Majd adok én neked pompás napot, kölyök, ha nem szállsz le rögtön arról a kofferről. Nem tréfálok – mondta Mr. McArdle. A belső ikerágyból beszélt, abból, amelyik távolabb esett a kabinablaktól. Mérgesen – inkább nyögve, mint sóhajtva – lerúgta bokájáról a felső lepedőt, mintha egyszerre bármilyen takaró elviselhetetlen lett volna napégette, lankadt testének. Hanyatt feküdt, pizsamanadrágban, jobb kezében égő cigaretta. Fejét, nehogy kényelmesen feküdjön, mondhatni önkínzásból, nekitámasztotta az ágy felső végének. Párnája is, a hamutartó is lent a padlón, Mrs. McArdle meg az ő ágya közt. Föl sem emelkedett, úgy nyújtotta ki csupasz, lángvörös jobb karját és verte le a hamut csak úgy találomra, az éjjeliszekrény irányában.

– Szentséges egek, ilyen októbert – mondta. – Ha ilyen az október, bár volna inkább augusztus. – Fejét megint jobbra, Teddy felé fordította. – Gyerünk csak – mondta ingerlékenyen. – Az ördögbe is, mit gondolsz, a falnak beszélek? Jókedvemből? Szállj le onnét, de gyorsan!

Teddy egy új tehénbőr koffer tetején állt, hogy jobban kiláthasson szülei kabinjának nyitott ablakán. Ritka koszos, magas szárú, fehér tornacipő volt rajta, harisnya nélkül, meg kretonsort, hosszú, és az ülepén a kelleténél legalább egy számmal bővebb; agyonmosott trikó, jobb vállán tízcentes nagyságú kis kerek lyuk, derekán feltűnően csinos, fekete krokodilbőr öv. Szörnyen ráfért volna egy kis hajvágás – különösen a tarkóján –, amennyire csak ráférhet egy kis híján felnőtt fejű, de még nádszál nyakú kisfiúra.

– Teddy, süket vagy?

Teddy nem hajolt ki az ablakon olyan mélyen, ahogy a kisfiúk nyitott kabinablakon általában szoktak, nem kellett félni, hogy kiesik – sőt mindkét talpa rajta volt a koffer tetején –, de nem volt óvatos sem; arca inkább a kabinon kívül volt, mint belül. Mégis, ugyancsak jól hallhatta apja hangját – de még milyen jól hallhatta. Mr. McArdle New Yorkban nem kevesebb mint három folytatásos nappali rádiójátékban játszott főszerepet, s hangja leginkább talán egy harmadrangú bonviváné: tetszelgően öblös volt és zengő, alkalmas rá, hogy férfiasságával nyomban lehengereljen a szobában bárkit, még egy kisfiút is. Ha e hang éppen szabadságon volt hivatása taposómalmából, hol a puszta öblösségbe, hol valami színpadias, halk-határozottságba szeretett bele. Most épp az öblösségen volt a sor.

– Teddy. Hogy a fene álljon beléd... süket vagy?

Teddy hátranézett, de lábának a kofferen elfoglalt őrhelyén mit sem változtatott, s nyílt és tiszta tekintetével kérdő pillantást vetett az apjára. Világosbarna, és egyáltalán nem nagy szeme egy csöppet bandzsított, a bal erősebben, mint a jobb. Nem bandzsított annyira, hogy elcsúfította volna, sőt bandzsítása első pillantásra nem is volt szembetűnő. Alig hogy említésre méltó, és akkor is csak azért, hogy hosszan és komolyan törhesse a fejét az ember, mit kívánjon: legyen a tekintete egyenesebb, mélyebb, barnább, vagy álljon a szeme egymástól távolabb? Arca, úgy, ahogy volt, aszimmetrikusan és álmatagon, az igazi szépség benyomását keltette.

– Azonnal szállj le arról a kofferről! Hányszor mondjam? – mondta Mr. McArdle.

– Maradj csak ott, ahol vagy, szívem – mondta Mrs. McArdle, akinek nyilván már kora reggel bosszúságot okozott a homlokürege. Szeme éppen csak hogy nyitva volt. – Egy centit se menj odébb. – Jobb oldalán feküdt, háttal férjének, arcát a párnán balra, Teddy meg a kabinablak felé fordítva. A felső lepedő ráfeszült valószínűleg mezítelen testére, körülvette mindenestül, tetőtől talpig. – Ugrálj csak rajta – mondta, és behunyta a szemét. – Rúgd csak szét a Papa bőröndjét.

– Oltári jó, mondhatom – mondta Mr. McArdle halk-határozott hangon felesége tarkójához intézve szavait. – Huszonkét fontot fizetek a kofferért, a kölyöknek udvariasan esedezem, hogy ne álljon rá, te meg biztatod, hogy csak ugráljon rajta. Mit jelentsen ez? Viccelsz?

– Ha az a koffer nem bír el egy tízéves kisfiút, aki a koránál hét és fél kilóval könnyebb, látni se akarom itt – mondta Mrs. McArdle, ki se nyitva a szemét.

– Tudod, mihez volna most kedvem? – kérdezte Mr. McArdle. – Szeretném szétverni azt az ostoba fejedet.

– Hát miért nem vered?

Mr. McArdle hirtelen felkönyökölt és elnyomta a cigarettacsikket az éjjeliszekrény üveglapján. – Egyszer még... – kezdte komolyan.

– Egyszer még végzetes, végzetes szívroham ér – mondta Mrs. McArdle a lehető legkisebb energiával. Kezét ki se dugta, úgy húzta maga alatt és maga körül még szorosabbra a takaróul szolgáló lepedőt. – Ízléses kis temetés lesz, és mindenki megkérdezi majd, ki az a csinos vörös ruhás nő az első sorban, aki az orgonistával szemez, és közben olyan ájtatos...

– Fene jó humorod van, szinte már nem is humor – mondta Mr. McArdle, fásultan fekve ismét a hátán.

E kis szóváltás során Teddy visszafordult, és megint csak kinézett a kabinablakon. – Ma hajnalban három harminckettőkor találkoztunk az ellenkező irányba tartó Queen Mary-vel, ha netán érdekelne valakit – mondta lassan. – De kétlem. – Hangja kisfiúsan, furcsán és jólesően nyers volt. Mintha minden egyes mondata valami hajdani szigetecske volna, amit elöntött egy miniatűr whiskytenger. – Az a fedélzeti pincér írta fel a táblájára, akit Booper úgy ki nem állhat.

– Majd adok én neked Queen Mary-t, kölyök, ha nem szállsz le rögtön arról a kofferről – mondta az apja. Fejét Teddy felé fordította. – Le onnét, de rögtön. Eridj borbélyhoz, vagy csinálj, amit akarsz. – Újra a felesége tarkójára nézett. – Az isten szerelmére, tisztára koravén.

– Nincs pénzem – mondta Teddy. Kezét föltette a kabinablak párkányára, és az állát ráfektette a keze fejére. – Anya. Ismered te azt az embert, aki jobbra mellettünk ül az ebédlőben? Nem azt a nagyon soványat. A másikat, ugyanannál az asztalnál. Attól jobbra, ahol a pincér leteszi a tálcát.

– Ühüm – mondta Mrs. McArdle. – Teddy. Szívecském. Légy jó kisfiú, és hagyd Anyát aludni még öt percig.

– Csak egy pillanat. Igazán érdekes – mondta Teddy, de állát nem emelte fel nyugvóhelyéről, és szemét sem vette le a tengerről. – Az előbb ott volt a tornateremben, mikor Sven épp engem mért. Odajött és megszólított. Hallotta a legutóbbi magnószalagomat. Nem az áprilisit. A májusit. Mielőtt elindult Európába, társaságban volt Bostonban, és valaki ismert ott valakit a Leidekker-bizottságból – nem mondta meg, hogy kit –, kölcsönkérték a legutóbbi szalagomat és lejátszották. Úgy látszik, nagyon érdekelte. Babcock professzor barátja. Úgy látszik, ő maga is tanár. Azt mondta, Dublinban volt egész nyáron, a Trinity College-ban.

– Ó? – mondta Mrs. McArdle. – Társaságban játszották le? – Feküdt és álmosan bámulta Teddy lába szárát.

– Azt hiszem – mondta Teddy. – Egy csomó mindent mondott rólam Svennek, míg én is ott voltam. lég kínos volt.

– Miért lett volna kínos?

Teddy habozott. – Azt mondtam, „elég” kínos. Én annak minősítettem.

– Majd minősítelek én mindjárt, te gyerek, a pokolba is, ha le nem szállsz nyomban arról a kofferről – mondta Mr. McArdle. Újra rágyújtott. – Háromig számolok. Egy, a keservit neki... Kettő...

– Hány óra? – kérdezte váratlanul Mrs. McArdle Teddy lába szárának hátulsó felétől. Nincs ma Booperrel fél tizenegykor úszóleckétek?

– Még van időnk – mondta Teddy. – Puff neki! – Egyszerre egészen kidugta a fejét a kabinablakon, pár másodpercig kint is hagyta, aztán, épp csak, hogy közölhesse, behúzta újra: – Valaki egy egész vödör narancshéjat öntött ki az ablakon.

– Az ablakon. Az ablakon – mondta r. McArdle szarkasztikusan, lepöccintve a cigarettahamut. – A kabin-ablakon, kölyök, a kabin-ablakon. – Egy pillantást vetett a feleségére. – Hívd fel Bostont. Kérd sürgősen a telefonhoz a Leidekker-bizottságot.

– Micsoda lángész! – mondta Mrs. McArdle. – És miért nem te?

Teddy majdnem teljesen behúzta a fejét. – Olyan szépen úsznak – mondta, de hátra se fordult. – Olyan érdekes.

– Teddy. Utoljára mondom. Háromig számolok, és akkor...

– Úgy értem, nem az az érdekes, hogy úsznak – mondta Teddy. – Az az érdekes, hogy tudom, hogy ott vannak. Ha nem láttam volna, most nem tudnám, hogy ott vannak, s ha nem tudnám, hogy ott vannak, még azt se tudnám megmondani, hogy vannak-e egyáltalán. Nagyon szép, tökéletes példa ez arra...

– Teddy – szakította félbe Mrs. McArdle, de meg se moccant a lepedő alatt. – Eridj, és kerítsd elő nekem Boopert. Hol tekereg az a kislány? Nem akarom, hogy így lesülve ma is egész nap kint lófráljon a napon.

– Van rajta elég ruha. Fölvétettem vele a mackóját – mondta Teddy. – Van, amelyik már süllyed. Pár perc, és már csak odabent az agyamban úszkálnak. Olyan érdekes, ha az ember úgy nézi, vagyis hogy ott, ahol először úszkáltak. Ha sohasem álltam volna itt, vagy beállított volna valaki, és lecsapta volna a fejemet, épp mialatt...

– Hol az a kislány? – kérdezte Mrs. McArdle. – Figyelj anyádra egy percig, Teddy.

Teddy megfordult, és anyjára nézett. – Tessék?

– Hol lehet most Booper? Nem szeretem, hogy fent tekereg a fedélzeten, a nyugágyak körül, és láb alatt van mindenkinek. Ha az a szörnyű ember...

– Semmi baja. Odaadtam neki a fényképezőgépet.

Mr. McArdle egyszerre felkönyökölt. – Odaadtad neki a fényképezőgépet? – mondta. – Hogy az ördögbe támadt ez az ötleted? Azt a csodálatos Leicámat! Hogy egy hatéves gyerek összevissza csatangoljon egy...

– Megmutattam neki, hol fogja, hogy el ne ejtse – mondta Teddy. – És persze kivettem a filmet is.

– Hozd csak vissza szépen. Hallod? És szállj le rögtön arról a kofferről. Ha nem lesz itt a gép öt percen belül, szegényebbek leszünk egy kis zsenivel. Világos?

Teddy sarkon fordult a kofferen, és lelépett róla. Átment a szobán, megkötötte bal tornacipőjének a fűzőjét, míg apja, még mindig fél könyökén, árgus szemmel figyelte.

– Mondd meg Boopernek, hogy látni akarom – mondta Mrs. McArdle. – És adj anyának egy puszit.

Miután a cipőzsinórral végzett, Teddy szórakozott puszit nyomott anyja arcára. Az asszony kihúzta bal karját a lepedő alól, mintha át akarná ölelni Teddy derekát, mire azonban sikerült kiszabadítania, Teddy már ott se volt. Átment a túlsó oldalra, és belépett a két ágy közé. Lehajolt, és bal hóna alatt apja párnájával, jobb kezében az éjjeliszekrényre való üveg hamutartóval, fölegyenesedett. A hamutartót baljába átpasszolva odament az éjjeliszekrényhez, és belesöpörte jobbjával apja csikkjeit meg a hamut. Majd, mielőtt még a hamutartót visszatette volna a helyére, alsó karjával letörölte az éjjeliszekrény üveglapjáról a vékony hamuréteget. Alsó karját beletörölte kretonsortjába. Ezután visszatette a hamutartót az üveglapra, kínos gonddal; mintha azt hitte volna, a hamutartónak csak az üveglap legeslegközepén szabad állnia, vagy sehol. Apja, aki eddig figyelte, most egyszerre levette róla a szemét. – Nem kell a párnád? – kérdezte Teddy.

– A gépem kell, fiatalember.

– Így nem lehet valami kényelmes. Lehetetlen – mondta Teddy. – Majd itt hagyom a párnát. – Odatette az ágy végébe, apja lába mellé. Elindult kifelé a kabinból.

– Teddy – mondta az anyja, még mindig háttal feléje –, mondd meg Boopernek, hogy az úszólecke előtt még látni akarom.

– Miért nem hagyod békén azt a kislányt? – kérdezte Mr. McArdle. – Mintha csak sajnálnád tőle azt a pár nyamvadt szabad percet. Tudod, hogy bánsz vele? Majd megmondom én neked. Úgy, mint egy nyavalyás bűnözővel.

– Nyavalyás! Hát ez pompás! Hogy megangolosodtál, szívem.

Teddy egy percig még ott ácsorgott az ajtóban, elmélázva próbálgatta a kilincset, forgatta lassan jobbra-balra. – Ha egyszer kimentem az ajtón, lehet, hogy már csak az agyában létezem majd az ismerőseimnek – mondta. – Meglehet, hogy én is narancshéj vagyok.

– Hogy mondod, szívecském? – kérdezte Mrs. McArdle a kabin túlsó végéből, még mindig a jobb oldalán fekve.

– Gyerünk már, gyerek. Lássam azt a Leicát.

– Gyere, adj anyának egy puszit. Szép nagyot.

– Most nem – mondta Teddy szórakozottan. – Fáradt vagyok. – Becsukta maga mögött az ajtót.

A hajóújság ott feküdt a küszöb előtt. Egyetlen fényes papírlap volt, nyomtatás csak az egyik oldalán. Teddy fölvette, olvasni kezdte, és lassan elindult a hosszú folyosón a hajó tatja felé. Termetes szőke nő jött vele szembe, keményített fehér egyenruhában, kezében egy váza, benne hosszú szárú, piros rózsa. Amint Teddy mellett elment, kinyújtotta bal kezét, és megérintette a kisfiú feje búbját: – Valakire nagyon is ráférne már egy kis hajvágás! – Teddy egykedvűen pillantott föl újságjából, de a nő már továbbment. Teddy vissza se nézett, olvasott tovább. A folyosó végén, a lépcsőforduló fölötti, Szent Györgyöt és a sárkányt ábrázoló hatalmas freskó előtt a hajóhírlapot négyrét hajtotta, és bedugta a bal farzsebébe. Ezután a széles, lapos, szőnyeg borította lépcsőn fölment egy emelettel följebb, a főfedélzetre. Kettesével vette a fokokat, de lassan, a korlátba kapaszkodva, egész testét belevetve, mintha emeletet mászni önmagában is épp elég élvezet volna, mint oly sok más gyereknek, neki is. A főfedélzet fordulójánál egyenesen odament a hajópénztár íróasztalához, ahol éppen egy csinos, tengerész-egyenruhás leányzó üldögélt. A lány éppen sokszorosított papírlapokat kapcsolgatott össze.

– Lesz szíves megmondani, mikor kezdődik ma a játék?

– Parancsolsz?

– Lesz szíves megmondani, mikor kezdődik ma a játék.

A lány rúzsos mosolyt vetett rá. – Miféle játék, kisbogaram? – kérdezte.

– Tudja. Az a szavas játék, amit tegnap meg tegnapelőtt játszottak, az, hogy az embernek pótolnia kell a hiányzó szavakat. Az, hogy az embernek mindent az értelmi összefüggések szerint kell összeraknia.

A lány elfelejtette a fűzőgép szájában megigazítani a három papírlapot. – Aha – mondta –, csak késő délután. Azt hiszem. Úgy négy körül. De nem magas az neked egy kicsit, drágám?

– Nem, nem magas... Köszönöm szépen – mondta Teddy, és elindult.

– Állj csak meg egy pillanatra, bogaram! Hogy hívnak?

– Theodore McArdle-nak – felelte Teddy. – És magát?

– Engem? – kérdezte a lány mosolyogva. – Mathewson tengerészzászlósnak.

Teddy figyelte, mint nyomja le a fűzőgépet. – Azt látom, hogy zászlós – mondta. – Nem tudom biztosan, de azt hiszem, ha az embertől a nevét kérdik, akkor illik a keresztnevét is megmondania. Jane Mathewson, Phyllis Mathewson, vagy ahogy éppen hívják.

– Ó, ne mondd?

– Mondom, csak azt hiszem – felelte Teddy. – De nem vagyok benne biztos. Lehet, ha az ember egyenruhát hord, más a helyzet. Mindenesetre köszönöm a felvilágosítást. Viszontlátásra! – Megfordult, és fölment a lépcsőn a sétafedélzetre. Kettesével vette megint a fokokat, de most már futva.

Boopert, miután alaposabban körülnézett, fönt találta a sportfedélzeten. Ott volt egy napos tisztáson – majdhogynem nyiladékban – két, most éppen üres teniszpálya közt. Guggolt, hátát sütötte a nap, selymes, szőke haját könnyű szellő borzolta, s éppen tucatnyi játék korongot rakosgatott nagy buzgón két egymást érintő oszlopba: egyikbe a feketéket, másikba a pirosakat. Pöttömnyi kisfiú állt a jobbján vászonnapozóban, csak mint néző. – Ide süss! – parancsolt rá a bátyjára Booper, amint az közelebb ért. Két karját kitárta, és körülölte az oszlopba rakott korongokat, hogy teljesítményével kérkedjék, s hogy a hajó fedélzetéről egy teremtett lelket se engedjen a közelébe. – Myron – szólt ellenségesen játszópajtásához –, árnyékot vetsz, és a bátyám nem lát semmit. Kopj már le. – Behunyta a szemét, és egy vértanú arckifejezésével várta, hogy Myron félrehúzódjék.

Teddy megállt a két korongoszlop fölött, és vizsga szemmel nézte. – Nagyon csinos – mondta. – Nagyon szimmetrikus.

– Ez a fej itt – mondta Booper Myronra mutatva –, még sose hallott trik-trakról. Nincs is neki trik-trakja.

Teddy kurta, tárgyilagos pillantást vetett Myronra. – Ide figyelj – szólt Booperhez. – Hol a fényképezőgép? Papának azonnal kell.

– Még csak nem is New Yorkban lakik – tájékoztatta Teddyt Booper. – És a papája meghalt. Elesett Koreában. – Odafordult Myronhoz. – Ugye? – kérdezte, de nem várt választ. – Ha a mamája is meghal, egészen árva lesz. Még ezt se tudta. – Ránézett Myronra. – Tudtad?

Myron diplomatikusan összefonta a karját.

– Nálad butább alakkal még nem találkoztam – mondta neki Booper. – Te vagy a legbutább az egész tengeren. Tudod?

– Nem is az – mondta Teddy. – Nem is vagy az, Myron. – Odaszólt a húgának: – Figyelj már ide egy percre. Hol a gép? Most rögtön kell. Hol van?

– Ott – mondta Booper, és bizonytalan irányba mutatva, közelebb húzta magához a két korongoszlopot. – Most már csak két óriás kéne – mondta. – Addig játszhatnának trik-trakot, míg meg nem unják, aztán fölmászhatnának azon a füstoszlopon, és ezekkel itt agyondobálhatnának mindenkit. – Ránézett Myronra. – Meg tudnák ám ölni a te szüleidet is – mondta neki jólértesülten. – És ha nem ölnék meg őket, tudod mit csinálhatnál? Mérget tehetnél a rigójancsiba, és megetethetnéd velük.

A Leica vagy három méterrel arrébb volt, a sportfedélzetet körülvevő fehér korlát mellett. Ott feküdt az oldalán a lefolyóban. Teddy odament, szíjánál fogva fölemelte, és a nyakába akasztotta. Majd hirtelen levette és odaadta Boopernek. – Booper, tégy nekem egy szívességet. Vidd ezt le, légy szíves – mondta. – Tíz óra. Naplót kell írnom.

– Dolgom van.

– Anya most úgyis rögtön látni akar – mondta Teddy.

– Hazudsz.

– Nem hazudok. Igazán – mondta Teddy. – Vidd magaddal, légy szíves, ha úgyis lemész... Indulj, Booper.

– Miért akar látni? – firtatta Booper. – Én nem akarom látni őt. – Váratlanul rácsapott Myron kezére, aki szeretett volna levenni egy korongot a piros oszlopról. – Vidd innét a mancsod – mondta.

Teddy a kislány nyakába akasztotta a Leica szíját. – Komolyan mondom. Vidd le nyomban papának, aztán majd találkozunk az uszodában – mondta. – A medencénél pont fél tizenegykor. Vagy az öltöző mellett. Légy ott időben. Tudod az utat, le az E fedélzetre, de el ne felejtsd, hogy legyen időd odaérni. – Megfordult és elment.

– Utállak! Utálok mindenkit ezen a tengeren! – kiáltotta utána Booper.

A sportfedélzet szintjénél alacsonyabban, a napozófedélzet széles hátsó végén, könyörtelenül szabad ég alatt, hét-nyolc sorban úgy hetvenöt vagy még több nyugágy sorakozott, közöttük ösvények, épp csak olyan szélesek, hogy a fedélzeti pincér elférjen és menthetetlenül bele ne botoljon a napozó utasok holmijába – fonalgombolyagokba, bekötött regényekbe, napolajos üvegekbe, fényképezőgépekbe. Teddy érkezésekor már tömve volt a fedélzet. A hátsó soron kezdte, onnan haladt módszeresen, sorról sorra, megállt minden egyes nyugágynál, akár foglalt volt, akár nem, és elolvasta a karfán a névcédulát. Alig egy-két heverésző utas szólította meg – azaz mondott valami közhelyszámba menő kedvességet, amit a felnőttek szívesen mondanak egy tízéves gyereknek, aki céltudatosan kutat a széke után. Gyerek volta és céltudatossága ugyan eléggé szemet szúrt, de viselkedésében nyoma sem volt, vagy ha volt is, nagyon kevés, annak a bájos ünnepélyességnek, amely sok felnőttet oly könnyen szóra bír, akár állva, akár fekve. Ebben talán az öltözéknek is volt némi része. A lyuk trikója vállán nem volt valami csinos lyuk. A fölös anyag kretonsortja ülepén, s maga a sort fölös hossza, nem volt csinos fölösleg.

A McArdle család négy nyugágya, párnásan és készen arra, hogy elfoglalják, elölről számítva a második sor közepén állt. Teddy úgy ült bele az egyikbe – akár szándékosan akár nem –, hogy se jobbra, se balra nem ült mellette senki. Két összezárt csupasz lába szárát, amit még nem fogott meg a nap, végignyújtotta a lábtartón, s szinte azon nyomban kivett a jobb farzsebéből egy tízcentes jegyzetfüzetet. Ezután, figyelmét tüstént összpontosítva, mintha rajta és a noteszon kívül más a világon se volna – se napsütés, sem útitársak, se hajó –, lapozgatni kezdett.

Egy-két ceruzás bejegyzés kivételével a jegyzetfüzet valamennyi bekezdése láthatólag golyóstollal íródott. A kézírás maga zsinórírás volt, amit manapság az amerikai iskolákban a régi Palmer-módszer helyett tanítanak. Olvasható anélkül is, hogy valami nagyon-nagyon szép lenne. E kézírásnak a lendülete volt figyelemre méltó. Egyetlen szó, egyetlen mondat nem keltette semmilyen tekintetben – legkevésbé íráskép tekintetében – azt a benyomást, mintha gyermekkéztől származnék.

Teddy jó ideig olvasgatta a valószínűleg legfrissebb bejegyzést. Valamivel hosszabb volt, mint három oldal.

Napló. 1952 október 27.

Theodore McArdle tulajdona.

A. fedélzet, 412.

A becsületes megtaláló, ha azonnal visszaszolgáltatja Theodore McArdle kezéhez, illő jutalomban részesül.

Utánanézni, hogy megvan-e Papa háborús dögcédulája, és hacsak lehet, viselni. Én kibírom, neki meg tetszeni fog.

Amint alkalmam nyílik rá, és van hozzá türelmem, válaszolni Mandell professzor levelére. Megkérni, hogy ne küldjön több verseskötetet. Van már egy évre való. Már hánynom kell tőlük. Egy ember megy a parton, és – sajna – kókuszdió esik a fejére. A feje – sajna – kettéhasad. Aztán a felesége jön a parton, énekelve, megpillantja a 2 fél fejet, fölismeri és fölveszi. Persze nagyon elszomorodik és zokog, majd meghasad a szíve. Pontosan ez az, amiért ráuntam a költészetre. Tegyük fel, hogy az asszony fölveszi a 2 fél fejet, és mindkettőbe haragosan belekiabál: „Na, most már elég volt!” Ezt azonban nem szabad megemlíteni, ha válaszolok a levelére. Nagyon is vitatható, s amellett Mrs. Mandell is költő.

Elkérni Sven elizabethi címét (New Jersey). Érdekes volna megismerkedni a feleségével, meg a Lindy kutyájával is. Azt azonban nem szeretném, hogy nekem is legyen kutyám.

Részvétlevelet írni dr. Wokawarának a nephritise miatt. Új címét megtudni Anyától.

Holnap délelőtt, még reggeli előtt, kipróbálni a sportfedélzetet meditáció céljára, de ügyelni, hogy ne kerüljek önkívületbe. És ne kerüljek önkívületbe az étteremben sem, ha a pincér megint el találná ejteni azt a nagy kanalat. Papa nagyon dühös volt.

Szavak és kifejezések, amelyeknek utána kell nézni a könyvtárban, ha a könyveket holnap visszaviszem:

nephritis

miriád

ajándékló

agyafúrt

triumvirátus

Kedvesebbnek lenni a könyvtárossal. Fölvetni valami általános témát, ha elkezd gyerekeskedni.

Teddy a sortja oldalzsebéből hirtelen töltényformájú kis golyóstollat húzott elő, lecsavarta a kupakját, és írni kezdett, jobb combját használta íróasztalnak a nyugágy karfája helyett.

Napló. 1952. október 28.

A cím és a jutalom ugyanaz, mint 1952. október 26-án és 27-én.

Meditáció után ma reggel az alábbiaknak írtam levelet:

dr. Wokawara
Mandell professzor
Peet professzor,
Burgess Hake, Jr.
Roberta Hake
Sanford Hake
Hake nagyi
Mr. Graham
Walton professzor

Megkérdezhetném Anyát, hogy Papa dögcédulája hol van, de ő biztos azt mondaná, hogy nem szabad viselnem. Tudom, hogy Papánál van, mert láttam, hogy becsomagolta.

Szerintem az élet ajándékló.

Azt hiszem, csúnya ízléstelenség Walton professzortól, hogy kritizálja a szüleimet. Ő azt szeretné, ha mindenki olyan lenne, amilyennek ő szeretné.

Vagy ma fog megtörténni, vagy a tizenhatodik születésnapomon. 1958. február 14-én. Még említeni is nevetséges.

Leírta az utolsó bejegyzést is, de figyelmét továbbra is a jegyzetlapra fordította és golyóstollát a levegőben rázogatta, mintha még folytatni akarná.

Szemmel láthatólag nem volt tudatában, hogy egy magányos és érdeklődő nézője akadt. A sportfedélzet korlátja mellett az első sor nyugágytól a hajó orra felé vagy ötméternyire, s a feje fölött úgy hat-nyolc méternyire a vakító napsütésben, egy fiatalember figyelte őt kitartóan. Ez így ment vagy tíz percig. A fiatalemberen egyszer csak látszott, hogy valamilyen elhatározásra jutott, mert lábát váratlanul levette a korlátról. Állt egy pillanatig, még mindig Teddyn volt a szeme, majd elment, és eltűnt szem elől. De egy perc sem telt el, és a maga tolakodó függőlegességében fölbukkant a nyugágysorok közt. Harminc körül lehetett, vagy még annál is fiatalabb. Nekivágott, hogy utat törjön az ösvényen Teddy széke felé, bosszantó kis árnyékokat vetett a regényoldalakra, s közben (tekintve, hogy közel s távol ő volt az egyetlen álló és mozgó alak) meglehetősen gátlástalanul lépett rá a fonalgombolyagokra és más efféle személyi holmira.

Teddynek láthatólag fel se tűnt, hogy nyugágya lábánál áll valaki, sőt mi több, még árnyékot is vet a noteszára. Páran azonban, vagy két sorral mögötte, hamarabb kijöttek a sodrukból. Úgy néztek föl a fiatalemberre, ahogy talán csak az tud fölnézni, aki éppen nyugágyon hever. A fiatalemberben azonban volt valami nyugalom, szinte elnyűhetetlen, azzal a jelentéktelen fenntartással, hogy legalább a fél kezét zsebre vághatja. – Helló! – szólította meg Teddyt.

Teddy fölnézett. – Helló – mondta. Már csukta is, azaz inkább hagyta magától becsukódni a jegyzetfüzetét.

– Megengeded, hogy leüljek egy percre? – kérdezte a fiatalember kicsit túlzott szívélyességgel. – Foglalt ez a szék?

– A mienk mind a négy – mondta Teddy. – De a szüleim nem keltek még föl.

– Nem keltek még föl? Ilyen szép napon? – kérdezte a fiatalember. Már le is ereszkedett a nyugágyra Teddy jobbján. A két nyugágy oly közel volt, hogy karjuk összeért. – Ez Isten elleni vétek – mondta. – Tisztára Isten elleni vétek. – Lábát kinyújtotta, két combja szokatlanul vaskos volt, szinte derék vastagságú mindkettő. Majdnem teljesen a keleti tengerpart egyenruhájába volt öltözve, fent rövidre vágott haj, lent kitaposott bőrcipő, közbül pedig némileg vegyes szabványviselet – sárgás-barna gyapjúzokni, faszénszürke nadrág, legombolt nyakú ing, nyakkendő nélkül, és halszálkamintás zakó, mely úgy festett, mintha a Yale, Harvard vagy Princeton valamelyik látogatottabb felsőfokú szemináriumán tett volna szert illendő életkorra. – Ó, istenem, micsoda fölséges nap – mondta elismerően, és fölsandított a napra. – Kényre-kedvre ki vagyok szolgáltatva az időjárásnak. – Bokánál keresztbe vetette két vaskos lába szárát. – Ami azt illeti, arról vagyok ismeretes, hogy személyes sértésnek tekintek még egy egészen közönséges esős napot is. A mai nap hát kész felüdülés. – Bár modora, a szokásos értelemben, jól nevelt volt, lényegesen többet mondott a kelleténél, mintha valamiféle megállapodást kötött volna önmagával, hogy mindaz, amit mondania kell, legyen nagyon is jó hangzású – értelmes, művelt, sőt szórakoztató vagy gondolatébresztő – akár az előnyös helyen ülő Teddy, akár a hátul ülők szemében, ha történetesen oda találnának figyelni. Teddyre sandított és mosolygott. – Te hogy állsz az időjárással? – kérdezte. Mosolya éppenséggel nem személytelen volt, hanem társasági, bájmosoly, amely – bármily közvetve is – visszautalt tulajdon énjére. – Veled is megesik, hogy az időtől mértéktelenül kiborulsz? – kérdezte mosolyogva.

– Nem izgat különösebben, ha éppen erre gondol – mondta Teddy.

A fiatalember hátrabicsakló fejjel nevetett. – Csuda jó – mondta. – A nevem, ha netán érdekel, Bob Nicholson. Nem tudom, bemutatkoztunk-e egymásnak a tornateremben? A te nevedet persze tudom.

Teddy áttette súlyát az egyik csípőjére, és jegyzetfüzetét biztonságba helyezte sortja oldalzsebében.

– Figyeltem, ahogy írtál, odafentről – mesélte Nicholson, és fölmutatott. – Szerelmes egek! Úgy dolgoztál, mint egy kis megszállott.

Teddy ránézett. – Jegyezgettem a noteszomba. Nicholson mosolyogva bólintott. – És Európa? – folytatta a társalgást. – Tetszett?

– Igen, nagyon. Köszönöm.

– Merre jártatok?

Teddy váratlanul előrehajolt, és megvakarta lábikráját. – Hosszú ideig tartana, ha minden várost felsorolnék, mert magunkkal hoztuk a kosit és elég nagy távolságokat tettünk meg. – Hátradőlt. – Anyám meg én többnyire Edinburghban voltunk, Skóciában, meg Oxfordban, Angliában. Azt hiszem, a tornateremben említettem már, hogy mindkét helyen interjút kellett adnom. Elsősorban az edinburghi egyetemen.

– Nem, azt hiszem, nem említeted – mondta Nicholson. – Kíváncsi voltam, adtál-e már interjút? És hogy megy az ilyesmi? Erőszakoskodnak?

– Tessék? – kérdezte Teddy.

– Hogy megy az ilyesmi? Érdekes volt?

– Néha igen. Néha nem – mondta Teddy. – Egy kicsit túl soká maradtunk. Apám már valamivel korábban haza akart menni, nem ezzel a hajóval. De jöttek néhányan Stockholmból, meg Innsbruckból, Ausztriából, hogy megismerkedjenek velem, így hát várnunk kellett.

– Hát ez már így van.

Teddy most nézett első ízben a szeme közé. – Maga költő? – kérdezte.

– Költő? – felelte Nicholson. – Uramisten, dehogy. Sajnos nem. Miért kérded?

– Nem is tudom. A költők tekintik mindig személyes ügyüknek az időjárást. Mindig olyasmibe fektetik az érzéseiket, aminek nincsenek is érzései.

Nicholson, mosolyogva, belenyúlt a zakója zsebébe, és cigarettát, gyufát halászott elő. – Valahogy úgy gondolom, hogy ők érzéseket tartanak raktáron – mondta. – A költők talán nem érzésekkel kereskednek?

Teddy szemmel láthatólag nem hallotta, vagy nem is figyelt rá. Szórakozottan bámult a sportfedélzet fölötti két füstoszlopra, vagy még inkább azok fölé.

Nicholson némi nehézség árán, mert könnyű északi szél fújt, rágyújtott. Hátradőlt, és azt mondta: – Gondolom, jól megkavart társaságot hagytál ott...

– Szól a kabóca, s nem mondja, mily hamar lesz néma örökre – szólalt meg váratlanul Teddy. – Ezen az úton, nézd, ahogy senki se jár egy őszi estén.*

----------

– Hát ez meg mi volt? – kérdezte Nicholson mosolyogva. – Mondd csak még egyszer?

– Két japán vers. Nincsenek tele emocionális marhaságokkal – mondta Teddy. Hirtelen előrehajolt, jobbra billentette a fejét, és könnyedén rácsapott a jobb fülére. – Még mindig van egy kis víz a fülemben a tegnapi úszólecke óta – mondta. Egyszer-kétszer rácsapott a fülére, majd hátradőlt, és mindkét karját rátette a karfára. A nyugágy, persze, szabályos, felnőtt méretű nyugágy volt, s ő határozottan pici volt benne, bár teljesen elernyedt, sőt derült is.

– Gondolom, Bostonban eléggé megkavartad az okosokat – mondta Nicholson, s közben figyelte őt. – Az után a legutóbbi kis purparlé után. Többé-kevésbé az egész Leidekker-hadat, legalábbis azt hiszem. Gondolom, mondtam már, hogy a múlt év júniusában jó hosszan fecsegtünk Al Babcockkal. Sőt ugyanaznap este hallottam a szalagodat is.

– Igen. Mondta.

– Gondolom, megkavartad őket – hajtogatta Nicholson. – Abból ítélve, amit Al mesélt, halálos kis kanmuri lehetett, ha jól tudom, aznap este, hogy magnóra vettek. – Szívott egyet a cigarettáján. – Ha jól tudom, jósolgattál nekik, s ez fenemód fölkavarta a fiúkat. Igaz ez?

– Tudnám csak, miért tartják az emberek olyan fontosnak, hogy valaki érzelmes legyen? – mondta Teddy. – Apám és anyám szemében nem is ember az, aki nem érez mindenféle nagyon szomorú, nagyon-nagyon hamis dolgot. Apámon még akkor is erőt vesznek az érzései, ha újságot olvas. Engem embertelennek tart.

Nicholson oldalt leverte a cigarettahamut. – Ezt úgy értsem, hogy neked nincsenek is érzéseid? – kérdezte.

Teddy eltöprengett, mielőtt válaszolt volna. – Ha vannak is, nem emlékszem, hogy valaha is hasznukat vettem volna – mondta. – Nem értem, mire jók.

– Szereted az Istent, nem? – kérdezte Nicholson, némileg eltúlzott nyugalommal. – Hát nem ő az erőd, hogy úgy mondjam? Abból, amit a szalagról és Al Babcocktól hallottam...

– Úgy van, szeretem. De nem szentimentálisan. Soha nem mondta senkinek, hogy őt szentimentálisan kell szeretni – mondta Teddy. – Egy biztos, ha én lennék az Isten, senkitől sem kívánnám, hogy szentimentálisan szeressen. Állhatatlan az ilyen szeretet.

– És a szüleidet szereted?

– Szeretem, de még mennyire – mondta Teddy –, persze maga azt szeretné, hogy ezt a szót a maga kívánta értelemben használjam, tudom.

– Jó. És te milyen értelemben használnád?

Teddy elgondolkozott. – Tudja, mit jelent az, hogy „affinitás”? – fordult Nicholsonhoz.

– Körülbelül – felelte Nicholson szárazon.

– Nagyon erős az affinitásom velük szemben. Mármint hogy ők a szüleim, s mindannyian hozzájárulunk egymás harmóniájához, meg minden – mondta Teddy. – Amíg élnek, szeretném, ha jól élnének, mert szeretnek jól élni... De ők másként szeretnek engem meg Boopert, a kishúgomat, tudja. Mintha nem is szerethetnének úgy, ahogy vagyunk. Mintha nem szerethetnének, ha nem akarnának egy kicsit mindig változtatni rajtunk. Az okokat, hogy miért kell minket szeretniük, majdnem úgy szeretik, mint minket, sőt a legtöbbször még annál is jobban. Márpedig ez így sehogy sincs jól. – Újra odafordult Nicholsonhoz, s kicsit előrecsúszott. – Meg tudná mondani, hány óra? – kérdezte. – Úszóleckém van fél tizenegykor.

– Van időd – mondta Nicholson, mielőtt még a karóráját megnézte volna. Fölhúzta a kézelőjét. – Tíz óra tíz.

– Köszönöm – mondta Teddy, és hátradőlt. – Akkor még vagy tíz percig beszélgethetünk.

Nicholson letette fél lábát a nyugágy mellé, előrehajolt és eltaposta a cigarettavéget. – Ha jól tudom – mondta hátradőlve –, makacsul ragaszkodsz a Védák lélekvándorlás-elméletéhez.

– Az nem elmélet, az éppúgy része...

– Legyen – mondta Nicholson gyorsan. Mosolygott, és kezét ironikusan áldásra emelte. – Erről, most, nem vitatkozunk. Hadd fejezzem be. – Újra keresztbe tette két vaskos kinyújtott lábszárát. – Ha jól tudom, meditáció útján megtudtál egyet-mást, és ebből az a meggyőződésed támadt, hogy legutóbbi inkarnációd idején valami szent voltál Indiában, de többé-kevésbé elvesztetted az isteni kegyelmet...

– Nem voltam szent – mondta Teddy. – Csak olyan ember, aki nagyon komoly spirituális előrehaladást tett.

– Jól van, mindegy – mondta Nicholson. – A lényeg az, hogy most úgy érzed: a legutóbbi inkarnációd alkalmával többé-kevésbé elvesztetted a kegyelmet, még a végső Megvilágosodás előtt. Igaz, vagy én...

– Igaz – mondta Teddy. – Megismerkedtem egy nővel, és valahogy többé nem meditáltam. – Karját levette a karfáról, és kezét, mintha csak melengetni akarná, a combja alá dugta. – Másik testet kellett volna öltenem, és mindenképpen vissza kellett volna térnem a földre, úgy értem, hogy még nem volt elég nagy a spirituális előmenetelem ahhoz, hogy meghalhattam és egyenesen Brahmához juthattam volna, még ha a nővel nem is ismerkedem meg, és sohase kellett volna visszajönnöm a földre. De ha a nővel meg nem ismerkedem, nem kellett volna amerikai testben újjászületnem. Úgy értem, hogy Amerikában nagyon nehéz meditálni és spirituális életet élni. Az embert, ha megpróbálja, csodabogárnak nézik. Az apám is bizonyos fokig csodabogárnak tart. És az anyám, igen, ő azt hiszi, hogy nem tesz jót, ha folyton az Istenre gondolok. Azt hiszi, árt az egészségemnek.

Nicholson hosszan nézte, tanulmányozta Teddyt. – Ha jól emlékszem, a legutóbbi szalagon azt mondtad, hogy hatéves voltál, mikor először volt misztikus élményed. Igaz ez?

– Hatéves voltam, mikor rádöbbentem, hogy minden Isten, és a hajam égnek állt, meg minden – mondta Teddy. – Vasárnap volt, emlékszem. A húgom akkor még nagyon pici volt, itta a tejet, és én egyszerre rádöbbentem, hogy ő is Isten, meg a tej is Isten. Úgy értem, hogy nem tett mást, csak Istent öntött Istenbe, ha érti, mire gondolok.

Nicholson egy szót se szólt.

– De a véges dimenziókon már négyéves koromban elég gyakran túljutottam – mondta Teddy, mintha utólag jutott volna eszébe. – Persze nem mindig, csak elég gyakran.

Nicholson bólintott. – Túljutottál? – kérdezte. – Sikerült?

– Igen – mondta Teddy. – Rajta volt ez is a szalagon... De lehet, hogy az áprilisin. Nem vagyok benne biztos.

Nicholson cigarettát halászott elő újra, de szemét nem vette le Teddyről. – Hogy jut túl valaki a véges dimenziókon? – kérdezte, és kurtán fölnevetett. – Gondolom, kezdjük egészen az elején, például egy fadarabbal. Van szélte, van hossza...

– Nincs. Ez az, amiben téved – mondta Teddy. – Mindenki azt hiszi, hogy valahol mindennek van határa. Pedig nincsen. Ez az, amit Peet professzornak is megpróbáltam elmondani. – Ültében fészkelődött, előhúzott egy gusztustalan zsebkendőt, szürkét és gubancosat, és kifújta az orrát. – Azért van látszólag valahol mindennek határa, mert másként a legtöbb ember nem tudná, hogy nézze a dolgokat – mondta. – Persze ez nem jelenti azt, hogy léteznek is ezek a határok. – Eltette a zsebkendőjét, és ránézett Nicholsonra. – Legyen szíves, emelje fel egy pillanatra a karját.

– A karomat? Miért?

– Csak emelje fel. Egy pillanatra.

Nicholson egy-két ujjnyira fölemelte karját és karfáról. – Ezt? – kérdezte.

Teddy bólintott. – Azt hogy nevezi? – kérdezte.

– Hogy érted? Ez a karom. Egy kar.

– És honnan tudja, hogy az? – kérdezte Teddy. – Azt tudja, hogy karnak hívják, de honnan, tudja,  hogy valóban az? Van rá valami bizonyítéka, hogy az egy kar?

Nicholson kivett egy cigarettát a csomagból és rágyújtott. – Hogy őszinte legyek, azt hiszem, ez bűzlik a legócskább szofisztikától – mondta, és kifújta a füstöt. – Ez egy kar, az ég szerelmére, és azért kar, mert kar. Mindenekelőtt nevének kell lennie, hogy minden mástól megkülönböztethessük. Úgy értem, hogy egyszerűen nem tudsz...

– Maga most éppen logikus – mondta Teddy szenvtelenül.

– Most éppen micsoda? – kérdezte Nicholson, kissé túlzott udvariassággal.

– Logikus. Szabályos, értelmes válaszokat ad – mondta Teddy. – Próbáltam segíteni. Azt kérdezte, hogy jutok túl a véges dimenziókon, ha éppen rám jön. Hát ilyenkor a logikának nem veszem hasznát, az biztos. A logika az első, amitől az embernek meg kell szabadulnia.

Nicholson az ajkáról az ujjával eltávolított egy szemerke dohányt.

– Ádámot ismeri? – kérdezte Teddy.

– Hogy kit ismerek?

– Ádámot. A bibliait.

Nicholson mosolygott. – Személyesen nem – mondta szárazon.

Teddy habozott. – Ne haragudjon – mondta. – Kérdezett valamit, és én...

– Az ég szerelmére, már hogy haragudnék!

– Akkor jó – mondta Teddy. Egészen hátradőlt a nyugágyban, de fejét Nicholson felé fordította. – Ismeri azt a bibliai almát, amit Ádám a Paradicsomban megevett? – kérdezte. – Tudja, mi volt abban az almában? Logika. Logika, meg mindenféle intellektuális marhaság. Más nem is volt benne. Tehát – énszerintem – ki kell hánynia, ha azt akarja, hogy mindent olyannak lásson, amilyen a valóságban. Úgy értem, ha egyszer sikerült kihánynia, akkor többé nem lesz problémája az ilyen fadarabokkal és más effélékkel. Akkor majd nem azt látja mindig, hogy valahol mindennek van határa. És ha érdekli, azt is tudni fogja, hogy a karja tulajdonképpen micsoda. Érti, hogy mire gondolok? Tud követni?

– Tudlak – jegyezte meg Nicholson, elég kurtán.

– Az a baj – folytatta Teddy –, hogy a legtöbben nem is akarják a dolgokat olyannak látni, amilyenek. És nem akarják abbahagyni ezt a folytonos születést-elmúlást egyszer s mindenkorra. Folyton csak új testeket akarnak, pedig jobban tennék, ha abbahagynák az egészet és nem mozdulnának Isten mellől, akinél igazán jó nekik. – Eltöprengett. – Sose láttam még együtt ennyi almaevőt – mondta. Fejét rázta.

E pillanatban egy fehér kabátos fedélzeti pincér, aki éppen körbejárt, megállt Teddy és Nicholson előtt, s megkérdezte, nem parancsolnak-e reggelire erőlevest? Nicholson semmit se válaszolt. Teddy felelt neki – Köszönöm, nem –, és a pincér tovább ment.

– Ha nincs kedved beszélni róla, nem muszáj – mondta Nicholson váratlanul és elég nyersen. – Cigarettájáról leverte a hamut. – Mondd, igaz az, hogy megmondtad az egész Leidekker-hadnak, Waltonnak, Peetnek, Larsennek, Samuelsnek és a többieknek, hogy hol, mikor és hogyan halnak meg? Igaz? Nem kell róla beszélned, ha nem akarsz, de Bostonban az a hír járja...

– Nem, nem igaz – mondta Teddy nyomatékosan. – Helyeket és időpontokat említettem nekik, mikor nagyon-nagyon óvatosaknak kell lenniük. És mondtam nekik egyet-mást, amit esetleg nem ártana megtenniük... De olyasmit egyáltalán nem mondtam. Nem mondtam semmi olyasmit, ami abban az értelemben kikerülhetetlen. – Újra előszedte, és használatba vette a zsebkendőjét. Nicholson várt, és figyelte őt. – Peet professzornak meg éppen nem mondtam semmi ilyet. Először is ő nem volt azok közt, akik ott koslattak körülöttem, és faggattak. Peet professzornak mindössze annyit mondtam, hogy csak januárig szabad tanítania, aztán már nem – ez volt az egész. – Teddy hátradőlt és elhallgatott egy pillanatra. – A többi professzor a szó szoros értelmében mind kényszerített, hogy elmondjam ezt az egészet. Az azután volt, hogy végeztünk már az interjúval, és megcsináltuk a szalagot, jó késő volt már, s mind csak ültek ott körös-körül, szívták a cigarettáikat, és kezdtek nagyon gyerekeskedni.

– De Waltonnak, vagy Larsennek például, nem mondtad, hogy mikor, hol és hogyan következik be a halála? – firtatta Nicholson.

– Nem. Nem mondtam – állította Teddy határozottan. – Nem is mondtam volna semmi ilyesmit, de folyton ezen lovagoltak. Walton prof kezdte. Azt mondta, igazán szeretné tudni, hogy mikor hal meg, mert akkor tudná, melyik munkáját kell befejeznie, melyiket nem, és hogy miként használja ki legjobban az idejét, meg minden. Aztán mind azt mondta, hogy... Szóval, mondtam nekik egyet-mást.

Nicholson nem szólt egy szót sem.

– Azt nem mondtam meg nekik, hogy végül is mikor halnak meg. Ebből egy szó sem igaz – mondta Teddy. – Megmondhattam volna, de tudtam, hogy a szívük mélyén valójában nem akarják tudni. Szóval tudtam, hogy hiába tanítanak ezek hittant, meg filozófiát, meg minden mást, azért csak vélnek a haláltól. – Teddy egy percig csendben ült, vagy feküdt inkább. – Micsoda szamárság – mondta. – Az embernek, ha meghal, semmi más dolga, mint hogy a testéből odébbálljon. Az ördögbe is, mindenkivel ezerszer meg ezerszer megesett már. Az, hogy nem emlékszik rá, még nem jelenti, hogy ne esett volna meg velük. Micsoda szamárság!

– Lehetséges. Lehetséges. – mondta Nicholson. – De továbbra is fennáll az a logikai igazság, hogy bármilyen értelmesen...

– Micsoda szamárság – ismételte Teddy. – Nekem például öt percen belül úszóleckém lesz. Lehet, hogy lemegyek a medencéhez, és lehet, hogy nem lesz benne víz. Talán éppen ma cserélik, vagy más egyéb. Lehet például, hogy odamegyek a medence szélére, csak épphogy egy pillantást vessek a fenekére, pont akkor ér oda a húgom, és lök rajtam egyet. Lehet, hogy betörik a fejem és szörnyet halok. – Teddy ránézett Nicholsonra. – Lehet – mondta. – A húgom csak hatéves, sok-sok életen át nem volt ember, és nem is szeret valami nagyon. Megeshet, igazán. És különben is, mi van ebben tragikus? Mi van ezen félnivaló? Csak azt tenném, ami elrendeltetett, hát nem?

Nicholson kissé felhorkant. – Lehet, hogy a te szempontodból nem volna tragédia, de bizonyára keserves volna anyádnak, meg apádnak – mondta. – Erre nem gondolsz,

– Dehogynem, már hogyne gondolnék – mondta Teddy. – De csak azért keserves, mert kész nevük és érzésük van mindenre, ami történik. – Keze még mindig a combja alatt volt. Most azonban kihúzta, karját rátette a karfára, és ránézett Nicholsonra. – Ismeri Svent? Azt, aki a tornatermet rendben tartja? – kérdezte. Megvárta, míg Nicholson bólint. – Nos, ha Sven ma azt álmodná, hogy megdöglött a kutyája, nagyon-nagyon rossz éjszakája volna, mert igen szereti azt a kutyát. De reggel, ébredéskor, már rendben volna minden. Tudatára ébredne, hogy csak álom volt az egész.

Nicholson bólintott. – Pontosan mire akarsz kilyukadni?

– Arra, hogy ha a kutya valóban megdöglene, akkor se volna semmi különbség. Csak ő ezt nem tudná. Úgy értem, hogy addig fel sem ébredne, amíg maga is meg nem halna.

Nicholson, semmitmondó arckifejezéssel, azzal foglalatoskodott, hogy a jobb kezével lassan, kéjesen dörzsölgette a tarkóját. Bal keze, mozdulatlanul a karfán, ujjai közt a meggyújtatlan, új cigarettával, furcsamód fehérnek és szervetlennek tetszett a ragyogó napfényben.

Teddy hirtelen fölállt. – Sajnos most már igazán mennem kell – mondta. Habozva leült a nyugágy kinyúló lábtartójára, Nicholsonnal szemben, és begyűrte trikóját. – Azt hiszem, körülbelül másfél perc, míg leérek az uszodába – mondta. – Egész lent van az E fedélzeten.

– Megkérdezhetném, miért mondtad Peet professzornak, hogy hagyja abba a tanítást az év elején? – szegezte neki a kérdést Nicholson. – Ismerem Bob Peetet. Csak ezért kérdem.

Teddy szorosabbra húzta krokodilbőr övét. – Azért, mert ízig-vérig spirituális ember, s most éppen rengeteg szamárságot tanít, és ez nem tesz valami jót neki, ha igazán előre akar jutni spirituális téren. Ez túlságosan ösztökéli. Ideje már, hogy kidobjon mindent a fejéből, s ne tömjön még többet bele. Ha akarja, még ebben az életében megszabadulhat az alma jó részétől. Meditálni nagyon tud. – Teddy fölállt. – Mennem kell. Nem akarok nagyon elkésni.

Nicholson fölnézett rá és nézte kitartóan, hogy visszatartsa. – Mit tennél, ha módod volna megváltoztatni a nevelési rendszert? – kérdezte kétértelműen. – Gondolkoztál rajta valaha?

– Igazán mennem kell már – mondta Teddy.

– Csak erre az egy kérdésre válaszolj még – mondta Nicholson. – A nevelés az én édes gyerekem, igazán – ezt adom elő. Hát ezért kérdem.

– Nos... igazán nem is tudom, mit csinálnék – mondta Teddy. – Egy biztos: nem azzal kezdeném, amivel az iskolában általában kezdeni szokták. – Összefonta a karját és röviden elgondolkozott. – Azt hiszem, először összegyűjteném az összes gyereket, és megmutatnám nekik, hogy kell meditálni. Megpróbálnám megmutatni neki, hogyan tudhatják meg, kicsodák, nemcsak azt, hogy mi a nevük, és más efféléket... De még talán ezelőtt kiüríttetnék velük mindent, amit a szüleik vagy bárki más mondtak nekik. Úgy értem, még azt is, ha a szüleik csak annyit mondtak, hogy az elefánt nagy. Az elefánt csak akkor nagy, ha van ott mellette más is, például egy kutya, egy asszony. – Teddy egy pillanatra megint elgondolkozott. – Még azt se mondanám meg nekik, hogy az elefántnak ormánya van. Ha éppen kéznél volna, talán megmutatnék nekik egy elefántot, de úgy küldeném oda őket az elefánthoz, hogy ők se tudjanak többet róla, mint az őróluk. Ugyanígy a fűvel is, meg minden mással. Még azt se mondanám, hogy a fű zöld. A szín csak elnevezés. Úgy vélem, ha az ember megmondja, hogy a fű zöld, akkor mindjárt kezdetben arra kényszeríti őket, hogy a füvet valamilyennek ítéljék – a maguk módján – és ne másmilyennek, ami talán éppen olyan helyes, ha éppen nem sokkal helyesebb. Nem tudom. Kihányatnék velük minden falatka almát, amit a szüleik vagy mások megetettek velük.

– És ezzel vajon nem azt érnéd el, hogy a tudatlanok egész kis nemzedékét neveled fel?

– Miért? Semmivel se volnának tudatlanabbak, mint egy elefánt. Vagy egy madár. Vagy egy fa – mondta Teddy. – Azért, mert valami csak létezik, ahelyett, hogy egy adott módon viselkedne, még nem jelenti azt, hogy tudatlan.

– Nem?

– Nem! – mondta Teddy. – Ráadásul, ha akarják, éppenséggel meg is tanulhatják mindazt a sok szamárságot – elnevezéseket, színeket meg más egyebet – megtehetnék, ha kedvük támadna rá, később, mikor már nagyobbak. De mindenesetre szeretném, ha azzal kezdenék, hogy helyesen néznek mindent, nem úgy, ahogy az almaevők – én így gondolnám. – Közelebb lépett Nicholsonhoz és feléje nyújtotta kezét. – Mennem kell már. Igazán. Nagyon örültem.

– Csak egy pillanat – ülj le egy percre – mondta Nicholson. – Sose gondoltál még arra, hogy ha nagy leszel, valamilyen kutatással kéne foglalkoznod? Orvosi kutatással, vagy valami ilyesmivel? Úgy érzem, a te eszeddel végül is...

Teddy válaszolt, de nem ült már le. – Gondoltam már erre, pár évvel ezelőtt – mondta. – Beszéltem is egy-két orvossal. – Fejét rázta. – Nem érdekel különösebben. Az orvosok is megmaradnak a felszínen. Mindig csak sejtekről meg más ilyesmiről beszélnek.

– Ó? Te nem tulajdonítasz fontosságot a sejtszerkezetnek?

– Dehogynem. De az orvosok úgy beszélnek a sejtekről, mintha önmagukban is határtalanul fontosak volnának. Mintha nem is volnának azé, akié. – Teddy félresimította haját a homlokából. – Magam növesztettem a magam testét – mondta. – Nem teszi meg helyettem senki. Márpedig ha én növesztettem, tudnom kellett, hogyan növesszem. Legalábbis tudtomon kívül. Az utóbbi pár százezer év során valamikor talán elvesztettem annak a tudatos ismeretét, hogy miként növesszem, de a tudás megvan még, hiszen – ez nyilvánvaló – használom... Ugyancsak sokat kellene meditálni, és sok mindent kellene kiüríteni, hogy az ember visszaszerezze az egészet – mármint hogy a tudatos ismeretet –, de ha akarja valaki, nem lehetetlen. Ha eléggé kitárulkozik. – Váratlanul lehajolt és fölemelte Nicholson jobbját a karfáról. Megrázta, szívélyesen, és elbúcsúzott: – Isten vele. Mennem kell. – És ezúttal Nicholson már képtelen volt visszatartani, olyan hirtelen eredt útnak a nyugágyak közti ösvényen.

Teddy távozása után Nicholson percekig mozdulatlanul ült, keze a karfán, meggyújtatlan cigarettája még mindig bal keze ujjai közt. Végül fölemelte jobbját, mintha csak arról akarna meggyőződni, vajon a gallérja még mindig nyitva van-e? Majd rágyújtott és ült tovább mozdulatlanul.

Végigszívta a cigarettát, majd fél lábát hirtelen letette a nyugágyról, eltaposta a csikket, fölállt és elég gyorsan elindult kifelé az ágyak közül.

Ugyancsak fürgén, az elülső lépcsőn, ereszkedett le a sétafedélzetre. Ott meg sem állt, folytatta útját, még mindig sietősen, lefelé, a főfedélzetre. Majd az A fedélzetre. A B fedélzetre. A C fedélzetre. A D fedélzetre.

A D fedélzeten véget ért az elülső lépcsőház, és Nicholson egy pillanatra megtorpant, szemmel láthatólag eltévedt. De rövidesen megpillantott valakit, aki alkalmasnak látszott, hogy útbaigazítsa. A folyosó közepe táján egy stewardess üldögélt az egyik konyhaajtó előtt, képeslapot olvasott és cigarettázott. Nicholson odament hozzá, röviden tanácskozott vele, köszönetet mondott, pár lépéssel odébb ment a hajó orra felé, és kinyitott egy nehéz vasajtót, amelyen ez állt: A MEDENCÉHEZ. Az ajtó szűk, csupasz lépcsőre nyílt.

Alig hogy félúton túljutott, velőtrázó, elnyújtott sikoltást hallott – kétségtelenül egy kislány sikoltott. Visszahangzó sikoly volt, mintha négy csempézett fal közt verődött volna oda-vissza.