Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

kun

görögül KOMANOS, latinul CUMANUS, török nomád nép, amely a délorosz sztyeppeket a XI. század közepétől uraló kipcsak törzsszövetség nyugati ágaként a 1237. évi mongol invázió elől menekült Magyarországra, és ott telepedett le. A népnevet a török qú („fakó, sápadt”) szóra vezetik vissza.

A magyar források már a XI. században emlegetnek olyan portyázó betöréseket, amelyeket kunok hajtottak végre: I. (Szent) László király például 1091-ben nagy győzelmet aratott az Erdélybe behatoló kunok felett. A tudósok többsége azonban úgy véli, hogy a „kun” népnevet a korai magyar krónikák általában minden keleti nomád népre használták, és ekkor még moldvai és havasalföldi úzokat és besenyőket értettek rajta. A kunokkal a magyarok először feltehetően a XII. század folyamán kerültek kapcsolatba, amikor a magyar királyok északkeleti irányú hódító törekvéseivel szemben az orosz fejedelmek többször is a kunok segítségéhez folyamodtak. A nyugati és magyar latin nyelvű források ekkoriban a Fekete-tengertől északra és nyugatra elterülő vidékeket a Volgától egészen az Al-Dunáig Kunországként (Cumania) emlegették. A kunok sztyeppei uralmát a mongolok rendítették meg, amikor 1223-ban a Kalka folyónál legyőzték a kunok és az orosz fejedelmek szövetséges haderejét. A kunok jelentős része a Dnyeszter nyugati oldalára menekült, így a moldvai és havasalföldi kunok száma megszaporodott. Bortz (Barsz) és Membrok kun vezérek 15 000 emberükkel együtt nem sokkal ezután, 1227-ben megkeresztelkedtek, és elfogadták a magyar király fennhatóságát.

A kunok első püspökségét 1229-ben alapították Moldvában Milkó székhellyel, és Béla magyar herceg (a leendő lV. Béla király) a „kunok királya” címet is felvette. 1239-ben, az újabb mongol támadást követően az időközben trónra lépett Béla menedékjogot adott a kun nép és fejedelme, Kötöny számára. Közvetlenül azonban Magyarország 1241-42-es mongol megszállása előtt az idegenekkel szemben gyanakvó magyarok Kötönyt megölték; a kunok ideiglenesen elhagyták Magyarországot, amíg IV. Béla 1245-ben ismét be nem fogadta őket. Béla fia, a leendő V. István király kun hercegnőt vett feleségül; fiuk, IV. (Kun) László király uralkodása alatt (1272-90) a magyar politikában fontos szerepet játszottak a kunok.

A kunok nemzetségek szerint telepedtek le az Alföld különböző területein, Fejér megyétől egészen a Temes folyó vidékéig. Kun László 1279. évi kun privilégiumai szerint hét nemzetségre oszlottak, amelyek a XIV. század folyamán a kunok feudalizálódásával, letelepült életmódra való áttérésével és megkeresztelkedésével párhuzamosan jogilag autonóm területi szervezetekké, az ún. kun székekké alakultak. A hat kun szék, melyek élén kapitányok álltak, a jászok székével együtt alkottak egy kerületet, amely közvetlenül a nádor, ill. az őt helyettesítő főkapitány hatásköre alá tartozott. A kun székek közül kettő a török hódoltság időszakában elpusztult, és a többi is nagy pusztítást szenvedett. A kunok csak két vidéken maradtak meg nagyobb számban: a Duna-Tisza közén és a Tiszántúlon a Körösöktől északra. Ezt a két területet a XVI. század végétől kezdték Kiskunságnak, ill. Nagykunságnak, közigazgatási egységüket pedig a jászokkal együtt hármas vagy jászkun kerületnek nevezni.

A török kori pusztítások és az ennek következtében kibontakozott népmozgások következtében a kunok etnikai és nyelvi elkülönülése a XVII. századra megszűnt, de jogi kiváltságaikhoz továbbra is ragaszkodtak. A török kiűzése után a Habsburgok érvénytelennek nyilvánították a kunok kiváltságait, és 1702-ben a jászkun kerületet eladták a Német Lovagrendnek, de 1745-ben a jászkunok megváltották magukat, és visszanyerték kiváltságaik java részét. Jogi különállásuk csak 1876-ban szűnt meg, amikor beolvadtak az egységes megyerendszerbe.

A kun nép legfontosabb nyelvi és művelődéstörténeti emléke a ma Velencében őrzött Codex Cumanicus, amely egy latin-perzsa-kun szógyűjteményt, valamint kun nyelvre fordított keresztény egyházi szövegeket tartalmaz. A szógyűjteményt eredetileg feltehetően olaszok készítették 1294 körül valahol a Krím félszigeten, míg a kun szövegeket német kezek jegyezték le a XIV. század közepe táján Dél-Oroszországban. A szóanyagból világosan kiderül, hogy a kunok egy török nyelvjárást beszéltek, alapvetően nomád nagyállattartással foglalkoztak, és törzsi-nemzetségi szervezetben, sátortáborokban éltek.

 

"Kunok" a Terebess honlapon:
A. Gergely András: Kun etnoregionális kisvárosi sajátosságok?
Bánkiné Molnár Erzsébet: Jászok és kunok a magyar történelemben
Bartha Júlia: A Kunság népi kultúrájának keleti elemei
Bellon Tibor: A nagykunsági mezővárosok állattartó gazdálkodása
A Codex Cumanicus
Illyés Gyula:
Kúnhalmok
Katsányi Zsigmond: A komondor származásának rejtélye
Mándoky Kongur István: A Hantos-széki kunok
Mándoky Kongur István: A Kun Kódex találóskérdései
Mándoky Kongur István: A kunok Ulas törzse és törökségi kapcsolatai