Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

J. D. Salinger
Seymour: Bemutatás
Tandori Dezső fordítása

 

A színészek, rémületemre, jelenlétükkel újra meg újra arról győznek meg, hogy amit eddig írtam róluk, java részében hamis. Hamis, mert változatlan szeretettel (most, hogy leírom, még ez is hamissá lett), de váltakozó erőm szerint írok róluk, és ez a mindig váltakozó erő sem éri el pontosan és hatásosan magukat a színészeket, hanem elvész, beletompul éppen a szeretetbe, mely viszont soha nem lesz elégedett ezzel az erővel, és éppen ezért, mintha óvni akarná a színészeket, mindig feltartóztatja azt.

Mintha (képletesen szólva) az írónak félreszaladna a tolla, s az így keletkezett melléfogás önmaga téves voltának tudatára ébredne. De talán szó sincs melléfogásról, hanem – magasabb értelemben – az egész folyamat valamely lényegesebb alkotóeleméről. És mintha a melléfogás éppen dühös indulattal az író ellen fordulna és tiltakozna, nehogy talán kiigazítsák, mondván: „Nem, engem ugyan nem radírozol ki, itt maradok vádló tanúságodul, tanúságául annak, hogy te nagyon, nagyon is rossz író vagy.”

Őszintén szólva, nem sok hasznát érzem a dolognak, mégis: negyvenéves fejjel jobb napokat megélt öreg barátomat, az átlagolvasót tartom egyedüli valóban kortárs bizalmasomnak, és még jóval húszéves korom előtt energikusan felszólított legizgalmasabb és a legkevésbé felfújt egyéniségű újságíró-szaktekintély ismerősöm, akivel eddig összekerültem, hogy próbáljam, amennyire csak lehet, egy ilyesfajta kapcsolat előnyös oldalait józanul figyelembe venni és megőrizni, bármily szörnyűségesnek vagy furcsának látsszék is elsőre a dolog; ő tehát az én estemben előre látta, hogy kezdettől fogva így lesz majd. Csak az a kérdés, hogyan ügyelhet az író efféle kapcsolatok előnyös oldalaira, ha halvány sejtelme sincs róla, ugyan milyen is hát az ő átlagolvasója. Mármost, hogy valamelyest előrehaladjunk, és a dologra térjünk – és az a meggyőződésem, hogy ez itt most nem olyasféle dolog, ami végtelenbe nyúló bevezetéseket megtűr –: szerencsémre legyen mondva, már évekkel ezelőtt mindent, de mindent kiderítettem, amit az én átlagolvasómról, sajnos, éppen önről, tudnom kell. Sajnálatomra ön tiltakozni fog, mégpedig nyomatékosan, de nem tehetek róla, csakugyan nem vagyok abban a helyzetben, hogy hajtsak a szavára. Ön bizonyára nagy madárbarát, olyasféleképpen, mint John Buchan novellájának, a Skule Skerry-nek figurája. Annak idején egy nyomorúságosan szigorúan vett szilenciumórán ifj. Arnold J. Sugarman kényszerített rá, hogy olvassam el, egyszóval ön bizonyára egyike azoknak, akik szívből rajonganak a madarakért, mert képzelőerejük szinte szárnyakat kap tőlük. Valóban elragadók „ezek a kis teremtmények, s minden teremtett élőlény közül a legközelebb állnak a szellemhez – normális testhőmérsékletük egyébként 50–51 Celsius-fok körül mozog”; valószínűleg ön is, mint John Buchan történetének alakja, sok érdekes gondolatra jutott e tárgyban, sok izgalmas gondolatra; nem kétlem, eszébe jutott önnek, hogy: „Az ökörszem, bár a gyomrocskája alig nagyobb egy babszemnél, átrepüli az Északi-tengert! A póling, mely viszont fenn a magas Északon fészkel és költ, oly messze fenn, hogy legfeljebb ha három ember akad, aki látta a fészkét, a póling a nyári időszakra Tasmániába repül!” Természetesen hiú remény lenne részemről azt hinni, hogy az átlagolvasó, valóságosan az én olvasóm, éppen ama három ember közül kerül ki, aki csakugyan látta a póling fészkét, mindazonáltal úgy vélem, ismerem őt – vagyis önt! –, éppen elég jól ismerem ahhoz, hogy átérezzem, milyen jó szándékú gesztust is vár most éppen tőlem. Ebben az entrenous hangulatban hát, öreg barátom, mielőtt csatlakoznánk a többiekhez, a mindent olyan jól tudókhoz, ideértve a középkorú tüzes fantáziákat, amelyek makacsul akár valamennyiünket kilövetnének a Holdra, ideértve a Dharma-vagabundokat, az entellektüelek számára gyártott cigaretták készítőit, a beatnikeket, huligánokat és a hippiket, az összes kiválasztottakat, mindezeket a szép növésű lélekkel megáldott szakértőket, akik olyan végtelenül pontosan tudják, mit kellene kezdenünk vagy éppen mit nem kellene kezdenünk szegényke kis nemi szervünkkel, mielőtt tehát csatlakoznánk a szakállas, büszkén míveletlen ifjakhoz, dilettáns gitárzenészekhez és zen-észekhez, valamint a világ egyesült irodalmár teddyboyaihoz, akik teljességgel és kizárólag csak a saját semeddig sem érő (vagy mindenbe belelógó) orruk mentében pillantgatnak szét remek planétánkon, ahol (kérem, ne próbálják belém fojtani a szuszt) Kilroy, Jézus Krisztus és Shakespeare mind egész rendesen elidőztek a maguk módján – mielőtt tehát feladnánk ezt az édes kettest, hadd mondjam, teljesen magánjelleggel, drága barátom (félek, nehogy rábeszélésnek vegye; ki tudja!), hadd kérhessem tehát: fogadja tőlem e korán nyíló szép zárójelek szerény csokrát: (((0))). Egészen komolyan gondolom a dolgot; hadd fejezzék ki legelsősorban megannyi donga- és ó-lábukkal azt a testi-lelki állapotot, mely rám írás közben oly jellemző. Szakszerűen szólva, és hadd tegyem hozzá mindjárt, ez az egyetlen mód, ahogy világéletemben szívesen, sőt, örömmel mondtam bármit is (s hogy még csökkentsek valamit az irántam megnyilvánuló rokonszenven, elmondom mindjárt: kilenc nyelven beszélek – méghozzá szüntelenül –, s e kilenc közül négy: abszolúte holt nyelv), ismétlem tehát: szakszerűen szólva már-már eksztatikus boldogságot érzek, mint még talán soha, vagy legfeljebb csak egyszer: amikor – úgy tizennégy lehettem – írtam egy novellát, ahol minden-de-mindenki kivétel nélkül a heidelbergi egyetemi bajtársi párbajforradások nyomát viseli: a főhős, a gazfickó, a hősnő, öreg dadája, ló, kutya – szóval, ami jött. Annak idején meglehetősen boldog voltam, így mondhatnám a pontosság kedvéért, semmi esetre sem olyan eksztatikusan azonban, mint most. De hogy a tárgyra térjek: véletlenségből tudom, és bizonyára senki nálam jobban nem tudja, hogy valaki, aki eksztatikusan boldog és mindamellett még ír is, igen gyakran kibírhatatlanul idegtépő társaságnak bizonyulhat bárki számára. Természetes, hogy efféle állapotba kerülve a költők „igen nehéz emberek”, de a prózaírónak sincs éppenséggel sok választása, hogyan viselkedjék valami tisztes társaságban, ha történetesen ilyen megszállottság vesz rajta erőt; mert a megszállottság – akár isteni, akár nem – csak ugyanúgy megszállottság marad. S miközben az a véleményem, hogy az eksztatikusan boldog prózaíró sok jót – őszintén megvallva, remélem, a lehető legjobbat – képes egy nyomtatott oldalon összehozni, az is igaz, sőt azt gyanítom, teljesen nyilvánvaló, hogy sem szerény, sem mértéktartó, sem rövid nem lehet; ezért nem képes aztán rövid bekezdésekben előadni a mondókáját. Pártatlan sem maradhat, semmiképp, vagy ha igen, csak nagyon ritkán, és akkor is kissé gyanúsan, hullámvölgyben. A boldogság oly roppant tág és magával ragadó valami, hogy farhullámán hajózva szükségszerűen kockára kell tennie azt a kisszerűbb, de az író számára mindig kétségtelenül roppant becsű gyönyörűséget, hogy minden egyes oldalon a hanyag derű és kívülállás fegyverzetében jelenjék meg. Ami azonban a legrosszabb: az író azáltal nincs többé abban a helyzetben, hogy az olvasó legsürgetőbb, és mondjuk meg, legelemibb kívánságának eleget tegyen, miszerint az a dolga, hogy ha a fene fenét eszik is, valahogy előrejusson a történetével. Részben ezért került sor arra az ominózus ajánlatra a zárójelekkel, valamivel fentebb. Semmi kétségem afelől, hogy igen sok, fölöttébb értelmes olvasó sem tudja elviselni, ha zárójeles közbevetés áll ott, ahol a cselekmény jelentős fordulatot vesz. (Effélékre levélben is kapunk kellő számú figyelmeztetést – többnyire, állíthatom, olyanoktól, akik egyetemi szakdolgozatot írnak, és az a nagyon is természetes, elemi erejű kényszer hajtja őket, hogy szabad idejükben az asztal alá érveljenek bennünket. Mi pedig nemcsak hogy elolvassuk, amit írnak, hanem általában még el is hisszük; ha jó, ha rossz, ha semmi köze hozzánk; minden, ami angolul van, érdeklődésünkre tarthat számot, éppúgy, mintha maga Prospero üzenne netalán.) Ezennel bejelentem tehát, hogy ettől a pillanattól fogva nemcsak hogy vadul és szabadon csaponganak majd megjegyzéseim jobbra-balra, ahogy jön (persze, éppenséggel nem biztos, nem lesz-e még egy-két lábjegyzet is), hanem még komoly szándékomat is elárulhatom, hogy olykor-olykor magam is felpattanok az olvasó hátára, ha az elbeszélés előírt menetétől eltérő irányban megpillantok valamit, ami izgatónak, érdekesnek vagy legalábbis arra érdemesnek látszik, hogy egy kicsit közelebbről megszemléljük. És ebben a vonatkozásban – Isten irgalmazz szegény amerikai fejemnek – a gyorsaság a lehető legkisebb mértékben sem jön számításba nálam. Kétségkívül vannak olyanok, akik komolyan elvárják, hogy a lehető legtakarékosabb, legklasszikusabb módon és (talán) a legmegbízhatóbban tartsák izgalomban őket; s éppen ezért én most itt azt javaslom – olyan becsületesen és őszintén, ahogy az író ilyesmit csak javasolhat –, hagyjanak el bennünket még itt, ahol ez a búcsú még helyénvaló és nem is nehéz. Mert én ugyan a továbbiakban sem fogom elmulasztani, hogy más, könnyen járható kibúvókra felhívjam a figyelmet, de az már nem biztos, hogy ugyanilyen jó szívvel és udvariasan teszem-e majd.

Kezdetnek hadd szóljak néhány keresetlen és félreérthetetlen szót arról a két idézetről, mely az iménti részt bevezette. Az első: „A színészek, rémületemre, jelenlétükkel újra meg újra arról győznek meg...” – Kafkától származik. A másik: „Mintha (képletesen szólva) az írónak félreszaladna a tolla...” – Kierkegaard-tól, és alig-alig tudom megállni, hogy arra a gondolatra, miszerint éppen ez a Kierkegaard-idézet talál – meglepő módon – olyannyira elevenébe néhány egzisztencialistának, köztük néhány túlságosan is gyakran publikált francia mandarinnak, ne dörzsölgessem némiképp diadalmasan a kezemet.*

*Ez az igen-igen szerény kis szidalmazás teljes egészében gáncsolható, ugyanakkor azonban az a tény, hogy a nagy Kierkegaard soha nem volt kierkegaardiánus, még kevésbé egzisztencialista, nem szűnő örömmel tölt el egy bizonyos szerény besorolású entellektüelt, sőt mindjobban megerősíti hitét valamiféle kozmikus költői igazságszolgáltatásban, ha nem egyenesen egy kozmikus Mikulásban.

 Nem tartom okvetlenül szükségesnek, hogy valakinek mindenképpen külön víz- és rázhatlan ok kell ahhoz, hogy idézzen írók műveiből, akiket szeret, de biztosíthatom önöket, hogy ha valakinek történetesen van ilyen oka, az mindig nagyon rokonszenves, és ebben az esetben itt úgy érzem, hogy a két idézet, különösen így, egymás közvetlen szomszédságában, egy bizonyos értelemben nemcsak Kafka és Kierkegaard legjava színvonalát képviseli, hanem mind a négy halottét, e négy, különféle okokból hírhedt beteg vagy éppenséggel nem túl kiegyensúlyozott agglegény legjava szintjén (a négy közül bizonyára csak Van Gogh részesül abban a szerencsében, hogy nem kényszerül vendégjátékra ezeken az oldalakon), akikhez gyakran menekülök – olykor szinte félve –, ha a modern művészettel kapcsolatban valóban hiteles adalékra van szükségem. Őszintén megvallva, ezért is folyamodtam a két idézethez, mivel mindenképpen meg szeretném kísérelni, hogy minden részletében világossá tegyem álláspontomat a mindenfelé szétszórt adatok halmazára vonatkozóan, melyeket itt összegyűjteni szeretnék – olyan dolog ez, amiről az író, és én itt nem átallom kimondani ezt, egyes helyeken soha nem tud eleget és eléggé korán beszélni. Azonkívül szeretném hinni, vagy legalábbis remélni, hogy ez a két rövid idézet – és ez minden további nélkül elképzelhető – holmi könnyű kiindulópontot jelent majd az irodalomkritikusok viszonylag fiatalka nemzedékének, ennek a tekintélyes munkáscsapatnak (nevezhetném őket éppenséggel katonáknak is), mely oly sok-sok órán át s gyakran olyannyira tűnni látszó reménnyel kitüntetésre pályázik nagy forgalmú új-freudiánus művészeti és irodalmi klinikáinkon. Különösen ezekre a még mindig nagyon fiatal diákokra gondolok, valamint a még ifjabb alorvosnemzedékre, a gyakorlóévesekre, akik korlátlan szellemi egészségükkel berzenkednek, s (gondolom: vitathatatlanul) mentesek bármiféle velük született, beteges szépség iránti vonzódástól, s méghozzá feltett szándékuk, hogy egy szép napon esztétikai patológiára specializálják magukat. (Bevallom: ez az a pont, ahol rendíthetetlen vagyok és sziklaszilárd, mióta tizenegy évesen végig kellett néznem, hogy azt a művészt és beteget, akit a világon a legjobban szerettem, és bár akkor még maga is rövidnadrágos korban volt, hat órán és negyvenöt percen keresztül hallgatta ki hivatásos freudiánusok nagy tekintélyű grémiuma. Mértékadónak nem mondható véleményem szerint nem voltak messze attól, hogy felnyissák a koponyáját, és éveken át úgy képzeltem, csak a jócskán előrehaladott idő – mert hajnali két óra volt már – tartotta vissza őket attól, hogy ezt csakugyan meg is tegyék.) Kérlelhetetlenség: jó, hadd legyek hát itt kérlelhetetlen. De kicsinyes: soha. Egyelőre még abban a helyzetben vagyok, hogy érzékelni tudom: végtelenül keskeny pallón egyensúlyozok, vagy éppen csak egy szál kötélen, de még egy percig legalább szeretnék fönnmaradni rajta; akár van rá idő, akár nincs: évekig gyűjtögettem magamban ezeket az érzéseket, és alig vártam, hogy megszabaduljak tőlük. Egész sereg vad híresztelés és pletyka járja mindenfelé a rendkívüli, szenzációs alkotó művészről – kizárólag festőkre és költőkre gondolok itt, és a vérbeli Dichter-re. Egyike ezeknek a híreszteléseknek – és, mondhatom, számomra ez messze a legszívvidítóbb –, hogy soha, még a legsötétebb, pszichoanalízis előtti korokban sem tisztelte mélyen és igazán kritikusait, sőt, ellenkezőleg: a valóságban, a társadalomról alkotott egészében egészségtelen nézeteinek szellemében, egy kalap alá vette őket az echt kiadókkal és műkereskedőkkel és a művészethez csapódó más, valóban irigylésre méltóan tehetős személyekkel, akik – és már-már kész lenne bevallani róluk – nagyon szívesen választottak volna valami más tiszta munkát a művészet helyett, ha módjuk lett volna rá. De amit, legalábbis a mostani időkben – a modern időkben –, újra meg újra hallhatunk a sajátos módon, betegesen talán, de mégis oly termékeny költőkről és festőkről, mindig egy és ugyanaz: vagyis hogy mindegyikük, ha túldimenzionáltan is, mégis félreérthetetlenül „klasszikus” neurotikus, aberrált lélek, aki csak néha-néha próbál meg, akkor sem szíve mélyén, túllépni aberrációin; vagy még egyszerűbben szólva: beteg, bár ezt, mint mondják, tagadja, eléggé gyakran tör ki gyermeki módon szörnyűséges jajkiáltásokban, mintha szíves-örömest odaadná érte egész lelkét és művészetét, ha ő is érezhetné azt, amit más emberek örömnek neveznek, és mégis (ez a híresztelés járja makacsul), ha valaki netalán behatol eléggé barátságtalan, vendégekre nem túlságosan váró kunyhójába, s ha ez a valaki – igen gyakran olyan, aki csakugyan szereti őt – részvéttel kérdezi meg tőle, mije fáj, a művész akkor vagy elzárkózik s nem mond semmit, vagy képtelennek mutatkozik legalább valamelyest is használható klinikai pontossággal beszélni a dologról, s aztán másnap reggel, amikor még az igazán nagy költők és festők is joggal érzik valamelyest bátrabbnak magukat, másnap reggel tehát teljesen abnormális módon csak még eltökéltebbnek látszik abban a tekintetben, hogy nem állítja meg betegségét, hadd fusson, hadd menjen előre a maga útján, mintha az új, minden bizonnyal munkanap reggeli fényében világossá válna előtte megint egyszer, hogy végül is mindenkinek, az egészséges embernek is meg kell halnia, s ez általában nem mindig a legmegadóbb módon történik, őt azonban, őt, a boldogot, elpusztítják: elpusztítja az a legizgalmasabb útitárs – akár betegség, akár nem –, amelyhez foghatót még egyet nem ismer. Egészében véve: bármilyen furcsán és visszásan hasson is, éppen azért, mert én mondom, akinek a családjában, a legközvetlenebb rokonságban ilyen halott művész akad, miként ezt polémiaszerű célzásaim sorozatán át véges-végig kifejezésre juttatni szándékoztam, mégsem tartom lehetségesnek, hogy racionális módon bebizonyítható volna, miszerint ez az utolsó általános híresztelés és hiedelem nem tények egész csinos kis halmazán nyugszik. Míg ez a kitűnő rokonom élt, élesen szemmel tartottam, sőt mondhatom – többnyire szó szerint – sólyomszemmel figyeltem. Logikusan másképp ki sem fejezhetem, valóban beteg alkat volt, legnehezebb éjszakáin és a késő délutáni órákban csakugyan a fájdalom hangos kiáltása tört ki belőle, sőt: segélykérő jajongás, ha pedig megjött a segítség, vonakodott, hogy teljesen érthető és világos kifejezésmódján adja tudtul, hol fáj neki, és mi fáj. És mégis: gondolkodás nélkül mindenben ellentmondok az elismert szakemberek véleményének mindezekben a kérdésekben – szembefordulok tehát az akadémikusokkal, életrajzírókkal és mindenekelőtt a pillanatnyilag uralkodó szellemi arisztokráciával, bármely pszichoanalitikus-iskolát képviseljék is –, és egy ponton a legélesebben bírálom őket: abban nevezetesen, hogy ha jajkiáltások hangzanak fel valahonnét, nem figyelnek oda tisztességesen. Természetes, hogy nem: mert nem is képesek rá. A nagyothallás udvari arisztokráciája ez a réteg; egytől egyig. Hogy is lehetne képes valaki ilyen tökéletlen felszereléssel, ilyen fülekkel a fájdalom mértékét és minőségét felfogni, vagy legalább eredetére ráérezni? Azt hiszem, a legtöbb, amit ilyen hiányos hallóberendezéssel ki lehet venni vagy éppenséggel igazolni, nem egyéb, mint egypár elhaló, kósza felhang – igen, felhang, s mert még egy ellenpontra se futja az ilyenből –, olyasmi tehát, ami afféle zavaros gyermekkorból vagy rendezetlen libidóból tör fel. De honnan jön akkor az a töméntelen szenvedés, az a mentőkocsira való kín és fájdalom? Honnan jöhet egyáltalán? Mert: vajon nem látnok-e az igazi költő vagy festő? Nem ő-e az egyetlen látnok köztünk itt, e földön? Mert az egészen bizonyos, hogy sem a természettudós, és bizonyítani sem kell, a pszichiáter sem az. (Minden kétséget kizáróan az egyetlen nagy pszichiáter költő: maga Freud volt; az ő hallásával is volt ugyan egy kis baj, szó se róla, de józanul nézve a dolgot, ki tagadhatná, hogy személyében mégiscsak igazi epikus elme működött?) Elnézést kérek. Mindjárt végzek ezzel. Kérdem: vajon egy látnok esetében az emberi szervezetnek melyik része a legfontosabb, a legszükségszerűbb, és melyiket szidalmazzák ugyanebben az értelemben a leginkább? Nos, ez a testrész, ez a szerv minden kétséget kizáróan: a szem. Kérem, kedves átlagolvasóm (ha még egyáltalán itt van), nagyon kérem, még egyetlenegyet tegyen meg: olvassa el újra azt a két idézetet, a Kafkát és a Kierkegaard-t, mellyel nekivágtam. Hát nem világos? Hát nem közvetlenül a szemből jönnek ezek a kilátások? Bármily ellentmondásos legyen is a halotti bizonylat – nevezze meg bár a halál okaként a kimerültséget, a magányt, vagy éppenséggel vegye az esetet öngyilkosságnak –, mindegy, mert hiszen nem végtelenül egyszerű és nyilvánvaló-e, mi az, amibe végül az igazi művész és látnok belehal? Állítom (és ami a következő oldalakon olvasható, mind azon áll vagy bukik, hogy legalább körülbelül igazam van-e ebben a kérdésben, vagy sem) – állítom tehát, hogy az igazi művészt és látnokot, a mennyei őrültet, aki szépséget tud alkotni, és valóban alkot is, mindenekelőtt saját kétségei vakítják halálra, ősidőktől érintetlen és szent emberi lelkiismeretének vakító, soha nem egészen kéznyújtásnyira lebegő látomásos formái és színei.

Megvagyok tehát a credómmal. Most hátradőlhetek, felsóhajthatok – sajnálatomra, boldogan. Rágyújtok egy Muradra, és – az ég szerelmére, csak sikerülni fog! – és más dolgokra térek át.

Nos hát, hadd mondjak még gyorsan valamit – röviden és velősen, ha ilyesmiről egyáltalán szó lehet – az alcímről is: „Bemutatás”, ami mindjárt a kapubejárat felett olvasható. Főalakom, legalábbis azokban a pillanatokban, amikor képes leszek majd a továbbiakban szép nyugodtan leülni és úgy viselkedni, ahogy illik, főalakom tehát elhunyt bátyám, családunk legidősebb fia, Seymour Glass lesz, aki (azt hiszem, legjobb lesz erről olyasféle nekrológmondattal beszámolni) 1948-ban, harmincegy éves korában, öngyilkosságot követett el lent Floridában, ahová feleségével együtt nyaralni ment. Míg élt, nagyon sok ember volt, akinek számára nagyon sokat jelentett, nekünk, testvéreinek pedig, kissé nagyra sikerült családunkban gyakorlatilag mindent ő jelentett. Minden kétséget kizáróan ő volt számunkra minden, ami csakugyan számít: ő volt kék csíkos egyszarvúnk, duplalencsés nagyítóüvegünk, tanácsadó házigéniuszunk, hordozható lelkiismeretünk, supercargónk, egyedüli és kizárólagos, ízig-vérig költőnk, és mert soha nem volt legerősebb oldala a tartózkodás, s azonkívül gyermekkorának hét esztendejét egy gyermek kvíz-műsor egyik főszereplőjeként töltötte el, melyet egész Amerika hallgatott, alig volt valami is az életében, ami így vagy úgy beszéd tárgyává ne lett volna előbb vagy utóbb, s ily módon, azt hiszem, elkerülhetetlenül többé-kevésbé hírhedt „misztikusunk” vagy „nagy kiegyensúlyozatlanunk” szerepét is neki kellett betöltenie. S ha már egyszer itt, mindjárt az elején nagy horderejű kijelentésekre vállalkozom, hadd jelentsem ki – már amennyiben lehetséges egyszerre ordítozni is meg kijelenteni is valamit –, hadd jelentsem ki, függetlenül attól, hogy kezdettől fogva fejében forgatta-e az öngyilkosság gondolatát vagy sem, ő volt számomra az egyetlen, akinek a társaságához egyáltalán hozzászokhattam, akivel jólesett együtt lógni, vagy éppen együtt bütykölni valamin, ahogy jött, s aki csak a legritkább esetben nem volt teljesen azonos a klasszikus értelemben vett mukta-képpel, legalábbis ahogy én értelmezem a dolgot, aki – mondhatom így is – minden ízében megvilágosodott ember volt, igazi Isten-ismerő. S egyáltalán el sem tudok képzelni olyan módot, ahogy személye valamiféle elbeszélés tárgyául felkínálkozna avagy alkalmassá válhatna, és nem is tudok elképzelni ezenfelül senkit, legkevésbé magamat, aki egyáltalán megpróbálhatná, hogy csak úgy nekikezdjen mesélni róla, vagy éppen néhány ülésben, történjék az bár havonkénti vagy éppenséggel évenkénti periódusokban, egyszerűen és minden további nélkül megfesthetné az arcképét. És most már valóban a dologra térek: eredeti tervem életművemnek ezzel a vállalkozásával kapcsolatban az volt, hogy elbeszélést írok Seymourról, és azt SEYMOUR I-nek nevezem, ahol is a római I-es afféle gondolati tartógerendaként nekem, Buddy Glassnak, valójában sokkal többet kellett volna hogy jelentsen, mint az olvasónak – afféle segítőkész, jól látható, fényes figyelmeztető táblaként, miszerint egészen logikus módon további elbeszéléseknek (Seymour II, III és talán IV) kell következniök. Ezekből a tervekből azonban ma már semmi sincs. Azaz, ha mégis – és az az erős gyanúm, hogy ahogy a dolgokat nézem, nagyon olyasformán lehet –, szóval ha mégis, hát akkor leszorultak valahova a mélybe, olyan feltétellel esetleg, hogy hármat tapsolok, ha kész vagyok. Amennyiben azonban a bátyámról van szó, megszűnök novellista lenni. És hogy mi vagyok valóban, mi a véleményem erről: nos, azt hiszem, olyan kamraszerűség, egy kicsit lomtár, tele mindeddig zavarosan egymásba gabalyodó, bevezető megjegyzésekkel – mind őróla. Azt hiszem, lényegében az maradok, aki mindig is voltam: elbeszélő, de abból a fajtából, akit különösen nyomós személyi okok hajtanak. Szeretnék valakit bemutatni, szeretnék leírni dolgokat, emlékdarabkákat, amuletteket szeretnék osztogatni, szeretném kiüríteni a levéltárcámat, és fotókat nyújtani körbe, szeretnék toronyiránt haladni, vagy legalábbis az orrom irányába, és ilyen hangulatban még csak meg sem fordul a fejemben, hogy netalán arra a merészségre vetemedjem, amit az elbeszélés rövidre fogott műfajához való közeledés jelenthet. Hozzám hasonló szép, kövér írócskákat, akik nem tudnak elszakadni szívük anyagától, szőröstül-bőröstül felfal ez a műfaj.

Nekem azonban sok-sok látszólag érdektelen és ide nem illő dolgot kell elmesélnem. Például adatközlésként már a kezdet kezdetén nagyon sokat elmondtam a bátyámról. Azt hiszem, ezt észre kellett venniök. Talán észre is vették – ami, legjobb tudomásom szerint, az én figyelmemet nem kerülte el egészen –, hogy mindaz, amit eddig Seymourról elmondtam (s általában a vércsoportjáról, alapvetően), afféle dicshimnusz-zengedezés lehetett. Rendben van, ezzel most legalább lélegzetnyi szünethez jutok. Beismerem: nem azért jöttem, hogy temessek, hanem azért, hogy exhumáljak, és – nagyon úgy fest a dolog – azért, hogy magasztaljak, és mégis az a gyanúm (nem lehet másképp!), hogy a hűvös, tárgyilagos elbeszélő becsülete forog egy kicsit itt is, mint mindig és mindenütt, kockán. Mert hát csakugyan nem volt Seymournak említésre méltó fogyatékossága, hibája, valóban mentes volt a lénye minden rossztól, minden bűntől, melyekről, ha csak nagy sietve is, de mégis: számot lehetne adni? Mi volt hát Seymour egyáltalán? Szent?

Szerencsére – és ezért, azt hiszem, külön hálát kell adnom – nem feladatom, és kívül is esik hatáskörömön, hogy erre a kérdésre válaszoljak. (Még egyszer mondom: szerencsére!) És most hadd beszéljek itt valami másról, és hadd mondjam el – habozás nélkül teszem! –, milyen sokoldalú volt Seymour, ami tulajdonságait illeti: olyasféleképpen, ahogy a Heinz-cég kínálata is bőséges választékot ajánl a vevőnek, és ezek a tulajdonságai szabálytalan időközönként fellépő érzékenységi vagy éppenséggel túlérzékenységi rohamai esetén már-már kétségbeesésbe hajszolták családunk minden kiskorú tagját. Először is itt van egy igen jól észrevehető, eléggé borzasztó tünet, mely minden Isten-kereső embert egyképp jellemez, mégpedig akik Istent – s hadd tegyem hozzá mindjárt, meglehetős sikerrel – olyan képtelen helyeken keresik, mint például rádióbemondásokban, újságokban, hamisan beállított taxaméterrel futó bérautókban, vagyis szó szerint mindenütt. Bátyám, hadd szóljak erről is röviden, azzal a mindenképpen rendkívülinek és nem éppen megnyugtatónak nevezhető szokással bírt, hogy felnőtt korának java részén keresztül telis-teli hamutartókat kutatott át mutatóujjával, minek során is minden egyes cigarettavéget odább tolt, oldalt – s miközben így kotorászott, egész arca sugárzott –, mintha azt várta volna, hogy ott találja majd valahol középen, kerubként összegöngyölődve, magát Krisztust, és soha nem látszott csalódottnak. Nos hát, ez a tulajdonság, mely minden haladottabb hívőt elárul, akár valamely szektához tartozik, akár nem (és ebbe a meghatározásba: „haladottabb hívő”, bármily otrombán hangozzék is egyébként maga a kifejezés, nagylelkűen minden keresztényt is beleszámítok a nagy Vivekananda meghatározása értelmében, miszerint: „Lásd Krisztust, és akkor keresztény vagy; minden egyéb fecsegés”) – ez a jegy tehát, mely az ilyesfajta személyeket elárulja, abban áll, hogy igen gyakran úgy viselkedik, mint a bolond, sőt, akár mondhatnám hülyének is. S annak a családnak a számára, melynek tagjai közt ilyen igazi nagyság található, mondhatni kereszt ez a dolog, hiszen soha nem lehet tudni, mikor kezd csakugyan úgy viselkedni az illető, mint az őrült vagy a hülye. Most hát csaknem teljesen végére értem a tudnivalók közlésének, mindazonáltal nem hagyhatom abba egészen, míg nem említettem azt a tulajdonságát, ami csakugyan leginkább az idegeinkre ment. A beszédmodoráról van szó ugyanis – helyesebben szólva: beszédszokásainak abnormális bő választékáról; ami azt jelenti: vagy napokon, sőt heteken át olyan szófukar volt, mint a kapus barát a karthauzi kolostorban, vagy szüntelenül beszélt. Ha felhúzták (és a pontosság kedvéért el kell mondanom: majdnem mindenki és mindenkor felhúzta, és akkor az illető természetesen odaült mellé, jó közel, nehogy valamit is elveszítsen esetleg Seymour gondolataiból) – egyszóval, ha ilyen állapotba került, egyáltalán észre sem vette, nemhogy nehezére esett volna, hogy akár órák hosszat szüntelen és megszakítás nélkül beszél, néha még akár a nélkül a megnyugtató tudat nélkül is, hogy egy, két vagy netalán tíz személy tartózkodik a szobában. Seymour – hadd erősítsem meg ezt mindenképpen – istenáldotta nonstop szónok volt, de hogy nagyon finoman fejezzem ki magam, még az istenáldotta és rendkívül finom elméjű nonstop szónokot és néha nehezen viseli el a hallgatósága. És azt is mindjárt hozzá kellene tennem, hogy mindezt nem valami ellenszenvesen nemes lelkű kényszer hatására mondom, miszerint láthatatlan olvasómmal szemben fair-nek akarok látszani, hanem teszem ezt azért – ami, feltételezésem szerint, még ennél is rosszabb –, mert legjobb meggyőződésem szerint ez bizonyos non-stop szónok immáron bármit, de bármit elvisel. Részemről legalábbis páratlannak mondható helyzetben vagyok, hogy bátyámat minden további nélkül lenonstopszónokozhatom – ami, véleményem szerint, eléggé kellemetlen, mondhatni rosszindulatú jellemzés –, és közben szépen hátradőlhetek, mint a hamisjátékos, akinek a kabátujja tele van adukkal, és anélkül, hogy különösen megerőltetném az agyamat, máris egész sereg enyhítő körülmény jut ezzel kapcsolatban az eszembe (ahol is „enyhítő”: aligha helyes kifejezés). Mindezeket a körülményeket végül is egy példává tömöríthetem: amikor Seymour még úgy tizenhat-tizenhét éves volt, vagyis már több, mint nagyfiú, de még nem egészen felnőtt, nemcsak szülővárosának dialektusát ismerte, mind az összes, „elit”-nek éppenséggel nem nevezhető New York-i zsargon szóhasználatot, hanem megvolt neki már a saját, mondom, a saját, minden vonatkozásban pontosan találó költői szókincse is. Nonstop szónoklatai, monológjai, ezek a majdnemhogy ünnepinek nevezhető nyilvános beszédek az első szótól a legutolsóig olyan szórakoztatók voltak, olyan élvezetesek – legalábbis számunkra, legtöbbünk számára – , mint mondjuk azoknak a Beethoven-műveknek a javarésze, melyek már akkor születtek, mikor alkotójukat nem terhelte többé a hallás, s itt elsősorban, bár ez esetleg kissé sznobízűnek hat majd, a B-dúr és a cisz-moll kvartettekre gondolok. Ott persze figyelembe kell venni azt is, hogy hétgyermekes família voltunk, s véletlenül egyikünk sem volt még csak a legcsekélyebb mértékig észrevehetően sem hallgatag természetű. És az megint csak valami, ha hat, természettől fogva beszédes ember közt van egy – nos, egy mindenképpen verhetetlen mesterszónok. Hadd tegyem hozzá az igazság kedvéért: soha nem pályázott a bajnoki címre. Sőt, mondhatni, lázasan törekedett arra, hogy egyikünk vagy másikunk alaposan ráverjen, vagy éppenséggel csak beszélgetés, vita során kitartóbbnak bizonyuljon nála. Olyan kis részlet ez, ami, anélkül persze, hogy ő észrevette volna – neki is, mint mindenkinek, megvolt a maga vakfoltja –, mindnyájunkra csak még nagyobb hatást gyakorolt. Tény, ami tény: ő maradt mindig a bajnok, s bár azt hiszem, mindent megtett, ami emberileg csak lehetséges, hogy megszabaduljon e címtől, soha nem talált igazán méltó utat-módot rá, hogy letehesse – és ez bizonyára a legsúlyosabb érv, mely ellene szól, és néhány évig még aligha leszek abban a helyzetben, hogy pontosabban továbbelemezhessem a dolgot.

Mármost az, hogy itt említést tegyek olyasmiről, miszerint már korábban is írtam a bátyámról, eléggé gyenge dolognak tetszene, igen-igen gyenge dolognak. Ami ezt a kérdést illeti, megelégszem azzal, hogy valamelyest mulatságos formába öntve bevallom: szinte soha nem volt olyan időszakom, amikor ne róla írtam volna, s ha netalán – hadd tegyem hozzá mindjárt, ez csak mellemnek szegezett pisztollyal lehetséges – arra kényszerítenének egyszer, hogy üljek le és írjak holmi történetet egy dinoszauruszról, nem kételkedem abban, hogy a vastagbőrű öreglegénybe is belelopnék egy-két olyan manírt, mely némiképp Seymourra emlékeztet – például azt, hogy milyen páratlan, szívet melengető módon harapja le a derék állat egy bürök virágát, vagy éppen azt, hogy miképp is csóválja vagy tízméteresre nőtt farkát. Néhányan – nem közeli barátaim – megkérdeztek már, vajon egyetlen megjelent regényem főalakjába nem Seymour vonásait dolgoztam-e bele javarészt. Valójában a legtöbbjük nem is kérdezett, hanem egyszerűen közölte velem a tényt. Megállapítottam, hogy már attól is csalánkiütést kapok, ha egyáltalán csak tiltakozni próbálok ez ellen, szeretném azonban megjegyezni, hogy senki, aki csakugyan ismerte a bátyámat, nem állt elő ilyesfajta kérdéssel, és nem mondott soha ilyesmit, s ezért csakugyan hálás vagyok, sőt, a maga módján – nem is kicsit – megindítónak találom, hiszen írásaim főhősei javarészt folyékonyan beszélik a manhattani nyelvet, mondhatnám úgy, mint az anyanyelvüket, és mindannyiukra egyaránt jellemző, hogy szépen fogják magukat, és csak úgy egyszerűen besétálnak mindenüvé, ahova a legtöbb idióta a lábát se merné betenni, és közben szinte majdnem minden egyes pillanatban követi őket egy bizonyos lény, melyet legszívesebben csak úgy neveznék nagyjából, hogy a Hegyi Öreg. De amit e helyt megállapíthatok, és meg is kellene tennem, nem egyéb, mint az az egészen egyszerű tény, miszerint két elbeszélést írtam és jelentettem meg, melyeknek – szándékom szerint legalábbis – közvetlenül Seymour volt a tárgya. Az újabb keletű e kettő közül – 1955-ben jelent meg – 1942-ben tartott esküvőjének minden szempontból átfogónak mondható leírása volt. A részleteket olyan kimerítő pontossággal bocsátottam rendelkezésre, hogy már-már azt lehetne mondani, az olvasó minden egyes – valódi – lábnyommal tisztában lehet ez ügyben, sőt, az esküvőn részt vett valamennyi ünnepi vendég lába nyomát hazavihető emlékül szépen rögzített formában, bár maga Seymour – akiről pedig lényegében szó van – sehol nem jelenik meg személyesen. Másrészt viszont a korábbi, sokkal rövidebb novellában, melyet a negyvenes évek végén írtam, nemcsak hogy ott van hús-vér személyében, hanem még sétálni is megy, fürdik a tengerben, és a végén golyót ereszt a fejébe. Közvetlen, mindazonáltal meglehetősen szétszóródott családom némely tagjai azonban, akik közzétett prózai írásaimat rendszeresen tanulmányozni szokták, ténybeli tévedések felkutatása céljából, barátságosan figyelmeztettek ezúttal is (de még mennyire barátságosan, mondhatnám fene barátságosan, mert általában úgy esnek nekem, mint a nyelvészek), hogy az a fiatalember, az a „Seymour”, aki ebben a korai novellában sétál és társalog, nem is beszélve arról, hogy lő, egyáltalán nem Seymour, hanem érdekes módon a megszólalásig hasonlít – és itt most jól fogózkodjanak meg! – rám. Ami igaz, vagy legalábbis eléggé jellemző ahhoz, hogy íróként találva érezzem magam. S habár soha nincs elég jó mentség efféle faux pas-ra, mégsem zárkózhatom el azelől, hogy el ne mondjam: ezt a novellát röviddel Seymour halála után írtam, méghozzá nem sokkal azután, hogy én magam, ugyanúgy, mint a két „Seymour” – a novella Seymourja és az igazi –, visszatértem az európai hadszíntérről. És ez idő tájt egy igencsak nyavalyásan rehabilitált, hogy ne mondjam, kiegyensúlyozatlan német írógépen dolgoztam.

Ó, ez a boldogságérzet hatalmas valami. Csodálatos módon felszabadít. Szabad vagyok, úgy érzem, és ezért most pontosan arról mesélhetek önnek, amiről hallani akar. Azazhogy, feltéve, ha ön, amit viszont pontosan tudok, hogy úgy van, ezeket a kis, szellemhez hasonlatos teremtményeket szereti a legjobban a világon, amelyek átlagos testhőmérséklete 50–51 Celsius-fok, akkor mindebből logikusan következik az is, hogy szívükben a második hely nem másnak, az embernek jut – méghozzá az Isten-szerető vagy Isten-gyűlölő (nyilvánvalóan soha, szinte soha e két szélsőség közti variáció), a szent vagy az elvetemült bűnöző, a moralista vagy a minden erkölcs nélkül való embernek tehát, aki olyan verset tud írni, ami csakugyan vers. Ő az emberi lények közt a pólingmadár, és most sietve elmondom róla önnek azt a keveset, amit repüléséről, testhőmérsékletéről, megfoghatatlan szívéről tudni vélek.

1948 óta ülök már – családom véleménye szerint a szó szoros értelmében – egy laza lapokból fűzött jegyzetkönyvön, mely száznyolcvannégy rövid verset tartalmaz – bátyám írta a verseket élete utolsó három évében a katonaságnál, majd utána, a legtöbbet azonban még a katonaságnál írta, amikor benn volt, mondhatom, jó alaposan. Feltett szándékom, hogy most már hamar, nagyon hamarosan megválok – legalábbis bebeszélem magamnak, hogy csak napok vagy hetek kérdése az egész – úgy körülbelül százötven verstől, és az első készséges kiadó rendelkezésére bocsátom őket, semmi más nem szükséges, csak hogy ez a derék ember jól vasalt öltönyt és többé-kevésbé tisztának nevezhető szürke kesztyűt hordjon, s az imént említett ruhadarabokat egyenesen abban a sötét nyomdahelyiségben hordja, ahol a verseket majd valószínűleg kétszínnyomású borítóba kényszerítik, melynek fülszövegén ott áll majd néhány meglepően vállveregető ajánlás, olyasféle, amilyent kérni és végül kapni is lehet ezektől az úgynevezett „neves” szerzőktől, akik a legcsekélyebb lelkifurdalást sem érzik, ha a nyilvánosság előtt nyilatkoznak pályatársaikról (általában persze negyedszívből jött elismerő ajánlásaikat barátaik számára tartják fenn, többnyire náluk jelentősen csekélyebb tehetségeknek, külföldieknek, extravagáns alvajáróknak, valamint olyanoknak, akik valami egészen másban utaznak, mint ők), majd további terveim e versekkel az, hogy vasárnapi irodalmi mellékleteknek nyújtom be őket, ahol, ha történetesen van elég hely, vagyis ha Grover Cleveland új, terjedelmes, javított kiadású életrajzának méltatása és megtárgyalása nem nyúlik túlságosan hosszúra, bemutatják őket a költészet iránt érdeklődő nagyközönségnek, a méltatás szépen kicsiszolt stílusban történik majd, az állandó munkatársak kisded csoportjához tartozó, mérsékelt fizetésű kis pedáns irodalmár írja, olyasvalaki, akinek jól jön egy kis mellékes, meg lehet benne bízni, hogy új versesköteteket se nem túlságosan okos, se nem túl szenvedélyes, de mindenképpen csiszolt stílusban méltat. (Azt hiszem, ezt a csípős megjegyzést nem húzom ki teljes egészében, de ha mégis ezt tenném, feltétlenül igyekszem ugyanilyen kifejezően és egyértelműen megfogalmazni a dolgot.) Ha meggondolom, hogy immáron több mint tíz éve ülök ezeken a verseken, helyénvalónak látszik – vagy legalábbis teljesen normális, semmi esetre sem perverz dolognak –, ha elmondom itt azt a két okot, melyek véleményem szerint arra bírtak, hogy abbahagyva a kotlást, felkeljek róluk. És nagyon szívesen csomagolnám mind a két okot egy bekezdésbe, olyasféleképpen, ahogy a tábori elemózsiás tarisznyába szokás csomagolni, méghozzá elsősorban azért, mert szívesen látnám a két okot egymás minél közelebbi szomszédságában, másrészt pedig, mivel az a sejtésnél is erősebb gyanú kísért, hogy további utamon többé szükségem úgysem lesz rájuk.

Elsőként említeném azt a nyomást, mely családom részéről ebben a kérdésben rám nehezedik. Ami itt következik, minden kétségen felül nem egyéb, mint szokványos-rendes közlés, valószínűleg még sokkal szokványosabb is, mint amilyennek szeretném: négy élő, művelt, egymással állandóan összeköttetésben álló, nálam fiatalabb testvérem van, részben zsidó, részben ír, talán ezenfelül még minotaurita vérségűek – nevezetesen két öcsém: egyikük Waker, valaha vándor, most inkább bezárkózott karthauzi szerzetes újságíró, a másik: Zooey, nem kevésbé kifejező módon elhivatott és kiválasztott lény, felekezeten kívüli színészként; életkoruk harminchat, illetve huszonkilenc év; továbbá két húgom egyikük Franny, éppen virágba boruló, ifjú színésznő, másikuk Boo Boo, csupa energia, jól szituált háziasszony Westchesterben, az ő életkoruk pedig: huszonöt és harmincnyolc. 1949 óta e négy igen tiszteletreméltó személyiség papi szemináriumból és internátusból, szülőotthonból és a Queen Elizabeth alsó fedélzetén csereutazásra hajózó diákok számára berendezett írószobából, szó szerint mondom, vizsgák és kosztümpróbák közti szünetekben, matutinum és kétórai etetés közti időkben nem szűntek meg levél útján halomszámra küldözgetni nekem félreérthetetlen és könyörtelen fenyegetőzéseiket, hogy mit kapok, ha nem kezdek valamit, méghozzá hamarosan, Seymour verseivel. Itt talán meg kellene jegyezni, hogy én a magam részéről nem csupán írással foglalkozom, hanem ezenkívül még egy Észak-New York-i lányfőiskola angol tanszékének testületéhez is tartozom, fenn, nem messze a kanadai határtól. Egyedül élek (és nagyon szeretném, ha ezt mindenki tudomásul venné, macskák nélkül), tehát egyedül, méghozzá egy minden tekintetben szerény, szinte azt mondhatnám, szerényen meghúzódó kis házban, mely egy hegy kevésbé járható oldalán áll, mélyen benn az erdőben. Diáklányok, tanárkollégák és középkorú pincérnők kivételével munkaheteim alatt egész évben szinte alig látok embert. Röviden szólva tehát: egyike vagyok azoknak a kuckójukba húzódó irodalmároknak, akiket levél útján egészen szépen sakkban lehet tartani. Azonkívül mindenkinek van valami gyenge pontja, s az én esetemben ez a gyenge pontja, s az én esetemben ez a gyenge pont ott van, hogy nem tudom heves remegés nélkül kinyitni a postaszekrényemet, mert mindig megvan az a jó esélyem, hogy netalán farmfelszerelések postai reklámfüzetébe ágyazva, bankszámlakivonatomba bélelve ott találok egy-egy sűrűn teleírt, fenyegető levelezőlapot valamelyik testvéremtől, akik közül kettő még ráadásul, és ezt különösen említésre méltó ténynek tartom, golyóstollal is ír. Második fő okom pedig arra vonatkozóan, hogy a versektől megváljak végre és kiadassam őket, elsősorban nem is annyira érzelmi indíttatású, mint inkább a szó szoros értelmében fizikai. (És itt most büszkélkedve, mint a páva, kinyilvánítom: ez az ok vezet engem közvetlenül a retorika lapályaira.) A radioaktív részecskéknek az emberi testre gyakorolt hatása, amiről 1959-ben olyan sokat beszéltek, öreg költészetrajongók számára nem sok újat mond. Mértékkel használva, valamely kitűnő verssor ugyanúgy hat, mint a legremekebb és legeredményesebb hősugárkúra. Egy ízben, amikor még a katonaságnál voltam, és körülbelül három hónapon át betegeskedtem olyasvalamivel, amit mellhártyagyulladásnak lehetne nevezni, klinikai kezelésben, akkor éreztem a gyógyulás első jelét, mikor Blake egy teljesen ártatlannak látszó versét körülbelül egy napig az ingem zsebében hordtam, mint valamiféle borogatást. A szélsőségek mindig veszélyt rejtenek, és általában gyors romlást okoznak, és a költészettel való közvetlen érintkezés, méghozzá olyan költészettel, mely mintha még az e műfajban általában kiválónak nevezett dolgokat is felülmúlja, nos, az ilyen közvetlen érintkezés hatása rettenetes. És mindenképpen megkönnyebbülést jelentene számomra, ha bátyám versei, legalábbis egy időre, elkerülnének közvetlen közelemből. Mert ha jó érzés is ez, mégis úgy érzem: tüzelnek, és már eddig is éppen eléggé kiadósan megégettem velük magamat. S hogy visszatérjek arra, ami – úgy hiszem – a dolog oka: Seymour már ifjúságának java részében is, mindenesetre egész felnőtt korában, végtelen vonzalmat érzett először a kínai, majd ugyanígy a japán költészet iránt, méghozzá olyanmód, hogy azonkívül számára nem is létezett költészet a világon.*

*Mivelhogy ez itt javarészt beszámolóféle, gyorsan el kellene még mormognom, hogy Seymour a kínai és a japán költészetet legnagyobbrészt eredetiben olvasta. Egyszer, valószínűleg némileg – számomra legalábbis – kínos részletezési rohamomban ki kell térnem, azt hiszem, egy sajátos jelenségre, mely családunk mind a hét gyermekének bizonyos mértékig közös, veleszületett tulajdonsága; ez a tulajdonság, mely hármunk esetében olyannyira szemmel látható, mint például az, ha valaki sántít, ez a tulajdonság tette lehetővé számunkra, hogy idegen nyelveket rendkívül könnyen elsajátítunk. Ezt a lábjegyzetet mindenekelőtt fiatal olvasóimnak szánom, s amennyiben, feltéve persze, hogy ez nem keresztezi valamiképpen eredeti szándékaimat, csak úgy egészen mellesleg felpiszkáltam volna némelyikük érdeklődését a kínai és a japán költészet iránt, nos, ennek igencsak örülnék. Mindenesetre kérni szeretném az ilyesfajta fiatal olvasót, gondoljon arra, ha már ugyan most is nem tudná, hogy a kínai költészet legjavának igen tekintélyes részét jeles, szó szerinti hűséggel és nem kevesebb átéléssel lefordították már angol nyelvre. Erről szólva, okvetlenül Witter Bynner és Lionel Giles neve jut az ember eszébe. A legjobb japán versek is – különösen haiku, de szenrjú versek is – igen szépen szólnak, ha tolmácsolásukkal R. H. Blyth fáradozott. Blyth persze néha veszélyes, mert már ő maga is, személyében, afféle nagyralátó, öreg költemény, azonban igen finom is – és hát ugyan ki az, aki azért fordul a lírához, hogy ott valamiféle biztonságot találjon? Ez az utóbbi kis pedáns megjegyzés azoknak az ifjú olvasóknak szól, akiknek megvan az a jó szokásuk, hogy levelet írnak a szerzőnek, és a szörnyeteg soha nem válaszol nekik. De azért könyvem címszereplőjének nevében is tettem megjegyzésemet, aki – a szegény nyomorult – szintén tanár volt.

Természetesen nincs rá lehetőségem, hogy gyorsan kitapasztaljam, mennyire járatos vagy éppenséggel járatlan az én kedves, bár tudom, nagyon-nagyon megkínzott átlagolvasóm a kínai vagy a japán költészetben. De ha meggondolom, hogy még egy rövid kis beszélgetés is e tárgyban bizonyos fényt vethet bátyám jellemére, nem hiszem, hogy ez lenne éppen az a hely, ahol mértéktartónak és körültekintőnek kellene mutatkoznom. Azt hiszem, a legnagyobb hatású kínai és japán versek érthető, világos közlések, melyek a hallgatásukra invitált személy fülének gyönyörűséget okoznak, megkönnyítik, sőt, esetleg egy icipicit még fokozzák is a közeledést bátyámhoz. És nemcsak azt mondhatom, hogy alkalmasint szépen hangzanak ezek a versek, hanem azt, hogy néhány közülük egészen biztosan nagyon szépen hangzik, mindenekelőtt azonban mégis azt mondanám, hogy a legtöbb kínai és japán költőre a következő érvényes: valódi erejük abban van, hogy egy datolyaszilvát vagy egy rákot vagy egy moszkitócsípést egy karon amúgy istenigazából felismerjenek annak, ami (a kart is!), mert a Titokzatos Keleten csak akkor nevezik, ha egyáltalán nevezik, költőnek az illetőt; egyébként hiába rendelkezik a legkiterjedtebb, legragyogóbb és legrendkívülibb nyelvi vagy intellektuális tulajdonságokkal, sőt, e klaviatúra billentyűi akár a legsiralmasabban zötyöghetnek és zöröghetnek mind, ha végigbillegetünk rajtuk az ujjunkkal, ha az előbbi képességgel minden rendben van. Most azonban látom már, hogy belső, nem szűnő lelkesedésem, melyet ismételten bár, de, ha nem csalódom, találóan, boldogságérzetnek neveztem, azzal fenyeget, hogy ezt az egész kis eszmefuttatást végül egy őrült monológjává változtatja. És mégis az a véleményem, hogy még én sem vehetem magamnak semmiképpen azt a pimaszul elbizakodott bátorságot, hogy legalább megközelítőleg megpróbáljam kifejezésre juttatni, mi teszi hát a japán és a kínai költőket olyan csodálatossá, és miért okoz olvasásuk olyan nagy örömet. Valami azért néha (vagy nem vette még észre?) eszébe jut az embernek. (Nem állítom, még csak nem is feltételezem, hogy ez éppen az, amit keresek, mégse mehetek el egyszerűen a dolog mellett.) Egyszer, rettentő sok éve történt, Seymour még csak nyolcéves volt, én hat, szüleink estélyt rendeztek, csaknem hatvanszemélyes vacsorát három és fél szobás lakosztályunkban a New York-i Alamac Szállóban. Akkor volt ez, mikor hivatalosan is visszavonultak a varietészínpadtól, s az egész estély afféle nagyon ünnepélyes és megindító dolog volt. Úgy tizenegy óra tájban mi is felkelhettünk és benézhettünk. És mi nemcsak egyszerűen benéztünk. Kérésre, anélkül, hogy a legcsekélyebb ellenvetésünk lett volna, táncoltunk és énekeltünk, először külön-külön, aztán együtt, ahogy magunkfajta gyerekek a mi társaságunkban gyakran teszik. Javarészt azonban mégis inkább csak álldogáltunk és nézgelődtünk. Két óra tájt, amikor búcsúzásra került sor, Seymour megkérte Bessie-t – anyánkat –, engedje meg neki, hogy behozza a távozók kabátját; meg kell jegyeznem, hogy ezek a ruhadarabok ott lógtak, hevertek, összehajtva vagy éppen csak odahajítva a kis lakosztály minden lehetséges sarkában, még az ágy végében is, ahol a húgunk aludt. Seymour és én körülbelül tíz-tizenkét vendéget ismertünk jól a társaságból, további tízet úgy látásból vagy névről, a többit egyáltalán nem vagy alig. És még azt is hadd tegyem hozzá, hogy amikor a vendégek jöttek, már ágyban voltunk. De mivel a vendégeket majdnem három órán keresztül figyelte, mosolygott rájuk, és mert, azt hiszem, szerette őket, Seymour majdnem mindegyiküknek odavitte a kabátját, s akinek kellett, a kalapját, anélkül, hogy egyetlen szót is kérdezett volna, sőt, olykor többnek is egyszerre, anélkül, hogy egyetlenegy ízben is elhibázta volna, melyik ruhadarab kié. (Női kalapokkal valamelyest nehezebben boldogult.) Nos, szó se róla, nem akarom én itt most azt állítani, hogy efféle adottság, ilyen jellegű tehetség a kínai és a japán költők esetében tipikus, és még ennél is sokkal természetesebb, nem állítom azt sem, hogy éppen ez az adottság teszi őket azzá, amik. Azonban úgy hiszem, hogy annak a kínai vagy japán verskovácsnak, amelyik nem tudja már mindjárt az első pillantásra, melyik kabát kié, nagyon, de nagyon csekélyke esélye van csak arra, hogy művészete valaha beérjen. És – becslésem szerint – nyolc év az az életkor, amikorra ennek a képességnek mesteri fokra kell emelkednie.

(Nem, nem, most nem tudom abbahagyni. Jelenlegi állapotomban, úgy érzem, nemcsak egy báty költői rangját-helyét védelmezem; hanem úgy érzem magam, mintha legalább egy vagy két percre az egész nyavalyás világ minden bombájának a robbanófejét kikapcsolnám – ami nyilvánvalóan csekély jelentőségű és feltétlenül mulandó udvariassági aktus csupán a mindenséggel szemben, de mindenesetre én csináltam.) Általában az a vélemény alakult ki, hogy a kínai és a japán költők mindennél jobban kedvelik az egyszerű tárgyakat, és én a magam részéről csak még együgyűbbnek érzem magam, mint különben, ha megpróbálom elhallgatni azt a tényt, hogy ez a szó: „egyszerű”, olyasvalami, amit én, személy szerint, jobban utálok talán, mint a mérget, mert ezt a szót – legalábbis azokban a körökben, ahonnan származom – általában lelkiismeretlenül meg- és lerövidített dolgokra használják, olyasmire tehát, amivel időt lehet megtakarítani: trivialitásra tehát, szimpla ügyekre. De hagyjuk most az én személyes fóbiáimat; nem hiszem – hála istennek –, hogy valamelyik nyelvben is van rá megfelelő szó, amely kifejezhetné, mi is hát a kínai és a japán költők különös előszeretettel használt anyaga. Mert ki tudna vajon találó szót lelni a következőkre: egy büszke, felfuvalkodott miniszter fel és alá sétál udvarában, s miközben felidézi magában azt a rendkívüli erejű, megsemmisítő hatású beszédet, melyet uralkodója jelenlétében mondott el reggel, sajnálkozva tapos rá egy tollrajzra a földön, melyet valaki elhullatott. (Ó, jaj nekem, prózaíró van köztünk, méghozzá éppenséggel a kör legközepén; és kurzívval kell írnom valamit, amire a keleti íróknak nem lenne szükségük.) A nagy Issa őszinte örömmel hívja fel figyelmünket arra, hogy a kertben egy pufók képű peónia áll. (Se több, se kevesebb. Ennyi az egész. Hogy aztán odamegyünk-e megnézni az ő pufók képű peóniáját, vagy sem, más kérdés; ellentétben bizonyos nyugati prózaírókkal és versfaragókkal, akiket nem bátorkodhatom nevükön nevezni, nem figyeli, mit teszünk.) A nagy Issa nevének puszta említése már meggyőz engem arról, hogy az igazi költő, már ami anyagát illeti, nem rendelkezik semmiféle választással. Az anyag egész egyszerűen megválasztja őt, és nem ő választja meg az anyagot. S egy ilyen pufók képű peónia éppen Issának mutatkozik meg, senki másnak – nem Busonnak például, nem Shikinek, de még Bashónak sem. S bizonyos prózai módosítással ugyanez vonatkozik a büszke, pöfeteg miniszterre is. Ő sem merészelne isteni-emberi sajnálkozással rálépni egy ilyen vázlatra, míg a nagyországgyűlési képviselő, gazfickó és költő Lao Ti-kao be nem fut, és ki nem lesi a jelenetet. A kínai és a japán vers csodája abban áll, hogy egy tiszta, igazi költő hangja mintha tökéletesen megegyezne a másikéval, és mégis, tökéletesen más, mint az, teljesen egyéni és sajátos. Tang Li kilencvenharmadik évében járt, mikor szemtől szembe dicsérték bölcsességéért és jótékonyságáért, ő pedig arról locsog, hogy sírba viszi az aranyér. S még egy utolsó példa: Ko-huang megállapítja, miközben patakzik a könny az arcán, hogy elhunyt mesterének étkezésnél rendkívül rossz szokásai voltak. (Mindig fennáll az a veszély, hogy egy kicsit igazságtalanok vagyunk a Nyugattal szemben. Kafka naplójának vannak olyan sorai – nemcsak ez az egy idézet –, melyek minden további nélkül megállhatnának akár a kínai újév mottójaként is: „A fiatal lány csak azért, mert kedvesével karonfogva ment, nyugodtan tekintett körül.”) Ami pedig bátyámat, Seymourt illeti – ó, igen, bátyám, Seymour. Az ő semita-kelta keletisége számára vadonatúj bekezdést kell nyitnom.

Nemhivatalosan Seymour a köztünk töltött harminc év alatt kínai és japán verseket írt, és ebben a műfajban is beszélt mindig, de ha pontos akarok lenni, azt mondhatnám, hogy egy reggelen, tizenegy éves korában, egy kölcsönkönyvtár első emeleti olvasójában, lakásunktól nem messze, a felső Broadwayn kezdett el ténylegesen verseket írni. Szombat volt, tehát nem tanítási nap, semmi fontosabb elintéznivalónk nem lévén, mint az ebéd, és nagyszerű dolognak találtuk a lusta sodródást az árral, vagy hogy a könyvhalmazok közt tapossuk a vizet egy helyben, vagy éppen egészen komoly új szerzőkre horgásszunk, amikor Seymour hirtelen intett nekem, menjek oda hozzá, mert meg akarta mutatni, mit talált. Nos, Seymour horgára egy kötet P’ang akadt: a tizenegyedik századi zseni verseinek egész csokra angol fordításban. De mint tudjuk, a horgászás, könyvtárakban és másutt, mindig kétes üzlet, sose lehet tudni, ki akad horogra. (A horgászás véletlenszerűsége egyébként is Seymour kedvenc témái közé tartozott. Kisfiú korában Walt öcsénk nagy horgász volt. Saját maga készítette horgokkal dolgozott, és kilencedik vagy tizedik születésnapjára kapott Seymourtól egy verset ajándékba – életének egyik legnagyobb öröme lehetett ez, azt hiszem –, melyben egy kisfiú a Hudson folyóban egy zebradániót fogott, s miközben húzta kifelé a zsinórt, alsó ajkában hirtelen éles fájdalmat érzett, melyet hamar el is felejtett, de otthon, mikor a még élő halat a kádba dobta, hadd ússzon, észrevette, hogy a halon kék vászon vitorlássapka van, ugyanazzal az iskolajelvénnyel, amit a gyerek hordott a sapkáján; a hal sapkájába viszont a saját nevét találta bevarrva.) Ettől a reggeltől kezdve Seymourra állandóan horgászott a család. Amikor tizennégy éves volt, már mindig akadt valaki, aki úgy vélte, érdemes átkutatni Seymour zsebeit – a zakójáét, a ballonkabátjáét – valami jó vers után, amit esetleg egy unalmas tornaórán vagy a fogorvos várószobájában írt. Egy nap telt el azóta, hogy ezt az utolsó sort leírtam, s közben munkahelyemről felhívtam telefonon interurbán Boo Boo húgomat Tuckahoe-ban, Nyugat-Virginiában. Megkérdeztem, van-e Seymournak olyan gyerekkori verse, melyet szerinte jó lenne bevennem ide. Azt mondta, majd visszahív, és amit aztán akkor javasolt, úgy vélem, a legkevésbé sem felel meg jelenlegi céljaimnak, és egy kicsit bosszankodtam is emiatt, de most már annyi baj legyen. A versről, melyet Boo Boo kiválasztott, annyit tudok csupán, hogy a költő nyolcéves korában írta: „John Keats / John Keats / John / Kérlek, köss sálat.” Huszonegy éves korára már egész terjedelmes versgyűjteménye volt, nekem nagyon-nagyon tetszett ez a köteg vers, és én, aki soha életemben egyetlen sort le nem írtam anélkül, hogy mindjárt legalább tizenegy pontos szedésben kinyomtatva ne láttam volna képzeletemben, makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy ezeket a verseket valahol be kell nyújtani kiadásra. Nem, ez volt viszont az ő véleménye, az lehetetlen. Még egyelőre; de talán soha nem lesz lehetséges. Túlságosan távol állnak attól, amit Nyugaton elvárnak, túlságosan álmodozók. Még azt is mondta, hogy egy kicsit szégyellni valók. Ő maga még nem volt egészen tisztában azzal, miben is áll ez a szégyenletesség, de néha úgy érezte, hogy a versek olvastán valahogy az a látszat, mintha olyasvalaki írta volna őket, aki alapjában véve hálátlan, aki – legalábbis a látszat szerint – hátat fordít környezetének s ezzel mindazoknak, akik körülveszik. Azt mondta, hogy miközben nagy hűtőszekrényeinkből veszi ki, amit megeszik, amerikai nyolchengeres autóinkon közlekedik, ha beteg, habozás nélkül az itteni gyógyszereinkhez nyúl, és teljességgel rábízza magát az Egyesült Államok hadseregére, mely szüleit és testvéreit megvédelmezi a hitleri Németországtól, verseiben viszont semmi, de semmi nem tükröződik a valóságnak ezekből az elemeiből. Valami rettenetesen sehogy sincs itt rendben a dologban. Azt mondta, hogy miközben verset írt, gyakran gondolt egy bizonyos Miss Overmanre. Itt hadd mondjam el gyorsan, hogy Miss Overman könyvtárosnő volt abban a régi New York-i közkönyvtárban, ahova gyerekkorunkban mindig jártunk. Seymour azt mondta, úgy érzi, örökké adósa Miss Overmannek azzal, amiért azóta is a költészet olyan soha el nem apadó és meg nem szűnő formáját keresi, mely összeegyeztethető az ő saját igényeivel és mértékegységeivel, és mégsem sértené – első pillanatra sem sértené – Miss Overmant. Amikor mindezt elmondta nekem, én nyugodtan, türelmesen – vagyis ordítottam, ahogy csak a torkomon kifért – megpróbáltam elmagyarázni neki, mennyire kétes értékű bírája, sőt, hadd mondjak csak annyit: olvasója bármiféle versnek Miss Overman az én szememben. Ő azonban ekkor emlékeztetett arra, hogy mikor először ment el a könyvtárba (egyedül ment, hatéves volt akkor), Miss Overman – mármost akár képes a költészethelyes megítélésére, akár nem, mindegy – egy könyvet éppen azon a helyen nyitott ki, ahol Leonardo katapultjának rézmetszete volt látható, és mosolygós arccal odatette elébe, és hogy neki – mármint Seymournak – semmi, de semmi kedve nincsen a versíráshoz, ha tudja közben, hogy Miss Overman aligha olvasná örömmel és együttérzéssel a verset, mikor éppen, ahogy erre igencsak nagy a valószínűség, kedves Mr. Browningjától vagy a számára nem kevésbé kedves és nem kevésbé érthető Mr. Wordsworthtől tér őhozzá. Itt végződött a vita – helyesebben szólva, az én érvelésem és az ő magyarázata. Nem lehet olyasvalakivel vitatkozni, aki azt hiszi, vagy legalábbis igen szenvedélyesen úgy véli, egy költőnek nem az a dolga, hogy írja, amit írnia kell, hanem írja, mintha az élete függne tőle, s vállalja a felelősséget, hogy olyan stílusban tegye ezt, hogy a mű lehetséges olvasótáborából olyan biztosan ne maradjon ki végül az öreg könyvtárosnő sem, amennyire ez csak emberileg egyáltalán lehetséges.

Aki valóban hisz, aki türelmes, aki makulátlanul tiszta, annak a számára e világ minden valóban fontos dolga – nem élet és halál, gondolom, hiszen ezek csak szavak, hanem a csakugyan fontos dolgok – szépnek látszik. Több mint három évvel halála előtt Seymournak már éreznie kellett minden bizonnyal azt a békét, azt a megnyugvást, amit érezhet, aki mestersége minden fogását kitanulta. Megtalálta azt a versformát, mely csakugyan az ő számára legalkalmasabb forma volt, az ő formája, mely megfelelt a költészet iránt támasztott igen magas igényeinek, és amelyet – gondolom – Miss Overman is, ha még él, minden valószínűség szerint igen helyénvalónak talált volna, talán még vonzónak és kedvesnek is, mindenesetre „igen megragadónak”, feltéve, ha olyan beható figyelmet szentelt volna nekik, mint öreg barátainak, Browningnak és Wordswortnek. Mármost az, hogy mi volt az, amit Seymour megtalált, mi volt az, amit kidolgozott magának, nagyon nehéz lenne elmondani.*

*Az egyetlen értelmes megoldás az lenne, ha egy, két vagy netalán mind a száznegyvennyolc verset szépen közölném itt, hogy az olvasó maga ítélhesse meg a dolgot. Ezt azonban nem tehetem. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve még csak arról sem, hogy jogom van akár csak töprengeni is ezen a lehetőségen. Módomban áll, hogy ott üljek a verseken, kiadassam őket, vigyázzak rájuk, és alkalomadtán kiadót találjak számukra, aki egy bizonyos költséget megkockáztat, de megtiltotta nekem a költő özvegye, a jog szerinti örökös, nagyon is személyi okokból, hogy akár egyetlen sort is idézzek.

Kezdetnek talán annyit – és ez valamelyest segítheti a megértést –, hogy Seymour minden bizonnyal a klasszikus japán háromsorost, a tizenhét szótagos haikut szerette a legeslegjobban a költészet valamennyi lehetséges formája közül, és ő maga is haikut írt – illetve vérzett ki magából (majdnem mindig angolul, de néha – remélem, kellő habozással írom le ezt –, néha japánul, németül és olaszul is). Azt lehetne mondani, sőt mondjuk is ezt mindjárt, hogy Seymour kései korszakának egy-egy verse lényegében úgy hat, mint egyfajta kettős haiku angol fordítása, ha létezik egyáltalán ilyesmi, és tulajdonképpen nem is kellene erre annyi szót vesztegetnem, mégis, egy kicsit kellemetlenül érzem magamat, ha arra gondolok, aminek egyébként igen nagy a valószínűsége, hogy valami fáradt, mégis fáradhatatlanul bogaras angolprofesszor úgy 1970 körül – Isten legyen irgalmas hozzám: nincs kizárva, hogy én magam leszek az – azt a viccet találja ki majd, miszerint Seymour valamely verse egy haikuval való összehasonlításban olyasféleképpen hat, mint egy dupla Martini egy szimpla Martinihoz képest. Az a tény mármost, hogy ez a megállapítás korántsem találó, önmagában még nem riasztana vissza okvetlenül egy ilyen pedáns angolprofesszort attól, hogy a dolgot el ne mondja, különösen ha úgy érzi, hogy hallgatósága éppen a kellő hangulatban van, s mindent bevesz tőle. Mindenesetre, ha alkalmam lesz rá, a következőket mondom majd lassan és nyomatékosan: Seymour kései korszakának versei mind hatsorosak, határozott időmértékük nincs, általában azonban inkább jambikus lejtésűek, mint sem, és – részben holt japán mesterek iránti vonzalomból, részben pedig saját természetes ösztönét követve, mely szerint a költő mindig eleve jobban szeret már körülhatárolt területeken dolgozni – szabad elhatározásból harmincnégy szótagosak, vagyis kétszer annyiból állnak, mint a klasszikus haiku. Azonkívül: a száznyolcvannégy vers közül, melyek jelenleg gyámságom alatt állnak, egy sincs, amelyik jobban hasonlítana bármi másra, mint elsősorban és kizárólag Seymourra! A legkevesebb, ami elmondható róluk: hogy még akusztikájuk is olyannyira egyszeri, mint amilyen maga Seymour volt, vagyis: minden egyes versre az a jellemző, hogy a lehető legkevésbé zengő hangzású, olyan nyugodt tehát, amilyennek Seymour akarhatta, de néha hirtelen berobbanó eufónia szakítja meg ezt a nyugalmat (nem tudok kevésbé undok szót használni erre a jelenségre), ami rám olyan hatást tesz, mintha valaki – egészen biztosan olyasvalaki méghozzá, aki nem egészen józan – rám nyitná az ajtót, és három, négy vagy öt, minden kétséget kizáróan édes kürthangot fújna tökéletes technikával szobámban, s aztán el is tűnne nyomban. (Soha nem ismertem korábban egyetlen költőt sem, aki azt a benyomást keltette volna bennem, hogy egy-egy vers közben kürtbe fúj, nem is beszélve arról, hogy milyen szépségesen méghozzá, és legszívesebben nem is mondanék egyetlen szót sem a továbbiakban erről a dologról. Nem, semmit a világon.) Ezen a hatsoros szerkezeten és ezen a nagyon sajátos harmónián belül azután Seymour pontosan azt művelte a verssel, amit, úgy érzem, tennie kellett. A száznyolcvannégy vers túlnyomó részét a legkevésbé sem lehet derűsnek nevezni, mégis, ez is valamiféle lemérhetetlen módon vagy így, sokkal inkább egzaltáltaknak, emelkedett hangvételűeknek, és bárki olvashatja őket, bárhol, még akár hangosan is felolvashatja viharos éjszakákon haladóbb szellemű áruházakban, de azért én az utolsó harminc vagy harmincöt verset nem merném minden további nélkül olvasásra ajánlani olyanoknak, akik legalább kétszer életükben, méghozzá szép lassú halállal, meg nem haltak. Az én két legkedvesebb versem, ha egyáltalán van mód ilyen megkülönböztetésre – amire, végül is, bizonyára van –, a gyűjtemény utolsó két darabja. Azt hiszem, senkinek sem hágok a tyúkszemére, ha egészen egyszerűen elmondom, miről szólnak. Az utolsó előtti vers egy fiatalon férjhez ment nőről és anyáról szól, aki kétséget kizáróan, ahogy ezt a dolgot az én öreg házassági kézikönyvem nevezi, házasságon kívüli szerelmi viszonyt folytat. Seymour nem írja le a fiatal nőt, de éppen akkor lép be a versbe, amikor a költő kürtje különösen nagy hatású szólót fúj, és én rettentően csinos kis nőnek látom őt, mérsékelten intelligensnek vélem, de mértéktelenül boldogtalannak, és nagyon úgy fest a dolog, mintha egy vagy két háztömbnyire lakna a Metropolitan Művészeti Múzeumtól. Egy este ez a fiatal nő rendkívül későn tér haza egy találkáról – elképzelésem szerint kisírt szemmel és szétmázolt rúzzsal –, és az ágyán, a takarón, egy léggömböt talál. Valaki egyszerűen otthagyta. A költő nem mondja meg, de mindenképpen csakis valami felfújt nagy játék luftballon lehet, bizonyára zöld, mint a Central Parkban tavasszal. A másik vers, gyűjteményem legutolsó darabja, egy külvárosban élő fiatal özvegyemberről szól, aki egy éjjel, természetesen pizsamában és fürdőköpenyben, kiül a ház elé a gyepre a teliholdat bámulni. Valami unatkozó fehér macska, nyilvánvalóan a házhoz tartozó állat, sőt majdnem bizonyos a család hajdani kedvence, odasettenkedik hozzá, játszik vele, s a fiatal férfi, miközben a holdat nézi, szemrebbenés nélkül tűrni, hogy az állat megharapja a bal kezét. Ez az utolsó vers két egészen különös ok miatt rendkívül érdekes lehet átlagolvasóm számára, ezért nagyon szeretnék kissé részletesebben szólni mindkettőről.

Mint az a legtöbb vers esetében igen helyénvaló, de különös nyomatékkal áll ez azokra, melyeken jól felismerhető a kínai vagy japán „hatás”, Seymour versei a lehető legdísztelenebbek, kivétel nélkül mentesek minden cirádától. Nos hát, körülbelül hat hónapja ennek, Franny, legkisebb húgom, egy hétvégi látogatása során véletlenül megtalálta itt fenn, nálam, az asztalfiókom gondos átkutatásakor ezt a fiatal özvegyemberről szóló verset, melynek tartalmát (bűnös módon) éppen az imént vázoltam; a verset én vettem ki a gyűjteményből, hogy újra legépeljem. Bizonyos okoknál fogva, melyek részletezése ebben a pillanatban nem tartozik szorosabban a tárgyhoz, húgom még soha nem olvasta ezt a verset, viszont ahogy ott a kezébe került, azon nyomban elolvasta. Később, mikor beszélgettünk a versről, Franny azt mondta, feltette magában a kérdést, vajon mi oka volt rá Seymournak, hogy fiatal özvegy férfinak a bal kezét haraptatta meg a fehér macskával. Ezen töprengett Franny. Mint mondta, ez az egész „bal”-ügy inkább rám jellemző, mintsem Seymourra. Egészen eltekintve természetesen az én egyre fokozódó, mondhatni: hivatásos részletező-szenvedélyem rágalmazó hangsúlyozásától, úgy vélte, azt hiszem, hogy ez a jelző – számára – mindenképpen tolakodó, túlexponált, költőietlen. Végül sikerült lehengerelnem s eltérítenem ettől, és – őszintén szólva – kész vagyok mindenképpen arra is, hogy az ön ellenvetéseit is leszereljem, amennyiben erre szükség lenne. Teljesen biztos vagyok abban a meggyőződésemben, hogy Seymour számára élet-halál kérdése volt, hogy világosan megmondja: a fiatal özvegy férfi bal keze, tehát a másodhegedűs keze volt az, melyet megharaptatott a macska tűhegyes fogaival, hogy éppen ebből kifolyólag jobb keze szabadon maradjon, és a mellét vagy a homlokát verhesse vele – nos, tudom, persze, hogy ez az értelmezés a legtöbb olvasó számára valamelyest kényelmetlennek tűnik majd, ha nem éppen kiállhatatlannak. És talán csakugyan így is van. Én azonban tudom, mit jelentettek bátyám számára az emberi kezek. Azonkívül van a dolognak még egy igencsak figyelmet érdemlő aspektusa. Lehet, hogy ízléstelennek látszik majd egy kicsit, mármint az, hogy ilyen részletesen kiteregetem ezt a dolgot – körülbelül olyasféleképpen, mintha valaki ahhoz ragaszkodna, hogy Abie Ír rózsá-ját telefonon felolvassa –, de hát Seymour félzsidó volt, és ha én itt most nem is tudok a nagy Kafka abszolút tekintélyével szólni erről a témáról, mégis, immáron negyvenéves fejjel arra a nagyon is józan megfontolásra jutottam, hogy minden töprengő természetű ember, akinek a vérében csordogál egy adag semita vér, él vagy élt a kezeivel, és ha hosszú évek során képletesen vagy ténylegesen a zsebében tartotta is őket (sajna csaknem olyasféleképpen, mint két jó barátot vagy rokont, akit az ember legszívesebben nem visz magával társaságba), végül, azt hiszem, mégiscsak használni fogja őket, sőt, nagyon is szívesen veszi elő, ha valamiféle válságos helyzet adódik, hogy akkor aztán – gyakran – egyúttal valami nagyon drasztikus történjék velük, mondjuk – költői szabályok ide vagy oda – egy vers kellős közepén megemlíti majd, hogy a főhősnek éppen a bal kezébe harapott a macska, és a költészet, ugye, mégiscsak valamiféle válságos állapot, ha nem az egyetlen válság, mely csakugyan a miénk, és amelyért felelősséggel tartozunk. (Elnézést kérek ezért a szóáradatért. Sajnos – valószínűleg – még további következik.) A második ok pedig, amiért azt hiszem, hogy éppen ez a vers rendkívüli, remélem, valóban rendkívüli jelentőségű az én átlagolvasóm számára, nem más, mint az a sajátos, erősen személyes sugárzás, mely belőle árad. Soha nem olvastam nyomtatásban még csak ehhez foghatót sem, és itt mindjárt, meggondolatlanul, azt is meg szeretném említeni, hogy kora gyermekéveim óta, messze túl a harmincas éveimig, ritkán olvastam naponta kétszázezer szónál kevesebbet, gyakran pedig közel jártam a négyszázezerhez is. Negyvenéves fejjel, bevallom, nem lettem válogatósabb, és mégis, hacsak nem vagyok kénytelen ifjú hölgyek angoldolgozatait, vagy éppenséggel a sajátjaimat, korrigálni, általában nagyon keveset olvasok, rokonaim száraz levelezőlapjain, magkatalógusokon, madármegfigyelő állomások jelentésein (ilyeneken meg olyanokon) kívül semmi egyebet, kivéve persze azokat a velős „Szerencsés gyógyulást!” kívánságokat, melyeket régi, hűséges olvasóimtól kapok, akik valahol azt a téves értesülést szerezték, hogy évente hat hónapot töltök egy buddhista kolostorban, és az év másik hat hónapját elmegyógyintézetben. Nos, mindenesetre tisztában vagyok azzal, hogy a nemolvasó ember gőgje – vagy legalábbis olyasvalakié, akinek könyvfogyasztása igencsak jelentéktelen – sokkal kellemetlenebb, mint bizonyos mindent-olvasóké, így aztán megpróbáltam (azt hiszem, ezt itt most komolyan gondolom) kitartani az irodalomról alkotott legrégibb és legködösebb képzeteim mellett. Ezek egyik legdurvábbika nem egyéb, mint az a véleményem önmagamról, hogy általában meg tudom mondani, vajon egy költő vagy prózaíró első, másod- vagy netalán tizedforrásból merít-e, vagy éppen olyasvalamit akar beadni nekünk, amiről ő szeretné elhinni, hogy eredeti ötlet. És mégis, 1948-ban, mikor első ízben olvastam ezt a fiatal-özvegy-férfi-és-fehér-macska-verset – helyesebben: amikor először hallottam –, majdnem lehetetlenségnek tartottam, hogy Seymour ne temetett volna már el legalább egy asszonyt, ha senki nem tudott is erről a családban. Persze, nem temetett el. Legalábbis – (és ha itt első hallásra valaki elvörösödik, az olvasó lesz az, nem én) –, legalábbis ebben az inkarnációban nem. Sem nem volt közelebbi kapcsolata (és ezt állíthatom, hiszen eléggé részletesen ismertem, meglehetősen átfogó jelleggel emberem életét) fiatal özvegy férfiakkal. S még egy utolsó s teljesen meggondolatlan kommentár: ő maga olyannyira távol állt az özvegyi sortól, amennyire egy fiatal amerikai férfi ilyesmitől csak lehet. S miközben lehetséges, hogy bizonyos különleges, kínzó vagy éppenséggel nagyon is derűs pillanatokban minden nős embernek – csak úgy eshetőségképpen, a tárgyilagosság kedvéért, Seymourt sem kivéve – eszébe jut, milyen is lenne az élete, ha a kis asszonyka nem lenne többé (titkon remélve, hogy egy príma költő ebből a fantáziaképből egy igen szép elégiát ír), nos, bár mindez így lehet, mégis: ezt a lehetőséget csak úgy vetem fel, mint a pszichológia malmainak garatjára való és tárgyamtól messze távol eső anyagot. Tárgyam pedig nem egyéb, mint az – megpróbálom ezt nem túlságosan agyonrészletezni, bár a dolog, jó szokás szerint, egy kicsit nehéz lesz –, hogy Seymour versei, minél személyesebben hatnak, vagy éppenséggel minél személyesebbek, annál kevésbé vonatkoznak, tartalmukat illetően, nyugati világunkban zajló valóságos és mindennapi életének valamely részletére. Waker öcsém egyenesen azt tartja (reméljük, hogy rendfőnökének sose jut a fülébe a dolog), hogy Seymour legsikerültebb versei java részének anyagát hajdani Benares környéki, a hűbéri japánbeli és a világvárosi atlantiszbeli legendás, előbbi létezésének élményéből merítette. Itt most, magától értetődően, nagyon szívesen tartok szünetet, hogy olvasóm, ha úgy tetszik, kezét feltartva megadja magát, vagy – ami valószínűbb – moshassa kezeit mindnyájunkat illetően. Én viszont mindenesetre úgy képzelem, hogy családunk minden élő gyermeke készségesen Wakerrel ért egyet, egyikük-másikuk talán kisebb megszorításokkal. Seymour például öngyilkossága délutánján szállodai szobájában egy itatóspapírra egészen világos, tiszta szép haikut írt klasszikus stílusban. Nem kedvelem túlságosan saját szó szerinti fordításomat e versről – Seymour japánul írta –, és rövidre fogva a dolgot, egy repülőn utazó kislányról szól benne, aki mellett a játékbabája ül. Babája fejét úgy fordítja, hogy a költő felé néz. Körülbelül egy héttel azelőtt, hogy a vers íródott, Seymour csakugyan repülőn utazott, és Boo Boo húgom némileg arra gyanakszik, hogy a gépen csakugyan utazhatott egy ilyen babás kislány. Én magam ebben kételkedem. Nem kereken és feltétlenül, de kételkedem. És ha mégis csakugyan úgy volt – amit egyetlen pillanatig sem hiszek –, akkor is fogadni mernék, hogy a gyereknek soha nem jutott eszébe, hogy játszótársa figyelmét Seymourra fordítsa.

Kezdek túlságosan nagy feneket keríteni bátyám költészetének, és fecsegek. És nem szívesen. De egyre több okom van rá, hogy folytassam, mondhatnám: ahogy haladok előre, ezek az okok úgy szaporodnak, mint a nyulacskák. S ezen túl még: annak ellenére, hogy, amint azt már nagyon világosan kifejezésre juttattam, boldog szerző vagyok, mégis esküszöm, hogy nem vagyok semmiképp sem vidám, és nem is voltam soha; szerencsémre mindig megadatott nekem, hogy a mesterségemmel járó, nem éppen vidám gondolataim szépen megjöhessenek. És szó sincs arról, mintha netalán itt, most, ebben a pillanatban jutott volna eszembe először, hogy ha egyszer egyáltalán elmondhatom Seymourról, amit csak tudok róla, nem várhatom, hogy épp akkor időm is lesz, meg lesz is hol, érverésem éppen az ehhez szükséges ritmust szolgáltatja, és egyáltalán kedvem is legyen ahhoz, hogy verseit akár csak valamiféleképp meg is említsem. És most, ebben a döntő pillanatban, amikor csuklómon az ujjaim, és mérem a pulzusomat, és magamnak tartok előadást a fecsegésről, talán életem egyetlen nagy alkalmát szalasztom el – azt hiszem, valóban a legeslegutolsó esélyemet –, hogy végérvényesen elfúló hangon, kézzelfoghatóan elsöprő módon mindenki előtt kinyilvánítsam bátyám rangját az amerikai költészetben. És mivel ezt az alkalmat nem szalaszthatom el mégsem, íme: ha visszapillantok, visszafülelek arra az öt-hatnál alig több, valóban igazi költőre, aki itt Amerikában az idők során egyáltalán számításba jöhet, sőt, ide számítom a tehetséges, de meglehetősen excentrikus költők nem éppen kis számú csapatát, s ráadásul még – különösen újabb időkből – azt a sok tehetséges, de mellékutakra tévedt műhelymestert, olyan érzésem támad, amit már-már meggyőződésnek is nevezhetnék, hogy összesen legfeljebb három vagy négy igazán nélkülözhetetlen költőnk volt, és Seymour, végül is, azt hiszem, közéjük tartozik. Nem egyik napról a másikra – verständlich –, ejnye, mit képzelnek? Felteszem, lehet, hogy botrányosan rosszul ítélem meg a dolgot, szóval felteszem, hogy az első rövidke kis recenziók hulláma, nyavalygós kritikusi szókinccsel, természetesen, alaposan befűt majd ezeknek a verseknek, miközben érdekesnek vagy éppenséggel nagyon érdekesnek nevezi őket, azzal a kimondhatatlanul vagy éppen kimondottan hamis hangsúlyozással, ami szinte még gyilkosabb, mint bármi más, megjegyezve, hogy itt egészen finom, alig hallható dolgokról van szó, melyek nem jelentek meg a Nyugat jelenlegi színpadán, méghozzá beépített transzatlanti felolvasópultok vizespohárral és jegelt tengervíztartó edénnyel felszerelt színpadán. Csakhogy véleményem szerint az igazi művész mindent túlél. (Még a dicséretet is, gondolom, repeső szívvel.) És arra is emlékszem, hogy Seymour egy alkalommal, mikor még tizen-valahány évesek voltunk, mély álmomból ébresztett fel; sárga pizsamája csak úgy világított a sötétben. Arcán az a kifejezés ült, melyet Walt öcsém heuréka-pillanatnak nevezett, és nem egyebet közölt velem akkor éjjel, mint azt, úgy érzi, egyszer s mindenkorra rájött, miért is mondta Krisztus, hogy senkit ne nevezzenek bolondnak. (Egész héten át foglalkoztatta őt ez a kérdés, mondhatni, nyugtalanította, mert úgy érezte, mintha utasítás rejlene benne, ami pedig sokkal inkább kapóra jön, mondjuk Emily Postnak, mint olyasvalakinek, aki Atyja dolgával kell hogy foglalatoskodjék.) Seymour úgy gondolta, okvetlenül tudnom kell nekem is, hogy Krisztus azért mondta ezt, mivelhogy nincsenek is bolondok. Vannak hülyék, azok igen – de bolondok nincsenek. Ha pedig most beismerem, hogy kétségkívül igaza volt (amit meg is teszek, feltétel nélkül és készségesen), akkor azt is be kell ismernem, hogy a költészet kritikusai, ha kellő időt és alkalmat biztosítana nekik valaki, szintén bebizonyíthatnák magukról, hogy nem sült bolondok. Persze, hogy őszinte legyek, ezt igen nehezen tudom csak elképzelni, és ezért hálás vagyok a sorsnak, hogy itt most továbbmehetek, és valami másról beszélhetek. Most hát elértem – kínosan-keservesen – annak a roppant és sajnos néha meglehetősen sivár útnak a csúcsát, mely bátyám verseiről szóló fejtegetéseimen át vezet. Kezdettől fogva láttam, hogy így lesz majd végül. Istenemre, azt hiszem, az olvasó még előtte mondhatott volna nekem valami rettentőt. (Ó, te, ott kinn – ó, te, azzal az arany hallgatásoddal, amiért csak irigyelni lehet téged, csak irigyelni.)

Van nekem egy mindig visszatérő, s most 1959-ben majdnem krónikussá vált sejtésem, miszerint ha Seymour költészetét egyszer majd széles körben és többé-kevésbé hivatalosan is elsőrendűnek ismerik el (vagyis ha majd halomszámra hevernek egyetemi könyvkereskedésekben és „Korunk költészete” címen kerülnek megtárgyalásra a legkülönbözőbb előadásokon), akkor majd egyesével és csapatosan, de mindenképpen bejegyzésre kész blokkfüzetkékkel, fiatal, mindkét nembeli egyetemisták kopogtatnak kissé eldugottnak mondható házam ajtaján. (Sajnálatos, hogy ezt a témát itt egyáltalán érinteni kell, bizonyára az is késő lenne már, ha itt akarnék valamiféle elfogulatlanság hamis látszatával előhozakodni, nem is szólva a szerénységről, ami egyáltalán nincs benne, és azt is el kell árulnom mindjárt, hogy köztudomásúlag és elismerten szívre ható prózám az egyik legkedveltebb, félművelt szerzővé avatott, aki csak Felris L. Monahan óta élt, s hogy sok fiatal anglista már felfedezte, hol bújtam el barlangomban; ennek bizonyítékául hadd említsem csak kocsijuk keréknyomait szép rózsaágyaimban.) Egyszóval, egyetlen pillanatnyi habozás nélkül állíthatom, hogy háromféle egyetemista-típus létezik, mindegyikben él az igény is, a bátorság is, hogy egyszerűen pofájába bámuljanak minden vén irodalmi csataménnek. Az első típusba azok a fiatal emberek tartoznak, akik őrjöngésig szeretik és tisztelik az irodalomnak minden, legalább valamelyest felelősségteljes válfaját, s ha már egyszer Shelley nem egészen világos, megelégszenek azzal, hogy hazai, mindenesetre érthető termékek után nézzenek. Jól ismerem, legalábbis azt hiszem, jól ismerem ezeket a fiatal fiúkat és lányokat. Naivak, elevenek, lelkesek, és általában sosincs egészen igazuk, és azt hiszem, a világ valamennyi blazírtan méltóságteljesen viselkedő irodalmi körének ők a reménységei. (Valamiféle szerencsés véletlen következtében, amire véleményem szerint méltatlan vagyok, minden második vagy harmadik évfolyamban akadt, tizenkét évi praxisom alatt, egy-egy ilyen túlbuzgó, magabiztos, irritáló, vonzóan zaklató, néha egyenesen elragadó fiatal kis tanítványom.) A második típus: azok a fiatal fiúk vagy lányok, akik csakugyan bekopogtatnak vagy becsöngetnek azzal a céllal, hogy valamiféle adalékot gyűjtsenek; nos, ezek – méghozzá bizonyos büszkeséggel, nem is titkolva a dolgot – jókora adag akademitiszben szenvednek: megfertőzte őket vagy fél tucat professzor és tanársegéd az újabb kori angol tanszéken, akiknek gólyakoruktól fogva ki vannak szolgáltatva. Amikor az illető már maga is tanít, vagy legalábbis közeledik az az idő, hogy tanítson, a fertőzés már olyannyira elhatalmasodott stádiumába kerül, hogy már-már kétséges, egyáltalán van-e még segítség, még abban az esetben is, ha az áldozat maga is ezt akarná. Tavaly például meglátogatott egy fiatalember, hogy bizonyos kérdéseket tegyen fel nekem egy évekkel ezelőtt készült írásommal kapcsolatban, és amelynek tárgya lényegében Sherwood Anderson volt. A fiatalember akkor jött, mikor éppen a télre való tüzelőm egy részét akartam felvágni gépfűrésszel – és hadd mondjam el mindjárt, hogy ez a gépfűrész, habár nyolc éve dolgozom már vele, még most is rémületbe ejt. Vége volt éppen az olvadásnak, gyönyörűen sütött a nap, és őszintén szólva olyan thoreausan éreztem magam egy kicsit (ami igazi áldás a számomra, mert tizenhárom vidéken töltött év után még mindig a New York City-i háztömbökben mérem a bukolikus távolságokat). Röviden: úgy festett a helyzet, hogy bár irodalmi, de sokat ígérő délután kerekedhet még a dologból, és jól emlékszem még, hogy igencsak reméltem azt is, hogy a fiatalember – á la Tom Sawyer és a meszesvödre – odakeríthetem a körfűrészhez. Mert úgy láttam, egészséges gyerek, sőt, szinte kicsattanóan egészséges. Nos, ez a téves megállapításom majdnem a bal lábamba került, mert amikor éppen egy rövid, számomra mindenesetre nagy hatású dicshimnuszt zengtem Sherwood Anderson előkelő és nagy hatású stílusáról, ez a fiatalember fűrészem szabálytalan ritmusú süvítése és surrogásának egyik sokat ígérő és gondolatébresztő szünetében azt kérdezte, hiszek-e egy uralkodó amerikai Zeitgeist-ben. (Szegény fiú. Még ha nagyon, de nagyon vigyáz magára, akkor is a legtöbb, amit elérhet: ötven év eredményekben gazdag tevékenység valamelyik campus-on.) Végül a harmadik típus, melynek tagjai, gondolom, igen nagy számban és gyakran keresnének majd fel, ha Seymour verseit egyszer úgy istenigazából méltatják és felcímkézik, nos, erre a típusra egészen külön bekezdést kell szánnom.

Képtelenségnek hangzik első hallásra, ha valaki megállapítja: a költészet varázsa fiatal emberekre messze elmarad a varázs mögött, amit a költők életének egy-két morzsányi vagy netalán egész halomnyi részlete ezekre az ifjú lelkekre tévedhetetlenül gyakorol, azé az életé nevezetesen, melyet általánosan elfogadott munkahipotézisként, visszakézből „sivár”-nak lehet nevezni. Én azonban éppen ezt az abszurdnak tetsző elképzelést tenném meg egyszer nagyon szívesen valamiféle akadémiai eszmefuttatás tárgyául. Például egészen biztosra veszem, hogyha azt a mulatságos hatvan (vagy hatvan-valahány) kislányt, akik „Bevezetés az írás művészetébe” című, két párhuzamosan futó órámra járnak – majdnem mind haladó és majdnem mind angol szakos –, ha tehát azt a feladatot adnám nekik, hogy idézzenek legalább egy sort az Ozymandias-ból, vagy mondják el röviden, miről szól, kétséges, akadna-e tíz, aki az egyikre vagy a másikra képesnek bizonyulna, arra viszont kész lennék feltenni akár még bimbós tulipánjaimat is, hogy vagy ötven-egynéhányan elmondanák nekem, miszerint Shelley ízig-vérig a szabad szerelem híve volt, és az egyik felesége írta a Frankenstein-t, a másik pedig vízbe ölte magát.*

*Íme, egy érvelés kedvéért most itt talán zavarba hozom diákjaimat. De hát más iskolamesterekkel is megesett már ugyanez, előttem is. Vagy egész egyszerűen csak rossz példát választottam, más verset kellett volna elővennem. Ha – miként azt rosszindulatúan megállapítottam –, ha tehát igaz az, hogy az Ozymandias nyilvánvalóan semmiféle hatást nem tett diákjaimra, az is meglehet, hogy ebben javarészt maga az Ozymandias a hibás. Talán az őrült Shelley mégsem volt eléggé őrült. És – ami szinte kétségtelen – őrültsége nem a szív valódi őrültsége volt. Kislányaim minden bizonnyal jól tudják, hogy Robert Burns ivott, mint a kefekötő, és egy kis randalírozástól sem riadt vissza, ha éppen úgy esett, és ettől nyilván kellőképpen el is vannak ragadtatva, én viszont ugyanolyan jól tudom, hogy azzal is tisztában vannak, milyen páratlanul nagyszerű egeret kotort ki a földből ekéjével. Lehetséges, kérdem magamtól, hogy az a két roppant kőláb, törzs nélkül, melyek ott állnak a sivatagban, éppenséggel Percy lábai? Elképzelhető, hogy élete túléli legjobb verseit? És ha igen, hát akkor azért, mert... Abbahagyom. Mégis, figyeljetek, ifjú költők! Ha azt szeretnétek, hogy legjobb verseitekre ugyanolyan szívesen emlékezzünk majd, mint könnyed, színes életetekre, igencsak helyénvaló lenne, ha minden egyes strófában egy ilyen pockot nyújtanátok át nekünk, melyet szívetek vére festett pirosra.

Kérem, kérem, szó sincs semmi olyasmiről, hogy ez a gondolat akár megbotránkoztatna, akár felháborodnék rajta. Még csak fel sem panaszolom a dolgot. Mert ha senki sem bolond, akkor én sem vagyok az, és akkor nekem is jogom van, hogy efféle vasárnapiasan józan elmefuttatásokat megeresszek, miszerint mindannyian, igen, kivétel nélkül mindannyian, méghozzá függetlenül attól, mekkora hasonlóságot mutat a legutolsó születésnapi tortánk gyertyájának lángja egy nagykohóval, s hogy milyen magas az az intellektuális, erkölcsi és spirituális mérce, mely fölött edzésben ugrálunk – megállapíthatom tehát, hogy a sivár vagy legalábbis a részben sivár dolgok iránt megnyilvánuló vonzódásunk (amibe természetesen alacsonyabb és magasabb rendű tetszésnyilvánítások egyaránt beletartoznak), valószínűleg legutolsó olyan testi vágyakozásunknak tekinthető, melyet ki kellene fognunk. (De hát, Uramisten, miért beszélek ilyen terjengősen minderről? Miért nem rajtolok rá szépen a költőre, egy-kettő, miért nem mutatok rá, mit is gondolok hát? Seymour száznyolcvannégy versének egyike csak első olvasásra ijesztő; második olvasásra már olyan szíven ütő és diadalittas himnusz az életről, amilyet alig olvastam még – egy híres, öreg aszkétáról szól, aki halálos ágyán, zsoltárt éneklő papoktól és tanítványoktól körülvéve minden erejét megfeszítve arra figyel, mit mond lent az udvaron a mosónő a kimosott ruhákról a szomszédjának. Seymour versében nyilvánvaló, hogy az öregúrban még az a halvány óhaj is felébred, miszerint a papok halkabban is énekelhetnének egy kicsit.) Már látom, valamelyest abba nehézségbe ütközöm, ami mindig azzal jár együtt, ha az ember bizonyos kedvelt általánosítása mellett szilárdan és makacsul kitart mindaddig, míg az valamiféle teljesen tarthatatlan premisszát támogat. Nincs rá semmi okom, hogy józanul kezeljem a kérdést, pedig úgy látszik, ezt kell tennem. Bizonyára senki sem vitathatja azt a tényt, hogy a világon mindenütt rengeteg emberre, különböző korú, különböző kultúrkörökhöz tartozó és különböző tehetségű emberekre különböző hevességgel, sőt olykor mintegy reflexmozdulatok formájában művészek és költők hatnak, akik, nemes és jeles munkáikkal szerzett hírükön kívül, emberként valami kirívó tulajdonsággal rendelkeznek, szembeszökő, látványos jellembeli vagy társadalmi fogyatékosságokkal például, ízeire szedhető, romantikus képzeleteket keltő betegséggel vagy szenvedéllyel, vagy éppen szélsőségekbe menő egocentrizmus jellemzi őket, házasságtörő szerelmi viszony, velük született süketség, vakság, iszákosság, életveszélyes, asztmatikus köhögés, prostituáltak iránti különleges vonzódás, vagy éppen az, hogy a fajtalankodás és az incesztus emelkedettebb válfajaiban lelik örömüket, legális vagy illegális módon rabjai az ópiumnak, szodomiának stb. Isten legyen irgalmas a magukba zárkózó boldogtalanokhoz. Bár az öngyilkosság nem áll kimondottan a fenti lista élén, mely alkotóképességgel megáldott emberek nevezetes és jellegzetes betegségeit gyűjti egybe, mégsem lehet szó nélkül elmenni mellette, hogy az a művész vagy költő, aki öngyilkosságot követ el, mindig is nagyon csekélyke feltűnést keltett, igen gyakran kizárólag érzelmi okokból méghozzá, mintha (hadd fejezzem ki magam hátborzongatóban, mint ahogy tulajdonképpen szándékomban állna) ő lenne az a nyimnyám kajlafülű, aki amúgy is mindig kilógott a sorból. Ez a gondolat mindenesetre – és most már csakugyan ez az utolsó szavam – számos álmatlan éjszakámba került, és minden bizonnyal kerül is még.

(Hogy lehetséges az, hogy mindazt, amit itt elmondtam, elmondtam, és mégis boldog vagyok? És íme, mégis boldog vagyok. Kedvetlen vagyok és cseppet sem derűs, lelkesedésem azonban vízhatlan és törhetetlen. És csak egyetlen emberre vagyok képes emlékezni, akit életemben ismertem.) El sem tudják képzelni, micsoda terveim voltak a most következő fejezettel kapcsolatban, miféle kézdörzsölve született tervek méghozzá, és most mégis úgy fest a dolog, csak azért születtek meg mind, hogy papírkosaram fenekén rendkívül hatásosak legyenek. Az volt a szándékom, hogy itt most mind a két előző éjsötét szakaszt néhány jó kis húzással enyhítem, egy-két jó érzékkel elhelyezett fenékrepacsival, amitől, gondolom, néhányszor már elbeszélő kollégáim belesárgulhattak-zöldülhettek az irigységbe vagy az undorba. Az volt a szándékom, hogy itt most közlöm majd az olvasóval, hogy ha és amennyiben fiatal emberek jönnek hozzám, és Seymour életéről vagy haláláról kezdenek el faggatni, az én egészen sajátosnak mondható szenvedésem lesz az, ami, becsületemre mondom, lehetetlenné tesz bármi ilyesféle eszmecserét. Szerettem volna megemlíteni itt – vagy éppen csak felvetni, megpendíteni a dolgot, hiszen egy szép napon úgyis széles körben tárgyalják majd, legalábbis remélem –, hogy Seymour és én gyerekkorunkban majdnem hét éven át felelgettünk egy rádiókvízben mindenféle kérdésekre, és azóta, hogy már nem a rádióban, de éppen csak azt kérdi meg tőlem valaki, hány óra, olyasféleképpen érzem magam, mint Betsy Trotwood, ha szamarakat látott. Továbbá azt a tényt szeretném még elmondani itt, hogy most, 1959-ben tehát, tizenkét évi tanárkodás után egy college-ban, gyakran olyasféle rohamokat kaptam, melyeket kollégáim eléggé hízelgő módon Glass-kórnak neveznek – köznyelven szólva, ágyék- és hasüregi fájdalmakat, melyek következtében egy docens, aki éppen szabad idejét élvezi, arra kényszerül, hogy görcsökbe ránduljon össze, minél sebesebben keresztülvágjon az utcán, vagy éppen minél nagyobb bútordarabok alá másszon kínjában, ha olyasvalakit lát közeledni, aki még negyven alatt van. De e két vicc egyike sem használ nekem túlságosan, mindegyikükben van jókora adag perverz igazság, de megközelítőleg sem elég igazság. Mert éppen most, két rész között eszmélek rá arra a borzasztó és logikusnak éppen nem mondható tényre, hogy pontosan arra vágyódom, hogy beszélhessek erről a halottról, arra tehát, hogy kérdezzenek, kifaggassanak róla, éppen róla. Most, ebben a pillanatban értettem meg, hogy sok más – és istenemre, remélem, kevésbé méltatlan – indítékon kívül megrögzött a meggyőződésem, mint az a túlélőre általánosan jellemző, miszerint: kívüle teremtett lélek nem ismerte az elhunytat igazán. Ó, jöjjenek, csak, hadd jöjjenek – mind, akik épp most bújtak ki a tojásból, jöjjenek a lelkes rajongók, az akadémikus-és-kíváncsi-csőrűek, a kicsik és a nagyok és a mindentudók. Jöjjenek akár autóbuszrakomány-számra, dobják le őket ejtőernyővel, Leicával felfegyverkezve. Szívem már szinte túlcsordul a szeretetteljes üdvözlő szavaktól. Egyik kezemet már most kinyújtom az öblítőszeres dobozért, a másikkal a piszkos teáskészletet keresem. A véraláfutásos szem tisztánlátásra törekszik. A jó öreg vörös szőnyeget kiterítettem.

Most még valami nagyon kényes dologról gyorsan. Kicsit durva, az igaz, de kényes, nagyon kényes.

Ha meggondolom azt, hogy ez a közlés talán a későbbiek során soha többé nem fordul elő kívánatos vagy éppen hathatós módon részleteiben, azt hiszem, legjobb, ha még itt adom tudtára az olvasónak, jegyezze meg, s lehetőleg végig el ne feledje, miszerint családunk valamennyi gyermeke bámulatosan messze nyúló és színes családfa leszármazottja, melynek mindkét ágán hivatásos szórakoztató művészek hosszú sora található mind a mai napig. Örökléstanilag kifejezve vagy odamormogva, véges-végig daloltunk és táncoltunk, vagy éppen (talán kételkedik benne,) vicceket meséltünk. Számomra azonban különösen említésre méltónak tetszik – Seymour is tisztában volt ezzel már gyerekkorában –, hogy sorainkban igen nagy számban találhatók cirkusz- vagy legalábbis félig-meddig cirkuszművészek. Egyik ősöm (és így Seymouré is), már csak hogy egy különösen ízes példát említsek, híres lengyelzsidó piaci bohóc volt, Zozónak hívták, specialitása pedig abban állt, hogy – haláláig, ahogy erre logikusan következtetni lehet – rettentő magasból egy kis dézsa vízbe ugrott. Egy másik ősöm – és Seymouré – ír származású volt, egy bizonyos MacMahon (akiről anyánk, és ez dicséretére legyen mondva, soha nem nyilatkozott olyasféleképpen, hogy „kedves pofa” volt, sőt, nyilván hajlandóságot sem érzett erre), saját szakállára dolgozott; nyolcasával üres whiskysüvegeket helyezett el a réten, s azután, ha már számottevő fizető közönség gyűlt össze, dallamot kiverve az oktávokon, az üvegeken táncolt. (Így hát, becsületszavamra elhihetik, akadt egy-két fura madár a családunkban.) Végül szüleink, Les és Bessie Glass, meglehetősen konvencionális, de (legalábbis a mi véleményünk szerint) jeles ének-, tánc- és szteppszámokkal léptek fel különböző varietékben és music-hallokban, sőt, Ausztráliában, azt hiszem, ők jelentették az előadás fénypontját (egyébként Seymour és én ott töltöttük korai gyermekkorunk két jó évét, telt házak jólétében). Később azonban a régi Pentages és Orpheus Színházakban is felléptek, itt, Amerikában, és hírnevük jóval meghaladta azt, ami átlagosnak mondható. Sokak véleménye szerint még tovább is működhettek volna varietépárként, Bessie azonban mást vett a fejébe. Nemcsak az a képesség élt benne mindig igen elevenen, hogy figyelmeztető feliratokat kibetűzzön különféle falakon; a napi két előadást tartó varietének 1925 táján már jószerivel vége volt, és Bessie úgy is, mint anya, úgy is, mint táncosnő, a leghevesebben tiltakozott az ellen, hogy naponta négyszer lépjen fel a nagy mozikban, ahol varietészámok is tartoztak a programhoz. De ami még fontosabb talán: mióta gyerekfejjel látta még Dublinban, hogy az édes ikernővére belehalt a hiányos táplálkozás okozta heveny sorvadásba. Bessie számára a biztonság bármely formája fatális vonzóerővé emelkedett. Mindenesetre 1925 tavaszán a brooklybeli Albee-ban egy közepes sikerű előadás-sorozat után – közben öt gyerek feküdt otthon rubeolával ágyban, az öreg Alamac Szálló három és fél szobás lakosztályában Manhattanben, s azonkívül úgy érezte, hogy még terhes is (erről később kiderült: tévesen, mivel családunk két legifjabb gyermeke, Zooey és Franny, csak 1930-ban, illetve 1935-ben született) – Bessie hirtelen egy isten bizony, tisztességes, „befolyásos” csodálójához fordult, és apám állást kapott – amint ezt hosszú évekig emlegette, anélkül, hogy ellentmondástól kellett volna bárki részéről tartania a családban –valamelyik kereskedelmi rádióadás műsorszervezőjeként, s ezzel vége szakadt Gallagher & Glass kiterjedt turnézásának. Amit pedig én itt mindenekelőtt szeretnék: megpróbálom megtalálni a legbiztosabb utat, hogy megvilágíthassam, miszerint az a sajátos komédiás- és rivaldafény-örökség családunk minden gyermeke számára szüntelenül érzékelhető, jelentőségteljes dolog volt. Két legfiatalabb testvérem, mint már említettem, hivatásos színész. De itt nem lehet valamiféle választóvonalat húzni. Két húgom közül az idősebbik, kívülről szemlélve a dolgot, minden szempontból jól befutott, villanegyedi lakos, három gyermek anyja, felerészben tulajdonosa egy két kocsit magába foglaló garázsnak; de azért életének minden valóban örömteli pillanatában – és ezt szó szerint értsük – táncra perdült; egy ízben, őszinte rémületemre, tanúja voltam, hogy ötnapos kis unokahúgommal a karján soft-shoe-t lejtett (méghozzá technikailag teljesen tökéletes Ned Wayburne-t, ahogyan azt Pat és Marion Rooney kitalálták.) Néhai öcsém, Walt, aki a háború után Japánban baleset áldozata lett (róla itt ezeknek az arcképtanulmányoknak a során a lehető legkevesebbet szeretnék beszélni, csupán azért, hogy egyáltalán végére érjek valahogy a dolognak), szintén táncos volt, a szónak talán kevésbé spontán, jobbára hivatásos értelmében, mintsem húgom, Boo Boo. Ikerfivére, Waker pedig – szerzetesünk, bezárkózott karthauzink – fiatal korában tervbe vette, hogy magánúton szentté nyilvánítja W. C. Fieldset, s miközben ez a tehetséges, talán fegyelmezetlen, de azért szent ember volt a példaképe, órák hosszat bűvészkedett sok-sok más tárgy közt elsősorban cigarettásdobozokkal, míg a végén egészen számottevő ügyességre tett szert. (Egy bizonyos családi pletyka tudni véli, hogy azért dugták kolostorba – azazhogy: azért mentették fel világi papi szolgálat gyakorlása alól az Astoriában –, hogy megóvják attól a kísértéstől, miszerint a gyámságára bízott papnövendékeknek az ostyát két vagy három lépés távolságból a bal vállán keresztül repítse szép ívben a szájába.) Ami engem magamat illet – Seymourról utoljára akarok szólni –, nos, bizonyára feltételezték már, mint afféle magától értetődő dolgot, hogy tudok valamelyest táncolni. Természetesen csak akkor, ha megkérnek rá. Azonkívül talán meg kellene említenem azt is, hogy néha olyan érzésem van, mintha Zozo ősapám védelmezne, még ha csak olykor-olykor is; érzem, hogy titokzatos módon megóv attól, nehogy hasra essek láthatatlan, lötyögős-bő bohócnadrágomban, amint az erdőben bolyongok, vagy éppen belépek a tanterembe, s hogy talán ő az, aki arra is ügyel, hogy a pótorrom, mikor leülök az írógéphez, történetesen Kelet felé mutasson.

S hogy a dolog végére érjek: Seymourunkat is éppen ugyanannyira érintette „származása”, mint valamennyiünket. Említettem már, hogy versei, bár nem lehettek volna semmiképpen még személyesebbek, vagy nem leplezhették volna le őt még jobban, ennek ellenére: ha az abszolút öröm múzsája mindjárt a nyakába telepedett, ő maga akkor is úgy lépkedett végig valamennyi versén, hogy közben egyetlen igazán önéletrajzi tintacseppet sem ejtett, s ez a tény, véleményem szerint – bár a dolog bizonyára nem felel meg mindenki ízlésének –, a verseket legmagasabb szintű irodalmi varietévé teszi, kezdve a hagyományos nyitójelenten, ahol is érzésekkel és szavakkal folyik a zsonglőrködés, egészen addig, hogy az általában megszokott sétabot és fényes krómasztalka meg a vízzel töltött pezsgőspohár helyett ő egy aranykürtöt egyensúlyozott az állán. De van valami sokkal fontosabb és lényegbevágóbb közlendőm is, ami talán sok mindenre rávilágít. Régóta vártam erre az alkalomra: 1922-ben Brisbane-ben, amikor Seymour ötéves volt, én három, Les és Bessie egypár héten át egy programban léptek fel Joe Jacksonnal – ez volt az a tiszteletet parancsoló Joe Jackson a nikkelezett akrobatakerékpárral, mely a legutolsó sorban is úgy csillogott, mintha színplatinából készült volna. Sok-sok évre rá, nem sokkal a második világháború kitörése után, amikor Seymour meg én éppen egy kis New York-i lakásba költöztünk, egy este apánk – Les, ahogy a továbbiakban nevezzük – valami pinoclepartikból hazatérőben beugrott hozzánk. Nyilvánvalóan egész délután rossz lapjárása volt. Nos, feljött hát hozzánk, azzal a feltett szándékkal, hogy még a kabátját sem rakja le. Leült. Sötét tekintettel méregette bútorainkat. Megnézte a kezemet, nem sárgállnak-e rajta nikotinfoltok, aztán azt kérdezte Seymourtól, hány cigarettát szív naponta. A koktélban, mellyel megkínáltuk, véleményem szerint mintha légy úszkált volna. A beszélgetés során, mely – legalábbis az én megítélésem szerint – állandóan bedögléssel fenyegetett, hirtelen felállt, és odament ahhoz a fényképhez, mely őt ábrázolta Bessie-vel, s nemrég tettük fel a falra. Vagy egy percig állt a kép előtt, és sötéten nézte, aztán megfordult, olyan mereven és szögletesen, ahogy ez senkit nem lepett volna meg a családból, és azt kérdezte Seymourtól, emlékszik-e még, hogy Joe Jackson őt, Seymourt, kerékpárjának kormányára ültette, és egyik kört a másik után rótta vele a színpadon. Seymour a szoba másik végében ült, öreg kordhuzatú fotelben, égő cigarettával a kezében, kék ing volt rajta, bő szárú szürke házinadrág és kitaposott kérgű mokaszin, felém eső arcán kis, borotva vágta sebhely; ünnepélyesen, azonnal és azon a módon válaszolt, ahogy Les kérdéseire mindig szokott – mintha ezek a kérdések lennének a legfontosabbak számára a világon. Azt mondta, nem is biztos abban, hogy egyáltalán leszállt Joe Jackson csodálatos kerékpárjáról, s nem szólva arról, mit jelentett apánk számára érzelmi szempontból ez a válasz, sok tekintetben nagyon is így volt; így, így, így.

Most már több mint két és fél hónap telt el az előző rész meg e között itt. Kissé fintorgó arccal gondolok vissza arra az előbbi részre, mint valami bulletinre, melyet én adtam ki, mert egészen az az érzésem a dologgal kapcsolatban, mintha most mindjárt olyan intim közlésekre kerülne sor, miszerint munka közben széken ülök, alkotóóráim alatt pedig több mint harminc feketét iszom meg naponta, és szabad időmben magam készítem bútoraimat; egyszóval, olyan a hangneme az egésznek, mint amikor egy irodalmár különösebb szégyenérzet nélkül munkamódszeréről, írás közbeni szokásairól, személyes hobbijáról és nyomatásban pompásan ható emberi gyengéiről nyilatkozik a vasárnapi irodalmi melléklet riporterének. Nem, ilyesfajta intim közlésekre itt nem vállalkozom (sőt, ami személyemet illeti, különösen elővigyázatos leszek. Már most is az az érzésem, hogy ez a rész itt soha nem volt még akkora veszélyben, mint éppen most, hogy olyan intim legyen, mint valami alsónemű.) Hosszabb kihagyásról kellett szólnom, nem két fejezet közt, amivel kapcsolatban elmondhatom olvasómnak, hogy most keltem fel az ágyból, ahol is kilenc héten át feküdtem hepatitisszel. (Látják, azt hiszem, mit értek fehérneműn. Véletlenségből egyébként a zárójel előtti utolsó sor: idézet, majdnem szóról szóra átvett idézet Minsky burleszkjéből. Második Banán. „Kilenc hetet töltöttem ágyban egy egész jó kis hepatitisszel.” Főbanán: „Melyikkel, te szerencsés flótás? Mind a kettő nagyon jó kis pipi, mind a két kis Hepatitisz lány.” Ha ez kell az „egészséges” bizonylathoz, inkább hadd menjek vissza a betegek siralomvölgyébe, méghozzá a legrövidebb úton.) Ha pedig most bejelentem, és azt hiszem, ez elkerülhetetlen, hogy már néhány hete újra egész vidáman fenn mászkálok, rózsás arccal, vajon olvasóm, ezt kérdem magamtól, helytelenül értelmezi majd vallomásomat? Ahogy nézem, kétféleképpen is félreértheti a dolgot. Először is, azt érzi majd, hogy itt finoman figyelmeztették valamire, nevezetesen, hogy elmulasztotta kaméliákkal elárasztani betegszobámat. Nyilván mindenki nagy megkönnyebbülésére szolgál, ha ékes bizonyítékát adom itt minden szavammal, hogy zsugorodik a humorom, mint a kipukkadt léggömb.) Vagy másodszor: olvasóm e kórjelentés alapján azt hiszi inkább, hogy boldogságérzetem – melyet óvatosan írásművem élére biggyesztettem csalétkül mintegy – talán nem is volt boldogságérzet, hanem egyszerűen csak az epe öntött el? Ez a második lehetőség különösen becses a számomra. Egy mindenesetre bizonyos: valóban boldoggá tett, hogy Seymourt bemutathatom itt. A magam nem éppen hepajozós módján az egész hepatitisz alatt is mennyeien boldog voltam (és már az is boldoggá kellene hogy tegyen, hogy ilyen szép alliterációt találtam a dologra). És az is boldoggá tesz, hogy közölhetem, miszerint e pillanatban eksztatikusan boldog vagyok. És ezzel nem akarom elvitatni (és így, nagyon azt hiszem, elérkezem ahhoz a tényleges okhoz, ami rábírt, hogy szegény öreg májamnak ezt a szép kis revüt megrendezzem), nem akarom elvitatni tehát, sőt, megismétlem inkább, hogy szenvedésem egyetlen szörnyűséges gyengém oka lett, utókövetkezményként mintegy. Szívemből utálom a drámai betéteket, de azt hiszem, most új bekezdés kell ehhez a dologhoz.

Múlt héten, mindjárt első este, mikor újra valamelyest erősnek és egészségesnek éreztem magam, hogy folytassam ezt a bemutatást, megállapítottam, nem a lelkesedésem lohadt le, hanem egyszerűen az eszközeim nem bizonyultak elegendőnek, hogy tovább beszéljek Seymourról. Míg távol voltam, rettenetesen megnőtt. Szinte hihetetlenül. Abból a könnyen kezelhető óriásból, aki betegségem előtt volt, kilenc rövid hét alatt magasra szökkent, ő lett a legközelebbinek érzett emberi lény egész életemben, az egyetlen, aki mindig túlontúl is nagy volt ahhoz, hogy valamiféle szokványos írógéppapírra férjen – legalábbis az én papíromra. Hadd mondjam világosabban: ennek következtében öt szép, egymás utáni éjszakát töltöttem pánikban. Mégis, azt hiszem, nem szükséges a kelleténél sötétebb színekkel ecsetelni a dolgot. Mert van itt egy ugyancsak meglepő ezüst csík. Hadd meséljem el, anélkül, hogy megszakítanának, mit csináltam ma este, hogy holnap reggel erősebben, merészebben, s lehet, hogy támadhatóbban kezdhessem el a munkát. Mintegy két órával ezelőtt egész egyszerűen elővettem és még egyszer elolvastam egy régi magánlevelet – helyesebben szólva, egy meglehetősen terjedelmes memorandumot –, melyet 1940 egyik napjának reggelén találtam ott a reggelizőtányérom mellett. Hogy egészen pontos legyek: a elvél egy fél grape-fruit alatt volt. Még egy-két perc, és részem lesz abban a –(„szerencsében”: ez nem lenne éppen az ideillő szó) –, részem lesz tehát abban a nemtudom-micsodában, hogy szó szerint idézzem itt az egész hosszú memorandumot. (Ó, bájos májgyulladás! Nem láttam még betegséget – se gondot, se katasztrófát –, mely végül ne borult volna virágba, vagy legalább egy jó memorandumba. Az egyetlen, amit tennünk kell, amit joggal várnak el tőlünk: az, hogy vigyázzunk. Egyszer, a rádióban, még tizenegy éves korában Seymour azt mondta, hogy a Bibliából ezt az idézetet szereti a legjobban: VIGYÁZZATOK!) Mielőtt tehát rátérek itt a dologra, ahogy ez már nálam szokás, néhány lényegtelenebb kérdést kell elintéznem. Talán soha nem tér vissza ez az alkalom.

Azt hiszem, nem említettem még, és ezt súlyos mulasztásnak tartom, hogy szokásom volt, sőt, kényszerítve éreztem magam, ha csak egy mód volt rá, de nagyon gyakran még akkor is, ha nem volt, hogy újonnan elkészült novelláimat megmutassam Seymournak. Azaz: hogy felolvassam neki. Ezt mindig molto agitato tettem, és mikor a végére értem, kis szünetet tartottam, ahogy ezt bárki más tette volna és vártam. Azaz: Seymour ilyenkor soha nem szólt egy szót sem, miután befejeztem az olvasást. Ehelyett – ezeknél a felolvasásoknál mindig a földön feküdt – öt-tíz percig a mennyezetet bámulta, megmozgatta valamelyik lábát, ha elzsibbadt, aztán kiment a szobából. Később azután – általában órák kérdése volt az egész, de egyszer-kétszer napokba is beletelt – néhány megjegyzést vetett papírra, vagy éppen egy ingkartonra, melyet vagy az ágyamra tett, vagy az asztalnál a tányérom mellé, vagy éppenséggel (nagyon ritkán) postán küldte el. Hadd idézzek itt néhány ilyesfajta kritikai megjegyzést. (Bevallom: célom ezzel az, hogy egy kicsit belejöjjek megint. Bár valószínűleg helytelen az őszinteségem, nem látok rá okot, hogy ezt a tényt eltagadjam.)

Szörnyű, de így van. Őszinte medúzafő.

Azt én is szeretném tudni! A nő jól sikerült, a festőről azonban az a benyomásom, mintha barátod szelleme kísértené mindig, aki Olaszországban Anna Karenina arcképét festette meg. Kétségtelen, nagyon kedves, sőt, a legjobb módszer, hogy valakit kísértsenek a szellemek, de neked megvan a magad dühös festőd.

Azt hiszem, ezt még egyszer át kellene dolgoznod, Buddy. A doktor kitűnően sikerült, úgy érzem, mintha csak nagyon későn szeretnéd meg. Az egész első részben ott áll kint a hidegben, és arra vár, hogy megkedveled-e végre vagy sem, és közben mégiscsak ő a főalakod. Az ápolónővel folytatott szép párbeszédét pedig egyszerűen csak afféle társalgásnak tekinted. Az egészből tulajdonképpen vallási történet kellene hogy kerekedjék, de ahhoz nagyon puritánra sikerült. Az az érzésem, minden apró kis istenezését túlságosan cenzúrázod. Ez pedig számomra hamis, mert mi egyéb ez, mint az imádság alacsonyabb rendű formája, ha ő vagy Les, vagy éppen bárki mindent megtold még egy „az istenit”-tel. Nem hiszem, hogy Istent illetően létezik blaszfémia. Olyasféle jámbor zsolozsmaszó ez, amit nyilvánvalóan az egyház talált ki.

Sajnálom. Kár, hogy nem figyeltem jól oda. Rettenetesen sajnálom. De már az első mondat után képtelen voltam figyelni. „Henshaw ezen a reggelen szaggató fejfájással ébredt.” Egészen biztos vagyok benne, hogy jövendő írásaidból kihagyod ezeket a hamis Henshaw-kat. Hiszen nincsenek Henshaw-k. Felolvasnád majd még egyszer a novellát?

Kérlek, békülj ki az eszeddel. Úgyse tudsz megszabadulni tőle, Buddy. Ha csak úgy, a saját fejed után menve, mégis megpróbálnád, olyan rossz lenne, ugyanolyan hamis, mintha a mellékneveidet és a határozóidat sorra kihajigálnád, csak azért, mert B. professzor azt várja tőled. De hát mit ért ő az egészhez? És mit értesz te a saját eszedhez?

Itt ülök csak, és egyik cédulát a másik után tépem szét, ahogy írni próbálok neked, és aztán megint olyanokat írok, mint hogy „Ez a történet remekül megszerkesztett egész”, és hogy „A nő ott hátul a teherautón, roppant mulatságos”, vagy „A két polip beszélgetésén meg kell szakadni”. Így görcsölök ezen a dolgon. Csak tudnám, végül is miért? Mindjárt, ahogy elkezdted felolvasni, ideges lettem. Úgy hangzott az egész, kezdetben legalábbis, mintha esküdt ellenséged, Bob B. által pofás kis történet indulna. Nem gondolod, hogy Bob B. ezt a „helyes irányba tett lépésnek” nevezné? S nem töprengsz el mindjárt a dolgon? Hogy így van? Sőt, hogy még az is, ami azon a nőn, aki ott ül hátul a teherautóban, olyan mulatságos, egyáltalán nem úgy hangzik, mintha te olyan mulatságosnak tartottad volna, hanem sokkal inkább úgy, mintha arra számítanál, hogy mások majd annak találják. Becsapva érzem magam. Nem dühöngsz miatta? Azt mondhatod, persze, hogy az ítéletem nem eléggé megbízható: befolyásolja, hogy rokonok vagyunk. Ez a rokoni kapcsolat éppen elég gondot okoz nekem. És mégis: mindezen túl egyszerű olvasó is vagyok. És te mi vagy? Író vagy valóban, vagy pofás kis történetek szerzője? Nem pofás kis történeteket várok tőled. A zsákmányodra vagyok kíváncsi.

Ez az új történet sehogy nem megy ki a fejemből. Nem tudom, mit szóljak hozzá. Tudom, milyen nagy lehetett a veszély, hogy netalán szentimentalizmusba csúszol át. Ezt azonban teljességgel megúsztad. Talán túlságosan is. Kérdem magamtól: nem örülnék-e jobban, ha egy kicsit mégis kicsúsztál volna? Elmondhatok egyszer én egy kis történetet? Élt egyszer egy híres zenekritikus Wolfgang Amadeus Mozart elismert szakértője. Kislánya kilencedikes volt, s az iskola énekkarába járt, ez a nagy zenerajongó pedig nagyon felmérgesedett, amikor egy szép napon a kislány hazajött, az egyik osztálytársnőjével együtt, hogy valamiféle egyveleget tanuljanak be Irving Berlin, Harold Arlen, Jerome Kern meg más hasonló szerzők műveiből. Miért nem szép Schubert-dalokat énekelnek a gyerekek, miért foglalkoznak ilyen olcsó bóvlival? A zenekritikus bement hát az iskolába az igazgatóhoz, és nagy ribilliót csinált. Az igazgatóra nagy hatást tettek a híres kritikus érvei, és kijelentette, hogy a zenetanárnőt, egy idős hölgyet, aki az énekkört vezeti, alaposan meg fogja dorgálni. Kilépve az igazgató szobájából, a nagy zenerajongó emelkedett hangulatban volt. Hazafelé menet felidézte magában mégegyszer pompás érveit, melyekkel az igazgatónál előhozakodott, s ahogy így ment az utcán, csak még emelkedettebb hangulatba került. Büszkén feszítette ki a mellét. Léptei szaporábbak lettek. És akkor fütyülni kezdett magában halkan egy kis dallamot. Ezt dudorászta: „Ó, K-K-K-Katy.”

És most jöhet a memorandum. Bizonyos büszkeséggel nyújtom át és bizonyos rezignációval. Büszkén, mert néhány tanárkollégám – csupa kiszolgált, brancsbeli dörzsölt prédaleső – idefigyel talán, és mert valami azt súgja nekem, hogy éppen ezt a betoldást fenyegeti előbb vagy utóbb az a sors, hogy a következő kis alcímet kapja: „Tizenkilenc éves intelmek íróknak, fivéreknek és hepatitiszből felépült lábadozóknak, akik eltévedtek az Úton, és nem tudják, merre tovább.” (Ó, ahhoz, hogy egy ilyen dörzsölt dögvadászt megismerjen az ember, az kell, hogy egyáltalán ismerje őket. Egyébként úgy érzem, hogy az ágyékom meglehetősen hitványul van felövezve ebből az alkalomból.)

Mert elsősorban azt hiszem, hogy ez a leghosszabb kritikai kommentár, melyet Seymourtól valaha is kaptam irodalmi kísérleteim valamelyikével kapcsolatban – azonkívül pedig a leghosszabb nem szóbeli nyilatkozat, melyben egész életem folyamán tőle részesültem. (Csak nagyon ritkán leveleztünk egymással, beleértve a háború idejét is.) A memorandumot ceruzával írta, közönséges levélpapírra, melyet anyánk néhány évvel azelőtt a chicagói Bismarck Hotelból hozott magával. S a levél arra a legmesszebbre törő irodalmi termésre vonatkozott, mellyel ez ideig büszkélkedhettem. 1940-et írtunk akkor, s mindketten szüleink meglehetősen nagy népsűrűségű lakásában éltünk még. Manhattan északkeleti részén. Huszonegy éves voltam, és – mit mondjak – olyan kötetlen, mint amilyen csak egy fiatal, még nem publikált, zöldcsőrű író lehet. Seymour huszonhárom volt akkor, és éppen ötödik éve tanított angol irodalmat a New York-i egyetemen. Íme tehát a memorandum teljes szövege. (A kritikusabb szemű olvasó számára, előre látom, lesz benne egypár meglepetés, azt hiszem azonban, hogy a megszólítással máris túl vagyunk a legrosszabbján. Én legalábbis így képzelem: ha a megszólítás engem nem zavar, miért zavarna bárki más teremtett lelket.)

Kedves öreg Alvó Tigris!

Azt kérdem magamtól, vajon sok olyan olvasó létezik-e, aki egy kéziratban lapoz, miközben a szerző ott horkol ugyanabban a szobában? Ezt az írásodat most az egyszer teljesen magamban akartam elolvasni. A hangod szinte már túl sok lett volna. Prózád most kezd annyi „színházat” kavarni, amennyit még a hőseid éppen elviselnek. Ezt mondhatom neked mindössze, és nem tudom, hol kezdjem.

Ma délután levelet írtam éppen az Angol Fakultás igazgatójának, mondhatnám teljes hangszerelésű levelet, mely nagyon rád hasonlított. Jót nevettem rajta, hogy eszembe jutott közben: mi lenne, ha megmondanám neked. Szép levél volt tehát. Olyasféleképpen éreztem magam, mint tavaly tavasszal, amikor Carllal és Amyval a Varázsfuvolá-ra mentünk, és magukkal hozták nekem azt az érdekes lányt, és én a te zöld bűvölő-bájolódat viseltem. Nem mondtam meg neked egyébként, hogy azt vettem fel. (Seymour itt annak a négy drága nyakkendőnek az egyikére céloz, melyeket előző télen vásároltam magamnak. Valamennyi férfitestvéremnek, de különösen Seymournak – mert ő tudott a legkönnyebben hozzájuk férni – megtiltottam, hogy akár csak a fiókomhoz is közelítsenek, melyben a nyakkendőket őriztem. És csak részben nevezhető „gag”-nek, hogy celofánban tároltam őket.) Míg rajtam volt, egyáltalán nem éreztem bűnösnek magam, csak attól féltem rettenetesen, hogy te valamiképpen megjelensz majd egyszer csak a színpadon, és ott látsz majd engem, ahogy ülök a sötétben, ott díszelgek a nyakkendődben. A levéllel egy kicsit másképp volt. Eszembe jutott, hogy ellenkező esetben, vagyis ha te írnál olyan levelet, mely rám hasonlít, mindenképpen emésztenéd magad. Én azonban minden további nélkül képes voltam rá, hogy ne is gondoljak a dologra. Egyike annak az igen-igen kevés dolognak a világon, melyek elszomorítanak – magán a világon kívül, természetesen –, az, hogy észrevettem, mennyire felizgatod magad, ha Boo Boo vagy Walt azt mondja neked, hogy valami, ami éppen mondtál, rám hasonlít. Személyiséged ellen intézett támadásnak érzed az ilyesmit – mintha éppenséggel tengeri kalózkodással vádolnának. Dehát olyan nagy baj az, ha néha egyikünk hasonlít a másikhoz? Hiszen olyan vékony köztünk a választófal. Olyan fontos nekünk, hogy mindig kellőképpen különbözzünk, megkülönböztessük, micsoda kié? Annak idején, két nyárral ezelőtt, amikor olyan sokáig önkívületben voltam, sikerült kiderítenem, hogy te, Z. és én nem kevesebb, mint négy inkarnáció óta, vagy még hosszabb ideje, már fivérek vagyunk. Nem gondolod, hogy ez nagyon szép? Nem ott kezdődik-e mindhármunk számára a saját egyéniségünk, ahol ezt a nagyon-nagyon szoros összetartozást bevalljuk, és természetessé válik előttünk, hogy tréfáinkat, tehetségünket és hülyeségeinket szíves örömest kölcsönadhatjuk a másiknak? Tudom, most megjegyzed majd: rendben van, de a nyakkendők nem tartoznak bele a dologba. Nos hát, Buddy nyakkendőit valóban mindig Buddy nyakkendőinek fogom tekinteni, mégis szíves örömest veszem kölcsön néha-néha, természetesen engedély nélkül, egyiküket-másikukat.

Bizonyára szörnyűnek találod majd, hogy a novelláidon kívül egyáltalán más is megfordulhat még a fejemben, ráadásul a nyakkendőid éppen és így. De ebben nincs igazad. Éppen csak ott keresem a gondolataimat, ahol megtalálhatom őket, és azt gondoltam, efféle trivialitások segíthetnek netalán, hogy egy kicsit összeszedjem magam. Odakint már-már világosodik, és itt ülök, mióta lefeküdtél. Micsoda gyönyörűség a te első olvasódnak lenni. És akkor lenne csak igazán gyönyörűség, ha nem kellene mindig arra gondolnom, hogy számodra fontosabb az én véleményem a novelládról, mint a magadé. Máskor szépen lehengerelsz az érveiddel, de most nem tudok belenyugodni, hogy olyan fontos neked, mit gondolok a novelládról. De te már csak ilyen vagy. Nem mintha ebben a pillanatban bűntudat gyötörne, de ami bűn, az bűn. A bűn nem tűnik el csak úgy egyszerűen, nem lehet kilökni a világból, és – erről meg vagyok győződve – még csak meg sem lehet érteni egészen, mert gyökerei túl mélyre hatolnak a személyesbe és a hosszú időn át összegyülemlett karmába. Ha tehát elkezdem így érezni a dolgot, az egyetlen, ami megmenti árva fejem, az a belátás, hogy a bűn csupán a megismerés tökéletlenebb formája. De a tény, hogy nem tökéletes, még nem jelenti azt, hogy semmire se jó. Csak az nehéz, hogy értelmesen hasznodra fordítsuk, nehogy végül is bénító hatással legyen rád. Ezért szeretném olyan gyorsan, ahogy csak lehet, leírni, mit gondolok a novelládról, és ha most sietek, hát az a szilárd meggyőződés vezet, hogy ez a bűnöm a legjobb és legigazabb célok szolgálatában áll. És csakugyan ezt gondolom. Azt hiszem, ha most nagyon hirtelen kimondom, végül sikerül elmondanom neked mindazt, amit már valószínűleg évek óta mondani szeretnék.

Neked magadnak kell a legjobban tudnod, hogy ez a történet tele van nagy ugratásokkal. Éppen amikor lefeküdtél, egy ideig arra gondoltam, felverem az egész házat és estélyt rendezek az én csodálatosakat ugró öcsém tiszteletére. Mi is vagyok én, hogy végül mégsem vertelek fel valamennyiőtöket? Ezt én is nagyon szeretném tudni. Legjobb esetben is tétova alak. Túl sok fejtörést okoznak nekem ezek a nagy ugrások, melyeket szabad szemmel tudok lemérni. Valószínűleg szorongásos álmaim egyike: te egyszer még arra merészkedhetnél, hogy elugorj a látómezőmből. Bocsáss meg ezért. Most csakugyan gyorsan írok. Azt hiszem, ez az új novellád éppen az, amire annyira vártál. És valamiféleképpen én is vártam. Tudod, most elsősorban a büszkeség tart ébren. Azt hiszem, ez okozza nekem a legtöbb gondot. És éppen temiattad kérlek: ne tégy büszkévé magadra. Azt hiszem, ez az, pontosan ez az, amit mondani akartam. Bár soha többé ne tartanál büszkeségből ébren. Adj olyan novellát a kezembe, mely egyszerűen és megmagyarázhatatlan elevenen ébren tart. Tarts fenn hajnali ötig, csak azért, mert minden csillagod feljött, csak azért, és semmi másért. Bocsáss meg a hangsúlyozásért, de először mondok olyasvalamit egy írásodról, amihez a fejem ösztönösen is végig igent bólogat. És kérlek, hadd fejezzem be itt ezt a dolgot – többet nem tudok mondani róla. Ma este, azt hiszem, hogy ha egyszer egy írót arra kérünk, hagyja, hogy minden csillaga feljöjjön, ezentúl már csak afféle irodalmi tanácsokat tudnánk adni neki. És ma este arról is meg vagyok győződve, hogy az összes irodalmi „jó” tanács olyasvalami, mintha Louis Bouilhet és Maxime Du Camp akarná Flaubert nyakára erőszakolni Madame Bovaryt. Igen, igen, ezek ketten a kitűnő ízlésükkel vették rá arra az írót, hogy mesterművet írjon. És egyben megfosztották attól az esélyétől, hogy valaha kiírja magából mindazt, ami a szívét nyomja. És meghalt világnagyságként, pedig ez aztán csakugyan nem volt. Levelei elviselhetetlenek. Olyan sokkal, de sokkal jobbak, mint lenniök kellene; mintha azt kiáltanák: hiába, hiába, hiába. A szívem megszakad tőlük. Drága Buddym, attól félek, ma este csak banalitásokat tudok mondani neked. Kérlek, kövesd, amit a szíved diktál, és tégy fel mindent egy lapra.

Olyan dühös voltál rám, tudom, mikor feliratkoztunk a sorozólistára. (Egy héttel azelőtt Seymour és én, hasonlóképpen, mint a fiatal amerikaiak milliói, elmentünk a legközelebbi állami iskolába, és felvetettük magunkat a hadkötelesek jegyzékébe. Azon kaptam őt, hogy valamin nevet, amit a jelentkezési lapomra írtam. És egész úton hazafelé nem volt hajlandó megmondani, mi volt az, amit olyan mulatságosnak talált. Mint családunkból bárki tanúsíthatja, ha egyszer úgy jött, hogy jónak látta, konok hajthatatlansággal tudott hallgatni.) Tudod, min nevettem? Azon, hogy a „Foglalkozás” rovatba ezt írtad: Író. Úgy éreztem, ez a legszebb eufemizmus, amit csak életemben hallottam. Mikor volt a te foglalkozásod az írás? Mindig is a vallásod volt. Mindig. Most egy kicsit izgatottabb vagyok, mint kellene. És mert az írás a vallásod, tudod, mit kérdeznek majd tőled, mikor meghalsz? De előbb megmondom neked, mi az, amit nem kérdeznek majd tőled. Nem kérdik meg majd tőled, ha már meghaltál, nem dolgoztál-e éppen valami gyönyörű, meghatóan szép prózai íráson. Nem kérdezik meg tőled, hogy hosszú volt-e vagy rövid, szomorú vagy vidám, megjelent-e már belőle valami, vagy éppenséggel semmi sem. Nem kérdezik meg azt sem, jó vagy rossz formában voltál-e éppen, mikor írtad. De még csak azt sem kérdik meg tőled, vajon olyasfajta próza volt-e az, amiről tudtad, miközben írtad, hogy mire befejezed, te is befejezed – azt hiszem, ilyesmit csak a szegény Sören K.-tól kérdeznek. Meggyőződésem, hogy csak két kérdést kapsz majd. Valóban minden csillagod feljött? Valóban mindent megtettél, hogy a szívedet írd ki? Bárcsak tudnád, milyen könnyen igennel felelhetnél mind a két kérdésre. S bár mindannyiszor, valahányszor leülsz, hogy írj, eszedbe jutna, mielőtt íróvá lettél volna, már réges-régen olvasó voltál. Kérlek, emlékezz mindig erre a nagyon egyszerű tényre, aztán ülj le szép csendesen, és kérdezd meg önmagad, olvasóként, miféle próza az, amit Buddy Glass a legszívesebben olvasna a világon, ha a szívére hallgatna, egyes-egyedül a szívére. A következő lépés pedig olyan szörnyűséges és olyan egyszerű, hogy én magam is, miközben leírom, alig hihetem. Egyszerűen leülsz minden szégyenkezés nélkül, és megírod magát a dolgot. És még csak nem is hangsúlyozom, amit most mondtam. Túlságosan fontos ahhoz, hogysem hangsúlyozhassam. Ó, próbáld meg, Buddy, merd megpróbálni! Bízz a szívedben. Nagyszerű mesterember vagy. Ha megteszed, soha nem ér csalódás. Jó éjszakát. Túlságosan izgatottnak érzem magam, egy kicsit színpadiasnak, drámainak, de azt hiszem, mindent odaadnék érte a világon, ha írnál nekem valamit, bármit, egy novellát, egy verset, egy fát, ami valóban és igazán a szívedből jött. A Tháliában A bankdetektív megy. Holnap összeszedjük az egész társaságot, és elmegyünk. Ölel S.

És itt most újra Buddy Glass következik. (Buddy Glass természetesen csak az álnevem. Valódi nevem: George Fielding Anti-Climax őrnagy.) Én magam is nagyon izgatottnak érzem magam, eléggé drámai hangulatban vagyok, és mintha minden arra kényszerítene itt belül, hogy olvasómnak holnap esti randevúnkat illetően megígérjem, igen, szó szerint megígérjem, hogy csillagaim mind fenn lesznek majd. A legokosabb azonban, amit tehetek, gondolom, az, hogy gyorsan fogat mosok, és ágyba bújok. Ha bátyám hosszú memoranduma az olvasóban bizonyos kritikai észrevételeket ébresztett netalán – azt is meg kell mondanom, hogy szó szerint leírni is nehéz volt barátaim számára. Az a csinos firmamentum pedig, melyet mint egy „Rajta-gyógyulj-ki-a-hepatitiszből-és-kedvetlenségből” ajándékot nyújtott át nekem, jelen pillanatban itt van velem, csak éppen a térdem köré csavarva.

Nem veszi-e majd az olvasó meggondolatlanságnak részemről, ha elmesélem, mi a tervem holnap estétől kezdve? Több mint tíz éve vágyakoztam már arra, hogy valaki, akit nem túlságosan érint a dolog, hogy nagyon is direkt kérdésére rövid és csattanós feleletet kapjon, megkérdezze tőlem: „Hogyan is nézett ki hát a bátyja?” Röviden szólva, ez az egész irodalmi ügy itt, ez a „valami és akármi”, melyről a lelkem mélyén meghúzódó tekintélyszervem azt súgja, a legjobb lenne vele elbújni valami sötét sarokba, nos, ami itt következik, nem egyéb, mint Seymour, a hús-vér Seymour leírása, mégpedig olyasvalakinek a tollából, akinek nem valami rettenetesen sietős, hogy megszabaduljon a dologtól: kellő szégyentelenséggel kifejezve tehát: az én tollamból. A borbélynál rám szállt a haja. Most már „holnap este” van, és az is természetes, hogy szmokingban ülök itt. A borbélynál rám települt a haja. Istenem, csak nem ezzel a sorral akarom kezdeni? Most majd szép lassan megtelik a szobám teasüteménnyel és almás lepénnyel? Talán. Nem örülnék neki túlságosan, de lehet, hogy így lesz. Ha mindenáron válogatós akarok lenni, elmegy a kedvem az egésztől, még mielőtt belefognék. Nem tudok semmit kirostálni, egyáltalán, nem tudok hogyan bánni ezzel az emberrel. Annyit tehetek mindössze, hogy remélem: néhány dolog biztos kialakul majd így vagy úgy, elviselhetően és tapintattal, de ez egyszer az életben szeretném legalább nem minden egyes szerencsétlen mondatomat külön-külön átlámpázni, mert különben soha nem jutok a végére. Repkedő haja a borbélynál könyörtelenül az első, a legelső részlet, mely itt most vele kapcsolatban az eszembe jut. Általában minden második rádióadás napján mentünk mindjárt iskola után borbélyhoz, vagyis kéthetenként. A borbélyüzlet ott volt a Száznyolcadik utca és a Broadway sarkán, ott fészkelt és ott zöldellt (ebből elég most már!) egy kínai étterem és valami kóser csemegeüzlet között. Ha elfelejtettünk ebédelni, vagy ami valószínűbb, elhagytuk valahol az ebédünket, általában úgy tizenöt centért vásároltunk mindig szalámit szeletelve és kapros imbiszt, s azután ott ettük meg az egészet a fodrászszékben, persze amíg a hajunk nem kezdett rápotyogni. A két borbélyt Mariónak és Viktornak hívták. Valószínűleg mind a ketten meghaltak már, méghozzá fokhagymamérgezésben, vagyis azt az utat járták be, mely minden New York-i fodrászra vár. (Helyes, ezt húzzuk ki, legyen vége ennek. Ilyesmit már a kezdet kezdetén le kell inteni.) A székek, melyeken ültünk, egymás mellett álltak, és ha Mario kész volt velem, és levette rólam a kendőt, hogy kirázza, mindig úgy, ahogy mondom: minden egyes alkalommal több volt rajta Seymour hajából, mint az enyémből. Addig és attól kezdve is kevés olyan dolog volt az életben, ami jobban felbosszantott volna. Egyetlenegyszer próbáltam szóvá tenni az ügyet, szemrehányóan, természetesen, és ez rettentően hibás lépésnek bizonyult. Szándékoltan nyers hangnemben tettem valami megjegyzést Seymour „nyavalyás hajára”, ami mindig ellepi az én kendőmet. Abban a pillanatban, hogy kimondtam, már legszívesebben visszaszívtam volna, de már késő volt. Seymour nem szólt egy szót sem, de láttam rajta, hogy nagyon is bántja a dolog. Hazafelé szótlanul mentünk egymás mellett utcáról utcára, s a dolog egyre rosszabb lett; nyilvánvalóan azon töprengett, mit tehetne ellene, hogy a „nyavalyás haja” ne röpködjön a borbélynál az öccsére. Amikor a Száztizedik utcához értünk, a nagy Broadway-háztömbhöz, közvetlenül a mi házunk előtt, a Riverside sarkán, ez volt a legkomiszabb szakasz a hazamenésben. Senki nem tudott a családból olyan szomorúan baktatni e mellett a háztömb mellett, mint Seymour, ha megvolt rá az oka.

És egy estére elég is ennyi. Teljesen kimerültem.

Még csak egyvalami. Mit várhatok egyáltalán (kiemelés tőlem!) Seymour külsejének leírásától? Vagy: mit szeretnék elérni vele? Természetesen, ha be akarom küldeni egy folyóiratnak, közölni akarom, de hiszen erről – a közlésről – van szó nálam mindig. Sokkal inkább a forma a fontos, ahogyan a dolgot a folyóiratnak felajánlom. Igen, arról van szó itt. Azt hiszem, tudom. Nagyon jól tudom, hogy tudom. Azt szeretném, ha eljutna oda, anélkül, hogy borítékba kellene raknom és felbélyegeznem. Ha valóban leírásról van szó – sikerült személyleírásról –, akkor az is lehetséges kell majd hogy legyen, hogy adok neki szépen útiköltséget, becsomagolok neki esetleg egy kis vajas kenyeret tízóraira, adok még vele, termoszban, valami meleg kis italt – és ennyi már elég is. Legfeljebb a többi utas odább húzódik majd egy kicsit a fülkében, mintha beszívott volna az útitársuk. Ó, milyen csodálatos még csak elgondolni is! Egy kicsit mámorosan kell kikerülnie ebből az egészből a végén! Úgy értem ezt, hogy mámorosan, mint olyasvalaki, akit szívesen látnánk, ha egyszerre csak felbukkanna a veranda lépcsőjén, derűs képpel, három kemény játszma tenisz után, három megnyert játszma után, és azt kérdezné önöktől, látták-e a legutolsó lecsapását. Igen. Oui.

Megint egy este. De kérem, ez itt olvasnivaló. Mondd meg szépen az olvasónak, miről van szó. Légy kedves – soha nem lehet tudni. Tehát: a télikertben ülök, éppen most csengettem, hogy hozzák a portóimat, pár pillanat, és itt lesz vele a ház öreg mindenese, a rendkívül intelligens és sima modorú vénséges egérke, aki – kivéve a vizsgadolgozatokat – mindent megrág és felfal, amit a házban lel.

De most visszatérek S. hajára, ha már egyszer előjött. Mielőtt marokszám kezdett volna hullani, tizenkilenc éves kora körül, Seymournak nagyon erős, drótszerű, fekete haja volt; szinte azt mondhatnám, göndör, de ez nem lenne egészen találó, azt hiszem, mert ha az lett volna csakugyan, bizonyára már az imént is mindjárt azt mondtam volna. Mindenesetre olyasféle haj volt, amit szívesen cibál meg az ember, és csakugyan meg is húzkodták a család apróságai, mondhatni gépiesen utána kapkodtak, mielőtt még az orra után nyúlkáltak volna, mely, Isten a megmondhatója, kiemelkedő volt. De menjünk csak sorjában. Itt van tehát egy sűrű hajú férfi, ifjú, kamasz. A család többi gyermeke pedig, nem csakis ők, de mégis inkább a fiúk, ez a tömérdek pubertás előtti kisfiú: mintha örökké otthon nyüzsögtek volna, el voltak ragadtatva a kezétől és a csuklójától. Walt öcsém, amikor úgy tizenegy éves lehetett, szinte szokássá fejlesztette, hogy Seymour csuklóját bámulja, és felszólítsa őt, vegye le a pulóverét. – Hé, Seymour, vedd már le a pulóveredet. No, rajta, meleg van a szobában. – S. sugárzó arccal nézett rá ilyenkor mindig, mondhatni, egész arca sugárzott. Örült, ha így nyaggatta valaki a gyerekek közül. Én is örültem, de csak néha. Ő azonban mindig szívesen vette, azonkívül pedig: ettől nőtt, szinte ezeknek a tapintatlan és meggondolatlan megjegyzéseknek a záporában, melyeket a család legifjabb tagjai árasztottak rá, ettől nőtt olyan nagyra, magasra. Most, 1959-ben, ha valami nyugtalanítót hallok ifjabb testvéreim viselt dolgai felől, emlékezetembe kell idéznem, milyen temérdek örömet szereztek S.-nek. Még nagyon jól emlékszem rá, hogy Franny, mikor körülbelül négyéves volt, S. ölébe ült, ránézett, és elragadtatva kijelentette: – Seymour, olyan helyesek a fogaid, olyan szép sárgák. – Ő pedig szó szerint odatáncolt hozzám, és megkérdezte, hallottam-e, mit mondott a kishúgunk.

Egy pillanatra megdermedek, ha visszagondolok az egyik megállapításomra az előbbi bekezdésben. Miért vettem én a gyerekek nyaggatását csak néha-néha szívesen? Kétségtelenül azért, mert ha engem nyaggattak, többnyire nagyon kellemetlen volt, ahogy csinálták, s valószínűleg nem alaptalanul. És most persze azt is megkérdem mindjárt magamtól, vajon miféle fogalma lehet az olvasónak egy ilyen nagy családról? S ami még ennél is fontosabb: mennyi az, amit e tárgyban képes elviselni? Annyit legalábbis el kell mondanom: ha abban a szerencsében van része, hogy egy sokgyermekes családban önt a legidősebb fiú (főleg úgy, mint nálunk, ahol Seymour és Franny, a legidősebb és a legkisebb közt tizennyolc év a korkülönbség), akkor, akár akarja, akár nem, egyszer csak azon kapja magát, hogy a családi tanító bácsi vagy éppen mentor lett, és ha ez így áll, lehetetlen, hogy a monitor szerepét is magára ne vegye. De az intelemosztók is egyéniségükhöz mérten a legkülönbözőbb formában, színben és nagyságrendben jelennek meg. Ha például Seymour az ikrek egyikét, Zooeyt vagy Frannyt, vagy éppen Mme Boo Boot (aki két évvel volt csak fiatalabb nálam, és gyakran egészen úgy viselkedett, mint egy kész lady), ha tehát figyelmeztette őket, hogy mielőtt bejönnének a lakásba, vessék le gumitalpú utcai cipőjüket, mindegyik gyerek tudta jól, hogy főleg azért szólt rájuk, mert ha összemászkálják a padlót, Bessie mehet újra végig rajta a kefélővel. Ha azonban én mondtam nekik, hogy vessék le a cipőjüket, tudták, hogy elsősorban azért mondom, mert szerintem rendetlen, aki nem ezt teszi. És ez az egyszerű példa is mutatja, milyen különbség volt abban, ahogy nyaggattak és bosszantottak minket. Ezt az iménti vallomást csak bizonyos nyögések és sóhajtások közepette tudom magam is végighallgatni itt, minthogy alighanem gyanúsan őszintének és megnyerőnek hat. Mit tehetek ellene? Tegyem le mindannyiszor a tollat, valahányszor kezd olyan „Derék János”-szerűen hangzani, amit mondok? Nem tételezhetem fel végül is, hogy az olvasó tudja, jól tudja, nem teremteném így le magam – nem hangsúlyoznám így mindezeket a nyavalyás kis vezéri tulajdonságaimat –, ha nem lennék legalábbis meggyőződve róla, hogy ebben a házban még a langyosnál is melegebb szívvel tűrik bogaraimat? Segít valamit netalán, ha még egyszer közlöm, hány éves vagyok? Így, ahogy itt ülök, őszülő negyvenes vagyok, tottyadt fenekű és elég terjedelmes pocakos negyvenes, igen szép esélyeim vannak – remélem is –, hogy nem vágom a földhöz ezüst tolómércémet, ha történetesen nem válogatnak be idén a kosárlabdacsapatba, vagy ha nem tudok elég szépen szalutálni ahhoz, hogy netalán tiszti iskolára küldjenek. Egyébként még valószínűleg soha egyetlen oldalnyi vallomást úgy le nem írtak, hogy a dolognak ne lett volna nagyon is az a szaga, miszerint a szerzőt büszkeség dagasztotta, hogy feladta büszkeségét. Hivatásos gyónónál mindig arra kell fülelni, mi az, amit nem ismer be. Élete bizonyos szakaszában (talán piszkálódásnak hat, ha ezt mondom, de mégis megteszem: életének többnyire valamely sikeres korszakában) bárki elég erősnek érezheti magát hirtelen ahhoz, hogy beismerje, puskázott az egyetemi záróvizsgán, sőt még azt is képes bevallani, hogy huszonkét és huszonnégy éves kora közt impotens volt, az ilyen lovagi szellemű beismerések azonban korántsem biztosítanak minket afelől, hogy azt is megtudjuk, vajon nem lett-e egyszer olyan dühös az illető a kanárimadarára, hogy széttaposta a fejét. Bocsánat, amiért folytatom ezt a témát, de úgy látom, valamelyest alaposak az aggályaim. Arról az – legalábbis az én mértékem szerint – egyetlen valóban nagy emberről írok itt, akit ismertem egyáltalán, az egyetlen emberről, akinek valamelyest is figyelemre méltó dimenziója volt, és akivel kapcsolatban soha pillanatnyi okom sem volt azt gyanítani, hogy egy csomó nyomorult kis hiúságot rejteget személyisége valamelyik sötét zugában. Szörnyűnek tartom – tulajdonképpen elkeserítőnek –, hogy egyáltalán ilyesmit kell kérdeznem magamtól: vajon itt, ebben a könyvben nem múlom-e felül őt, néha-néha legalábbis, szeretetreméltóságban? Talán megbocsátják majd, amit most mondok, de nem minden olvasó igazán gyakorlott olvasó. (Amikor Seymour huszonegy éves volt, már csaknem nyilvános angolprofesszor, és már harmadik éve tanított, megkérdeztem, van-e valami a munkájában, amit nyomasztónak érez. Azt válaszolta, nem mondhatná kifejezetten nyomasztónak, de valami azért mindig megdöbbenti: mégpedig az a sok lapszéli ceruzajegyzet az egyetemi könyvtár könyveiben.) Ezzel mindjárt a dolog végére is jutok. Ismétlem: nem minden olvasó szerzett kellő gyakorlatot az olvasásban, és nekem már mondták azt – a kritikusok mindent megmondanak nekünk tulajdonképpen, és mindig a legrosszabbal kezdik –, hogy olyasféle író vagyok, aki az első pillanatban rendkívül megnyerőnek mutatkozik. És ily módon őszintén tartok attól, hogy egy bizonyos fajta olvasóm nagyon rendes dolognak tartja majd, hogy negyvenéves lettem, azaz: elértem ezt a kort, és nem voltam olyan önző, mint az a másik ebben a könyvben, hogy öngyilkos legyek, és egész gyászoló családom itt maradjon utánam, mint hal a szárazon. (Azt mondtam, most már végzek ezzel a dologgal, de mégsem megy. Nem mintha nem lenne meg hozzá a vasakaratom, hanem azért, mert ha csakugyan abba akarnám hagyni, valamit érintenem kellene – istenemre, érinteni –, például öngyilkosságának körülményeit, és egyáltalán nem várom magamtól, hogy akár néhány éven belül is képes legyek erre, legalábbis, ha ilyen ütemben haladok.)

Egy dolgot azonban, ami elég fontosnak látszik a számomra, el akarok még mesélni, mielőtt lefeküdnék. És nagyon hálás lennék, ha mindenki a legkomolyabban megpróbálná nem utólagos kiegészítésnek tartani ezt. Tehát: minden szempontból sokatmondó okot tudok önöknek említeni, minélfogva a tény, hogy most, mikor mindezt írom, negyvenéves vagyok, rettentően előnyös is meg hátrányos is. Seymour harmincegyéves korában halt meg. Ahhoz, hogy követhessem őt ebbe a még egyáltalán nem aggastyáninak nevezhető korba, nos, ahhoz legalábbis az én tempómat tekintve, még sok-sok hónapra, talán sok-sok évre lenne szükségem. Ebben a pillanatban kizárólag gyermekként látják őt maguk előtt, gyermekként és kamasz fiúként (soha, egyetlen pillanatra sem srácnak, az istenért!), és ahol én magam ebben a könyvben vele együtt szerepelek, én is gyerek vagyok és kamasz, azzal azonban véges-végig tisztában vagyok, hogy az, aki itt most bemutat valakit, az egy majdnem középkorúnak nevezhető kövérkés ember, és azt az olvasó is nagyon jól tudni fogja, ha nem is éppen cinkostársamként. Véleményem szerint ez a tény semmivel sem hordoz több melankóliát magában, mint bármely, életre és halálra vonatkozó gondolat – de kevesebbet sem. Még valamit mondanom kell önöknek, amit persze csak úgy becsületszóra kell elhinniök: semmit ennél jobban nem tudok; nevezetesen azt, hogy ha fordítva lennének kiosztva a szerepek, vagyis ha Seymour ülne itt az én helyemen, végtelen elbeszélői fölényénél fogva, és úgy is, mint hivatásos találatjelző, olyan részvétet érezne – olyan meghatottságot, helyesebben szólva –, hogy felhagyna az egész vállalkozással. Többet természetesen egyetlen szóval sem kívánok mondani erről a témáról, annak azonban örülök, hogy ezzel kirukkoltam. Ez az igazság. Kérem, ne csak lássák be, hogy igaz, érezzék is, ha lehet.

És most mégsem fekszem le egyelőre. Valaki itt tönkretette az álmomat. Szép dolog!

Éles, barátságtalan hang csendül (szó sincs róla, hogy az én valamelyik olvasómé): hiszen azt ígérte nekünk, el fogja mondani, hogyan is nézett ki a bátyja. És erre az egész nyavalyás elemezgetésre semmi szükségünk.

De bizony. Nekem szükségem van ennek a nyavalyás, nyúlós-ragadós anyagnak minden egyes cseppjére. Kétségtelen, hogy egy kicsit mértéktartóbb lehetnék az elemzésekkel, de ebből a ragacsos anyagból minden cseppet megtartanék. És ha azt kérem, legyen még egy kevéske türelemmel, azért van, mert ez a ragacsos anyag kell nekem, ebből hozom ki.

Azt hiszem, képes lennék rá, hogy leírjam, milyen volt az arca, az alakja, mik voltak a szokásai – előhordjam az egész lomtárt –, leírjam az életét (kivéve a tengeren túl töltött háborúséveket), és a végén egész rendesen hasonlítana is rá a kép. Kérem, nehogy azt higgyék, hogy ez itt eufemizmus. Tökéletes képmás. (Hol és mikor magyarázhatom el az olvasónak, ha így haladok továbbra is, milyen emlékezőtehetsége volt családunk némely tagjának? Seymournak, Zooeynak, nekem is. Az sem megy persze, hogy a végtelenségig halogassam a dolgot, de milyen csúful fest majd nyomtatásban!) Nagyon sokat segítene, ha egy jótét lélek táviratozna netán, és közölné, miféle Seymourt látna szívesen ezeken az oldalakon. Ha felszólítanának, írjam le Seymourt, csak úgy egyszerűen akármelyik Seymourt, akkor egészen eleven képet festhetnék róla, én aztán igazán nem bánnám, de egy ilyen arcképen egyszerre jelenik meg előttem – mondjuk – nyolc-, tizennyolc és huszonnyolc évesen, sűrűn, bozontos hajjal és már kopaszodva, piros csíkos nyári sortban, kopott, khakiszínű ingben, őrmesteri vállpántokkal, aztán padmasana-ülésben, aztán megint az R. K. O. mozi erkélyülésén, a Nyolcvanhatodik utcában. Érzem, milyen veszélyes vállalkozás csak ilyenféle képet adni, és nem tetszik nekem a dolog, mégpedig elsősorban azért nem, mert azt hiszem, Seymourt zavarná. Nem jó dolog, ha az arckép tárgya egyben a cher maître is. Azt hiszem, az már nem zavarná őt, ha ösztöneimmel szükségképpen megtanácskozva a dolgot, valamiféle irodalmi kubista stílusban festeném meg az arcképét. Ami ezt illeti, a legkevésbé sem izgatná őt, ha mindazt, ami itt jön még, kizárólag apró betűvel írnám – feltéve, hogy ezt sugallja az ösztönöm. Nekem ugyan a legcsekélyebb kifogásom sincs a kubizmus semmiféle fajtája ellen, ösztöneim azonban azt súgják egyre, hogy afféle kispolgári módon mindenképpen küzdenem kell az ilyesmi ellen. Nos, erre majd még alszom egyet. Jó éjszakát. Jó éjt, Mrs. Calabash. Jó éjt, te átkozott leírás.

Mivel nehezemre esik, hogy a magam nevében szóljak, elhatároztam ma délelőtt, tanítás közben (mialatt, sajnos, rendkívül kiadós figyelmet szenteltem Miss Waldemar hihetetlenül kedvesen feszülő háromnegyedes nadrágjának), úgy döntöttem, hogy az udvariasság mindenképpen azt kívánja, miszerint először a szülőké legyen a szó, és akkor már ki lenne alkalmasabb, hogy elkezdje, mint egy ős-ősanya? Ez persze mindenképpen kockázattal jár, ahogy azt el is képzelhetik. Mert ha némelyek nem füllentenek is nagyokat különféle érzelmek hatására, velük született elviselhetetlenül kiváló emlékezőtehetségük révén bármikor megtehetik. Bessie számára például Seymour egyik legfőbb ismertetőjegye a magassága volt, képzeletében rendkívül magas növésű texasi típusként látja őt, akinek mindig be kell húznia a fejét, ha belép a szobába. Valójában Seymour úgy százhetvenhét-százhetvennyolc lehetett, tehát a mai kor sok vitaminon nőtt fiatalságának mértékével mérve egyáltalán nem valami túl magas ember. És ez jól is illett hozzá így. Egyáltalán nem vette volna szívesen ha magasabb. Amikor az ikrek már száznyolcvan felett jártak, azt vártam, hogy részvéttáviratot küld nekik. Azt hiszem, ha élne, jót nevetne rajta, méghozzá elégedetten, hogy Zooey, ahhoz képest, hogy színész, meglehetősen alacsony növésű. Mert S. szentül meg volt győződve arról, hogy az igazán jó színészek súlypontjának mélyen kell lennie.

Hamis ez a „jót nevetne, méghozzá elégedetten”, amit az előbb leírtam. Most már nem tudom visszafogni a nevetését, és nagyon örülnék, ha valaki más ülne itt a helyemben, más író, akárki, fő az, hogy a komolyak közül. Egyik első „hivatali esküm”, mielőtt erre a pályára adtam volna a fejem, így hangzott: mihelyt alakjaim közül bármelyik elkezdene nevetni, mosolyogni vagy akár csak vigyorogni is, mindjárt fel a hangtompítóval. Jacqueline vigyorgott. A nagy darab, lusta Bruce Browning keserűen nevetett, Mittagessen kapitány zord arcvonásait fiús mosoly ragyogta be. És én itt most mégis rettenetesen izgulok. Hogy túl legyek a legrosszabbján: azt hiszem, ahhoz képest, hogy a foga éppen elfogadható, vagy inkább csapnivaló, Seymournak még mindig nagyon, de nagyon kellemes mosolya volt. Ami nekem a legkisebb nehézséget sem okozza viszont: az, hogy leírjam, hogyan is funkcionált ez a mosoly. Gyakran szaladt előre vagy hátra a mosolya, méghozzá olyan pillanatokban, mikor a szobában az arcokon egyáltalán nem volt semmi mozgás, vagy éppen ellenkező irányban ment a forgalom. Elosztója, még a mi családunkat véve is alapul, meglehetősen rendkívüli módon működött. Mikor valamelyik gyerek születésnapi tortáján például elfújták a gyertyákat, rendkívül komoly volt az arckifejezése, azt mondhatnám, magasztos, szinte temetési, aztán megint őszinte elragadtatással tudott odanézni, ha valamelyik kistestvérünk megmutatta neki, hol karcolta fel a vállát a stég, mikor aláúszott. Azt hiszem, úgynevezett társasági mosolya egyáltalán nem is volt, és bizonyára nem tévedek akkor sem (legfeljebb egy kicsit eltúlzom a dolgot), úgy érzem, ha megállapítom itt nyomban: soha nem hiányzott az arcáról semmi valóban lényeges és helyénvaló vonás. Ez a karcolás-a-vállon-mosolya például az ember idegeire ment csakugyan, ha történetesen az ember karcolta fel a vállát, de azért el is terelte az ember figyelmét a dologról, ha már éppen arról van szó. Komolysága különféle születésnapi összejöveteleken és estéken soha nem hatott nyirkos-zsebkendő-hangulatként – legalábbis szinte soha, vagy mindenesetre nem jobban, mint a derűsség első áldozáskor vagy Bár micvá-ünnepen. És nem hinném, hogy az elfogult testvér szól itt belőlem. Olyanok, akik nem vagy éppen csak hogy ismerték egymást, vagy netalán hajdani nevezetes rádió-gyerekszereplőként, gyakran zavarba jöttek, még ha csak egy pillanatra is, ha az arca egy bizonyos kifejezést öltött – azazhogy: semmifélét. És az áldozatok ilyen pillanatokban gyakran valami kíváncsiságfélét éreztek, ami éppen nem nevezhető kellemetlennek – és soha, legalábbis, ahogy én visszaemlékszem, soha nem érezték magukat személyükben sértve, nem borzolódtak fel, s ennek nagyon egyszerű oka volt, a lehető legegyszerűbb oka: arckifejezése mindig őszinte volt. S amikor felnőtt férfi volt már, azt hiszem (és most legjobb feltételezésem szerint, valóban az elfogult testvér szól belőlem), egész Nagy-New York körzetében neki volt a legkevésbé zárkózott felnőtt arca. Emlékszem, csak nagyon ritkán fedeztem fel az arcán valamit, ami nem volt őszinte, sőt erőltetett; nevezetesen akkor, ha valami rokont akart odahaza szórakoztatni, és mondom, ez sem történt éppenséggel mindennap. Általában azt mondhatom, sokkal ritkábban humorizált, mint bárki más a családban. És ez, hangsúlyozom, nem azt jelenti, mintha a humor nem tartozott volna az étlapjára, hanem inkább azt, hogy magának mindig csak nagyon keveset vett belőle, vagy éppenséggel keveset kapott. A megrögzött családi tréfálkozás, feltéve, ha apánk nem volt éppen a szobában, mindig rá hárult, és ő általában nagy méltósággal eleget is tett kötelességének. Hogy érzékeltessem, mire gondolok: valahányszor felolvastam egy-egy új novellámat, Seymour bevett szokásai közé tartozott, hogy az elbeszélés kellős közepén, sőt mindig egy-egy párbeszéd közepén megszakítson, és megkérdezte, tudom-e, milyen jó fülem van a köznyelv ritmikájához és felhangjaihoz, és magában mindig jót mulatott rajta, hogy közben olyan komoly arcot vágott az egészhez.

És most a fülein a sor. Csakugyan egész rendes kis filmet kerekítek a dologból – afféle összevissza kapargált, szálkás-erős rövidfilmet, melynek kockáin Boo Boo húgom tizenegy évesen hirtelen lázadó hangulatában felugrik a vacsoraasztal mellől, s egy perc múlva lélekszakadva visszatér egy pár fémkarikával, melyet egy üres blokktömbből operált ki, csak azért, hogy rápróbálja Seymour fülére. Boo Boo nagyon elégedett volt az eredménnyel, Seymour pedig egész este fent hagyta a karikákat, valószínűleg míg csak vér nem serkedt a füléből. De nem mondhatnám, hogy jól állt neki. Azt hiszem, egyáltalán nem olyasféle füle volt, mint egy kalóznak, inkább egy öreg kabalista vagy egy vén Buddha-fül volt az. És az is eszembe jut, hogy Waker nagytiszteletű úr, aki néhány évvel ezelőtt utaztában – és meleg, vastag fekete ruhájában – beállított, s miközben a Times keresztrejtvényét fejtettem, megkérdezte, nem gondolom-e, hogy S. füle jellegzetesen a Tang-dinasztiára vall. Én a magam részéről még régebbi korba helyeztem.

Most azonban lefekszem. Előbb talán még egy búcsúkortyot Anstruther ezredessel a könyvtárban, aztán gyorsan az ágyba. Miért fáraszt el úgy ez a dolog? Kezem nyirkos az izzadságtól, a beleim pedig mintha összecsavarodnának. Az Integrált Ember ma egyszerűen nincs otthon.

Komoly kísértést érzek, hogy a szemet és talán (talán, mondom) az orrot kivéve, az arc többi részével egyáltalán ne foglalkozzam, és most ördögbe az egész leltárkészítéssel. Nem tudnám elviselni, ha netalán azzal vádolnának, hogy semmit, de semmit nem bíztam az olvasó képzeletére.

Két igen szépen vázolható módon méghozzá, szeme hasonlított az enyémhez, illetve Leséhez meg Boo Booéhoz, méghozzá abban, hogy a) az ilyenfajta szemet, némileg szemérmesen, rendkívül sötét ökörfarkleves-színnek vagy éppenséggel bánatos zsidóbarnának lehet nevezni, b) mindnyájunk szeme kicsit kidülledt, és többünknek fejlett a könnyzacskója, ezzel azonban mindenféle családi összehasonlítás lehetősége ki is merült. A családi színtársulat hölgytagjaival szemben esetleg valamelyest udvariatlannak látszik majd, mégis azt kell mondanom, hogy ha a család két „legjobb” szempárját kellene kiválasztanom, habozás nélkül Seymournak és Zooeynak adnám az elsőséget. És mégis: ez a két szempár olyannyira különbözik egymástól, bár még a színük legkevésbé. Néhány évvel ezelőtt megjelentettem egy hihetetlenül kísérteties, emlékezetes, kellemetlen és teljességgel sikertelen novellát egy „rendkívüli” fiúról, aki egy nagy óceánjáró fedélzetén utazik, és a történetben valahol a fiú szemét is pontosan leírtam. Milyen szerencsés véletlenje a sorsnak, hogy a novella egy példánya éppen itt van velem, köpenyem hajtókájára erősítve. Tehát idézem: „Fakóbarna és egyáltalán nem nagy szeme egy kicsit kancsal volt – a bal szeme inkább, mint a jobb. Nem kancsított annyira, hogy ez eltorzította volna az arcát, sőt még csak annyira sem, hogy első pillantásra észre lehetett volna venni. Csak éppen annyira kancsított, hogy okvetlenül meg kell említeni a dolgot, s ezt is csupán azzal összefüggésben, hogy az embernek nagyon komolyan és sokáig el kellene gondolkodnia, ha meg akarná mondani, vajon szívesebben venné-e, ha ezek a szemek egyenesebben néznének, mélyebbek és barnábbak lennének, vagy ha távolabb lennének egymástól.” (Talán az lesz a legjobb, ha itt most egy kis pihenőt tartunk, hogy legalább lélegzethez jussunk.) Természetesen (ezt most komolyan mondom, itt nem volt szó most semmiféle Ha-Ha-Háról), természetesen, amikor leírtam a fiú szemét, távolról sem az volt a szándékom, hogy Seymour szemét festem meg. Az ő szeme sötét volt, nagyon nagy, éppen a kellő távolságban egymástól, és kancsításról szó sem volt. És mégis, családunk tagjai közül legalább ketten tudták, észrevették, hogy ezzel a leírással mégis Seymour szemét akartam valamiképpen visszaadni, sőt még azt is érezték, hogy különös módon, ez a kísérlet nem is sikerült olyan rosszul. Szemét, hogy most már arról beszéljek, ami csakugyan volt, mintha mindig fátyol borította volna, helyesebben: hol ott volt, hol nem ez a pókháló-finomságú réteg, és ez volt éppen az a pont, ahol nehézségeim kezdődtek. Egy másik, hasonlóképpen csupa humor író – Schopenhauer –, az ő derűs művében valahol szintén megkísérli egy hasonló szempár leírását, és – szinte elragadtatással mondom ezt – ő is ugyanolyan kevés sikerrel.

Jó. Most jöhet az orr. Azzal biztatom magam, hogy csak egy pillanatig fog fájni.

Ha netalán 1919 és 1948 közt egy zsúfolt terembe léptek volna be, ahol Seymour és én mindketten jelen voltunk, valószínűleg a bolondnak is feltűnt volna egy olyan közös ismertetőjelünk, mely elárulja, hogy testvérek vagyunk. Nevezetesen az orrunk és az állunk. Az állal szélsebesen végzek, a dolog természeténél fogva, mégpedig oly módon, hogy közlöm, miszerint lényegében nem is volt állunk. Orrunk azonban volt, méghozzá letagadhatatlanul, szinte teljesen egyforma két orr: két nagy, húsos, lógó, trombitaforma valami, mely a családban előforduló valamennyi orrtól a legmesszebbmenőkig különbözött, kivéve – és ez megint csak eléggé sokatmondó tény – jó öreg ősapánkat, Zozót, akinek az orra egy dagerrotípián, mint egy roppant ballon, úgy dudorodott, s már kisgyerek koromban igencsak izgalomba hozott. (Az jut most eszembe, hogy Seymour, aki egyébként soha nem csinált – hogy is mondjam csak? – anatómiai jellegű vicceket, egyszer, nagy meglepetésemre, azt a kérdést vetette fel, vajon orrunk – az övé, az enyém és az ükpapáé – nem ugyanazt a dilemmát okozta-e lefekvéskor, nevezetesen, hogymint bizonyos szakállakat, a takaró alá vagy fölé dugjuk-e.) Most fennáll az a veszély, hogy mindez csak úgy mellékesnek hat. Szeretném – már amennyire csak tudom – tisztázni, méghozzá, ha kell, akár sértő módon is, hogy orrunk esetében szó sem volt valamiféle cyranói romantikus csúcsokról. (Ebben a mai bátor pszichoanalitikus világban minden szempontból veszélyes tárgy ez. Hiszen jóformán mindenki számára teljességgel világos, ki volt, mi volt előbb: Cyrano orra-e vagy lármás viccei, hangoskodása, s ily módon, mondhatni nemzetközi egyezmény alapján, az összes nagyorrút, aki már csak azért is tagadhatatlanul szófukar, egyszerűen mellőzik.) Ami orrunk szélességét és hosszúságát, valamint alakját illeti, az egyetlen valamirevaló különbség az volt csupán, s úgy érzem, kötelességem, hogy erre kitérjek, hogy Seymour orra nyerge nagyon határozottan jobbra ferdült egy ponttól lefelé, Seymournak ezért azután mindig az volt a gyanúja, hogy az én orrom, az övével összehasonlítva, nemes ívelésű. Az ő orra pedig úgy ferdült el, hogy egyszer arra járt, ahol – régi lakásunk előszobájában, még a Riversideon – családunk egyik tagja elmerülten gyakorolgatta az alapütéseket a baseball-ütővel. Orrát ez után a baleset után nem egyenesítették ki.

Hurrá! Az orral megvagyunk. Mehetek lefeküdni.

Még nincs hozzá kellő bátorságom, hogy még egyszer elolvassam, amit eddig írtam. Az az ősrégi író-félelem, hogy pontban éjfélkor agyonnyűtt Royal-írógépszalaggá változom, ma különösen erős bennem. És mégis az a kellemesen bizsergető érzés tölt el, hogy ezeken az oldalakon végül mégsem egy arabsejk élethű portréját festem. Kérem, kérem, az, hogy ennyit megállapítsak, még nem lépi túl a fairség és korrektség határait. És mégis: senki ne hagyja meggyőzni magát pusztán az én nyavalyásan tökéletlen művem és ügybuzgalmam révén arról, hogy Seymour egyike volt a – divatos szóhasználattal élve – vonzóan csúnya férfiaknak. (Ez mindenesetre nagyon gyanús, többnyire létező vagy éppenséggel nem létező hölgyek által kitalált klisé, mellyel esetleges túlságosan egyoldalú vonzalmukat szeretnék igazolni bizonyos feltűnően édesen üvöltő démonok vagy – hogy kicsit kevésbé nyersen fejezzem ki magam – rosszul nevelt hattyúk iránt.) S még ha úgy kellene belevernem is olvasóm fejébe – amit, attól félek, állandó jelleggel művelek –, akkor is nagyon határozottan meg kell mondanom, hogy ha nem is egyforma mértékben, feltűnően „csúnya” fiúk voltunk. Istenem, milyen rondák voltunk! S bár azt hiszem, annyit elmondhatok, hogy ahogy idősödtünk, külsőnk úgy vált, „valamivel elviselhetőbbé”, arcunk például „kikerekedett”, s azt sem titkolhatom el, hogy még csak udvariatlannak sem nevezhető emberek egészen határozottan összerándultak, ha fiatal korunkban, mondjuk így: fiatalember korunkban, először láttak minket. Persze, itt most felnőttekről beszélek, nem gyerekekről. A legtöbb kisgyerek nem rándult össze azon nyomban ilyenmód – mondom, legalábbis nem így, másrészt viszont a legtöbb kisgyerek nem nevezhető éppenséggel jószívűnek. Gyerekzsúrokon mindig akadt egy tüntetően nagyvonalú anya, aki azt javasolta, játsszunk kitalálósdit vagy „Szerelmi postás”-t, és bátran állíthatom, hogy a két legidősebb Glass fiú egész gyerekkorán végig biztosan számíthatott arra, hogy zsákszámra vehet át továbbítatlan leveleket (ezt, bármennyire logikátlannak látszik is – így, azt hiszem, mégis eléggé megnyugtatóan tudtam kifejezni), kivéve persze, ha a postáskisasszonyt Dili Ilinek hívták, s azontúl is még hibbant volt egy kicsit. De hát zavart ez minket? Sértő volt? Író, most jól gondold meg, mit írsz le! No hát akkor, íme, jól megfontolt, gondos válaszom: szinte soha. Az én esetemben nevezetesen három jó okból is, melyekre könnyű visszaemlékeznem: Először is – egy-két bizonytalanabb korszakot kivéve – végig, egész gyerekkoromon át, méghozzá ha nem is teljesen, de főként Seymour tántoríthatatlan meggyőződése folytán, meg voltam győződve arról, hogy igenis rendkívül elragadó, megnyerő fiú vagyok, és azt hittem, természetesen, hogy ha valakinek más a véleménye, ezzel nyilvánvalóan elárulja, milyen rossz ízlése van. Másodszor (remélem, kibírják, ami itt következik, és nem látok rá semmi okot, miért ne bírnák ki), másodszor tehát, mielőtt még ötéves lettem volna, az a sugárzóan magabiztos meggyőződés töltött el, hogy egyszer még kiváló író leszek. Harmadsorban pedig – igen kevés kivételtől eltekintve, és azok közül se jött egyik se csakugyan szívből – titokban mindig büszke voltam, hogy Seymourra hasonlítok. Seymour esetében, természetesen, egészen más volt a helyzet. Ő hol nem törődött vele, hogy ilyen nevetséges a külseje, hol viszont igen. Ha törődött vele, többnyire mások miatt, és itt mindjárt meg kell állapítanom, hogy ezzel elsősorban Boo Boo húgunkra gondolok. Seymour szinte a bolondulásig rajongott érte. Ez nem mond sokat, persze, hiszen többnyire mindenkiért így rajongott a családon belül és kívül. De mint minden fiatal lány, akit csak ismertem, Boo Boo is keresztülment azon az – meg kell jegyeznem, az ő esetében meglepően rövid – időszakon, amikor naponta legalább kétszer „meghalt” a felnőttek faux-pas-itól vagy oda nem illő megjegyzéseitől. Ennek a korszaknak a tetőpontját az jelentette, mikor egy kis folt charlotte russe kedvenc tanárnőjének az arcán, amikor ebédszünet után visszament az osztályba, elég volt Boo Boonak ahhoz, hogy ott helyben, a padjában, elpusztuljon. Gyakran jött haza sokkal kisebb okok miatt is félholtan, s ilyenkor Seymour állandóan gondterhelt volt és aggódott. Különösen Boo Boo miatt bántotta tehát Seymourt, ha egy-egy zsúron odajött hozzánk (hozzá meg hozzám) valaki, hogy közölje, milyen helyesek vagyunk ma este. S ha nem is egészen így történt, ilyesmi mindig megesett, és Boo Boo ilyenkor mintha mindig hallótávolon belül lett volna, és készen arra, hogy ott helyben meghaljon.

Talán nem érzem eléggé a veszélyt, hogy ezzel a témával, nevezetesen az arcának, a hús-vér arcának a leírásával mindjárt fejest a vízben leszek. Készségesen beismerem, hogy eljárásmódom bizonyos mértékig hiányosnak nevezhető. Talán eltúlzom ezt az egész leírást. Például: látom, hogy arcának majdnem minden részletét szóba hoztam, csak éppen arról nem szóltam, milyen élet volt bennük. Ez a gondolat önmagában – és ezt igazán nem vártam – meghökkentően nyomasztó. És mégis, mialatt ezt egyre jobban látom, sőt miközben lemerülök, él bennem egy bizonyos meggyőződés, melyet már kezdettől fogva éreztem egyébként – él, méghozzá vízhatlanul és törhetetlenül. „Meggyőződés”: ez talán nem is megfelelő szó itt. Inkább valamiféle önostorozás díja, diploma a kitartásról. Úgy érzem, él bennem egy bizonyos tudás, látok bizonyos dolgokat szerzői tapasztalataim eredőjeként, pontosabban, az elmúlt tizenegy év sikertelen kísérleteinek eredményeképpen, amikor is mindvégig hiába törekedtem arra, hogy leírjam őt, s ez a tudás az, amely azt mondja nekem: körülírással, eufemizmussal semmiképpen nem lehet megközelíteni őt. Igen, csak ezek ellenkezőjével lehet. 1948 óta legalább egy tucat novellát vagy vázlatot írtam róla és égetem is el demonstratív módon, s ezek közül néhány – bár most olyasmit mondok, tudom, amit nem kellene – egész jól sikerült, egész jó kis olvasmány. De egyikük se volt Seymour. Mert ha Seymourral kapcsolatban valaki eufemizmussal vagy körülírással próbálkozik, úgy ez a végén mindig hazugságba fordul, hazugságot érik. Lehet az művészien hazug, sőt remekbe sikerült hazugság – egyre megy, csak hazug marad az.

Az az érzésem, még egy-két óra hosszat fenn kellene maradnom: Foglár! Ügyeljen rá, hogy ez az ember itt el ne aludjon.

Annyi minden volt rajta, ami a legkevésbé sem volt groteszk. A keze például, milyen finom keze volt. Nem szívesen mondanám azt, hogy szép, mert nem szeretnék arra az abszolút otromba kifejezésre ráfutni: „szép kéz”. Tenyere széles volt, hüvelyk- és mutatóujja közt az izmok valóban rendkívülien fejlettek, „erősek” (ez az idézőjel itt felesleges – az istenért, most már legyen nyugság), s az ujjai még Bessie ujjainál is hosszabbak voltak és karcsúbbak; a középső ujja pedig olyan volt, hogy az ember centivel szerette volna lemérni.

Gondolkozom most ezen az egész előbbi részen. Azazhogy: annak a személyes ízű csodálatnak a mértékén, mely belekerült. Azt kérdezem magamtól: vajon hol az a határ, ameddig valaki csodálhatja a bátyja kezét, anélkül, hogy néhány modern szemöldök ráncba ne futna. Fiatal koromban, Williams nagytiszteletű úr, normális heteroszexualitásom (egy-két – hogy is mondjam – nem egészen szántszándékkal lassú fázistól eltekintve) gyakran képezte beszéd tárgyát azokban a tanulócsoportokban, melyekkel együtt dolgoztam. És most azon kapom magam, ahogy egy kicsit talán túlságosan élénken is, emlékezetembe idézem, miszerint Szofija Tolsztoj egyik, kétségkívül jogos, gúnyos oldalvágása során férjét, tizenhárom gyermekük apját, aki már idősödő fejjel sem szűnt meg házaséletre vonatkozó kívánalmaival alkalmatlankodni nála éjten-éjt, homoszexualitással vádolja. Egészében véve Szofija Tolsztojt éppenséggel nem tartom lumennek – és azonkívül is, atomjaim elrendezése következtében én már mindig csak arra a nézetre hajlok, hogy ahol füst van, ott többnyire fő valami, ha nem egyéb, hát eperpuding, de csak ritkán jelez tüzet –, mégis, meg vagyok győződve arról, hogy minden dupla-vagy-semmi prózaíróban, de még egy mit-nem-adnék-érte típusban is jókora adag hímnőség rejlik. S így azt hiszem, hogy ha az ilyen ember azokról a férfiírókról, akik láthatatlanul szoknyát hordanak, kárörvendően nyilatkozik, ezt, lelke rajta, saját örök kárhozatára míveli. Többet én erről a témáról nem mondok. Ez éppen olyasfajta bizalmas közlés, mellyel szíves örömest visszaélnek. Éppen eléggé bámulatra méltó, hogy mi, írók, nem vagyunk még gyávábbak könyveinkben, mint már amúgy is.

Seymour hangjáról-beszédjéről, hihetetlen hangszalagjairól itt még nem szólhatok. Még csak arra sincs elég helyem, hogy kellőképpen megalapozzam valahogy a dolgot. Itt most egyelőre csak azt szeretném mondani a magam semmiképpen nem vonzó titokzatos hangján, hogy hangja az a legkiválóbb, teljesen tökéletlen hangszer volt, melyet képes voltam akár órák hosszat is elhallgatni. És újra csak azt mondom: részletesebb leírásával még egy darabig várnék.

Bőre sötét színű volt, vagy legalábbis távol attól, hogy sápadt legyen vagy fakó, mindenekelőtt azonban tiszta volt, nagyon-nagyon tiszta. Serdülő korában egyetlen pörsenés nélkül megúszta, ami bámulatra ébresztett, és teljesen megzavart, hiszen ő is ugyanazt a menzaabrakot ette, ezt a Minden Higiéniától Távoleső Ételt – ahogy anyánk nevezte –, melyet Olyanok Készítenek, Akik Még Csak A Kezüket Se Mossák Meg, ugyanannyi palackozott ásványvizet ivott üvegből, mint én, és semmiképpen nem mosdott gyakrabban, mint én. Olyan buzgó figyelmet szentelt annak, hogy kis családi egyletünk többi tagja – mindenekelőtt a két iker – rendszeresen mosdjék, hogy ő maga a végén gyakran nem is jutott hozzá. És ez, nem éppen kellemes módon, újra a hajnyírás-témát idézi fel. Egy délután, amikor éppen a borbély felé igyekeztünk, hirtelen megállt az Amsterdam Avenue kellős közepén, és megkérdezte, teljesen tárgyilagos hangon, miközben mindkét irányból személy- és teherautók száguldoztak mellettünk egy hajszálnyira, megkérdezte tehát, vajon nem lenne-e kedvem ez egyszer nélküle menni borbélyhoz. Felráncigáltam nagy nehezen a járdára (bárcsak lenne tíz-tíz centem járdánként, valahányszor felráncigáltam), és azt feleltem, hogy ilyesmire egyáltalán nem lenne kedvem. Úgy érezte ugyanis, hogy nem egészen tiszta a nyaka, és nem szívesen hozná Viktort, a borbélyt, abba kellemetlen helyzetbe, hogy a piszkos nyakát kelljen néznie. Őszintén szólva, a nyaka valóban piszkos volt. Nem ez volt az első és nem is az utolsó alkalom, hogy az ujját bedugta az inge gallérja és a nyaka közé, s arra kért, nézzem meg én is a dolgot. Általában ez a vidék olyan szép rendben volt, ahogy illik, de ha egyszer kikerült az ellenőrzés alól, akkor kiadósan.

Most azonban csakugyan ágyba kell bújnom. A Nagyasszony – egy igen kedves hölgy – már hajnalban jön porszívózni.

Ruhák: most ezt a szörnyűséges témát is el kell intézni valahogy. Csodálatos lelemény lenne, ha az írók megengedhetnék maguknak, hogy alakjaik minden egyes ruhadarabját, a ruhák minden egyes ráncát leírják. De hát mi gátol minket ebben? Részben az, hogy olvasónknak, akit soha nem láttunk, szívesen meghagyjuk a bizonytalansággal járó előnyöket vagy hátrányokat – hátrányokat, amennyiben nem bízunk benne, hogy annyit tud emberekről és erkölcsökről, mint mi, és előnyöket, ha inkább feltételezzük, hogy nincs a kisujjukban a sokatmondó részlete valamely témakörnek, mint nekünk. Ha például a lábdoktoromnál vagyok, és az Intim magazint átfutva, egy bizonyos feltörekvő amerikai típus fényképére bukkanok – egy filmsztáréra, például, vagy egy politikuséra, netalán valamely frissen megválasztott egyetemi elnökre –, és a fénykép az otthonában mutatja az illetőt, ahogy lábánál egy ír szetter nyújtózik, falán Picasso, ő maga pedig kényelmesen üldögél házikabátban, akkor minden rokonszenvem a kutyájáé, a Picassóhoz úgy nagyjából még barátságos tudok lenni, de ami már az amerikai közéleti személyiségek által hordott házikabátra vonatkozó végkövetkeztetéseimet illeti, egyszerűen kiállhatatlannak nevezhetném magam. Vagyis: ha az illető személyiség első pillanatra meg nem nyeri rokonszenvemet, a kabát megteszi a többit. Arra következtetek belőle ugyanis, hogy a kabátot viselő személyiség horizontja túlságosan gyorsan tágult ki ahhoz, hogy nekem tetszhessen.

De menjünk tovább. Mikor már kezdtünk kicsit nagyobbak lenni – Seymour meg én –, mindketten a magunk módján rettenetesen öltözködtünk. Egy kicsit talán különös (tulajdonképpen nem nagyon különös), hogy ruhák tekintetében olyan csapnivalóan festettünk, hiszen kisgyerek korunkban egész rendesen és egyáltalán nem feltűnően öltöztettek minket. A rádiónál szépen megindult fizetett közreműködői karrierünk kezdetén Bessie általában velünk jött ruhát venni De Pinnához, az Ötödik Avenue-ra. Hogyan került Bessie először ebbe a szolid és tekintélyes üzletbe, legfeljebb találgatni lehet. Walt öcsém, aki egész életében igen elegáns fiatalember volt, úgy vélekedett, hogy Bessie egyszerűen fogta magát, és megkérdezett egy rendőrt. És ez nem volt olyan túlzó megállapítás, mert míg kicsik voltunk, Bessie minden bonyolult problémájával ahhoz az intézményhez fordult, mely New Yorkban még leginkább hasonlít valami druida-orákulumhoz – s ez az intézmény nevezetesen az ír közlekedési rendőr volt. Így hát igen élénken el tudom képzelni, hogy De Pinna felfedezésekor is közrejátszhatott valami az írek közmondásos szerencséjéből, de – egészében nézve – nem minden ezzel függött össze. Anyám például soha nem volt (ez nem tartozik szorosabban éve a témához, mégis, azt hiszem, elég kedves apróság), soha nem volt a szó semmilyen értelmében különösebben könyvolvasó. És mégis megtörtént egy ízben, hogy tanúja lehettem, amint elment az Ötödik Avenue egyik nagy, színes könyvpalotájába, hogy egyik unokaöcsémnek könyvet vegyen a születésnapjára, és Kay Nielsen A Naptól keletre és a Holdtól nyugatra című könyvének illusztrált kiadásával tért vissza, és ha ismernék anyámat, tudnák, hogy a körülötte segítőkészen szorgoskodó eladókkal szemben mindvégig udvarias, de ugyanakkor hűvös maradt. De vissza a ruhákhoz, vagyis fiatalkori öltözködésünkhöz. Kezdtünk tehát önállóan ruhát vásárolni magunknak, Bessie és egymás nélkül; abban az időben tizenegy-tizenkét évesek lehettünk. Minthogy ő volt az idősebb, Seymour tört ki elsőnek, de amikor rám került a sor, én is mindent megtettem, hogy pótoljam a mulasztottakat. Jól emlékszem még, hogy mikor tizennégy éves lettem, egyszeriben ejtetem az Ötödik Avenue-t, mint egy kihűlt krumplit, és egyenesen a Broadwayt céloztam meg – különösen azt az üzletet ott valahol az Ötvenesek táján, ahol az eladószemélyzet egy kicsit ugyan ellenségesnek látszott, annyi azonban biztos volt, hogy a született, elegáns embert az első pillanatra felismerték. Amikor – 1933-ban – utolsó évünket töltöttük együtt a rádiónál, fellépésünkkor minden egyes alkalommal halványszürke kétsorosban jelentem meg, jókora válltömésekkel, éjszínkék selyemingben, természetesen „hollywoodi” gallérral, és két, különleges alkalmakra félretett sáfrányszín nyakkendőm közül kötöttem fel mindig éppen azt, amelyik tisztábbnak látszott. Őszintén megmondom: soha azóta nem éreztem magam semmiben annyira jól. (Sőt, még azt is megkockáztatnám, hogy az olyan ember, aki ír, soha nem is szabadul meg egészen efféle öreg, sáfrányszín nyakkendőktől. Előbb vagy utóbb feltűnik írásaiban egy ilyen sárga nyakkendő, és ha megfeszül, se tud ellene semmit tenni.) Seymour ezzel szemben mindig csodálatosan „normális” ruhákat szedett magára. A baj csak az volt, hogy semmi, de semmi nem állt egészen jól, amit vásárolt, különösen öltönyök és kabátok nem. Úgy festett, mintha úgy félig készen rohant volna el bennük, mielőtt még a szabókrétát egyáltalán elővehette volna valaki, vagy akár csak közelíthetett volna hozzá az alakítórészlegből. Zakói mind vagy elálltak a nyakánál, vagy lógtak rajta. A kabátja ujja meg vagy a hüvelyujját is eltakarta, vagy a csuklóját se. Nadrágjai pedig mind úgy álltak, hogy annál rosszabbul már nem is lehetett volna. Néha egyenesen ijesztőek voltak, mintha egy normál 36-os hátsó rész egy extra 42-es hosszúságú szárba csúszott volna, ahogy egy borsószem pottyan a kosárba. Van azonban még egy-két kellemetlen szempont is, melyre itt ki kell térnem. Mihelyt egy ruhadarab fenn volt rajta, Seymour mintha végképp megfeledkezett volna róla – kivéve talán, hogy valami halvány, fizikai meggyőződést érezhetett, miszerint azért mégsem anyaszült meztelenül rohangál. És ez nem egyszerűen csak valami ösztönös vagy felvett ellenszenv volt benne mindaz iránt, amit köreinkben „jólöltözöttségnek” szokás nevezni. Néhányszor elmentem vele vásárolni, és ha most visszagondolok ezekre az alkalmakra, úgy érzem, ruháit mindig valami enyhe, jóleső büszkeséggel válogatta ki, mint egy ifjú brahmacsárin vagy hindu novícius, aki éppen az első ágyékkötőjét választja magának. Ó, nagyon furcsa dolog volt ez. S azonkívül is: Seymour ruháival, mihelyt felvette őket, éppen akkor mindig történt valami. Ott állhatott akár három-négy percig a ruhásszekrényünk nyitott ajtaja előtt, vizsgálgathatta, ameddig csak akarta, nyakkendőkészletünk őt illető felét, mégis (ha eléggé bolond módon ott ült, és várta, mi lesz) biztosra vehette az ember, hogy mihelyt kiválaszt egyet, attól a pillanattól fogva azt a nyakkendőt mintha megbabonáznák. Vagy az történt, hogy a csomója éppen egy pillanattal előbb zárult feszesre, mielőtt a gallér V-jébe akarta volna igazítani, hogy – többnyire – egy centiméterrel lejjebb állt meg a kelleténél, vagy ha minden jól ment, és a csomó pontosan a helyére került, a gallér alól kandikált ki hátul valahol egy selyemcsík, s úgy festett, mint egy nyakba akasztott távcső szíja valami turistán. De azt hiszem, jobb lesz, ha egyszerűen hagyom ezt a kimeríthetetlen és hálátlan témát. Röviden szólva, öltözködése az egész család körében olyasféle hangulatot váltott ki, ami nagyon közel áll a kétségbeeséshez. Valóban inkább csak érintettem éppen a dolgot. Számos variáció volt itt. Még csak annyit mondhatnék el gyorsan, és azután be is fejezném mindjárt, hogy nagyon kellemetlen meglepetés, ha az ember ott várakozik, mondjuk a Biltmore Hotelben, egy pálma mellett, nyári napon, koktélidőben, és akkor jön a várva várt Nagymester, méghozzá kettesével ugrál felfelé a lépcsőn, arca boldogságtól sugárzik, hogy végre találkoztunk, csak éppen nincs begombolva a slicce. Szívesen követném azért még ezt a lépcsőn való rohanást, vagyis hogy: vakon követném felfelé, és a fene bánná, akárhova vezet is. Mindig kettesével rohant fel a lépcsőn. Lélekszakadva. Ritkán láttam őt másképp venni a lépcsőket. És ez a tény – hadd bűnhődjem csak! – mintha kiszolgáltatna engem a Bátorság, Erő és Vitalitás nevezetű, szép nagybetűs címszavaknak. Senkit nem tudok elképzelni manapság (senkit nem tudok könnyen elképzelni), kivéve talán néhány mégsem egészen mérvadó dokkmunkást, nyugdíjba vonult tábornokot és admirálist, no meg persze olyan kis kölyköket, akiknek legfontosabb dolguk, hogy a bicepszüket méregessék – egyszóval senkit, aki még ma is kitartana ama hajdani előítélet mellett, miszerint a költők nyápicok. Ennek ellenére (különösen mióta olyan sok katonás és egyáltalán igazán rámenős, napbarnított arcélű fickó rajong már csak azért a gondolatért is, hogy meséljek nekik egy jót, s ha lehet, mindjárt róluk), tehát ennek ellenére kész vagyok arra, hogy még egyszer nagyon határozottan kijelentsem, miszerint is nemcsak lelkierő és vasból öntött egyéniség, hanem igenis sok fizikai – a szó szoros értelmében vett fizikai – erő kell ahhoz, hogy valaki egy igazán kiváló verset végső formába öntsön. Szomorú tény, hogy igen sok jó költő bánik mostohán később saját testével, én azonban meg vagyok győződve róla, hogy a kezdet kezdetén nagyon is megfelelő testi kondícióval indultak. Bátyám például a legfáradhatatlanabb ember volt, akit csak ismertem. (Hirtelen eszembe jutott az idő. Még nincs éjfél, és azzal a gondolattal kacérkodom, hogy lecsúszom szépen az asztal alá, és az itt következőket fekvő testhelyzetben írom.) Eszembe jut éppen, hogy Seymourt soha nem láttam ásítani. Nyilvánvaló, hogy kellett valamikor ásítania, én azonban soha nem láttam, és nyilván nem csupán udvariassági okokból nyomta el az ásítást. Magamról például tudom, hogy mindig ásítoztam, holott többet aludtam, mint ő. Lényegében azonban nagyon keveset aludtunk, már kisgyerek korunktól kezdve. Különösen rádiósidőnk középső korszakában – vagyis azokban az években, amikor mindig legalább három könyvtári kölcsönzőjegyet hurcoltunk a zsebünkben összegyűrt útlevélként –, különösen ez idő tájt történt meg, legalábbis az iskolaév idején nagyon ritkán, hogy szobánkban hajnali kettő-három előtt kialudt volna a villany, kivéve a takarodó utáni néhány pillanatot, mikor Bessie főtörzsőrmester körbejárt és ránk kopogott. Seymour, ha éppen valami iránt különleges érdeklődést érzett, vagyis ha valaminek a nyomán volt, már tizenkét éves korában képes volt akár két-három éjszakát is ébren tölteni, anélkül, hogy ezt észre lehetett volna venni rajta. Az alvás hiánya nyilvánvalóan csak a vérkeringésére hatott; hideg lett a keze és a lába. Körülbelül úgy a harmadik átvirrasztott éjszaka derekán pillantott fel egyszer-kétszer abból, amit éppen csinált; ilyenkor rám nézett, és megkérdezte, nem érzem-e én is, milyen rettentő huzat van. (Családunkból senki nem volt érzékeny a huzatra, Seymour sem, mindig csak a rettentő huzatra.) Vagy felállt a székről, vagy a földről – ahol éppen olvasott, írt vagy töprengett –, hogy megnézze, nem hagyta-e nyitva valaki a fürdőszobaablakot. Rajtam kívül Bessie volt az egyetlen, aki meg tudta állapítani, mikor nem aludt Seymour az éjjel. Méghozzá arról, hány zokni van a lábán. Azokban az években ugyanis, amikor már a rövid nadrágról hosszúra tértünk át Seymourral, Bessie minden alkalommal, amikor csak tehette, meggyőződött róla – akár úgy is, hogy benézett Seymour nadrágfelhajtója alá –, nincs-e rajta vajon két pár huzatbiztos zokni.

Ma azután ugyancsak magam vagyok az, aki körbejárok az álomporos zsákkal. Jó éjt! Jó éjt, ti mindannyian, akik úgy feldühítetek, mert olyan hallgatagok vagytok.

Sokan, nagyon sokan, mind velem egykorú férfiak, hasonló jövedelemmel körülbelül, mind, akik elragadó naplószerű formában írnak holt bátyjukról, teljességgel elfeledkeznek arról, hogy a leghalványabb célzást tegyék arra vonatkozóan – vagy egyszerűen megmondják –, hol is tartózkodnak ilyenkor. Mintha az együttműködésre való érzék teljesen kihalna manapság. Megfogadtam, hogy én majd nem így teszek. Nem én. Csütörtök van, és itt ülök megint ebben a szörnyűséges székben.

Háromnegyed egy van, éjfél után, és már tíz óra óta itt ülök, és miközben Seymour testi valóságban itt van, jelen van e könyv lapjain, azon törtem a fejem, hogyan tudnám őt atlétaként, sportemberként ábrázolni, anélkül hogy túlságosan felbőszíteném azokat, akik ki nem állhatják sem a sportot, sem a különféle játékokat. Csakugyan, szinte elbátortalanít és elkedvetlenít az a felfedezés, hogy nem tudok anélkül belekezdeni ebbe a témába, hogy előtte mindjárt a kezdet kezdetén ne mentegetőzzek. Méghozzá a következő okból: véletlenül egy olyasféle angol fakultás tantestületének tagja vagyok, ahol két kollégánk is a legjobb úton halad afelé, hogy elismert és gyakran publikált modern költővé váljék, egy harmadik pedig itt, az irodalmias igényű keleti partvidéken rettenetesen ügyes irodalomkritikusnak számít, nevezetesen a Melville-specialisták kiemelkedő személyiségének. És amikor a baseball-profiligában a döntő rangadók következnek, ez a három férfiú (elképzelhetik, milyen nagy megbecsülésnek örvendek körükben) – az én ízlésem szerint kissé túl feltűnően – nyakra-főre rohan, és csak a televízió jár az eszében, meg egy-egy üveg jól behűtött sör. Balszerencsémre ez a borostyánnal befuttatott kis kő, ha elrepül is, nem sújt agyon senkit, mert először is egy üvegház falát kell áttörnie. Jómagam ugyanis világéletemben nagy baseball-rajongó voltam, és azt hiszem, nem fér hozzá semmi kétség, hogy agyam egy részét, mint valami madárkalitka fenekét az üres héjak, sportújságok elrongyolt maradványai borítják. Minden bizonnyal (és ezt szánom itt most már a szerző utolsó bizalmas közlésének az olvasóhoz) ez is az egyik oka volt annak, hogy hat éven át egyhuzamban dolgozhattam a rádióban: nevezetesen, hogy rádióország lakosainak el tudtam mesélni szépen, mit csinálnak a Waner fiúk egész héten, s ami még nagyobb hatást tehetett ezekben a berkekben, azt is, milyen gyakran döntötte el végül is egymaga Cobb a mérkőzést 1921-ben, amikor én körülbelül kétéves voltam. Hát még mindig nem tudtam megszabadulni ettől az egésztől? Még mindig nem kötöttem békét ifjúságomnak azokkal a délutánjaival, amikor mintegy a valóság elől szökve, magasvasúton utaztam a Harmadik Avenue fölött, hogy a pólópályák hármas mezője mögött, a nézőtér biztos ölén találjak menedéket? Elképzelhetetlennek tartom. Talán azért, mert már negyven vagyok, és ilyenkor csakugyan legfőbb ideje a magamfajta öregedő író-srácoknak búcsút venni a labdajátékok és a bikaviadalok színhelyeitől. Nem. Tudom – istenemre, tudom –, miért olyan nehéz rávenni magamat, hogy az esztétából itt atlétát csináljak. Évek hosszú során át nem is gondoltam a dologra, de most itt a kérdésre a válasz: egy ideig Seymour meg én a rádiónál együtt voltunk egy csakugyan rendkívül intelligens és kedves fiúval, egy bizonyos Curtis Caulfielddel, aki később elesett egy csendes-óceáni partraszállás során. Egy délután elcsászkált Seymourral meg velem a Central Parkba, és ott fedeztem fel, hogy úgy dobja a labdát, mintha két bal keze lenne – egyszóval úgy, ahogy a lányok szokták –, és még most is magam előtt látom Seymour arcát, ahogy rám nézett, mikor úgy elkezdtem röhögni, gúnyosan nyeríteni, mintegy ló. (Hogy tudom most azután kimagyarázni ezt a kis mélylélektani elemzést itt? Átálltam volna az ellenséghez? Magam is legjobban tenném, ha praktizálni kezdenék azonmód?)

Ki vele. S. szerette a sportot és a versenyzést, akár maga is részt vett bennük, akár csak kívülről szemlélte, és ha részt vett valamiben, vagy rendkívül jó volt, vagy nagyon ügyetlen – csak ritkán, nagyon ritkán középszerű. Néhány éve Franny húgom elmondta, hogy egyik legrégibb emléke szerint ott látja magát egy „függőágyban” (feltételezésem szerint: infánsnőként), miközben Seymour pingpongozik valakivel a szobában. Azt hiszem, ez a függőágy, melyre Franny emlékszik, nem volt más, mint egy alaposan megviselt, kerekes gyerekágy, melyben még korábban Boo Boo húgom szeretett kocsikázni, végig az egész lakáson, átzöttyenve az ajtóküszöbökön, minden alkalommal a család táborozási helyére törekedve. Egyáltalán nem valószínűtlen, hogy Franny, kisgyermekként, láthatta pingpongozni Seymourt, s az a teljesen jelentéktelen ellenfél, akire már nem emlékszik, nagyon könnyen én magam lehettem. Valahányszor Seymourral pingpongoztam, teljes jelentéktelenségre voltam ítélve. Olyan volt az egész, mintha Káli ősanyánk állna szemben az emberrel az asztal túloldalán, számtalan karjával, vigyorogva és a legkisebb érdeklődést sem tanúsítva az iránt, mi lesz végül is az eredmény. Nagyokat ütött, nyesett, és minden második vagy harmadik labdánál előretört, mintha itt lenne a legjobb alkalom, hogy ezt a labdát, de ezt aztán mindenképpen megsemmisítő erővel lecsapja. Öt labdája közül legalább három a hálóban akadt el, vagy messze túlszállt az asztalon, úgyhogy ha az ember Seymourral játszott, gyakorlatilag soha nem volt igazi ütésváltás. És mégis: mintha soha nem lett volna ennek tudatában, mindig meglepődött, és vigasztalhatatlannak látszott, ha ellenfelei panaszkodtak, hogy fel kell kajtatni a labdái után az egész szobát: székek alatt, a dívány és a zongora alatt, s még olyan fránya, lehetetlen helyeken is, mint például a könyvespolcok mögött.

Teniszezésnél ugyanilyen lehengerlő és kíméletlen volt. Gyakran teniszeztünk. Különösen utolsó New York-i egyetemi évemben. Akkor már tanított, és nagyon sokszor, különösen tavasszal, rettentően féltem a kétségtelenül szépnek számító időtől, mert tudtam, hogy hamarosan megjelenik majd egy fiatalember, a lábam elé hull, mint egy trubadúr, és egy kis cédulát hoz Seymourtól, melyen az áll: nem gondolom-e én is, hogy csakugyan csodaszép idő van, és mi lenne, ha teniszeznénk még egyet. Arra viszont nem voltam hajlandó, hogy az egyetemi pályákon játsszam vele, féltem, hogy barátaim vagy éppenséggel az ő barátai közül meglát bennünket valaki – gondolok itt elsősorban néhány csakugyan kellemetlen kollégára –, így azután általában a Rip-féle teniszpályákra mentünk, a Kilencvenhatodik utcába, amerre régebben gyakorta mászkáltunk. Leghatástalanabb húzásaim egyike abban állt, hogy teniszütőmet és cipőmet szántszándékkal nem az egyetemen tároltam, hanem otthon. Volt ebben a dologban valami előnyös mozzanat is számomra. Miközben átöltöztem, hogy lemenjek Seymourhoz a teniszpályára, otthon mindig akadt valaki, aki rokonszenvéről biztosított, és testvéreim egyike legalább részvevően kikísért, valahányszor csak elindultam, és velem együtt megvárta, míg felér a lift.

Kivétel nélkül valamennyi kártyajátékban – Go Fish-ben, pókerben, kaszinóban, pirosban, Öreg Lányban, aukcióban vagy kontraktban, slapjack-ben, blackjack-ben – egészen egyszerűen elviselhetetlen volt. Például a Go Fish-parti egyszerűen látványosságszámba ment. Mindig az ikrekkel játszott, mikor még kicsik voltak, és állandóan tanácsokkal látta el őket, hogy kérdezzék meg tőle, hány négyese van vagy jokere, vagy feltűnően, mesterkélten köhögött, és közben megmutatta a lapjait. A pókerjáték egén is magányos csillagnak nevezhetem. Úgy tizennyolc, tizenkilenc lehettem, mikor egy rövid ideig kitartó erőfeszítéseket tettem arra vonatkozóan – mindhiába –, hogy afféle kedves társasági fickóvá váljak, és az idő tájt sokan jártak hozzánk pókerezni. Seymour is gyakran részt vett ezeken a szeánszokon, s amikor tele volt a keze már ászokkal, az embernek minden ügyességét össze kellett szednie, hogy valahogy ki ne találja a dolgot, úgy ült ott, úgy vigyorgott, mint – ahogy húgom mondta – a húsvéti tapsifüles egy nagy kosár tojáson. Ami még rosszabb: az volt a szokása, hogy ha Flush-e vagy Royal Flush-e, vagy éppenséggel még jobb kombinációja volt, nem licitált, nem is hívott, ha olyasvalaki ült vele szemben két blank tízessel a kezében, akit különösen kedvelt.

Öt közül négy utcai játékban is egészen lehetetlen tudott lenni. Amikor még elemibe jártunk, és ott laktunk a Száztizedik utca és a Riverside sarkán, majdnem minden délután csapatot választottunk egy labdajátékhoz, melyre aztán vagy valamelyik mellékutcában került sor (krikett vagy görkorcsolya-hoki), vagy még gyakrabban egy kis füves grundon, melyet afféle kutyasétáltató-helynek használtak általában, a Riverside Drive-i Kossuth-emlékműnél (rugbyt vagy futballt). Futballnál és hokinál volt Seymournak egy módszere, mely játékostársait mindig szörnyen dühítette; messze előretört a mezőnyben – nemegyszer briliáns technikával méghozzá –, azonban elzárta az utat, hogy így az ellenfél kapusának időt adjon, hogy kedvező helyzetbe kerülhessen az elhárítás során. Rugbyt nagyon ritkán játszott, többnyire csak akkor, ha valamelyik csapatból hiányzott egy ember. Én a magam részéről viszont mindig játszottam. Semmi kifogásom nem volt az erőszak ellen, többnyire csak féltem tőle, méghozzá rettenetesen, és így nem volt más választásom, mint hogy játsszam én is. Sőt, én voltam az, aki szervezte ezeket az ostoba játékokat. Amikor – mondom, ritkán – Seymour játszott, sohase lehetett előre tudni, nyereség lesz-e játékostársai számára, vagy teher. Többnyire ő volt az, akit elsőnek választottak be valamelyik csapatba, mivel, azt meg kell adni, valóban kitűnő mozgása volt, ideálisan tudott kígyózni a labdával. Ha a pálya középső részén nála volt a labda, és valamiféle túláradó érzelmi rohamában nem támadt éppen arra kedve, hogy az ellenfél egyik rámenős támadó játékosát ajándékozza meg szíve minden szeretetével, kimondott főnyeremény volt csapata számára. De mint már mondtam, sose lehetett kiszámítani előre, vajon elősegíti-e vagy akadályozza majd éppen a győzelmet. Egy alkalommal, mikor játékostársaim megengedték, hogy én vigyem fel a labdát – valóban ritka, szívet gyönyörködtető esemény volt ez a számomra –, Seymour, aki az ellenfélnél játszott, teljesen összezavart, mert amikor éppen abba az irányba akartam előretörni, ahol ő állt, olyan végtelen örömmel tekintett rám, mintha maga a gondviselés tervezte volna meg ezt a csodálatos összetalálkozást, ami már csakugyan régóta esedékes volt. Dermedten megtorpantam, s természetesen abban a pillanatban rám rohant valaki és feldöntött, hogy akkorát nyekkentem – kerületünk nyelvén szólva, – mint egy tonna vasbeton.

Túl sokat időzök ennél a témánál, de most valóban nem tudom abbahagyni. Mint már említettem, Seymour bizonyos játékokban meglepően jó volt. Hozzá kellene tennem: néha megbocsáthatatlanul jó. Mit is akarok mondani ezzel: azt, hogy van a sportban és a játékban a tökéletességnek egy olyan foka, melytől mindig dühbe jövünk, ha azt nem igazi ellenfél produkálja, valamiféle tőrőlmetszett alak, nevezetesen egy stílustalan alak, egy felvágós alak, vagy egész egyszerűen egy százszázalékosan amerikai alak; s ebbe a felsorolásba a lehetséges ellenfelek egészszéles skálája beletartozik, kezdve azokon, akik olcsó és meglehetősen nyavalyás eszközökkel győznek ellenünk, egészen azokig, akik teljesen felesleges módon még boldogságot sugárzón, kimondottan jóképűen néznek szembe velünk. Seymour stílustalansága a különféle játékokban kétségtelenül csak egyik bűne volt; annyi azonban bizonyos, hogy az egyik főbűne. Különösen három játékra gondolok itt: stoopball-ra, golyózásra és rexezésre. (A rexezésről majd egyszer külön kell írnom. Ez ugyanis már-már nem is játékszámbament nálunk, majdhogynem ez volt maga a reformáció. Serdülő- és kamaszkorunk majdnem minden nagyobb válsága előtt vagy után rexeztünk.) Vidéki olvasók tájékoztatására: a stoopball olyan játék, melynél okvetlenül valami nagy kőlépcsőre vagy házfalra van szükség. Úgy játszottuk, hogy egy-egy gumilabdát valamelyik ház falához, illetve homlokzatához vágtunk – a Manhattanben divatos görög-ióni vagy római-korinthoszi homlokzatokhoz –, méghozzá csípőmagasságan. Ha a labda úgy vágódott vissza az úttestre vagy a szemközti járdára, hogy közben az ellenfél csapatából senki nem tudta elcsípni, az jó pontot jelentett a labdát megjátszó csapat számára, oly módon, mint a baseballnál; ha viszont elcsípték a labdát – és általában ez volt a természetes –, a játékosnak, aki dobta, ki kellett állnia. A legértékesebbnek azonban az a dobás számított, amikor a labda éppen eléggé magasan és erősen szállt ahhoz, hogy a szemközti falra verődjön, anélkül, hogy közben leszednék. A mi időnkben sok olyan labda repült, mely elérte a szemközti falat, de csak nagyon kevésszer sikerült olyan gyorsan, alacsonyan és ügyesen dobni, hogy le ne szedhesse az ellenfél. Seymour viszont, ha játszott, majdnem minden alkalommal szerzett ilyen pontot. Ha mások szereztek, többnyire mázlinak tartották – hogy ezenfelül örvendetesnek-e, vagy sem, ez már mindig attól függött, melyik csapatba tartozott az illető –, Seymournál azonban az volt a mázli, ha nem szerzett ilyen pontot. Ami ennél még jobban idevág: úgy tudta hajítani a labdát, olyan technikával, ahogy rajta kívül senki más a környéken. Mi többiek, akik általában, ugyanúgy, mint ő, jobbkezesek voltunk, egy kicsit balra húzódtunk a falra rajzolt kockás célfelülethez képest, és karunk gyors oldalmozdulatával hajítottuk el a labdát. Seymour azonban egyenesen a célsíkkal szemben helyezkedett el dobás előtt, és egyenesen rádobott – olyasféle mozdulattal, ami nagyon emlékeztetett pingpongbeli csúnya és teljességgel eredménytelen lecsapásaira –, és azután anélkül, hogy különösebben le kellett volna hajolnia, elzúgott a feje felett a labda, hogy úgy mondjam, a kiadó helyekre. Ha az ember megpróbálkozott vele, hogy ugyanúgy csinálja, mint ő (akár titokban, akár csakugyan az ő fanatikus személyes utasítására), vagy mindjárt kiesett az ember, vagy a nyavalyás labda úgy jött vissza, hogy egyenesen az ember képébe vágódott. Eljött az az idő, amikor senki nem akart vele stoopball-t játszani az egész környéken, én sem. És akkor nagyon gyakran azzal töltötte az idejét, hogy vagy a húgainak magyarázta a játék fogásait, vagy pedig egymaga játszott, amikor is a labda a mögötte levő falról úgy pattant vissza mindig, hogy éppen csak ki kellett nyúlnia érte, és elkapta anélkül, hogy egy tapodtat is elmozdult volna egy álltó helyéből. (Igen, igen, nagyon belemegyek itt a részletekbe, de harminc év után egyszerűen nem tudok ellenállni a dolognak.) Golyózásnál ugyanilyen elképesztő volt, amit csinált. Golyózásnál az első játékos elgurítja vagy ellöki a golyóját hat vagy hét méterre a csatornába, lehetőleg minél szorosabban a járda pereme mellett (természetesen olyan mellékutcában, ahol nem nagyon parkolnak autók). A másik azután megpróbálja eltalálni a magáéval, miközben ugyanarról a kiindulópontról lök. Ez ritkán sikerül, hiszen majdnem mindig akad valami, ami kitéríti a golyót eredeti útjából: az úttest egyenetlen felszíne, vagy ha a játékos ügyetlenül löki neki a golyót a járdaszegélynek, egy darab rágógumi, bármi a sok-sok száz elhajigált apróságból, ami New York mellékutcáit jellemzi – nem is szólva arról, hogy lehet már eleve rosszul célozni is. Ha viszont a második játékos lövése mellément, golyója általában igen kedvezőtlen helyzetbe kerül, az első játékos nagyon könnyen eltalálhatja most már az ő golyójával. Százból nyolcvan vagy kilencven esetben Seymour verhetetlennek bizonyult ebben a játékban, akár elsőnek lökött, akár másodiknak. Nagy távolságok esetében széles ívben lökte ki golyóját, olyasféleképpen, mint a bowling-nál, ha a büntetőterület külső jobb sarkáról kerül sor dobásra. Ebben a játékban is kitűnt azonban, mennyire eltér egész tartása, stílusa a szokásostól, az igazitól. Míg a környéken mindenki a kezével, az ujjai irányításával lökött „hosszút”, Seymour karjának – helyesebben, csuklójának – valami oldalmozgásával indította el a golyót, olyasféle mozdulattal, mint ahogy egy lapos követ dobunk el, mellyel azt akarjuk, hogy kacsázzon a vízen. És itt is teljesen reménytelen vállalkozás volt, ha valaki megpróbálta utánozni őt. Mihelyt az ő módszerével próbáltunk lökni, végképp elvesztettük uralmunkat a golyó felett.

Arra, ami most jön, azt hiszem, tudatom megfelelő része szabályosan – és eléggé csúnyán – lesett. Évek óta nem is gondoltam tudniillik az egészre.

Egy napon késő délután, a délutánnak abban az időszakában, amikor New Yorkban kigyulladnak az utcai lámpák, s amikor az autók lámpái is kezdenek felfényleni – egyesek már világítanak, mások még nem –, a házunkkal szemben nyíló mellékutca csendesebbik részén golyóztam egy Ira Yankauer nevezetű fiúval. Nyolcéves voltam. Seymour technikáját próbáltam alkalmazni, újra meg újra kísérleteztem vele – ezzel az oldalról kacsázva lökéssel, ahogy ő, széles ívben próbáltam rávinni golyómat ellenfelemére –, és újra meg újra veszítettem. Egyhuzamban, de különösebb szívfájdalom nélkül. Mert, mint már mondtam, ez volt a délutánnak éppen az az órája, amikor a New York-i fiúk ugyanolyanok, mint a tiffiniek, ohióiak, akik – miközben a legutolsó tehén is eltűnik az istállóajtóban – távoli vonatfüttyöt hallanak az alkonyatban. És ha valaki ebben a bűvös negyedórányi időben elveszíti a golyóit, hát elveszíti, nagy baj nem történik. Azt hiszem, Ira is ugyanígy kívül állt az időn, és ha ő nyert, ő sem nyert egyebet, mint éppen csak golyókat. És ebben a csendben, mondhatnám teljes összhangban ezzel a csenddel, egyszer csak Seymour szólított. Megijedtem, de ez nagyon kellemes fajtarémület volt, nevezetesen, hogy él még rajtam kívül egy ember a világmindenségben, s ehhez az érzéshez még csak hozzájárult az a helyeslét, hogy ez az ember pont Seymour. Megfordultam, szinte megpördültem, és azt hiszem, Ira ugyanígy. A házunkkal szemben húzódó árkádsor alatt éppen kigyulladtak a fények. Seymour pedig ott állt a járda szélén, velünk szemközt, a túlsó oldalon, az úttest szegélyén egyensúlyozott, kezét bélelt báránybőr kabátjának zsebébe dugva. Mivel a fények mind mögötte gyúltak ki, arca árnyékban volt, mintha elúszott volna az alkonyattal. Tízéves volt. Ahogy ott egyensúlyozott a járda szélén, ahogy a kezét tartotta, ahogy – nos, benne volt az egész X-tényező, és akkor is tudtam, és most is tudom, hogy ő is teljességgel tudatában volt a kivételes pillanatnak. – Nem próbálnád meg, hogy ne célozz annyira? – kérdezte tőlem, még mindig onnan a járda széléről. – Mert ha célzol és találsz, az csak véletlen. – Megszólított, de szavai nem törték meg a varázst. – Hogy lenne véletlen, ha célzok? – feleltem én (bár itt most kurzívval írom) egyáltalán nem hangosan, de azért ott rezgett valami irritáltság is a hangomban, és éreztem is. Ő egy pillanatig nem felelt, csak ott állt a járda szegélyén himbálózva, és – legalábbis úgy éreztem – szeretettel nézett. – Mivel – mondta –, ugye, örülnél, ha a golyóját, Ira golyóját, eltalálnád, vagy nem? Ugye, örülnél? És ha már örülsz, hogy eltalálsz egy golyót, hát akkor nem nagyon számíthattál rá, hogy csakugyan eltalálod. Kell mégis valami szerencse a dologhoz, kell egy kis véletlen mindenképpen. – Kezét még mindig kabátja ferde vágású zsebében tartva, lelépett a járdaszegélyről, és odajött hozzánk. Egy gondolataiba mélyedt Seymour azonban nem jöhetett át gyorsan az úttesten, az alkonyatba hajló utcán, legalábbis nem úgy festett a dolog. Ebben az alkonyi fényben inkább mintha csak úgy vitorlázott volna felénk. A büszkeség azonban az egyik leghirtelenebb érzés a világon, nem tűr haladékot; így hát mielőtt Seymour még úgy két méterre lett volna tőlünk, gyorsan azt mondtam Irának: – Sötétedik – és ezzel hatásos módon véget vetettem a játéknak.

Ez az utolsó kis pentimento, vagy micsoda, itt egész megizzasztott, tetőtől talpig csuromvíz vagyok. Jó lenne rágyújtani, de az utolsót is elszívtam a csomagból, és most nincs kedvem felállni a székről, egyáltalán nincs semmi kedvem hozzá. Istenem, jó kisfoglalkozás ez is. Mennyire ismerem az olvasót tulajdonképpen? Mit mondhatok neki, meddig mehetek el, hogy ne legyen szükségtelenül kínos a számára vagy a számomra? Egyet mondhatok mindenképpen: mindannyiunk tudatában fenn van tartva egy hely a magunk számára. Egy perce még csak négyszer láttam a magamét életemben. Ez volt itt most az ötödik. Most egy félórára kinyújtózom a padlón, az lesz a legjobb. Elnézésüket kérem.

Gyanúsan hangzik ez a dolog, olyasféleképpen, mint egy színházi programból vett időzet, de az utolsó kis teátrális fejezet után úgy érzem: meg kell lennie. Három óra telt el azóta. Elaludtam a földön fekve. (Kedves bárónő, újra magamhoz tértem. Jóságos ég, ugyan mit gondolhatott rólam? Könyörgök, engedje meg, hogy csengessek egy nagyon érdekes kis üveg borért. Saját szerény szőlőm termése, és úgy gondoltam, talán ön szívesen...)

Szeretném itt olyan határozottan, ahogy csak lehet, kijelenteni: bármi volt is az, ami három órája ebben a könyvben zűrzavart idézett elő, nem voltam, most sem vagyok, soha nem is vagyok egyáltalán a legkisebb mértékig sem megmámorosodva majdnem totális emlékezőképességemtől (szerény kis erőmtől, kedves bárónő). Abban a pillanatban, amikor csuromvizes ronggyá lettem, vagy helyesebben szólva, eláztattam magamat, nem is figyeltem oda egészen pontosan arra, mit mondott Seymour – helyesebben: nem nagyon törődtem Seymourral. Ami bensőmben rendített meg abban a pillanatban, sőt azt hiszem, egészen megbénított, az a hirtelen felismerés volt, hogy Seymour az én Davega-biciklim. Egész életemben csendesen arra áhítoztam, nem említve most a szükséges gyakorlati lépéseket ezzel kapcsolatban, hogy egyszer végre kedvem támadjon elajándékozni egy Davega-biciklit. Sietek, természetesen, mindjárt megmagyarázni a dolgot:

Amikor Seymour tizenöt volt, én meg tizenhárom, egy este kijöttünk a szobánkból, ahol, ha jól emlékszem, Stoopnagle és Budd egyik műsorát hallgattuk a rádióban, szóval beléptünk a nappaliba, ahol gyanúsan feszült volt a légkör, és éreztük, hogy valami történt. Hárman voltak jelen – apánk, anyánk és Waker öcsénk –, az a gyanúm azonban, hogy valahol ott lapult még, elrejtőzve és fülelve, egy népes kis sereg. Les arca rettenetesen, mondhatni ijesztően vörös volt, Bessie úgy összeszorította a száját, hogy szinte nem is látszott, Waker öcsénk pedig – aki, becslésem szerint, abban a pillanatban éppen kilencéves és tizennégy órás volt – a zongora mellett állt, pizsamában, mezítláb, könnyek patakzottak az arcán. Ilyenféle családi jeleneteknél én magam a legszívesebben azonnal elrohantam volna mindig, hogy elbújjak, Seymour azonban a legkisebb hajlandóságot sem mutatta, hogy megmozduljon, így hát én is maradtam. Les alig palástolt felindulással vázolta Seymournak a helyzetet s egyben a vádat. Aznap reggel, mint azt mindnyájan tudtuk, Waker és Walt igen szép, mondhatni páratlanul szép születésnapi ajándékot kaptak, olyat méghozzá, ami messze meghaladta szüleink pénztárcáját – nevezetesen két piros-fehér csíkos, különlegesen erős vázú huszonhatos kerékpárt, azt a két gépet, amely csakugyan príma áru volt Davega sportüzletének kirakatában, a Nyolcvanhatodik utcában a Lexington és a Harmadik Avenue között. Az ikrek majdnem egy éven át bámulták kitartóan és céltudatosan a kerékpárokat. Körülbelül tíz perccel azelőtt, hogy Seymourral a szobába léptünk, Les kiderítette, hogy Waker biciklije nincs ott Waltéval együtt szépen a ház pincéjében, ahol lennie kellene. Nincs ott, mert Waker még aznap délután elajándékozta a Central Parkban. Egy ismeretlen fickó („valami tag, akit még soha az életben nem látott”) odament Wakerhez, elkérte tőle a biciklit, és Waker odaadta. Les és Bessie természetesen nagyra értékelték Waker „nemes gesztusát”, az akció részleteit azonban bizonyos kérlelhetetlen logikával ítélték meg. Véleményük szerint Waker egyetlen dolgot tehetett volna, ha helyesen akar cselekedni – és Les ezt a véleményét többször is nagy nyomatékkal hangsúlyozta Seymournak –, mégpedig, hogy kölcsönadja a fiúnak a biciklit, hadd menjen vele egy kört. Ezen a helyen Waker zokogva megszakította az előadást. A fiú ugyanis nem egy kört akart menni a biciklivel, hanem a biciklit akarta. Ugyanis sose volt még neki ilyen, és már régóta szeretett volna egyet. Seymourra néztem. Láttam, nagyon felindult. Jó szándékú, de egy ilyen bonyolult vitás kérdésben való döntéshez véleményem szerint igen alkalmatlan arckifejezést öltött – s tapasztalatból tudtam, hogy a szobában hamarosan újra béke lesz, ha kell, csoda folytán. („A bölcs, bármit tesz, tele van szorongással és bizonytalansággal, és ezért végül mindig célhoz ér.” Csuang-cu szövegei, XXVI. könyv.) Nem akarom (legalábbis itt és most) részletesen leírni, hogyan imbolygott Seymour – nyilván van rá jobb kifejezés is, de én most nem találok jobbat ennél –, hogyan imbolygott hát céljának biztos tudatában Seymour a probléma megoldásának magja felé; tény az, hogy néhány perccel később a szemben álló felek egymás nyakába borultak. Amit mindezzel mondani akartam, őszintén szólva, személyes jellegű dolog, és azt hiszem, el is mondtam.

Amit Seymour odakiáltott nekem – helyesebben szólva, amit azon az 1927-es golyózás estéjén megjósolt –, úgy érzem, nagyon fontos és a tárgyhoz tartozik, úgyhogy egy kicsit jobban meg kell világítanom. S habár lehet, hogy egy kicsit kínosan hat majd, szememben nincs semmi fontosabb annál a ténynél, hogy Seymour dagadt öccse végre negyvenéves fejjel maga is egy Davega-biciklit kapott ajándékba, és hogy mindjárt tovább is akarja ajándékozni, legszívesebben annak, aki elsőként kéri el. Azon kapom magam, hogy azt kérdem önmagamtól, azon töprengek, vajon teljességgel korrekt eljárás-e, hogy valamely pszeudo-metafizikus pontról, bármily kicsiny és személyes legyen is az, a legközelebbi pszeudo-metafizikus pontra megyek át, bármily robusztus és személytelen legyen is az, vagyis: minden különösebb habozás nélkül, az általam megszokott szóbő stílusban nyújtózkodni kényem-kedvem szerint. Nos tehát, rajta: Amikor Seymour onnan a járdaszélről azt tanácsolta nekem, ne célozzak golyómmal Ira Yankauer golyójára – és itt még egyszer kérem önöket, gondoljanak arra: tízéves volt akkor –, azt hiszem, ösztönösen is nagyon közel került annak a tanácsnak a szelleméhez, melyet egy japán mesteríjász adott egyszer, mikor is valamely túlbuzgó, újonc növendékének megtiltotta, hogy nyilával a lőtáblára célozzon, azaz, ha az íjászmester megengedi, hogy így fejezzem ki magam: Célozni célzás nélkül. Legjobban annak örülnék persze, ha magát a Zent és a Zen-nyíllövészetet teljes egészében kihagyhatnám ebből a rövid fejtegetésből, részben, kétségkívül azért, mert ez a szó: Zen, az érzékenyebb fület már-már szinte sérti, mint valami kultusz, s ha csak felszínesen nézzük is a dolgot, némi joggal. (Mondom, felszínesen, mert maga a Zen, a tiszta Zen bizonyára túléli majd nyugati szószólóit, s egyáltalán, küzdőfeleit, akik az eloldozódásról szóló Zen-tanítást az esetek többségében spirituális indifferenciára való biztatásnak veszik, sőt hogy ennél többet mondjak itt, akár még érzelmi hidegségre való feljogosításnak is – és akik minden bizonnyal nem éreznének semmi gátlást, hogy leüssenek egy Buddhát, mielőtt még aranyöklük nőhetne ehhez. Hozzá kell-e tennem egyáltalán – és azt hiszem, ha ebben a tempóban rohanok tovább, minél gyorsabban hozzá kell fűznöm még –, hogy maga a tiszta Zen létezni fog még, amikor a hozzám hasonló sznobok már rég ki tudja, hol lesznek.) Ennek ellenére: főleg azért nem hasonlítanám szívesen Seymour golyózós-tanácsát a Zen-íjászmesteréhez, mert én magam sem Zen-íjász, sem Zen-buddhista, sem Zen-adaptátor nem vagyok; ez utóbbi a legkevésbé. (Nagyon ide nem illően hangzana-e, ha azt mondanám most, hogy Seymourral közös gyökereim – ha bizonyos habozás után egyáltalán „gyökerekről” beszélhetek – a keleti filozófiában az Új- és az Ótestamentumba, az Advaita Védántába és a klasszikus taoizmusba nyúlnak vissza? Hajlok arra, hogy ha önmagam számára egyáltalán megengedhetem egy ilyen nagybecsű keleti cím adományozását, negyedfokú karmajóginak tartsam magam, talán egy kis jnana-jógával fűszerezve. A klasszikus Zen-irodalom igen nagy vonzóerőt gyakorol rám, kétségtelenül, sőt még abban a kiváltságban is részem van, hogy hetente előadást tarthatok az egyetemen a Mahájána-buddhizmus irodalmáról, életem azonban aligha lehetne Zen-szerűtlenebb, mint amilyen; s ha valami kicsikét egyáltalán képes vagyok megsejteni a Zen-élményből – hosszas töprengés után választottam a „sejteni” szót –, úgy ez csak annak a ténynek a velejárója, mondhatnám mellékterméke, hogy a magam útján, a nekem kiszabott tökéletes Zen-nélküliség útját járom. Főleg azért, mert Seymour szó szerint könyörgött nekem, hogy ekképp cselekedjem, és tudtam, hogy ilyendolgokban mindig igaza van.) Számomra és minden bizonnyal bárki más számára sem különösképpen fontos – szerencsére! –, hogy itt most a Zent előráncigáljam. Ez a golyózással kapcsolatos tanács, melyet Seymour teljességgel ösztönösen adott csak nekem, azt hiszem, egészen kézenfekvő és korántsem keleties módon összefüggésbe hozható azzal a művészettel, hogy egy cigarettavéget a szoba egyik sarkából a szoba másik sarkában álló papírkosárba hajítsunk. Olyan művészet ez, melynek a legtöbb dohányos férfi csak akkor lehet igazán a mestere, ha 1. vagy nem ad rá egy fabatkát sem, hogy a csikk valóban a papírkosárban kössön ki, vagy pedig 2. senki más nincs rajtuk kívül a helyiségben, pontosabban szólva: magát a cigarettahajigálót is beleértve. Mindent megteszek, hogy ne bocsátkozzam most mélyebben a dolognak ebbe a részletébe, ne kérőddzem rajta, bármily üdítőnek hatna is, de azért helyén valónak tartom, hogy itt azért utaljak arra – és ezzel egyben vissza is térjek a golyózáshoz –, hogy Seymour golyózás közben, ha ő is játszott, sugárzó arccal vette tudomásul, valahányszor csak meghallotta a két üveggolyó összekoccanását, azzal azonban mintha soha nem lett volna egészen tisztában, ki is az, aki ezzel a csinnel nyert. És az is tény, valahányszor nyert, mindig úgy kellett valakinek átadni neki a golyókat.

Hála istennek, ezen is túl vagyunk. Biztosíthatom önöket: nem én akartam.

Azt hiszem – tudom –, az, ami itt jön, utolsó „testi” megállapításom lesz. Tegyük hát félig-meddig viccessé a dolgot. Szeretném, ha tiszta lenne itt a levegő, mire lefekszem.

Anekdotával kell előhozakodnom, üssenek agyon, de most már elmondom: kilencéves koromban abban a rendkívül hízelgő elképzelésben ringattam magamat, hogy én vagyok a világ leggyorsabb futója. Az ilyesfajta nehezen ellenőrizhető, sajátos elképzelések, hadd tegyem hozzá gyorsan, általában makacsul hosszú életűek, s még ma is így, negyvenévesen, kifejezetten ülő foglalkozású egyénként is élénken el tudom képzelni, ahogy utcai öltözetben elszáguldok egy sor nemzetközi tekintélynek örvendő, de ugyancsak lihegő 1500 m-es futó mellett, és közben, anélkül hogy ez bármiféle leereszkedő gesztus lenne, szeretettel odaintegetek nekik. Tehát: egy szép nyári estén, amikor még ott laktunk a Riverside Drive-on, Bessi leküldött néhány adag fagylaltért. Éppen abban a varázslatos negyedórában léptem ki a kapun, melyről az iménti fejezetek egyikében írtam. S ezúttal is – ami tulajdonképpen egész fatálisnak nevezhető anekdotám szempontjából – tornacipő volt rajtam – és a tornacipő olyasvalaki számára, aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy ő lehet a világ leggyorsabb futója, nagyon egy és ugyanaz, mint ami Hans Christian Andersen kisleánykája számára a piros cipő volt. Mihelyt tehát kiléptem a kapun, egyszeriben Merkurrá változtam, „veszett” vágtába kezdtem, és a nagy háztömb mentében a Broadway felé száguldottam. Villámsebesen vettem a Broadway sarkán a fordulót, és továbbrobogtam, sőt egészen képtelen dolgot műveltem: fokoztam sebességemet. A bolt, melyben Bessie a Louis Sherry fagylaltot vette mindig, három háztömbbel arrább volt, északra, a Száztizenharmadik utcában. Félúton elrobogtam a papírkereskedés mellett, ahol általában újságot és folyóiratokat szoktunk vásárolni, futottam, bele a vakvilágba, anélkül, hogy akár közvetlen közelemben is észrevehettem volna rokont, ismerőst. Akkor azonban, körülbelül a következő tömbnél, lábdobogást hallottam magam mögött, s éreztem, hogy valaki üldöz. Az első gondolatom jellegzetesen New York-i gondolat volt: nyilván a rendőrség van a nyomomban, bűnöm pedig: az iskola körzetén kívül csúcsot javítottam. Megfeszített erővel próbáltam még nagyobb sebességet kicsikarni testemből, de semmi nem segített. Éreztem, hogy kinyúlik egy kéz, megragadja pulóveremet, éppen ott, ahol a győztes csapat rajtszámának kellett volna lennie, rémülten megálltam tehát, de olyan ügyetlenül nyilván, mint egy buta madár, mikor leszáll. Üldözőm természetesen Seymour volt, s ő maga is eléggé feldúltnak látszott. Mi van, az istenért? Mi történt? – kérdezte felindultan. Még mindig fogta a pulóveremet. Kitéptem magam, és közöltem vele, a negyed nagyon kevés körülírást ismerő nyelvén, amit itt most nem akarok idézni, hogy semmi nem történt, semmi baj nincs, egyszerűen csak futok. Hihetetlenül megkönnyebbült. – Uramisten, megijesztettél – mondta –, veszett iramot mentél, hallod. Alig tudtalak utolérni. – Aztán kettesben mentünk tovább, most már nem futva, a fagylaltért. Talán nem hangzik majd rokonszenvesen, vagy ki tudja, talán mégis, hogy a világ immáron második leggyorsabb futójának hangulata cseppet sem lett rosszabb, mint volt. Először is, mert ő volt az, aki gyorsabban futott nálam, azonkívül pedig: egészen lefoglalt, hogy azt figyelhettem, ő is mennyire kivan. Érdekes módon vidám dolognak tetszett ilyen kifulladtnak látni őt.

És ezzel kész is vagyok. Helyesebben: részemről vége. Tudatom persze mindig is berzenkedett a befejezés ellen, bármilyen legyen is az. Hány novellát széttéptem már gyerekkoromban, csak azért, mert olyasmi volt bennük, amit az a vén, Csehovra ütött hangoskodó Somerset Maugham Bevezetésnek, Középrésznek és Befejezésnek nevez. Harmincöt? Ötven? Egyike annak az ezer oknak, amiért körülbelül húszéves koromban abbahagytam a színházba járást, az volt, hogy rettenetesen dühös voltam mindig, amiért ki kellett mennem szépen a színházból a végén, csak azért, mert az ilyen színdarabíró állandóan leereszti azt a nyavalyás függönyt. (Mi lett végül is ezzel a stramm, unalmas Fortinbrasszal? Ki hozta az ő szekerét újra rendbe? Nos hát, a végére értem. Két-három töredékes jellegű megjegyzést szívesen tennék még Seymourral kapcsolatban, fizikai természetűeket, de az az érzésem, hogy az idő eljárt, túlságosan erős. Most már húsz perc múlva hét, és fél kilenckor tanítanom kell. Éppen hogy annyi időm van még, ami egy kis bóbiskoláshoz elegendő, félóra legfeljebb, aztán jöhet a borotválkozás és talán egy kis frissítő vérfürdő. Valami erre kényszerít – hála istennek, inkább afféle udvarias megszokás ez, semmint kényszer – , hogy ne mondjak itt semmi túlságosan harapósat arról a huszonnégy ifjú hölgyről, akik éppen hazatérnek nagy hétvégi kiruccanásukról, a Harvardról, Dartmouthról vagy éppenséggel a Yale-ről, s ott ülnek majd és várnak rám a 307-es tanteremben, én pedig nem tudom sehogyan se befejezni Seymour bemutatását – nem vagyok képes rá, hogy abbahagyjam, még akkor sem, ha rossz leírás volt, vagy éppenséggel olyasfajta, ahol az én személyem, az én vágyam, hogy mellette magam legyek a főszám a műsorban, túlságosan is az előtérbe tolakodott –, nem tudom befejezni anélkül, hogy legalább önmagam számára ki ne mondjam, ami a dologban igazán jó és fontos. Ami itt most következik, talán túlságosan is magasztos ahhoz, hogy egyáltalán ki lehessen mondani (s ezért éppen én vagyok a legalkalmasabb, hogy kimondjam), de nemhiába vagyok a bátyám öccse, és tudom – nem mindig, de annyi biztos, hogy tudom –, miszerint nincs fontosabb dolog számomra a világon, mint hogy bemenjek abba a szörnyűséges 307-esbe. És abban a teremben nincs egyetlenegy kislány sem, ideszámítva még a szörnyűséges Miss Zabelt is, aki ne lenne ugyanúgy a testvérem, mint Boo Boo vagy Franny. S tündököljenek bár minden korok minden félreértéseivel, de tündökölnek. S ez a gondolat sikerrel késztet bámulatra engem. Nincs még egy hely a világon, ahova szívesebben mennek, mint abba a 307-es tanterembe. Seymour mondta egyszer, hogy bármit tegyünk is egész életünk során, nem teszünk egyebet, mint hogy az egyik tenyérnyi megszentelt földről a másikra megyünk. Hát csakugyan soha nem tévedett?

De most aztán ágyba. Sebesen. Sebesen, de ne hevesen.