Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

J. D. Salinger
ZABHEGYEZŐ
Fordította: Gyepes Judit

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Ha nem lennél New York-i, hogy tudd: a Wicker bár egy rongyrázós hotelban, a Setonban van. Régen sokat jártam oda, ma már nem. Fokozatosan leszoktam róla. Általában rendkívül választékos helynek tartják, meg minden, de tulajdonképpen dőlnek oda a gennyes alakok. Fellép ott két francia baba, Tina és Janine, egy este átlag háromszor jönnek ki, zongoráznak és énekelnek. Illetőleg az egyik zongorázik, állati pocsékul, a másik meg énekel. A legtöbb szám vagy nagyon disznó, vagy franciául van. Az énekes, a Janine, először mindig belesusog abba a mikrofonba, ilyeneket például: „Én most szérétnék bémutatni égy kis számot önöknék fransziáül. Egy franszia kislányról lész szó, aki olian nagy város kérül, mint mondjuk New York, és szérét bélé égy brokklini fiúba. Réméljük, tétszéni fog.” Aztán megfelelő suttogás és pokoli bájolgás után elénekel valami zsibbasztó számot, félig franciául, félig angolul, és a sok gennyes hólyag majd megőrül a gyönyörűségtől. Ha elég soká ül ott az ember, és hallja őket tapsolni, meg minden, esküszöm, megundorodik az egész világtól. És a tulaj is olyan tetű alak. Állati, milyen sznob. Szóba se áll az emberrel, hacsak nem valami nagyfejű vagy híres ember, vagy mit tudom én, micsoda. De ha valami ilyesmi vagy, akkor még undorítóbban viselkedik. Akkor felugrik, odaszalad, és kedélyesen mosolyog, mintha állatian rendes fickó lenne, csak jobban ismerni kellene, és azt mondja: - Nos, mi újság Connecticutban? - vagy: - Mi újság Floridában? - Rémes hely, na, nem vicc. Én fokozatosan leszoktam róla.

Korán érkeztem. Felültem az egyik bárszékre - már nagy volt a nyomor - és rendeltem két whiskyt szódával, még mielőtt Luce feltűnt volna a láthatáron. A rendelésnél felálltam, hadd lássák, milyen magas vagyok, nehogy eszükbe jusson, hogy esetleg még nem vagyok nagykorú. Aztán figyeltem a sok genny alakot körülöttem egy darabig. Mellettem egy pali teljesen rászállt a nőjére, azt ismételgette neki, hogy milyen arisztokratikus keze van. Ez fájt! A bár másik vége tele volt buzikkal. Nem voltak tipikusan buzi pofák, nem volt túl hosszú hajuk, meg minden, de mégis látszott, hogy buzik. Végül megjelent Luce. Halálos egy szivar. Whootonban ő volt a korrepetitorom. De semmi egyebet nem tett, mint hogy szexuális dolgokról beszélt, néha késő éjszakáig, és mindig egy csomó más srác is ott volt a szobájában. Jól értett a nemi problémákhoz, főleg a perverzitásokhoz. Sokat beszélt ilyen hátborzongató alakokról, akiknek birkákkal van viszonyuk, meg olyanokról, akik a kalapuk bélésébe női bugyit varrnak, meg minden. Aztán férfi és női buzikról. Luce minden buzit ismert az Egyesült Államokban. Csak meg kellett említeni valakit, akárkit, és ő rögtön megmondta, hogy az vagy nem. Néha egész hihetetlen volt, színészekről és hasonlókról mondta, hogy buzi. Nős is volt köztük, az istenfáját! Mindig kérdezgettük: „Tényleg azt mondod, hogy Joe Blow buzi? Az a nagy, deltás pali, aki mindig gengsztert vagy cowboyt játszik?” „Hogyne” - felelte ilyenkor. Az volt a szavajárása, hogy „hogyne”. Szerinte az mindegy, ha nős is valaki. Meg hogy a világon a nős férfiaknak a fele buzi, csak még nem tudják. És azt is, hogy egyik napról a másikra át lehet változni, ha az emberen a stigmák mind megvannak. Jól begyullasztott minket akárhányszor. Folyton lestem, mikor leszek buzi. A röhejes az volt, hogy mindig arra gondoltam, biztos ő buzi. Folyton azt mondta: „Fogd meg ezt, mekkora!” - csupa libabőr lett az ember, ha végigment vele a sötét folyosón. És ha bement a vécébe, mindig nyitva hagyta az ajtót, és előadást tartott közben, amíg az ember a fogát mosta, vagy mit tudom én. Ez olyan buzi szokás. Tényleg. Ismertem egy-két igazi buzit az iskolában, azok csináltak ilyen hecceket. Ezért volt nekem Luce mindig gyanús. Egyébként nagyon intelligens tag volt. Tényleg.

Sose mondta, hogy szervusz, ha találkozott valakivel. Az első mondata az volt, mikor leült, hogy csak pár percig maradhat, mert randevúja van. Aztán egy száraz martinit rendelt. Külön mondta a mixernek, hogy jó száraz legyen, olajbogyó nélkül.

- Te, szereztem neked egy buzit - mondtam neki. - Ott van a bár másik végén. Most ne nézz oda. Neked őrizgettem.

- Bombajó. Látom, a régi maradtál, Caulfield. Mikor nő már be a fejed lágya?

Kicsit untattam. Tényleg. Ő viszont mulattatott engem. Egyszerűen az a fajta tag volt, aki engem mindig mulattat.

- Hogy állsz a nemi élettel? - érdeklődtem. Utálta az ilyen kérdéseket.

- Nyugi! Ülj veszteg és nyugi, az istenért!

- Halálnyugodt vagyok. Milyen a Columbián? Bírod?

- Hogyne bírnám. Ha nem bírnám, nem járnék oda. - Néha ő is meglehetősen unalmas volt.

- Mi a fő szakod? A perverzitások? - Már csak hülyültem.

- Ne játszd meg a hülyét, mert egyszer úgy maradsz!

- Csak húzlak. Ide figyelj, Luce! Te intelligens tag vagy. Szükségem van a tanácsodra. Rettenetes...

Belenyögött a pofámba. - Ide figyelj, Caulfield. Ha van kedved nyugodtan ülni és inni és békésen beszél...

- Jó, jó, rendben van. Nyugi. - Szemmel láthatóan nem akart komoly dolgokról beszélni. Ez a difi ezekkel az intelligens tagokkal. Komoly dolgokról nem akarnak beszélni, csak ha nekik van rá kedvük. Erre aztán elkezdtem általánosságokról beszélgetni.

- Na, nem vicc, hogy áll a nemi életed? Még mindig azzal a lánnyal jársz, akivel a whootoni időkben? Akinek olyan jó...

- Te jó ég, dehogy!

- Hogyan? Mi lett vele?

- Gőzöm sincs. Csak azt tudom, hogy azóta ordas nagy kurva lett.

- Ez nem valami rendes tőled. Ha már engedte magát, legalább ne beszélj róla így.

- Ó, istenem! Ez megint egy tipikus Caulfield-beszélgetés lesz? Szeretném előre tudni.

- Nem, de azzal együtt ez nem volt rendes tőled. Ha már engedte magát...

- Muszáj ebben az ocsmány témakörben maradni?

Nem szóltam semmit. Féltem, hogy felugrik és faképnél hagy, ha nem fogom be a szám. Mindössze rendeltem még egy whiskyt. Kedvem lett volna jól leszívni magam.

- Most kivel jársz? Van kedved beszélni róla?

- Úgyse ismered.

- Jó, de mégis ki az? Hátha.

- Vidéken él. Szobrásznő. Ha már éppen tudni akarod.

- Igazán? Komolyan? Hány éves?

- Én sose kérdeztem meg tőle, az istenért!

- Jó, de körülbelül.

- Gondolom, nincs messze a negyventől.

- A negyventől? Igazán? Te ezt szereted? Szereted az ilyen öregeket? - Csak azért faggattam, mert olyan sokat tud szexuális dolgokról, meg minden. Azon kevesek közé tartozott, akikről biztosan tudtam. Tizennégy éves korában vesztette el a szüzességét, Nantucketben. Tényleg.

- Szeretem az érett nőket, ha ezt gondolod. Hogyne...

- Ne mondd! Miért? Jobban tudnak, meg minden?

- Ide figyelj! Tisztázzunk valamit. Ma nem vagyok hajlandó semmiféle tipikus Caulfield-kérdésre válaszolni. Az ördögbe is, mikor nő már be a fejed lágya?

Egy darabig hallgattam. Ejtettem a témát egy időre. Aztán Luce rendelt még egy martinit. Azt mondta a pincérnek, hogy csinálja még sokkal szárazabbra.

- Ide figyelj! Mióta jársz vele? Ezzel a szobrász pipivel? - Ez tényleg érdekelt. - Már Whootonban is ismerted?

- Szó sincs róla. Csak pár hónapja jött Amerikába.

- Igazán? Hova való?

- Sanghajba.

- Nem vicc? Kínai?

- Nyilván.

- Ez már nem vicc! Te szereted ezt? Hogy kínai?

- Nyilván.

- Miért? Érdekelne, ez komolyan érdekelne.

- Egyszerűen azért, mert a keleti filozófiát sokkal megnyugtatóbbnak tartom, mint a nyugatit. Ha tudni akarod.

- Tényleg? Mit értesz a filozófián? A nemi életet, meg mindent? Úgy érted, hogy az Kínában jobb? így érted?

- Nem pont Kínában, az istenért! Keleten, azt mondtam. Feltétlenül folytatni akarod ezt a bárgyú beszélgetést?

- Ide figyelj! Komolyan beszélek. Nem vicc. Miért jobb keleten?

- Túl bonyolult lenne részletezni, az istenért. Egész egyszerűen náluk a szexualitás fiziológiailag és szellemileg is átélt élmény. De ha azt hiszed, hogy én...

- Nekem is! Szerintem is, hogy is mondjam, fizikailag és szellemileg átélt élmény, meg minden. Tényleg. De persze attól függ, kivel csinálom. Ha valaki olyannal, aki nem...

- Az istenit, Caulfield, ne üvölts! Ha nem tudod moderálni magad, jobb lesz, ha hagyjuk az egész...

- Jól van, figyelj ide. - Begerjedtem, azért beszéltem hangosabban. Ha begerjedek, néha hangosabban beszélek. - Szóval úgy értem, hogy nem csinálhatja az ember akárkivel, nem minden lánnyal, akivel smárol, nem mindig sikerül az úgy. Neked igen?

- Hagyjuk, jó?

- Jó, de figyelj ide! Vegyünk például téged és a kínai nőt. Mi olyan jó benne?

- Hagyjuk, mondtam már!

Kicsit túlságosan személyes vizekre eveztem. Éreztem. De éppen ez volt az egyik dolog, ami mindig bosszantott Luce-szal kapcsolatban. Ő elvárta Whootonban, hogy az ember a saját személyes ügyeit kiteregesse neki, hogy ez meg az pontosan hogy és mint volt, de ha más érdeklődött az ő személyes ügyei iránt, akkor megsértődött. Ezek az intelligens alakok nem szeretnek intelligensen beszélgetni, csak ha ők beszélnek egész idő alatt. És mindig azt akarják, hogy az ember abban a percben fogja be a pofáját, amikor ők befogják, és menjen vissza a saját szobájába, amikor ők visszamennek. Mikor Whootonban voltunk, Luce iszonyúan utálta, ténylegesen utálta, ha az ő szexuális előadásai után még ott maradtunk a szobában, és csámcsogtunk a témán. Mármint a többi srác meg én. Valaki más szobájában.

Ezt iszonyúan utálta. Azt akarta, hogy mindenki menjen vissza a saját szobájába, és kussoljon, ha már nem ő a központ. Az az igazság, hogy félt, hátha valaki még nála is klasszabbat tud mondani. Engem mulattatott a fiú.

- Lehet, hogy elmegyek Kínába. Egy lepra a nemi életem - mondtam.

- Ez természetes. Még éretlen vagy.

- Igen. Tényleg. Tudom. Tudod, mi a baj velem? Nem tudok begerjedni... úgy értem, igazán begerjedni... olyan lánnyal, akibe nem vagyok totál beleesve. Úgy értem ezt, hogy nekem nagyon szerelmesnek kell lennem. Ha nem, akkor nem kívánom eléggé, meg minden, a fene egye meg! Öregem, ez lövi el az én nemi életemet! Ilyen egy tetű nemi életet te még nem láttál.

- Ez természetes, az istenért. Megmondtam, mikor legutóbb találkoztunk, mi kell neked.

- Hogy menjek pszichoanalitikushoz, meg minden? - Ezt mondta legutóbb. Az apja pszichoanalitikus.

- Te is tudod, az istenért. Nem az én dolgom, hogy mit művelsz az életeddel.

Egy ideig hallgattam. Gondolkodtam.

- És tételezzük fel, hogy elmegyek az apádhoz, és kianalizáltatom magam, meg minden. Mit csinálhat? Szóval mit csinálna velem?

- Semmit se csinálna. Csak beszélne veled, és te beszélhetnél neki. Egyet érhet el: segít, hogy megismerd lelki formációd milyenségét.

- Mit?

- A lelki formációdat. A lelki élet... Ide figyelj, nem tartok neked előadást a pszichológia alapjairól. Ha érdekel, hívd fel az apámat, és jelentsd be magad. Ha nem, nem. Nekem őszintén szólva tökmindegy.

A vállára tettem a kezem. Öregem, mulattatott a fiú. - Mondja valaki, hogy nem szép dolog a barátság. Igaz?

Az órájára nézett. - Tépnem kell - mondta és felállt. - Örülök, hogy láttalak. - Intett a pincérnek, hogy hozza a számlát.

- Mondd, téged már kianalizált az apád? - kérdeztem, mielőtt még elhúzta volna a csíkot.

- Engem? Miért kérded?

- Csak úgy. Szóval igen? Igen?

- Nem egészen. Bizonyos fokig segített kifejleszteni az egyéniségemet, de teljes analízisre nem volt szükség. Miért kérdezed?

- Csak úgy. Érdekelt.

- Hát, fel a fejjel! - Letette a borravalót, meg minden, és indult.

- Csak még egyet igyál! Kérlek! Olyan pokolian egyedül vagyok! Nem vicc!

Azt mondta, nem teheti. Már így is elkésett. Aztán eltűnt.

Luce határozottan hervasztó, de fantasztikus szókincse van. Neki volt Whootonban a legnagyobb szókincse. Kipróbálták.

HUSZADIK FEJEZET

Ücsörögtem ott tovább, és zsibbadtra ittam magam, amíg vártam, hogy jöjjön Tina és Janine és énekeljenek, de nem jöttek. Egy buzi képű, hullámos hajú pali zongorázott, és egy új nő, valami Valencia énekelt. Egyáltalán nem volt jó, de mégis jobb, mint Tina és Janine, mert legalább belevaló számokat énekelt. Tőlem jobbra állt a zongora, Valencia meg pont az orrom előtt. Stíröltem, de megjátszotta, hogy észre sem veszi. Valószínűleg nem stíröltem volna, de hát teljesen el voltam ázva. Mikor befejezte, olyan gyorsan elhúzta a csíkot, hogy meg se tudtam hívni egy féldecire. Odahívtam a főpincért, mondtam, kérdezze meg Valenciát, meginna-e velem valamit. Azt mondta, jó, de biztos nem kérdezte meg. Az emberek soha nem adják át az üzeneteket.

Öregem, ott ücsörögtem abban az átkozott bárban legalább egyig, úgy berúgtam, mint egy ló. Alig bírtam a szememet egyenesbe tartani. Egyre vigyáztam csak, hogy ne legyek hangos, vagy mit tudom én. Nem szerettem volna, ha valaki felfigyel, és megkérdezi, hány éves vagyok. De öregem, alig bírtam egyenesen nézni. Mikor már igazán részeg voltam, akkor újra elkezdtem azt a baromságot a golyóval a hasamban. Én voltam az egyetlen a bárban, akinek golyó van a hasában. A kezemet a jakom alatt tartottam, a gyomromon, nehogy mindent összevérezzek, meg minden. Nem szerettem volna, ha észreveszik, hogy meg vagyok lőve. Titkoltam, hogy meglőtt állat vagyok. Végül eszembe jutott, hogy felhívom Jane-t, megkérdezem, otthon van-e már. Fizettem, meg minden. Aztán fölálltam a pult mellől, és kimentem a telefonfülkébe. A kezem állandóan a jakom alatt tartottam, nehogy elfolyjon a vérem. Öregem, tökrészeg voltam.

De mire beértem a telefonfülkébe, már nem volt hangulatom felhívni Jane-t. Az a gyanúm, túl részeg voltam. Erre mit csináltam? Felhívtam Sally Hayest.

Vagy hússzor kellett tárcsáznom, mire sikerült. Öregem, alig láttam.

- Helló! - üvöltöttem, mikor felvette végre valaki azt a nyomorult telefont. Persze, mert részeg voltam.

- Ki beszél? - kérdezte egy roppant hűvös női hang.

- Én, Holden Caulfield. Hadd beszéljek Sallyvel!

- Sally alszik. Itt Sally nagymamája beszél. Miért telefonálsz ilyen későn, Holden? Tudod, hány óra van?

- Naná. Én Sallyvel akarok beszélni. Nagyon fontos. Tessék adni.

- Sally alszik, fiatalember. Hívd fel holnap. Jó éjszakát.

- Keltse fel! Tessék felkelteni, na! Hé!

Másik hang szólt bele: - Holden, én vagyok. - Sally volt. - Mi az a nagyon fontos?

- Sally? Te vagy?

- Igen. Ne ordíts. Részeg vagy?

- Naná. Ide figyelj! Ide figyelj, hé! Átjövök karácsonykor, jó? Feldíszítem azt az istenverte fát neked. Jó? Jó? Hé! Sally!

- Jó. Te részeg vagy. Most menj és feküdj le! Hol vagy? És kivel?

- Sally, átjövök és feldíszítem azt a fát neked, jó? Jó? Hé!

- Jó. De most menj és feküdj le! Hol vagy? És kivel?

- Senkivel. Én magam és én. - Öregem, tökrészeg voltam! Még mindig fogtam a belem. - Kikészítettek. A könyörtelen csőcselék kikészített. Érted? Sally, érted?

- Nem értem. Most menj, feküdj le. Le kell tennem a kagylót. Hívj fel holnap!

- Hé! Sally! Akarod, hogy feldíszítsem azt a fát neked? Akarod? Mi?

- Igen. Jó éjszakát! Menj haza, és feküdj le! Letette.

- Jó éjszakát. Jó éjszakát. Kicsi Sally. Sally, drága kis szerelmem.

El bírod képzelni, milyen részeg voltam? Aztán én is letettem a kagylót. Gondoltam, hogy éppen akkor ért haza valami randevúról. Magam elé képzeltem a Luntokkal, meg minden, mindenfelé, meg azzal az andoveri fickóval. Elképzeltem, hogy mind egy csésze teában úsznak, álbölcsességeket mondanak egymásnak, kedvesek, és persze mind megjátsszák magukat. Istenemre, már meg is bántam, hogy felhívtam! Tisztára bezsongok, ha részeg vagyok.

Egy darabig még maradtam abban az átok telefonfülkében. A telefonba kapaszkodtam, nem bírtam kimenni. Nem éreztem magam valami acélosan, az igazat megvallva. Végül aztán mégis kikecmeregtem, és átmentem a férfivécébe, támolyogtam, mint egy hülye. Az egyik kagylót megtöltöttem hideg vízzel, és belenyomtam a fejem egészen fülig. Nem törültem meg, hagytam csöpögni. Aztán leültem az ablak alatt a fűtőtestre. Jó volt, meleg. Jólesett, mert istentelenül vacogott a fogam. Érdekes, részegen mindig pokolian reszketek.

Nem volt más dolgom, ültem a fűtőtesten, és számoltam a padlón a fehér kockákat. Kezdtem izzadni. Legalább öt liter víz csurgott le a nyakamon, csuromvíz lett a gallérom, a nyakkendőm, meg minden, de nem izgatott. Túl részeg voltam ahhoz, hogy valami is izgasson. Aztán nemsokára a zongorista, az a hullámos hajú, buzi külsejű tag jött be, aki Valenciát kísérte, hogy megkefélje az aranyfürtjeit. Kicsit beszélgettünk, míg fésülködött, bár nem volt valami fenemód barátságos.

- Hé! Beszélsz Valenciával, ha visszamész a bárba?

- Roppant nagy a valószínűsége.

Szellemes barom. Én mindig szellemes barmokkal akadok össze.

- Ide figyelj, add át neki üdvözletemet. Kérdezd meg, hogy az az átkozott pincér átadta-e az üzenetemet, jó?

- Miért nem mész haza, apafej? Hány éves vagy te tulajdonképpen?

- Nyolcvanhat. Ide figyelj, add át neki üdvözletemet. Jó?

- Mért nem mész haza, apafej?

- Nem rólam van szó, ugye? Öregem, te aztán fenemód tudsz zongorázni. - Hízelegtem neki. Rohadtul zongorázott, ha tudni akarod az igazat. - A rádióba kéne menned. Egy ilyen szép gyerek, mint te. Micsoda aranyfürtök! Kell egy menedzser?

- Menj haza, apafej, légy jó fiú, dobd be a szunyát.

- Nincs hova mennem. Nem vicc. Kell egy menedzser?

Nem felelt, csak kiment. Már megkefélte a haját és megigazította, meg minden, aztán kiment. Mint Stradlater. Ezek a szépfiúk mind egyformák. Ha megkefélték az átkozott hajukat, akkor már csinálnak a fejedre.

Mikor végre leszálltam a fűtőtestről, és kimentem a ruhatárba, már bőgtem. Nem tudom, miért, de bőgtem. Gondolom, azért, mert olyan átkozottul lehangolt és magányos voltam. A ruhatárban meg nem találtam azt az átkozott számot. De a ruhatároslány irtó rendes volt, azzal együtt ideadta a kabátomat és a lemezt, az Egérfogak-at: még mindig nálam volt. Adtam neki egy dollárt, mert ilyen rendes, de nem fogadta el. Csak azt hajtogatta, hogy menjek haza, és feküdjek le. Próbáltam megbeszélni vele egy randevút, mikor befejezi a munkát, de nem volt hajlandó. Azt mondta, az anyám lehetne, meg minden. Megmutattam neki az ősz hajamat, és azt mondtam, hogy negyvenkét éves vagyok, persze csak hülyültem. Mindenesetre kedves volt. A piros szarvaslövő sapkám is megmutattam. Komálta. Felvétette velem, mielőtt kimentem, mert a hajamból még mindig csepegett a víz. Belevaló nő.

Kinn, a szabad levegőn már nem éreztem magam annyira részegnek, de megint állatian hideg volt, pokolian vacogott a fogam. Elballagtam a Madison Avenue-ig, vártam a buszt. Alig maradt dohányom, meg kellett gondolni a taxit, meg minden. Buszra szállni viszont nem volt kanalam. Azonkívül azt se tudtam, hova menjek. Ezért aztán a park felé indultam. Gondoltam, elmegyek ahhoz a kis tóhoz, és megnézem, mi az istent csinálnak a kacsák, és hogy egyáltalán ott vannak-e. Mert az volt a helyzet, hogy még mindig nem tudtam, hogy ott vannak-e, vagy hol vannak. A park nem volt messze, és különben se volt határozott célom, még azt se tudtam, hol fogok aludni, azért mentem gyalog. Nem voltam fáradt, vagy mit tudom én. Csak pokolian hervadt.

Aztán valami rettenetes történt, pontosan mikor a parkba értem. Leejtettem Phoebe lemezét. Vagy ötven darabra tört. Pedig egy nagy borítékban volt, meg minden, mégis összetört. Majdnem elsírtam magam, olyan iszonyú érzés volt, de aztán csak annyit csináltam, hogy kivettem a darabokat a borítékból, és betettem a kabátzsebembe. Semmire se volt jó, de nem volt szívem eldobni. Aztán bementem a parkba. Öregem, ott azután sötét volt.

Világéletemben New Yorkban laktam, a Central Parkot ismerem, mint a tenyeremet, mert srác koromban ott görkoriztam meg bringáztam, de akkor, éjszaka, állati nehezen találtam meg a tavat. Pontosan tudtam, hol van, a park déli részén, meg minden, mégse találtam. Részegebb lehettem, mint gondoltam. Csak mentem, mentem, és egyre sötétebb és kísértetiesebb lett. És egész idő alatt egy lélekkel se találkoztam. Még jó, hogy nem. Nyilván frászt kaptam volna. Aztán végre megtaláltam a tavat. Félig jég fedte, félig nem, de kacsát sehol se láttam. Körüljártam azt az átok tavat, egyszer majdnem belecsúsztam, de egyetlen kacsát sem találtam. Gondoltam, hátha valahol a közelben vannak, talán alszanak a víz szélén a füvön, meg minden. Így csúsztam majdnem bele. Mégse találtam egyet se.

Végül letelepedtem egy padra, ahol nem volt olyan átkozottul sötét. Öregem, még mindig remegtem, és hátul a hajam tele lett kis jégcsapokkal, hiába volt rajtam sapka. Ez aggasztott. Arra gondoltam, biztos tüdőgyulladást kapok és meghalok. Elképzeltem a rengeteg embert, aki kimegy majd a temetésemre, meg minden. A nagyapám Detroitból, aki mindig hangosan olvassa az utcaneveket, ha buszon megy vele az ember, és a nagynénik - legalább ötven nagynénim van - és az összes tetű unokatestvérem. Micsoda tömeg lenne! Mikor Allie meghalt, akkor is mind eljöttek, az egész hülye retyerutya. Van egy ostoba, örökké taknyos nagynénim, az egyre csak azt hajtogatta, hogy milyen békésen fekszik. D. B. mesélte. Én nem voltam ott, még a kórházban feküdtem. Be kellett mennem, mert összevagdaltam a kezem. Szóval féltem, hogy tüdőgyulladást kapok ezekkel a jégcsapokkal a hajamon, és kinyiffanok. Fenemód sajnáltam az apámat meg az anyámat. Főleg az anyámat, mert még Allie-t se heverte ki. Magam elé képzeltem, ahogy nem tudja, mit kezdjen a ruháimmal, a tornafelszerelésemmel, meg minden. Még jó, hogy Phoebét biztosan nem engedi el a temetésemre, hisz még olyan kicsi. Ez még az egyetlen vigasztaló. Aztán arra a hülye nagy retyerutyára gondoltam, hogy bedugnak a temetőbe, ráteszik a nevem a sírra, meg minden. Körül csupa kinyiffant ürge. Öregem, ha az ember hulla, akkor igazán gondoskodnak róla, hogy egy helyben maradjon. Ha tényleg meghalok egyszer, remélem, valakinek csak lesz annyi esze, hogy bedobjon egy folyóba, vagy mit tudom én. Mindent, csak ne egy nyavalyás temetőbe. Jönnek vasárnap, egy csomó virágot tesznek az ember hasára, meg ehhez hasonló baromságok. Kinek kell virág, ha egyszer már hulla? Senkinek.

Ha szép idő van, a szüleim gyakran kimennek a jó öreg Allie sírjához, és visznek virágot. Egyszer-kétszer elmentem velük, de aztán beszüntettem. Először is rossz volt abban a hülye temetőben látni Allie-t. Hogy körül a halottak, sírkövek, meg minden. Ha süt a nap, még nem is olyan rémes, de kétszer - kétszer! - akkor voltunk kinn, mikor éppen esni kezdett. Iszonyú volt. Esett az eső a sírjára, esett a fűre a hasán. Mindenre esett. A látogatók mind ész nélkül rohantak a kocsijukhoz. Ez az, amitől majdnem kiborultam. A látogatók elszaladhatnak a kocsijukhoz, bekapcsolhatják a rádiót, meg minden, aztán elmehetnek valami jó helyre ebédelni - mindenki, csak Allie nem. Ezt nem bírtam elviselni. Tudom, hogy csak a teste van a temetőben, a lelke az égben van, meg a többi link sódert is, mégse bírtam elviselni. Bár ne lenne ott. Te nem ismerted Allie-t. Ha ismerted volna, értenéd, mit gondolok. Ha süt a nap, nem olyan rossz, de a nap csak akkor süt ki, amikor akar.

Aztán később, csak azért, hogy eltereljem a gondolataimat a tüdőgyulladásról, meg mindenről, elővettem a pénzem, és megszámoltam az utcai lámpa nyomor fényénél. Összvissz öt negyeddollár és tíz cent maradt. Öregem, egy vagyont vertem el Pencey óta. Aztán lementem a tóhoz, és a huszonöt centesekkel meg a tízcentesekkel kezdtem a jégen pilinckázni. Nem tudom, miért, csak csináltam. Talán azt hittem, eltereli a gondolataimat a tüdőgyulladásról meg a halálról. De nem terelte el.

Azon kezdtem gondolkodni, mit erezne Phoebe, ha tüdőgyulladást kapnék és meghalnék. Gyerekes dolog ilyesmin gondolkodni, mégse bírtam abbahagyni. Piszokul erezné magát, ha valami ilyesmi történne. Nagyon szeret. Nagyon vonzódik hozzám. Tényleg. Szóval nem bírtam másra gondolni, ezért aztán végül elhatároztam magam. Arra az elhatározásra jutottam, hogy legjobb lesz titokban hazamenni, és meglátogatni Phoebét, ha már úgyis meghalok, meg minden. Volt kulcsom, és már végig is gondoltam, hogy surranok be a lakásba, állati csendesen, meg minden, és egy kicsit eldumálok Phoebével. Az egyetlen, ami aggasztott, a külső ajtó. Állatian nyikorog. A ház irtó régi, és a gondnok lusta disznó, minden nyikorog meg zörög. Attól féltem, hogy a szüleim meghallják, amint beosonok. Azzal együtt úgy határoztam, hogy megpróbálom.

Szedtem a pálcáim kifelé a parkból, és elindultam hazafelé. Végig gyalog tettem meg az utat. Nem volt túl messze, és nem voltam már se fáradt, se részeg. Csak nagyon hideg volt, és senki se járt az utcán.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Évekre visszamenően a legnagyobb mázli, hogy nem Pete, a rendes liftes volt szolgálatban akkor éjjel. Valami új alak volt, akit ezelőtt sose láttam. Úgy gondoltam, ha nem szaladok pont bele a szüleimbe, meg minden, akkor tudok beszélni Phoebével, aztán elhúzom a csíkot, és a kutya se tudja, hogy ott jártam. Tényleg fantasztikus mázlim volt. És hogy még nagyobb legyen, az új liftes meglehetősen ostoba volt. Azt mondtam neki, teljesen közömbös hangon, hogy vigyen fel Dicksteinékhez. Dicksteinék laktak a másik lakásban a mi emeletünkön. Aztán levettem a szarvaslövő sapkám, nehogy gyanús legyek, és úgy ugrottam be a liftbe, mint akinek nagyon sürgős.

Becsukta a liftajtókat, meg minden, már indulhattunk volna, amikor hirtelen azt mondja: - Nincsenek otthon a Dicksteinék. A tizennegyediken vannak egy partyn.

- Nem baj - mondom -, majd megvárom őket. Az unokaöccsük vagyok.

Ostobán és gyanakvóan mért végig. - Jobb lenne, ha lent várna.

- Szívesen, igazán szívesen, de rossz a lábam. Egy bizonyos helyzetben kell tartani. Azt hiszem, jobb lenne, ha az ajtó előtt ülnék le, azon a széken.

Nem értette, mi a fenét beszélek, ezért csak annyit felelt:

- Ja! - és felvitt. Nem is rossz, öregem! Sőt, állati röhejes! Csak valami olyat kell mondani, amit senki se ért, és akkor mindenki megteszi, amit az ember akar.

A mi emeletünkön szálltam ki, sántítottam, mint egy őrült, és a Dicksteinék felé indultam. Aztán, mikor hallottam, hogy a liftajtó becsapódott, megfordultam, és átsétáltam a mi oldalunkra. Már egészen jól éreztem magam, elmúlt a részegség. Elővettem a kulcsot, és pokoli halkan kinyitottam az ajtót. Aztán nagyon-nagyon óvatosan bementem és becsuktam. Tulajdonképpen tolvajnak kellett volna mennem.

Pokoli sötét volt a hallban, és persze villanyt nem gyújthattam. Vigyázni kellett, nehogy nekimenjek valaminek, és zajt csapjak. Azzal együtt mindjárt megéreztem, hogy otthon vagyok. Nálunk a hallban van valami olyan szag, ami sehol máshol nincs. Nem tudom, mi a fene lehet. Nem is karfiol, nem is parfüm, nem tudom, mi a fene, de az ember érzi, hogy otthon van. Levettem a kabátomat, és be akartam akasztani az előszobaszekrénybe. Tele volt vállfákkal, és őrülten zörögtek, mikor kinyitottam az ajtót, inkább hagytam hát. Aztán nagyon-nagyon lassan elindultam Phoebe szobája felé. Azt tudtam, hogy a szobalány nem hallhat meg, mert csak az egyik füle jó. A bátyja szalmaszálat dugott a másikba még gyerekkorában, egyszer mesélte. Szóval elég süket volt, meg minden. De a szüleim, főleg anyám! Olyan fülük van, mint valami rendőrkutyának. Szóval nagyon-nagyon óvatosan osontam el az ajtajuk előtt. Még a lélegzetem is visszafojtottam. Az apám fejéhez vághatsz egy széket, akkor se ébred fel, de az anyám! Nem kell más, csak elköhintsem magam valahol Szibériában, és meghallja. Pokolian ideges. Fél éjszaka fenn van és cigarettázik.

Végül kábé egy óra múlva jutottam el Phoebe szobájáig. Üres volt. Erről megfeledkeztem. Arról, hogy ha D. B. Hollywoodban van vagy másutt, akkor Phoebe az ő szobájában alszik. Szereti, mert az a legnagyobb szoba. Meg azért is, mert van benne egy böhöm nagy íróasztal, amit D. B. valami alkoholista nőtől vett Philadelphiában, meg egy óriási ágy, de legalább tíz kilométer széles és tíz kilométer hosszú. Azt nem tudom, hol szerezte. Szóval Phoebe szeret D. B. szobájában aludni, ha D. B. nincs otthon, és D. B. megengedi neki. Látni kell, ahogy a leckéjét csinálja annál a böhöm asztalnál. Az is majdnem akkora, mint az ágy. Szinte ki se látszik, mikor a leckéjét írja. Épp azt szereti benne. Azt mondja, azért nem bírja a saját szobáját, mert túl kicsi. Azt mondja, szeret terjeszkedni. Ettől a falra mászom! Mit tud ő terjeszkedni? Semmit.

Szóval pokoli halkan belopakodtam D. B. szobájába, és meggyújtottam a lámpát az íróasztalon. Phoebe nem ébredt fel. Meggyújtottam a lámpát, és egy darabig figyeltem, ahogy ott fekszik és alszik. Az arcát majdnem egészen a párnába fúrta, a szája egész nyitva volt. Vicces. A felnőttek iszonyúan rondák, ha tátott szájjal alszanak, a gyerekek nem. A gyerekek klasszak. Összenyálazhatják a párnát, és még akkor is klasszak.

Körüljártam a szobát, állati halkan, meg minden, és megnézegettem a holmikat. Istenien éreztem magam, a változatosság kedvéért. Már azt se éreztem, hogy tüdőgyulladásom lesz, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak jól éreztem magam, a változatosság kedvéért. Az ágy mellett a széken voltak Phoebe ruhái. Phoebe irtó rendes, ahhoz képest, hogy még gyerek. Nem dobálja csak úgy oda a holmiját, mint más gyerekek. Egyáltalán nem trehány. A szék hátára akasztotta a kiskabátját, amit ahhoz a rozsdabarna ruhájához vett neki az anyám Kanadában, a blúzt és a többi holmit meg a szék elejére. A cipője és harisnyája a padlón volt, pontosan a szék alatt, pontosan egymás mellett. A cipőt még nem láttam. Új lehetett. Sötétbarna papucscipő, kicsit hasonló az enyémhez, irtó jól megy ahhoz a kanadai ruhához. Az anyám nagyon jól öltözteti Phoebét. Tényleg. Bizonyos dolgokban fantasztikusan jó ízlése van. Korcsolyát vagy ilyesmit nem tud venni, de ruhát, azt igen, abban tökéletes. Phoebén mindig van valami, amitől kiborulok. Mert nézd csak meg a gyerekeket, még ha gazdagok is a szülők, meg minden, rendszerint iszonyú ruhákban járnak. Szeretném, ha látnád Phoebét abban a ruhában, amit az anyám Kanadában vett neki. Nem vicc.

Leültem D. B. íróasztalára, és nézegettem a holmikat. Nagyrészt Phoebe iskolai holmija volt, meg minden. Főleg könyvek. A legfelsőnek a címe: Játék a számtan. Kinyitottam és belenéztem. Phoebe ezt írta bele:

Phoebe Weatherfield Caulfield
4 B-I

Meg kell dögleni! A második neve Josephine, az istenért, nem Weatherfield. Csak ki nem állhatja. Ahányszor találkozunk, mindig valami új pótneve van.

A számtan alatt volt a földrajz, a földrajz alatt a helyesírás. Phoebe nagyon jó helyesíró. A többi tárgyban is jó, de a legjobb helyesírásban. Aztán, a helyesírás alatt, egy csomó jegyzetfüzet. Legalább ötezer jegyzetfüzete van. Még nem láttál olyan gyereket, akinek ennyi jegyzetfüzete van. Kinyitottam a legfelsőt. Ez volt az első oldalon:

            Bernice, találkozzunk a szünetben, valami nagyon fontosat akarok mondani.

Ennyi volt az első oldalon. A következőn:

Miért van Délkelet-Alaszkában annyi konzervgyár?
Mert sok a lazac.
Miért vannak értékes erdői?
Mert nagyon jó az éghajlata.
Mit tett a kormány azért, hogy megkönnyítse az alaszkai eszkimók életét?
Nézd át holnapra!!!
Phoebe Weatherfield Caulfield
Phoebe Weatherfield Caulfield
Phoebe W. Caulfield
Phoebe Weatherfield Caulfield úr.
Add tovább Shirleynek!!!
Shirley, te azt mondtad, hogy Iker vagy, pedig csak Bika vagy, hozz magaddal korcsolyát, ha átjössz.

Ott ültem D. B. íróasztalán, és kiolvastam az egész jegyzetfüzetet. Nem tartott soká, ilyesmit könnyen olvasok, ilyen gyerekfüzetet, Phoebéét vagy akárkiét, akár egész nap és egész éjjel. A falra mászom az ilyen füzetektől. Aztán újra rágyújtottam. Az utolsó cigarettám volt. Legalább három dobozzal szívtam el aznap. Végül felébresztettem Phoebét. Nem ücsöröghettem el az egész életemet azon az asztalon, meg aztán féltem, hátha a szüleim bejönnek hirtelen, legalább egy kicsit akartam vele dumálni addig. Szóval felébresztettem.

Nagyon könnyen ébred. Úgy értem, nem kell ordítozni vele, vagy mit tudom én, csak oda kell ülni az ágya szélére, és azt kell mondani: - Ébredj fel, Phoebe! - és bang! már ébren is van.

- Holden! - mondta mindjárt. Átölelt, meg minden. Rém ragaszkodó. Úgy értem, nagyon ragaszkodó ahhoz képest, hogy még csak gyerek. Néha még túl ragaszkodó is. Egy kicsit megcsókoltam, aztán azt mondta: - Mikor jöttél haza? - Frankóra örült nekem. Láttam rajta.

- Ne olyan hangosan! Most, az előbb. Hogy vagy egyébként?

- Jól. Megkaptad a levelem? Írtam neked egy ötoldalas...

- Meg, de ne olyan hangosan. Kösz.

Írt nekem, de válaszolni már nem tudtam. Az egész a színdarabról szólt, amiben majd az iskolában szerepel. Azt írta, péntekre ne csináljak programot, hogy megnézhessem.

- Hogy megy a darab? Mi is a címe, mit írtál?

- Karácsonyi látványosság amerikaiaknak. Vacak, de én vagyok Benedict Arnold, a Függetlenségi Háború áruló tábornoka. Nekem van a legnagyobb szerepem. - Öregem, teljesen felébredt. Mindig begerjed, ha ilyesmiről magyaráz. - Akkor kezdődik, amikor haldoklik. És jön egy szellem karácsony este, és megkérdezi, szégyellem-e magam, meg ilyesmiket. Tudod. Mert elárultam a hazát, meg minden. Eljössz? - Közben már ülő helyzetbe evickélte föl magát. - Erről írtam a levélben is. Ugye, eljössz?

- Persze. Eljövök, feltétlenül eljövök.

- Apu nem jöhet. Kaliforniába kell repülnie. - Öregem, teljesen felébredt. Két másodperc alatt teljesen felébredt. Ült, vagyis félig-meddig térdelt az ágyban, és fogta a kezem. - Ide figyelj. Anyu azt mondta, szerdán jössz haza. Szerdát mondott.

- Előbb jöttem. Ne olyan hangosan, mindenkit felversz.

- Hány óra van? Anyu azt mondta, hogy nagyon későn jönnek haza. Norwalkba mentek valami estélyre. Találd ki, mit csináltam ma délután. Micsoda filmet láttam! Találd ki!

- Nem tudom. Ide figyelj. Nem mondták meg, mikor...

- A doktor. Ezt csak a Lister Alapítványban adták. Csak egy napig, csak ma. Egy orvosról szól, Kentuckyban, aki rászorítja a pokrócot egy nyomorék gyerek arcára, aki még járni se tud, meg minden. Aztán börtönbe csukják, meg minden. Isteni volt!

- Figyelj ide egy percre. Nem mondták meg, mikor...

- És aztán sajnálta a dolgot. A doktor. Azt, hogy rászorította a pokrócot, és fojtogatta. Aztán életfogytiglani börtönre ítélik, de a gyerek, akinek a fejére a takarót szorította, mindig meglátogatja, és köszöni, amit tett. Szánalomból lett gyilkos. De tudja, hogy megérdemli a börtönt, mert az orvos nem vehet el semmit az Istentől. Az egyik osztálytársam mamája vitt el minket, Alice Hombergé. Ő a legeslegjobb barátnőm. Ő az egyetlen lány az egész...

- Állj meg már egy percre, jó? Kérdeztem valamit. Megmondták, mikorra érnek haza vagy nem?

- Nem, de jó későn. Kocsin mentek, hogy ne kelljen a vonat miatt izgulni. Már rádió is van a kocsinkban! Csak anyu azt mondta, nem szabad kinyitni, ha nagy a forgalom.

Lassan kezdtem megnyugodni. Úgy értem, már nem izgatott, elkapnak-e itthon vagy sem. Számoltam vele. Ha elkapnak, hát elkapnak.

Látnod kellett volna Phoebét. Kék pizsamában volt, a gallérján piros elefántok. Megőrül az elefántokért.

- Szóval jó film volt?

- Isteni, csak az volt a rossz, hogy Alice náthás, és a mamája folyton azt kérdezgette, hogy van. A film közben. Mindig valami fontos rész kellős közepén áthajolt előttem, és megkérdezte Alice-t, hogy érzi magát. Az idegeimre ment!

Aztán elmondtam neki a lemezt. - Ide figyelj, vettem neked egy lemezt, de útközben összetört. - Elővettem a darabokat a kabátzsebemből, és megmutattam neki. - Részeg voltam.

- Add ide a darabokat, megmentem őket. - Mindjárt ki is vette a kezemből, és betette az éjjeliszekrénye fiókjába. A falra kell mászni tőle.

- D. B. hazajön karácsonyra? - kérdeztem.

- Talán igen, talán nem. Anyu mondta. Az attól függ. Lehet, hogy kénytelen Hollywoodban maradni, filmet ír az amerikai tengerészet városáról.

- Annapolisról? Te jóisten!

- Szerelmi történet, meg minden. Mit gondolsz, ki játssza? Melyik sztár? Találd ki!

- Nem érdekel. Annapolis, uramisten! Mit tud D. B. Annapolisról, az istenért? Mi köze van neki ezekhez a történetekhez, amiket ír? - Öregem, az ilyesmi kiborít. Az az átkozott Hollywood! - Mit csináltál a karoddal? - Mafla nagy tapasz volt a könyökén. Észrevettem, mert ujjatlan a pizsamája.

- Egy fiú az osztályunkból, Curtis Weintraub lelökött a parkban a lépcsőn. Akarod látni? - Kezdte rángatni lefelé a nagy mafla tapaszt.

- Hagyd. Miért lökött le a lépcsőn?

- Nem tudom. Azt hiszem, gyűlöl. Az a másik lány, Selma Atterbury meg én összetintáztuk a viharkabátját.

- Nem valami rendes dolog. Mi vagy te? Gyerek?

- Nem, de a parkban mindig mindenhova utánam mászkál, állandóan követ. Az idegeimre megy!

- Biztos szeret. Ez még nem ok arra, hogy összetintázd a...

- Nem akarom, hogy szeressen - mondta, aztán olyan furcsán nézett rám. - Holden, miért nem szerdán jöttél?

- Mi?

Öregem, Phoebét hiúzszemmel kell figyelni. Ha azt hiszed, hogy nincs esze neki, akkor hülye vagy.

- Miért nem szerdán jöttél? Csak nem csaptak ki?

- Mondtam, elengedtek előbb. Elengedték az egész...

- De téged kicsaptak! Kicsaptak! - Aztán belevágott ököllel a lábamba. Irtó vad tud lenni, ha akar. - Kicsaptak! Jaj, Holden! - A kezét a szája elé kapta, meg minden. Néha marhára begerjed, mondhatom, marhára.

- Ki mondta, hogy kicsaptak? Senki se...

- Kicsaptak! Kicsaptak! - Aztán újra belém bokszolt. Ha azt hiszed, hogy nem fájt, akkor hülye vagy. - Apu megöl! - Aztán hasra fordult, és a fejére húzta a párnát. Ezt gyakran csinálja. Néha tiszta őrült.

- Hagyd már abba. Senki se öl meg. Senki se... Hé, Phoebe, vedd már le azt a vacakot a fejedről! Senki se öl meg.

Nem vette le. Lehetetlen rávenni valamire, amit nem akar. Egyre azt hajtogatta, hogy: - Apa megöl! - de alig lehetett érteni attól az átkozott párnától.

- Senki se öl meg. Gondolkodj már egy kicsit. Először is elmegyek. Szerzek állást valahol, valami farmon, vagy mit tudom én, egy időre. Ismerek egy tagot, akinek a nagyapja farmer Coloradóban. Ott kaphatok állást. De veled tartom majd a kapcsolatot akkor is, ha elmegyek. Hé! Vedd már le azt a vacakot a fejedről! Hé, Phoebe! Na, kérlek, nem vennéd le?

Nem vette le. Próbáltam lehúzni, de pokolian erős. Egészen belefárad az ember, ha verekszik vele. Öregem, ha ő ott akarja tartani a párnát, akkor ott is tartja.

- Phoebe, kérlek! Na, gyere már elő, na, Weatherfield, gyere elő! - ezt hajtogattam.

Nem jött elő. Néha nem lehet vele okosan beszélni. Végül is felálltam, és átmentem a nappaliba. Kivettem egypár bagót az asztalon levő dobozból, és zsebre vágtam. Totál kivoltam.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Mire visszajöttem, levette a párnát a fejéről. Tudtam előre. De még mindig nem nézett rám, pedig a hátán feküdt. Mikor leültem az ágya szélére, elfordította azt a hülye fejét. Egyszerűen kiközösített, mint a tőrözők Penceyben, mikor azokat a rohadék tőröket a földalattin hagytam.

- Mi van Hazel Weatherfielddel? Írod még az elbeszéléseket róla? Amit küldtél, az benne van a bőröndömben, lenn az állomáson. Nagyon klassz!

- Apu megöl!

Öregem, ha valamit a fejébe vesz, akkor azt igazán a fejébe veszi.

- Nem öl meg. A legrosszabb esetben elkalapál, aztán bead abba az átok katonaiskolába. Ennyi az egész. És ott kezdődik, hogy nem leszek kéznél. Elmegyek. Valószínűleg... Coloradóba, egy farmra.

- Ne röhögtess! Még lovagolni se tudsz!

- Ki nem tud? Én tudok. Mint a vöcsök. Arra két perc alatt megtanítják az embert. Ne piszkáld már! - A ragtapaszt piszkálta a karján. - Ki vágta le a hajadat? - Akkor vettem észre, milyen hülyén vágták le a haját. Túl rövidre.

- Nem tartozik rád! - Néha nagyon epés. Marhára epés tud lenni. - Szóval megint minden tantárgyból megbuktál? - kérdezte nagyon epésen. Bizonyos szempontból vicces volt. Néha úgy beszél, mint valami hülye tanár, pedig még gyerek.

- Nem. Angolból átmentem. - Aztán csak úgy heccből belecsíptem a fenekébe. Olyan volt, mint egy hajó a szélben, ahogy ott feküdt az oldalán. Szinte alig volt feneke. Nem csíptem erősen, mégis rá akart ütni a kezemre, de eltévesztette.

Aztán hirtelen azt mondta: - Miért csináltad ezt? - Úgy értette, miért mondtam be már megint az unalmast. Állatian lehangoló volt, ahogy ezt mondta.

- Istenem, Phoebe, ne kérdezz! Torkig vagyok, mindenki ezt kérdezi. Millió oka van. Az egyik legrosszabb iskola, ahova jártam. Tele genny alakokkal, meg piszok alakokkal. Az életben még annyi piszok alakot nem láttál. Például ha kanmuri volt valamelyik szobában, és az ember be akart menni, nem engedték be, mintha valami hülye, pattanásos alak lett volna. Mindig bezárták az ajtót az ember orra előtt. És volt az az istenverte titkos diákszövetség. Sajnos, túl gyáva voltam ahhoz, hogy ne lépjek be. Volt egy pattanásos, halálunalmas tag, Robert Ackley, ő is be akart lépni, és hiába akart, nem engedték. Csak azért nem, mert unalmas és pattanásos. Még beszélni is utálok róla. Rohadt iskola volt. Hidd el.

Phoebe nem szólt egy szót se, de figyelt. A tarkójáról láttam, hogy figyel. Mindig figyel, ha az ember beszél hozzá. És ami különös, legtöbbször meg is érti, amit az ember mond. Komolyan megérti.

Azzal együtt még mindig Penceyről beszéltem. Valahogy nem bírtam abbahagyni.

- Még az az egy-két rendes tanár is állandóan megjátszottá magát. Volt egy öreg mókus, Mr. Spencer. A felesége mindig forró csokoládét adott, meg minden. Igazán rendesek voltak. De csak láttad volna, mikor az a Thurmer, a diri, bejött a történelmi előadóba, és hátul leült. Mindig bejött kábé félórára, és hátul ült le, mintha inkognitóban lenne. Aztán egy idő múlva félbeszakította Spencert, és elsütögette a szakállas vicceit. A vén Spencer meg halálra vigyorogta és röhögte magát, mintha Thurmer legalábbis valami császár lett volna, vagy mit tudom én, mi az isten...

- Ne káromkodj annyit!

- Téged is megütött volna a guta, az istenit! Aztán a veteránok napja. Veteránok napját is rendeztek. Mindenki, aki 1776 óta Penceyben élt, eljött, és ott császkált föl-alá a feleségével és a gyerekeivel. Volt egy öreg pacák, de legalább ötvenéves, azt látni kellett volna. Bejött a szobánkba, kopogott, és megkérdezte, használhatja-e a fürdőszobát. A fürdőszoba a folyosó végén van, nem értettem, mi a francnak kell ezt tőlünk megkérdezni. Tudod, mit mondott? Azt mondta, kíváncsi, megvan-e még a monogramja a vécéajtón. Tudniillik belevéste a barom a monogramját az egyik vécéajtóba, de vagy kilencven évvel ezelőtt, és kíváncsi volt, ott van‑e még. Erre a szobatársam meg én elballagtunk vele a fürdőszobába, meg minden, és végig kellett élveznünk, amíg kiolvasta az összes vécéajtót. Közben arról mesélt, hogy azok voltak a legboldogabb napjai, amikor Penceybe járt, és ellátott minket bölcs tanácsokkal a jövőre, meg minden. Öregem, hogy lehervasztott! Nem volt rossz fiú, nem. De hogy valakit valaki lehervaszt, attól még jó fiú is lehet. Ahhoz, hogy valaki lehervasszon, nem kell más, mint egy csomó gennyes tanácsot adni, miközben a monogramját keresi a vécéajtón, ennyi pont elég. Nem is tudom, talán nem lett volna olyan hervasztó, ha nem lihegett volna. Teljesen kivolt a lépcsőmászástól, és amíg kereste a monogramját, folyton lihegett. Röhejes is volt, meg szomorú is, miközben azt magyarázta Stradlaternek és nekem, hogy mindent igyekezzünk jól kihasználni Penceyben. Istenem, Phoebe! Nem is tudom megmagyarázni. Egyszerűen akármi történt Penceyben, utáltam. Nem tudom megmagyarázni.

Phoebe mondott valamit, de nem értettem, mert a szája előtt volt a párna.

- Mi? Vedd el onnan. Így nem hallom, mit mondsz.

- Te semmit se szeretsz, akármi történik.

Ezzel csak még jobban lehervasztott.

- Dehogynem. De igen. Hát persze hogy szeretek. Ne mondj ilyet. Mi a fenének mondasz ilyeneket?

- Mert így van. Egyik iskolát se szereted. Millió dolog van, amit nem szeretsz. Egyáltalán nem.

- De igen. Ebben tévedsz, ebben éppen hogy tévedsz! Mi a fenének kell ilyeneket mondanod? - Öregem, állatian lehervasztott.

- Mert nem. Mondj csak egyet.

- Egyet? Egyet, amit szeretek? Jó.

A baj az volt, hogy nem tudtam koncentrálni. Néha nehéz koncentrálni.

- Egy dolog, amit nagyon szeretek, úgy érted?

Nem felelt. Hülye pózban kuporgott az ágy másik szélén, vagy ezer kilométerre tőlem.

- Na, mi lesz? Felelj már! Egy dolgot, amit nagyon szeretek, vagy csak amit szeretek?

- Amit nagyon szeretsz.

- Na jó - mondtam. A baj csak az volt, hogy nem bírtam koncentrálni. Folyton csak a két apáca jutott az eszembe, akik pénzt gyűjtenek az ütött-kopott szalmakosárba. Különösen a szemüveges, a fémkerettel. És egy fiú, akit Elkton Hillsben ismertem. Volt ott egy fiú, James Castle, aki semmi pénzért nem volt hajlandó visszavonni, amit Phil Stabile-ról, arról a beképzelt srácról mondott. James Castle beképzelt alaknak nevezte, és Stabile egyik piszok haverja visszamondta. Erre Stabile vagy hat másik piszok csibésszel lement James Castle szobájába, bezárták az ajtót, és rá akarták kényszeríteni, hogy vonja vissza, de nem vonta. Erre rámásztak. El se akarom mondani, mit csináltak, rém undorító, de azzal együtt nem vonta vissza az a James Castle. És ha láttad volna! Kis, vékony tag volt, olyan vékony csuklókkal, mint a ceruza. Végül is nem vonta vissza, hanem kiugrott az ablakon. Én a zuhanyozóban voltam, és hallottam, mikor nagyot puffant a földön. Azt gondoltam, valami kiesett az ablakon, rádió vagy íróasztal, vagy mit tudom én, mi, de nem egy srác vagy ilyesmi. Aztán hallottam, hogy rohannak a folyosón, le a lépcsőn. Gyorsan felvettem a fürdőköpenyem, és lerohantam én is. Ott feküdt a kőlépcsőn, halott volt, minden tele volt a vérével és a fogaival. Senki se ment a közelébe. Az a magas nyakú pulóver volt rajta, amit én adtam neki kölcsön. És akik a szobában kínozták! Azokat kicsapták, még le se ültették.

Csak ez jutott az eszembe. A két apáca, akiket a reggelinél láttam, és James Castle, akit Elkton Hillsben ismertem. A különös ebben az, hogy James Castle-t alig ismertem, ha az igazat tudni akarod. Nagyon hallgatag fiú volt. Matematikát együtt hallgattunk, de ő a másik szélen ült, és szinte soha nem felelt, vagy ment a táblához, vagy ilyesmi. Vannak, akik alig felelnek, vagy alig mennek a táblához. Azt hiszem, az volt az egyetlen beszélgetésünk, amikor kölcsönkérte a magas nyakú pulcsimat. Majd elájultam a meglepetéstől. Emlékszem, mostam a fogam a mosdóban, mikor szólt. Mondta, hogy jön az unokabátyja, és elviszi autózni, meg minden. Azt se tudtam, hogy ismeri a magas nyakú pulcsimat. Csak annyit tudtam róla, hogy a neve előttem van a névsorban. Cabel R., Cabel W., Castle, Caulfield... még most is emlékszem. Ha tudni akarod az igazat, alig akartam odaadni. Csak azért, mert nem ismertem jól.

- Mi? - mondtam Phoebének. Valamit mondott, de nem hallottam.

- Egyet se tudsz kigondolni.

- De. Tudok. Igen. Tudok.

- Hát akkor rajta!

- Szeretem Allie-t. És szeretem azt is, amit most csinálok. Itt ülni veled és beszélgetni, meg gondolkodni bizonyos dolgokon, meg...

- Allie meghalt. Mindig ezt mondod. Ha valaki meghalt, meg minden, és az égben van, akkor az...

- Tudom, hogy halott! Azt hiszed, nem tudom? Azért még szerethetem, nem? Csak azért, mert valaki halott, az ember azért még szeretheti, az istenért! Különösen, ha ezerszer rendesebb, mint akármelyik élő.

Phoebe nem szólt semmit. Ha semmi nem jut az eszébe, akkor nem szól egy árva szót se.

- Egyébként most ezt szeretem. Úgy értem, pontosan ezt. Itt ülni veled, és dumálni meg hülyéskedni...

- Ez semmi!

- Ez csak igazán valami! Miért semmi? Az emberek sose hiszik, hogy valami igazán valami. Ez lassan az idegeimre megy, az istenit!

- Hagyd már abba a káromkodást. Jó, elfogadom, de most mondj még valami mást. Mondd meg, mi szeretnél lenni? Olyat, hogy tudós vagy ügyvéd, vagy valami.

- Nem leszek tudós. A tudományokhoz hülye vagyok.

- Hát akkor ügyvéd, mint apu, meg minden.

- Ügyvédnek lenni jó lehet, gondolom, de engem nem vonz. Az jó, ha ártatlan emberek életét mentik meg, meg ilyesmi, de az ügyvéd általában nem ezt csinálja. Minél több dohányt akar szerezni, golfozik, bridzsel, kocsit vesz, martinit iszik, és úgy néz ki, mint aki menő. És azonkívül, ha az ember meg is menti ártatlan emberek életét, meg minden, honnan tudja, hogy azért teszi, mert tényleg meg tudja menteni az életüket, vagy csak azért, mert egyszerűen fantasztikus ügyvéd akar lenni, hogy vállon veregessék, és gratuláljanak a bíróságon a tárgyalás után a riporterek, meg mindenki, ahogy az ócska filmeken látni? Honnan tudja az ember, hogy nem játssza-e meg magát? Az a baj, hogy nem tudhatja.

Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy Phoebe megértette, mit akarok mondani, mégiscsak gyerek még, meg minden. De legalább figyelt. Ha valaki legalább figyel, akkor már nem olyan rossz.

- Apu megöl! Megöl!

Már nem figyeltem rá. Valami máson gondolkoztam, valami hülyeségen.

- Tudod, mi szeretnék lenni? Tudod, mi? Már úgy értem, ha lehetne, az istenbe is!

- Mi? Ne káromkodj!

- Ismered azt a dalt: Ha valaki fog valakit a zabföldeken...? Én...

- Az úgy megy: Ha valaki lát valakit a rozsföldeken... Ez egy vers, Burns írta.

- Tudom, hogy Burns írta.

Neki volt igaza. Tényleg így van. Ha valaki lát valakit a rozsföldeken. Azzal együtt nem tudtam.

- Azt hittem, hogy a zabföldeken. Mindegy, elképzelek rengeteg kis krapekot. Egy nagy tábla zabban játszanak, meg minden. Ezer meg ezer kis krapek, és senki sincs a közelben, senki felnőtt, csak én. Én meg ott állnék egy mafla nagy szikla szélén, és az volna csak a dolgom, hogy ha a kis srácok közül egy bele akar szaladni, mármint úgy értem, ha például szaladgálnak, és nem tudják, merre mennek, akkor én ott teremnék, és megfognám a srácot. Nem is csinálnék semmit, csak ezt egész nap. Én lennék a srácfogó a rozsban. Tudom, ez hülyeség, de ez az egyetlen, ami igazán szívesen lennék. Tudom, hogy hülyeség.

Phoebe soká nem szólt semmit. Aztán mikor végre megszólalt, csak ennyit mondott: - Apu megöl!

- Bánom is én, ha megöl - mondtam és felugrottam. Elhatároztam, hogy felhívom Mr. Antolinit. Ő volt Elkton Hillsben az angoltanárom. Most New Yorkban van, otthagyta Elkton Hillst, a New York-i egyetemen kapott állást. - Telefonálnom kell, rögtön visszajövök, ne aludj el. - Nem szerettem volna, ha elalszik, amíg a nappaliban vagyok. Tudtam, hogy nem fog, mégis szóltam a biztonság kedvéért.

Már indultam az ajtó felé, mikor megszólalt: - Holden! - Megfordultam.

Felült az ágyban. Olyan szép volt. - Böfögni tanulok az egyik lánytól, Phyllis Marguliestól. Ide figyelj!

Figyeltem. Valamit hallottam, de nem sokat. - Klassz! - mondtam, aztán átmentem a nappaliba, és felhívtam Mr. Antolinit, a volt tanáromat.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Nagyon röviden telefonáltam, mert féltem, hogy a szüleim pont a közepén nyitnak be. De nem. Mr. Antolini irtó rendes volt, azt mondta, hogy máris mehetek, ha akarok. Azt hiszem, felvertem őt is meg a feleségét is, mert marha sokára vették fel. Rögtön azt kérdezte, valami baj van-e, mondtam, nem, csak kirúgtak Penceyből. Gondoltam, miért ne mondjam meg mindjárt. Erre azt mondta: „Te jóisten!” Jó humora van, meg minden. És hogy menjek fel rögtön, ha kedvem van.

Körülbelül ez volt a legjobb tanár, akivel dolgom volt, ez a Mr. Antolini. Rendes, fiatal tag volt, nem sokkal idősebb, mint D. B., a bátyám.

Lehetett vele hülyéskedni, mégse vesztette el a tekintélyét. Ő volt az, aki a végén felemelte azt a fiút, James Castle-t, aki kiugrott az ablakon - meséltem róla. Nézte a pulzusát, meg minden, aztán levetette a kabátját, ráterítette a holttestre, és úgy vitte az orvosiba. És rá se rántott, hogy a gallérja csupa vér lett.

Mire visszaértem D. B. szobájába, Phoebe kinyitotta a rádiót. Tánczene volt. Halkra csavarta, nehogy a lány meghallja. Látnod kellett volna. Pont az ágy közepén trónolt a takarón, mint azok a jógi ürgék. Hallgatta a zenét. A falra mászok tőle!

- Na? - kérdeztem. - Van kedved táncolni? - Én tanítottam táncolni, még egész kiskorában. Remekül táncol. Csak egy-két lépésre tanítottam, a többi jött magától. Arra úgysem lehet valakit megtanítani, hogy kell igazán táncolni.

- De te cipőben vagy!

- Leveszem. Na gyere.

Csakugyan leugrott az ágyról, megvárta, míg leveszem a cipőm, aztán táncoltunk egy kicsit. Tényleg állati jól csinálta. Utálom, ha felnőttek gyerekekkel táncolnak, mert legtöbbször iszonyúan néz ki. Úgy értem, például vendéglőben, ha valami idősebb pacák a gyerekét kiviszi a táncparkettre. A gyerek ruhája a hátán rendszerint felhúzódik, a gyerek egyáltalán nem tud táncolni, és az egész iszonyú, de én Phoebével nyilvános helyen nem táncolok, csak otthon hülyéskedünk. És vele különben is más, mert ő tud táncolni. Akárhogy vezetem, tud követni, ha elég szorosan fogom, akkor az se baj, hogy a lábam annyival hosszabb: tud követni. Keresztbe léphetek, vagy akármilyen régi figurát bedobhatok, akár rázhatok is egy kicsit, tud követni. Istenem, még tangózni is tud.

Körülbelül négy számot táncoltunk végig. A számok között irtó vicces, mert szigorúan megáll, úgy, ahogy abbahagyta, és még csak nem is beszél. Mind a kettőnknek úgy kell maradni, és várni, hogy a zenekar újrakezdje. Ettől a falra mászok! És nevetni se szabad, vagy ilyesmi. Szóval körülbelül négy számot táncoltunk végig, aztán elzártam a rádiót. Phoebe visszaugrott az ágyba, a takaró alá. - Fejlődök, ugye?

- De még mennyire! - Megint leültem mellé az ágyra. Lihegtem. Olyan átkozottul sokat bagóztam, hogy alig kaptam levegőt, Phoebe nem lihegett.

- Fogd meg a homlokom! - mondta hirtelen.

- Miért?

- Csak fogd meg! Csak egyszer!

Odatettem a kezem. Semmit nem éreztem.

- Lázas vagyok?

- Nem. Miért lennél lázas?

- Csak. Csinálom. Nézd meg újra!

Újra odatettem a kezem. Még mindig nem éreztem semmit, mégis azt mondtam: - Azt hiszem, kezdesz. - Nem akartam, hogy kisebbrendűségi komplexusa legyen.

Bólintott. - Följebb tudom vinni, mint a hőmérő.

- Hőmérő. Ki mondta így?

- Alice Homberg mutatta. Keresztbe teszed a lábad, visszatartod a lélegzeted, és valami irtó forróra gondolsz, a fűtőtestre vagy valamire. Akkor a homlokod olyan forró lesz, hogy meg tudod égetni a másiknak a kezét.

Ez fájt. Elkaptam a kezem, mintha megijedtem volna. - Kösz, hogy szóltál!

- A te kezed nem égettem volna meg. Abbahagytam volna, mielőtt... pszt! - Aztán egy hirtelen mozdulattal felugrott. Marhára begyulladtam. - Mi van?

- Az előszobaajtó! - suttogta. - Ők azok!

Felugrottam, és eloltottam a lámpát az íróasztalon, elnyomtam a cigarettát a cipőtalpamon, és zsebre vágtam. Aztán elkezdtem őrülten hadonászni a levegőben, próbáltam eloszlatni a füstöt. Nem lett volna szabad rágyújtani, az istenfáját neki! Aztán fogtam a cipőm, beléptem a szekrénybe, és magamra húztam az ajtót. Öregem, marhára vert a szívem. Hallottam, hogy anyám bejön.

- Phoebe? No, hagyd abba, láttam a fényt, kisasszony.

- Szervusz, anyu! Nem tudtam aludni, jól éreztétek magatokat?

- Nagyszerűen - mondta, de érezni lehetett, hogy nem. Sose szokta ilyen alkalmakkor jól érezni magát. - Miért nem alszol, ha szabad érdeklődnöm? Jól betakaróztál?

- Jól, csak nem tudtam aludni.

- Phoebe, te cigarettázol? Mondd meg az igazat, kisasszony!

- Tessék?

- Hallottad!

- Csak rágyújtottam egy pillanatra. Csak egyet szívtam, aztán kidobtam az ablakon.

- Miért, ha szabad érdeklődnöm?

- Nem tudtam aludni.

- Nem szeretem az ilyesmit, Phoebe. Egyáltalán nem szeretem. Akarsz még egy takarót?

- Nem, köszönöm. Jó éjszakát. - Szemmel láthatóan le akarta rázni.

- Milyen volt a film? - kérdezte még az anyám.

- Isteni. Kivéve Alice mamáját. Folyton odahajolt Alice-hoz, és azt kérdezte, hogy van a náthája, a film alatt, folyton. Taxin jöttünk haza.

- Mutasd a homlokod!

- Nem kaptam el. Neki sincs semmi baja, csak a mamájának.

- No jó. De most már aludj. Milyen volt a vacsora?

- Nyomor.

- Nem hallottad, apád mit mondott erről a szóról? Miért lett volna „nyomor”? Bárányborda. Végigjártam az egész Lexington Avenue-t, hogy...

- A bárányborda jó volt, de Charlene mindig rám lehel, mikor elém tesz valamit. Az ételre is rálehel, és minden. Mindenre rálehel.

- No jó, aludj szépen. Adj egy puszit. Imádkoztál?

- Igen, a fürdőszobában. Jó éjszakát!

- Jó éjszakát. Most már gyorsan aludj el. Rettenetesen fáj a fejem. - Anyámnak nagyon gyakran fáj a feje. Tényleg.

- Vegyél be egypár aszpirint - ajánlotta Phoebe. - Holden szerdán jön, ugye?

- Úgy tudom. Most már takarózz be. Egészen!

Hallottam, hogy kimegy, és becsukja az ajtót. Pár másodpercig még vártam, aztán kimásztam a szekrényből. Pont nekimentem Phoebének, olyan sötét volt. Felkelt és jött, hogy szóljon. - Megütöttelek? - kérdeztem. Most már csak suttogni lehetett, mert mind a ketten itthon voltak. - Elhúzom a csíkot. - Kitapogattam az ágy szélét, leültem, és húztam fel a cipőm. Marha ideges lettem, azt meg kell hagyni.

- Most még ne! Várd meg, míg elalszanak!

- Nem! Most a legjobb. Anyu a fürdőszobába megy, apu meg biztos bekapcsolja a híreket, vagy valami. Most a legjobb. - A cipőfűzőm alig bírtam megkötni, olyan ideges voltam. Nem azért, hogy megölnek, ha elkapnak, vagy mit tudom én, de rém kellemetlen lett volna, meg minden. - Hol a pokolban vagy? - kérdeztem. Olyan sötét volt, hogy nem láttam.

- Itt. - Pont mellettem állt, mégse láttam.

- A bőröndjeimét az állomáson hagytam. Ide figyelj! Van valami pénzed? Teljesen le vagyok pusztulva.

- Csak a karácsonyi pénz. Ajándékokra, meg minden. Még semmit se vettem.

- Ja! - Nem akartam a karácsonyi pénzét elvenni.

- Kell valamennyi?

- Nem akarom elvenni a karácsonyi pénzed.

- Adok kölcsön. - Hallottam, hogy odamegy D. B. íróasztalához, kihúz egy csomó fiókot, és tapogatózik. Koromsötét volt a szobában. - Ha elmész, akkor nem fogsz látni a színdarabban. - Fura volt a hangja, ahogy ezt mondta.

- De foglak. Nem megyek el, csak aztán. Csak nem képzeled, hogy kihagyom? Valószínűleg Mr. Antoliniéknál leszek körülbelül kedd estig. Akkor hazajövök. Ha lehet, felhívlak.

- Itt van. - Oda akarta adni a pénzt, de nem találta a kezemet.

- Hol?

A markomba nyomta a pénzt.

- Te, nem kell ennyi! Csak két dollárt adj, az elég. Nem vicc. Tessék! - Vissza akartam adni, de nem fogadta el.

- Elviheted mind. Majd visszaadod. Hozd el az előadásra.

- Mennyi ez, az istenért?

- Nyolc dollár nyolcvanöt cent. Azazhogy hatvanöt cent. Valamit már elköltöttem.

Aztán hirtelen bőgni kezdtem. Nem tudtam visszafojtani. Úgy bőgtem, hogy ne hallja senki, de bőgtem. Phoebe egészen kiborult, mikor észrevette, odajött, meg akart nyugtatni, de ha az ember egyszer elkezdi, nem bírja csak úgy akármikor abbahagyni. Még mindig az ágy szélén ültem, Phoebe átkarolta a nyakamat, én meg az övét, de még így is sokáig nem bírtam abbahagyni. Már azt hittem, megfulladok, vagy mit tudom én. Öregem, szegény Phoebe egészen kiborult. Az az átkozott ablak nyitva volt, meg minden, éreztem, hogy remeg, mert csak pizsama van rajta. Hiába erőltettem, nem feküdt vissza. Végül is abbahagytam, de nagyon, nagyon sokára. Aztán begomboltam a kabátom, meg minden, és mondtam, hogy fenntartom vele a kapcsolatot. Azt mondta, ha akarok, vele alhatok, de mondtam, hogy tépnem kell, mert Mr. Antolini vár. Aztán előhúztam a szarvaslövő sapkám a kabátom zsebéből, és nekiadtam. Szereti az ilyen hülye sapkákat. Nem akarta elfogadni, aztán mégis. Fogadni mernék, hogy benne aludt. Tényleg szereti az ilyen sapkákat. Aztán, mielőtt elmentem, még egyszer megígértem, hogy felhívom, ha lehet.

Milliószor könnyebben jutottam ki, mint be. Ennek megvolt az oka. Először is már nem izgatott, hogy elkapnak. Tényleg nem. Elképzeltem: ha elkapnak, hát elkapnak; kicsit még szerettem volna is.

Gyalog mentem le, nem liften, mégpedig a hátsó lépcsőn. Majdnem kitörtem a nyakam a millió szemétládában, de aztán mégis kivergődtem. A liftes nem látott. Talán még máig is azt hiszi, hogy Dicksteinéknél vagyok.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Antoliniéknak irtó elegáns lakásuk van a Sutton Place-en. Két lépcsősor vezet le a nappaliba és a dohányzóba, meg minden. Ritkán voltam náluk, mert mikor eljöttem Elkton Hillsből, mindig Mr. Antolini vacsorázott nálunk; kíváncsi volt, mi van velem. Akkor még nőtlen volt. Aztán mikor megnősült, sokat teniszeztem vele meg a feleségével a West Side Teniszklubban Forest Hillsben, Long Islanden. A felesége ott volt tag. Még a bőre alatt is pénz volt. Körülbelül hat évvel idősebb, mint Mr. Antolini, de azért úgy látszott, elég jól kijönnek. Azért, mert mind a kettő nagyon intelligens, főleg Mr. Antolini, ámbár társaságban inkább szellemes, mint intelligens, ebben D. B.-re hasonlít. A felesége meg inkább komoly, azonkívül asztmás is. Mind a ketten olvasták D. B. novelláit, Mrs. Antolini is, és mikor D. B. elment Hollywoodba, Mr. Antolini felhívta, hogy ne menjen. Persze, azért elment. Mr. Antolini azt mondta, hogy aki úgy tud írni, annak semmi keresnivalója Hollywoodban. Én is pont ezt mondtam.

Gyalog kellett volna mennem, nem akartam Phoebe karácsonyi pénzéből költeni, ha nem muszáj, de olyan furcsán éreztem magam, mikor az utcára értem. Kicsit szédültem. Szóval taxiba ültem. Nem akartam, és mégis. Még az is iszonyú soká tartott, amíg találtam taxit.

Mr. Antolini nyitott ajtót, mikor az a barom liftes végre felvitt, és becsengettem. Fürdőköpeny és papucs volt rajta, a kezében egy üveg whisky. Rafinált ízlésű szivar volt és nagyivó. - Holden, fiam! Megint nőttél egy fél métert. Örülök, hogy látlak!

- Hogy van, tanár úr? És a felesége?

- Pompásan. Vedd le a kabátod! - Elvette és felakasztotta. - Azt vártam, hogy csecsemő lesz a kezedben. Nincs hova fordulnod. Hópelyhek a szempilládon. - Néha egész szellemes. Megfordult, és kikiabált a konyhába: - Lillian, jön a kávé? - Lillian a felesége.

- Kész! - kiabált vissza. - Holden jött? Szervusz, Holden!

- Jó estét kívánok, Mrs. Antolini!

Náluk mindenki mindig kiabált, ugyanis sose voltak egyszerre ugyanabban a szobában. Kicsit röhejes.

- Ülj le, Holden. - Láttam Antolinin, hogy már egy atmoszférával több van benne. Olyan volt a szoba, mintha épp most takarodtak volna el a vendégek. Mindenütt poharak, meg tányérok földimogyoróval. - Elnézést ezért az állapotért, vendégeink voltak, a feleségem buffalói barátai, szóval: néhány faló.

Nevettem. Mrs. Antolini bekiabált valamit a konyhából, de nem értettem. - Mit mondott? - kérdeztem Mr. Antolinit.

- Azt, hogy ne nézd meg, ha bejön. Most kelt fel. Tessék, gyújts rá. Dohányzol?

- Köszönöm. - Kivettem egyet. - Csak néha, nem vagyok komoly dohányos.

- Képzelem. - A nagy asztali öngyújtóval adott tüzet. - Szóval szakítottál Penceyvel. - Mindig ilyen stílusban beszélt. Néha élveztem, néha nem. Kicsit túlzásba vitte. Nem akarom azt mondani, hogy nem szellemes, mert szellemes volt, de néha az ember idegeire megy, ha valaki folyton ilyeneket mond, hogy: „Szóval szakítottál Penceyvel.” Néha D. B. is túlzásba viszi.

- Mi volt a baj? Az angol hogy ment? Azonnal kivezettetlek, ha angolból megbuktál, te kis fogalmazó zseni.

- Nem, az angol jól ment. Főleg irodalmat vettünk. Két dolgozatot írtam összvissz. De beszédgyakorlatból meghúztak. Az is kötelező tárgy volt. Abból meghúztak.

- Miért?

- Gőzöm nincs. - Semmi kedvem nem volt erről tárgyalni. Még mindig szédültem, vagy mi, és hirtelen a fejem is megfájdult. Tényleg. De láttam, hogy érdekli, hát beszéltem egy kicsit róla. - Ez olyan tárgy, hogy mindenkinek beszédet kell tartani. Tudja a tanár úr. Csak úgy kapásból, meg minden. És ha valaki eltér a tárgytól, akkor kiabálni kell, hogy „Eltér!”, amilyen gyorsan csak bír az ember. Majd megvesztem tőle. És fát kaptam.

- Miért?

- Gőzöm nincs. Ez az „Eltér!” az idegeimre ment. Nem is tudom. Az a baj, hogy én szeretem, ha valaki eltér a tárgytól. Az sokkal érdekesebb, meg minden.

- Neked nem fontos, hogy a lényeget mondja, ha valaki elmond valamit?

- De. Dehogynem. Szeretem, ha a lényeget mondják, meg minden. Csak azt nem szeretem, ha csak a lényeget mondják. Nem is tudom. Azt hiszem, nem szeretem, ha valaki folyton csak a lényeget mondja. Azok kapták a legjobb jegyet beszédgyakorlatból, akik csak a lényeget mondták, az tény. De volt egy fiú, Richard Kinsella. Nem nagyon maradt a lényegnél, folyton üvöltöttek, hogy „Eltér!”. Borzasztó volt, mert a srác amúgy is marha ideges volt, szóval marhára ideges volt, annyira, hogy a szája remegett, ha rákerült a sor, és ha hátul ült az ember, alig lehetett hallani, mit mond. De ha egy ideig nem remegett a szája, jobban szerettem a dumáját, mint akárkiét. És majdnem meghúzták őt is. Csillagos kettest kapott, mert folyton üvöltöttek, hogy „Eltér!”. Például beszélt a farmjukról, amit az apja vett Vermontban. Egyfolytában üvöltöttek, hogy: „Eltér!”, és az a tanár, Mr. Vinson, fát adott, mert azt kihagyta, hogy milyen állatok, növények meg minden van a farmon. Azt csinálta ez a Richard Kinsella, hogy elkezdett ugyan ezekről beszélni, aztán egyszer csak már arról a levélről beszélt, amit a nagybátyja írt az anyjának, meg arról, hogyan kapott a nagybátyja gyermekbénulást negyvenkét éves korában, meg minden, és nem engedte magát meglátogatni a kórházban, mert nem akarta, hogy vastüdőben lássák. Ennek tényleg nem sok köze van a farmhoz, viszont rém érdekes. Rém érdekes, ha valaki a nagybátyjáról beszél. Különösen ha az apja farmjáról kezd beszélni, de aztán jobban érdekli a nagybátyja. Szerintem piszokság belekiabálni, hogy „Eltér!”, mikor olyan érdekes, és ő is begerjed... Nem tudom, ezt nehéz megmagyarázni. - Nem is volt kedvem tovább próbálgatni. Hirtelen rettenetesen megfájdult a fejem. Alig vártam Mrs. Antolinit a kávéval. Ez is olyan, amit utálok. Ha valaki azt mondja, hogy kész a kávé, közben nincs.

- Holden... még lenne egyetlenegy, kicsit talán nagyképű pedagógiai kérdésem. Nem gondolod, hogy mindennek megvan a maga ideje és helye? Nem gondolod, hogy ha valaki elkezd az apja farmjáról beszélni, akkor tartani kell magát a tárgyhoz, és nem a nagybácsija vastüdejéről beszélni? Vagy ha az olyan érdekes téma, akkor miért nem azt választja, miért a farmot?

Sem gondolkodni, sem beszélni nem volt kedvem. Fájt a fejem, és tetű rosszul éreztem magam. Már a gyomrom is fájt, ha tudni akarod az igazat.

- Igen... Nem tudom. Azt hiszem. Mármint azt, hogy a nagybátyját kellett volna választania a farm helyett, ha az jobban érdekelte. Csak szerintem sokszor az ember maga se tudja, mi érdekli jobban, míg el nem kezd beszélni valamiről, ami nem érdekli túlzottan. Néha nem tehet róla az ember. De azt hiszem, hagyni kell, ha valaki érdekes, és begerjed valamin. Én nagyon bírom, ha valaki begerjed egy témán. Az rém érdekes. Csakhogy a tanár úr nem ismeri azt a tanárt, Mr. Vinsont. Néha meg kellett őrülni rajta meg azon az átkozott osztályon. Mindig azt mondta: tömörítsünk és egyszerűsítsünk. Van, amikor ez egyszerűen lehetetlen. Szóval nem bír az ember csak azért egyszerűsíteni és tömöríteni, mert valakinek úgy tetszik. A tanár úr nem ismeri Mr. Vinsont, azt a tanárt. Nagyon intelligens, meg minden, de esze az nincs sok, esküszöm!

- Kávé, uraim, végre - mondta Mrs. Antolini. Kávét hozott egy tálcán és süteményt. - Holden, ne is nézz rám. Nagyon rendetlen vagyok.

- Jó estét kívánok, Mrs. Antolini. - Fel akartam állni, de Mr. Antolini megfogta a jakóm, és visszahúzott. Mrs. Antolini haja tele volt csavarókkal, és egyáltalán nem volt kifestve, meg minden. Nem hatott valami szívdöglesztően. Meglehetősen öregnek látszott, meg minden.

- Itt hagyom, csak fogjatok hozzá! - Letette a tálcát a dohányzóasztalra, közben félrelökte az üres poharakat az útból. - Édesanyád hogy van?

- Köszönöm, jól. Rég láttam, de legutóbb...

- Drágám, ha Holdennek kell valami, mindent megtalálsz a fehérneműs szekrényben, a legfelső polcon. Én lefekszem, nagyon fáradt vagyok - mondta Mrs. Antolini. Látszott is rajta. - Meg tudjátok az ágyat magatok is vetni, ugye, fiúk?

- Mindent elintézünk, feküdj csak le!

Megcsókolta a feleségét. Mrs. Antolini jó éjszakát kívánt, és elment a hálószobába. Mindig smároltak, mindenki előtt. Ittam egy csésze kávét, és süteményt ettem hozzá, de olyan kemény volt, mint a kő. No meg volt még whisky is. Mr. Antolini baromi erősre keveri, azt meg kell hagyni. Könnyen alkoholista lehet belőle, ha nem vigyáz.

- Néhány hete az apáddal ebédeltem - mondta hirtelen. - Tudtad?

- Nem, nem tudtam.

- Tudod, mennyire szívén viseli a sorsod?

- Tudom, igen, tudom.

- Valószínűleg mielőtt engem felhívott, kapta azt a hosszú, szívfacsaró levelet az igazgatótól, melyben arról számolt be, hogy egyáltalán nem igyekszel. Készületlenül mész az órákra, és lógsz. Szóval egészében véve egy teljesen...

- Én nem lógtam semmiféle óráról. Nem is lehetett. Volt egy-két dolog, amiről megléptem nagy ritkán, például a beszédgyakorlat, amit mondtam, de különben nem lógtam.

Semmi kedvem nem volt erről tárgyalni. A gyomromat kicsit rendbe hozta a kávé, de a fejem még mindig marhára fájt.

Mr. Antolini újra rágyújtott. Úgy bagózott, mint egy megszállott. Aztán azt mondta: - Őszintén szólva nem tudom, mi a csodát tanácsoljak neked, Holden.

- Tudom. Nagyon nehéz nekem tanácsot adni. Pontosan tudom.

- Úgy érzem, hogy egy rettenetes összeomlás felé haladsz. De magam sem tudom, milyen felé... Figyelsz rám?

- Igen.

Szemmel láthatóan igyekezett koncentrálni, meg minden.

- Ennek az összeomlásnak talán az lesz a következménye, hogy harmincéves korodra egy kocsmában ülsz majd, és mindenkit utálsz, aki bejön, mert hátha kollégista korában futballozott. Aztán lehet, hogy annyira mégis hat rád a nevelés, hogy utálni fogod azt, aki úgy beszél, hogy tudhassa-mondhassa. De lehet, hogy valami hivatalban végzed, gemkapcsokat fogsz adogatni a legközelebbi gyorsírónak. Szóval pontosan nem tudom. De érted, hogy mit magyarázok egyáltalán?

- Igen, persze - mondtam. Tényleg értettem is. - De azzal az utálattal nincs igaza a tanár úrnak. Hogy én utálom a futballistákat, meg minden. Tényleg nincs igaza. Nem utálok én olyan sok embert. Legfeljebb csak rövid ideig, mint például Stradlatert, akit Penceyben ismertem, vagy azt a másik tagot, Ackleyt. Utáltam őket egy ideig, elismerem, de nálam ez nem tart nagyon soká. Ha elmúlik egy kis idő, és nem látom őket, ha nem jönnek be a szobába, vagy egypárszor nem látom őket az ebédlőben, szinte hiányoznak. Szóval így van. Szinte hiányoznak.

Mr. Antolini hallgatott egy darabig. Felugrott, beletett még egy jégkockát a poharába, aztán újra leült. Nyilván gondolkodott. Én meg egyebet se szerettem volna, mint hogy reggel beszélgessünk tovább, de. Mr. Antolini begerjedt. Az emberek rendszerint akkor gerjednek be, amikor a másik nem.

- Na jó. Figyelj rám egy percig... Lehet, hogy ezt most nem tudom olyan kiválóan megfogalmazni, ahogy szeretném, de majd megírom neked levélben egy-két napon belül. Akkor majd minden világosabb lesz. De figyelj csak mégis ide. - Megint koncentrálni kezdett: - Ez az összeomlás, ami felé haladsz, egészen speciális összeomlás, iszonyú összeomlás. Aki összeomlik, rendszerint nem érzi, mikor ér a szakadék fenekére. Csak zuhan, zuhan lefelé. Ezt az egész összeomlást azoknak találták ki, akik az életben valami olyan után kutattak, amit a saját környezetük nem tudott nyújtani nekik. Vagy csak azt hitték, hogy nem tud nyújtani. És abbahagyták a kutatást. Abbahagyták, mielőtt még igazán elkezdték volna. Figyelsz?

- Igen.

- Biztos?

- Igen.

Felugrott, és még töltött egy kis whiskyt a poharába. Aztán újra leült. Sokáig nem szólt semmit.

- Nem akarlak elkeseríteni - mondta aztán -, de világosan látom, hogy szépen és nemesen haldokolsz, így vagy úgy, valami igen érdemtelen ügyért. - Furcsán nézett rám. - Ha leírok neked valamit, gondosan elolvasod? És megőrződ?

- Igen, persze. - Így is lett. Még most is megvan, amit írt.

Átment a szoba túlsó végébe az íróasztalához, és állva felírt valamit egy papírra. Aztán visszajött, és a papírral a kezében leült. - Csodálatosképpen ezt nem hivatásos költő írta, hanem egy pszichoanalitikus, Wilhelm Stekel. Itt van... Még mindig figyelsz?

- Persze, figyelek.

Ezt mondta: - „A serdülőre jellemző, hogy nagylelkűen meg akar halni azért, amiért az érett ember alázatosan élni akar.”

Áthajolt és ideadta. Elolvastam, megköszöntem, és zsebre vágtam. Szép volt tőle, hogy ennyit strapálta magát. Tényleg. Csak az volt a helyzet, hogy nem bírtam koncentrálni. Öregem, hirtelen olyan állatian fáradt lettem.

Ő viszont szemmel láthatóan nem. Az a plusz atmoszféra először is benne volt. - Azt hiszem, rövidesen megtalálod az utadat, hogy merre tovább. Akkor indulj, de azonnal. Egy pillanatot ne veszíts. Neked már nincs veszteni való időd.

Bólintottam, mert pont a pofámba nézett, meg minden, de nem volt egészen világos, miről beszél. Illetőleg biztos voltam benne, hogy értem, de nem értettem vele egészen egyet. Átkozottul fáradt voltam.

- És utálok ilyet mondani - folytatta -, de azt hiszem, ha egyszer kialakulnak az elképzeléseid arról, hogy merre tovább, akkor első dolgod lesz, hogy összeszedd magad az iskolában. Kénytelen leszel. Diák vagy, akár tetszik, akár nem. Eljegyezted magad a tudással. És azt hiszem, meg fogod találni, ha egyszer túljutsz az összes Mr. Vineseken meg a beszéd...

- Mr. Vinsonokon - szóltam közbe. A Mr. Vinsonokat gondolta, de Vineseket mondott. Persze, ezért nem kellett volna félbeszakítani.

- Rendben van, Mr. Vinsonokon. Ha egyszer túljutsz a Mr. Vinsonokon, akkor majd egyre közelebb kerülsz... persze hogy ha akarsz, és keresed és várod... valami olyan felismeréshez, ami nagyon, nagyon sokat jelent majd neked. Többek között rájössz majd, hogy nem te vagy az első, akit megzavar, megrémít és undorral tölt el az emberek viselkedése. Semmi esetre sem vagy egyedül a listán, ez izgalmas és serkentő felismerés lesz. Nagyon, nagyon sok ember volt már ilyen erkölcsi és lelki válságban, mint te most. Szerencsére volt köztük, aki feljegyezte az akkori problémáit. Tanulsz majd belőlük, ha akarsz. Mint ahogy egyszer, ha valamit már felmutattál életedben, valaki más tanul majd tőled. Csodálatos, kölcsönös folyamat. És ez nem nevelés. Ez történelem. Ez költészet. - Abbahagyta, és húzott egyet a whiskyből. Aztán folytatta. Öregem, egészen be volt gerjedve. Örülök, hogy nem szakítottam félbe. - Nem akarom azt mondani, hogy csak iskolázott és képzett emberek adhatnak valami értékeset a világnak. Nem így van. De azt mondhatom, hogy az iskolázott és képzett emberek, ha igazán kiválóak és alkotásra képesek valamilyen területen, ami sajnos ritka, akkor sokkal nagyobb értéket hagynak hátra, mint azok, akik csak kiválóak és alkotásra képesek. Világosabban fejezik ki magukat, és rendszerint valami hajtja őket, hogy gondolatmenetüket teljesen végigvigyék. És ami a legfontosabb, tízből kilencben több a szerénység, mint a pallérozatlan elmékben. Figyelsz egyáltalán?

- Igen, tanár úr.

Egy jó darabig megint nem szólt semmit. Nem tudom, próbáltad-e már, de állati nehéz ülni és várni, hogy a másik mondjon valamit, mikor az még gondolkodik, meg minden. Tényleg nehéz. Állatian vigyáztam, nehogy ásítsak. Nem mintha untam volna, vagy ilyesmi. Nem untam, csak hirtelen baromi álmos lettem.

- És még valami, amit az iskolai nevelés adhat. Ha elegendő időt töltesz az iskolában, meg fogod ismerni képességeid határát. Hogy mire elegendő az eszed, és esetleg mire nem. Egy idő múlva tudni fogod, mik azok a dolgok, amiket speciális méretű elméd befogadhat. Ez például rendkívül sok időpocsékolástól ment majd meg, amikor olyasmivel próbálkoznál, ami neked nem fekszik. Meg fogod ismerni igazi befogadóképességedet, és annak megfelelően terhelheted meg az elmédet.

Itt hirtelen ásítottam egyet. Rettentő disznóság, de nem bírtam elfojtani.

Mr. Antolini csak nevetett. - Na - mondta és felugrott. - Megvetjük az ágyad. - Utánamentem a szekrényhez. Lepedőket, takarót meg mindenféle egyéb francot próbált előhúzni a felső polcról, de nem bírta, mert a pohár a kezében volt. Kiitta hát, letette a földre, aztán húzta ki a vacakokat. Segítettem odavinni a díványhoz.

Együtt ágyaztunk meg. Ezt már nem csinálta olyan nagy erőbedobással. Semmit sem húzott feszesre. Ámbár engem nem izgatott. Olyan fáradt voltam, hogy állva is elaludtam volna.

- Mi van a nőiddel?

- Megvannak. - Egyre rohadtabb beszélgetőpartner lettem, de nem volt kedvem.

- Hogy van Sally? - Ismerte Sally Hayest. Egyszer bemutattam neki.

- Jól. Délután találkoztunk. - Öregem, mintha húsz éve lett volna! - Nincs már sok közünk egymáshoz.

- Nagyon csinos lány. És mi van a másik lánnyal, akiről meséltél, aki Maine-ban volt?

- Ja, Jane Gallagher? Jól van. Holnap valószínűleg felhívom.

Elkészült az ágy. - Ez mind a tied. Csak azt nem tudom, a lábaddal mit csinálsz.

- Annyi baj legyen. Megszoktam a rövid ágyakat. Nagyon köszönöm, tanár úr. Az életemet mentették meg ma éjjel.

- Tudod, hol a fürdőszoba. Ha valami kell, csak kiabálj. Még egy kicsit a konyhában leszek. Zavar a fény?

- Á, csudát, nem. Köszönöm nagyon.

- No, jó. Jó éjszakát, szépfiú.

- Jó éjszakát, tanár úr. Köszönöm szépen.

Ő kiment a konyhába, én meg bementem a fürdőszobába, és levetkőztem, meg minden. Fogat nem tudtam mosni, nem volt fogkefém. Pizsamám se volt, és Mr. Antolini elfelejtett adni. Visszamentem a nappaliba, eloltottam a kislámpát az ágy mellett, és úgy, ahogy voltam, gatyában lefeküdtem. Persze, túl rövid volt, mármint a dívány, de állva is el tudtam volna aludni, szemrebbenés nélkül. Pár másodpercig nyitott szemmel feküdtem, és azon gondolkodtam, amiket Mr. Antolini mondott. Hogy meg fogom ismerni a képességeimet, meg minden. Tényleg állati rendes tag. De nem bírtam a szemem nyitva tartani, elaludtam.

Aztán valami történt. Nem is szeretek beszélni róla. Hirtelen felébredtem. Nem tudom pontosan, mikor, csak felébredtem. Valamit éreztem a fejemen, valakinek a kezét. Öregem, fenemód begyulladtam! Mr. Antolini keze volt. Ült a földön, a sötétben, a dívány mellett, és fogdosta vagy simogatta a fejemet. Öregem, esküszöm, akkorát ugrottam, mint egy magasugróbajnok.

- Mi a frászt csinál?

- Semmit! Csak ülök itt és csodálom...

- De mégis mit csinál? - kérdeztem újra. Nem tudtam, mi a fenét mondjak, úgy értem, állati zavarba jöttem.

- Mi lenne, ha nem üvöltenél? Csak itt ülök...

- El kell mennem - mondtam. Öregem, marhára ideges lettem. Kezdtem húzni a nadrágom a sötétben. Alig bírtam felhúzni, olyan ideges voltam. Ismertem sok ronda, perverz alakot, iskolában, meg minden, többet, mint te valaha is, és mindig akkor jön rájuk, ha én a közelben vagyok.

- El kell menned? Hova? - kérdezte. Nagyon tárgyilagos és hűvös akart lenni, mégse volt túlzottan az. Nekem elhiheted.

- Az állomáson hagytam a csomagjaimat. Azt hiszem, jobb lesz, ha elmegyek és kiváltom. Mindenem benne van.

- Reggel is megkapod. Na, feküdj vissza. Én is lefekszem. Mi ütött beléd?

- Semmi, csak minden pénzem és holmim benne van az egyik táskámban. Visszajövök. Taxin megyek, és jövök vissza - mondtam. Öregem, csetlettem-botlottam ott a sötétben. - A helyzet az, hogy nem az enyém a pénz. Az anyámé, és én...

- Ne légy nevetséges, Holden. Feküdj vissza. Én is lefekszem. Jó helyen van ott a pénz, reggel épségben...

- Nem, nem vicc. El kell mennem. Tényleg. - Már majdnem teljesen felöltöztem, csak a nyakkendőmet nem találtam. Elfelejtettem, hova tettem. Felvettem a jakóm meg mindent, kivéve a nyakkendőmet. Mr. Antolini már a nagy karosszékben ült, egy kicsit távolabb tőlem, és figyelt. Sötét volt, meg minden, nem láttam jól, de tudtam, hogy figyel. Még mindig ivott. Láttam az örökös whiskys poharat a kezében.

- Nagyon, nagyon különös fiú vagy te.

- Tudom - mondtam, és már nem is igen kerestem a nyakkendőmet. Anélkül mentem el. - Viszontlátásra, tanár úr. Köszönöm szépen. Nem vicc.

Utánam jött az előszobaajtóig, és mikor meghúztam a liftcsengőt, ott állt a küszöbön. Csak annyit mondott megint, hogy nagyon, nagyon furcsa fiú vagyok. Furcsa, egy frászt! Aztán ott várt az ajtóban, míg a lift nem jött. Ebben a rohadt életben még olyan soká liftre nem vártam, mint akkor. Esküszöm.

Nem tudtam, mi a fenét beszéljek, amíg ott álltam és vártam a liftet, és ő is ott állt. - El fogok olvasni egypár jó könyvet. Tényleg - mondtam. Valamit kellett mondanom. Nagyon kellemetlen volt.

- Fogod a holmid, és tépsz rögtön vissza. Nyitva hagyom az ajtót.

- Köszönöm, viszlát! - Végre megjött a lift. Beszálltam és lementem. Öregem, reszkettem, mint az őrült. És izzadtam is. Ha valami perverz dolog történik velem, mint például ez, akkor rögtön izzadok, mint egy őrült. Legalább hússzor történt már ilyesmi velem gyermekkorom óta. Ki nem állhatom.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Éppen virradt, mire kiértem. Marha hideg volt, de jólesett, annyira megizzadtam.

Gőzöm sem volt, hova a fenébe menjek. Nem akartam megint szállodába menni, és elkölteni Phoebe egész pénzét. Így aztán végigsétáltam a Lexingtonon, és felszálltam a földalattira a központi pályaudvar felé. Ott volt a holmim, meg minden, és gondoltam, alszom a váróteremben a padon. Így is tettem. Egy ideig nem is volt rossz, kevesen voltak, fel tudtam tenni a lábam. De erről nem szívesen beszélek. Nem volt valami fényes. Sose próbáld meg. Komolyan mondom. Hervasztó.

Körülbelül kilencig aludtam csak, mert aztán rengetegen jöttek a váróterembe, és le kellett venni a lábam. Úgy már nem tudok olyan klasszul aludni, ha le kell tenni a lábam. Inkább felültem. Még mindig fájt a fejem. Sőt, még rosszabb lett. És azt hiszem, hervadtabb voltam, mint bármikor az életben.

Nem akartam, mégis Mr. Antolinin gondolkodtam. Vajon mit mond majd a feleségének, ha meglátja, hogy nem aludtam ott? Ez a része nem izgatott túlzottan, tudtam, hogy Mr. Antolini nagyon ötletes, majd kitalál valamit. Azt mondja, hogy hazamentem, vagy mit tudom én. A dolognak ez a része nem izgatott túlzottan. Ami izgatott, az az volt, hogy amint felébredtem, ott simogatta a fejemet, meg minden. Azon töprengtem, nem tévedtem-e, hogy hátulról akart nekem jönni. Hátha csak szereti az emberek fejét simogatni, mikor alszanak? Hogy lehet ebben az ember egészen biztos? Sehogy. Már arra is gondoltam, hogy ki kellett volna venni a koffereimet és visszamenni, ahogy ígértem. Arra is gondoltam, hogy ha buzi is, akkor is nagyon rendes volt hozzám. Nem bánta, hogy olyan későn felhívtam, és rögtön azt mondta, menjek oda, ha akarok. És mennyire törte magát. Tanácsokat adott, hogyan kell értelmi befogadóképességemet felmérni, meg minden, és ő volt az egyetlen, aki oda mert menni ahhoz a fiúhoz, James Castle-hoz, mikor meghalt, akiről meséltem. Ezeken spekuláltam. És minél tovább spekuláltam, annál inkább lehervadtam. Szóval arra kezdtem gondolni, hogy talán mégis vissza kellett volna mennem. Lehet, hogy csak úgy simogatta a fejemet. Szóval minél tovább spekuláltam, annál inkább lehervadtam és bepörögtem. És hogy még rosszabb legyen, a szemem marhára fájt. Fájt és égett, mert nem aludtam eleget. Azonkívül meg is fáztam, s nem volt nálam zsebkendő, csak a bőröndben, és nem volt kedvem a nagy nyilvánosság előtt kotorászni benne, meg minden.

A padon egy képeslap hevert mellettem, valaki otthagyta. Azt kezdtem olvasni, gondoltam, eltereli a gondolataimat Mr. Antoliniról és egy csomó más dologról, legalábbis egy időre. De attól az istenverte cikktől, amit olvastam, csak még rosszabb lett. A hormonokról szólt. Leírta, milyen az arc, a szem meg minden, ha a hormonok rendben vannak, és én egyáltalán nem olyan voltam. Pontosan olyan voltam, mint az az alak a cikkben, akinek tetűk a hormonjai. Aggódni kezdtem a hormonjaim miatt. Aztán elolvastam egy másik cikket. Arról szólt, honnan lehet megtudni, hogy az ember rákos vagy nem. Ha az embernek seb van a szájában, és nem gyógyul elég gyorsan, az arra mutat, hogy rákos. Nekem körülbelül két hete volt egy seb a számban. Így aztán azt képzeltem, hogy rákos vagyok. Nem nagyon derített fel az a képeslap. Végül is letettem, és kimentem egyet járni. Azt képzeltem, hogy néhány hónapon belül hulla leszek, mert rákos vagyok. Tényleg azt képzeltem. Sőt, hullabiztos voltam benne. Nem volt valami szívderítő, az biztos.

Láttam, hogy beborult, mégis elindultam. Úgy gondoltam, meg kéne reggeliznem. Egyáltalán nem voltam éhes, de úgy gondoltam, legalább ennem kell valamit. Valamit, amiben van némi vitamin. Keleti irányba indultam, arra vannak az olcsó vendéglők. Nem akartam sok pénzt költeni.

Útközben elmentem egy teherautó mellett. Két pacák egy óriási karácsonyfát szedett le róla. Az egyik folyton azt mondta: - Fölfelé tartsd azt a dögöt! Fölfelé tartsd, az istenit! - Pont jó, így beszél egy karácsonyfáról. Kicsit röhejes volt, olyan hátborzongatóan röhejes. Röhögni kezdtem. Viszont rosszabbat nem is tehettem volna, mert abban a pillanatban hányingerem támadt. Tényleg. Már kezdtem is eldobni a rókabőrt, de aztán elmúlt. Nem tudom, hogy lehet. Úgy értem, semmi ártalmasat nem ettem, és egyébként erős gyomrom van. Mindenesetre elmúlt, és úgy gondoltam, jobban erezném magam, ha valamit ennék. Bementem egy olcsó vendéglőbe, kértem fánkot és kávét. Csakhogy a fánkot nem ettem meg. Egyszerűen nem ment le a torkomon. Az az igazság, hogy ha az ember le van törve valami miatt, akkor pokoli nehéz nyelni. Irtó rendes volt a pincér, visszavitte, és nem számolta fel. Csak a kávét ittam meg. Aztán kimentem, és elindultam a Fifth Avenue felé.

Hétfő volt, közvetlenül karácsony előtt, persze minden üzlet nyitva. Ezért nem volt annyira rossz a Fifth Avenue-n sétálni. Olyan karácsonyi hangulat volt. Mindenütt kinn álltak azok a lepusztult Mikulások a sarkon és csilingeltek, meg az üdvhadsereg-lányok, akik nem festik a szájukat, se semmi, és ők is csilingeltek. Nézegettem mindenfelé, hátha meglátom azt a két apácát, akiket két napja ismertem meg a reggelinél, de nem láttam őket. Tudtam előre, hiszen megmondták, hogy tanítani jönnek New Yorkba, mégis kerestem őket. Hirtelen olyan karácsony lett. Millió kis srác mászkált a városban az anyjával, fel-le szálltak a buszokról, ki-be jártak az üzletekbe. Szerettem volna, ha Phoebe is velem van. Ahhoz ő már nem elég kicsi, hogy kiverje a dilit a játékosztályon, de szeret hülyéskedni, és figyelni az embereket. Tavalyelőtt karácsonykor elvittem magammal vásárolni. Isteni volt. Azt hiszem, a Bloomingdale áruházba mentünk, a cipőosztályra, és úgy csináltunk, mintha Phoebe akarna egy pár olyan nagyon magas szárú cipőt, amin millió lyuk van a fűzőnek. Megőrjítettük azt a szegény eladót. Phoebe felpróbált vagy húsz párat, és a szegény mókus a fél párat minden alkalommal befűzte. Piszkos trükk volt, de Phoebe majd a falra mászott tőle. Végül is falból félretétettünk egy pár mokasszint. Az eladó irtó rendes volt, pedig azt hiszem, tudta, hogy csak hülyülünk, mert Phoebe állandóan kuncogott.

Szóval csak mentem, mentem a Fifth Avenue-n, és nem volt rajtam se nyakkendő, se semmi. Aztán egyszer csak valami rém kísérteties dolog történt. Ahányszor sarokra értem, és leléptem a járdáról, az az érzésem támadt, hogy soha nem jutok át a másik oldalra. Úgy gondoltam, hogy lelépek, aztán csak megyek le, le, le, és többé senki se lát. Öregem, a frász majd kitört. El nem bírod képzelni. Izzadni kezdtem, mint egy őrült, csuromvíz lett az ingem, a gatyám, meg minden. Aztán valami más kezdődött. Ahányszor sarokra értem, mindig azt hittem, hogy Allie-vel beszélgetek. Azt mondom neki: - Allie, ne hagyj eltűnni. Allie, ne hagyj eltűnni. Allie, ne hagyj eltűnni. Kérlek, Allie. - És aztán, mikor átértem az utca másik oldalára, megköszöntem neki. Aztán újrakezdődött az egész, mikor megint sarokra értem. De azért csak mentem. Féltem megállni, azt hiszem - az igazat megvallva, pontosan nem emlékszem. De tudom, hogy nem álltam meg körülbelül a 60. utcáig, túl az állatkerten, meg minden. Aztán leültem egy padra. Alig kaptam levegőt, és még mindig izzadtam, mint egy őrült. Ott ültem, azt hiszem, legalább egy órát. Végül határoztam. Azt határoztam, hogy elmegyek, soha többé nem megyek haza, soha többé nem megyek semmiféle iskolába. Elhatároztam, hogy csak meglátogatom Phoebét, elbúcsúzom tőle, meg minden, visszaadom a karácsonyi pénzét, aztán autóstoppal indulok nyugatra. Azt csinálom, gondoltam, hogy lemegyek a Holland-alagúton, egy autóra felkapaszkodok, aztán megint egyre és megint egyre és megint egyre, és pár nap alatt valahol nyugaton leszek, ahol klassz, süt a nap, engem senki nem ismer, és kapok állást. Elképzeltem, hogy egy benzinkútnál kapok állást, benzint és olajat töltök a kocsikba. Különben nem izgatott, milyen állást kapok. Csak ne ismerjenek, és én se ismerjek senkit. Elképzeltem, mit csinálnék. Egyszerűen megjátszanám a süketnémát. Akkor nem kellene hülye, felesleges beszélgetéseket folytatni senkivel. Ha meg nekem akarnak valamit mondani, akkor felírják egy darab papírra, és odaadják. Egy idő után ezt halálosan megunják, és akkor a hátralevő életemben már nem kell beszélgetni. Mindenki azt fogja hinni, hogy én egy szegény süketnéma alak vagyok, és békén hagynak. Engedik, hogy betöltsem a benzint és az olajat a hülye kocsijukba, adnak érte fizetést, meg minden, és én a pénzből építenék valahol egy kis kunyhót, és a hátralevő éveimet ott élném le. Az erdő szélén építeném fel, de nem benn az erdőben, mert azt szeretném, hogy állandóan dőljön rá a napsütés. Magam főznék mindent, és később, ha meg akarok nősülni, találnék egy gyönyörű lányt, aki szintén kuka, és összeházasodnánk. Eljönne és velem élne a kunyhóban, és ha valamit szeretne mondani, akkor felírná egy kis ficli papírra, mint a többiek. Ha gyerekünk lenne, akkor valahova elrejtenénk, vennénk egy csomó könyvet, és magunk tanítanánk meg írni és olvasni.

Ezen gondolkodtam, és egészen begerjedtem. Tényleg. Az a része persze hülyeség, tudtam, hogy megjátszom a süketnémát, mégis jó volt elképzelni. De azt komolyan elhatároztam, hogy nyugatra megyek. Csak még el akartam búcsúzni Phoebétől. Hirtelen rohanni kezdtem, mint az őrült vágtattam át az úton, majdnem elgázoltak, ha tudni akarod az igazat. Bevágódtam egy papírüzletbe, vettem jegyzetfüzetet és ceruzát. Kigondoltam, hogy írok neki pár sort, megírom, hol találkozzunk, mert el akarok tőle búcsúzni, és vissza akarom adni a karácsonyi pénzét, aztán elviszem a papírt az iskolába, felmegyek az irodába, és megkérek valakit, hogy adják át. De csak zsebre vágtam a jegyzetfüzetet és a ceruzát, aztán vágtattam az iskola felé, túl ideges voltam ahhoz, hogy mindjárt a papírüzletben írjam meg. Azért siettem, mert el akartam juttatni hozzá a levelet, mielőtt hazamegy ebédelni, és addig már nem volt sok idő.

Tudtam, hol az iskolája, persze, hiszen én is odajártam gyerekkoromban. Furcsán éreztem magam, mikor odaértem. Nem voltam benne biztos, hogy emlékszem-e, milyen belül, de emlékeztem. Pont olyan volt, mint az én időmben. Még mindig ugyanaz a nagy udvar, kicsit mindig sötét, a villanykörték körül drótráccsal, nehogy eltörjenek, ha nekiütődik a labda. Még mindig a fehér karikák a földön, a különböző meccsekhez, meg minden. És még mindig azok az ócska kosarak, háló nélkül, csak a palánk és karika.

Teljesen kihalt volt minden, nyilván, mert nem volt se szünet, se ebédidő. Mindössze egy kis néger srácot láttam, éppen vécére ment ki. Az engedély kiállt a farzsebéből, ahogy valamikor nekünk is: lássák, hogy engedéllyel megy ki.

Még mindig izzadtam, de már nem olyan nagyon. Bent a lépcsőházban leültem az első lépcsőre, előhúztam a füzetet és a ceruzát, amit vettem. A lépcsőháznak is olyan szaga volt, mint az én időmben. Oroszlánszag. Az iskolai lépcsőházaknak mind ilyen szaguk van. Szóval ott ültem, és ezt írtam:

Kedves Phoebe!

Nem tudok szerdáig várni, valószínűleg ma délután elindulok autóstoppal nyugatra. Ha lehet, gyere a Művészeti Múzeumhoz negyed egykor, visszaadom a karácsonyi pénzed. Nem költöttem sokat.

Üdv.
Holden

Az iskola pont a múzeum mellett volt, úgyis arra megy haza ebédelni, szóval tudtam, hogy könnyen megtaláljuk egymást.

Aztán indultam felfelé az irodába, hogy odaadjam valakinek, aki felviszi az osztályba, és odaadja neki. Összehajtottam vagy tízszeresen, nehogy kinyissák. Senkiben se bízhat az ember egy átok iskolában. De azt tudtam, hogy odaadják neki, ha a bátyja vagyok, meg minden.

Míg mentem fölfelé, hirtelen megint azt hittem, hogy eldobom a rókabőrt. De nem. Leültem egy pillanatra, aztán jobban lettem. Ültem ott, és valami olyat láttam, ami teljesen kiborított. Valaki azt írta a falra: „Az isten... meg!” Majd szétvetett a düh. Elgondoltam, hogy Phoebe meg a többi kis kölyök ezt látja, és hogy törhetik a fejüket, mi a csudát jelent, aztán végül valami mocskos kölyök megmondja, persze egészen hülyén, hogy mit jelent, és hogy fognak gondolkodni rajta, talán egypár napig nyugtalanítja is őket. Meg tudtam volna ölni, aki odaírta. Úgy képzeltem, valami perverz barom lehetett, aki éjszaka beszökött az iskolába, egyet brunzolni például, és az írta a falra. Elképzeltem, hogy elcsípem, és addig verem a fejét a lépcsőhöz, míg meg nem döglik. De azt is tudtam, hogy nem lenne hozzá bátorságom. Tudtam. Ez csak még inkább lehervasztott. Még csak le se mertem törülni a falról a kezemmel, ha tudni akarod az igazat. Féltem, hátha valamelyik tanár közben elkap, és még azt hiszi, én írtam. Végül mégiscsak letörültem, aztán mentem tovább az iroda felé.

A diri nem volt benn, csak egy öreglány, olyan százéves-forma, ült a gépnél. Mondtam, hogy Phoebe Caulfield bátyja vagyok, Phoebe a 4 B-I-be jár, és kértem, legyen szíves, adja át neki ezt a pár sort. Nagyon fontos, mondtam, mert anyánk megbetegedett és nem csinált Phoebének ebédet, és most velem kell ebédelnie a büfében. Nagyon rendes volt az öreglány. Elvette a papírt, behívott egy másik nőt a szomszéd szobából, és azzal küldte fel Phoebének a cédulát. Aztán kicsit eldumáltunk a százéves-forma öreglánnyal. Nagyon kedves volt. Mondtam, hogy én is idejártam, meg a többi testvérem is. Megkérdezte, most hova járok, mondtam, Penceybe, azt mondta, Pencey nagyon jó iskola. Még ha akartam volna, se lett volna erőm kiábrándítani. Különben is, ha ő úgy gondolja, hogy Pencey jó, akkor csak gondolja. Felesleges új dolgokat mondani százéves embereknek. Nem is szeretnek már újat hallani. Aztán egy idő múlva elhúztam a csíkot. Vicces volt. Azt kiabálta utánam: „Minden jót”, amit az öreg Spencer, mikor otthagytam Penceyt. Istenem, hogy utálom, ha azt kiabálják nekem: „Minden jót!”, mikor elmegyek valahonnan. Lehangoló.

A másik lépcsőn mentem le, és egy másik „Az isten... meg!”-et láttam a falon. Ezt is megpróbáltam letörülni a kezemmel, de ez késsel volt bevésve, vagy mit tudom én, mivel. Nem jött le. Egyébként reménytelen. Ha millió évig csinálod, akkor se bírod letörülni még a felét se az összes „... meg!”-eknek a világon. Lehetetlen.

Megnéztem az órát az udvaron, háromnegyed tizenkettő volt. Rengeteg időt kellett még agyonütnöm valamivel, míg Phoebével találkozom. Mégis átsétáltam a múzeumhoz. Nem volt hova mennem. Gondoltam, beugorhatnék egy telefonfülkébe, és felhívhatnám Jane Gallaghert, mielőtt nyugatra megyek, de nem voltam megfelelő hangulatban. Azt se tudtam biztosan, otthon van-e már. Így aztán átmentem a múzeumhoz, és ott ácsorogtam.

Míg Phoebét vártam benn a szélfogó ajtó mögött, két kis krapek jött oda hozzám, és megkérdezték, hol vannak a múmiák. Amelyik kérdezte, annak nem volt begombolva a nadrágja. Szóltam neki. Erre ott helyben begombolta, közben velem beszélt. Nem zavartatta magát, hogy elmenjen egy oszlop mögé, vagy mit tudom én. Ez fájt. Nevettem volna, csak féltem a hányingertől, hát inkább nem. - Hol vannak a múniák, öcsi? - kérdezte újra. - Tudod?

Kicsit hülyültem velük. - A múniák? Azok mik? - kérdeztem.

- Tudod. A múniák, azok a halott krapekok. Akiket beletemetnek azokba a sírokba, meg minden.

Múniák! Ez fájt. A múmiákra gondolt.

- Hogy lehet, hogy nem vagytok iskolában?

- Ma nincs iskola - mondta még mindig ugyanaz. Hazudott, úgy éljek, a kis bitang. De nem volt semmi dolgom, míg Phoebe nem jött, így aztán segítettem nekik megkeresni a múmiákat. Öregem, valamikor pontosan tudtam, hol vannak, de hát már évek óta nem jártam ebben a múzeumban.

- Titeket annyira érdekelnek a múmiák?

- Igen.

- A barátod nem bír beszélni?

- Nem a barátom. Az öcsém.

- Nem bír beszélni? - Arra néztem, amelyik egy szót se szólt. - Egyáltalán nem tudsz beszélni?

- De. Csak nincs kedvem.

Végül is megtaláltuk a termet, bementünk.

- Tudjátok, hogy temették el az egyiptomiak a halottaikat? - kérdeztem.

- Nem.

- Pedig azt jó tudni. Nagyon érdekes. Becsavarták az arcukat azokba a rongyokba, amiket valami titkos vegyszerbe áztattak. Így temették őket a sírjukba több ezer évvel ezelőtt, és az arcuk nem rohadt el. Senki se tudja, hogy csinálták, az egyiptomiakon kívül. Még a modern tudomány se.

Egészen keskeny folyosó vezetett a múmiákhoz. A folyosó fala olyan kövekkel volt kirakva, amiket egy fáraó sírjából hoztak, meg minden. Elég kísérteties volt. A két srác nem élvezte valami nagyon. Egészen közel jöttek hozzám, amelyik nem beszélt, az belekapaszkodott a kabátujjamba. - Menjünk - mondta a bátyjának. - Már láttam. Gyerünk. Hé! - Megfordult és kistartolt.

- Beijedt, és elhúzta a csíkot - mondta a másik. - Szia! - Ő is kistartolt.

Egyedül maradtam a sírban. Élveztem valahogy. Olyan szép és békés volt. Aztán hirtelen, nem fogod kitalálni, mit láttam a falon. Egy másik „... meg!”-et. Piros krétával írták, pont a fal üvegrésze alatt, a kövek alatt.

Ez a baj az egészben. Azért nem talál az ember szép és békés helyet, mert egyáltalán nincs is. Talán azt hiszed, hogy van, de aztán mikor egyszer odakerülsz, ha nem figyelsz egy pillanatig, besurran valaki, és felírja, hogy „... meg!” - pont az orrod alá. Próbáld meg egyszer. Azt hiszem, ha meghalok és bedugnak a temetőbe, lesz sírkövem, meg minden, és ráírják: „Holden Caulfield” - meg aztán azt is, hogy mettől meddig éltem, akkor közvetlen alatta lesz, hogy „... meg!”. Ez fix.

Mikor kijöttem a múmiáktól, vécére kellett mennem. Hasmenésem volt, ha tudni akarod az igazat. A hasmenés nem izgatott túlzottan, de valami más is történt. Mikor jöttem kifelé a vécéből, pont az ajtó előtt összeestem. Még mázlim volt. Úgy értem, agyon is üthettem volna magam azon a kövön, de csak az oldalamra estem. Mégis rém furcsa volt, hogy utána jobban éreztem magam. Tényleg. A karom fájt, amire ráestem, de már nem voltam annyira kábult.

Körülbelül tizenkettő múlt tíz perccel, ezért visszamentem, megálltam az ajtónál, és vártam Phoebét. Elgondoltam, hogy talán most fogom utoljára látni az életben. Valakit a rokonaim közül, úgy értem. Talán még látom őket, de évekig nem. Mikor már harmincöt éves leszek, de csak akkor, ha valaki megbetegszik a családból, és a halála előtt látni akar. Elképzeltem, milyen lenne, ha akkor betoppannék megint. Az anyám pokoli ideges lenne, sírna és könyörögne, hogy ne menjek vissza a kunyhómba, de én mégis visszamennék. Irtó hidegvérrel csinálnám. Megnyugtatnám, aztán átmennék a szoba másik végébe, és pokoli hidegen rágyújtanék. Kérném, hogy látogassanak meg egyszer, ha van kedvük, de nem erőltetném, vagy ilyesmi. Azt viszont megfogom engedni, hogy Phoebe a nyári szünetben meg a karácsonyi szünetben és a húsvéti szünetben meglátogasson. És D. B.-nek is meg fogom engedni, hogy egy időre eljöjjön hozzám, ha szép, nyugalmas helyen akar írni, de filmet az én kunyhómban nem írhat, csak elbeszélést meg könyveket. Lesz egy olyan szabály nálam, hogy senki se játszhatja meg magát, ha meglátogat. De ha mégis megpróbálja, akkor tovább nem maradhat.

Egyszer csak az órámra néztem a ruhatárban: fél egy múlt öt perccel. Kezdtem izgulni, hátha az az öreglány azt mondta a másiknak, hogy ne adja oda Phoebének a cédulámat. Féltem, hátha azt mondta neki, hogy égesse el, vagy mit tudom én. Tényleg marhára izgultam. Phoebét tényleg látni akartam, mielőtt nekivágok az útnak. Például a karácsonyi pénz miatt is, meg minden.

Végül is megláttam, a szélfogó ajtó üvegén át. Azért vettem észre, mert az én hülye szarvaslövő sapkám volt a fején - tíz kilométerről meg lehet látni.

Kimentem, és indultam elébe, lefelé a lépcsőn. Nem értettem a dolgot. Egy nagy bőröndöt cipelt. Jött át a Fifth Avenue-n, és vonszolta magával azt a fene nagy bőröndöt. Alig bírta. Mikor közelebb értem, láttam, az én régi bőröndöm, még a whootoni időkből. El nem bírom képzelni, mi a fenét akar vele. - Szia - mondta, mikor közelebb ért. Egész kivolt attól a hülye bőröndtől.

- Már azt hittem, nem jössz. Mi a franc van abban a kofferben? Nincs szükségem semmire. Úgy megyek, ahogy vagyok. Még azokat a bőröndöket se viszem magammal, amik az állomáson vannak. Mi a francot hoztál ebben?

Letette a bőröndöt. - Az én ruháimat. Veled megyek. Mehetek? Jó?

- Mi? - Majdnem összeestem. Esküszöm, majdnem. Hirtelen szédülni kezdtem, és azt hittem, megint elájulok, vagy mit tudom én.

- A hátsó liften hoztam le, hogy Charlene ne lássa. Nem nehéz. Csak két ruha van benne, a papucscipőm, a fehérneműm, zoknik, meg egy-két dolog. Emeld meg. Nem nehéz. Emeld csak meg... Nem mehetek veled, Holden? Nem? Na!

- Nem. Fogd be a szád.

Azt hittem, egyből kinyúlok. Nem kellett volna azt mondani, hogy fogja be a száját, meg minden, de azt hittem, megint elájulok.

- Miért nem? Kérlek, Holden! Nem csinálnék semmit, csak mennék veled. A ruháimat se viszem, ha nem akarod, csak...

- Semmit se viszel. Mert nem jössz. Egyedül megyek. Szóval fogd be a szád.

- Kérlek, Holden! Hadd menjek! Nagyon, nagyon... még csak észre se...

- Nem jössz! Most már fogd be a szád. Add ide azt a bőröndöt. - Elvettem tőle a bőröndöt. Majdnem megütöttem. Egy-két másodpercig kedvem lett volna szájon törülni. Tényleg.

Elkezdett bőgni.

- Azt hittem, játszol az iskolai darabban, meg minden. Azt hittem, te leszel Benedict Arnold abban a darabban, meg minden - mondtam. De nagyon undokul. - Mit akarsz? Nem akarsz szerepelni, az istenfádat? - Ettől még jobban bőgött. Élveztem. Hirtelen azt akartam, hogy bőgje ki a szemét. Majdnem gyűlöltem. Azt hiszem, főleg azért, mert ha eljön velem, nem lesz a darabban.

- Gyere. - Indultam vissza a múzeumba. Kigondoltam, mit csinálok. A bőröndöt, amit magával hozott, beadom a ruhatárba, aztán háromkor, iskola után kiveheti. Tudtam, hogy nem viheti magával az iskolába. - Gyere már - mondtam.

De nem jött fel velem a lépcsőn. Nem akart jönni. Én azért felmentem, felvittem a bőröndöt, beadtam a ruhatárba, aztán újra lementem. Még mindig ott állt a járdán, de mikor odaléptem hozzá, hátat fordított. Ehhez nagyon értett. Nagyon tud hátat fordítani, ha akar.

- Nem megyek sehova, meggondoltam. Szóval hagyd abba a bőgést, és fogd be a szád. - A röhejes az volt, hogy mikor ezt mondtam, már egyáltalán nem bőgött. Mégis mondtam. - Na, gyere, visszakísérlek az iskolába. Na. Elkésel!

Nem akart felelni se, semmi. Meg akartam fogni a kezét, de nem hagyta. Akárhogy kerülgettem, mindig hátat fordított.

- Ebédeltél? Már megebédeltél? - kérdeztem.

Nem akart felelni. Csak annyit csinált, hogy levette a piros szarvaslövő sapkát, amit én adtam neki, és egyszerűen a képembe vágta. Aztán újra hátat fordított. Majd a falra másztam tőle, de nem szóltam semmit, csak felvettem a sapkát a földről, és zsebre vágtam.

- Na, gyere. Elkísérlek az iskolába.

- Nem megyek vissza az iskolába!

Erre nem tudtam, mit mondjak. Csak álltam ott pár percig.

- Vissza kell menned az iskolába. Akarsz játszani a darabban, nem? Te akarsz lenni a Benedict Arnold, nem?

- Nem.

- Dehogynem akarsz. Hát persze hogy akarsz. Na menjünk! Először is nem megyek sehova, mondtam már. Hazamegyek. Rögtön hazamegyek, amint te visszamész az iskolába. Először elmegyek az állomásra a bőröndjeimért, aztán egyenesen...

- Mondtam már, hogy nem megyek vissza az iskolába! Csinálhatsz, amit akarsz, de én nem megyek vissza. Szóval fogd be a szád! - Ez volt az első alkalom, hogy nekem azt mondta: „Fogd be a szád!” Iszonyúan hangzott. Istenem, iszonyúan. Rosszabb volt, mintha káromkodott volna. Még mindig nem nézett rám, és hiába próbáltam a kezem a vállára tenni vagy valami, nem engedte.

- Ide figyelj! Akarsz sétálni? Akarsz az állatkertbe jönni? Ha megengedem, hogy ne menj vissza ma délután az iskolába, hanem sétálunk egyet, akkor abbahagyod ezt a marhaságot?

Nem válaszolt. Megismételtem. - Ha megengedem, hogy lógj ma délután az iskolából, és sétálunk egyet, akkor abbahagyod ezt a marhaságot? És holnap elmész az iskolába, és jó kislány leszel.

- Talán igen, talán nem - mondta, és azzal átrohant az úttesten, körül se nézett, jön-e valami. Néha tisztára bezsong.

Nem mentem utána. Tudtam, hogy ő jön majd utánam. Elindultam hát az állatkert felé, az utca park felőli oldalán, és elindult ő is a másik oldalon. Egyáltalán nem nézett felém, de tudtam, hogy a szeme sarkából figyeli, merre megyek, meg minden. Szóval így mentünk egész úton az állatkertig.

Egyetlen dolog zavart csak, mikor jött egy emeletes busz, és nem láttam, hol van. De mikor az állatkerthez értünk, átüvöltöttem neki:

- Phoebe! Bemegyek az állatkertbe! Gyere, hallod?

Nem nézett rám, de tudtam, hogy hallja. Mikor indultam lefelé a lépcsőn a bejárat felé, hátrafordultam, és láttam, hogy jön át utánam, meg minden.

Alig lézengtek az állatkertben, olyan egy tetű nap volt, csak a fókák medencéje körül álltak páran. El akartam menni mellette, de Phoebe megállt, és jelezte, hogy figyeli az etetést. Halat dobált nekik egy tag. Visszamentem. Gondoltam, jó alkalom lesz kibékülni vele, meg minden. Odamentem, a háta mögé álltam, és a kezem a vállára tettem, de egy mozdulattal kicsúszott a kezem alól. Mondtam, hogy nagyon undok bír lenni, ha akar. Ott állt, amíg a fókákat megetették, én meg álltam mögötte. Nem tettem még egyszer a vállára a kezem, vagy ilyesmi, mert még képes lett volna nekem ugrani. Furák a gyerekek. Meg kell gondolni, mit csinál az ember.

A fókák után sem akart közvetlenül mellettem menni, de már nem húzódott olyan messzire. Ő a járda egyik szélén ment, én a másikon. Ez sem volt valami nagy szám, de mégis jobb, mintha egy kilométerre megy tőlem, mint az előbb. Felmentünk a kis dombra, néztük a medvéket egy ideig, ámbár nem sok a néznivaló rajtuk. Csak egy volt kinn, a jegesmedve. A másik, a barnamedve, benn rohadt a barlangjában, és az istennek se jött ki. Csak a feneke látszott. Mellettem egy cowboy-kalapos kis srác álldogált, egész a fülére csúszott a kalap, és egyfolytában nyafogta: - Apu, hívd ki! Apu, hívd ki! - Phoebére néztem, de nem nevetett. Tudod, milyenek a gyerekek, ha duzzognak. Nem nevetnek, vagy ilyesmi.

A medvék után kimentünk az állatkertből, végigmentünk a park egyik kis útján, s áthaladtunk az egyik, olyan vécészagú kis aluljárón. Ez vezetett a körhintához. Phoebe még mindig nem szólt hozzám, se semmi, de már ott jött mellettem. Megfogtam az övet hátul a kabátján, csak úgy, de nem hagyta. - Vedd le rólam a kezed, jó? - Még mindig duzzogott, de már nem annyira, mint az előbb. Egyébként egyre közelebb jutottunk a körhintához, már hallani lehetett azt a hülye zenét, amit mindig játszik. Az Ó, Marie-t játszotta. Az én sráckoromban is az Ó, Marie-t játszotta, vagy ötven éve. Azért klassz a körhintákban, hogy mindig ugyanazt a dalt játsszák.

- Azt hittem, a körhinta télen zárva van - szólalt meg Phoebe.

Ekkor szólalt meg először. Biztos megfeledkezett róla, hogy haragudnia kellene rám.

- Talán mert karácsony van - feleltem.

Erre már nem szólt semmit. Biztos eszébe jutott, hogy haragudnia kell rám.

- Felülsz egy menetre? - kérdeztem. Tudtam, hogy felül. Mikor még kis girnyó kölyök volt, és Allie, D. B. meg én jártunk vele a parkban, megveszett a körhintáért. Nem lehetett róla lekaparni.

- Túl nagy vagyok - mondta. Azt hittem, nem is fog válaszolni. De válaszolt.

- Nem, nem vagy túl nagy. Menj csak. Megvárlak. Na menj. - Éppen odaértünk. Egy-két kis krapek ült rajta, inkább olyan egész kicsi, és egypár szülő várt kinn, ültek a padokon, meg minden. Odamentem a pénztárhoz, vettem Phoebének jegyet, aztán odaadtam neki. Akkor már szorosan mellettem állt. - Nesze - mondtam. - Várj egy percig, itt van a többi pénzed is. - Vissza akartam adni a többi pénzt is, amit kölcsönadott.

- Tartsd csak magadnál. Vigyázz rá helyettem - mondta, aztán gyorsan hozzátette: - Légy szíves.

Hervasztó, mikor azt mondják az embernek: „Légy szíves.” Úgy értem, ha Phoebe vagy valaki. Pokolian lehervasztott. Azért visszatettem a pénzt a zsebembe.

- Nem akarsz te is fölülni? - kérdezte. Olyan furcsán nézett rám. Szemmel láthatóan nem haragudott már túlságosan.

- Talán a következő menetben. Majd nézlek. Megvan a jegyed?

- Meg.

- Na, akkor menj. Itt leszek a padon, nézlek. - Odamentem és leültem a padra, ő meg felszállt a körhintára. Körülsétált. Úgy értem, először körbejárta, aztán ült csak fel az egyik nagy, ütött-kopott barna lóra.

Aztán elindult a körhinta, én meg figyeltem, hogy forog körbe-körbe. Talán csak hat vagy hét gyerek ült még rajta, és most a Cigarettafüst-öt játszották. Állatian megrázták a számot, röhejes volt. A gyerekek mind szerették volna elkapni az aranykarikát, Phoebe is, már attól féltem, leesik arról az átok lóról, de nem szóltam, és nem is csináltam semmit. Az a helyzet a kis srácokkal, hogy ha el akarják kapni az aranykarikát, hagyni kell őket, nem kell semmit se szólni. Ha leesnek, hát leesnek, de az nem jó, ha az ember szól.

Mikor lejárt a menet, Phoebe leszállt a lóról, és odajött hozzám. - Most te is gyere egyszer.

- Nem, én csak nézlek. Jobb lesz, ha csak nézlek. - Adtam neki még a pénzéből. - Tessék, vegyél még egypár jegyet.

Elvette a pénzt. - Már nem haragszom rád - mondta.

- Tudom. Siess, mindjárt újra indul.

Hirtelen megcsókolt. Aztán kinyújtotta a kezét, és azt mondta: - Esik. Kezd esni.

- Tudom.

Aztán - és ettől majd a falra másztam - benyúlt a kabátzsebembe, kihúzta a piros szarvaslövő sapkát, és a fejembe nyomta.

- Neked nem kell? - kérdeztem.

- Egy darabig rajtad lehet.

- Jó. De most siess. Lekésed. Nem kapod meg a lovad, vagy mit tudom én.

De csak ott ácsorgott mellettem.

- Komolyan mondtad? Tényleg nem mész el sehova? Tényleg hazajössz utána? - kérdezte.

- Haza - mondtam, és úgy is gondoltam. Nem hazudtam neki. Tényleg hazamentem utána. - De most siess! Indul!

Elrohant, megvette a jegyet, és még épp idejében fel tudott kapaszkodni. Aztán megint körbesétált, amíg meg nem találta a lovát. Felszállt, integetett, én meg visszaintegettem.

Öregem, marhára kezdett ömleni az eső. Mintha dézsából öntötték volna, esküszöm. A szülők, a mamák, és mindenki a körhinta eresze alá állt, hogy el ne ázzanak, csak én maradtam még egy jó darabig a padon. Csuromvizes lettem, főleg a nyakam és a nadrágom. A sapka tényleg sokat segített, mégis bőrig áztam. De nem izgatott. Hirtelen olyan átkozottul boldog voltam, ahogy Phoebe ott körbe-körbe forgott. Majdnem üvöltöttem, olyan átkozottul boldog voltam, ha tudni akarod az igazat. Nem tudom, miért. Csak mert olyan átkozottul helyes volt, ahogy ott körbe-körbe forgott a kék kabátjában, meg minden. Istenem, bárcsak ott lettél volna!

HUSZONHATODIK FEJEZET

Ez az egész, amit el akartam mondani. Elmondhatnám talán még azt is, mit csináltam aztán, mikor hazamentem, hogyan betegedtem meg, meg minden, milyen iskolába megyek jövő ősszel, ha innen kikerülök, de ehhez már nincs kedvem. Tényleg nincs. Ez a téma jelen pillanatban nem nagyon érdekel.

Nagyon sokan, főleg ez a pszichoanalitikus pofa itt, azt kérdezik, igyekszem-e beilleszkedni az ottani rendbe, ha jövő szeptemberben visszamegyek az iskolába. Ez olyan hülye kérdés, szerintem. Mert honnan tudná az ember, mit fog csinálni, amíg meg nem csinálta? A válasz: sehonnan. Én azt hiszem, igyekszem majd, de honnan tudjam? Esküszöm, hülye kérdés.

D. B. nem olyan rémes, mint a többiek, de ő is rengeteget kérdez. Múlt szombaton átjött autón, azzal az angol pipivel, aki az új filmjében játszik, amit most ír. Eléggé megjátszotta magát a pipi, de azzal együtt nagyon jó bőr. Egyébként mikor elment megkeresni a női vécét, valahova a fenébe, a túlsó szárnyra, D. B. megkérdezte, mit gondolok erről az egészről, amit most neked is elmondtam. Nem tudtam, mi a frászt feleljek. Ha tudni akarod az igazat, nem tudom, mit gondolok róla. Sajnálom, hogy annyi embernek elmeséltem. Csak azt tudom, hogy mindenki hiányzik nekem, akiről meséltem. Még például Stradlater és Ackley is. Azt hiszem, még az az átkozott Maurice is. Röhejes. Soha senkinek ne mesélj el semmit. Ha elmeséled, mindenki hiányozni kezd.