuvar.

- Rendben. Hányas szobában lakik?

Megnéztem a piros fityegőt a kulcson. - 1222 - mondtam. Bántam már, hogy belementem, de már késő volt.

- Rendben. Tizenöt percen belül felküldöm a nőt. - Kinyitotta az ajtót, kiszálltam.

- Mondja, jó nő? Nem akarok valami ronda öreglányt!

- Nem lesz ronda öreglány, nyugi, nagyfőnök.

- Kinek fizessek?

- Neki. Na megyek. - Becsapta az ajtót az orrom előtt.

Bementem a szobába, és bevizeztem egy kicsit a hajam, de az ilyen borotvafrizurát nem lehet tisztességesen megfésülni. Aztán azt próbáltam kideríteni, hogy a pofám a sok bagótól vagy a whiskytől büdös-e, amit Ernie-nél ittam. Ezt úgy kell csinálni, hogy az ember a kezét a szája elé teszi, belelehel, és aztán az orra felé viszi a leheletét. Nem volt nagyon büdös, de azért kimostam.

Aztán újra tiszta inget vettem. Tudtam, hogy kár nagy felhajtást csinálni egy cafka miatt, de hát valamivel csak el kellett tölteni az időt. Kicsit ideges voltam. Kezdtem begerjedni, meg minden, de kicsit ideges is voltam. Az az igazság, ha tudni akarod, hogy én szűz vagyok. Tényleg. Lett volna már egy-két alkalom elveszíteni a szüzességemet, meg minden, mégse jutottam el odáig. Valami mindig közbejön. Például ha az ember egy lánynál van, a szülők mindig pont a legrosszabbkor jönnek haza, vagy az ember fél, hogy jönnek. Vagy ha az ember valakinek a kocsijában ül a hátsó ülésen, akkor annak a valakinek a nője az első ülésen feltétlenül tudni akarja, mi történik a hátsó ülésen. Úgy értem, hogy folyton forgatja a fejét, kíváncsi, mi folyik hátul. De valami azért mindig történik. Egypárszor azért már egész közel voltam hozzá. Egyszer különösen, még jól emlékszem. Valahogy mégis rosszul jött ki a lépés, hogy hogyan, az már nem jut eszembe. Az a baj, hogy a legtöbb lány, hacsak nem kurva, amikor már nagyon belemelegszünk, akkor azt mondja: „Hagyjuk abba.” Velem pedig az a baj, hogy én abbahagyom. A legtöbben nem hagyják abba. Nem tehetek róla. Soha nem lehet tudni, azért mondják-e, mert tényleg azt akarják, hogy hagyd abba, vagy csak begyulladnak, vagy esetleg éppen azért mondják, hogy igenis csak csináld, de te vagy a felelős, nem ők. Mindegy, én abbahagyom. Az a baj, hogy megsajnálom őket. A legtöbb lány olyan süket, meg minden. Ha az ember egy ideig smárol velük, látni lehet rajtuk, hogy begerjednek. És ha egyszer igazán begerjed egy lány, már nincs az eszénél. Nem tudom. Azt mondják, hagyd abba, és én abbahagyom. Mindig megbánom, mikor már hazavittem őket, mégis mindig ezt csinálom.

Egyébként amíg húztam fel a tiszta inget, arra gondoltam, hogy itt a nagy alkalom. Még ha kurva is, meg minden, akkor is jó lesz gyakorlatnak arra az esetre, ha egyszer megnősülök, vagy mit tudom én. Néha izgat ez a kérdés. Egyszer olvastam a Whooton Schoolban egy könyvet, volt benne egy olyan rém kifinomult, sima modorú, érzéki állat. Monsieur Blanchard, így hívták, még most is emlékszek. Tetű könyv volt, de ezt a Blanchard-t komáltam. Volt egy nagy villája a Riviérán, Európában, meg minden, és a szabad idejében bottal verte le magáról a nőket. Igazi szívdöglesztő szivar volt, meg minden, a nők buktak rá. Egy helyen azt írja, hogy a nők teste olyan, mint a hegedű, és fantasztikusan jó zenésznek kell lenni, hogy az ember jól tudjon játszani rajta. Ócska könyv volt, tudom, de ezt a hegedű dolgot mégse bírom kiverni a fejemből. Részben ezért akartam egy kis gyakorlatot szerezni, arra az esetre, ha megnősülök. Caulfield és az ő Bűvös Hegedűje, öregem! Ócska, tudom, de azért nem túlzottan. Nem lenne rossz nagyon érteni ezekhez a dolgokhoz. Legtöbbször, ha éppen tudni akarod a teljes igazságot, ha egy lánnyal hülyéskedek, állati nehezen találom meg, a szentségit, amit keresek, érted egyáltalán, mire gondolok? Vegyük például azt a bizonyos lányt, akivel aztán mégse lett viszonyom, akiről az előbb beszéltem. Legalább egy óráig tartott, amíg lehámoztam azt a rohadt melltartót róla. Mire sikerült, már azt hiszem, legszívesebben szembeköpött volna.

Egyébként járkáltam a szobában, és vártam a kurvát. Reméltem, hogy jó bőr lesz. Ámbár nem nagyon izgatott. Csak szerettem volna már túl lenni rajta. Végül kopogtak az ajtón, és mikor mentem kinyitni, a bőröndöm épp útban volt, keresztülestem rajta, és majdnem a térdem törtem. Mindig a legjobbkor bírok keresztülesni a bőröndömön, meg minden.

Kinyitottam az ajtót, kinn állt a kurva. Kabátban, kalap nélkül. Szőke volt, de látni lehetett, hogy festett szőke. Viszont tényleg nem volt valami hervadt öreglány.

- Jó estét kívánok - mondtam. Fenemód udvarias voltam, öregem.

- Te vagy, akit Maurice mondott? - érdeklődött nem túl barátságosan.

- A liftes?

- Aha.

- Igen, én. Tessék bejönni. - Egyre kevésbé izgatott az egész, ahogy belejöttem. Tényleg.

Bejött, rögtön levetette a kabátját, és az ágyra dobta. Alatta zöld ruha volt. Aztán leült féloldalt az asztalhoz, a székre, és elkezdett ütemesen kopogni a lábával. Keresztbe tette a lábait, és az alsóval kopogott. Kurvának túl ideges volt. Tényleg. Azt hiszem, azért, mert állati fiatal volt, körülbelül velem egyidős. Leültem a karosszékbe mellé, és cigarettával kínáltam. - Nem dohányzom - mondta incifinci, nyafogós hangon. Alig lehetett hallani. És nem köszönte meg, ha az ember valamivel megkínálta. Biztos nem is tudta, hogy illik.

- Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Jim Steele vagyok.

- Van rajtad óra? - kérdezte. Persze abszolút nem izgatta, hogy hívnak. - Különben hány éves vagy?

- Én? Huszonkettő.

- Ne viccelj!

Az volt a vicces, hogy ezt mondta. Mint egy gyerek! Az ember azt várná egy kurvától, hogy: „Vágd át a nénikédet!”, vagy „Na, ne játszd meg a hülyét, mert úgy maradsz!”, ahelyett, hogy „Ne viccelj!”

- És maga hány éves? - érdeklődtem.

- Elég öreg ahhoz, hogy tudjak! - felelte. Rém szellemes! - Van rajtad óra? - kérdezte újra, aztán felállt, és a fején keresztül lehúzta a ruháját.

Igazán furcsán éreztem magam erre. Tudniillik olyan hirtelen kezdte, meg minden. Tudom, hogy általában azt hiszik, az ember egyből begerjed, ha egy nő feláll, és lehúzza a ruháját a fején át, de én nem. Eszembe se jutott, hogy most kanos lehetnék. Inkább tisztára le voltam lombozva.

- Van rajtad óra, mi?

- Nincs. Nem, nincs. - mondtam. Öregem, furán éreztem magam. - Hogy hívják? - Nem volt rajta csak egy rózsaszín kombiné, semmi más. Kínos helyzet volt, tényleg kínos.

- Sunnynak... Na, gyerünk már!

- Nem volna kedve előbb beszélgetni egy kicsit? - Gyerekség ilyet mondani, de átkozottul furcsán éreztem magam. - Siet?

Úgy nézett rám, mintha őrült lennék. - Mi a fenéről akarsz beszélgetni?

- Nem tudom. Semmi különösről, csak gondoltam, biztos szeretne egy kicsit beszélgetni.

Erre visszaült az asztal mellé. De szemmel láthatóan nem tetszett neki a dolog. Újra elkezdett dobolni a lábával, öregem, milyen ideges volt ez a lány!

- Parancsol egy cigarettát? - Elfelejtettem, hogy nem dohányzik.

- Nem dohányzom. Ide figyelj, ha beszélgetni akarsz, akkor beszélgess. Nekem dolgom van.

De semmi se jutott eszembe. Gondoltam, megkérdezem, hogy lett kurva, meg minden, de féltem megkérdezni. Valószínűleg úgyse mondta volna el.

- Maga nem New York-i, ugye? - kérdeztem végül. Ennyi jutott mindössze az eszembe.

- Hollywoodi. - Aztán felugrott, és odament az ágyhoz, ahova a ruháját tette. - Van egy vállfád? Nem szeretném, ha a ruhám teljesen összegyűrődne. Most hoztam haza a tisztítóból.

- Persze hogy - vágtam rá. Örültem, hogy végre felállhatok, és csinálok valamit. Beakasztottam a ruháját a szekrénybe. Érdekes. Ebben is volt valami szomorú. Arra gondoltam, mikor bement az áruházba és megvette a ruhát, és ott senki se tudta, hogy kurva, meg minden. A kiszolgáló biztos azt hitte, hogy rendes lány. Pokolian lehervasztott, pontosan nem is tudom, miért.

Újra leültem, és igyekeztem fenntartani a beszélgetést. Nem alkalmaztam volna társalkodónőnek. - Minden éjjel dolgozik? - Rettenetesen hatott, mikor már kimondtam.

- Igen. - Körbesétált a szobában. Felemelte az étlapot az asztalról, és azt olvasta.

- És nappal mit csinál?

Vállat rántott. Jó sovány volt. - Alszom. Moziba megyek. - Letette az étlapot, és nézett rám. - Hallod, kezdjük már! Nem akarok egész...

- Figyeljen ide - mondtam. - Nem érzem magam valami acélosan ma éjjel. Rohadt egy éjszakám volt, bizony isten! Én kifizetem magát, meg minden, de nem bánja nagyon, ugye, ha nem csinálunk semmit? Vagy baj?

A baj inkább az volt, hogy semmi kedvem nem volt a dologhoz. Sokkal inkább hervadt voltam, mint kanos, ha tudni akarod az igazat. A nő volt hervasztó. A zöld ruhája a szekrényben, meg minden. És azonkívül nem hiszem, hogy valaha is bírnék valakivel, aki egész nap valami hülye moziban ücsörög. Tényleg nem bírnék.

Odajött hozzám, olyan furcsa arccal, mintha nem hinné, amit mondok. - Mi bajod?

- Semmi. - Öregem, kezdtem ideges lenni. - Az a helyzet, hogy nemrégen operáltak.

- Igen? Midet?

- A, na hogyismondjákomat... a szaxofonomat.

- Igen? Hát az hol a francban van?

- A szaxofon? Hát, az a gerinccsatornában. Azt hiszem, jól lenn a gerinccsatorna vége felé.

- Tényleg? Hát az rázós. - Az ölembe ült. - Édes vagy!

Annyira ideges lettem, hogy még dobtam be a sóderből. - Még lábadozok.

- Olyan vagy, mint a filmen. Tudod. A hogyishívják. Tudod, kit gondolok! Hogy a francba hívják?

- Nem tudom. - Az istennek ki nem szállt volna az ölemből.

- Biztos tudod. Abban a filmben játszott Melvin Douglasszel. Aki Melvin Douglas kisöccse volt. Aki kiesik a csónakból. Tudod, kit gondolok?

- Nem, nem tudom. Olyan ritkán megyek moziba, amilyen ritkán csak lehet.

Aztán olyan furcsa kezdett lenni. Közönséges, meg minden.

- Nem hagyná abba? Nem vagyok hangolva - mondtam. - Nemrég operáltak.

Nem kelt fel az ölemből, csak állati disznó módon meredt rám. - Ide figyelj, éppen aludtam, amikor az a hülye Maurice felvert. Ha azt hiszed, hogy én...

- Megmondtam, hogy kifizetem, meg minden. Ki is fizetem, van dohányom bőven. Csak az van, hogy gyógyulófélben vagyok egy súlyos...

- Akkor mi a francnak mondtad annak a baromállat Maurice-nak, hogy nő kell? Ha nemrég operálták azt a rohadt mit tudom én, midet? Mi?

- Gondoltam, jobban fogom magam érezni. Kicsit elspekuláltam magam. Nem vicc. Sajnálom. Ha felkel egy percre, előveszem a tárcám. Szeretném.

Rém meg volt sértve, de felállt. Odamentem a szekrényhez a tárcámért. Kivettem egy ötdollárost, és odaadtam neki. - Köszönöm, nagyon köszönöm. Ezer hála.

- Ez öt. Tízbe kerül.

Látszott rajta, hogy okos akar lenni. Tudtam, hogy valami ilyesmi lesz belőle. Tényleg tudtam.

- Maurice ötöt mondott. Tizenöt délig, és öt egy fuvar.

- Tíz egy fuvar.

- Maurice ötöt mondott. Sajnálom, tényleg sajnálom, de többet nem lehet rólam leszakítani.

Vállat rántott, ahogy az előbb, aztán rém hidegen azt mondta: - Ideadná a ruhámat? Vagy túl nagy fáradság lenne? - Fel volt vágva a nyelve. Azzal a kis vékony hangjával szinte beleszúrt az emberbe. Ha valami vén kurva lett volna egy kiló festékkel az arcán, akkor se bírt volna így szúrni.

Mentem, és odaadtam a ruháját. Felvette, meg minden, aztán felemelte a kulikabátját az ágyról.

- Viszlát, te fatökű!

- Viszlát! - Nem köszöntem meg semmit. Örülök, hogy nem.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Mikor elment, még ültem a karosszékben egy darabig, és elszívtam egypár cigit.

Kinn már virradt. Öregem, szerencsétlenül éreztem magam. Olyan hervadt voltam, hogy el se bírod képzelni. Elkezdtem Allie-hez beszélni, hangosan. Néha szoktam, ha nagyon le vagyok rohadva. Ilyenkor azt mondom neki, hogy menjen haza, vegye a bringáját, és találkozzunk a Bobby Fallon háza előtt. Bobby Fallon valamikor egész közel lakott hozzánk Maine-ben, de ennek már jó pár éve. Egyszer az történt, hogy Bobby és én elmentünk bringázni a Sedebego-tóhoz. Ebédet is akartunk vinni, meg minden, és a vízipuskáinkat is vittük, mert kis tagok voltunk még, meg minden, és azt hittük, lehet vele valamit lőni. Egyébként Allie hallotta a megbeszélést, és ő is akart jönni, de nem engedtem. Azt mondtam, hogy ő még kicsi. Néha aztán, mikor nagyon lehervadok, azt mondogatom neki magamban: „Rendben van. Menj haza, hozd a bringád, és a Bobbyék háza előtt találkozunk. Siess!” Nem mintha általában nem vittem volna magammal, ha mentem valahova. Vittem. De akkor egyszer nem. Nem sértődött meg, soha semmin nem sértődött meg, de én mindig erre gondolok, ha nagyon lehervadok.

Végül mégis levetkőztem és lefeküdtem.

Mikor már az ágyban feküdtem, úgy éreztem, jó volna imádkozni, vagy valami, de nem sikerült. Nem mindig bírok imádkozni, még ha akarok, akkor se. Először is én amolyan ateista vagyok. Jézust szeretem, meg minden, de a többi bibliai duma általában nem érdekel. Vegyük a tanítványokat például. Mindig kihoznak a sodromból, ha tudni akarod az igazat. Jézus halála után rendben van, de addig, amíg élt, addig annyi szükség volt rájuk, mint halottnak a napszemüvegre. Csak arra voltak jók, hogy lebuktassák. Majdnem mindenkit jobban szeretek a Bibliában, mint az apostolokat. Ha tudni akarod az igazat, én Jézus után a legjobban a Bibliából azt az őrültet szeretem, aki a kriptában lakott, és kövekkel vagdosta magát. Ezt a szerencsétlen nyomorultat tízszer jobban szeretem, mint a tanítványokat. Volt is egy-két vitám a Whooton Schoolban Arthur Childsszal - az egy srác, ott lakott a folyosó végén. Childs kvéker volt, és folyton a Bibliát olvasta. Rendes srác volt, komáltam is, de a Biblia körül egy csomó dologban nem értettünk egyet, főleg a tanítványokkal kapcsolatban. Mindig azt mondta, hogy ha nem szeretem a tanítványokat, akkor nem szeretem Jézust se, meg minden. Azt mondta, Jézus maga választotta ki a tanítványait, nyilván szerette hát őket. Mondtam neki, tudom, hogy ő választotta ki őket, de vaktában. Nem volt ideje mindenkit kianalizálni. Mondtam azt is, hogy én nem hibáztatom ezért, vagy ilyesmi. Nem az ő hibája, hogy nem volt elég ideje. Emlékszem, megkérdeztem Childst, mit gondol, Júdás, aki elárulta Jézust, a pokolba került-e az öngyilkossága után. Childs szerint feltétlenül. Pontosan ez az, amiben nem értettünk egyet. Van rá ezer dollárom, mondtam, hogy Jézus egyáltalán nem küldte Júdást a pokolba. Most is rátenném még, ha lenne ezer dollárom. Azt hiszem, akármelyik tanítványa a pokolba küldte volna, meg minden, méghozzá gyorsan, de fogadni merek rá, hogy Jézus nem. Childs szerint velem az a baj, hogy nem járok templomba, meg minden. Részben igaza volt. Nem járok. Először is a szüleim különböző vallásúak, és a mi családunkban minden gyerek ateista. Ha tudni akarod az igazat, még a papokat is utálom. Valamennyi iskolában, ahova jártam, minden papnak olyan ájtatosmanó-hangja volt, mikor prédikált. Istenem, hogy utálom! Nem értem, mi a fenének nem tudnak a rendes hangjukon beszélni. Megjátsszák magukat, mikor prédikálnak.

Szóval egyszerűen képtelen voltam imádkozni, mikor lefeküdtem. Ha elkezdtem, rögtön magam előtt láttam Sunnyt, amint az ajtóból visszaszól, hogy „te fatökű”. Végül felültem, és elszívtam még egy cigit. Tetű íze volt. Legalább két csomaggal szívtam már el, mióta eljöttem Penceyből.

Hirtelen, ahogy ott fekszek és cigarettázok, kopognak az ajtón. Egy ideig reméltem, hogy nem az én ajtómon, bár pontosan tudtam, hogy azon. Nem tudom, hogy tudtam, de tudtam. Azt is tudtam, ki kopog. Vannak megérzéseim.

- Ki az? - Meglehetősen be voltam gyulladva. Ilyenkor általában megmajrézok.

Újra kopogtak. Hangosabban.

Végül felkeltem, és úgy, ahogy voltam, pizsamában, kinyitottam az ajtót. Villanyt se kellett gyújtani, már világos volt. Sunny és Maurice, a liftes-kerítő állt ott.

- Mi baj? Mit akarnak? - Öregem, fenemód remegett a hangom.

- Nem sokat - mondta Maurice. - Csak öt dollárt. - Mindezt kettőjük nevében mondta. Sunny csak állt mellette, tátott szájjal meg minden.

- Már kifizettem. Öt dollárt adtam neki. Kérdezze meg tőle - mondtam. Öregem, remegett a hangom.

- Tíz dollárba kerül, nagyfőnök. Mondtam. Tíz egy fuvar, tizenöt délig. Megmondtam.

- Nem így mondta. Azt mondta, öt egy fuvar. Tizenöt délig, az rendben van, de én jól hallottam azt is, hogy...

- Nyissa csak ki, nagyfőnök!

- Minek? - Biz’ isten, a szívem majd kikalapált a szobából, úgy dobogott. Ha legalább fel vagyok öltözve! Rémes ilyenkor pizsamában lenni.

- Gyerünk, nagyfőnök! - mondta, aztán nagyot lökött rajtam azzal a lapát kezével. Majdnem seggre ültem, marha nagy dög volt. Aztán azon vettem észre magam, hogy már bent is vannak a szobában. Csak úgy otthoniasan. Sunny felült az ablakpárkányra. Maurice leült a karosszékbe, kigombolta a gallérját, meg minden. Olyan liftes egyenruha volt rajta. Öregem, marhára ideges lettem.

- Na, rendben van, nagyfőnök, ide a lével! Nekem vissza kell mennem dolgozni.

- Már vagy tízszer mondtam, hogy nem tartozom magának egy centtel se. Már odaadtam neki az öt...

- Ne hőbörögjön. Ide a lével.

- Hogy jövök én ahhoz, hogy még öt dollárt adjak neki? - Összevissza repedezett a hangom. - Maguk engem át akarnak verni!

Maurice erre végig kigombolta a kabátját. A kabát alatt csak egy szál keménygallér volt, ing nem, se semmi, csak a nagy szőrös hasa. - Senki se akar itt átverni senkit. Na... ide vele, nagyfőnök!

- Nem!

Erre felállt, és elindult felém, meg minden. Nagyon-nagyon fáradtnak vagy legalábbis nagyon-nagyon unottnak látszott. Állatian megmajréztam. Emlékszem, keresztbe tettem a karom. Nem is lett volna olyan rossz, ha nem az az átkozott pizsama van rajtam.

- Na, ide vele, nagyfőnök! - Egészen rám mászott. Nem tudott mást mondani, csak azt, hogy: - Na, ide vele, nagyfőnök! - Tiszta hülye volt.

- Nem!

- Arra kényszerít, nagyfőnök, hogy megkopogtassam egy kicsit. Nem akarom, de úgy néz ki. Öt dollárral sáros!

- Nem tartozok öt dollárral. Ha hozzám nyúl, üvöltök, mint a sakál! Mindenkit felébresztek a hotelben. A rendőrséget meg mindenkit. - Remegett a hangom, mint a nyavalya.

- Rajta! Üvölts, ahogy bírsz. Csak rajta, ha azt akarod, hogy a szüleid megtudják, hogy egy kurvával töltötted az éjszakát? Egy ilyen úrifiú, mint te? - A hülyeségével együtt volt neki esze. Tényleg volt.

- Hagyjon békén! Ha tízet mondott volna, az más. De maga határozottan...

- Na, meglesz már? - Egészen nekiszorított az ajtónak. Már majdnem a fejem tetején állt az otromba szőrös hasával, meg minden.

- Hagyjon békén. Takarodjanak a szobámból! - Még mindig keresztbe volt fonva a karom. Istenem, milyen marha voltam!

Aztán Sunny szólalt meg, akkor először:

- Maurice! Vegyem ki a tárcájából? Ott van a hogyishívjákon.

- Helyes! Vedd ki!

- Hagyja a tárcámat békén!

- Már megvan - mondta Sunny, és öt dollárt lobogtatott felém. - Látod? Csak az öt dolláromat vettem el, amivel tartoztál. Én nem vagyok franka!

Hirtelen elkezdtem bőgni. Mindent megadtam volna érte, ha le bírom nyelni, de nem bírtam. - Dehogyisnem vagytok tolvajok, csak elloptatok öt...

- Pofa be! - mondta Maurice, és behúzott egyet.

- Ne bántsd, hé! - mondta Sunny. - El van intézve. Levettük a lét, amivel tartozott. Most már menjünk. Hallottad?

- Megyek! - De nem ment.

- Tényleg, Maurice. Hagyd békén.

- Ki bánt itt valakit? - kérdezte nagy ártatlanul. Aztán állati erősen megfricskázta a pizsamámat. Nem mondom meg, hol, de pokolian fájt. Mondtam neki, hogy rohadt, mocskos hülye. - Micsoda? - kérdezte. A kezét füle mögé emelte, mint aki süket. - Mi? Mi vagyok én?

Még mindig bőgtem. Olyan dühös voltam, meg ideges, meg minden. - Hülye, mocskos állat! Hülye, barom, tolvaj vagy, két éven belül te is olyan lepusztult pali leszel, mint akik az utcán csikket dariznak. És csupa takony lesz a koszos kabátod, és...

Erre behúzott. Nem is próbáltam félreugrani, vagy elkapni a fejem, vagy ilyesmi. Csak egy iszonyú ütést éreztem a gyomromban.

Nem ájultam el, vagy ilyesmi, mert emlékszem, felnéztem a padlóról, láttam, mikor kimennek, és becsukják az ajtót. Aztán ott maradtam még egy jó ideig, ahogy a Stradlater-esetnél is. De most úgy éreztem, megdöglök. Tényleg. Mintha vízben fulladoztam volna, vagy ilyesmi. Alig kaptam levegőt, az volt a baj. Mikor végre feltápászkodtam, egész meggörnyedve mentem a fürdőszobába, és a kezem a gyomromra szorítottam, meg minden.

De én hülye vagyok, esküszöm. Félúton a fürdőszoba felé kezdtem megjátszani, mintha golyó volna a gyomromban. Belém lőtt ez a Maurice. Most megyek a fürdőszobába, beveszek két féldeci erőset, vagy valamit, hogy kicsit megnyugtassam az idegeimet, és aztán tényleg munkához látok. Elképzeltem magam, amint kijövök a fürdőszobából, felöltözve, meg minden, automata pisztollyal a zsebemben, és egy kicsit tántorgok. Aztán lépcsőn megyek le, nem liften. A korlátba kapaszkodom, meg minden, és időnként vér csöppen a szájam szélén. Azt csinálnám, hogy lemennék pár emeletet, a kezemet a hasamra szorítanám, vér folyna körül, és csak akkor nyomnám meg a liftcsengőt. Ahogy Maurice kinyitná az ajtót, és meglátna az automata pisztollyal a kezemben, elkezdene üvölteni, olyan állati magas, majrés gyomorhangon, hogy ne bántsam. Azzal együtt beleeresztenék. Hatot abba a kövér, szőrös hasába. Aztán bedobnám a pisztolyt a liftaknába, de előbb letörölném az ujjnyomokat, meg minden. Aztán visszamásznék a szobámba, és felhívnám Jane-t, hogy jöjjön és kötözzön be. Elképzeltem, hogy cigarettát gyújt nekem, miközben folyik a vérem, meg minden.

Rohadt filmek! Tönkreteszik az embert. Nem vicc.

Vagy egy órát voltam a fürdőszobában, fürödtem, meg minden. Aztán újra lefeküdtem. Jó ideig tartott, míg el bírtam aludni, nem voltam fáradt, de végül mégis elaludtam. Az öngyilkossághoz lett volna igazán kedvem. Kiugrani az ablakon. Valószínűleg meg is csináltam volna, ha biztos vagyok benne, hogy rögtön betakarnak. Azt utáltam volna, hogy egy csomó szivar körülálljon, a szemük kocsányon lógjon, én meg ott feküdjek vérbe fagyva.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Nem aludtam túl sokat, mert azt hiszem, tíz óra körül lehetett, mikor felébredtem. Elszívtam egy cigarettát, mire marha éhes lettem. Utoljára azt a két szendvicset ettem, mikor Brossarddal és Ackleyvel voltam Agerstownban moziban. Rég volt. Mintha ötven év telt volna el azóta. Ott volt mellettem a telefon, már neki is álltam tárcsázni, gondoltam, felhozatok egy kis reggelit, de azután féltem, hogy esetleg az öreg Maurice hozza. Hülye lennél, ha azt hinnéd, hogy vágyódtam utána. Így aztán csak feküdtem tovább, és elszívtam még egy cigit. Gondoltam, felhívom Jane-t, megnézem, otthon van-e már, meg minden, de nem volt hozzá hangulatom.

Az lett, hogy Sally Hayest hívtam fel. Sally a Mary A. Woodruffba járt, tudtam, hogy már otthon van, mert pár hete kaptam tőle levelet. Nem rajongtam érte túlzottan, de már évek óta ismertem. Régen azt hittem, egész intelligens - és hülye. Azért hittem, mert színházról, darabokról, irodalomról, meg ilyesmikről elég sokat tudott. Ha pedig valaki ezekről a dolgokról elég sokat tud, akkor időbe kerül kideríteni, hogy valójában buta-e vagy nem. Sally esetében évek kellettek hozzá. Azt hiszem, jóval hamarább rájöttem volna, ha nem smárolunk olyan állati sokat. Az az én bajom, hogy akivel smárolok, arról mindig azt hiszem, nagyon értelmes. Semmi köze egymáshoz a kettőnek, mégis mindig azt hiszem.

Mindenesetre felhívtam. Először a cselédlány vette fel. Aztán az apja vette át, aztán ő. - Sally? - kérdeztem.

- Igen. Ki beszél? - Eléggé megjátszotta magát. Az apjának már megmondtam, ki beszél.

- Holden Caulfield. Hogy vagy?

- Holden! Kösz, jól vagyok! Hát te?

- Klasszul. Ide hallgass, és egyébként hogy vagy? Például az iskolával?

- Jól. Vagyis... tudod.

- Klassz. Hát hallgass ide, ráérsz ma? Ma ugyan vasárnap van, de azért egy-két matiné vasárnap is akad. Jutalomjáték meg hasonló. Van kedved?

- Pompás!

Pompás. Ha valamit, hát ezt a szót gyűlölöm. Hazug. Egy pillanatig kedvem lett volna leszoktatni a matiné gondolatáról, de egy ideig még csevegtünk, illetőleg ő csevegett. Nem bírtam tőle szóhoz jutni. Először valami harvardi srácról beszélt, hogy az döglik utána. Nyilván gólya, de ezt persze nem mondta. Hogy éjjel-nappal felhívja. Éjjel-nappal - ez fájt! Aztán valami West Point-i kadét következett, aki szintén döglik utána. Nagy dolog! Mondtam, legyen Biltmore-ban, az óra alatt, kettőkor, de ne késsen el, mert biztos fél háromkor kezdődik az előadás. Rendszerint elkésett. Aztán letettem a kagylót. Lerohadok ettől a lánytól, de azzal együtt nagyon jó bőr.

Miután megbeszéltem a randit Sallyvel, felkeltem, felöltöztem és összecsomagoltam. Még egyszer kinéztem az ablakon, kíváncsiságból, hogy vannak a perverzek, de minden redőny le volt húzva. A szolidság mintaképei ezek reggel. Aztán lementem a liften, és kijelentkeztem. Maurice-t sehol se láttam. Persze nem is törtem magam, hogy találkozzak vele, a büdössel.

A szálloda előtt taxiba ültem, bár halvány gőzöm se volt róla, hova megyek. Egyszerűen nem volt hová mennem. Még csak vasárnap volt, és szerdáig nem mehettem haza, vagy legkorábban keddig. És persze másik szállodához se volt nagy kedvem, hogy ott is laposra verjenek. Így aztán azt mondtam a sofőrnek, vigyen a Grand Central vasútállomásra. Ez közvetlenül a Biltmore mellett van, ahová Sallyvel megbeszéltem. Kitaláltam, mit csinálok. Beadom a bőröndöm a megőrzőbe, kapok rá számot, aztán megreggelizem. Mintha éhes lettem volna. A taxiban elővettem a tárcám, és megszámoltam a dohányt. Nem emlékszem már, mennyi maradt, de nem vetett föl már a pénz. Egy királyi váltságdíjra valót költöttem két tetű hét alatt. Tényleg. Szívem szerint iszonyúan könnyelmű vagyok. Amit nem költök el, azt viszont elvesztem. Egy csomószor például elfelejtem elvenni, ami visszajár a vendéglőben vagy bárban, meg minden. A szüleim megőrülnek ettől. Nem lehet csodálni. Pedig az apám elég gazdag. Nem tudom ugyan, mennyit keres, erről soha nem beszélt velem, de el tudom képzelni, hogy meglehetősen sokat. Részvénytársasági ügyész. Azoknál kalapra mérik a dohányt. A másik, ahonnan tudom, hogy egész jól megy neki, mert mindig befektet mindenféle színdarabokra a Broadwayn. Azzal együtt mindig megbuknak, az anyám megőrül ezektől a befektetésektől. Mióta Allie meghalt, az anyám nem túl egészséges. Rém ideges. Ez a másik ok, amiért pokolian utáltam, hogy megint meg kell tudnia, hogy bemondtam az unalmast.

Miután betettem a bőröndjeimét az állomáson a megőrzőbe, bementem egy kis büfébe és megreggeliztem, mégpedig szokásomtól eltérően jó vastagon, narancsszörpöt, szalonnát tojással, pirítóst és kávét. Általában csak narancsszörpöt iszom. Nem vagyok nagy kajás, tényleg nem. Azért vagyok ilyen fenemód nyeszlett. Tulajdonképpen előírtak egy hízókúrát, sok szénhidrátot meg egyéb vacakot, hogy kicsit felszedjek, meg minden, de sose tartottam be. Ha el is megyek valahová, rendszerint sajtos szendvicset és tejeskávét eszem. Nem sok, de sok benne a vitamin. H. V. Caulfield, Holden Vitamin Caulfield.

Míg a tojást ettem, két apáca jött be bőröndökkel, meg minden, leültek a pulthoz, közel hozzám. Gondoltam, egyik zárdából a másikba utaznak, és a vonatot várják. Szemmel láthatóan nem tudták, mi a szentséget kezdjenek a bőröndjeikkel, én segítettem nekik. Olyan nagyon olcsó bőröndjeik voltak, nem valódi bőr. Nem lényeges, tudom, de utálom, ha valakinek olcsó bőröndje van. Iszonyú lehet, hogy ilyet mondok, de még azt is egyből képes vagyok megutálni, akinek olcsó bőröndje van. Egyszer történt valami. Elkton Hillsben egy darabig egy szobában laktam egy sráccal, Dick Slaglelel, neki volt olyan nagyon olcsóforma bőröndje. Az ágy alatt tartotta, nem a polcon, hogy senki se lássa ott, az enyém mellett. Ez engem fenemód lehervasztott, és szerettem volna az enyémet kivágni, vagy akár elcserélni vele. Az enyém Mark Crossból való, tiszta marhabőr, meg minden, és azt hiszem, jó drága lehetett. Furcsa dolog volt. Ugyanis mi történt? Az történt, hogy végül én is az ágyam alá tettem a bőröndömet, nem a polcra, hogy ne legyen kisebbségi érzése emiatt. Erre mit csinált? Azután, hogy az ágy alá tettem, másnap ő kivette, és visszatette a polcra. Egy darabig eltartott, amíg rájöttem, miért. Azt akarta, hogy azt higgyék, hogy az övé. Tényleg. Rém furcsa srác volt ebben az egyben. És mindig ingerült megjegyzéseket tett a bőröndjeimre. Azt mondogatta, hogy túl újak és burzsoák. Ez volt a hülye szavajárása. Olvasta vagy hallotta valahol. Mindenem burzsoá volt. A töltőtollam is burzsoá volt. Mindentől eltekintve folyton kölcsönkérte, de azért burzsoá volt. Csak körülbelül két hónapig laktunk együtt. Aztán mind a ketten átkértük magunkat máshová. És ami a legfurcsább, miután külön mentünk, szinte hiányzott. Pokoli jó humora volt, jó hecceket csináltunk időnként. Nem csodálnám, ha neki is hiányoztam volna. Először csak húzott, amikor a dolgaimat burzsoának nevezte, rá se rántottam, még röhejes is volt. Aztán egy idő múlva már nem. Az a helyzet, hogy tényleg nehéz valakivel együtt lakni, ha az embernek sokkal jobb a bőröndje, mint a másiknak - ha a tied igazán jó, a másiké meg nem. Az ember azt hinné, hogy ha az illető intelligens meg minden, és van némi humorérzéke, akkor fütyül rá, kinek jobb a bőröndje. De nem. Tényleg nem. Ez az egyik ok, amiért inkább egy ilyen hülye barommal laktam, mint Stradlater. Neki legalább a bőröndjei voltak olyan jók, mint nekem.

Szóval az a két apáca ott ült mellettem, és valahogyan beszélgetésbe keveredtünk. Az egyiknek, aki közvetlenül mellettem ült, olyan fonott kosara volt, amit apácáknál és az üdvhadseregi pipiknél látni, mikor karácsony körül gyűjtenek. Látni őket, az utcasarkokon állnak, főleg a Fifth Avenue-n, a nagy áruházak előtt, meg minden. Szóval ez az apáca ott mellettem leejtette a földre, én lehajoltam, és felvettem neki. Kérdeztem, gyűjtenek-e jótékony célra, meg minden. Mondta, nem, csak nem fért be a bőröndjébe, azért viszi úgy. Szépen mosolygott, ha az emberre nézett. Nagy orra volt, és olyan fémkeretes szemüvege, ami nem túl vonzó, de irtó kedves volt az arca. - Gondoltam, ha gyűjtenek, egy kis hozzájárulást tudnék adni. Eltehetik akkorra, amikor majd tényleg gyűjtenek.

- Ó, milyen kedves magától! - mondta, és a másik is rám nézett. Az a másik egy kis fekete könyvet olvasott kávézás közben. Mintha Biblia lett volna, csak túl vékony. Mindenesetre olyan Biblia-jellegű könyv volt. Kávét és pirítóst evett mind a kettő. Ez lehervasztott. Utálom, ha én szalonnát eszem tojással, más meg csak pirítóst és kávét.

Elfogadtak tíz dollár hozzájárulást. Többször megkérdezték, hogy igazán, biztosan telik-e rá, meg minden. Mondtam, hogy van nálam elég pénz, de meglehetősen hitetlenül néztek rám. Végül azért elfogadták. Annyira köszönték, hogy egész zavarba jöttem. Aztán áttereltem a beszélgetést általános témákra, megkérdeztem, hová mennek. Mondták, hogy tanítónők, most érkeztek Chicagóból. Egy zárdában fognak tanítani, a 168. vagy 186. utcában, arra fenn valahol a fenében. Amelyik közelebb ült, a fémkeretes szemüvegével, az angolt, a másik meg történelmet és alkotmánytant tanított... Azon kezdtem tűnődni a mocskos fantáziámmal, hogy az a mellettem ülő, amelyik angolt tanít és apáca meg minden, mit gondol, mikor angol irodalmat olvas. Nem éppen szexuális témákról, de szerelmesekről, meg minden. Vegyük például csak Eustacia Vye-t a Hazatérés című Thomas Hardy-regényből. Nem volt éppen túl érzéki csaj vagy ilyesmi, de még így is önkéntelenül eltűnődik rajta az ember, mit gondolhat egy apáca, amikor Eustaciáról olvas. Persze, nem szóltam semmit. Csak azt, hogy az angol a kedvenc tárgyam.

- Igazán? Nagyon örülök! - mondta a szemüveges, aki angolt tanít. - Mit olvastak ebben az évben? Nagyon érdekelne. - Igazán kedves volt.

- Hát nagyrészt régi angol irodalmat. Beowulf, Grendel, Lord Randall, meg ezeket. És ráadásul még a kötelező olvasmányokat. Én olvastam a Hazatérés című Hardy-könyvet, és a Romeo és Júliá-t és a Julius...

- Ó, Romeo és Júlia! Hát nem édes? Nem imádni való? - Nem beszélt kimondottan apácásan.

- Igen, tetszett. Nagyon. Volt benne ugyan egy s más, ami nem tetszett, de nagyon megható volt úgy az egész.

- Mi nem tetszett? Vissza tud emlékezni?

Az igazat megvallva, eléggé kínos volt a Romeó és Júliá-ról beszélgetni vele. Mert néhol rém érzéki a darab, és mégis egy apáca, meg minden, de hát ő kérdezte, így aztán beszélgetni kezdtem vele róla. - Hát, nem vagyok túlságosan megveszve Romeóért és Júliáért. Szeretem őket, de... nem is tudom. Néha olyan bosszantóak. Sokkal jobban sajnáltam Mercutiót, mikor megölték, mint Romeót és Júliát. Tény az, hogy Romeót már nem nagyon szerettem azután, hogy Mercutiót leszúrta az az ember... Júlia unokabátyja... hogy is hívják?

- Tybalt.

- Ez az, Tybalt. - Mindig elfelejtem ennek a szivarnak a nevét. - Az Romeo hibája volt. A darabban a legjobban ezt a Mercutiót szerettem. Nem tudom. Ezek a Montague-k és Capuletek csak hagyján... főleg Júlia... de Mercutio, ő a... ezt nehéz megmagyarázni. Rém okos és szellemes és szórakoztató, meg minden. Arról van szó, hogy engem lelomboz, ha valakit megölnek... pláne ha rém okos meg szórakoztató, meg minden... és pláne, ha más hibájából! Romeo és Júlia... ők legalább a saját hibájukból...

- Melyik iskolába jár, kedves? - Nyilván be akarta rekeszteni a Romeo és Júlia témát.

Mondtam, a Penceybe. Hallott már róla. Mondta, hogy az nagyon jó iskola. Hagytam. Aztán a másik, aki történelmet és alkotmánytant tanított, azt mondta, hogy ideje lesz menni. Elkértem a számlájukat, de nem engedték kifizetni. A szemüveges visszakérte.

- Ez több, mint nagylelkűség. Maga nagyon kedves fiú. - Ő mindenesetre kedves volt. Kicsit Ernest Morrow anyjára emlékeztetett, akivel a vonaton ismerkedtem össze. Főleg, mikor mosolygott. - Igazán nagyon élveztük a beszélgetést!

Mondtam, hogy én is nagyon élveztem. Tényleg. Így is élveztem, bár még jobban élveztem volna, azt hiszem, ha nem félek az egész beszélgetés alatt, hogy hirtelen megkérdezik, katolikus vagyok-e. A katolikusok mindig megkérdezik, hogy katolikus vagy-e. Velem ez gyakran előfordul, tudom, részben talán azért, mert ír nevem van, és a legtöbb ír származék katolikus.

Az apám tényleg katolikus volt valamikor, azzal együtt kitért, amikor az anyámat elvette. De a katolikusok még akkor is ki akarják deríteni, hogy katolikus-e az ember, ha nem tudják a nevét. Ismertem egy katolikus fiút, Louis Germant a Whooton Schoolban. Ő volt az első, akit ott megismertem. Ő meg én ültünk az első két széken a rendelő előtt, aznap kezdődött az iskola, vizsgálatra vártunk, és hát beszélgettünk a teniszről. Őt is nagyon érdekelte a tenisz, meg engem is. Mondta, hogy minden nyáron megnézi az országos bajnokságot Forest Hillben, mondtam, hogy én is, aztán egy ideig menő teniszezőkről beszélgettünk. Korához képest jól értett a teniszhez. Tényleg. Aztán egy idő múlva, pont a beszélgetés kellős közepén, azt kérdi: - Nem láttad véletlenül, hol van a városban katolikus templom? - A pláne persze az volt benne, hogy kiderítse, katolikus vagyok-e, azt látni lehetett. Tényleg azt akarta. Nem mintha előítéletei lettek volna, vagy valami, csak éppen tudni akarta. Élvezte a beszélgetést a teniszről, meg minden, de látni lehetett, hogy még jobban élvezte volna, ha én is katolikus vagyok, meg minden. Megőrülök az ilyesmitől. Nem ölte meg éppen a beszélgetést, azt nem mondhatnám, de biztos, hogy nem használt neki. Ezért örültem, hogy a két apáca nem kérdezte meg, katolikus vagyok-e. Nem ölte volna meg a beszélgetést, ha meg is kérdezik, de biztosan más lett volna. Nem hibáztatom a katolikusokat, azt nem mondhatnám. Nem. Biztos én is ilyen lennék, ha katolikus lennék. Ez valahogy épp olyan, mint azok a bőröndök, amikről beszéltem. Csak azt mondom, hogy ez nem tesz jót egy kellemes beszélgetésnek. Csak ennyi az egész.

Amikor felálltak, hogy mennek, valami nagyon hülye és kellemetlen dolgot műveltem. Bagóztam, és mikor felálltam elbúcsúzni, véletlenül az arcukba fújtam a füstöt. Nem akartam, de mégis. Állati zavartan kértem bocsánatot, és ők udvariasak és kedvesek voltak, de mégis rém kellemetlen volt.

Mikor elmentek, kezdtem sajnálni, hogy csak tíz dollárt adtam, de az volt a helyzet, hogy megbeszéltem Sally Hayesszel a matinét, és kellett egy kis dohány a jegyre, meg mit tudom én. De azért sajnáltam. Rohadt pénz. Mindig így végződik, hogy pokolian lehervasztja az embert.

TIZENHATODIK FEJEZET

Dél lett, mire megreggeliztem, és Sallyvel csak fél kettőre beszéltem meg, elkezdtem hát lődörögni. Folyton a két apáca járt a fejemben. Az az ütött-kopott kosár, amivel gyűjteni járnak, ha nincs tanítás. Megpróbáltam elképzelni az anyámat vagy akárki mást, a nagynénimet vagy Sally Hayes hülye mamáját, hogy áll egy áruház előtt, és pénzt gyűjt a szegényeknek egy viharvert fonott kosárba. Nehéz volt elképzelni.

Nem is annyira az anyámat, inkább a másik kettőt. A nagynénim szörnyen jótékonykodó, dolgozik a Vöröskeresztben, meg minden, de nagyon elegáns, és ha jótékonykodik, akkor is mindig elegáns, és állatian ki van kenve.

Nem tudom elképzelni, hogy fekete ruhában, rúzs nélkül is hajlandó lenne jótékonykodni. És Sally Hayes mamája! Jézusmária! Az egyetlen mód, ahogy elmenne gyűjteni egy ilyen kosárral, ha mindenki benyalna neki csontig, mikor felajánlanak valamit. Ha csak egyszerűen bedobnák a pénzt a kosárba, aztán szó nélkül továbbállnának, tudomást se véve róla, meg minden, egy órán belül beszüntetné a gyűjtést. Elege lenne. Leadná a kosarat, aztán elvonulna valami elegáns helyre vacsorázni. Ezt szerettem ezekben az apácákban. Először is, az biztos, hogy ők soha nem mennek elegáns helyre vacsorázni. Ez a gondolat le is hervasztott. Az, hogy ők soha nem mennek elegáns helyekre vacsorázni, meg minden. Tudom, hogy ez nem olyan lényeges dolog, mégis lehervasztott.

Elindultam a Broadway felé, csak úgy, heccből, mert már évek óta nem jártam arra. Azonkívül olyan lemezboltot kerestem, ami vasárnap is nyitva tart. Phoebének akartam venni egy lemezt, az Egérfogak-at. Nehéz volt megszerezni. Egy kis krapekről szól, aki nem megy el otthonról, mert szégyelli, hogy a két első foga kiesett. Penceyben hallottam, az egyik tagnak megvolt, meg akartam venni tőle, tudtam, hogy Phoebe odalenne érte, de a tag nem adta. Fantasztikus régi lemez volt, Estelle Fletchernek, annak a néger nőnek körülbelül húsz év előtti felvétele. Kicsit dixieland-, kicsit kupleráj stílusban, de egyáltalán nem érzelgősen. Ha fehér nő énekli, biztosan pokolian édeskés lett volna, de Estelle Fletcher tudta, hogy kell csinálni. Egyik legjobb lemez, amit valaha hallottam. Gondoltam, megveszem valamelyik üzletben, ami vasárnap is nyitva tart, aztán magammal viszem a parkba. Vasárnap volt, és Phoebe vasárnap rendszerint kinn görkorcsolyázik a parkban. Azt is tudtam, merre szokott.

Nem volt olyan hideg, mint előző nap, de a nap még mindig nem sütött, sétálni semmiképpen nem volt kellemes. Valami viszont jó volt. Előttem sétált egy család, egész biztos a templomból jöttek, apa, anya és egy hat év körüli kis krapek. Szegények lehettek. Az apán galambszürke kalap, amilyet a szegények viselnek, mikor nagyon kiöltöznek. Csak úgy sétálgattak a feleségével, beszélgettek, nem is figyeltek a gyerekre. Klassz kis kölyök volt; az úttesten ment, nem a járdán, de egész a szélén. Igyekezett nagyon egyenes vonalban menni, ahogy a kis srácok szoktak, és közben dúdolt és énekelt. Közelebb mentem, hogy halljam, mit. Ezt a számot énekelte: „Ha valaki zabot hegyez a zabföldeken...” Egész jó hangja volt. Csak úgy magában énekelgetett. Autók húztak el mellette, fékek csikorogtak, a szülei nem figyeltek rá, ő meg csak ment a járda mellett, és énekelt: „Ha valaki zabot hegyez a zabföldeken...” Ettől kezdtem magam jobban érezni, végre nem voltam már annyira letört.

A Broadway zsúfolt volt és piszkos. Vasárnap déli tizenkettő körül volt, s csak úgy nyüzsgött a rengeteg ember: mentek a moziba, a Paramountba, az Astorba, a Strandba, a Capitolba, és más hasonló hülye helyekre. Mindenki ki volt nyalva, miután vasárnap volt, és ettől még rosszabb lett. De a legrosszabb az volt, hogy nyilván mindnek a mozi volt a vasárnapi programja. Utáltam rájuk nézni. Azt meg tudom érteni, ha valaki moziba megy, mert nincs jobb dolga, de hogy valakinek egyetlen vágya, hogy moziba menjen, és még siet is, hogy jegyet kapjon, az pokoli hervasztó. Főleg, ha látom, hogy kismillióan állnak sorban kint az utcán, le egészen a sarokig, és állati türelemmel jegyre várnak, meg minden. Öregem, nem tudtam elég gyorsan lelécelni arról az átok Broadwayről. Egyébként mázlim volt. Az első lemezboltban megkaptam az Egérfogak-at, öt dollárt kértek érte, mert ritka példány volt, de nem izgatott. Öregem, hirtelen boldoggá tett az a lemez. Alig bírtam a parkig. Ott akartam Phoebét megkeresni, hogy odaadjam neki.

Kijöttem a lemezboltból, és egy büfé előtt mentem el. Bementem, gondoltam, fölcsengetem Jane-t, megnézem, hazament-e már a szünetre. Aztán átmentem inkább egy telefonfülkébe. Az volt az egyetlen baj, hogy az anyja vette fel, kénytelen voltam letenni. Nem volt hangulatom hosszadalmas eszmecserébe bocsátkozni az anyjával. Különben is utálok a lányok mamájával csevegni telefonon. Azt persze megkérdezhettem volna, hogy Jane otthon van-e már, nem haltam volna bele, csak éppen nem volt hangulatom. Az ilyesmihez hangulat kell.

Még meg kellett vennem azokat a rohadt színházjegyeket is. Szereztem egy újságot, mivel vasárnap volt. Így aztán elmentem és vettem két zsöllyét az Ismersz, szívem?-be. Valami jutalomjáték volt. Engem nem nagyon érdekelt, de tudtam, hogy Sally, aki megjátssza magát, mint a bazári majom, ujjongani fog, ha megtudja, mert a Luntok játszanak benne, meg minden. Sally rém bírta az ilyen nagyon finom, száraz humorú dolgokat. Én meg tulajdonképpen semmiféle darabért nem nagyon rajongok, ha tudni akarod az igazat. Nem annyira rosszak, mint a filmek, de azért nem kennek a falhoz. Először is, utálom a színészeket. Mintha nem is emberek lennének, úgy játszanak. És ennek az ellenkezőjét képzelik magukról. Alig egy-kettő játszik igazán jól, a legjobbak közül, de még az sem olyan érdekes. Csak azt hisszük, hogy - pedig dehogy. A jók közül egypáran tényleg jól játszanak, nem mintha valami nagy öröm volna nézni azt is. És ha a színész igazán jó, akkor azt ő maga is tudja, és akkor már lőttek az egésznek. Vegyük például Sir Laurence Oliviert. Láttam a Hamlet-ben. D. B. vitt el tavaly, Phoebével. Előtte megebédeltetett minket valahol, aztán mentünk. D. B. már látta, és ahogy ebédnél beszélt róla, rém izgatottan vártam, hogy én is láthassam. De nem voltam oda érte. Nem tudom, mi olyan isteni Sir Laurence Olivierben, ez az egész. Fantasztikus hangja van, és fenemód jó fej, és nagyon jó nézni, mikor járkál vagy párbajozik, de nem volt egészen olyan, mint amilyennek D. B. előadása nyomán Hamletet képzeltem. Inkább volt tábornok, mint valami szomorú, becsavarodott tag. A legjobb az egészben az, amikor Ophelia bátyja, aki a legvégén Hamlettel párbajozik, elmegy, és az apja egy csomó tanácsot ad neki. És amíg az apja adja a tanácsot, addig Ophelia a bátyjával hülyül, kihúzza a tőrét a tokból, és piszkálja vele, a bátyja meg igyekszik arra a sok marhaságra figyelni, amit az apja prédikál. Ez klassz volt. Marhára élveztem. Csak ilyesmit ritkán látni. Phoebének meg az az egy tetszett, amikor Hamlet megveregette a kutya fejét. Azt mondta, az vicces volt meg klassz; az is volt. Hiába, nekem olvasni kell a darabokat, igen, azt kell csinálni. Velem az a baj, hogy nekem magamnak kell elolvasni. Ha a színész mondja, nem bírok figyelni. Minden pillanatban attól félek, hogy most megjátssza magát.

Megvettem a jegyet a Lunt-féle előadásra, és aztán taxival mentem a parkba. Igazság szerint földalattin kellett volna mennem, vagy mit tudom én, mert egy csomó pénzt már elvertem, de minél előbb ki akartam jutni arról az átok Broadwayről.

Tiszta nyomor volt a park. Nem volt nagyon hideg, bár a nap még mindig nem sütött. Inkább üres volt, teljesen üres, nem láttam mást, csak kutyagumit, köpéseket meg csikket, és a padok mintha mind nedvesek lettek volna, amikor az ember le akart ülni. Ez annyira nyomasztó volt, hogy egyik percről a másikra végigszaladt rajtam a hideg. Egyáltalán nem lehetett érezni, hogy közeledik a karácsony. Mintha semmi se közeledett volna. Ennek ellenére elmentem a Mallig, mert az Phoebe kedvenc helye. Ott szeret korizni a kioszk közelében. Furi. Én is ott szerettem korizni gyerekkoromban.

Odaértem, de sehol se láttam. Lézengett egypár gyerek, koriztak, meg minden, két kis krapek labdázott, de Phoebének nyoma se volt. Láttam egy hasonló korú kis spinkót, egyedül ült egy padon, és a korcsolyáját csatolta. Gondoltam, talán ismeri Phoebét, és meg tudja mondani, hol találom, vagy mit tudom én. Odamentem, leültem mellé a padra. - Nem ismered véletlenül Phoebe Caulfieldet?

- Kit? - Cowboynadrág volt rajta, meg vagy húsz pulóver. Látszott, hogy az anyja kötötte, pokoli nagyok voltak neki.

- Phoebe Caulfieldet. A 71. utcában lakik, negyedikes, a...

- Te ismered Phoebét?

- Igen, a bátyja vagyok. Tudod, hol van?

- Miss Gallon osztályába jár, ugye?

- Nem tudom. De igen, azt hiszem.

- Akkor valószínűleg a múzeumban van. Mi múlt szombaton voltunk.

- Melyik múzeumban?

Megrántotta a vállát. - Nem tudom. A múzeumban.

- Tudom, de ott, ahol a képek vannak, vagy ott, ahol az indiánok?

- Ahol az indiánok.

- Kösz szépen. - Felugrottam és indultam, de aztán hirtelen eszembe jutott, hogy vasárnap van. - Te, ma vasárnap van!

Rám bambult. - Ja, akkor nem.

Pokoli, milyen soká tekerte fel a korcsolyáját. Kesztyűje nem volt, a keze vörös lett és jéghideg. Segítettem neki. Öregem, évek óta nem volt korcsolyakulcs a kezemben, mégse volt szokatlan. Nekem ötven év múlva, szuroksötétben a kezembe nyomhatsz egy korikulcsot, akkor is meg fogom mondani, mi az. Megköszönte, hogy felcsatoltam, meg minden. Kedves, udvarias kis kölyök volt. Istenem, szeretem, ha egy gyerek kedves és udvarias, mikor az ember felcsatolja a korcsolyáját, vagy mit tudom én. A legtöbb az. Tényleg. Kérdeztem, inna-e velem egy csésze forró csokoládét vagy valamit, de azt mondta, köszöni szépen, nem kér, mert a barátnőjével találkozik. Ezek a kis spinkók mindig találkoznak a barátnőikkel. Ettől mászok a falra.

Annak ellenére, hogy vasárnap volt, és Phoebe nem lehetett az osztályával, és minden nyirkos volt és tetű, mégis végig gyalog tettem meg az utat a parkon át a Természettörténeti Múzeumhoz. Tudtam, hogy erre gondolt a korcsolyakulcsos kis spinkó. Ismertem az egész múzeumi anyagot, mint a tenyeremet.

Phoebe ugyanabba az iskolába járt, mint én elemista koromban, mi is folyton idejártunk. Miss Aigletinger volt a tanítónőnk, és majdnem minden istenverte szombaton átvitt minket. Néha az állatokat néztük meg, néha azokat a cuccokat, amiket az indiánok csináltak valamikor az ősidőkben. Agyagedények, szalmakosarak, meg minden ilyesmi. Rém jó erre visszagondolni. Még most is. Emlékszem, mikor már végignéztük az összes indián cuccot, akkor rendszerint lementünk filmet nézni a nagy előadóterembe. Kolumbus. Mindig Kolumbust láttuk, mikor felfedezi Amerikát, pokoli hosszú ideig kéri Ferdinándot és Izabellát, hogy adjanak dohányt hajóra, aztán a lázadó matrózokat mutatják, meg minden. Különösebben senkit se érdekelt az öreg Kolumbus, viszont mindig volt nálunk cukor meg rágógumi, meg minden, meg aztán az előadóteremben olyan jó szag volt! Olyan, mintha kinn esett volna az eső, akkor is, ha nem esett, és az ember egyetlen biztonságos, száraz helyen lenne. Szerettem azt a rohadt múzeumot. Emlékszem, az indiántermen kell keresztülmenni a nagy előadóba. Irtó hosszú terem, és csak suttogni szabad. Elöl megy a tanítónő, aztán az osztály, két oszlopban, párosával. Az én párom legtöbbször Gertrude Levine volt. Mindig meg akarta fogni a kezemet, de az övé rendszerint ragadt vagy izzadt, vagy valami. A teremben kőpadló volt. Ha volt az embernél néhány üveggolyó és leejtette, akkor összevissza pattogtak, és őrült zajt csaptak, aztán a tanítónő megállította az osztályt, hátrament, és megnézte, mi a fene történt. De Miss Aigletinger soha nem izgult. Aztán végigmentünk a mellett a fantasztikusan hosszú harci kenu mellett, legalább olyan hosszú volt, mint három nagy dög Cadillac egy sorban, benne vagy húsz indián, egyik része evez, a többi meg csak úgy áll és néz dühösen, és harci jelek vannak az arcukra festve. És egy rém kísérteties fickó ült a kenu hátuljában, maszk volt rajta. A varázsló doktor. A hideg szaladgált a hátamon tőle, de azért bírtam. Aztán ha az ember hozzáért egy evezőhöz vagy akármihez, az őr rögtön rászólt: „Semmihez sem szabad hozzányúlni, gyerekek!” - de kedvesen, nem mint valami rohadt zsaru, vagy mit tudom én. A kenu után jön egy nagy üvegvitrin, indiánok ülnek benne, és pálcákat dörzsölnek össze, tüzet csiholnak, meg egy indián nő. Ez az indián nő takarót sző, és közben előrehajlik, lehet látni a mellét, meg minden. Mindig jól megstirkáltuk, a lányok is, mert kis spinkók voltak még, és semmivel se volt több mellük, mint nekünk. Aztán, mielőtt az ember bemegy az előadóba, közvetlenül az ajtó mellett van az eszkimó. Jeges tavon ül egy lék fölött, és halászik. A lék mellett közvetlenül fekszik két hal.

Öregem, tele van a múzeum üvegvitrinnel. Fönn még több is volt, például tócsákból ivó szarvasok és a tél elől délre repülő madarak. Az első sorban a kitömött madarak dróton felakasztva, hátrább meg csak a falra festve, de tényleg mintha éppen repülnének délre a tél elől. Ha az ember lehajtja a fejét, és úgy néz lassan alulról felfelé, akkor olyan, mintha még gyorsabban repülnének délre. A legjobb abban a múzeumban mégis az, hogy minden mindig ott marad a helyén, ahol van. Semmi nem mozdul. Százezerszer is odamehetsz, és az eszkimó mindig éppen akkor fogja ki a két halat, a madarak még mindig délre repülnek, a szarvasok isznak a tócsából, a szép kis agancsukkal és a sovány lábukkal, és az indián nő, meztelen mellével, még mindig ugyanazt a takarót szövi. Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megváltozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja. Vagy a Miss Aigletinger helyettese viszi az osztályt. Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám.

Előhúztam a szarvaslövő sapkát, és feltettem. Tudtam, hogy nemigen találkozom senki ismerőssel, és olyan nyirkos volt a levegő. Csak mentem és mentem, és közben arra gondoltam, hogy Phoebe szombatonként ugyanabba a múzeumba jár, ahova én is jártam. És ő is úgy nézi ugyanazokat a dolgokat, ahogy én néztem, és talán ő is minden alkalommal más és más lesz, amikor nézi. Ez nem volt éppen lehangoló gondolat, de nem is valami vidám. Bizonyos dolgokat úgy kell hagyni, ahogy vannak. Bár be lehetne dugni az egyik nagy üvegvitrinbe, és egyszerűen békében hagyni. Tudom, hogy lehetetlen, de elég kár. Mindenesetre ezen járt az eszem séta közben, folyton.

Elmentem a játszótér mellett, megálltam, figyeltem a kis krapekokat a mérleghintán. Az egyik kövérebb volt, odatettem a kezem a kis girnyónak a feneke mögé, hogy nagyobb legyen a súly, de láttam, hogy nem nagyon örülnek nekem, inkább hagytam őket.

Aztán furi dolog történt. Mikor odaértem a múzeumhoz, egyszerre csak egy félmillióért se mentem volna be. Megszűnt a vonzóereje, pedig azért gyalogoltam végig az egész rohadék parkon, és már előre örültem neki, meg minden. Ha Phoebe ott lett volna, nyilván bemegyek, de nem volt. Így aztán a múzeum előtt fogtam egy taxit, és lementem a Biltmore-ra. Nem volt nagy kedvem, de hát megbeszéltem Sallyvel azt a fene randit.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Korán érkeztem, így aztán leültem a hallban egy bőrkanapéra az óra mellett, és stíröltem a lányokat. Egy csomó iskola már kiadta a szünetet, és rengeteg lány ücsörgött meg ácsorgott, várták a srácukat. Lányok keresztbe vetett lábbal, lányok nem keresztbe vetett lábbal, lányok isteni lábbal, lányok eltörni való lábbal, csini babák meg kis kurvák, legalábbis gondolom, hogy azok. Fantasztikus látvány volt, ha érted, mire gondolok. Másrészt hervasztó, mert állandóan az járt az eszemben, mi minden történik majd velük később. Mikor majd befejezik az iskolát, a kollégiumot, úgy értem. El bírom képzelni, hogy a legtöbbjük majd mindenféle süket palihoz megy férjhez. Olyan palihoz, aki állandóan arról beszél, hány liter benzint fogyaszt kilométerenként a kocsija. Meg olyanhoz, aki gyerekesen elkeseredik, ha a golfban veszít, vagy más ostoba játékban, például pingpongban. Nagyon kisstílű emberekhez, akik soha egy könyvet nem olvasnak. Akik dög unalmasak. Persze ezzel a kérdéssel vigyázni kell. Mármint azzal, hogy egyeseket unalmasnak nevezek. Én tulajdonképpen nem is értem az unalmas embereket. Tényleg nem. Mikor Elkton Hillsben voltam, kábé két hónapig laktam együtt Harris Macklinnel. Nagyon intelligens tag volt, meg minden, de a világ legunalmasabb embere. Repedtfazék hangja volt, és állandóan jártatta a száját, az istennek se fogta volna be. Állandóan jártatta a száját, és ami még rosszabb, mindig olyasmiről beszélt, ami az embert egyáltalán nem érdekelte. Viszont valamihez értett. Az a barom jobban tudott fütyülni, mint bárki más, akit valaha is hallottam. Ágyazott, vagy valamit beakasztott a szekrénybe - állandóan volt valami beakasztanivalója a szekrénybe, ez is dühített -, és közben fütyült, ha éppen nem tartott előadást a repedtfazék hangján. Klasszikusokat is tudott fütyülni, de azért többnyire csak dzsesszt fütyült. És hogy tudott dzsesszesíteni, például a Navajók csapásán-t olyan klasszul és könnyen fütyülte, miközben valamit beakasztott a szekrénybe - az ember a falra mászott tőle! Persze sose mondtam neki, hogy fantasztikusan tud fütyülni. Az ember nem megy oda valakihez azzal, hogy: „Te fantasztikusan fütyülsz!” Mégis majdnem két egész hónapig laktam vele, pedig annyira untam, hogy majd beleőrültem, és csak azért maradtam vele, mert ilyen jól bírt fütyülni. Szóval magam se tudom, hogy van ezekkel az unalmas alakokkal. Lehet, hogy felesleges sajnálni a belevaló lányokat, ha ilyenekhez mennek férjhez. Nem ártanak ezek senkinek, és talán titokban mind fantasztikusan tudnak fütyülni, vagy mit tudom én. Ki a fene tudja? Én nem.

Végül Sally jött felfelé a lépcsőn, én meg indultam lefelé elébe. Piszokul jól nézett ki. Tényleg. Fekete kabát, fekete sapka. Általában nem hordott kalapot, de ez a svájcisapka csodásan állt neki. Furcsa, de abban a percben, mikor megláttam, menten feleségül vettem volna. Hülye vagyok. Nem is nagyon szerettem, és mégis, hirtelen úgy éreztem, szerelmes vagyok belé, és jó lenne feleségül venni. Esküszöm, hülye vagyok. Belátom.

- Holden! Örülök, hogy találkozunk! Ezer éve nem láttalak! - Mikor az ember találkozott vele, mindig hangos és kellemetlen volt a hangja. Megtehette, mert olyan piszok jó bőr volt, de én egyből lerohadtam tőle.

- Klassz, hogy láthatlak - mondtam, és úgy is gondoltam. - Hogy vagy egyébként?

- Istenien. Késtem?

Mondtam, nem, pedig késett vagy tíz percet. Rá se rántottam. Az a sok marhaság, ami a Saturday Evening Post karikatúráiban van: lehervadt palik az utcasarkon, mert a nő késik, az azért túlzás. Ha klassz a nő, kit izgat, hogy késik? Senkit. - Jó lesz sietni, fél háromkor kezdődik az előadás! - Lefelé indultunk a lépcsőn a taxiállomáshoz.

- Mit nézünk meg?

- Nem tudom. A Luntokat. Csak oda kaptam jegyet.

- A Luntokat! Isteni!

Tudtam, hogy elájul a gyönyörűségtől, ha meghallja.

A taxiban egy kicsit hülyéskedtünk a színházig. Először nem akart, mert ki volt festve a szája, meg minden, de pokolian bedobtam magam, úgyhogy nem lehetett okos. Útközben kétszer is fékezett az az átok kocsi, majdnem legurultam az ülésről. Ezek a barom sofőrök, esküszöm, nem nézik, merre mennek. Aztán, ezt csak azért mondom el, hogy lásd, milyen őrült voltam: mikor kikeveredtünk egymásból, mondtam, hogy szeretem, meg minden. Persze hazugság volt, de a helyzet az, hogy amikor mondtam, tényleg úgy is gondoltam. Őrült vagyok. Esküszöm, őrült!

- Édes vagy, én is szeretlek! - mondta ő, aztán egy szuszra hozzátette: - Ígérd meg, hogy megnöveszted a hajad. Ez a borotvahaj már unalmas. És neked olyan édes hajad van. - Édes! Hogy oda ne rohanjak!

Nem is volt olyan rossz a darab, mint általában. Azért persze elég lepra volt. Öregem, az a vén pár legalább ötszázezer évig élt. A fiatalságukkal kezdődik, a lány szülei nem akarják a fiúhoz adni, persze mégis hozzámegy. Aztán egyre öregszenek. A férj elmegy a háborúba, az asszonynak van egy részeges bátyja. Nem érdekelt valami nagyon. Úgy értem, nem izgatott például, ha valaki meghalt a családból, vagy mit tudom én. Hiszen csak színészek. A férj és a feleség kedves öreg pár volt - szellemesek, meg minden - mégse izgattak túlzottan. Például a darabban végig ittak valamit, teát vagy valamit. Ahányszor megjelentek, az inas hozta és tolta eléjük a teát, vagy az asszony maga töltött valakinek. És folyton bejöttek meg kimentek, és már az ember szédülve nézte ezt a folytonos felállást-leülést. Az öreg párt Alfred Lunt és Lynn Fontanne játszották, tényleg jól, és mégse nagyon tetszettek. Valahogy mások voltak, csak ezt tudom mondani. Nem úgy játszottak, mintha emberek lennének, se nem úgy, mintha színészek. Nehéz ezt megmagyarázni. Úgy játszottak, mint, igen, mint akik tudják magukról, hogy híresek, meg minden. Szóval jól, de talán túl jól. Ha az egyik levágott valami nagy dumát, a másik gyorsan folytatta. És úgy gondolták, ez olyan, mint mikor az emberek a valóságban beszélgetnek, és belevágnak egymás szavába. A baj az volt, hogy túlságosan olyanra sikerült, ahogy az emberek beszélgetnek, és egymás szavába vágnak. Kicsit úgy játszottak, ahogy Ernie zongorázik a Village-ben. Ha valaki túl jól csinál valamit, akkor egy idő múlva, ha nem vigyáz, kezdi megjátszani magát. És akkor már nem olyan klassz. Viszont az egész darabban csak bennük, csak a Luntokban volt némi spiritusz. Azt meg kell hagyni.

Az első felvonás után kimentünk rágyújtani a többi fejjel együtt. Micsoda népség! Az életben még annyi genny alakot nem láttál. Telebagózták az előcsarnokot, és a darabról tárgyaltak, persze úgy, hogy lehetőleg mindenki hallja, milyen szemfüles kritikusok. Mellettük egy süket filmszínész bagózott. A nevét nem tudom, de a háborús filmekben mindig ő játssza azt, aki a döntő pillanatban begyullad, és nem mer kiugrani. Egy szőke döggel volt, igyekeztek mind a ketten rendkívül unott arcot vágni, meg minden, mintha nem vennék észre, hogy bámulják őket. Micsoda szerénység! Rém jól szórakoztam rajtuk. Sally nem beszélt sokat, csak a Luntokról ömlengett, azonkívül figyelte a terepet, és igyekezett hódító lenni. Aztán egyszerre az előcsarnok másik oldalán észrevett egy ismerős tagot. Sötétszürke öltönyben, kockás mellényben, tipikus elit kollégista. Nagymenő. A fal mellett állt, erősen bagózott, és pokoli unott pofát vágott. Sally meg egyre azt hajtogatta: - Ismerem ezt a srácot valahonnan. - Mindig ismert valakit, vagy legalábbis azt hitte, hogy ismer, akárhová vitte az ember. Addig ismételgette, míg végre halálosan meguntam, és azt mondtam: - Miért nem rohansz oda, és borulsz a tüdejére, ha ismered? Élvezné! - Erre felhúzta az orrát. Végül aztán a tag is meglátta, odajött és köszönt Sallynek. Azt láttad volna, hogy üdvözölték egymást! Mintha húsz éve nem találkoztak volna. Mintha gyermekkorukban egy fürdőkádban lubickoltak volna, vagy mit tudom én. Régi jó pajtások! Hányinger volt! A röhejes az, hogy nyilván összesen egyszer találkoztak valami rohadt házibulin. Mikor kellőképpen kiérzelegték magukat, Sally bemutatta. Valami George-nak hívták, már nem emlékszem, és Andoverbe járt. Ménkű nagy dolog. Azt is látnod kellett volna, mikor Sally megkérdezte, hogy tetszett neki a darab. A tag iszonyúan megjátszotta magát, mint akinek megfelelő hely kell ahhoz, hogy egy ilyen kérdésre válaszoljon. Hátralépett, pontosan a mögötte álló nő lábára, biztos összetiporta a lábujjait. Azt felelte, hogy a darab maga nem remekmű, de a Luntok persze angyaliak. Angyaliak! Atyaúristen, angyaliak! Ez fájt! Aztán közös ismerősökről kezdtek csevegni, a legócskább beszélgetés volt, amit csak el bírsz képzelni. Köpték a különböző helyeket, amilyen gyorsan csak tudták, és az embereket, akik azokon a helyeken laknak. Majd szétvetett a düh, mire újra bementünk. Tényleg. És aztán a második felvonás után még folytatták ezt a dögletes beszélgetést. Tovább köpték a helyeket és az embereket, akik ott laknak. És a legrosszabb az volt, hogy az a hólyag elit kollégista hangon beszélt, fáradt, sznob hangon, mint valami nő. Volt pofája az én nőmmel foglalkozni, a dögnek. Egy pillanatig azt hittem, még abba a taxiba is beszáll velünk, az előadás után, mert két sarkot jött velünk, de aztán azt mondta, valakikkel randevúja van koktélra. Szinte láttam a gennyes barátait, amint egy bárban ücsörögnek kockás mellényben, és színdarabokat, könyveket meg nőket kritizálnak azon a fáradt, sznob hangon. Kiborítanak az ilyen alakok.

Szinte utáltam Sallyt, mire a taxiba kerültünk. Hogy volt képes ezt a gennyes alakot annyi ideig hallgatni! Elhatároztam, hogy hazaviszem, meg minden, de akkor azt mondja: - Van egy remek ötletem! - Mindig van valami remek ötlete. - Ide figyelj, mikor vacsoráztok? Borzasztóan sietsz? Megmondták, hányra menj haza?

- Nekem? Nem. Legalábbis percre, órára nem. - Ez szent igaz volt, öregem. - Miért?

- Menjünk korcsolyázni a Radio Citybe.

Mindig valami ilyen ötlete támadt.

- Korcsolyázni a Radio Citybe? Most?

- Csak egy órácskára. Nincs kedved? Mert ha nincs...

- Nem mondtam, hogy nincs. Persze hogy megyek, ha te akarsz.

- De igazán van kedved? Ne mondd, hogy van, ha nincs. Nekem tökmindegy, mit csinálunk.

Frászt volt neki tökmindegy.

- Tudod, lehet kölcsönözni olyan édes kis korcsolyaszoknyát. Jeanette Cultz mesélte a múlt héten.

Szóval ezért volt olyan fontos odamenni. Szerette volna megnézni magát olyan kis szoknyában, ami alig takarja a fenekét, meg minden.

Hát szóval odamentünk, adtak korcsolyát, és Sallynek kis kék seggfedőt. Tényleg piszokul jó volt benne. El kell ismernem. Csak azt ne hidd, hogy nem tudta. Előttem riszálta magát, hogy jól lássam a cseles kis fenekét. Tényleg piszokul cseles volt, azt meg kell hagyni.

A röhejes csak az volt, hogy mi voltunk a legrosszabb korcsolyázók az egész terepen. A legrosszabbak. És volt egy-két nagymenő is. Sally bokája folyton befelé bicsaklott, hogy a végén már a bokáján korcsolyázott. Nemcsak hülyén nézett ki, hanem nyilván fájt is. Az enyém mindenesetre. Majd a falra másztam! Istenien nézhettünk ki! És ami még rohadtabb, egy sereg bámészkodó ácsorgott, és figyelte, ki hogy esik hasra.

- Nem lenne jó, ha foglalnánk benn egy asztalt, és innánk valamit? - mondtam végül.

- Ez eddig a legjobb ötleted ma! - Már majd kinyúlt a nagy igyekezettől. Állati volt. Komolyan sajnáltam.

Levettük azt a dög korcsolyát, és bementünk a büfébe, ott lehet inni meg nézegetni a korcsolyázókat, zokniban. Amint leültünk, Sally lehúzta a kesztyűjét, én meg cigarettával kínáltam. Nem látszott valami boldognak. Jött a pincér, Sallynek Coca-Colát rendeltem, ő szeszes italt nem iszik, magamnak meg whiskyt és szódat, de az a barom nem akart hozni, így aztán én is Coca-Colát ittam. Elkezdtem gyufákat gyújtogatni. Bizonyos hangulatban ezt elég gyakran csinálom. Addig hagyom égni, amíg csak a körmömre nem ég, aztán bedobom a hamutartóba. Ideges szokás.

Aztán Sally egyszer csak, mint derült égből a villám, ezzel áll elő: - Ide figyelj! Tudnom kell. Jössz karácsonyfát díszíteni, vagy nem? Tudnom kell. - Még mindig dühöngött a bokái miatt.

- Írtam, hogy megyek. Már vagy hússzor megérdeklődted. Persze hogy megyek.

- Azért, mert nekem tudnom kell. - Aztán elkezdett nézelődni abban a rohadt büfében.

Hirtelen abbahagytam a gyufagyújtogatást, és kicsit közelebb hajoltam hozzá az asztal fölött. Egy egész csomó minden járt az eszemben.

- Ide figyelj, Sally!

- Mi van? - Valami lányt figyelt a büfé másik végében.

- Voltál te már teljesen torkig? Úgy értem, féltél-e már attól, hogy minden menthetetlenül elrohad körülötted, hacsak nem csinálsz sürgősen valamit? Például te szereted az iskolát, meg minden ilyesmit?

- Szörnyen unalmas.

- De gyűlölöd? Azt tudom, szörnyen unalmas, de az érdekel, hogy gyűlölöd-e?

- Hát azért nem gyűlölöm. Az embernek mindig kell...

- Hát én gyűlölöm. Én aztán gyűlölöm. És nemcsak azt. Mindent. Gyűlölök New Yorkban élni, meg minden. A taxikat és a Madison utcai buszokat, a kalauzaikkal együtt, akik folyton üvöltenek, hogy a hátsó ajtón szállj le, és gyűlölöm, hogy meg kell ismerkednem gennyes alakokkal, akik szerint a Luntok angyalok, és hogy mindig liftbe kell szállnom, ha egyszerűen csak ki akarok menni, és hogy reám igazítják a Brook áruházban a nadrágot, és az embereket, akik mindig...

- Ne üvölts, légy szíves. - Ez röhejes volt, mert nem is üvöltöttem.

- Vegyük például a kocsikat - folytattam nagyon csendesen. - A legtöbb ember meg van őrülve a kocsiért. Ha egy kis karcolás van rajta, már odavan, és folyton arról beszél, mennyi benzint fogyaszt kilométerenként, és ha vadonatúj kocsija van, máris azon töri a fejét, hogy eladja, és vesz egy még újabbat. Én még az öreg kocsikat is utálom. Szóval engem nem izgatnak. Inkább szeretnék egy átkozott lovat. A ló legalább emberi, az istenért! A lovat legalább...

- Nem tudom, miről beszélsz tulajdonképpen. Ugrándozol egyik témáról...

- Mondok neked valamit. Kábé te vagy az egyedüli oka, hogy most New Yorkban vagyok. Ha te nem lennél itt, akkor én valahol a francban lennék. A dzsungelben, vagy valahol máshol, a balfenéken. Te vagy az egyetlen, ami itt tart.

- Édes vagy - ezt mondta, de éreztem, hogy szeretné másra terelni a szót.

- El kellene egyszer menned egy fiúiskolába. Próbáld meg egyszer. Mindenki megjátssza magát, és az ember csak azért tanul, hogy eléggé kirafinálódjon, és vegyen egy átkozott Cadillacet egyszer, és megjátssza, hogy rá se ránt, ha a kedvenc csapatát megruházzák, és egész nap nőkről, italról, szexuális problémákról meg ilyesmikről tárgyaljon, és a rohadt, mocskos kis társaságával mindenki összetart. Összetartanak a kosárlabda-drukkerek, összetartanak a katolikusok, összetartanak a nagyokosok, összetartanak a bridzselők. Még a Könyvklub tagjai is összetartanak. Ha csak egy kicsit is értelmesen akarsz...

- Na de ide figyelj! Egy csomó fiú van, aki többet tanul ennél az iskolában.

- Igazad van. Igazad van, egypáran többet is megtanulnak. De én csak ennyit. Érted? Nekem ez a véleményem. Pontosan ez az én istenverte véleményem. Nekem semmi se jön ki a dolgokból. Rossz formában vagyok. Tetű formában.

- Ez biztos.

Aztán hirtelen támadt egy csuda jó ötletem.

- Ide figyelj, van egy ötletem. Mi lenne, ha elmennénk innen a francba? Figyelj ide. Ismerek egy srácot Greenwich Village-ben, aki kölcsönadná a kocsiját pár hétre. Ugyanoda járt, ahová én, és még most is tartozik nekem tíz dollárral. Holnap reggel felmehetnénk Massachusettsbe és Vermontba meg a környékére. Arra pokolian szép. - Minél tovább terveztem, annál jobban begerjedtem, átnyúltam és megfogtam Sally kezét. Milyen egy balfácán hülye voltam. - Nem vicc, száznyolcvan dollárom van a bankban. Reggel kivehetem, mikor kinyit, és akkor le tudok menni a kocsiért ahhoz a sráchoz. Nem vicc. Üdülünk a kempingekben, amíg tart a dohány, aztán ha elfogy, akkor kerítek valami állást, és élhetünk a patak partján, meg minden, és később összeházasodhatunk. Én vágnám a fát télen, a magunkét, meg minden. Bizony isten, fantasztikusan jó lenne! Mit szólsz hozzá? Na? Mit szólsz? Eljössz velem, Sally?

- Ilyet nem lehet tenni - mondta Sally pokoli sértett hangon.

- Miért ne? Mi a fenéért ne lehetne?

- Velem ne kiabálj, jó? - Marhaság, nem is kiabáltam.

- Miért nem lehet megtenni? Miért?

- Mert nem lehet, és kész. Először is tulajdonképpen még mind a ketten gyerekek vagyunk. És arra nem gondolsz, mi lesz, ha elfogy a pénzed, és nem kapsz állást? Éhen halunk? Az egész annyira fantasztikus, egyáltalán nem...

- Nem fantasztikus. Kapok állást. Ezen ne töprengj. Ezért ne fájjon a fejed. Mi a hézag? Nem akarsz velem jönni? Mondd meg, ha nem.

- Nem erről van szó! Egyáltalán nem erről van szó. - Kezdtem gyűlölni. - Rengeteg időnk van arra, hogy ilyesmit csináljunk. Úgy értem, ha befejezted az iskolát, meg minden, és ha összeházasodunk. Akkor rengeteg időnk lesz, remek helyekre utazhatunk. Te csak...

- Nem, nem lesz. Egyáltalán nem lesz. Az úgy egészen más lenne. - Megint pokolian lehervadtam.

- Mi? Nem hallom, mit mondasz! Egyik percben kiabálsz, a következő percben meg...

- Azt mondtam, hogy nem. Egyáltalán nem lesz egy csomó remek hely, ahova majd utazhatunk, mikor befejezem az iskolát, meg minden. Nyisd ki a füled! Akkor már az egész más. Akkor például bőröndökkel kellene lemenni, liften, meg mit tudom én. Akkor egy csomó embert fel kellene hívni elbúcsúzni, és aztán képeslapot küldeni nekik a szállodákból, meg minden. És én valami hivatalban dolgoznék, egy csomó pénzt keresnék, és taxin vagy a Madison utcai buszon járnék, és végignéznék egy csomó hülye hirdetést, előzetest és híradót. Híradók. Mindenható isten! Mindig van benne valami hülye lóverseny, meg hajószentelés pezsgősüveggel, meg bicikliző csimpánz nadrágban. Szóval úgy az egész más lenne. Szóval egyáltalán nem érted, mit beszélek.

- Talán nem. Talán te magad se. - Addigra már gyűlöltük egymást. Szemmel láthatóan hiábavaló lett volna további értelmes beszélgetéssel próbálkozni. Már rém sajnáltam, hogy elkezdtem az egészet.

- Á, menjünk innen. Le kell rohadni tőled, ez a helyzet.

Öregem, majdnem a plafonig ugrott mérgében. Tudom, ezt nem kellett volna mondanom, talán rendes körülmények között erre sor sem kerül, de tényleg állatian lehervasztott. Általában nem szoktam lányoknak ilyen gorombaságokat mondani. Öregem, a plafont kiütötte mérgében! Hiába kértem tőle bocsánatot, mint az őrült, nem volt hajlandó megbocsátani. Még bőgött is. Kicsit meg is ijedtem, mert tartottam tőle, hogy hazamegy és elmondja az apjának, hogy rohasztónak neveztem. Olyan nagydarab, hallgatag barom az apja, és egyébként sincs oda értem. Egyszer azt mondta Sallynek, hogy én túlságosan hangos vagyok.

- Nem vicc, tényleg sajnálom - ezt ismételgettem.

- Sajnálod. Sajnálod. Nevetséges. - Még mindig bőgött, és hirtelen tényleg kezdtem sajnálni a dolgot.

- Gyere, hazaviszlek. Komolyan.

- Köszönöm, magam is hazatalálok. Őrült vagy, ha azt képzeled, hogy hazakísérhetsz. Nekem ilyet fiú még soha életemben nem mondott.

Kicsit röhejes volt az egész, ha jól meggondolta az ember, és egyszerre olyat csináltam, amit megint csak nem kellett volna. Elröhögtem magam. És én olyan nagyon hangosan és hülyén röhögök. Ha valaha saját magam mögött ülnék a moziban, vagy mit tudom én, hol, biztosan megbökném magam, és azt mondanám, hogy hallja, de csúnya öröme van. Erre persze Sally még jobban begőzölt.

Egy darabig még ugráltam körülötte, bocsánatot kértem, próbáltam megbékíteni, de nem ment. Egyre azt hajtogatta, tűnjek el és hagyjam békén. Végül aztán tényleg otthagytam. Bementem, felhúztam a cipőm meg minden, és elmentem nélküle. Nem kellett volna, viszont addigra már torkig voltam vele.

Ha tudni akarod az igazat, fogalmam sincsen, miért kezdtem bele ebbe a témába. Mármint hogy menjünk el Massachusettsbe és Vermontba, meg minden. Hiszen akkor se vinném el magammal, ha akarná. Számításba se jönne. A rémes az, hogy amikor hívtam, akkor is úgy gondoltam. Ez a rémes. Esküszöm, őrült vagyok.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Megéheztem, mire elvergődtem a jégpályáról. Bementem egy büfébe, ettem sajtos szendvicset meg tejet. Aztán átmentem egy telefonfülkébe, gondoltam, újra felhívom Jane-t, megnézem, otthon van-e már. Ugyanis teljesen lyukas az estém, gondoltam, és ha otthon van, elviszem valahova táncolni, vagy mit tudom én. Az egész ismeretségünk alatt egyetlenegyszer se táncoltam vele. Viszont egyszer láttam, hogy táncol. Úgy vettem észre, nagyon jól tud. A július 4-i ünnepi összejövetelen a klubban. Akkor még alig ismertem, és úgy éreztem, nem illik lecsapnom a fiúja kezéről. Al Pike-kal volt, aki a Choate-ba jár, és rémes alak. Őt is alig ismertem, csak mindig ott csellengett a strandon. Fehér lastex fürdőgatyája volt, és mindig szaltózott a toronyból. Illetőleg azt a tetű felszállót próbálgatta; de egész álló nap. Ez volt az egyetlen, amit tudott, és ettől már menőnek képzelte magát. Kongó fejű izompacsirta. Szóval ezzel volt Jane akkor este. Ezt nem bírtam megérteni. Esküszöm, nem. Mikor együtt kezdtünk járni, kérdeztem, hogy volt képes egy olyan nagyképű barommal randevúzni, mint Al Pike. Jane szerint nem volt nagyképű. Azt mondta róla, hogy kisebbrendűségi komplexusa van. Úgy csinált, mintha sajnálná is miatta, nem úgy, mintha csak feltételezné. Szóval ő úgy gondolta. Fura ez a lányoknál. Ha az ember megemlít valami teljesen barom alakot, aki mondjuk aljas vagy nagyon beképzelt, vagy mit tudom én, szóval megemlíti egy lánynak, akkor a lány biztosan azt mondja róla, hogy az illetőnek kisebbrendűségi komplexusa van. Talán van is, de attól még barom, véleményem szerint. Lányok. Az ember soha nem tudja kiszámítani, mit gondolnak. Egyszer az egyik barátomnak randevúja volt ennek a Roberta Walshnek a szobatársával. Bob Robinsonnak hívták a srácot, és neki tényleg kisebbrendűségi komplexusa volt. Szégyellte a szüleit, meg minden, mert úgy beszélnek, hogy „láthassa”, „tudhassa”, meg minden, és elég szegények is. De nem volt barom, vagy ilyesmi. Nagyon rendes tag volt. De az a lány, a Roberta Walsh szobatársa, egyáltalán nem komálta. Azt mondta Robertának, hogy a srác rém beképzelt. És miért hitte, hogy beképzelt? Mert véletlenül megemlítette, hogy az önképzőkör elnöke. Egy ilyen kis semmiség, és rögtön azt hitte, hogy beképzelt. Ez a baj a lányoknál. Ha tetszik nekik a srác, mindegy, akármekkora barom is, azt mondják, kisebbrendűségi komplexusa van, ha viszont nem tetszik, akkor lehet akármilyen rendes, vagy lehet akármekkora kisebbrendűségi komplexusa, azt mondják, beképzelt. Még eszes lányok is.

Szóval újra feltárcsáztam Jane-t, de nem jelentkezett. Aztán kezdtem lapozgatni a noteszomban, ki a fenét lehetne ma estére mozgósítani. A baj csak az volt, hogy a noteszomban összvissz három szám szerepelt, Jane meg az a Mr. Antolini, aki Elkton Hillsben tanárom volt, és az apám hivatali száma. Mindig elfelejtem beírni az embereket. Végül aztán Carl Luce-t hívtam fel. Akkor érettségizett a Whooton Schoolban, mikor én eljöttem onnan. Körülbelül három évvel idősebb nálam, nem túlságosan szerettem, de rendkívül intelligens, neki volt a legmagasabb intelligencia-hányadosa az egész iskolában, és gondoltam, hátha van kedve velem vacsorázni valahol, és egy kicsit végre értelmesen eldumálni. Néha nagyon jó hatással volt rám. Ezért hívtam fel. Akkor már a Columbián járt, de a 65. utcában lakott, és tudtam, hogy otthon kell lennie. Mikor a telefonhoz jött, azt mondta, hogy vacsorára nem ér rá, de este tízkor találkozhatunk a Wicker bárban, az 54. utcában. Azt hiszem, marhára meglepődött, hogy felhívtam. Egyszer ugyanis nagyfenekű gennygócnak neveztem.

Marha sok időt kellett agyonütnöm tízig, ezért mentem moziba a Radio Citybe. Rosszabbat nem is tehettem volna, viszont közel volt, és más nem jutott az eszembe.

Mikor bementem, még az artistaműsor ment. A Rocketek éppen állatian rugdalóztak, már ahogy szoktak, egy sorban, karjukkal átfogva egymás derekát. A közönség őrülten tapsolt, és mögöttem egy alak azt mondogatta a feleségének: - Hát ehhez mit szólsz? Ez aztán precízió! - Ez fájt! A Rocketek után egy szmokingos alak jött ki görkorcsolyával, és elkezdett görkorcsolyázni egy csomó kis asztal alatt, és közben vicceket mondott. Nagyon klasszul csinálta, meg minden, de mégse tudtam élvezni, mert elképzeltem azt, mikor gyakorol, hogy felléphessen mint görkorcsolyázó. Olyan ostobaságnak éreztem. Azt hiszem, nem voltam megfelelő hangulatban az ilyesmihez. Aztán jött a karácsonyi szám, ami minden évben megy a Radio Cityben. Angyalok jönnek elő a páholyokból meg mindenhonnan, meg pasasok kereszttel meg mindenféle izével a kezükben, de legalább ezren, és éneklik a Mennyből az angyal-t, mint az őrültek. Nagy szám! Azt hiszik, ez pokolian vallásos, tudom, és nagyon szép, meg minden, de szerintem se nem vallásos, se nem szép, az istenért, ha egy csomó színész a színpadon kereszttel a kezében körbejár. Mikor befejezik és kimennek, esküszöm, már útközben nyúlnak a zsebükbe bagóért. Sally Hayesszel láttam tavaly, és ő folyton azt hajtogatta: milyen gyönyörű, a ruhák, meg minden. Én meg azt mondtam, hogy Jézus biztosan megpukkadna, ha látná ezeket a maskarásokat. Sally szerint én szentségtörő ateista vagyok. Ez szent igaz. Azt hiszem, ha valami Jézusnak tetszene, az már inkább az üstdobos lenne a zenekarból. Körülbelül nyolcéves korom óta figyelem azt a tagot. Allie, az öcsém, meg én, mikor még a szüleinkkel jártunk oda, mindig előrementünk, hogy lássuk. A legjobb dobos, akit valaha is láttam. Alig van alkalma egypárszor ráverni, de akkor se vág unott pofát, ha nem dobol. És aztán, mikor dobol, akkor olyan érzéssel csinálja, és olyan ideges. Egyszer, mikor apámmal Washingtonban voltunk, Allie küldött neki egy lapot, de fogadni mernék, hogy sose kapta meg. Nem tudtuk pontosan, hogy címezzük.

A karácsonyi szám után jött a film. Olyan lepra volt, hogy az már művészet. Egy angol fiúról, valamilyen Alecről szólt, aki részt vett a háborúban, és aztán a kórházban elveszti az emlékezőtehetségét, meg minden. Kijön a kórházból, bottal a kezében ide-oda sántikál, végig Londonon, és nem tudja magáról, hogy ki a fene lehet. Tulajdonképpen herceg, csak nem tudja. Aztán összeakad egy klassz, kedves, jószívű lánnyal, mikor éppen száll fel a buszra. A lány kalapja leesik, a fiú meg elkapja, aztán együtt szállnak fel. Leülnek, és elkezdenek Charles Dickensről beszélni. Mind a kettőjüknek a kedvenc írója. A fiúnál van is egy kötet Twist Olivér, és a lánynál is van. Majd megpukkadtam! Egyébként persze egymásba szeretnek, azért, mert mind a ketten bele vannak esve Dickensbe, és a fiú segít a lánynak a kiadóvállalatát vezetni. A lánynak könyvkiadó vállalata van, csak már eléggé unja a banánt, mert a bátyja iszákos, és minden pénzüket elissza. Nagyon elkeseredett szivar a báty, mert a háborúban orvos volt, de már nem operálhat, mert tönkrementek az idegei, ezért folyton iszik, de nagyon szellemes, meg minden. Egyébként Alec ír egy könyvet, a lány kiadja, és egy kalap pénzt keresnek vele. Már éppen meg akarják tartani az esküvőt, mikor feltűnik a láthatáron a másik lány, Marcia. Ő volt Alec menyasszonya, mielőtt elvesztette az emlékezőtehetségét, és felismeri az üzletben, ahol dedikálja a könyvét. Megmondja Alecnek, hogy valójában herceg, meg minden, de Alec nem hisz neki, és nem akar elmenni a lánnyal még az anyjához se. Az anyja annyit sem lát, mint egy vakond. De a másik lány, a jószívű, rábeszéli, hogy menjen. Nagyon nemeslelkű, meg minden. Ezért aztán elmegy. De még akkor se tér vissza az emlékezőtehetsége, amikor a dán dogja ráugrik, és az anyja végigtapogatja az arcát, és odahozza neki a gyerekkori mackóját. De aztán egy szép napon gyerekek kriketteznek, és egy labda a fejéhez ütődik. Akkor hirtelen visszanyeri az emlékezőtehetségét, bemegy, és homlokon csókolja az anyját, meg minden. És akkor újra valódi herceg lesz, és elfelejti a jószívű lányt, akinek kiadója van. Elmondanám tovább is, csak félek, hogy megüt a guta. Nem arról van szó, hogy lelőném a poént. Nincs mit lelőni, az istenit neki. Szóval azzal végződik, hogy Alec és a jószívű lány összeházasodnak, a báty, a részeges, visszanyeri az idegei fölött az uralmat, megoperálja Alec anyját, hogy újra lásson, aztán a báty és Marcia szeret egymásba. Azzal végződik, hogy egy hosszú asztal körül ülnek, és röhögnek, mert a dán dog bejön egy csomó kis kölyökkel a szájában. Mindenki azt hitte, hogy hím, gondolom, vagy valami hasonló baromság. Csak annyit mondhatok, ne nézd meg, ha nem akarsz lerohadni.

És ami végképp kiborított, az az volt, hogy mellettem egy nő végigbőgte az egész átkozott filmet. Minél jobban bőgött, annál jobban láttam, hogy csak megjátssza magát. Azt gondolná az ember, azért bőg, mert marhára érzékeny a lelke, de én mellette ültem, és esküszöm, nem volt az. Egy kis krapek volt vele, szegény pokolian unatkozott, és ki kellett volna neki mennie a vécére, de a nő nem vitte ki. Egyre csak azt mondogatta, hogy üljön békén, és viselkedjen tisztességesen. Körülbelül annyira volt érzékeny lelkű, mint egy farkas. Figyeld meg, vannak ilyenek; vörösre bőgik a szemüket a moziban valami gennyes marhaságon, és tízből kilenc a szíve mélyén aljas barom. Nem vicc.

A mozi után elindultam a Wicker bár felé, ahol Carl Luce-szal volt randevúm. Séta közben a háborún gondolkodtam, meg minden. Az ilyen háborús filmeknek mindig ez az eredménye. Azt hiszem, nem bírnám ki, ha háborúba kellene mennem. Tényleg nem. Ha csak kivinnék az embert, és mindjárt lelőnék, az nem volna rossz, de annyi ideig a hadseregben lenni! Az rémes. D. B., a bátyám, négy istenverte éven át volt katona. A háborúban is harcolt - az invázió napján szállt partra, meg minden -, de azt hiszem, a hadsereget jobban gyűlölte, mint a háborút. Én akkor még gyerek voltam, de emlékszem, mikor időnként hazajött szabadságra, és mást se csinált, csak feküdt az ágyán. Még a nappaliba is alig jött be. Később, mikor a tengerentúlra ment, és ténylegesen részt vett a háborúban, meg minden, akkor se sebesült meg, és ő se lőtt le senkit. Csak az volt a dolga, hogy valami link tábornokot szállítson egész nap a parancsnoki kocsin. Egyszer mondta Allie-nek meg nekem, hogy ha le kellett volna lőnie valakit, azt se tudta volna, merre lőjön. D. B. szerint a hadsereg éppannyira tele volt rohadt alakokkal, mint a náciké. Emlékszem, Allie egyszer megkérdezte, nem volt-e valami jó is abban, hogy megjárta a háborút, mert mégis ő író, és a háború adott egy csomó témát, amiről írni lehet, meg minden. Akkor elküldte Allie-t a baseballkesztyűjéért, és aztán megkérdezte tőle, ki a jobb háborús költő: Rupert Brooke vagy Emily Dickinson. Allie azt felelte, hogy Emily Dickinson. Én magam nem sokat tudok erről, nemigen olvasok verseket, de azt nagyon jól tudom, hogy megőrülnék, ha be kellene vonulnom, és olyan alakokkal kellene állandóan együtt lennem, mint Ackley, Stradlater vagy Maurice, velük kellene menetelni, meg minden. Egyszer voltam cserkész, körülbelül egy hétig, de a végén már látni se bírtam az előttem menetelő tag nyakát. Állandóan azt kiabálták, hogy mindenki az előtte menetelő tag tarkóját nézze. Ha még egyszer háború talál lenni, esküszöm, jobb lesz, ha engem rögtön kiemelnek az elején, és odaállítanak a kivégzőosztag elé. Nem ellenkeznék. Most jut eszembe, D. B. rémesen utálta a háborút, és mégis azt mondta tavaly nyáron, hogy olvassam el a Búcsú a fegyverektől-t, mert olyan isteni. Ez az, amit nem értek. Úgy szerepel benne ez a Henry hadnagy, mint valami rendes tag, meg minden. Nem értem, hogy D. B., aki annyira utálta a hadsereget és a háborút, hogy tudott szeretni egy ilyen gennyes könyvet. Például nem értem, hogy lehet szeretni egy ilyen nyavalyás könyvet is, meg Ring Lardner könyvét is, meg A nagy Gatsby-t is, amiért annyira odavan. D. B. megsértődött, mikor mondtam, és azt felelte, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy helyesen értékelhessek, de én nem hiszem. Mondtam, én szeretem Ring Lardnert és A nagy Gatsby-t, meg minden. Így is van. Döglöttem A nagy Gatsby-ért. Az öreg Gatsby. Rendes szivar. A falra kell mászni tőle. Egyébként örülök, hogy feltalálták az atombombát. Ha újra háború lenne, ráülnék egy atombombára. Önként jelentkeznék. Esküszöm, megtenném.

folytatás