Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Lenn a dingiben
Szinnai Tivadar fordítása

Vénasszonyok nyara volt, délután négy óra pár perc. Sandra, a szobalány, dél óta már tizenötödször vagy huszadszor fordult vissza a tóra néző konyhaablakból, ajkát összeszorítva. Ezúttal szórakozottan kioldozta és újra megkötötte kötényét, olyan szorosra, amennyire terebélyes csípője csak engedte. Szobalányi uniformisát ekképp felfrissítvén, visszatért a lakkozott asztalkához, és leereszkedett a székbe, szemközt Mrs. Snell-lel. Mrs. Snell csak az imént végzett a takarítással és a vasalással, s most szokása szerint ott üldögélt egy csésze tea mellett, mint mindig, mielőtt az utca végében levő buszmegállóhoz ment. Fején kalap. Ugyanaz az érdekes, fekete filckalap, amelyet nemcsak az idei nyáron viselt, hanem már az előző három nyáron is, rekord hőhullámokon és az élet megannyi változásán át, sok-sok vasalódeszka és tucatnyi porszívófej fölé hajolva. Bélésén még ott díszelgett a Carnegie Kalapszalon címkéje, kifakulva bár, de (mondhatni) gőgösen.

Nem fogom emészteni magamat miatta jelentette ki Sandra már ötödször vagy hatodszor, félig önmagának, félig Mrs. Snellnek. Elhatároztam, hogy nem fogom emészteni magamat. Minek is?

Igaza van mondta Mrs. Snell. Én se tenném. Igazán nem. Nyújtsa csak ide a táskámat, kedveském.

Viharvert bőrtáska volt, de belsejében a címke éppen olyan előkelő, mint amilyennel Mrs. Snell kalapja dicsekedhetett. A polcon hevert, és Sandrának fel sem kellett állnia, úgyis elérte. Az asztal fölött átnyújtotta Mrs. Snellnek, aki kinyitotta és elővett egy csomag mentolos cigarettát, valamint egy doboz gyufát a drágább fajtából.

Mrs. Snell rágyújtott, majd teás csészéjét ajkához emelte, de tüstént vissza is zökkentette a tányérra.

Ha ez nem hűl ki gyorsabban, még lekésem a buszomat! Sandrára pillantott, aki rosszkedvűen és révetegen bámult a falon sorakozó rézserpenyők irányába. Ugyan, ne gyötörje már magát! mondta Mrs. Snell parancsoló hangon. Mit ér vele, ha gyötri magát? Vagy megmondja a mamájának, vagy nem, és kész. Mire jó itt emésztenie magát?

Nem emésztem magam felelte Sandra. Eszembe sincs emészteni magam. De őrjítő, hogy ez a kölyök milyen nesztelenül csúszkál-mászkál a házban mindenfele. Maga észre se venné, tudja. Úgy értem, senki se veszi észre tudja? A minap éppen babot fejtettem, pont itt, ennél az asztalnál, és majdnem a kezére léptem. Itt ült, pont az asztal alatt.

Akkor se emészteném magam miatta.

Úgy értem, az embernek meg kell fontolni minden szót, mielőtt kimondja, amikor ez itt ólálkodik mondta Sandra. Ez az őrjítő.

Még mindig nem bírom meginni mondta Mrs. Snell. Bizony rémes. Hogy meg kell fontolni minden szót, mielőtt kimondaná az ember, meg minden.

Őrjítő, komolyan mondom. Egész nap egy frászban vagyok. Sandra néhány képzeletbeli morzsát pöckölt le az öléből, majd felhorkant: Egy négyéves kölyök!

Jóképű kölyök mondta Mrs. Snell. Az a nagy barna szeme, meg minden.

Sandra megint felhorkant.

Éppen olyan orra lesz, mint az apjának! Felemelte csészéjét, és könnyűszerrel ivott belőle. Igazán nem tudom, mért akarnak itt maradni egész októberben! mondta zsörtölődve, s letette csészéjét. Úgy értem, eszébe se jut egyiküknek sem, hogy ilyenkor lemenjenek a vízre, még a közelébe se szagolnak! Az asszony se megy le, az úr se megy le, a gyerek se megy le. Senki se megy le most. Ki nem vinnék azt a hülye csónakot a vízre. Igazán nem tudom, mért dobtak ki érte annyi pénzt!

Én meg azt nem értem, hogy bírja inni azt a forró teát! Én meg se tudom kóstolni az enyémet!

Sandra haragosan bámult a szemközti falra.

Boldog lennék, ha végre már visszakerülnék a városba. Nem tréfálok. Utálom ezt a hülye helyet. Gyűlölködő pillantást vetett Mrs. Snellre. Magának persze oké, maga egész évben itt lakik. Itt megvan a társasága, meg minden. Magának aztán tökmindegy.

Megiszom, ha belehalok is mondta Mrs. Snell, és a faliórára nézett a villanytűzhely fölött.

Mit csinálna maga az én helyemben? kérdezte Sandra hirtelen. Szeretném tudni, mit csinálna? Ne kerteljen.

Ez olyan kérdés volt, hogy Mrs. Snell úgy belebújt, akár egy hermelinbundába. Tüstént letette teáscsészéjét. Hát először is mondta , én nem gyötörném magam miatta. Tudja mit csinálnék? Keresnék magamnak egy másik...

Én nem gyötröm magam vágott szavába Sandra.

Tudom, tudom, de én bizony azt csinálnám, hogy kapnám magam...

Az ebédlő lengőajtaja kinyílt, és Boo Boo Tannenbaum, a ház asszonya lépett a konyhába. Huszonöt éves, filigrán asszony volt, vékony, mintha nem is volna csípője, s elhanyagolt, fakó, töredezett haját bizony elég nagy füle mögé fésülte. Halásznadrágot, zárt nyakú fekete pulóvert, térdharisnyát és papucscipőt viselt. Eltekintve furcsa nevétől, és attól, hogy bájosnak egyáltalán nem volt mondható ami felejthetetlen és módfelett értelmes, kicsi arcát illeti , szédítő és lehengerlő nő volt. Egyenesen a hűtőszekrényhez lépett és kinyitotta. Mialatt szétterpesztett lábbal és térdére tenyerelve a frizsiderbe kukucskált, fogain keresztül dallamtalanul fütyörészett, s fenekét, az ütem kedvéért, kissé gátlástalanul, ingaszerűen ide-oda mozgatta. Sandra és Mrs. Snell hallgatott. Mrs. Snell szép kényelmesen eloltotta cigarettáját.

Sandra...

Igen, asszonyom Sandra nagy figyelemmel nézett rá Mrs. Snell kalapja fölött.

Nincs több uborka? Szeretnék levinni neki egy kis uborkát.

Ő ette meg mindet! jelentette ki Sandra határozottan. Tegnap este ette meg, mielőtt aludni ment. Csak kettő maradt.

Ó! Jól van, majd veszek, ha lemegyek az állomásra. Gondoltam, talán ki tudom csalni vele abból a csónakból. Boo Boo becsukta a frizsider ajtaját, az ablakhoz lépett, és kinézett a tóra. Nincs szükségünk még valamire? kérdezte az ablakból.

Csak kenyérre.

A maga csekkjét az asztalra tettem, Mrs. Snell, a hallban. Köszönöm.

Oké mondta Mrs. Snell. Hallom, Lionel állítólag megszökött. Kurtán felkacagott.

Bizony, úgy néz ki a dolog mondta Boo Boo, s kezét nadrágzsebébe csúsztatta.

De legalább nem szökik nagyon messzire mondta Mrs. Snell, s megint felkacagott.

Az ablaknál Boo Boo kissé változtatott testtartásán, hogy ne fordítson teljesen hátat a két nőnek az asztal mellett.

Nem mondta, s egy hajfürtjét a füle mögé tolva, szenvtelenül hozzátette: Kétéves kora óta rendszeresen elcsavarog. De sohasem nagyon messze. A legtávolabbi pont, ahova eljutott, legalábbis a városban, a Mall volt, a Central Parkban. Néhány utcával odébb. A legkurtább csavargása pedig, amikor nem ment messzire, a házunk kapuja volt. Ott ténfergett, hogy apjától elköszönjön.

Az asztalnál a két nő nevetett.

A Mall az a hely, ahova egész New York görkorcsolyázni jár magyarázta Sandra bennfentesen Mrs. Snellnek. A srácok, meg minden.

Ó! mondta Mrs. Snell

Még csak hároméves volt. Épp egy esztendeje történt mondta Boo Boo, s pantallója zsebéből egy csomag cigarettát vett elő, meg egy skatulya gyufát. Rágyújtott, a két nő meg átszellemülten figyelte. Óriási izgalom volt. Az egész rendőrséget mozgósították.

És megtalálták? kérdezte Mrs. Snell.

Persze hogy megtalálták! mondta Sandra megvetően. Hát hogy képzeli?

Éjjel negyed tizenkettőkor találtak rá, édes istenem, ha jól emlékszem, február kellős közepén! Sehol egy gyerek. Csak huligánok, sejtem, meg egész mintakollekció az ott kódorgó perverz palikból; ő meg csak üldögélt szépen a zenekari pavilonban a padlón és egy golyót gurítgatott ide-oda egy deszkarepedésben. Félig halálra fagyott, s úgy nézett ki, hogy ...

Szent Habakuk! mondta Mrs. Snell. Hogy tehette ezt? Úgy értem, mért szökött el hazulról?

Boo Boo egyetlen rosszul sikerült füstkarikát fújt az ablaküvegre.

Akkor délután valamelyik gyerek a következő fantasztikus, szemenszedett hazugsággal lépett hozzá: „Büdös vagy, kölyök.” Legalábbis azt gondoljuk, azért tette. Nem tudom, Mrs. Snell. Nekem ez kicsit magas.

És mióta csinálja? kérdezte Mrs. Snell. Úgy értem, mióta csinálja?

ét, két és fél éves korában kezdte Boo Boo az életrajzok hangnemében a mosogató alatt keresett menedéket a bérházunk alagsorában. Lenn, a mosókonyhában. Valami Naomi, egyik kebelbarátja, azt mondta neki, hogy kukacot őriz a termoszában. Legalábbis ennyit tudtunk kihúzni belőle. Boo Boo sóhajtott egyet, s eljött az ablaktól, hosszú hamuval a cigarettáján. Egyenesen a rácsajtó felé indult. Még egyszer megkörnyékezem mondta a két nőnek mintegy búcsúzásképpen.

Nevettek.

Mildred fordult Sandra még mindig nevetve Mrs. Snellhez , most már szedje a lábát, ha nem akarja a buszt lekésni.

Boo Boo betette a rácsajtót maga mögött.

Megállt a ház előtti pázsit enyhén ereszkedő lejtőjén, háttal az alacsonyan lógó, vakító késő délutáni napnak. Vagy kétszáz lépésnyire előtte fia, Lionel ült apja kis vitorlásának hátsó padján. A kikötött dingi fő- és orrvitorlájától megfosztottan ringatózott a vízen, pontos derékszöget zárva be a stég végével. Mögötte vagy ötvenlábnyi távolságban elveszett vagy ott felejtett vízisí lebegett, fenekével felfelé, de egyetlen sétahajót sem lehetett látni a tavon; csupán a helybeli átkelőhajó fara látszott, útban a leechi kikötő felé. Boo Boo-nak furcsa módon nehezére esett Lionelt szakadatlanul szem előtt tartani. A nap nem volt különösképpen meleg, mégis úgy ragyogott, hogy minden távolabbi kép például a fiú, meg a hajó képe mintha vibrálva megtört volna, akár egy bot a vízben. Pár perc múlva Boo Boo elengedte a képet szeme elöl. Szétmorzsolta a csikket, ahogy a katonák szokták, aztán elindult a stég felé.

Október volt, s már nem csapta meg arcát a stég deszkáiról visszaverődő hőség. Ahogy lépegetett, halkan a „Kentucky bébi”-t fütyörészte. Amint a stég végébe ért, lekuporodott a térde ropogott a stég jobb oldali peremén, és lenézett Lionelre, aki egy evezőhossznyira sem volt tőle. Lionel nem pillantott fel.

Hahó! mondta Boo Boo. Jó barát! Kalóz! Sötét gazember! Visszajöttem.

Lionel még most sem pillantott fel, de mintha hirtelen valami arra késztette volna, hogy tengerésztudományáról bizonyságot tegyen. A süket kormányrudat egészen jobbra lendítette, aztán tüstént visszarántotta maga felé. Szemét egyes-egyedül a dingi fedélzetére szegezte.

Én vagyok itt mondta Boo Boo. Tannenbaum altengernagy. Született Glass. Ellenőrizni jöttem a csónakfórokat.

Ez már nem maradt válasz nélkül.

Te nem vagy tengernagy. Te úrinő vagy mondta Lionel. Mivel rosszul vette a levegőt, minden mondat közben legalább egyszer meg kellett állnia, s ezért gyakran a hangsúlyos részeknél hangja inkább elfulladt, mint felerősödött. Ám Boo Boo nemcsak a szavait figyelte, hanem a hangját is.

Ki mondta azt neked? Ki mondta, hogy nem vagyok tengernagy?

Lionel felelt valamit, de nem lehetett érteni.

Na ki mondta? faggatta Boo Boo.

Apu.

Boo Boo még mindig guggoló helyzetben, bal kezét hátradugta lábai V betűjén keresztül, s megérintette a stég deszkáit, nehogy egyensúlyát elveszítse.

Apád pompás fickó mondta , de akkora szárazföldi patkányt, mint ő, nem ismerek. Szent igaz, hogy amikor a kikötőben tartózkodom, úrinő vagyok nem vitás. De az igazi hivatásom, első- s utolsósorban, és mindig a szent...

Nem vagy tengernagy mondta Lionel.

Hogy tetszett mondani?

Nem vagy tengernagy. Úrinő vagy egész életedben.

Rövid hallgatás következett. Lionel ezt arra használta fel, hogy újra megváltoztassa hajója menetirányát, s most már két kézzel ragadta meg a kormányrudat. Terepszínű sortot viselt, és hozzá tiszta fehér, rövid ujjú, kivágott trikót, mellén festett mintával, mely Strucc Jeromost ábrázolta, amint éppen hegedül. Lionel bőre szép barna volt, s haját, mely szinte pontosan olyan színű és fogású volt, mint az anyjáé, feje búbján kicsit kiszívta a nap.

Sokan hiszik, hogy nem vagyok tengernagy mondta Boo Boo, és erősen figyelte Lionelt. Csak azért, mert nem szoktam vele hencegni. Egyensúlyát megőrizve pantallója oldalzsebéből cigarettát és gyufát vett elő. Soha senki nem tudott még rávenni, hogy a rangomról diskuráljak vele. Különösen olyan kisfiúk nem, akik rám se néznek, ha szólok hozzájuk. Inkább fokozzanak le vagy tegyenek ki az egész nyavalyás flottából! Nem gyújtott rá, hanem hirtelen felpattant, és túlzottan feszes vigyázzállásba helyezkedve, jobb keze hüvelyk- és mutatóujjából gyűrűt formált, ajkához emelte, s gyerekek módjára, akik papírtölcsérbe dúdolva muzsikálnak, olyasféle hangot adott, mint a kürtszó. Lionel tüstént felpillantott. Bizonyára tisztában volt vele, hogy a kürtjel csak hókuszpókusz, mégis szemmel láthatóan felrázta, még a szája is tátva maradt. Boo Boo háromszor szólaltatta meg a kürtjelet egymás után a takarodó és az ébresztő furcsa keverékét. Aztán ünnepélyesen tisztelgett a túlsó part felé. Amikor végül újra lekuporodott a stég peremére, arcán végtelen sajnálkozás tükröződött, mintha nagyon fájna a búcsú valami nemes tengerészhagyománytól, mely a széles tömegek és a kisfiúk előtt mindörökre titok marad. Egy pillanatig a tó keskeny látóhatárára szegezte tekintetét, majd mintha hirtelen ráeszmélt volna, hogy nincs egészen egyedül. Tiszteletet parancsolóan pillantott Lionelre, akinek még mindig tátva volt a szája.

Ez egy titkos kürtjel volt, amelyet csak a tengernagyoknak szabad meghallaniuk. Rágyújtott a cigarettára, és vékony, hosszú füstszalaggal fújta el a gyufát, ahogy a színpadon szokták. Ha valaki megtudná, hogy az én hibámból te is hallottad azt a kürtjelet...

Megrázta fejét. Szeme sarkából újra a látóhatárt fürkészte.

Csináld még egyszer!

Lehetetlen!

Miért?

Boo Boo vállat vont.

Először is túl sok alacsonyabb rangú tiszt őgyeleg erre. Megváltoztatta testtartását, és most már keresztbe tett lábakkal kuporgott, ahogy az indiánok. Felhúzta térdharisnyáját. Na jó, elmondom neked, mit fogok tenni fűzte hozzá tárgyilagos hangon. Ha elárulod, mért szöksz meg folyton, elfújom neked az összes titkos kürtjelet, ahányat csak ismerek. Áll az alku?

Lionel tüstént a fedélzetre meredt megint.

Nem mondta.

Miért nem?

Csak.

Mért csak?

Mert nem akarom jelentette ki Lionel, s a nyomaték kedvéért megrántotta a kormányrudat.

Boo Boo jobb tenyerével ernyőzte el arcát az izzó nap elől.

Azt mondtad nekem, hogy egyszer s mindenkorra felhagysz a szökésekkel. Amikor beszélgettünk róla, azt mondtad, hogy felhagysz velük. Meg is ígérted.

Lionel felelt valamit, de nem lehetett kivenni, mit.

Hogyan? kérdezte Boo Boo.

Nem ígértem meg.

De igen, megígérted. A leghatározottabban.

Lionel újra a csónakra bámult.

Ha tengernagy vagy mondta , hol a flottád?

Igen, a flottám. Örülök, hogy megkérdezted mondta Boo Boo, és nekilátott, hogy leereszkedjék a dingibe.

El innen! parancsolta Lionel, de azért nem gorombán, szemét továbbra is lesütve. Senki sem szállhat be!

Nem szabad? Boo Boo lába már a csónak orrát érintette, de engedelmesen visszahúzta a stég magasságába. Egyáltalán senkinek? Megint indián módra kuporodott le. Miért nem?

Lionel válasza félreérthetetlen volt, de most sem elég hangos.

Miért? kérdezte Boo Boo.

Mert nincs megengedve senkinek.

Boo Boo egy teljes percig hallgatott, de közben szemét a fiún tartotta.

Sajnálattal hallom mondta végre. Pedig nagyon szeretnék beszállni a hajódba. Olyan árva vagyok nélküled. Nagyon hiányzol nekem. Egyedül ténferegtem a házban egész nap, nem volt kivel beszélnem.

Lionel nem lökte arrébb a kormányrudat, csak a fából készült fogantyú rostjait vizsgálgatta.

Beszélhetsz Sandrával mondta.

Sandra nem ér rá felelte Boo Boo. De különben is, veled akarok beszélni, nem Sandrával. Be akarok szállni a hajódba, és beszélgetni veled.

Onnan is beszélhetsz.

Hogyan?

Odafentről is tudsz beszélni.

Nem. Nem tudok. Túl mesze vagy. Közelebb kell ülnöm hozzád.

Lionel arrább lökte a kormányrudat.

Senki se szállhat be mondta.

Tessék?

Nem szállhat be senki.

Jól van, akkor mondd meg onnan, mért szöktél meg? kérdezte Boo Boo. Miután megígérted, hogy egyszer s mindenkorra abbahagyod.

Búvárszemüveg hevert a dingi fedélzetén, közel a hátsó üléshez. Lionel válasza az volt, hogy jobb lába ujjai közé csippentette a szemüveg pántját, aztán ügyes, gyors lábmunkával lepöckölte a szemüveget a hajóról. Nyomban elsüllyedt.

Gyönyörű mondta Boo Boo. Igazán épületes dolog. Webb bácsid szemüvege. Ó, el lesz ragadtatva! , s nagyot szippantott cigarettájából. Valamikor Seymour bácsidé volt.

Nem érdekel.

Látom. Látom, hogy nem érdekel mondta Boo Boo.

Különös szögben tartotta a cigarettát ujjai közt; veszedelmesen közel a csuklójához, hogy szinte megperzselte. Hirtelen megérezte a forróságot, s leejtette a cigarettát a tó színére. Aztán kivett valamit az egyik oldalzsebéből. Kis göngyöleg volt, körülbelül akkora, mint egy csomag kártya, fehér papírba burkolva, s zöld szalaggal átkötve. Kulcscsomó mondta, s érezte, hogy a fiú figyeli. Pont olyan, mint apué. Csak ezen sokkal több kulcs van, mint apuén. Ezen tíz kulcs van.

Lionel előrehajolt a padon, és eleresztette a kormányrudat. Mindkét kezét kinyújtotta, mint aki el akar kapni valamit.

Dobd mondta. Kérem szépen.

Maradjunk csak a helyünkön egy percre, Napsugaram. Gondolkodnom kell egy kicsit. Hátha kedvem szottyan, hogy ezt a kulcscsomót bedobjam a tóba?

Lionel szájtátva bámult rá, aztán összeszorította ajkát.

Az enyém! jelentette ki, de már kevesebb meggyőződéssel.

Boo Boo lepillantott rá, és vállat vont:

Nem érdekel.

Lionel lassan visszacsúszott a helyére, s miközben anyját figyelte, hátranyúlt a kormányrúdhoz. Szeme a helyzet tökéletes megértését tükrözte, s anyja előre tudta, hogy így lesz.

Tessék! Boo Boo ledobta a kis csomagot. Pontosan a fiú ölébe pottyant.

Lionel megnézte, először az ölében, aztán felkapta, megnézte a tenyerén is, majd karját oldalt kinyújtva, belehajította a kulcscsomót a tóba. Utána rögtön felnézett Boo Boo-ra, de szemében már nyoma sem volt a dacnak, hanem könnyek borították el. A következő pillanatban szája vízszintes 8-as formába torzult keserves sírásra fakadt.

Boo Boo most óvatosan feltápászkodott, úgy, mint akinek a lába elzsibbad a színházban, s leereszkedett a vitorlásba. Egy szempillantás alatt elhelyezkedett a hátsó ülésen, ölében a kormányossal, ringatta, a tarkóját csókolgatta, és határozott hangon hozta tudomására:

Tengerészek nem szoktak sírni, bogaram. Tengerészek sohasem sírnak. Csak akkor, ha a hajójuk elsüllyed. Vagy ha hajótörést szenvednek, tutajon hánykolódnak, meg minden, s nincs más innivalójuk, csak a...

Sandra... azt mondta Mrs. Snellnek... hogy apu egy... mocskos, nyamvadt... zsidrák!

Boo Boo alig észrevehetően megrezzent, de mindjárt letette öléből a fiút, maga elé állította, és hátrasimította homlokából a haját.

Azt mondta? Igazán? kérdezte.

Lionel szorgalmasan bólogatott. Még mindig zokogva, egyre közelebb húzódott anyjához, s végül megbújt Boo Boo térdei közt.

Nohát, ez nem is olyan nagyon borzasztó mondta Boo Boo, karja és lába kettős szorításában tartva Lionelt. Ennél rosszabb dolgok is előfordulhatnak. Tudod egyáltalán mit jelent az, hogy zsidrák?

Lionel nem akart vagy nem tudott rögtön megszólalni; akárhogy is, megvárta, míg könnyeinek csukló köhögésbe fúló utóárja kissé lecsillapodik. Akkor tompán, de értelmesen lehelte Boo Boo nyakának meleg fészkébe:

Hát az, aminek olyan hosszú nyaka van mondta , és olyan foltos.

Boo Boo kissé eltolta magától a fiát, hogy jobban lássa. Aztán kezét hirtelen mozdulattal Lionel nadrágjának fenekébe dugta, amivel a fiút alaposan megriasztotta, de szinte ugyanabban a pillanatban már vissza is húzta a kezét, s Lionel ingét csinosan eligazítva visszadugdosta.

Most megmondom neked, mit fogunk csinálni! Bekocsizunk a városba, vásárolunk uborkát meg kenyeret, az uborkát a kocsiban megesszük, aztán kimegyünk az állomásra apu elé, aztán hazahozzuk és rávesszük, hogy vigyen el minket egy kicsit vitorlázni. A te feladatod lesz, hogy segíts neki a vitorlákat bevonni. Oké?

Oké mondta Lionel.

Hazaindultak. Nem ballagtak, hanem versenyt futottak. Lionel győzött.

 

Öt perccel az eszkimó háború előtt
Lénárt Edna fordítása

Ginnie Mannox már ötödik hete minden szombat délelőtt együtt teniszezett az East-Side-i pályán osztálytársnőjével, Selena Graffal. Mindketten Miss Basehoar intézetébe jártak. Ginnie nem titkolta, hogy Selenát a Basehoar-iskola legnagyobb mamlaszának tartja - az intézet állítólag bővelkedett az effajta díszpéldányokban -, de Selena páratlan erénye volt, hogy minden alkalommal vadonatúj teniszlabdákat hozott pléhdobozban. Az apja gyártotta őket, legalábbis valami köze volt hozzá. (Egy este az asztalnál, a Mannox família épülésére Ginnie felidézte, hogyan zajlik le egy vacsora Grafféknál; szerepelt benne egy tökéletes szobalány is, aki szabályosan a vendégek baljára kerülve egy pohár friss paradicsomlé helyett pléhdobozban teniszlabdát szolgál fel.) Kezdett azonban Ginnie idegeire menni az az új szokás, hogy amikor teniszezés után kocsival leteszi otthon Selenát, az utolsó centig neki kell fizetnie a viteldíjat. Elvégre Selena ötlete volt, hogy busz helyett taxival járjanak haza a pályáról. Az ötödik szombaton aztán, amikor a taxi a York Avenue-n észak felé indult, Ginnie szóvá tette.

- Ide figyelj, Selena…

- Mi van? - kérdezte Selena, aki buzgón kotorászott a kocsi aljában. - Nem találom az ütőm huzatát! - nyögte.

Bár meleg májusi nap volt, mind a két lány nagykabátot húzott a sortja fölé.

- Betetted a zsebedbe - mondta Ginnie. - Te, ide figyelj…

- No, hál' istennek! Az életemet mentetted meg!

- Figyelj már! - Ginnie nem tartott igényt Selena hálájára.

- Mi van?

Ginnie úgy döntött, hogy most aztán kipakol. A taxi közeledett Selenáék utcájához. - Nem vagyok hajlandó ma is kiguberálni az egész viteldíjat - közölte. - Ha nem tudnád, nem vagyok milliomos.

Selena először meghökkent, aztán megsértődött. - Hát nem fizettem ki mindig a felét? - kérdezte ártatlanul.

- Nem - felelte kurtán Ginnie. - Az első szombaton még fizetted a felét. Valamikor a múlt hónap elején. Azóta egyetlenegyszer sem. Ne hidd, hogy smucig vagyok, de heti négy ötvenből kell kijönnöm. És nekem abból…

- De teniszlabdát azt mindig én hozok, nem igaz? - kellemetlenkedett Selena.

Ginnie olykor legszívesebben megfojtotta volna Selenát. - Utóvégre is az apád gyártja őket, úgy tudom - felelte. - Neked ingyenbe van, nekem meg kell fizetnem minden vacak…

- Jó, jó - mondta Selena nagy hangon, mintegy lezárva az ügyet, hogy felülkerekedjék. Unott arccal turkálta végig az összes kabátzsebét. - Csak harmincöt centem van - közölte fagyosan. - Elég?

- Nem. Ne is haragudj, de egy dollár hatvanöt centtel jössz. Számon tartok minden…

- Akkor fel kell mennem, hogy kérjek a mamától. Nem ér rá hétfőig? Elhozhatom a tornára, hogy boldog légy.

Selena magatartása minden kíméletet lehetetlenné tett.

- Nem - felelte Ginnie. - Este moziba megyek, kell a pénz.

Gyulölködő némaságba burkolózva bámultak ki a lányok kétoldalt az ablakon, míg a taxi meg nem állt Selenáék háza előtt. Selena, aki a járda felőli oldalon ült, kiszállt. A taxi ajtaját kissé nyitva hagyta, és olyan kihívóan, olyan hanyag eleganciával sétált be a kapun, mint valami látogatóba érkezett hollywoodi nagyság. Ginnie égő arccal fizette ki a viteldíjat. Aztán összeszedte a teniszholmiját - ütőt, törülközőt és egy széles karimájú kalapot -, és Selena után indult. Ginnie csak tizenöt éves volt, de majdnem 170 cm magas, 40-es teniszcipőt viselt, és amint félszegen, kissé sután mozogva gumitalpain, belépett az előcsarnokba, veszélyes játékos benyomását keltette. Selena is inkább a lift jelzőlámpáját figyelte görcsösen.

- Összesen egy dollár kilencvennel jössz - szögezte le Ginnie, miközben hosszú léptekkel a lift felé tartott.

Selena megfordult. - Felhívom becses figyelmedet, hogy a mamám nagyon beteg.

- Mi baja?

- Tulajdonképpen tüdőgyulladása, és ha netán azt képzeled, hogy szívesen zaklatom a pénzed miatt… - Selena a lehető legnagyobb nyomatékkal vetette oda befejezetlen mondatát.

Az igazat megvallva Ginnie-re ez hatott kissé, bármi is volt benne az igazság, de azért nem érzékenyült el tőle.

- Nem tőlem kapta el - jegyezte meg, és követte Selenát a liftbe.

Selena csengetésére egy néger szobalány engedte be a lányokat, azaz éppen hogy csak kinyitotta az ajtót, és úgy hagyta. Selena, úgy látszik, nem állt vele besszélő viszonyban. Ginnie egy székre dobta teniszfelszerelését a hallban, és követte Selenát. A nappaliban Selena visszafordult: - Légy szíves, várj meg itt. Lehet, hogy fel kell ébresztenem a mamámat, meg mit tudom én.

- Jó - felelte Ginnie, és lehuppant a díványra. - A büdös életben nem gondoltam volna; hogy ilyen undok vagy - jegyezte meg Selena, aki dühében ugyan az "undok" szót használta, de annyi mersze már nem volt, hogy meg is nyomja.

- Most legalább tudod - felelte Ginnie, és belelapozott egy Vouge-ba. Jó magasan az arca elé tartotta mindaddig, míg Selena ki nem ment a szobából, akkor aztán visszatette a rádió tetejére. Kritikus szemmel méregette a szobát, gondolatban átrendezte a bútorokat, kidobta az asztali lámpákat, kiszórta a művirágcsokrokat. A berendezést, úgy ahogy volt, pocséknak találta - drága volt, de émelyítő.

Hirtelen férfihang harsant fel a lakás másik részéből: - Eric, te vagy az?

Ginnie rögtön sejtette, hogy ez csak Selena bátyja lehet, akit még sose látott. Keresztbe rakta hosszú lábát, gondosan megigazította sportkabátja szélét a térdén, és várt.

Szemüveges fiatalember robbant be a szobába, pizsamában és papucs nélkül, a száját nyitva felejtette.

- Ó. Azt hittem Eric az, a szentségit - mondta. Szánalmas testtartással, megállás nélkül haladt át a szobán, valamit szűk mellkasán dédelgetett. Leült a dívány másik végére.

- Épp az előbb vágtam el ezt az átok ujjamat - dohogta. Úgy nézett Ginnie-re, mintha számított volna rá, hogy ott találja. - Vágtad már meg az ujjad? Egészen csontig, meg minden? - kérdezte. Hangos beszéde egyenesen könyörgoen hangzott, mintha Ginnie válasza megszabadíthatná attól a különös érzéstől, hogy egyedül csak vele történt ilyesmi.

Ginnie csak bámult rá. - Hát csontig éppen nem, de azért már megvágtam magam - felelte. Soha életében nem látott még ilyen furcsa külsejű fiút vagy férfit - nehéz volt megállapítani, hogy mi is voltaképpen. A haja olyan borzas volt, mintha egyenesen az ágyból kelt volna ki. Pár napos ritkás, szőke szakálla volt. Szóval, olyan - balfácánnak látszott. - Hogy vágtad meg? - kérdezte Ginnie.

A fiú sebesült ujját vizsgálgatta, vértelen ajka kinyílt. - Mi?

- Hogy vágtad meg?

- Tudom is én, az isten verje meg! - A mondat hangsúlya elárulta, hogy reménytelen homály fedi a választ a feltett kérdésre. - Kerestem valamit abban az átok szemétládában, és tele volt borotvapengével.

- Te vagy Selena bátyja? - kérdezte Ginnie.

- Aha. Jesszusom, mindjárt elvérzek. Maradj itt. Még vérátömlesztésre lesz szükségem, a fene enné meg.

- Tettél rá valamit?

Selena bátyja kissé elhúzta kezét mellkasáról, és Ginnie okulására felfedte sebét. - Csak egy kis rongy vécépapírt - felelte. - Elállítja a vérzést. Mint mikor az ember megvágja magát borotválkozás közben. - Ginnie-re pillantott. - Hát te ki vagy? - kérdezte. - Dilis húgom barátnője?

- Egy osztályba járunk.

- Aha. Téged hogy hívnak?

- Virginia Mannox-nak.

- Te vagy Ginnie? - mondta, és a szemüvege mögül rásandított. - Te vagy Ginnie Mannox?

- Igen - felelte Ginnie, és keresztbe vetett lábát letette a földre. Selena bátyja ismét az ujjával foglalkozott, ez volt érdeklodésének egyetlen és igazi tárgya. - Ismerem a nővéredet - mondta szenvtelenül. - Állati sznob.

Ginnie kihúzta magát. - Micsoda?

- Jól hallottad.

- A nővérem nem sznob.

- Nem a fenét - válaszolta Selena bátyja.

- Nem az!

- Nem a fenét. Ő a királynő. A hülye sznobok királynője.

Ginnie figyelte a fiút, ahogy ujjával fölemeli a vastag vécépapírréteget, és alája kukucskál.

- Nem is ismered a nővéremet.

- Nem a fenét.

- Hogy hívják? Mi a keresztneve? - tudakolta Ginnie.

- Joan… a Sznob Joan.

Ginnie hallgatott. - Hogy néz ki? - tette fel hirtelen a kérdést.

Semmi válasz.

- Hogy néz ki? - ismételte meg Ginnie.

- Hát csak fele olyan jóképű lenne, mint amilyennek képzeli magát, akkor is állati mázlija volna - válaszolta Selena bátyja.

Ginnie titokban úgy gondolta, hogy a válasz egész szellemes - A nővérem még sosem említett téged - mondta.

- Nem élem túl! Ezt igazán nem élem túl.

- Különben is menyasszony. - Ginnie nem vette le szemét a fiúról. - Jövő hónapban lesz az esküvője.

- Kivel - kapta fel a fejét a fiú.

Ginnie gyorsan kihasználta a kínálkozó helyzetet.

- Te úgyse ismered.

A fiú ismét a kötésével babrált. - Minden részvétem az övé - közölte.

Ginnie felhorkant.

- Még mindig őrülten vérzik. Mit gondolsz, tegyek rá valamit? Mi kell az ilyesmire? Ultraseptyl jó volna?

- Inkább jód - mondta Ginnie. Aztán hirtelen úgy érezte, hogy az adott körülmények között válasza túl udvarias, ezért hozzátette. - Ultraseptyl egyáltalán nem jó rá.

- Miért nem? Mi a rossz benne?

- Az, hogy nem jó rá, és kész. Arra jód kell.

A fiú Ginnie-re nézett. - De a jód csíp, mi? - kérdezte.

- Csíp, mint a fene.

- Naná hogy csíp.

- Senki se szereti.

A fiú egyetértően bólintott. - De nem ám! - mondta.

Ginnie egy pillanatig figyelte. - Ne piszkáld! - szólt rá hirtelen.

Mintha áramütés érte volna, Selena bátyja gyorsan visszahúzta ép kezét. Kicsit kiegyenesedett helyesebben kicsit kevésbé görnyedt össze. A szoba másik végébe meredt. Dúlt vonásait lassan feloldotta valami álmatag kifejezés. Ép mutatóujjának körmével ételmaradékot piszkált ki két metszőfoga közül. Aztán ismét Ginnie-hez fordult. - Bujkojtál? - kérdezte.

- Mi?

- Ebédet bujkojtál máj?

Ginnie a fejét rázta. - Majd eszem otthon. A mamám mindig kész az ebéddel, mire hazamegyek.

- Van a szobámban egy fél csirkés szendvics. Akarod? Még hozzá se nyúltam.

- Köszönöm, nem. Igazán nem.

- Hiszen mostanáig teniszeztetek, a szentségit! Nem vagy éhes?

- Nem azért - felelt Ginnie, és keresztbe rakta a lábát. - De a mamám mindig kész az ebéddel, mire hazamegyek, és ha nem vagyok éhes, szörnyen begurul.

Selena bátyja, úgy látszik, elfogadta ezt a magyarázatot, mert bólintott, majd elfordította a fejét. Aztán hirtelen ismét Ginnie-hez fordult. - Mit szólnál egy pohár tejhez?

- Kösz, nem… de azért nagyon köszönöm.

A fiú szórakozottan elorehajolt, és megvakarta meztelen bokáját. - Hogy hívják azt a tagot, aki elveszi? - kérdezte.

- Mármint Joant? Dick Heffnernek - felelte Ginnie.

Selena bátyja még mindig a bokáját vakargatta.

- Korvettkapitány - fűzte hozzá Ginnie.

- Na bumm.

Ginnie kuncogott. Figyelte, hogy vakarja a fiú vörösre a bokáját. Mikor aztán körmével egy pörköt kezdett leszedni a lábikrájáról, nem nézte tovább.

- Honnan ismered Joant? - kérdezte. - Ugye még nem is voltál nálunk?

- Volt a nyavalya.

Ginnie hiába várt a folytatásra.

- Hol találkoztatok?

- Házibulin.

- Házibulin? Mikor?

- Mit tudom én! Negyvenkettő karácsonyán. - Két ujjával cigarettát halászott elő pizsamája felső zsebéből. A cigaretta olyan volt, mintha rajta aludt volna. - Te, dobd már ide azt a gyufát - mondta.

Ginnie a mellette álló asztalról egy doboz gyufát nyújtott oda. A fiú úgy gyújtott rá, hogy a cigarettát ki sem egyenesítette, aztán az elhasznált gyufaszálat visszarakta a dobozba. Fejét hátrabillentette, óriási füstfelhőt eresztett ki lassan a száján, majd az orrán át visszaszívta. Ilyen "franciás" belégző "módszerrel" cigarettázott, ami valószínuleg nem zsúrmutatvány volt, inkább arról árulkodott, hogy ez a fiatalember saját szórakoztatására egyszer-másszor bal kézzel is megpróbált már borotválkozni.

- Miért sznob Joan? - kérdezte Ginnie.

- Miért? Mert az. A fene tudja, hogy miért.

- Értem. De miért mondod, hogy az?

A fiú elgyötörten fordult Ginnie-hez.

- Ide figyelj. Nyolc rohadt levelet írtam neki. Nyolcat! Egyetlenegyre sem válaszolt.

Ginnie habozott. - Hát talán sok dolga volt.

- Aha! Sok dolga. A fene azt a kis stréber formáját.

- Muszáj ennyit káromkodnod? - kérdezte Gin.

- Muszáj, az istenfáját!

Ginnie kuncogott. - Különben is, mióta ismered?

- Elég régen.

- Na és felhívtad már telefonon, meg minden? Szóval sose hívtad még fel?

- Ne-em.

- Jaj istenem, hát ha még csak fel se hívtad…

- Nem tudtam, a szentségit!

- Miért nem?

- Nem voltam New Yorkban.

- Ja? Hol voltál?

- Én? Ohióban.

- Ja? Egyetemista vagy?

- Á. Csak voltam.

- Katona voltál?

- Á - kezében a cigarettával megkopogtatta a bal mellét. - A ketyegőm - mondta.

- A szíved? Mi baj van vele?

- Mit tudom én, mi a nyavalya van vele. Gyerekkoromban izületi gyulladásom volt. Fenemód fáj a…

- Na és nem kellene leszoknod a dohányzásról? Szóval nem kellene leszoknod a dohányzásról meg minden? Az orvos azt mondta az én…

- Á, mondanak azok minden marhaságot.

Ginnie rövid tűzszünetet tartott, egész rövidet. - Ohióban mit csináltál?

- Én? Egy rohadt repülőgépgyárban melóztam.

- Igazán? - kérdezte Ginnie. - És szeretted?

- És szeretted? - utánozta a fiú. - Imádtam. Egyenesen rajongok a repülőgépekért. Olyan aranyosak.

Ginnie most már annyira belebonyolódott a témába, hogy fel se vette. - Meddig melóztál ott? Mármint a repülőgépgyárban.

- Mit tudom én, a szentségit. Harminchét hónapig.

Felállt, és az ablakhoz lépett. Lenézett az utcára, közben hüvelykujjával a gerincét vakargatta.

- No, nézd csak őket. Állati hülyék - jegyezte meg.

- Kik?

- Mit tudom én. Mindenki.

- Majd megint vérezni kezd az ujjad, ha így lefelé tartod - szólt rá Ginnie.

A fiú megfogadta a tanácsát. Bal lábát feltette az ablakülésre és sebesült kezét vízszintes combján nyugtatta. Még mindig az utcára bámult. - Mindenki arra az átok sorozásra megy. Nemsokára kitör a háború az eszkimókkal. Tudsz erről?

- Kikkel?

- Az eszkimókkal… Nyisd ki jobban a füledet, a szentségit.

- Miért az eszkimókkal?

- Mit tudom én. Honnan a nyavalyából tudjam, hogy miért? Most majd az öreg fiúk mennek. Hatvan körüli tagok, Csak hatvan év körülieket vesznek be - magyarázta. - A szolgálat rövidebb lesz majd, ennyi az egész… Na bumm.

- Neked különben sem kéne menned. - Ginnie csak az igazságot akarta leszögezni, de még a mondat végére sem jutott, már tudta, hogy ezt nem kellett volna mondania.

- Tudom - vágta rá a fiú, és levette lábát az ablakülésről. Kissé kinyitotta az ablakot, és kipöckölte cigarettáját az utcára. Aztán megfordult, az ablakkal mára végzett. - Te. Tégy nekem egy szívességet. Ha jön az a tag, mondd meg neki, hogy pár perc múlva kész leszek. Csak megborotválkozom. Jó?

Ginnie bólintott.

- Szóljak Selenának, hogy siessen? Tudja, hogy itt vagy?

- Persze hogy tudja, de még mennyire - felelte Ginnie. - Nem sietek, köszönöm.

Selena bátyja bólintott. Aztán még egy utolsó hosszú pillantást vetett sebesült ujjára, mintha azt szeretné tudni: elég jó állapotban van-e ahhoz, hogy megtegye vele a visszautat a szobájába.

- Miért nem teszel rá ragtapaszt? Nincs ragtapaszod?

- Á! Nem érdekes. Ne vedd a szívedre. - Kisétált a szobából.

Pár pillanat múlva visszajött, és hozta a fél szendvicset.

- Edd meg. Jó.

- De igazán, én nem…

- Vedd el már, a szentségit. Nincs megmérgezve.

Ginnie elfogadta a fél szendvicset. - Hát, köszönöm szépen - mondta.

A fiú megállt előtte és ránézett. - Csirke - mondta. - Tegnap este vettem egy átok csemegeboltban.

- Klasszul néz ki.

- Hát akkor edd meg.

Ginnie beleharapott.

- Jó, mi?

Ginnie nagy nehezen gyűrte le a falatot. - Nagyon - közölte.

Selena bátyja bólintott. Szórakozottan körülnézett a szobában, közben horpadt mellé vakargatta. Na, azt hiszem ideje, hogy fölöltözzem… Jézusom! Csöngetnek. Na, minden jót. - Eltűnt.

Mikor Ginnie magára maradt, nem állt fel, csak körülnézett és egy jó helyet keresett, ahová a szendvicset kidobhatná, vagy rejthetné. Aztán hallotta, hogy valaki jön a hallon át. A szendvicset sportkabátja zsebébe dugta.

Harminc év körüli, középtermetű fiatalember lépett a szobába. Szabályos vonásai, rövidre vágott haja, öltönyének szabása, selyemnyakkendőjének mintája nem sokat árultak el róla. Lehet, hogy egy képesújság szerkesztőségében dolgozik, vagy csak szeretne ott dolgozni. Lehet, hogy egy színdarabban játszott Philadelphiában, amit most vettek le a műsorról. Lehet, hogy ügyvédi irodában dolgozik.

- Hello - köszöntötte Ginnie-t barátságosan.

- Hello.

- Nem látta Franklint?

- Borotválkozik. Azt üzeni, várja meg. Rögtön kész.

- Borotválkozik? Atyaúristen! - A fiatalember a karórájára pillantott. Aztán leült egy vörös damaszthuzatú fotelbe, keresztbe tette a lábát, és tenyerébe temette arcát. Mint aki teljesen kikészült vagy túlerőltette a szemét, kinyújtott ujjai hegyével dörzsölgette lehunyt szemét. - Ma volt életem legszörnyűbb délelőttje - mondta, és levette tenyerét az arcáról. Kizárólag a gégéjéből eregette a hangokat, mintha ahhoz is fáradt volna, hogy a rekeszizmát mozgásba hozza.

- Mi történt? - nézett rá Ginnie.

- Hát… hosszú história. Ilyesmivel csak azokat untatom, akiket legalább ezer éve ismerek. - Üres tekintettel, rosszkedvűen bámult az ablak felé. - Ezentúl nem állítom magamról, hogy ismerem az emberi természetet. Elhiheti nekem.

- Mi történt? - ismételte meg a kérdést Ginnie.

- Úristen! Egy ember, akivel hosszú hónapok óta megosztom a lakásomat… Nem is akarok róla beszélni… Ez az író… - tette hozzá elégedetten, feltehetően az a kedvenc anatéma jutott az eszébe, amelyet valahol Hemingwaynél olvasott.

- Mit csinált?

- Hogy őszinte legyek, nem is szívesen bocsátkozom részletekbe - mondta a fiatalember. Figyelemre sem méltatva a légmentes cigarettásdobozt, saját csomagjából vett elő egy cigarettát, és öngyújtójával rágyújtott. Nagy keze nem volt sem erős, sem biztos, sem érzékeny. Mégis úgy használta, mintha egy nem könnyen irányítható önálló esztétikai elv vezetné. - Elhatároztam, hogy nem is gondolok rá. De olyan irtózatos dühös vagyok. Szóval, megjelenik ez a kis szörnyeteg a pennsylvaniabeli Altoonából, vagy valami ilyesféle helyről. Látszik rajta, hogy majd éhen hal. Vagyok olyan jóindulatú és rendes, valóságos irgalmas szamaritánus, befogadom a lakásomba, ebbe az abszolút mikroszkopikus méretű kis lakásba, amelyben magam is alig bírok mozogni. Bemutatom valamennyi barátomnak. Hagyom, hogy az egész lakást teleszórja a rémes kézirataival, csikkekkel, retekkel, meg mindenféle vacakkal. Bemutatom valamennyi New York-i színigazgatónak. Cipelem a koszos ingeit a mosodába, aztán meg haza. És mindennek a tetejébe… - A fiatalember elhallgatott. - Hála jószívűségemnek és rendességemnek folytatta -, reggel úgy öt-hat körül kisétál a házból, egy sort sem hagy hátra; és mindent, amire csak azt a mocskos kezét rá tudja tenni, fölpakol és elvisz. - Szünetet tartott, szippantott a cigarettájából, és vékony csíkban sziszegve eregette ki száján a füstöt. - Nem is akarok beszélni róla. Igazán nem. - Ginnie-re nézett. - Tetszik a kabátja -, mondta, és már fel is állt. Odalépett Ginniehez, és sportkabátjának hajtókáját két ujja közé fogta.

- Príma anyag. A háború óta nem láttam még valódi, finom teveszőrt. Szabad kérdeznem, hol vette?

- Anyám hozta Nassauból.

A fiatalember eltűnődve bólintott, majd lassan a szék felé hátrált. - Nassau egyike azon kevés helyeknek, ahol valódi, jó minőségű teveszőrt lehet beszerezni. - Leült. - Sokáig volt ott?

- Mi? - kérdezte Ginnie.

- Sokáig volt ott, mármint a mamája? Azért kérdezem, mert az én anyám decemberben volt ott. Meg januárban is egy ideig. Általában én is vele megyek, de ez az év olyan zűrös volt, hogy képtelen voltam elszabadulni.

- A mamám februárban volt odaát.

- Remek. Nem tudja véletlenül hol lakott?

- A nagynénimnél.

A férfi bólintott. - Szabad kérdeznem hogy hívják? Gondolom, maga Franklin húgának a barátnője?

Ginnie csak a második kérdésre válaszolt. - Egy osztályba járunk.

- Csak nem maga a híres Maxine, akit Selena gyakran emleget?

- Nem.

A fiatalember nagy hirtelen nadrágja felhajtóját kezdte dörzsölni a tenyerével. - Mindenütt tele vagyok kutyaszőrrel -, panaszolta. - Mama Washingtonba ment víkendre és a bestiát nálam parkolja. Helyes kis dög. Csak ronda szokásai vannak. Van kutyájuk?

- Nincs.

- Tulajdonképpen az a privát véleményem, hogy városban kutyát tartani kegyetlenség. - Befejezte a dörzsölgetést, hátradőlt, és megint az órájára pillantott. - Ez a fiú még életében nem volt pontos. Cocteau A szép és a szörnyeteg című filmjét akarjuk megnézni, és ez az a film, ahonnan nem szabad elkésni. Illetve, ha elkésik, oda az egésznek a varázsa. Látta?

- Nem.

- Feltétlenül nézze meg. Nyolcszor láttam. Egyszerűen zseniális! Már hónapok óta próbálom rávenni Franklint, hogy nézze meg. - Lemondóan rázta a fejét. - Az ízlése, sajnos. A háború alatt ugyanazon a rémes helyen dolgoztunk mind a ketten, és ez a fiú erőszakkal elcipelt a világ legelképesztőbb filmjeihez. Gengszter filmeket, vadnyugati filmeket, musicaleket láttunk…

- Maga is a repülőgépgyárban dolgozott? - Szólalt meg Ginnie.

- Ott, édes Istenem. Hosszú-hosszú évekig. Ne is beszéljünk róla, nagyon kérem.

- Magának is rossz a szíve?

- Nem, hál' istennek. Hadd kopogjam le. - Kétszer megkopogtatta a szék karfáját. - Olyan a szervezetem, mint a…

Amikor Selena belépett, Ginnie gyorsan felállt s elébe ment. Selena átöltözött, sortból ruhába bújt, ami Ginnie-t rendes körülmények között felbosszantotta volna.

- Sajnálom, hogy megvárakoztattalak - mondta Selena minden meggyőződés nélkül. - De meg kellett várnom, amíg a mama felébred… Hello, Eric.

- Hello, hello.

- Különben sem kell már a pénz - szólt fojtott hangon Ginnie, hogy csak Selena hallhassa.

- Micsoda?

- Gondolkoztam a dolgon. Mert ugye te hozod mindig azokat a teniszlabdákat, meg minden. Erről egészen megfeledkeztem.

- De hát azt mondtad, hogy mivel nekem ingyenben van…

- Kísérj ki - mondta Ginnie, s már ment is előre. Erictől el sem búcsúzott.

- De hiszen azt mondtad, hogy moziba mész ma este, meg hogy kell a pénz, meg minden - mondta Selena a hallban.

- Nagyon fáradt vagyok - felelte Ginnie. Lehajolt és összeszedte a teniszfelszerelését. - Ide figyelj! Vacsora után felhívlak. Van valami programod ma estére? Esetleg átjövök hozzád.

Selena nagyot nézett. - Na jó.

Ginnie kinyitotta az ajtót, odament a lifthez és csengetett. - Megismerkedtem a bátyáddal - közölte.

- Igazán? Jó pofa, mi?

- Mi a foglalkozása? - kérdezte Ginnie közönyösen. - Dolgozik, vagy mit csinál?

- Most mondott fel. Apa szeretné, ha visszamenne az egyetemre, de nem akar.

- Miért nem?

- Mit tudom én? Azt mondja, túl öreg már, meg minden.

- Hány éves?

- Mit tudom én. Huszonnégy.

Kinyílt a liftajtó.

- Majd felhívlak! - szólt oda Ginnie.

Mikor kilépett a kapun, Lexington felé indult, nyugati irányba, a buszmegállóhoz. A Harmadik Avenue és Lexington között a zsebébe nyúlt a pénztárcájáért, és megtalálta a fél szendvicset. Kivette, és lassan leengedte a karját, észrevétlenül el akarta dobni az utcán, aztán mégis visszaengedte a zsebébe. Néhány évvel ezelőtt három napig törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg egy húsvéti csibétől, amit döglötten talált a fűrészporon, a szemétláda fenekén.

 

Alpári történet Esmének, szeretettel
Bartos Tibor fordítása

Néhány napja légipostán esküvői meghívót kaptam Angliából, április 18-ra. Ez véletlenül olyan esküvő lesz, hogy sokért nem adnám, ha jelen lehetnék, és az első pillanatban, amikor megkaptam az értesítést, gondoltam, még jókor indulnék el, akár repülőgépen most az egyszer semmi sem drága. Azóta keresztbe-hosszába megtárgyaltuk az ügyet félelmetesen józan feleségemmel, s végül úgy döntöttünk, hogy mégsem megyek. Már csak azért sem, mert teljesen elfelejtettem, hogy anyósom az április második felét velünk szándékszik tölteni. Igaz, ami igaz, Grencher mamát minden szent évben egyszer látom, és bizony múlik az idő a feje fölött. Hiába, ötvennyolc lesz. (Ő sem titkolja.)

De ha már egyszer így történt, akkor is ott vagyok, vagy itt vagyok, mindegy én a magamét megteszem, hogy az esküvő fényéhez hozzájáruljak. Neki is fogtam, és néhány oldalon egybegyűjtöttem leleplező adataimat a menyasszony felől, közel hat éve támadt ismeretségünk alapján. Ha feljegyzéseim néhány kellemetlen percet szereznének a vőlegénynek, akihez sosem volt szerencsém, annál jobb. Örömszerzésről itt szó sincs. Inkább oktató jelleggel készült ez az írás, és épülésre szántam.

1944 áprilisában valami hatvan amerikai önkéntes közt én is az angliai Devonban részesültem angolok által vezetett különleges, inváziós kiképzésben. Most, hogy visszaemlékszem, úgy tetszik, mind a hatvanan eléggé magunknak való alakok voltunk, nem akadt egy se, aki társaságban jól érezte volna magát. Szabad időnk levélírásban telt, és szolgálaton kívül váltott szavaink a véletlenül épp nem használt tintásüveg sorsa felett döntöttek. Ha pedig sem levelet nem írtunk, sem foglalkozáson nem voltunk, akkor is külön utakon járt mindegyikünk. Az én utam derűs napokon a kies környék szépségeinek rendszeres felfedezésére vitt. Esős napokon pedig kerestem magamnak egy száraz zugot valahol, és leültem olvasni, néha egy köpésnél nem messzebbre a pingpongasztaltól.

A kiképzés három hétig tartott, és egy csatakos szombati napon ért véget. Úgy volt, hogy még aznap este hét órakor vonatra teszik az osztagot, és Londonba viszik, ahol, a rémhírek szerint, hozzácsapják az egyesített gyalogsági és ejtőernyős hadosztályokhoz, és majd minket vetnek be elsőnek a partraszállás napján. Délután háromra már minden holmimat összepakoltam a katonaládámba, a gázálarctokot is, tele könyvvel, amelyeket még hazulról hoztam. (Magát a gázálarcot néhány héttel ezelőtt kihajítottam a Mauretania egyik kabinablakán, abban a biztos tudatban, hogy ha az ellenség mégis gázt használna ellenünk, úgysem bírnám idejében magamra tépni ezt a büdös vacakot.) Emlékszem még, hogy hosszú ideig álltam a barakkunk végében, és néztem ki az ablakon, a vigasztalanul szakadó esőbe. A harci kedv nem tombolt bennem, én legalább nem vettem észre. Hátam mögött bajtársiatlanul percegtek a töltőtollak a tábori posta sok ív levélpapírján. Hirtelen céltalanul sarkon fordultam, magamra kaptam esőkabátomat, kasmírsálamat, fölhúztam a kesztyűmet, sárcipőmet, és föltettem az inváziós sapkámat (amelyről még ma is elmondják, hogy egészen eredeti módon viseltem: más csak a feje tetején, én mind a két fülemen). Aztán karórámat a latrina órájához igazítottam, és nekivágtam a lejtős, macskaköves úton a városnak. A körülöttem csapkodó villámokkal mit sem törődtem. Vagy föl van írva az ember a nagykönyvben, vagy nincs. Bánom is én.

A város szívében, egyszersmind legpocsétásabb terén megálltam egy templom előtt, hogy elolvassam, mi áll a hirdetőtáblán részint, mert a feketén-fehérrel szépen kirajzolt számok felkeltették a figyelmemet, másrészt, mert a katonaságnál három éve éltem a hirdetőtáblák kábulatában. A hirdetmény szerint negyed négykor gyermekénekkari próba lesz. Az órámra pillantottam, aztán megint a hirdetőtáblára. Egy felrajzszögezett papírlapon azoknak a neve volt olvasható, akik az énekkari próbán megjelenni kötelesek. Ott álltam az esőben, végigolvastam a névsort, aztán beléptem a templomba.

A padsorokban vagy egy tucat felnőtt foglalt helyet, többjük ölében talpával felfelé fordított, gyermek méretű sárcipő. Elmentem mellettük, s a legelső sorban telepedtem le. A dobogón három tömött széksorban helyezkedtek el a gyerekek vagy húszan, legtöbbjük lány, koruk hét és tizenhárom közt váltakozott. Karvezetőjük tweedbe öltözött hatalmas asszonyság, éppen arra oktatta őket, hogy éneklés közben jobban tátsák ki a szájukat. Ki hallott már olyan kismadárkáról, kérdezte, amelyik csak fújja, fújja, fújja szívhez szóló danáját, és a csöpp csőrét ki se nyitja? Mindjárt kitetszett, hogy olyan madárkáról még senki sem hallott. A gyerekek csak bámulták az asszonyt merev, homályos fényű tekintettel. Azzal folytatta, hogy szeretné, ha minden kis tanítványa átérezné, amit énekel, ne csak a szavakat szajkózná a szájacskájával. Megadta a hangot a sípján, s a gyerekek, mint rosszul táplált súlyemelők, fölemelték zsoltároskönyvüket.

Zenei kíséret nélkül énekeltek, pontosabban: zenei beavatkozás nélkül, dallamos és érzelgésektől mentes hangon, olyannyira, hogy nálam emelkedettebb szellemű ember kipróbálhatta volna, milyen is a lebegés. A legkisebbek közül egynéhány késleltette ugyan az ütemet, de éppen csak annyira, hogy más, mint a szerző édesanyja, nem talált volna benne hibát. Ezt a zsoltárt még nem hallottam, de erősen reméltem, hogy lesz vagy tíz-tizenkét szakasza.

Míg az éneket hallgattam, végignéztem a gyerekeken, de csak egyikük arcát vettem jobban szemügyre, amelyik a legközelebb ült hozzám, az első sor legszélén. Olyan tizenhároméves-forma kislány volt, a homloka domború, egyenes lenszőke haja éppen hogy befedte a fülét, a tekintetét oly unottan hordozta körül a templomban, hogy már arra gondoltam, a szegleteket olvassa. Hangja határozottan kivált a karénekből, nemcsak azért, mert ő ült legközelebb hozzám. Édesen csengő, biztos szopránja szinte természetesen vezette a kórust. Úgy látszott mégis, hogy a kisasszonyt némiképp untatják tulajdon énekesi képességei, vagy talán az idő álmosította el, vagy a templom mindenesetre kétszer is megfigyeltem, amint a szakaszok közt ásított. Nagyon jól nevelt ásítások voltak, csukott szájjal, és mégis. Az orrcimpái elárulták.

Amint a zsoltárt befejezték, a karvezető nyomban hosszas magyarázatba fogott azokról az illetlen emberekről, akik a lábukat és a szájukat nem tudják féken tartani igehirdetés közben. Ebből úgy vettem észre, hogy ha a próbának nem is, de az éneklésnek vége, és mielőtt még a tanítónő fülsértő hangja tökéletesen eloszlathatta volna a gyerekek énekének varázsát, felálltam, s otthagytam a templomot.

Az eső még jobban szakadt. Végigmentem az utcán, s benéztem a Vöröskeresztes Pihenő ablakán, de a katonák, láttam, kettes-hármas sorban tolongtak a kávéspult előtt, s a vastag üvegen át is kihallatszott a pingponglabda pattogása a másik teremből. Átmentem a túlsó oldalra, és egy civil teázóba léptem be, amely üresen fogadott, csupán a középkorú pincérnő nézett rám úgy, mint aki jobban szereti a száraz vendéget. Átázott esőkabátomat a lehető legtapintatosabban lógattam föl az egyik fogasra, aztán leültem, és teát rendeltem fahéjas pirítóssal. Először szólaltam meg aznap. Majd átkutattam az összes zsebeimet, még az esőkabátomat is, és összeszedtem egy csomó elévült, de újraolvasható levelet. Egyik a feleségemtől jött, amelyben elmondja, mennyire romlik a kiszolgálás a Schrafft-étteremben, a nyolcvannyolcadik utcában; a másik az anyósomtól, amelyben arra kér, hogy legyek oly kedves, és küldjek neki kasmírfonalat, amint „a táborból elszabadulok”.

Még meg sem ittam az első csésze teát, mikor megérkezett az a kisasszony, akit olyan jól megnéztem magamnak az énekkari próbán. A haja csuromvíz volt, mind a két füle karimája kilátszott alóla. Csöpp fiút vezetett kézen fogva, le nem tagadhatta volna, hogy az öccsét. Úgy vette le róla a sapkát, két ujja közé csippentve, mint valami kísérleti ritkaságot. Sereghajtójuk egy megbízható külsejű asszony volt, fején elázott filckalap nyilván a nevelőnő. Az énekes kisasszony már ki is választotta az asztalt, míg a kabátját levetette az én szempontomból ítélve jól választott, mert vagy négy-öt méterre ült le nevelőnőjével együtt éppen szemben velem. Az ötévesforma kisfiú azonban nem helyezkedett el olyan könnyen. Kibújt a posztókabátjából, ledobta, aztán, mint afféle született rosszcsont, elkezdte huzigálni-tologatni a székét, ki-be, s fapofával figyelte, sikerül-e felbosszantani nevelőnőjét. A nevelőnő fojtott hangon kiosztott neki két-három parancsot, hogy üljön le, és valami olyasmit, hogy most már ne produkálja magát, de addig nem mászott föl a székre, amíg a nénje rá nem szólt. De már kapta is a szalvétát, és a fejére borította. Megint a nénjének kellett levenni, és illendően az ölébe teríteni.

Amikor a teát behozták, az énekes kisasszony rajtakapott, hogy belebámulok az asztaltársaságukba. Visszabámult, azzal a szegletolvasó pillantással, aztán hirtelenül finom mosolyt dobott felém. Furcsán sugárzott ez a mosoly, mint a ritka-finom mosolyok is csak néha. Visszamosolyogtam, sokkal kevésbé sugárzón, mert felső ajkammal rejtegetni igyekeztem a szénfekete kincstári próbatömést két metszőfogam között. A következő pillanatban pedig már azt vettem észre, hogy a kisasszony, irigylésre méltó biztonsággal ott áll az asztalomnál. Kockás szőttes ruhát viselt, skót kockásat, ha jól emlékszem. Nagyon tetszett nekem, nem tudom miért, hogy egy fiatal lány skót kockás ruhát visel ilyen szomorú, ilyen jaj de csatakos napon.

Azt hittem, hogy az amerikaiak utálják a teát jegyezte meg.

Megjegyzése nem volt olcsó szellemesség, sokkal inkább úgy hangzott, mint valami filozófiai vagy statisztikai megállapítás. Azt feleltem, hogy némelyikünk mást sem iszik, csak teát, s mindjárt meg is hívtam egy csészére.

Köszönöm felelte. Egy röpke pillanatra talán helyet is foglalhatnék.

Felálltam és odahúztam egy széket a számára, szembe velem. Előkelő könnyedséggel helyezkedett el a szék sarkán, kecses, szép tartással. Visszamentem, majdhogynem visszasiettem a helyemre, oly nagy kedvem volt, hogy a beszélgetést folytassam. Mégsem jutott semmi eszembe, amikor leültem. Ismét rámosolyogtam, továbbra is takargatva a szénfekete tömést. Végül megjegyeztem, hogy borzasztó, milyen idő van odakinn.

Igen, borzasztó felelte, és hangjából tisztán kiérzett, hogy nem barátja a közhelyeknek. Mindkét tenyerét az asztal lapjára helyezte, mint a szellemidézők, aztán marokba kapta, de még láttam tövig rágott körmeit. Katonás kinézésű karórát hordott, akkorát, mint egy hajóskapitány kronométere. A számlapja teljesen elborította vézna csuklóját. Ott volt az énekkari próbán állapította meg tárgyilagosan. Láttam magát.

Ott voltam csakugyan, válaszoltam, és hozzátettem azt is, hogy a hangja tisztán kihallatszott a kórusból. És hogy szép hangja van, még azt is.

Bólintott. Tudom. Hivatásos énekesnek készülök.

Igazán? Operaénekesnek?

Isten ments! Dzsesszt fogok énekelni a rádióban, és kalapszámra keresem a pénzt. Ha pedig harmincéves legyek, nyugalomba vonulok, és Ohióban fogok élni egy farmon. Tenyerével megtapogatta csuromvizes fejét. Ismeri Ohiót?

Elmondtam, hogy csak vonaton utaztam keresztül rajta egynéhányszor, ezért nem ismerem igazán jól. Megkínáltam egy szelet fahéjas pirítóssal.

Köszönöm utasított el. Különben is csak csipegetni szoktam, mint a madarak.

Nekiláttam a pirítósnak magam, s közben megjegyeztem, hogy vad vidékek is vannak Ohióban.

Tudom. Egy amerikai már felvilágosított. Maga a tizenegyedik amerikai, akivel találkozom.

Nevelőnője erősen integetni kezdett, hogy azonnal menjen vissza az asztalukhoz vagy inkább, hogy hagyja már békén azt a férfit. Vendégem ehelyett nyugodtan elfordította a székét néhány centivel, hogy az asztaluktól várható újabb jelzéseket a hátával fogja fel. Azt a titkos kiképzőiskolát látogatja, ugyebár, a hegy tetején? érdeklődött hűvösen.

Vele szemben is kötelezett a katonai titok, azt feleltem tehát, hogy egészségi okokból kellett Devonshire-be jönnöm.

Ugyan intett le , én sem ma bújtam ki a tojásból.

Nem, erről szó sincs, mondtam. Egy pillanatra belebújtam a teáscsészémbe. Egyszerre észrevettem, hogy ügyelni kezdek a viselkedésemre, s már a széken is merevebben ülök.

Ahhoz képest, hogy amerikai egészen értelmesnek látszik tűnődött vendégem.

Rápirítottam, hogy ez miféle fellengős beszéd, gondolja csak meg jobban, s látni fogja, mennyire nem helyénvaló.

Elpirult, s ezzel rám nézve is kötelezővé tette azt a higgadt társasági modort, melynek szabályait megsértettem. Helyesebben mondta , akiket én láttam amerikaiakat, azoknak a legtöbbje állat módjára viselkedett. Lökdösik egymást, mindenkit sértegetnek és... Tudja, hogy mit csinált az egyik?

Megráztam a fejem.

Egyikük üres whiskysüveget dobott be a nagynéném ablakán. Szerencse, hogy az ablak nyitva volt. Maga talán ezt valami nagyon értelmes dolognak tartja?

Nem különösebben, gondoltam, de a véleményem megtartottam magamnak. Csupán annyit mondtam, hogy a világon sok a katona, legtöbbje távol az otthonától, és otthoni körülményeik sem föltétlenül a legjobbak. Ezt pedig, gondolom, mindenki megértheti.

Lehet felelte vendégem meggyőződés nélkül. Aztán ismét megtapogatta ázott fejét, és néhány összetapadt tincset megpróbált ráigazítani a fülére. A hajam csurom víz állapította meg. Szörnyű látvány lehetek. Rám nézett. Egészen hullámos a hajam, amikor száraz.

Igen, az így is látszik, csakugyan.

Göndörnek ugyan nem göndör, de hullámos mondta. Nős?

Bólintottam.

Bólintott. Erős érzelmi szálak fűzik a feleségéhez? Vagy talán bizalmaskodó a kérdés?

Azt feleltem, majd szólok, ha az.

Följebb tolta kezét-csuklóját az asztalon, s még emlékszem, milyen kedvem lett volna valamit tenni azzal a hatalmas vekkerrel a karján talán azt kellett volna ajánlanom, viselje a dereka körül.

Nem vagyok különösebben társas lény mondta, s rám nézett, hogy megértem-e, amit mond. Én azonban nem mutattam se értést, se nem-értést. Pusztán azért jöttem ide az asztalához, mert oly rendkívül magányosnak látszott. Különben rendkívül értelmes arca van.

Igaz, válaszoltam, nagyon magányosnak éreztem magamat, és örülök, hogy ide jött.

Mostanában tudatosan nevelem magam a részvétre. Nagynéném szerint ugyanis elviselhetetlenül hideg a természetem közölte, s tenyerével ismét megtapintotta a feje búbját. A nagynénémmel élek. Rendkívül kedves asszony. Mióta anyám meghalt, lehetőségeihez mérten mindent megtesz, hogy se Charles, se én semmiben ne lássunk hiányt.

Ennek örülök.

Anyám rendkívül intelligens asszony volt. Sok tekintetben határozottan érzéki. Újult érdeklődéssel pillantott rám. Mondja, csakugyan olyan elviselhetetlenül hideg a természetem?

Egyáltalán nem feleltem. Sőt, éppen ellenkezőleg. Aztán bemutatkoztam, s megkérdeztem a nevét.

Habozva válaszolt. Keresztnevem Esmé. Azt hiszem, egyelőre be is kell érnie ezzel. Nevem ugyanis nemesi név, és nem szeretném, ha meghatódna tőle. Az amerikaiakat általában meghatja az ilyesmi, hiszen tudja.

Nem hinném, hogy meghatódnék, válaszoltam, de ami azt illeti, lehet, hogy egyelőre jobb lesz, ha rangrejtve marad.

Ebben a pillanatban meleg leheletet éreztem a nyakamon. Ahogy megfordultam, hajszál híján összedörgöltem az orromat Esmé kisöccsével. Rám sem hederített, hanem mindjárt a nénjét szólította meg fülsértő éles hangján: Miss Megley azt mondja, hogy azonnal gyere, és idd meg a teádat. Azzal, mint aki dolgát jól végezte, leült nénje és énközém, tőlem jobb kézre. Érdeklődőn néztem rá. Remekül festett barna shetland nadrágjában, tengerészkék szvetterében, fehér ingben és csíkos nyakkendővel. Két nagy zöld szemével visszabámult. Miért csókolóznak a filmeken oldalról? rivallt rám.

Oldalról? Ez a kérdés nekem is fejtörést okozott gyerekkoromban. Azt feleltem, hogy nyilván azért, mert a színészeknek nagy az orruk, és nem bírnak elölről.

Charlesnak hívják mutatta be Esmé az öccsét. Korához képest rendkívül értelmes.

De mekkora nagy zöld szeme van! Igaz, Charles?

Charles gyanúsan nézett rám, mint ahogy kérdésemért nem is várhattam jobbat, aztán fészkelődni kezdett a széken, előrecsúszott és lefelé, míg egészen lenn nem volt az asztal alatt, csak a fejét feszítette neki a széknek, birkózó-híd-stílusban. Nem igaz, mert sárga mondta recsegő hangon, föl a mennyezetnek. Majd fölemelte az abrosz sarkát, és helyes kis fapofájára borította.

Néha rendkívül értelmes, néha rendkívül buta mondta Esmé. Charles, ülj rendesen!

Charles meg sem mozdult. Úgy látszott, lélegzet-visszafojtással próbálkozik.

Apánk nagyon hiányzik neki. Észak-Afrikában mé-szá-rol-ták le.

Legmélyebb sajnálatomat fejeztem ki.

Esmé bólintott. Apánk imádta. Tűnődőn rágcsálta a hüvelyujja körmét. A megszólalásig hasonlít anyámra... már tudniillik Charles. Én meg apámra ütöttem. Tovább rágcsálta a körmét. Anyám rendkívül szenvedélyes asszony volt. Extrovertált típus. Apám viszont introvertált. Mindazonáltal, legalábbis a felületen, jó házasságnak látszott. Hogy egészen őszinte legyek, apámnak intellektuálisabb társra lett volna szüksége, mint anyám. Apám ugyanis rendkívül zseniális ember volt.

Feszült figyelemmel vártam a magyarázat folytatását, de hiába. Majd lepillantottam Charlesra, aki most arccal oldalvást feküdt a széken. Mikor látta, hogy ránézek, lehunyta a szemét, álmosan, szendén, és kiöltötte a nyelvét. Hosszát tekintve végtagnak jó lett volna. Azután akkora füttyöt eresztett meg, hogy az én hazámban vad tiltakozásnak beillett volna baseballmérkőzésen, amiért a bíró nem vesz szemüveget. Az egész teázó szinte belerendült.

Csak Esmé nem. Hagyd ezt abba mondta. Egy amerikaitól látta büfében, s azóta, ha unatkozik, utánozza. Hagyd abba, mondom, különben mindjárt mész vissza Miss Megleyhez.

Charles kinyitotta nagy zöld szemét, jeléül, hogy a fenyegetést tudomásul vette, egyébként nem nagyon izgatta magát. Ismét behunyta a szemét, és tovább pihent, arccal a széken.

Megemlítettem, hogy félretehetné arra az időre mármint a baseballfüttyöt , mikor a nemesi rangjával élni kezd. Ha ugyan van rangja neki is.

Esmé hosszan, szinte elmekórtani alapon vizsgálta az arcom. Elég száraz humora van állapította meg végül lemondóan. Apám azt mondta, hogy nekem egyáltalán semmi humorérzékem. Azt is mondta, hogy ilyen humortalanul neki sem lehet vágni az életnek.

Nem vettem le róla a szemem, míg cigarettára gyújtottam, s megjegyeztem, hogy a humorérzéknek nem sok hasznát látja az ember, ha egyszer belekerül a csávába.

Apám szerint igenis hasznát látja.

Ez hitvallás volt, nem ellentmondás, így aztán gyorsan módosítottam álláspontomat. Bólintottam és megjegyeztem, hogy édesapja nyilván távlatilag gondolta, én viszont pillanatnyilag. (Ez legalább roppant mélyértelműen hangzott.)

Charles módfelett nélkülözi mondta Esmé pillanatnyi hallgatás után. Módfelett szeretetre méltó ember volt. Sőt mérhetetlenül csinos is. Nem mintha a külső olyan sokat nyomna a latba. Mindazonáltal. Rendkívül átható tekintete volt, holott az ilyen tekintet nem szokásos velejárója a melegszívűségnek, és a... granadirózusságnak.

Bólintottam. Aztán megjegyeztem, hogy ha nem csalódom, édesapja hatalmas szókinccsel rendelkezett.

Hogyne helyeselt Esmé. Hiszen levéltáros volt... persze csupán műkedvelő jelleggel.

Beszélgetésünk e pontján türelmetlen érintést, majdhogynem ütést éreztem a felsőkaromon, Charles felől. Hozzá fordultam. Elég tisztességesen ült már a széken, attól eltekintve, hogy egyik térdét maga alá gyűrte. Hány macska farka kell, hogy az égig érjen? rivallt rám. Ez ám a találós kérdés!

Gondterhelten tekintettem a mennyezetre, és hangosan elismételtem a kérdést. Aztán, mint akit fülön fogtak, közöltem Charlesszal, hogy nem tudom.

Egy is elég, ha jó hosszú! bömbölte a csattanót.

A válasz legnagyobb tetszésre magánál Charlesnál talált. Majd megfulladt a nevetéstől. Esmé oda is ment mögéje, hátba ütögette, mintha köhögési roham jött volna rá. Most már elég legyen mondta, azzal visszaült a helyére. Ezt a találós kérdést elmondja mindenkinek, akivel csak találkozik, és mindannyiszor majd megfullad. Nyáladzani is szokott nevetés közben. Most már aztán elég legyen, légy szíves.

Kevés ilyen jó találós kérdést hallottam, annyi biztos állapítottam meg, s közben a lassan-lassan fölépülő Charlesra sandítottam. Bókom jutalmául megint lefelé csúszott a székén, és beborította arcát az abrosz sarkával. Úgy kukucskált ki mögüle, szemében úgy ragyogott a vidámság, mintha még tartogatna a tarsolyában egypár jó találós kérdést.

Lenne szabad érdeklődnöm, mi volt a foglalkozása, mielőtt a hadseregbe lépett volna? kérdezte Esmé.

Még nem volt szigorú értelemben vett foglalkozásom, feleltem, mert csupán azelőtt egy félévvel fejeztem be az egyetemet, mindenesetre szívesen hízelgek magamnak azzal, hogy hivatásos novellista vagyok.

Udvariasan bólintott. Megjelenik? kérdezte.

Jól ismert és mégis kínos kérdés volt, nem szoktam rá csak úgy egykettőre felelni. Elkezdtem magyarázni, hogy az amerikai szerkesztők olyan banda...

Apám gyönyörűen írt szakított félbe Esmé. Jó néhány levelét őrzöm az utókor számára.

Az ötlet kitűnően hangzik, helyeseltem. Véletlenül éppen hatalmas, kronométerféle karórájára pillantottam ismét, és megkérdeztem, vajon ez is az édesapjáé volt-e.

Ünnepélyesen nézett le a csuklójára. Igen, az övé volt válaszolta. Közvetlenül a londoni kiürítés előtt adta nekem, mielőtt Charlesszal együtt vidékre költöztünk volna. Kezét társasági biztonsággal vette le az asztalról, és megjegyezte: Természetesen pusztán momentóról van szó. Azzal másfelé terelte a beszélgetést. Rendkívüli módon megörvendeztetne, ha egyszer kizárólag a részemre írna egy novellát. Megátalkodott olvasó vagyok.

Szívesen írnék feleltem , ha tudnék. Sajnos nem vagyok valami nagyon termékeny.

Nem ragaszkodom hozzá, hogy termékeny novella legyen. Csupán az a fontos, hogy ne legyen gyermekes. Egy pillanatig elgondolkodott. Rendkívül kedvelem az alpári történeteket.

Milyeneket? kérdeztem előrehajolva.

Az alpáriakat. Rendkívüli érdeklődéssel viseltetem az alpáriasság iránt.

Szerettem volna tőle további részleteket megtudni, azonban hirtelen Charles csípését éreztem a karomon. Fölszisszentem, s odafordultam hozzá. Ott állt mellettem. Hány macska farka kell, hogy az égig érjen? kérdezte, egy csöppet sem barátságtalanul.

folytatás