Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

– Egyszer már kérdezted tőle – figyelmeztette Esmé. – Maradj békén, légy szíves.

Charles ügyet sem vetett nénjére, hanem rálépett a lábamra, és még egyszer föltette a sorsdöntő kérdést. Észrevettem, hogy a nyakkendőjén a bog félrecsúszott. Megigazítottam neki, mélyen belenéztem a szemébe, és mint egy gondolatolvasó, azonnal kitaláltam: – Egy is elég, ha jó hosszú!

Jóformán ki sem mondtam, már visszaszívtam volna. Charles szája tátva maradt. Mintha én téptem volna föl, úgy éreztem. Aztán leszállt a lábamról, és vérig sértve visszamasírozott az asztalukhoz, hátra se nézett.

– Most dühöng – állapította meg Esmé. – Indulatos természet. Anyám hajlott a kényeztetésére. Apám volt az egyetlen, aki nem kényeztette.

Egyre Charlest figyeltem, most hogy leült a helyére, s a csészét két marokra fogva inni kezdte a teáját. Azt reméltem, hogy majdcsak megfordul, de nem.

Esmé felállt. – Il faut que je parte aussi – mondta mélyet sóhajtva. – Beszél franciául?

Én is felálltam, sajnálkozón és zavartan. Kezet szorítottunk – a keze csakugyan ideges kéz volt, a tenyere nyirkos. Angolul közöltem vele, mennyire örültem a találkozásnak.

Bólintott. – Gondoltam – mondta. – Koromhoz képest meglehetősen közlékeny vagyok. – Újból megtapintotta a fejét. – Borzasztóan sajnálom, hogy a hajam ilyen állapotban van. Szörnyű látvány lehetek.

– Ugyan! És különben is, kezdenek már visszatérni a hullámai.

Gyorsan megtapintotta a fejét megint. – Gondolja, hogy a közeljövőben eljöhet ide ismét? – kérdezte. – Mi tudniillik minden szombaton itt vagyunk énekkar után.

– Mi sem szolgálna nagyobb örömömre – feleltem –, azonban sajnos csaknem bizonyos, hogy nem lesz rá módom.

– Más szóval, nem nyilatkozhat a hadmozdulatok felől – állapította meg Esmé. Egyáltalában nem úgy állt ott, mint aki indulóban van. Keresztbe rakta a lábát, s a cipője orrát vizsgálgatta. Bemutatónak egyáltalán nem hatott rosszul, mert fehér harisnyát viselt, és a lába, bokája szép volt. Aztán hirtelen fölnézett rám. – Mondja, nem haragudna meg, ha írnék magának? – kérdezte, s arcán pirosság látszott. – Leveleim a koromhoz képest rendkívül...

– Nagyon megörvendeztetne. – Ceruzát, papírt vettem elő, felírtam rá a nevemet, rangomat, sorszámomat, tábori postaszámomat.

– Majd én írok először – mondta, mikor a papirost átvette –, hogy semmiképp ne érezhesse magát kompromittálva. – Ruhája zsebébe tette a címet. – Viszontlátásra – mondta, és visszament az asztalához.

Még egy teát rendeltem, és tovább figyeltem a két gyereket, míg a bosszús Miss Megleyvel együtt föl nem kerekedtek. Charles haladt a menet élén, és siralmasan sántított, mint akinek az egyik lába jó fél méterrel rövidebb. Rám sem nézett. Miss Megley ment utána, végül Esmé. Integetett. Félig felálltam a székről, úgy integettem vissza. Ez a pillanat furcsa módon elérzékenyített.

Alig egy perccel később Esmé visszajött a teázóba, és a kabátja ujjánál fogva húzta Charlest maga mögött. – Charles egy búcsúcsókot szeretne adni – mondta.

Rögtön letettem a csészémet, és nagyon szépen köszöntem, mégis megkérdeztem, vajon biztos-e ez?

– Biztos – mondta Esmé, nem valami derűsen. Eleresztette Charles kabátja ujját, és erélyesen felém lökte. Charles odajött, arcáról sugárzott a pulykaméreg, és egy nyálasat cuppantott a jobb fülem alá. Miután a parancsot teljesítette, sarkon fordult, és már húzta is a csíkot az ajtó felé, mely keményebb, férfiasabb világba nyílik. Én azonban elkaptam az övét hátul a kabátján, visszahúztam, és megkérdeztem tőle: – Hány macska farka kell, hogy az égig érjen?

Felderült az arca. – Egy is elég, ha jó hosszú – sivította és már száguldott is kifelé, mint akire rájött a bolondóra.

Esmé ismét keresztbe tett lábbal állt. – Semmiképpen nem fogja elfelejteni, hogy azt az elbeszélést megírja nekem? – kérdezte. – Nem ragaszkodom hozzá, hogy kizárólag nekem szóljon. De...

Szó sincs róla, hogy elfelejteném, biztosítottam. Igaz ugyan, mondtam, hogy még senki részére nem írtam elbeszélést, viszont úgy látszik, itt a legfőbb ideje, hogy egyszer elkezdjem.

Bólintott. – Írja úgy, hogy rendkívül alpári legyen és megrázó – tanácsolta. – Egyáltalán, ismerős az alpáriság fogalmával?

Nem teljesen, feleltem, mindenesetre kezdem alaposabban megismerni ezt meg azt a formáját mostanában, és igyekezni fogok, hogy a követelményeinek minden tekintetben megfelelhessek. Kezet szorítottunk.

– Milyen kár, hogy ilyen konszolidált körülmények közt találkoztunk.

– Igen – mondtam –, igazán nagy kár.

– Viszontlátásra – búcsúzott Esmé. – Remélem, hogy képességeinek háborítatlan birtokában tér vissza a háborúból.

Megköszöntem a jó kívánságot, majd néhány búcsúszó után szememmel kikísértem a teázóból. Lassan, tűnődőn ment kifelé, s a haját tapogatta, száraz-e már.

Most pedig a történet alpári, illetve megrázó része következik, s ennek megfelelően változik a szín. Változnak a szereplők is. Én nem tűnök le a színről, de most álöltözetbe bújok (bizonyos okoknál fogva, amelyeknek magyarázatába nem bocsátkozhatom), méghozzá oly fondorlatos álöltözetbe, hogy a legagyafúrtabb olvasó sem állapíthatja meg személyazonosságomat.

Mindez éjjel fél tizenegy körül történt a bajorországi Gaufurtban, jó néhány héttel a fegyverszünet megkötése után. X. törzsőrmester emeleti szobájában tartózkodott, abban a civil házban, ahová még fegyverszünet előtt szállásolták kilenc más amerikai katonával együtt. Összecsukható kerti széken ült, kis koszosforma íróasztalnál, előtte valami fűzött amerikai regény, melynek olvasásával bajosan, lassan haladt. Benne volt a hiba, nem a regényben. Igaz, hogy a földszinten lakó katonák már előtte lecsaptak a különszolgálattal havonta érkező könyvekre, de X. akkor sem boldogult volna jobban, ha a könyvküldeményeket ő fölözheti le. A fiatalembert ugyanis a háború nem hagyta meg képességeinek háboríthatatlan birtokában, annyira nem, hogy egy órája már háromszor olvasott minden bekezdést, s most a mondatokkal kezdte ugyanezt. Hirtelen becsukta a könyvet. Egy pillanatra ellenzőt formált a kezéből, hogy az asztal fölött lógó meztelen villanykörte bántó, harsány fénye ne zavarja.

Cigarettát húzott ki az asztalon heverő csomagból, és rágyújtott, miközben az ujjai szépen, egyenletesen rángatóztak. Kissé hátradőlt ültében, és nem érezte a szájában gomolygó füst ízét. Már hetek óta egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Fogínye a nyelve legapróbb érintésére vérezni kezdett, pedig csaknem szüntelenül próbálgatta – néha órákig is eljátszott ezzel a kis játékkal. Most is fújta a füstöt, és játszott. Aztán hirtelen, és szokás szerint minden átmenet nélkül úgy érezte, mintha az agya kiugrott volna a helyéből, és billegne, mint egy nagy csomag a feje fölött, a poggyásztartóban. Nyomban meg is tette, amit az elmúlt hetekben tenni szokott az egyensúly helyrebillentésére: mindkét kezét erősen a halántékához szorította, és nyomta egy percig. A haja piszkos volt, és nyírás is ráfért volna. Háromszor vagy négyszer megmosta az alatt a két hét alatt, amit a majna-frankfurti kórházban töltött, de a hosszú, poros úton a dzsipen vissza Gaufurtba, megint összekoszolódott. Fegyverszünet vagy nem – Z. tizedes, aki érte jött a kórházba, még mindig harciasan vezette a dzsipet, s a szélvédőt ráhajtotta a motorházra. Németországban ezrével állomásoztak új csapatok. A szélvédő harcias lehajtásával Z. tizedes éppen azt akarta szemléltetni, hogy nem tartozik közéjük, hogy neki az európai hadszíntér takonypócaihoz semmi köze nincs.

Mikor levette kezét a halántékáról, az íróasztal lapját kezdte bámulni, mely lerakodóhelyül szolgált legalább két tucat olvasatlan levelének, s legalább öt-hat bontatlan csomagjának. Átnyúlt ezen a csődtömegen, s a falnak támasztott könyvek közül egyet maga elé vett. Goebbels írta: Die Zeit ohne Beispiel. Egy harmincnyolc éves hajadoné volt, azoknak a lányáé, akik néhány héttel ezelőtt még itt laktak, ebben a házban. Kisebb tisztséget viselt a nácik pártjában, ahhoz azonban elég magasat, hogy a hadseregparancs értelmében kihallgatás nélkül letartóztassák. X. maga tartóztatta le. Most, aznap, hogy a kórházból visszatért, már harmadszor nyitotta ki ezt a könyvet, s harmadszor olvasta el az előzéklapon látható rövid bejegyzést. Ezt írták oda tintával, németül, apró, reménytelenül őszinte kézírással: „Jóságos Isten, pokol ez az élet.” Se magyarázat, se előzmény, semmi. Ezek a szavak, egymagukban az üres oldalon, egymagukban a szoba beteges csendjében a cáfolhatatlan vádirat klasszikus megformulázásának tetszettek. X. néhány percig a lapra bámult, s minden erejével azon igyekezett, hogy a vád alól kihúzhassa magát. Aztán felkapott egy ceruzavéget, s nagy buzgalommal, mint az utóbbi hetekben bármit is, odaírta a bejegyzés után, angolul: „Atyák és nevelők! Azon töprengek, mi is a pokol. Én azt tartom, hogy a szeretetlenség kínja.” Éppen Dosztojevszkij nevét akarta a bejegyzés alá odakanyarítani, mikor azt látta – s a rémület átjárta egész testét –, hogy amit leírt, csaknem teljesen olvashatatlan. Becsukta a könyvet.

Gyorsan valami mást kapott fel helyette az asztalról – bátyja Albanyból írt levelét. Már azelőtt ott hevert az asztalán, hogy a kórházi felvételre jelentkezett volna. Kivette a borítékból, s lelkesedés nélkül elhatározta, hogy végig fogja olvasni, de csak az első oldal közepéig jutott vele. „Most, hogy ennek a k. háborúnak vége, biztosan bőviben vagy az időnek, és igazán összepakolhatnál a srácoknak egypár szuronyt vagy horogkeresztet...” – itt beletört a bicskája. Összetépte, aztán csak bámulta a papírkosárba hullt szeleteket. Csak most vette észre, hogy amatőr fénykép is volt a lapok között. Valakinek a lába valami gyepen – ennyit látott belőle.

Karját az asztalra fektette, arra hajtotta fejét. Tetőtől talpig fájt az egész teste, mintha a fájdalom zónái mind összeköttetésben volnának. Olyan volt, mint a villanyégőkkel kivilágított karácsonyfa – ha az egyik körtével baj van, az áramkör megszakad, és vége.

Az ajtót kopogtatás nélkül kivágták. X. felemelte a fejét, megfordította s látta, hogy Z. tizedes áll a küszöbön. X. vele járt a dzsipen a partraszállás napja óta, s azóta öt hadműveletben vettek részt együtt. A földszinten lakott, és fel szokott jönni X.-hez, ha valami rémhírt felszedett, vagy a nyomorával akart kipakolni. Fényképen mutatós, nagydarab, huszonnégy éves fiatalember volt. A háború alatt lefényképezték egy nemzetiszín érzelmű magazin számára a hürtgeni erdőben – szolgálatkészen állt modellt, mind a két kezében egy-egy pulykával.

– Levélírás? – kérdezte. – Hű a szentségit, gyászolsz? – Jobban szerette a szobában a mennyezetvilágítást.

X. megfordult a széken, és amint beljebb tessékelte, figyelmeztette, hogy a kutyára rá ne lépjen. – Mire?

– Alvinra. Épp ott a lábadnál, Clay. Gyújtsd már meg azt a rohadt villanyt.

Clay kitapogatta a mennyezetvilágítás kapcsolóját, felkattintotta, egy lépéssel átment a köpésnyi, cselédszobaforma helyiségen, és leült az ágy szélére, vendéglátójával szemben. Frissen fésült téglavörös haja még csöpögött a víztől, mert annyi kellett hozzá, hogy a fésű átjárja. A fésű is ott kandikált barátságosan kifelé khakiszínű inge jobb zsebéből, a töltőtolla mellől. A bal zsebe fölött a Gyalogsági Tűzkereszt jelvényét viselte (tulajdonképpen nem lett volna joga hozzá), az Európai Hadszíntér szalagját, öt hadműveleti bronzcsillaggal (az egyetlen ezüstcsillag helyett, amely megfelelt volna az öt bronznak), és a Békebeli Szolgálat-szalagot. Nagyot sóhajtott. – Mária Jézus! – Oka semmi: kincstári stílus. Egy csomag cigarettát húzott elő az inge zsebéből, kipöccintett egyet, aztán visszatette a csomagot, és rágombolta a zsebet. Rágyújtott és bambán körülbámult a szobában. Tekintete végül a rádión állapodott meg.

– Hé – mondta. – Piszok jó műsor jön pár perc múlva. Bob Hope meg a többiek.

X. új csomag cigarettát bontott, és megjegyezte, hogy épp az imént kapcsolta ki a rádiót.

Clayt nem zavarta ez a megjegyzés. Elmélyülten figyelte X.-et, hogyan igyekszik cigarettára gyújtani. – Jézus – kiáltotta a szurkolók izgalmával –, látnád csak azt a szaros kezedet! Öregem, tiszta nyavalyatörős a formád, tudsz róla?

X.-nek végre sikerült rágyújtania. Bólintott és elismerte, hogy Claynek olyan szeme van, mint a sasnak.

– Nem vicc, hallod. Majdnem eltaknyoltam, amikor a kórházban megláttalak. Tiszta hullaformád volt. Mennyit fogytál? Hány fontot? Tudsz róla?

– Nem tudok. Kaptál levelet, amíg odavoltam? Mi az újság Lorettáról?

Loretta volt Clay szerelme. Úgy tervezték, hogy az első adandó alkalommal összeházasodnak. Loretta elég rendszeresen írt, levelei a hárompontos felkiáltójelek és a hebrencs állítmányok zivataros stílusparadicsomából adtak hírt. Clay mind a háború végéig fennhangon olvasta fel X.-nek Loretta leveleit, még a legbizalmasabbakat is – pontosabban, annál fentebb hangon, minél bizalmasabb volt a levél. Szokása szerint minden felolvasás után megkérte X.-et, fogalmazza meg vagy eressze híg lére a választ, vagy szúrjon bele néhány hatásos francia vagy német szót.

– Ja, tegnap kaptam tőle levelet. Lenn van a szobámban. Majd megmutatom – mondta Clay közömbösen. Az ágy szélén ült, kihúzta magát, visszatartotta a lélegzetét, és hosszú, öblös böfögést eresztett meg. Visszazöttyent a helyére, arcán csupán részleges megelégedettség látszott. – A hülye bátyja leszerel a tengerészettől a csípője miatt – közölte. – Tudod, neki van az a csípője, a hülye állatnak. – Megint fölegyenesedett, s újabb böfögést próbált, az eredmény azonban nem ütötte meg a mértéket. Az arcán egy pillanatra felvillant az érdeklődés. – Ja, mielőtt elfelejtem. Holnap ötkor kell felkelnünk, mert Hamburgba vagy valahová megyünk kocsin. Eisenhower-zubbonyokat faszolunk az egész különítménynek.

X. ellenségesen nézegette Clayt, és kijelentette, hogy neki nincs szüksége Eisenhower-zubbonyra.

Clay meglepetten, sőt egy kicsit sértetten bámult rá. – Egész jóképű zubbonyok. Jónak látszanak. Hogyhogy?

– Csak. Mért kell ötkor fölkelnünk? Vége van a háborúnak, vagy mi az isten?!

– Nem is tudom... Ebéd előtt vissza kell érnünk. Valami új űrlapokat kell kitölteni mindenkinek ebéd előtt... Kérdeztem Bullingot, hogy miért nem lehet azt ma este kitölteni, ha már egyszer ott rohadnak azok a francos űrlapok az íróasztalon. De a büdös állat nem akarja kinyitni a borítékot ma este.

Egy pillanatig néma csöndben utálták Bullingot.

Clay újult, sőt feszültebb érdeklődéssel nézett X.-re, mint az előbb. – Hé – szólt –, tudsz róla, hogy a pofádnak ez az egész innenső oldala folyton ugrál?

X. tudott róla, és igyekezett arca rángását a kezével elfedni.

Clay egy pillanatig bámulta, aztán lelkesen közölte vele, mint valami kivételesen jó hírt: – Megírtam ám Lorettának, hogy idegösszeomlásod van.

– Igazán?

– Meg hát. Állatian érdeklik az ilyen marhaságok. Fő tárgya neki a pszichológia. – Clay cipőstül végignyúlt az ágyon. – Na és, tudod, mit mond? Azt mondja, hogy az nem létezik, hogy valaki csak úgy a háborútól lerobban idegileg. Azt mondja, hogy biztos, hogy egész életedben nem voltál egész normális.

X. ellenzőt formált a szeme fölé – úgy érezte, belevakul a mennyezetvilágításba –, aztán megállapította, hogy Loretta éleslátása mindig üdítően hatott rá.

Clay rápillantott. – Ide figyelj, te állat – mondta –, Loretta tégedet a seggébe rak pszichológiából, ha arról van szó.

– Lennél olyan kegyes, és levennéd azt a sajtos lábadat az ágyamról? – érdeklődött X.

Clay továbbra is ott nyugtatta a lábát még egypár dacos nem-te-mondod-meg-nekem-hova-tegyem pillanatig, aztán egy lendülettel lerakta a padlóra és fölült. – Már úgyis megyek le. Walker szobájában be van kapcsolva a rádió. – De azért csak nem állt föl az ágyról. – Ja. Épp most meséltem ennek az új marhának, ennek a Bernsteinnek lenn. Emlékszel, amikor Valognes-ba bevonultunk, és azt a kétórás ágyútüzet kaptuk, és arra a rohadt macskára, amelyik fölugrott a motorházra, én meg beleeresztettem egyet, ahogy ott gubbaszkodtunk a tölcsérbe? Emlékszel?

– Emlékszem hát... nehogy nekem most megint elölről kezdd ezt az egész históriát a macskával, Clay! Nem akarok róla hallani, a szentségit!

– Nem, csak azt akarom mondani, hogy megírtam Lorettának. Na és az egész pszichológiai évfolyam megvitatta. Ott az előadáson. A professzor meg a többi állat, mind.

–Örvendek, csak nem akarok róla hallani, Clay.

– Nem, de tudod, hogy mit mond Loretta, miért eresztettem bele a macskába? Azt mondja, azért, mert pillanatnyi elmezavar lett úrrá rajtam. Nem vicc. Az ágyúzástól, meg minden.

X. az ujjaival beletúrt a piszkos hajába, aztán megint ellenzőt formált a szeme fölé. – Nem lett rajtad úrrá semmiféle elmezavar. Csupán a kötelességed teljesítetted. Hősiesen végeztél a kandúrral, mint az minden bajtársadtól elvárható lett volna az adott körülmények között.

Clay gyanakodva nézett rá. – Mi az istent beszélsz te itt össze?

– Az a macska ugyanis kém volt. Rá is kellett, hogy lőjél. Ravasz kis német törpe volt, olcsó szőrmebundában. Ilyenformán sem vadállati módon, sem kegyetlenül, sem aljasul, de még csak...

– A kutya úristenit! – ordította Clay dühösen. – Hát sohase bírsz komoly lenni?

X.-nek hirtelen fölfordult a gyomra, megfordult a széken, és fölkapta a papírkosarat – még épp jókor.

Mikor fölegyenesedett, és ismét a vendége felé fordult, látta, hogy zavartan álldogál félúton az ágy és az ajtó között. X. már éppen mentegetőzni akart, de aztán meggondolta, és a cigarettájáért nyúlt.

– Gyere le, hallgasd meg Hope-ot a rádióban – ajánlotta Clay. Nem lépett ugyan közelebb, de megpróbálta tartani a barátságos hangot. – Gyere, meglátod, hogy jót fog tenni. Komolyan.

– Menj csak, Clay... Én inkább elbabrálok a bélyeggyűjteményemmel.

– Tényleg? Van bélyeggyűjteményed? Nem is tudtam, hogy...

– Ne hidd, csak vicc.

Clay lassan megindult az ajtó felé. – Később átmehetnénk kocsival Ehstadtba – mondta. – Tánc lesz. Kábé kettőig eltart. El akarsz jönni?

– Kösz, nem... Majd inkább körültáncolom a szobát.

– Na jó. Jójcakát. Javulj meg, a szentségit. – Az ajtó becsapódott, aztán nyomban újból kinyílt. – Ja. Bedughatok az ajtó alatt egy levelet, amit Lorettának írtam? Hagytam benne helyet valami német marhaságnak. Megcsinálnád?

– Meg, csak most már hagyj békén, a fene egyen meg.

– Jó – mondta Clay. – Tudod, mit írt anyám? Azt írta, hogy örül, hogy mink ketten az egész háborúban együtt voltunk. Hogy egy dzsipben, meg minden. Azt mondja, hogy amióta együtt járunk a leveleim kezdenek marhára intelligensek lenni.

X. felemelte a fejét, ránézett, és nagy erőfeszítés árán kinyögte: – Kösz. Írd meg neki, hogy kösz.

– Meglesz. Jójcakát! – Az ajtó becsapódott, most már végleg.

X. sokáig bámulta az ajtót, aztán székestül odafordult az íróasztalhoz, fölemelte táskaírógépét a földről. Helyet szorított neki a rendetlen asztallapon, félretolta a nagy halom bontatlan levelet és csomagot. Arra gondolt, ha most régi New York-i barátjának megírna egy levelet, talán javulna valamit a közérzete. A papírt azonban nem sikerült a gépbe fognia, olyan vadul reszketett a keze. Egy darabig lógattaa kezét, aztán újra megpróbálta, végül fogta, és összegyűrte a levélpapírt.

Tudta, hogy ki kellene vinnie a papírkosarat a szobából, mégis inkább rátette a két karját az írógépre, a szemét lehunyva azon pihentette a fejét.

Néhány lüktető perccel később arra lett figyelmes, hogy egy zöld papírba burkolt, bontatlan kis csomagra kancsalít. Nyilván lecsúszott a halom tetejéről, amikor az írógépnek helyet szorított. Látta rajta, hogy többször is újra címezték. A kis csomagnak csak az egyik oldalán vagy három régi tábori számát betűzte ki.

Érdeklődés nélkül bontogatta a csomagot, még a feladót sem nézte meg rajta. Égő gyufával szakította át a zsinórját. Jobban érdekelte, hogyan ég végig a zsinór, egészen a körméig, de aztán mégis kinyitotta.

A dobozban tintával írott rövid levelet talált s alatta valami selyempapírosba burkolt apró tárgyat. Kivette a levelet, és elolvasta.

....................Devon..........................
................út 17 sz.
1944. június 7.

Kedves X. őrmester,

remélem, megbocsátja, hogy harmincnyolc napomba került, míg levelezésünket megkezdtem; szolgáljon azonban mentségemül, hogy nagynéném toroki streptococcusban szenvedett, és kis híján elpusztult, ilyeténképpen sok súlyos kötelezettség háramlott joggal a nyakamba. Mindazonáltal gyakorta gondolok Önre, és az egymás társaságában eltöltött rendkívül kellemes délutánra 1944. április 30-án 3h 45 és 4h 15 között, arra az esetre, ha történetesen elfelejtkezett volna róla.

Az invázió mindnyájunkat lázas izgalommal és nagyrabecsüléssel töltött el, és leghőbb reményünk, hogy hamarosan berekeszteni segítse a háborút, és ezt az életmódot, amelyet enyhén szólva nevetségesnek neveznők. Mind Charles, mind én magam nagyon aggódunk Maga miatt, és merjük remélni, nem volt a Cotentin-félszigetet elsőként megrohamozók közepette. Avagy igen? Kérem, írjon olyan gyorsan, ahogy lehetséges. Feleségét legmelegebben tiszteli

őszinte híve
Esmé

P. S. Vagyok oly bátor és becsatolom karórámat, melyet akár tulajdonában tarthat mind a viszály végeztéig. Nem állt módomban megfigyelni, vajon viselt-e órát rövid kapcsolatunk során, ez azonban rendkívül vízhatlan és rázhatlan, sőt több hasonló erénye közt kívánatra a gyaloglás sebességét is rögzíti. Meg vagyok győződve afelől, hogy e nehéz napokban nagyobb hasznát láthatja, mint én valaha is, és mint szerencsés talizmánt tőlem elfogadja.

Charles, akit jelenleg írni és olvasni tanítok, és akiben rendkívül tehetséges kezdőt üdvözlök, az előbb elhangzottakhoz néhány szót kíván hozzátenni. Kérem, írjon mielőbb, amint ideje és hajlama engedi.

                     HELLÓ HELLÓ HELLÓ HELLÓ HELLÓ

                     HELLÓ HELLÓ HELLÓ HELLÓ HELLÓ

                                                        SOK PUSZI CHARLES

Hosszú idő telt el, míg X. a levelet félretette, s még több időbe telt, míg Esmé apjának karóráját kivette a dobozból. És mikor végre mégis kivette, kiderült, hogy az üvegje útközben eltört. X. kíváncsi volt, vajon az óra szerkezete nem sérült-e meg, ahhoz azonban már hiányzott a bátorsága, hogy felhúzza és meghallgassa. Ott ült, és hosszasan tartogatta a kezében. Hirtelen az álmosság csaknem révült érzése lett úrrá rajta.

Az igazán álmos embernek, Esmé, mindig lehet némi esélye, hogy visszajut kép... hogy visszajut képességeinek há-bo-rí-tat-lan bir-to-ká-ba.

 

Szemem zöld és csacska szám
Semlyén Éva és Semlyén István fordítása

Amikor a telefon megcsördült, az ősz hajú férfi némi kis alázattal a hangjában megkérdezte a fiatal nőt, mit szólna hozzá, ha nem venné fel a kagylót. A nő feléje fordította az arcát, s úgy nézett rá, mintha valahonnan távolból jönne a hangja, fél szemét – amerről a lámpa égett – szorosan lehunyta, nyitott szeme valószínűtlenül kitágult, és olyan kék volt, hogy már szinte lilának tetszett.

– Nos? – sürgette az ősz hajú férfi, mire a nő felkönyökölt a jobb karjára, elég gyorsan ahhoz, hogy mozdulata nem tűnjék közömbösnek.

– Istenem! Tudom is én! Ahogy gondolod – felelte, bal kezével kifésülve a haját homlokából.

Az ősz hajú férfi azt mondta, hogy bánja a pokol, s bal kezét a fiatal nő feltámasztott könyöke alá csúsztatta, majd ujjai megindultak felfelé, és befészkelték magukat a nő meleg felsőkarja és melle közé. Jobb kezével a kagyló után nyúlt. Hogy nyújtózkodás nélkül elérje, kissé fel kellett emelkednie, s közben tarkója a lámpaernyő szélét súrolta. Sajátos, élénk fény hullt e pillanatban hízelegve inkább fehér, mint deres hajára. Bár borzas volt, látszott, hogy nemrég nyiratkozott, vagy legalábbis igazíttatta a haját. Tarkóján és halántékán rövidre volt nyírva, ahogy szokás, de kétoldalt és fent valamivel hosszabbra hagytaa haját, ezzel mintegy „disztingvált külső”-t adva magának.

– Halló – szólt bele öblös hangon a kagylóba. A nő könyökére támaszkodva figyelte. Szeme, az élénkség és érdeklődés legkisebb szikrája nélkül, épp hogy csak nyitva volt, s tulajdonképpen csak önnön nagyságát és színét tükrözte.

Síri férfihang szólalt meg a vonal túlsó végén, az alkalomhoz mérten meglehetősen nyersen és hevesen: – Lee? Csak nem aludtál már?

Az ősz hajú férfi futó pillantást vetett bal szeme sarkából a fiatal nőre. – Ki az? – kérdezte. – Te vagy az, Arthur?

– Én... Aludtál?

– Ne, dehogy. Csak fekszem és olvasok. Valami baj van?

– Biztos, hogy nem aludtál? Becsületszavadra?

– Persze hogy nem, szó sincs róla – mondta az ősz hajú férfi. – Ami azt illeti, négy tetves óránál átlag sohasem...

– Azért hívtalak fel, Lee, hogy nem láttad-e véletlenül, mikor ment el Joanie? Nem láttad véletlenül, Ellenbogenékkal ment el?

Az ősz hajú férfi újabb pillantást vetett balra, de tekintete elsiklott a nő fölött, aki úgy figyelte most, mint egy fiatal, kék szemű ír rendőr. – Nem, nem láttam, Arthur – mondta; tekintete a szoba távoli, homályos végébe veszett, ahol a fal a mennyezettel találkozott. – Nem együtt jöttetek el?

– Nem, az úristenit, nem. Szóval, te egyáltalán nem is láttad elmenni?

– Nem, tényleg nem láttam, Arthur – mondta az ősz hajú. – Ami azt illeti, a kutya-égvilágon semmit sem láttam egész este. Még be se léptem az ajtón, már nyakig benne voltam egy istentelen hosszú tárgyalásban, azzal a francia... vagy bécsi pacákkal... vagy tudom is én mi a franc az a pacák. Azt hiszed, van egyetlenegy is ezek között a nyamvadt külföldi tagok között, aki ne hegyezné a fülét, ha egy kis ingyen jogi tanácsot kaphat? Miért? Mi történt? Eltűnt Joanie?

– Szentséges ég, ki tudja? Fogalmam sincs. Hiszen tudod, milyen, ha leszopja magát és begerjed. Tudja a fene. Lehet, hogy csak...

– Felhívtad Ellenbogenékat? – kérdezte az ősz hajú.

– Fel. Nincsenek még otthon. Tudja a fene. Abban se vagyok biztos, a szentségit neki, hogy csakugyan velük ment el. Egyetlenegy dolgot tudok. Egyetlenegy rühes dolgot tudok. Elegem van ebből a pokolból. A legkomolyabban. A legkomolyabban, most az egyszer. Elegem van. Öt éve, az úristenit!

– Ugyan, Arthur, ne szívd mellre a dolgot – mondta az ősz hajú. – Először is, amennyire én Ellenbogenékat ismerem, bedobták magukat egy taxiba, és átmentek pár órára a Village-be. Biztos befutnak mind a hárman.

– Az az érzésem, felcsípett magának valami hólyagot. Ez az érzésem. Mindig kiszúr valami hólyagot, és aztán smárolnak a konyhában, ha leszopta magát. Torkig vagyok vele. Istenemre, ez egyszer komolyan gondolom. Öt rohadt...

– Honnan beszélsz Arthur? – kérdezte az ősz hajú férfi. – Otthon vagy?

– Otthon, a szentségit. Otthon, otthon, édes otthon...

– Ugyan, félvállról kell venni az... Be vagy rúgva, vagy mi?

– Tudja a fene. Honnan a pokolból tudnám?

– Jó, jó, ide hallgass! Kapcsolj ki, ne izgulj – mondta az ősz hajú. – Hiszen ismered Ellenbogenékat, az istenbe is. Mert mi történhetett? Biztos lekésték az utolsó vonatot. Biztos befutnak pár perc múlva mind a hárman, sziporkázva, tele kabaré...

– De hiszen kocsival voltak.

– Honnan tudod?

– A gyereklánytól. Magasröptű beszélgetést folytattam vele. Irtó rokon lelkek vagyunk. Mint két teknősbékatojás.

– Na jó. És akkor? Maradj nyugodtan a fenekeden, és ne izgulj – mondta az ősz hajú férfi. – Minden pillanatban betáncolhatnak hozzád mind a hárman, hidd el. Hiszen ismered Leonát. Tudja az ördög, hogy miért... de ezek mind magukkal hozzák New Yorkba azt az istenverte connecticuti jókedvüket. Hiszen tudod.

– I-igen, igen. Tudom. Bár a fene tudja.

– Hogy a csudába ne tudnád! Vedd elő a jobbik eszedet. Ellenbogenék biztos erőszakkal cipelték magukkal Joanie-t...

– Figyelj ide. Joanie-t soha senkinek nem kellett magával cipelnie. Ne etess ilyen cipelési mesékkel.

– Senki se akar téged cipelési mesékkel etetni, Arthur – felelte nyugodtan az ősz hajú.

– Tudom, tudom! Ne haragudj. Az ember egészen belezavarodik, az úristenit. Isten bizony, nem aludtál még?

– Megmondanám, Arthur – mondta az ősz hajú. Szórakozottan kihúzta bal kezét a nő felső karja és melle közül. – Nézd, Arthur. Akarsz egy jó tanácsot? – kérdezte. Ujjaira tekerte a telefonzsinórt közvetlenül a kagyló alatt. – Most komolyan kérdem. Akarsz egy jó tanácsot?

– Hát... Fene tudja. A szentségit, hogy mennyit zavarlak. Mért nem vágom el inkább a...

– Hallgass rám egy pillanatra – mondta az ősz hajú. – Először is komolyan mondom, bújj be az ágyba, és nyugodj meg. Keverj magadnak egy jó nagy pohár itókát, és bújj be...

– Itókát? Ne gyerekeskedj! Egy egész üveggel benyakaltam az este. Italt! Már úgy beseggeltem, hogy alig bírok...

– Jó, jó. akkor feküdj le – mondta az ősz hajú. – És nyugodj meg, hallod? Mondd meg őszintén, van annak értelme, hogy csak ücsörögsz, és emészted magad?

– Tudom, tudom. Nem aggódnék én, az istenit, de nem lehet megbízni benne! Bizony isten. Bizony isten nem lehet. Csak annyira lehet bízni benne, mint egy... mit tudom én miben. Áá, mire jó az egész. Tisztára belehülyülök.

– Nézd, ne gondolj most rá. Rá se ránts. Tedd meg nekem ezt a szívességet, és verd ki az egészet a fejedből – mondta az ősz hajú. – Hiszen csak felfújod, komolyan mondom, úgy felfújod ezt az egész...

– Tudod, mit csinálok: Tudod, mit csinálok? Kisül a szemem, de tudod, hogy szinte minden átkozott este, amikor hazaérek, mit csinálok? Akarod tudni?

– Arthur, figyelj rám, ez nem...

– Várj egy pillanatig. Megmondom neked, hogy a franc egye meg. A szó legszorosabb értelmében nem merek benyitni egyik mellékhelyiségbe sem a lakásban... Bizony isten. Esténként, amikor hazajövök, minden pillanatban azt várom, belebotlok valami bújócskát játszó liftesfiúba. Kifutófiúba. Zsaruba...

– Jó, jó. Mondom, rá se ránts, Arthur – ismételte az ősz hajú. Szeme ezúttal jobbra villant egy hamutartón egyensúlyozó cigarettára. Nyilván kialudt, így hát nem nyúlt utána. – Először is – folytatta a kagylóba –, sokszor, nagyon sokszor mondtam már neked, Arthur, éppen itt követed el a legnagyobb hibát. Tudod, mit csinálsz? Megmondjam neked, mit csinálsz, Keresed az alkalmat, komolyan mondom, keresed az alkalmat, hogy gyötörhesd magad. Az igazság az, hogy valósággal te hajszolod bele Joanie-t... – Elhallgatott. – Pokoli szerencséd van, hogy olyan rendes kislány. Komolyan. Nem bízol ennek a kislánynak a jó ízlésében... se az eszében, az úristenbe is, ezért...

– Az eszében? Ne gyerekeskedj. Nincs annak egy gyűszűnyi esze sem. Ez egy állat!

Az ősz hajú férfi orrlyuka kitágult, mintha mély lélegzetet akarna venni. – Állatok vagyunk valamennyien – mondta. – Tulajdonképpen állatok vagyunk valamennyien.

– Egy frászt! Én nem vagyok állat. Lehet, hogy én vagyok a huszadik század legnagyobb marhája, agancsos balfácánja, de állat nem vagyok. Ne akard ezt beadni nekem. Nem vagyok állat.

– Nézd, Arthur. Így nem jutunk...

– Esze! Jézusmáriám, ha tudnád, milyen viccesen hangzik ez. Azt hiszi magáról „intellektuel”, a szerencsétlen. Ez a legviccesebb, a legröhejesebb az egészben. Elolvassa a színházi rovatot, és nézi a tévét, amíg valósággal belevakul, s ettől már intellektuel. Tudod, kit vettem el? Akarod tudni, kit vettem el? Elvettem a legnagyobb ma élő New York-i színésznőt, regényírót, pszichoanalitikust, egy állati univerzális zsenit. Csak még éppen nem fedezték fel, nem tudott kibontakozni. Ezt persze nem tudtad, mi? Olyan vicces ez, az úristenit, hogy a torkomat tudnám elvágni. Bovaryné a Columbia Továbbképző Tanfolyamon. Bovaryné...

– Mi?

–Bovaryné tévé-ismeretterjesztő kurzust végez. Istenem, ha tudnád, mennyire...

– Jó, jó. De értsd meg, így semmire se megyünk – szakította félbe az ősz hajú. Megfordult, és szájához emelt két ujjával jelezte a nőnek, hogy cigarettát kér. – Először is – mondta a kagylóba –, nem értem, hogy egy ilyen állati intelligens tag, amilyen te vagy, hogy lehet ennyire tapintatlan. Hogy lehet egy ember ennyire tapintatlan? – Kihúzta a vállát, hogy a nő elérje mögötte a cigarettát. – Komolyan mondom. Ez jellemző az egész magánéletedre, ez jellemző a...

– Esze! Uramisten, belepusztulok! Atyaúristen! Hallottad már valaha, hogyan jellemez valakit? ... mármint egy férfit? Ha egyszer nem lesz jobb dolgod, tedd meg nekem azt a szívességet, és kérd meg, jellemezzen neked egy férfit. Minden férfit, akivel csak összeakad, „szörnyű vonzó”-nak tart. Lehet az a legvénebb, a legpocakosabb, a leggöthösebb...

– Hagyjuk ezt, Arthur – mondta az ősz hajú férfi élesen. – Így semmire sem megyünk. Semmire az égvilágon. – Átvette az égő cigarettát a nőtől, aki maga is rágyújtott. – Egyébként – mondta az orrán át fújva a füstöt –, hogy ment ma a dolog?

– Micsoda?

– Azt kérdem, hogy ment ma a dolog? – ismételte az ősz hajú. – Hogy ment a tárgyalás?

– Ó, az úristenit. Tudja a fene. Szarul. Mikor még csak vagy két perc volt hátra, hogy megadják nekem a szót, Lissberg, a felperes ügyvédje becsempészte azt az ütődött szobalányt egy halom mocskos, poloskafoltos lepedővel, bizonyítéknak. Az úristenit!

– És aztán? Elvesztetted? – kérdezte az ősz hajú, és nagyot szippantott a cigarettájából.

– Tudod, ki elnökölt? Az a vénasszony Vittorio. Mi az ördög baja van annak az alaknak velem? Ki se nyitom a számat, máris lehurrog. Egy ilyen alakkal nem lehet értelmesen beszélni. Lehetetlen.

Az ősz hajú férfi hátranézett, hogy lássa, mit csinál a nő. Éppen a hamutartóért nyúlt, és kettőjük közé tette. – Szóval, elvesztetted vagy mi? – szólt bele a kagylóba.

– Hogy?

– Azt kérdem, elvesztetted?

– El. Éppen erről akartam veled beszélni. Nem volt semmi esélyem, akárhogy ugráltam. Gondolod, hogy Junior a falra mászik? Nem mintha nagyon izgatna, de te mit gondolsz? Falra mászik?

Az ősz hajú férfi bal kezével leverte cigarettája hamuját a hamutartó peremére. – Nem hinném, Arhur, hogy feltétlenül a falra mászik – mondta halkan. – Sok minden szól melletted, de hogy nem lesz elragadtatva, az biztos. Emlékszel, milyen sokáig tárgyaltuk annak a három szállodának az ügyét? Maga az öreg Shanley kezdte az egész...

– Tudom, tudom. Junior legalább ötvenszer elmondta. Egyik legszebb mese, amit életemben hallottam. Szóval, elvesztettem ezt a rohadt ügyet. Először is, nem az én hibám. Először is az a holdkóros Vittorio megállás nélkül piszkált egész tárgyalás alatt. Aztán jön az a félkegyelmű szobalány, és kirámolja a poloskafoltos lepedőket...

– Senki se mondja, hogy a te hibád, Arthur – mondta az ősz hajú. – Azt kérdezted, hogy Junior a falra mászik-e? Én csak egyszerűen a magam szerény...

– Tudom, tudom... Fene, aki tudja. A hadseregbe, az ördögbe is, akármikor visszamehetek. Említettem már?

Az ősz hajú férfi ismét a nőre nézett, talán, hogy megmutassa, milyen türelmes, sőt sztoikus önuralom ül az arcán. De a nő nem vette észre. Véletlenül felborította a térdével a hamutartót, és a hamut most fürge ujjakkal söpörte össze egy kis halomba; egy másodpercnyi késedelemmel viszonozta a férfi tekintetét. – Nem említetted még, Arthur – mondta a férfi a telefonba.

– Hát igen. Lehet. Nem is tudom még biztosan. Nem mondom, bolondulni nem bolondulok az ötletért, és nem megyek, ha nem muszáj. De lehet, hogy mennem kell. Tudja a fene. Ott legalább elfelejtek majd mindent. Adják csak vissza a sisakomat, azt a jó széles íróasztalomat, meg azt a drága nagy moszkitóhálómat, nem is lesz olyan...

– Szeretnék egy kis értelmet verni a kobakodba, öregfiú. Érted, mit mondok? – kérdezte az ősz hajú férfi. – Dörzsölt vagy, intelligens tag vagy, mégis abszolúte úgy beszélsz, mint egy gyerek. Tréfán kívül. Felfújsz egy csomó bagatell dolgot, s hagyod, hogy ez a sok frinc-franc nyavalya elhatalmasodjék fölötted, és abszolúte képtelen légy bármilyen...

– Ott kellett volna hagynom. Érted? A nyáron kellett volna otthagynom, amikor leesett a tantusz. Tudod, miért nem hagytam ott? Akarod tudni, miért?

– Arthur. Az ég szerelmére. Így nem megyünk semmire.

– Várj egy percig. Hadd mondom el, miért. Akarod tudni, miért nem hagytam ott? Pontosan meg tudom mondani. Mert sajnáltam. Ez a színtiszta igazság. Sajnáltam.

– Nézd, én nem tudom. Végeredményben nem is tartozik rám – mondta az ősz hajú. – De azért úgy látszik, elfelejtesz valamit, úgy látszik, elfelejted, hogy Joanie utóvégre felnőtt asszony. Én nem tudom, de mintha...

– Felnőtt asszony? Bolond vagy? Felnőtt gyerek, az úristenit. Hallgass ide, borotválkozom – ezt érdemes meghallgatni –, borotválkozom – és egyszer csak hallom, hogy kiált valahonnan a francból, a lakás másik végéből. Megyek, megnézem, mit akar, abbahagyom a borotválkozást, csupa rohadt hab az arcom. Tudod, mit akart? Meg akarta kérdezni, hogy okosnak tartom-e? Esküszöm az élő istenre. Elképesztő nő, én mondom neked. Figyelni szoktam álmában, nem beszélek a levegőbe. Elhiheted nekem.

– Hát ezt már te tudod... úgy értem, ez nem tartozik rám – mondta az ősz hajú férfi. – A lényeg az, a franc egye meg, hogy nem teszel semmi konstruktív...

– Nem illünk egymáshoz, és kész. Egyszerűen erről van szó. Állatian nem illünk egymáshoz. Tudod, ki kellene neki? Egy nagy süket melák, aki időnként kapja magát és se szó, se beszéd ájultra veri, aztán nyugodtan tovább olvassa az újságját. Ez kellene neki. Én ehhez átkozottul gyenge vagyok. Már akkor tudtam, amikor összeházasodtunk, bizony isten tudtam. Nézd, te dörzsölt fickó vagy, eszed ágába se volt soha megnősülni, de mielőtt az ember rászánná magát a házasságra, átvillan néha az agyán, vajon hogy is lesz majd azután. Én ügyet se vetettem rájuk. Én ezekkel a rohadt villanásokkal sohasem törődtem. Gyenge vagyok. Ennyi az egész, dióhéjban.

– Dehogyis vagy gyenge. Csak nem veszed elő a jobbik eszedet – mondta az ősz hajú férfi, és egy újabb cigarettát vett át a nőtől.

– Hogy a csudába ne volnék gyenge. Hogy a csudába ne volnék. Az isten verje meg, azt csak tudom, hogy gyenge vagyok-e vagy sem. Ha nem lennék gyenge, azt hiszed, hagytam volna idáig fajulni a dolgokat? Nincs is mit beszélni róla. Hogy a csudába ne volnék gyenge... Istenem, egész éjjel nem hagylak aludni. Miért nem teszed le azt a rohadt kagylót? Komolyan mondom, tedd le.

– Eszem ágában sincs letenni, Arthur. Szeretnék segíteni rajtad, amennyire emberileg lehetséges – mondta az ősz hajú férfi. – Te vagy a magad legnagyobb...

– Semmibe se vesz. De még csak nem is szeret, istenemre mondom. Ha jól meggondolom, végső fokon én se szeretem már. Tudja a fene. Hol így van vele az ember, hol úgy. Váltakozik. Ingadozik. Az úristenit! Minden alkalommal, amikor elhatározom, hogy az asztalra csapok, úgy jön ki a lépés, hogy házon kívül ebédelünk, találkozunk valahol, s akkor megjelenik abban a rohadt hófehér kesztyűjében, meg minden. Tudja a fene. Vagy például eszembe jut, hogy is volt, amikor először lekocsiztunk New Havenbe a Princeton-meccsre. Ahogy letértünk a Parkwayről, durrdefektet kaptunk, pokoli hideg volt, és ő tartotta a zseblámpát, amíg én azt a rohadt vacakot rendbe hoztam... Tudod, mire gondolok. Fene, aki tudja. Vagy aztán, ha eszembe jut – az úristenit, milyen kínos –, ha eszembe jut az a rohadt vers, amit akkor küldtem neki, mikor kezdtünk együtt járni: „Arcom rózsás, halovány, Szemem zöld és csacska szám.” Milyen kínos, az úristenit, ez mindig rá emlékeztet. Nem mintha Joanie szeme zöld volna, Joanie szeme olyan, mint egy átkozott tengeri kagyló a szentségit, de mégis... Tudja a fene. Nincs is értelme erről beszélni. Teljesen belehülyülök. Tedd le már a kagylót, kérlek, miért nem teszed le? Komolyan.

Az ősz hajú férfi a torkát köszörülte: – Nincs szándékomban letenni a kagylót, Arthur – mondta. – Éppen csak...

– Egyszer vett nekem egy ruhát. A saját pénzén. Meséltem már?

– Nem, de...

– Fogta magát, és bement Triplerhez vagy kihez, és megvette. Ott se voltam. Tényleg, vannak azért ilyen átok kedves dolgai. A vicces az egészben, hogy nem is vett rossz számot. Éppen csak be kellett a nadrágot venni egy kicsit hátul és megkurtítani. Tényleg, vannak azért ilyen átok kedves dolgai.

Az ősz hajú férfi hallgatott egy pillanatig. Aztán hirtelen a nő felé fordult, aki egy futó pillantásból is rájöhetett, hogy mi megy végbe a vonal túlsó végén. – Figyelj ide, Arthur. Ez nem vezet semmi jóra. A legkomolyabban. Hallgass rám. Tréfán kívül. Vetkőzz le, és bújj ágyba, légy jó fiú. És nyugodj meg. Le merném fogadni, Joanie két percen belül befut. Azt akarod, hogy ilyen állapotban találjon? Azok a hülye Ellenbogenék biztos beállítanak vele együtt. Semmi szükséged arra, hogy az egész banda ilyen állapotban lásson, mi? – Elhallgatott. – Figyelsz, Arthur?

– Istenem, egész éjjel nem hagylak aludni. Mást se teszek csak...

– Dehogyisnem hagysz aludni – mondta az ősz hajú. – Erre még csak ne is gondolj. Már mondtam neked, átlag négy óránál többet sohasem alszom egy éjszaka. Szeretném, ha emberileg egyáltalán lehetséges, szeretném, ha segíthetnék rajtad, öregfiú. – Elhallgatott – Arthur? Hallod? Ott vagy?

– Hallom, itt vagyok. Nézd, most már mindegy, elrontottam az egész éjszakádat. Átmehetnék hozzád egy pohárkára? Nem haragudnál?

Az ősz hajú férfi kiegyenesedett, szabad kezét a feje búbjára tette: – Mármint hogy most?

– Most. Persze, ha nincs ellene kifogásod. Csak egy percig maradnék. Éppen csak le szeretnék ülni egy pillanatra... tudja a fene. Jöhetek?

– Hát jönni jöhetnél, de alig hinném, hogy ez most jót tenne neked, Arthur – mondta az ősz hajú férfi, kicsit lejjebb csúsztatva tenyerét a fején. Úgy értem, nagyon is szívesen látnálak, de hogy őszinte legyek, jobb volna, ha most otthon ülnél a fenekeden, és megnyugodnál mire Joanie betáncol. Őszintén mondom. Mert ugyebár nyilván ott akarsz lenni, amikor betáncol, nem? Igazam van, vagy nincs igazam?

– Hát... fene tudja. Bizony isten, nem tudom.

– De én igen, én biztosan tudom – mondta az ősz hajú férfi. – Ide figyelj. Mi volna, ha most bedobnád magad az ágyba, s megnyugodnál, és majd később, ha szükségét éreznéd, felhívnál újra? Úgy értem, ha még szeretnél egy kicsit beszélgetni. És ne emészd magad. Ez a fő. Hallod. Megteszed?

– Meg.

Az ősz hajú férfi még egy pillanatig a fülénél tartotta a kagylót, azután letette.

– Mit mondott? – kérdezte nyomban a nő.

A férfi felvette cigarettáját a hamutartóból, helyesebben szólva kiválasztotta az elszívott és félig szívott cigaretták tömkelegéből. Szippantott egyet, és így szólt: – Át akart jönni egy pohárra.

– Úristen! S mit mondtál neki? – kérdezte a nő.

– Hallottad – mondta az ősz hajú, és ránézett. – Hallhattad, nem? – Elnyomta a cigarettáját.

– Remek voltál. Csodálatos voltál, igazán – mondta a nő felnézve rá. – Istenem, kutyául érzem magam.

– Hát igen – mondta az ősz hajú férfi –, kínos helyzet. Nem tudom, mennyire voltam csodálatos.

– Az voltál. Csodálatos – bizonykodott a nő. – El vagyok kenődve. Egészen el vagyok kenődve. Nézz rám.

Az ősz hajú férfi ránézett. – Hát igen, elég lehetetlen helyzet, nem mondom. Komolyan mondom, olyan fantasztikus az egész, hogy még...

– Jaj... drágám! – szólt közbe hirtelen a nő, és előrehajolt. – Vigyázz, megégeted magad! – Ujja hegyei fürgén végigsöpörtek a férfi keze fején. – Nem. Csak hamu. – Hátradőlt. – Csodálatos voltál, igazán – mondta. – Istenemre, abszolúte kutyául érzem magam!

– Hát igen, nagyon kínos helyzet, nagyon kínos. Az öregfiút nyilván erősen megviseli...

A telefon hirtelen megszólalt.

– Az úristenit! – mondta az ősz hajú férfi, de felvette a kagylót még a második csengetés előtt. – Halló – szólt bele a kagylóba.

– Lee? Már aludtál?

– Nem, dehogy.

– Figyelj ide, gondolom érdekel. Joanie éppen most futott be.

– Micsoda? – kérdezte az ősz hajú férfi, és leárnyékolta szemét bal kezével, bár a lámpa a háta mögött volt.

– Igen. Befutott. Vagy tíz másodperccel azután, hogy beszéltem veled. Gondoltam, felhívlak, amíg kinn van a klozeten. Figyelj ide, millió hála, Lee. Úgy értem... Tudod, mit akarok mondani. Nem aludtál még, mondd?

– Nem, nem. Éppen azon.... Nem, nem – felelte az ősz hajú férfi. Tenyerét továbbra is szeme elé tartotta. Megköszörülte a torkát.

– Hát tudod, az történt, hogy Leona persze megint leszopta magát, és rájött egy fene nagy sírógörcs, Bob meg azt akarta, hogy Joanie menjen el velük valahova egy pohár italra, és gereblyézzék el az ügyet. Fene, aki tudja. Tudod, hogy van ez. Csuda bonyolult mese. Mindenesetre, most már itthon van. Micsoda átkozott hajsza! Isten a tanúm, az egésznek ez az átkozott New York az oka. Arra gondolok, hogy esetleg, ha minden jól megy, veszünk talán egy kis telket valahol Connecticutban. Nem kell nagyon messze legyen, de elég messze ahhoz, hogy normálisan élhessünk. Joanie tényleg bolondul a növényekért, meg minden. Egészen oda lenne, ha volna egy kis saját vacak kertje, meg minden. Érted, mit akarok mondani? Úgy értem, rajtad kívül kit ismerünk mi New Yorkban? Egy csomó idegbajoson kívül? Előbb vagy utóbb menthetetlenül kikészül az ember. Érted, mit akarok mondani?

Az ősz hajú férfi nem válaszolt. Keze fejével beárnyékolt szemét lehunyta.

– Akárhogy is, beszélek erről vele ma éjjel. Vagy talán holnap. Még részeg. Nézd, alapjában véve átok rendes kölyök, és ha van rá lehetőség, hogy egyenesbe jöjjünk, csak nem leszünk olyan átkozottul ostobák, hogy meg ne próbáljuk. Aztán, ha egyszer ezen túljutok, megpróbálom azt a tetű poloskaügyet is gatyába rázni. Gondolkoztam rajta. Kíváncsi volnék, Lee, mit gondolsz, ha bemennék Juniorhoz, és személyesen beszélnék vele, meg tudnám...

– Arthur, ha nem haragszol, úgy vélem...

– Nézd, nem szeretném, ha azt hinnéd; csak azért hívtalak vissza, meg minden, mert aggódom azért a rohadt állásért, meg minden. Aggódik az ördög. Úgy értem, alapjában véve nem is lehetne kevesebbet törődni vele, mint amennyit én törődöm, a szentségit. Csak éppen arra gondoltam, ha nagyobb fejtörés nélkül rendbe tudnám hozni a dolgot Juniorral, kötni való hülye lennék, ha...

– Figyelj ide, Arthur – szakította félbe az ősz hajú férfi, és levette kezét az arcáról. – Pokolian megfájdult a fejem. Tudja a nyavalya, mi jött rám. Nem haragszol, ha most abbahagyjuk? Reggel majd folytatjuk, jó? – Fülelt egy pillanatig, azután letette a kagylót.

A nő máris fecsegni kezdett, de a férfi nem válaszolt. Felkapott egy égi cigarettát a hamutartóból – a nőét –, és a szájához emelte, de kicsúszott az ujjai közül. A nő megpróbálta elkapni, mielőtt még kiég valami, a férfi azonban rászólt, hogy maradjon veszteg, az istenit, mire a nő visszahúzta a kezét.

 

De Daumier-Smith kék korszaka
Szíjgyártó László fordítása

Ha volna valami értelme – mint ahogy nincs – ilyesmivel kezdeni az elbeszélést, szívesen ajánlanám az alábbi történetet, ha van egyáltalán valami értéke, s különösen ha akadnak benne pikáns részletek, néhai mostohaapám, a pikantériát kedvelő Robert Agadganian – vagy ahogy fiatalabb korában mindenki nevezte, engem is beleértve: Bobby – emlékének, aki egy-két viselt dolgát bizonyára megbánva, mégis egyetlen zokszó nélkül hunyt el 1947-ben, trombózisban. Vállalkozó szellemű, rendkívül vonzó, nemes lelkű férfiú volt. (Miután hosszú éveken át makacsul megtagadtam tőle e regényes jelzőket, élet-halál kérdésnek tartom legalább most elismerni róla.)

Szüleim nyolcéves koromban, 1928 telén váltak el, s anyám tavasz végén már férjhez is ment Bobby Agadganianhez. Egy év múlva, mikor a Wall Streeten beütött a nagy krach, Bobby mindkettőjük egész vagyonát elvesztette, kivéve – úgy látszik – valami bűvös varázspálcát. Mindenesetre az történt, hogy Bobby, a bekracholt tőzsdés és bukott bon vivant úgyszólván egyik napról a másikra új alakban kelt életre: mint a magánkézben levő amerikai képtárak és szépművészeti múzeumok valamiféle társulásának nem éppen szakképzett ügynöke és becsüse. Meglehetősen vegyes összetételű triónk néhány hét múlva, 1930 elején, New Yorkból Párizsba költözött, mert Bobby úgy látta, hogy ott nagyobb sikerrel űzheti új foglalkozását. Tízéves, hideg, hogy ne mondjam, jéghideg természetű kölyök lévén, a nagy változást – legalábbis tudtommal – minden különösebb megrázkódtatás nélkül vészeltem át. Csak akkor készültem ki, mikor kilenc év múlva, három hónappal anyám halála után, visszahurcolkodtunk New Yorkba, de akkor aztán rémesen.

Emlékszem egy jellemző esetre, mindössze egy-két nappal azután történt, hogy Bobby meg én New Yorkba érkeztünk. Állva utaztam egy zsúfolt buszon a Lexington Avenue-n, a sofőrülés melletti zománcozott rúdba kapaszkodva, fenekemmel a mögöttem álló pasas fenekének préselődve. Jó néhány háztömb mellett elrobogtunk, s a sofőr többször is erélyesen ránk szólt, akik ott az elülső ajtó közelében szorongtunk, hogy „húzódjunk a kocsi belsejébe!”. Néhányan közülünk megpróbáltak engedelmeskedni a felszólításnak. Néhányan azonban nem mozdultunk. Az ingerült sofőr – kihasználva az alkalmat, hogy az egyik jelzőlámpa pirosra váltott – végül is nagy lendülettel hátrafordult az ülésén, s mivel éppen én álltam mögötte, rám nézett. Tizenkilenc éves kamasz voltam, sapka nélkül, csúnya pattanásokkal teli, alacsony homlokom fölött fekete, nem túlságosan tiszta, európai divatú kefefrizura díszelgett. Halk, szinte oktató hangon szólt rám. „Hé, öcskös, nem hallod, hogy vidd arrább a segged?” Azt hiszem, ez az „öcskös” borított ki. Eszem ágában se jutott kicsit közelebb hajolni hozzá – hogy legalább olyan diszkréten, olyan de bon goút folytassam a társalgást, ahogy ő elkezdte –, hanem jó hangosan, franciául közöltem vele, hogy neveletlen, ostoba, pöffeszkedő hülye, s hogy el se tudja képzelni, mennyire utálom. Azzal büszkén bevonultam a kocsi belsejébe.

De még rosszabb is lett a helyzet. Egy délután, körülbelül egy hét múlva, mikor kiléptem a Ritz Hotelből, ahol Bobby meg én bizonytalan időre megszálltunk, olyan érzésem támadt, mintha valamennyi New York-i buszból kiszedték volna az üléseket, kirakták volna az utcára, s a székek körül teljes iramban folyna egy óriási zenés kiszorító. Talán még hajlandó is lettem volna beszállni a játékba, ha a manhattani egyházközség külön diszpenzációval garantálja, hogy a többi játékos egytől egyig tisztelettudóan állva marad, amíg én helyet nem foglalok. Mikor kiderült, hogy ilyesmire semmi remény, erélyesebb lépésre szántam el magam. Fohászkodni kezdtem, hogy tűnjön el a városból mindenki, adassék meg nekem, hogy egyedül lehessek – e-gy-e-d-ü-l-; s lévén pontosan ez az az ima, amely New Yorkban ritkán kallódik el vagy érkezik meg késve a címzetthez, abban a szempillantásban tömény magánnyá változott minden, amihez csak hozzá értem. A délelőttöket meg a kora délutáni órákat – legalábbis testben – egy képzőművészeti iskolában töltöttem a Negyvennyolcadik utca és a Lexington Avenue sarkán. Halálosan utáltam a dolgot. (A Párizsból való elutazásunk előtti héten három első díjat nyertem a Freiburg Képtárban rendezett Országos Ifjúsági Kiállításon. Miközben átkeltünk Amerikába, egész úton a kabinunk falitükrében nézegettem magam, mert úgy vettem észre, hogy külsőleg nyugtalanítóan hasonlítok El Grecóra.) A késő délutáni órákat hetenként háromszor egy fogorvos székében töltöttem; rövid néhány hónap alatt nyolc fogamat húzták ki, köztük három elülsőt is. A hét két másik napján rendszerint a képtárakban kóboroltam a délutáni órákban, főleg az Ötvenhetedik utcában, s fitymálva nézegettem az amerikai új generáció műveit. Esténként általában olvasni szoktam. Megvettem a Harvard Klasszikusok teljes sorozatát – főleg azért, mert Bobby kijelentette, hogy a könyvek nem férnek el a lakosztályunkban –, és szinte perverz mohósággal végigolvastam mind az ötven kötetet. S szinte majdnem minden éjszaka felállítottam festőállványomat a két ágy közt, a hálószobában, amelyet kénytelen voltam megosztani Bobbyval, és festettem. 1939-es naptáram szerint egyetlen hónap alatt tizennyolc olajfestményt készítettem. Egyáltalán nem érdektelen, hogy a tizennyolc közül tizenhét önarckép volt. Néha azonban – nyilván mikor múzsán szeszélyeskedett – festés helyett karikatúrákat rajzoltam. Az egyik még most is megvan. Egy férfi barlangszerű, tátott szája látható rajta: a fogorvosa kezeli. A férfi nyelve egy közönséges százdolláros bankjegy, s a fogorvos éppen azt mondja neki szomorúan, franciául: „Azt hittem, a zápfoga megmenthető, de tartok tőle, hogy a nyelvét ki kell húzni.” Kedvenc karikatúrám volt.

Bobby meg én körülbelül olyan összeillő szobatársak voltunk, amilyen – mondjuk – egy rendkívül elnéző harvardi utolsó éves meg egy rendkívül pimasz cambridge-i gólya lehet. S ahogy múltak a hetek, és lassanként rájöttünk, hogy mindketten ugyanabba a halott asszonyba vagyunk szerelmesek, végleg reménytelenné vált a helyzet. A felfedezés nyomán valamiféle kísérteties kis „csak-ön-után-uram” viszony alakult ki köztünk. Már ott tartottunk, hogy ha egymásba botlottunk a fürdőszoba küszöbén, kezdtünk vidáman egymásra vigyorogni.

1939 májusában, körülbelül tíz hónappal az után, hogy Bobby meg én bevonultunk a Ritzbe, egy quebeci újságban (annak a tizenhat francia nyelvű újságnak és folyóiratnak egyikében, amelyre költséget nem kímélve előfizettem) felfedeztem egy negyedhasábos hirdetést, amelyet egy montreali képzőművészeti levelező iskola igazgatósága tett közzé. A hirdetés felhívta a megfelelő képesítéssel rendelkező tanárokat – még azt is hozzátéve, hogy nem tudja elég fortement felhívni őket –, hogy sürgősen kérjék Kanada legújabb, leghaladóbb képzőművészeti levelező iskolájában való alkalmaztatásukat. Az igazgatóság kikötötte, hogy a tanári állásra pályázóknak folyékonyan kell tudniuk franciául és angolul, s hogy csak szolid, feddhetetlen jellemű egyének pályázhatnak. A Les Amis Des Vieux Maîtres nyári tanfolyama hivatalos megnyitásának napját június tizedikében jelölte meg a hirdetés. A pályázók küldjék el megtekintés céljából néhány művüket, amely mind a művészi, mind a reklámrajz területén való jártasságukat bizonyítja, Monsieur I. Yoshoto directeur-nek, a Tokiói Császári Képzőművészeti Akadémia volt tagjának.

Mivel szinte elviselhetetlenül erőt vett rajtam az érzés, hogy a munkakör betöltésére alkalmas vagyok, azonnal elő is vettem Bobby ágya alól kis táskagépét, és hosszú, terjengős levelet írtam – franciául – M. Yoshotónak: hogy elkészülhessek vele, valamennyi délelőtti órámat kénytelen voltam elbliccelni a Lexington Avenue-n levő képzőművészeti iskolában. Az első bekezdés majdnem három oldalra terjedt, s csupa hanta volt. Az írtam benne, hogy huszonkilenc éves vagyok, és Honoré Daumier unokaöccse. Meg azt, hogy csak nemrég, feleségem halála után hagytam el dél-franciaországi kis birtokomat s jöttem át Amerikába, ahol – hangsúlyoztam, hogy csak átmenetileg – egyik beteg rokonomnál lakom. Közöltem, hogy kisgyerekkorom óta festek, s csak Pablo Picassónak, szüleim egyik legrégibb és legkedvesebb barátjának tanácsára hallgatva nem rendeztem még műveimből kiállítást. De máris sok olaj- és vízfestményem díszíti a legelőkelőbb – és egyáltalán nem nouveau riche – párizsi családok otthonának falait, és képeim korunk néhány igen félelmetes műkritikusának figyelmét magukra vonták. Feleségem korai, tragikus halála után, amelyet ulcération cancéreuse okozott, a legkomolyabban foglalkoztam a gondolattal, hogy soha többé nem veszek ecsetet a kezembe. Az utóbbi időben azonban olyan anyagi veszteségek értek, hogy kénytelen voltam ezt a fölöttébb komoly résolution-omat megváltoztatni. Kijelentettem, hogy rendkívül nagy megtiszteltetésnek fogom érezni, ha megtekintés céljából elküldhetem néhány művemet a Les Amis Des Vieux Maîtres-be, mihelyt párizsi ügynököm, akinek természetesen trés pressé írok, utánam küldi őket. Maradok tisztelettel Jean de Daumier-Smith.

Az álnév kiválasztása majdnem annyi időmbe került, mint az egész levél megírása.

Átlátszó selyempapírra írtam a levelet, de a Ritz Hotel borítékjába dugtam. Miután ráragasztottam egy expressz bélyeget, amelyet Bobby felső fiókjában találtam, levittem a levelet a szálló halljába, és postára adtam. Közben megálltam a postatisztviselő asztalánál (aki szemmel láthatólag ki nem állhatott), és alarmíroztam, hogy de Daumier-Smith névre levelem fog érkezni. Aztán fél három körül besurrantam a Negyvennyolcadik utcában lévő képzőművészeti iskola anatómiaórájára, amely már háromnegyed kettőkor megkezdődött. Ez volt az első eset, amikor úgy éreztem, hogy évfolyamtársaim aránylag elviselhetők.

A következő négy napon minden szabad időmet, sőt a napnak néhány olyan óráját is felhasználva, amellyel nem rendelkezhettem volna egészen szabadon, készítettem körülbelül egy tucatnyi – ha nem több –, véleményem szerint tipikusan amerikai üzleti hirdetést. Elsősorban vízfestékkel dolgoztam, de – hadd lássák, hogy ehhez is értek – néhány vonalas rajzot is készítettem. Rajzoltam premierre induló estélyi ruhás figurákat, amint éppen kilépnek a limuzinból – karcsú, magas, rendkívül elegáns párok voltak, akiket az élet szemmel láthatólag sohasem sebzett meg – talán nem is volt sebezhető pontjuk. Rajzoltam türkizkék úszómedencék körül fehér asztaloknál üldögélő, napbarnított, fehér szmokingos ifjú óriásokat, amint meglehetősen jó hangulatban koccintgatnak valamilyen olcsó, de tüntetően újdivatú szódás whiskyvel. Rajzoltam pirospozsgás, plakátszerű gyerekeket, akik amúgy is majd kicsattantak az egészségtől és az életörömtől, de azért – jól nevelt gyerekekhez illően – maguk elé tartják üres csészéjüket és még kérnek egy kis reggelit. Rajzoltam kacagó, begyes lányokat, akik gondtalanul vízisíznek a világban, mivel védve vannak az afféle nemzeti csapások ellen, mint az ínyvérzés, szeplő, ápolatlan haj vagy az előnytelen és hibás életbiztosítás. Rajzoltam háziasszonyokat, akiknek – mindaddig, míg nem jutottak hozzá a megfelelő szappanpehelyhez – kócos volt a hajuk, rossz a testtartásuk, gyermekeik halálra idegesítették őket, férjük elhidegült tőlük, s vörös (de finom vonalú) kezükkel rendetlen (de hatalmas) konyhákban kellett szorgoskodniuk.

Mikor a reklámrajzokkal elkészültem, azonnal feladtam őket M. Yoshoto címére, vagy féltucatnyi nem reklám jellegű festményemmel együtt, amelyet még Franciaországból hoztam magammal. A küldeményhez mellékeltem egy véleményem szerint kurta kis levélkét is, amelyben éppen csak hogy elkezdtem fölvázolni egy nagyon emberi kis történetet arról, hogyan jutottam el, teljesen magányosan és a legkülönbözőbb sorscsapásoktól sújtva, de a legtisztább romantikus hagyományok szerint, hivatásom hűvös, hófödte, elszigetelt csúcsaira.

A következő néhány nap borzasztóan feszült várakozásban telt el, de egy hét se kellett hozzá, s máris megérkezett M. Yoshoto válaszlevele, amelyben értesített, hogy hajlandó tanárként alkalmazni a Les Amis Des Vieux Maîtres-ben. A levél angolul volt írva, noha én előzőleg franciául írtam. (Később arra következtettem, hogy M.Yoshoto, aki angolul nem tudott, csak franciául, a levél megírását valamilyen okból Mme Yoshotóra bízta, aki úgy-ahogy tudott angolul.) M. Yoshoto közölte, hogy valószínűleg a nyári tanfolyam lesz az év leglátogatottabb tanfolyama, s csak június 24-én kezdődik. Ezek szerint, hangsúlyozta, majdnem öt hetem van rá, hogy függő ügyeimet elintézzem. Azokkal a csapásokkal kapcsolatban, amelyek az utóbbi időben érzelmi és pénzügyi vonatkozásban értek, őszinte és határtalan együttérzéséről biztosított. Kifejezte azt a reményét, hogy már június 23-án, azaz vasárnap jelentkezni tudok a Les Amis Des Vieux Maîres-ben, amikor is alkalmam lesz tájékozódni munkakörömről és „tartós barátságot” kötni a tanári kar többi tagjával (a tanári kar, mint később megtudtam, rajtam kívül mindössze két tagból állt, személy szerint M. Xoshotóból és Mme Yoshotóból). Mélységesen sajnálta, hogy az iskola irányelvei nem teszik lehetővé az útiköltség előlegezését az új tanárok számára. A kezdő fizetés heti huszonnyolc dollár – ami, mint M. Yoshoto maga is megállapította, nem valami nagy összeg, mivel azonban emellett még lakás és koszt is jár, s mivel úgy érzi, hogy bennem igazi hivatástudat él, annak a reményének adott kifejezést, hogy mindez nem szegi kedvemet. Távirati válaszomat, hogy az állást elfogadom, türelmetlenül, megérkezésemet pedig a legnagyobb örömmel várja, s marad őszinte tisztelettel új barátom és munkaadóm, I. Yoshoto, a Tokiói Császári Képzőművészeti Akadémia volt tagja.

A távirat, amelyben közöltem, hogy az állást elfogadom, öt percen belül elment. Izgatottságomban, vagy talán mert bűntudatot éreztem, hogy Bobby telefonján adom fel a táviratot, szokásomtól eltérően szántszándékkal megfékeztem bőbeszédűségemet, s tíz szóban fogalmaztam meg a választ.

Aznap este hétkor, amikor lementem az Ovális Terembe, ahol együtt szoktunk vacsorázni Bobbyval, bosszankodva láttam, hogy vendéget hozott magával. Addig egyetlen szóval sem említettem, nem is céloztam rá, hogy iskolán kívül miket művelek újabban, s alig vártam, hogy a nagy újságot közölhessem vele – s ezzel alaposan elképesszem –, ha kettesben leszünk. A vendég különben egy nagyon csinos fiatal hölgy volt, még csak néhány hónapja vált el, Bobby sokat járt vele, magam is találkoztam már vele néhányszor. Alapjában véve vonzó teremtés volt, de minden igyekezetét, hogy barátságos legyen hozzám, és megpróbáljon rávenni, hogy kibújjak páncélomból, vagy legalább a sisakomat levegyem, burkolt felhívásnak értelmeztem, hogy az első adandó alkalommal – vagyis mihelyt Bobbyt, aki kétségtelenül öreg volt hozzá, faképnél hagyhatja – feküdjem le vele. A vacsora alatt ellenséges és szűkszavú voltam. Végül, mikor már a feketénél tartottunk, röviden vázoltam új nyári tervemet. Mikor elhallgattam, Bobby néhány egészen értelmes kérdést tett fel. Hidegen, nagyon kurtán válaszoltam rájuk, mivel úgy éreztem, hogy az adott helyzetben én vagyok a princ.

– Hát ez igazán nagyon érdekes! – állapította meg Bobby vendége, s leplezetlen szemérmetlenséggel máris azt várta, hogy az asztal alatt odacsúsztassam neki montreali címemet.

– Azt hittem, velem jössz Rhode Islandbe – mondta Bobby.

– Ugyan drágám, ne legyen már ilyen borzasztóan ünneprontó – szólt rá Mrs. X.

– Szó sincs róla, de azért nem bántam volna, ha egy kicsit többet tudok a dologról – felelte Bobby. Én azonban esküdni mertem volna rá, hogy gondolatban máris a Rhode Islandig lefoglalt vasúti hálófülkét cseréli át olcsóbb hálóhelyre.

– Igazán mondom, ez a legaranyosabb, legcukibb dolog, amit életemben hallottam – fordult felém barátságosan Mrs. X. Tekintetében csak úgy szikrázott a romlottság.

Azon a vasárnapon, amikor a montreali Windsor állomáson leszálltam a vonatról, kétsoros, nyersszínű gabardinöltöny díszelgett rajtam (szörnyen büszke voltam rá), meg sötétkék flaneling, minta nélküli sárga nyakkendő, fehér betétes barna cipő, panamakalap (Bobby ruhatárából került ki, s meglehetősen kicsi volt nekem) és vörösesbarna, mindössze háromhetes bajusz. M. Yoshoto kijött elém az állomásra. Pöttöm, legfeljebb öt láb magas emberke volt, meglehetősen piszkos vászonruhában, fekete cipőben és körös-körül felhajtott karimájú fekete nemezkalapban. Miközben kezet fogtunk, a világért se mosolyodott volna el, sőt, úgy emlékszem, még csak nem is szólt egy szót sem. Arckifejezése – ez a jelző Sax Rohmer franciára fordított Fu Mancsu-regényeiből jutott tüstént az eszembe – kifürkészhetetlen volt. Én viszont – magam se tudom, miért – fülig elvigyorodtam. Nemhogy visszafojtani nem, de abbahagyni is alig tudtam a vigyorgást.

A Windsor állomástól buszon kellett utazni néhány mérföldet az iskoláig. Nem hinném, hogy M. Yoshoto öt szónál többet szólt volna az egész úton. Én viszont, annak ellenére, vagy éppen azért, mert így hallgatott, szüntelenül fecsegtem, a lábamat keresztbe vetve egyik bokám a térdemre fektettem, s a zoknimmal itattam fel a tenyeremen kiütköző verítéket. Nemcsak azt éreztem kényszerítően szükségesnek, hogy korábbi hazugságaimat – hogy rokonságban vagyok Daumier-vel, meghalt a feleségem, s van egy kis földbirtokom Dél-Franciaországban – megismételjem, hanem azt is, hogy kiselőadást tartsak róluk. Végül, nem akarva tovább időzni ezeknél a fájdalmas emlékeknél (s csakugyan kezdtek már kissé fájdalmas érzéseket kelteni bennem), nagy lendülettel új témára: szüleim legrégibb és legkedvesebb barátjára, Pablo Picassóra tértem át. Csak úgy emlegettem, hogy le pauvre Picasso. (Nem árt, ha megemlítem, hogy azért választottam éppen Picassót, mert úgy gondoltam, őt ismerik legjobban a francia festők közül Amerikában. Kanadát pedig minden további nélkül csak Amerika egyik részének tekintettem.) M. Yoshoto épülésére elmeséltem – a bukott óriás iránt őszinte részvét tetszetős látszatát igyekezve kelteni –, hányszor tettem fel a kérdést: „M. Picasso, ou allez vous?” –, s hogy a mester, válaszul erre a mindent átfogó kérdésre, sose mulasztotta el, hogy lassan, ólomsúlyú léptekkel végigsétáljon műtermén, hosszan elnézze Les Saltimbanques című művének egy kis reprodukcióját, és elmerengjen eljátszott hajdani dicsőségén. Picassóval mindig az volt a baj, magyaráztam M. Yoshotónak, mikor leszálltunk a buszról, hogy soha nem hallgatott senkire, még legbensőbb barátaira sem.

A Les Amis Des Vieux Maîtres 1939-ben egy keskeny, nagyon szegényes külsejű, kétemeletes épület – valójában egy bérház – első emeletét foglalta el, Montreal legkevésbé vonzó negyedében, Verdunben. Az iskola közvetlenül egy ortopédszaküzlet fölött volt. A tulajdonképpeni Les Amis Des Vieux Maîtres csupán egyetlen tágas helyiségből és egy parányi, retesz nélküli latrinából állt. Mindazonáltal csodálatosan lenyűgöző hatást gyakorolt rám, amikor beléptem. És teljes joggal. A „tanári szoba” falai tele voltak aggatva egy csomó bekeretezett képpel – egytől egyik vízfestmény volt –, M. Yoshoto festette őket. Álmomban néha még most is megjelenik előttem egy rendkívül halványkék égen röpülő fehér lúd, a madár tollazatán pedig – és ez az egyik legmerészebb és legtökéletesebb festői bravúr, amelyet valaha is láttam – ott csillog az ég kéksége, illetőleg az ég kékségének étosza. A kép pontosan Mme Yoshoto íróasztala fölött függött. Ettől volt olyan impozáns a terem – ettől és még egy-két majdnem ugyanilyen tökéletes festménytől.

Mme. Yoshoto, gyönyörű, fekete és cseresznyepiros selyemkimonóban, éppen a padlót söpörte egy rövid nyelű söprűvel, amikor M. Yoshoto meg én beléptünk a tanári szobába. Őszülő asszony volt, férjénél legalább egy fejjel magasabb, vonásai inkább maláji, mint japán nőre emlékeztettek. Abbahagyta a söprögetést, elénk jött, és M. Yoshoto röviden bemutatott bennünket egymásnak. Az asszonyt éppolyan kifürkészhetetlennek találtam, mint M. Yoshotót, sőt talán még kifürkészhetetlenebbnek. Aztán M. Yoshoto felajánlotta, hogy felvezet a szobámba, amelyből, mint mondotta (franciául), csak nemrég költözött el a fia, aki Brit Columbiába ment dolgozni, egy farmra. (Miután a buszon teljes némaságba burkolózott, örültem, hogy végre egyfolytában ennyit beszél, s igen lelkesen hallgattam.) Mentegetőzni kezdett, amiért fia szobájában egyetlen szék sincs – csak párnák hevernek a padlón –, én azonban sietve meggyőztem róla, hogy ez számomra valóságos mennyei ajándék. (Sőt, úgy rémlik, azt is mondtam, hogy ki nem állhatom a székeket. Olyan izgatott voltam, hogy ha azt adja tudtomra, hogy fia szobáját éjjel-nappal lábnyi magas víz borítja, talán még rikoltok is egyet örömömben. Valószínűleg azt állítottam volna, hogy valami ritkán előforduló lábbetegségben szenvedek, amelynek egyedüli gyógymódja, ha mindennap nyolc óra hosszat vízben áztatom a lábam.) Aztán egy nyikorgó falépcsőn felvezetett a szobámba. Közben, nem minden célzatosság nélkül, elmeséltem neki, hogy sokat foglalkoztam a buddhizmussal. Később tudtam meg, hogy ő is meg Mme Yoshoto is presbiteriánusok.

Késő éjszaka – még ébren feküdtem az ágyban, mert Mme Yoshoto japáni-maláji módra készített vacsorája még mindig en masse járkált föl-alá a gyomromban, mint valami lift – a fal túloldalán, de pontosan mellettem, valamelyik Yoshoto nyöszörögni kezdett álmában. Magas, vékony, fájdalmas nyöszörgés volt, mintha nem is felnőtt, hanem valami szerencsétlen, csenevész gyermek vagy torz kis állat torkából szakadt volna ki. (Ez a produkció minden éjjel rendszeresen megismétlődött. Sose tudtam meg, hogy a Yoshotók közül melyik nyöszörgött, se azt, hogy miért.) Mikor már egyszerűen nem bírtam fekvő helyzetben tovább hallgatni, fölkeltem, bebújtam a papucsomba, átmentem a sötétben a szoba túlsó sarkába, és leültem a padlóra, az egyik párnára. Vagy két óra hosszat ültem ott keresztbe tett lábbal és cigarettáztam. A cigarettákat a papucsom rüsztjén nyomtam el, és a csikkeket a pizsamám felső zsebébe dugtam. (A Yoshotók nem dohányoztak, egyetlen hamutartó sem akadt az egész házban.) Hajnali öt körül tudtam csak elaludni.

Fél hétkor M. Yoshoto kopogtatott az ajtómon, és közölte, hogy háromnegyed hétkor reggelizünk. Megkérdezte, csak úgy az ajtón keresztül, hogy jól aludtam-e, s én azt mondtam rá: „Oui!” Aztán felöltöztem – a kék öltönyöm vettem fel, mert úgy gondoltam, hogy az évnyitó napján ez illik egy tanárhoz, meg azt a piros Sulka nyakkendőt, amit még anyámtól kaptam –, és anélkül, hogy megmosakodtam volna, gyorsan átmentem Yoshotóék konyhájába. Mme Yoshoto a tűzhelynél foglalatoskodott, halat sütött reggelire. M. Yoshoto, trikóban és nadrágban, a konyhaasztalnál ült, és egy japán újságot olvasott. Közömbös biccentéssel üdvözölt. Kifürkészhetetlenebbek már nem is lehettek volna. Néhány pillanat múlva előttem állt egy tányéron valami halféleség, körülötte kevéske, éppen csak hogy észrevehető sűrű mártással. Mme Yoshoto megkérdezte ugyan, angolul – meglepően bájos kiejtéssel beszélt –, hogy nem óhajtok-e inkább egy tojást, de én azt mondtam, hogy „Non, neon, madame – merci!” Azt állítottam, hogy sose szoktam tojást enni. M. Yoshoto nekitámasztotta az újságot a vizespoharamnak, s mind a hárman némán enni kezdtünk; azaz hogy ők némán ettek, én meg némán, módszeresen nyeltem.

Reggeli után már nem is hagytuk el a konyhát. M. Yoshoto fölvett egy gallér nélküli inget, Mme Yoshoto pedig levetette a kötényét, s hármasban, libasorban, meglehetősen komikusan, lemasíroztunk a tanári szobába. M. Yoshoto széles íróasztalán, rendetlenül egymásra dobálva, legalább egy tucatnyi fölbontatlan, tömött, barna csomagolópapírból készült hatalmas boríték hevert. Az én szememben úgy festettek, mintha frissen fésült és lenyalt kisiskolások lettek volna. M. Yoshoto az íróasztalomra mutatott – a másik kettőtől elszigetelve, a terem túlsó végében állt –, és felkért, hogy foglaljak helyet. Aztán Mme Yoshoto segédletével felbontott néhány borítékot. Úgy látszik valamiféle rendszer szerint végigvizsgálták a borítékok tartalmát, s közben néha – japánul – tárgyaltak is egymással, én meg ezalatt a terem másik végében ültem, kék öltönyömben és a Sulka nyakkendővel, igyekeztem szolgálatkész és türelmes képet vágni, s egyáltalában úgy viselkedni, mint aki nélkülözhetetlen az iskola szervezetében. Belső zsebemből kivettem egy marékra való puha rajzceruzát, amit New Yorkból hoztam magammal, s amilyen csöndesen csak tudtam, kiraktam őket magam elé az asztalra. M. Yoshoto egyszer – nem tudom, miért – felém pillantott, mire én rendkívül megnyerő mosolyt villantottam rá. Aztán a két Yoshoto, anélkül, hogy hozzám csak egy szót is szólt vagy akár csak felém pillantott volna, egyszerre csak leült, mind a kettő a maga asztalához, és munkához látott. Ez fél nyolc körül történt.

Kilenc óra tájban M. Yoshoto levette szemüvegét, felállt, és egy csomó papírral a kezében átslattyogott az íróasztalomhoz. A közben eltelt másfél óra alatt a szó szoros értelmében nem csináltam semmit, legfeljebb azt igyekeztem megakadályozni, hogy a gyomrom hallhatóan korogjon. Mikor M. Yoshoto a közelembe ért, gyorsan fölálltam, és kicsit meggörnyedtem, hogy tűnjek olyan tiszteletlenül magasnak mellette. M. Yoshoto átadta a magával hozott papírcsomót, és megkért, hogy legyek szíves a rájuk írt utasításokat franciáról angolra fordítani. „Oui, monsieur!” – feleltem. Yoshoto kicsit meghajolt, és visszaslattyogott íróasztalához. Én meg az asztal szélére toltam maréknyi puha rajzceruzámat, elővettem a töltőtollam, és – fölöttébb lesújtva – munkához láttam.

Mint a legtöbb igazi művész, M. Yoshoto sem tanította semmivel sem jobban a rajzot, mint egy középszerű művész tanította volna, akinek van némi tehetsége a tanításhoz. Praktikus „ráfektető” módszerével – ami alatt azt kell érteni, hogy a maga átlátszó papírra készített rajzait ráhelyezte a növendékek rajzaira –, meg a rajzok hátlapjára írt megjegyzéseivel kétségkívül meg tudott tanítani egy elfogadható képességekkel rendelkező növendéket arra, hogyan kell egy disznót meg disznóólat úgy lerajzolni, hogy rá lehessen ismerni, sőt akár arra is, hogy a disznó meg a disznóól mutatós is legyen. De ha agyonütik se tudott volna megtanítani rá senkit, hogyan kell egy disznót meg disznóólat úgy lerajzolni, hogy az csakugyan szép legyen (márpedig tehetségesebb tanítványai természetesen éppen arra vágytak a legsóvárabban, hogy ezt a kis technikai fogást tanítsa meg nekik levelezés útján). Hozzá kell tennem, hogy nem azért, mintha akarva vagy akaratlanul fukarkodott volna a tehetségével, nem akarta volna fölöslegesen elpazarolni: egyszerűen nem volt képes másnak átadni. Számomra ebben a könyörtelen igazságban nem volt semmi meglepő, nem is tört le különösebben. De azért volt benne valami nyomasztó; tudva, hogy mégiscsak egy rajziskolában csücsülök, s déltájban bizony már nagyon kellett vigyáznom, nehogy izzadt tenyeremmel elmázoljam a lefordított szövegeket. S hogy még nyomasztóbb legyen a dolog, M. Yoshoto írását alig lehetett elolvasni. Mire dél lett, mindenesetre elment tőle a kedvem, hogy a Yoshotókkal ebédeljek. Azt mondtam, hogy a postára kell mennem. Aztán szinte futva siettem le a lépcsőn, ki az utcára, és gyors léptekkel, de teljesen céltalanul elindultam az ismeretlen, nyomorúságos utcák labirintusában. Mikor egy falatozóhoz értem, bementem, bekaptam négy pár virslit, és felhajtottam három csésze zaccos feketét.

Útban visszafelé a Les Amis Des Vieux Maîtres-be, elkezdtem tűnődni – először csak szokott félénkségem vett rajtam erőt, amelyet már megtanultam többé-kevésbé leküzdeni, de aztán határozottan pánikba estem –, nincs-e valami személyemmel kapcsolatos oka, hogy M. Yoshoto a délelőtt folyamán kizárólag csak fordítónak használt. Hátha az öreg Fu Mancsu kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy – egyéb, ugyancsak megtévesztésnek szánt kellékekről nem is beszélve – bajszom egy tizenkilenc éves fiú bajusza? Még gondolni is szinte elviselhetetlen volt erre a lehetőségre. Lassanként igazságérzetemet is kikezdte a dolog. Engem – egy olyan embert, aki három első díjat nyert és bizalmas barátja Picassónak (mert már magam is kezdtem elhinni, hogy tényleg az vagyok) – csak fordítónak használnak! Kezdtem úgy érezni, hogy a büntetés nem áll arányban az elkövetett bűnnel. S különben is: a bajuszom, akármilyen gyér is, valóban igazi, nem masztiksszal van fölragasztva. Önmagam megnyugtatására meg is tapogattam, miközben az iskola felé siettem. De minél többet töprengtem a dolgon, annál gyorsabban lépkedtem, s végül már majdnem rohantam, mintha attól tartottam volna, hogy bármelyik pillanatban megkövezhetnek.

Noha körülbelül csak negyvenpercnyi ebédidőt engedélyeztem magamnak, mire visszaértem, a két Yoshoto már az asztala mellett ült és dolgozott. Föl se néztek, s más módon se jelezték, hogy tudomást vettek megérkezésemről. Átizzadva, kifulladva mentem keresztül a termen, és leültem asztalomhoz. Legalább tizenöt-húsz percig ültem ott mereven, s mindenféle újonnan kitalált Picasso-anekdota fordult meg az agyamban, arra az esetre, ha M. Yoshoto hirtelen fölállna, és átjönne az asztalomhoz, hogy leleplezzen. És hirtelen csakugyan fölállt, és átjött az asztalomhoz. Én is fölálltam, hogy egy frissiben kitalált kis Picasso-sztorival fogadjam – vagy ha szükséges, védekezzem –, de mire az asztalomhoz ért, iszonyú rémületemre lőttek a mesének. Gyorsan felhasználtam hát a pillanatot, hogy kifejezzem bámulatomat a Mme. Yoshoto asztala fölött függő, repülő ludat ábrázoló festménnyel kapcsolatban. Féktelenül ömlengve dicsértem egy darabig. Kijelentettem, hogy ismerek valakit Párizsban – egy nagyon gazdag, béna embert –, aki minden pénzt hajlandó volna megadni M. Yoshotónak a képért. Amennyiben M. Yoshotót érdekli az ügy, mondtam, azonnal érintkezésbe léphetek az illetővel. De M. Yoshoto válasza – szerencsére – az volt, hogy a kép az unokafivéréé, aki jelenleg rokoni látogatáson van Japánban. Aztán, mielőtt még kifejezhettem volna sajnálkozásomat, felkért – és közben M. Daumier-Smithnek szólított! –, hogy legyek szíves néhány beküldött rajzot korrigálni. Átment az asztalához, három hatalmas, tömött borítékkal tért vissza és letette őket az asztalomra. Aztán, miközben én csak álltam zavartan, szünet nélkül bólogatva és zsebre vágott rajzceruzáimat keresgélve, elmagyarázta az iskola oktatási módszerét (jobban mondva nem létező oktatási módszerét). Miután visszament az asztalához, jó néhány percbe került, míg sikerült összeszednem magam.

Mind a három rám kiosztott növendék angol anyanyelvű volt. Az első, egy huszonhárom éves torontói háziasszony, azt írta, hogy Bambi Kramer a művészneve, és arra kérte az iskolát, hogy a postáját is erre a névre küldjék. A Les Amis Des Vieux Maîtres valamennyi új tanítványának ki kellett töltenie egy kérdőívet, és fényképet is kellett hozzá mellékelnie. Miss Kramer egy nyolcszor tízes, csábos felvételt küldött: bokapereccel, pánt nélküli fürdőruhában, fehér vászon matrózsapkában fényképeztette le magát. A kérdőívre azt írta, hogy kedvenc festője Rembrandt és Walt Disney. Reméli, írta, hogy egyszer még lepipálhatja őket. Rajzai szinte csak úgy mellékesen voltak a fényképhez csíptetve. Mindegyik nagyon elragadó volt. Az egyik egyenesen felejthetetlen. Ez a felejthetetlen kép egy rikító színekkel pingált vízfestmény volt, a következő felirattal: „Bocsásd meg az ő vétkeiket!” A képen három kisfiú horgászott valami vízféleségben, s egyikük kabátja egy „Horgászni tilos!” feliratú táblára volt akasztva. A legnagyobb fiúnak, aki az előtérben állt, egyik lába mintha angolkóros, a másik meg elefantiázisos lett volna – Miss Kramer kétségtelenül szántszándékkal alkalmazta ezt a fogást, így akarván érzékeltetni, hogy a fiú szétvetett lábbal, kicsit félrefordulva áll.

Második növendékem egy R. Howard Ridgefield nevű ötvenhat éves „társasági fényképész” volt, Ontario államban, Windsorban lakott. Azt írta, hogy a felesége üldözi évek óta, hogy változtasson szakmát, s térjen át a festészetre. Kedvenc festői Rembrandt, Sargent és „Cicián” voltak ugyan, de – alapos megfontolás eredményeként – hozzátette, hogy nem az általuk kitaposott ösvényen kíván haladni. A festészetnek, írta, sokkal inkább a szatirikus oldala érdekli, mint a művészi. Hogy hitvallását alátámassza, egész csomó eredeti rajzot és olajfestményt küldött. Egyik festménye – ezt tartom főművének – még most, évek múltán is olyan elevenen él emlékezetemben, mint például a „Drága Suzy” vagy a „Hadd hívjalak kedvesemnek” című sláger. A kép egy vállon alul érő szőke hajjal és tőgyszerű keblekkel rendelkező szűz leány megszokott, hétköznapi tragédiáját szatirizálta, amint a pap bűnösen bántalmazza a templomban, az oltár tövében. A két alak ruházatának grafikai megoldása elképesztő volt. Őszintén szólva engem sokkal kevésbé döbbentett meg a kép „szatirikus” mondanivalója, mint a belefektetett szakmai felkészültség. Ha nem tudtam volna, hogy két növendékem sok száz mérföldre lakik egymástól, esküdni mertem volna rá, hogy Ridgefield – persze, csak szakmai szempontból – Bambi Kramertől tanult egyet s mást.

Tizenkilenc éves koromban, néhány nagyon ritka kivételtől eltekintve, legelőször mindig a nevetőizmaim bénultak meg részben vagy egészben, ha kritikus helyzetbe kerültem. Ridgefield és Miss Kramer sok mindent kiváltott belőlem, csak éppen szórakozni nem tudtam rajtuk. Miközben átnéztem borítékjaik tartalmát, háromszor-négyszer is elfogott a kísértés, hogy felugorjak, és óvást emeljek M. Yoshotónál. Csak azt nem láttam világosan, milyen formában fogalmazhatnám meg a dolgot. Úgy rémlik, már-már attól féltem, hogy egyszerűen odamegyek az íróasztalához, és ráripakodom: „Anyám meghalt, és most kénytelen vagyok együtt lakni elbűvölő férjével, ráadásul New Yorkban senki sem beszél franciául, és ön fiának a szobájában egyetlen szék sincs. Hogyan kívánhatja hát tőlem, hogy ezt a két őrültet megtanítsam rajzolni?” De végül is – elég alapos gyakorlatom lévén a csüggedt, kétségbeesett hangulatban való üldögélésben – sikerült aránylag könnyen uralkodnom magamon. Felbontottam a harmadik borítékot.

Harmadik növendékem egy apáca volt, Irma nővérnek hívták, és „háztartástant meg rajzot” tanított Toronto közelében, a Szent József-rend egyik zárdájának elemi iskolájában. Őszintén szólva igazán nem is tudom, mivel kezdjem beszámolómat ennek a borítéknak a tartalmáról. Talán azt említem meg először, hogy Irma nővér maga helyett – minden magyarázat nélkül – a zárdáról küldött fényképet. Ezzel kapcsolatban jut eszembe, hogy a kérdőíven üresen hagyta azt a rovatot, ahová a növendékek életkorát kellett beírni. Különben olyan gondosan töltötte ki a kérdőívet, ahogy tán semmiféle kérdőívet se érdemes kitölteni e földi életben. Michigan államban, Detroitban született és nevelkedett, édesapja „meós volt a Ford autógyárban”. A középiskolának csak az első osztályát végezte el. Rajzoktatásban sohase részesült. Tanítani csak azért tanít, írta, mert X. Y. nővér elhalálozott, és Zimmermann atya (ez a név azért ragadta meg különösen a figyelmemet, mert így hívták azt a fogorvost is, aki nyolc fogamat kihúzta) –, Zimmermann atya őt bízta meg, hogy lássa el az illető óráit. „Háztartástan-óráimon harmincnégy, rajzóráimon tizennyolc aranyos kiscica ül”, tette hozzá. A Kedvenc időtöltése rovatba azt írta, hogy hőn szereti az Urat meg az Úr Igéjét, és szeret „faleveleket is gyűjteni, de csak ha már lehullottak a földre”. Kedves festője Douglas Bunting volt. (Be kell vallanom, hogy évekig hiába nyomoztam utána.) Elpanaszolta, hogy az aranyos kiscicák folyton csak „olyan embereket szeretnének rajzolni, akik szaladgálnak, pedig éppen ez az, ami borzasztó nehezen megy nekem”. Nagyon szorgalmasan fog dolgozni, írta, hogy jobban megtanuljon rajzolni, s annak a reményének adott kifejezést, hogy nem leszünk nagyon türelmetlenek vele szemben.

A borítékban összesen csak hat műve volt. (Egyiket sem írta alá – ami persze nem valami nagy jelentőségű dolog, de számomra akkor mérhetetlen felüdülést jelentett. Bambi Kramer és Ridgefield valamennyi képén ott szerepelt az aláírásuk vagy – s ez valahogy még dühítőbb volt – a nevük kezdőbetűje.) Tizenhárom év után nemcsak hogy pontosan emlékszem Irma nővérnek mind a hat művére, de négyre közülük kicsit túlságosan is pontosan emlékszem, s – néha úgy érzem – ez zavarja meg lelki egyensúlyom. Legjobb képe egy akvarell volt, barna papíron. (Barna papírra, különösen ha csomagolópapír, nagyon jó, mondhatnám élvezet festeni. Sok gyakorlott művész is szokta alkalmazni, amikor nem valami grandiózus művet akar alkotni.) A festmény, kis méretei ellenére (körülbelül tízszer tizenkét hüvelykes lehetett), igen aprólékos részletességgel ábrázolta Krisztus sírba tételét Arimateai József kertjében. Krisztus testét jobboldalt, a kép előterében, két férfi – valószínűleg József két szolgája – cipelte a sír felé, elég ügyetlenül. Közvetlenül mögöttük lépkedett Arimateai József, a helyzethez képest talán kissé túlságosan is kihúzta magát. Józsefet tiszteletteljes távolságban követték a galileai nők, elvegyülve a – valószínűleg hívatlan – gyászolók, nézők és gyermekek tarka tömegében, akik közt legalább három virgonc kutya is ugrándozott tiszteletlenül. Én az előtérben balra, arccal a néző felé álló nőt tartottam a kép főfigurájának. Feje fölé emelt jobbjával kétségbeesetten integetett valakinek – a gyerekének, a férjének vagy talán a nézőnek –, hogy hagyjon abba mindent és rohanjon gyorsan oda. A sokaság élén két nőnek glória lebegett a feje fölött. Mivel nem volt kéznél Bibliám, csak halványan sejtettem, kik lehetnek. Mária Magdolnára azonban rögtön ráismertem. Legalábbis biztosra vettem, hogy ő az. Az előtérben, középen, a sokaságtól feltűnően elkülönülve lépkedett, karja ernyedten csüngött le oldalán. Nem viselt, hogy úgy mondjam, özvegyi fátyolt – az igazság az, hogy egyáltalán semmiféle külső jel nem árulkodott a Megboldogulttal való egykori, irigylésre méltó kapcsolatáról. Arca, akárcsak a képen látható többi figuráé, olcsó, készen kapható testszínű festékkel készült. Kínosan szembeszökő volt, hogy ezt a színt maga Irma nővér sem találta megfelelőnek, és megpróbálta saját elgondolása és legjobb tudása szerint tompítani valahogy. Egyéb komoly hiba nem akadt a képen. Azaz csak a mindenáron gáncsoskodni akarás lelhetett volna egyéb hibát rajta. Mindent összevetve: igazi művész rendkívül tehetséges, s csak az isten tudja hány órai kemény munkával készült alkotása volt.

A kép láttán szinte az első gondolatom az volt persze, hogy Irma nővér borítékjával M. Yoshotóhoz rohanok. De megint csak nem mozdultam a helyemről. Nem kockáztathattam meg, hogy Irma nővért elvegyék tőlem. Végül is vigyázva visszadugtam a képeket a borítékba, és az asztal szélére tettem őket. Szívdobogva azt terveztem, hogy majd éjjel, saját kedvtelésemre dolgozom rajtuk. Aztán a délután hátralevő részében – sokkal nagyobb türelemmel, mint amekkorára képesnek hittem magam, sőt majdnem hogy jóakarattal – átlátszó papírt fektettem R. Howard Ridgefield néhány finomkodó, de trágár rajzára, és igyekeztem egy-két férfi és női aktot (sans nemi szervek) korrigálni.

Mikor a vacsora ideje közeledett, kigomboltam három gombot az ingemen, és Irma nővér borítékját a biztonság kedvéért keblembe rejtettem, ahol se tolvajok, se a Yoshotók nem férhetnek hozzá.

A Les Amis Des Vieux Maîtres-ben a vacsora szertartása mindig bizonyos íratlan, de szigorú szabályok szerint folyt le. Mme Yoshoto pontosan fél hatkor állt fel az asztala mellől, és indult vacsorát készíteni, M. Yoshoto meg én pedig pontosan hatkor mentünk utána, szinte libasorban. Kitérőkről sem tisztálkodási, sem egyéb nyomós okból szó sem lehetett. Aznap este azonban, Irma nővér borítékjával a keblemen, mégis olyan megkönnyebbültnek éreztem magam, mint még soha. Sőt a vacsora alatt a szokottnál is jobban sziporkáztam. Jókedvemben még egy frissiben kitalált, különleges Picasso-anekdotát is elsütöttem, noha félretehettem volna valamelyik esős napra. M. Yoshoto éppen csak hogy lejjebb eresztette egy kicsit a japán újságot, miközben meséltem, Mme Yoshotót azonban mintha érdekelte, vagy legalábbis kevésbé nem érdekelte volna a történet. Amikor befejeztem, mindenesetre megszólalt, reggel óta, amikor megkérdezte, hogy nem óhajtok-e inkább egy tojást, első ízben. Megkérdezte, hogy igazán nem szeretnék-e egy széket a szobámba. „Non, non – merci, madame” – feleltem sietve. Kijelentettem, hogy ha a párnákat ügyesen helyezem el a fal mellett, módomban van gyakorolni, egy egyenesen tartsam a hátam. Még fel is álltam, hogy megmutassam neki, milyen görnyedten tartom magam.

folytatás