Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Mándoky
Kongur István
A
KUNOK ULAS TÖRZSE ÉS TÖRÖKSÉGI KAPCSOLATAI
Elektronikus
kiadás: Terebess Ázsia E-tár
Forrás: Jászkunság XXII. 1-2. Szolnok, 1976. 54-59. és Barbaricum Könyvműhely,
Karcag, 2002
A népvándorlás
egymást követő korszakaiban számos belső-ázsiai lovasnomád nép kerekedik fel
messze keleti őshazájából és keres magának egyre újabb és újabb otthont mind
nyugatabbra. E több ezer éven át tartó, olykor hatalmas hullámokat vető és egyszerre
több népet is érintő nagy népmozgalmak nyugaton a Kárpát-medencéig és az Alduna
síkságáig terjedő északeurázsiai füvespuszta övezetben zajlanak le.
Nem minden lovasnomád nép teszi meg azonban ezt a hosszú utat. Közülük sokan
csak kevéssé kerülnek távolabb őseik földjétől, már vándorlásuk kezdetén alkalmas
hazára lelnek, s erős nomádbirodalmakat hoznak létre. A több - különféle eredetű
s gyakran nem is egynyelvű - törzs szövetségén alapuló nomádállamokat azonban
a sűrű változások, az állandóság hiánya jellemzik. A szövetség egy erős szervező
keze alatt, olykor egészen jelentéktelen kezdettel, hirtelen megerősödik, hatalmát
igyekszik minél nagyobb területen kiterjeszteni, azután néhány emberöltőn, néha
több évszázadon keresztül virágzik, majd hirtelen vagy lassú gyengüléssel összeomlik.
A korábban egységes politikai alakulatnak immár széthullott törzseit aztán egy
újabb, keletről érkező másik nomád nép hódítja meg, beolvasztja saját törzsrendszerébe,
vagy pedig legelőiket, szállásterületeiket elfoglalva nyugat felé űzi őket.
Ilyenképpen jónéhány, egykor nagy birodalmakat is alapító nomád törzsszövetségnek
egyes törzsei és nemzetségei eredeti lakhelyeiktől igen messzire, sokszor egészen
a népvándorlások óriási füvespuszta térségének legvégső állomásáig sodródhatnak
el.
A nyugat felé tartó nomádok másik része viszont nemcsak töredékesen - egy-egy
törzsükkel vagy nemzetségükkel -, hanem a népük magvát alkotó legnagyobb és
legerősebb törzseik egységét kezdettől fogva megőrizve teszi meg hosszú vándorútját.
Az örökös harcok során ugyan több-kevesebb nemzetségüket, esetleg egy-két törzsüket
is elveszíthetik, de helyettük ők is csatolnak magukhoz más népekből kisebb-nagyobb
töredékeket. E meghódított vagy önként csatlakozott néptöredékek idővel teljesen
beolvadnak a hódító nép törzsszövetségébe, bár egykori hovatartozásukra utaló
törzs- és nemzetiségneveiket még nagyon sokáig megőrzik. A hódítások révén így
egyre inkább megerősödő nomádállam már sikeresebben tud védekezni keleti szomszédainak
meg-megújuló támadásai ellen, sőt - főként nyugati irányban - még terjeszkedni
is tud. Terjeszkedésének azonban végül is saját maga szaba határt: költözködő-nagyállattenyésztő
lovaspásztor nép lévén, nyugaton már csupán a Kárpád-medence kínálkozik egyedül
alkalmas szállásterületnek, onnan nyugatabbra - hacsak nem zsákmányszerző szándékkal
- már nem igen akar menni. Így azután több népvándorlás kori nomád nép választja
hazájául a Kárpát-medencét. Hosszú, több évszázados vándorútjuknak végére érve
itt alapítanak maguknak birodalmat, illetőleg országot-államot többek között
a szkíták, a szarmaták, majd Attila hunjai, azután Baján kagán avar népe, végül
a honfoglaló magyarság.
Árpád fejedelem magyarjainak honfoglalásával azonban még nem ér véget a népvándorlás
kora, de még a nomád népek Kárpát-medencébe való beköltözésének időszaka sem.
A magyarság után az őket etelközi hazájukból kivető besenyők telepednek meg
Magyarországon és részben a Balkánon, őket meg az úzok (oguzok) követik, továbbá
a böszörményeknek és kálizoknak is költöznek be ide apró töredékei. Végül pedig
a Belső-Ázsiából kiinduló és a Fekete-tenger északi partvidékének füves pusztaságain
keresztül a Kárpátokig jutó, meg-megújuló hullámokban zajló népvándorlásnak
utolsó hullámát a kunok alkotják.
A kunok nagyállattartó lovasnomád népe a XIII. század elejére nyugat felé egészen
az Aldunáig, illetőleg a Kárpátokig terjeszti ki birodalma határait. Kelet felől
azonban fenyegető ellenség közeledik, akinek csak rövid ideig tud ellenállni,
mígnem a szorításnak engedve, a kun nép egy része is Magyarországon találja
meg a végső menedéket és hazáját.
A kunok törzseinek és konkrét megújuló törzsszövetségeinek történetét mindezideig
még nem sikerült megnyugtató módon tisztázni. Korai történeti forrásainak száma
igen csekély, így a nép magvát adó főbb törzseik eredetének, vándorlásainak
kérdését illetően is csak feltevéseink vannak. Hódításaik, győzelmes hadjárataik
során számos idegen törzset és nemzetséget csatoltak magukhoz. De vesztes csatáik
is voltak, akkor meg kisebb-nagyobb rajok őtőlük szakadtak el. Ezért aztán a
korabeli kútfők sem mindig tudják pontosan követni a változásokat.
Egyes arab források szerint a kun törzsszövetség kilenc, mások szerint tizenegy,
illetőleg tizennégy törzsből áll. A hazai kútfők viszont a kunoknak csupán hét
törzséről beszélnek. Ezeket a tudósításokat azonban nem szabad minden kritika
nélkül rögtön mindjárt elfogadnunk. Az említett számokat ugyanis mind a régi,
mind pedig a mai török népek egyaránt mesés, szerencsét hozó vagy bűvös számoknak
tartják. Így aztán nem egyszer megesik, hogy a különböző számú, de nem mindig
éppen hét, kilenc vagy tizennégy törzsből álló törzsszövetségeikről önmaguk
is szívesen azt hirdetik, hogy azok hét, kilenc, illetőleg tizennégy törzs egyesüléséből
keletkeztek. Ezt egyébként a honfoglaló magyarság törzseivel kapcsolatban is
megfigyelhetjük. A hagyomány szerint ugyanis a magyarok törzsszövetségét szintén
hét törzs alkotja. Ezért azután az eredetileg nem együvé tartozó Kürt és Gyarmat
törzseket Bíborban született Konstantin császár is kénytelen egy közös néven
említeni, ugyanakkor a honfoglaló magyarsághoz csatlakozott török kabarok három
törzsből álló népéről - nehogy a 7-es szám bűvös erejét megsértse - nem azt
mondja, hogy az a nyolcadik magyar törzs, hanem külön szól róluk.
Mint már említettük, a latin nyelvű hazai oklevelek a Magyarországra beköltözött
kunoknak - a keleti kútfőkkel ellentétben - csupán hét törzséről tudnak. De
még e hetet sem sorolják fel névszerint, mindössze négynek a nevét találjuk
meg az egyes forrásokban, ezek: Borcsul, Olás, Csortán, Koor vagy Kool. A többiek
nevéről, sajnos, hallgatnak írásos forrásaink. Hogy hívták hát a többi kun törzset,
s a magyarországi kunoknak valóban csak hét törzse volt-e? A magyar okleveles
anyag ismeretében e kérdésekre egyelőre nem tudunk válaszolni. De az okleveleket
mégsem kell hibáztatnunk, mert hiszen azokban csakis azon törzseknek nevei szerepelhetnek,
amelyeknek egykor valamiféle peres, vitás ügyei voltak, s még a perlekedők okiratai
sem maradtak ránk teljes számban. Ha valamelyest mégis csak előrébb tudunk lépni
e kérdésben, azt elsősorban kunsági hely-, részben pedig családneveinknek köszönhetjük.
Köztudomású, hogy népek, törzsek, nemzetségek neveit - különösen a törökségben
- gyakran éppen a helynevek őrzik meg. A hely- vagy helységnévadásnak ugyanis
egyik legegyszerűbb módja az, amikor egy terület vagy helység a rajta, illetve
a benne letelepült törzsről, nemzetségről kapja a nevét. A honfoglaló magyar
törzsek neveit is szerte az országban többször is megtaláljuk (pl. Kápolnásnyék,
Bélmegyer, Tiszakürt, Füzesgyarmat, Gyöngyöstarján, Budajenő, Szamoskér, Dunakeszi
stb.), s elhelyezkedésüket vizsgálva az illető törzsek hajdani szállásterületére,
illetőleg széttelepítésükre vagy szétrajzásukra következtethetünk. Ugyanígy
a kun törzsek neveiről, települési rendjükről is részint az okleveles anyag,
az írásos források, részint pedig a ma is élő kunsági helynevek segítségével
tudhatunk meg egyet-mást. De kunsági helyneveink közül csak azok esetében gondolhatunk
törzs- vagy nemzetségnévi eredetre, amelyeket kun törzsnevekül már a kunok Magyarországra
való beköltözése előtti időkből is ki tudjuk mutatni, vagy amelyek a kunokkal
hajdan kapcsolatba került népek, törzseik neveivel egyeznek. Sőt, olyan helyneveinket
is kun törzsneveknek tarthatjuk, amelyek megfelelői csak jóval később bukkantak
fel valamelyik - esetleg éppen kun eredetű - török nép törzsneveiként. Ilyeneket
többet is találunk a két Kunság területén. Így például mindenképpen kun törzs-
vagy nemzetségnévi eredetű helynevek a Nagykunságon a karcagi Szálgor (ma Zádor),
Tokszaba, Kongrulu, a kunmadarasi Zsalajír, a Kisújszállás határában levő Bajandor
és Pecsene határrésznevek, továbá a kiskunsági Törtel, Tázlár, Bodoglár stb.
Most azonban nem ezekről, hanem az írott forrásokban is szereplő egyik törzsünkről,
mégpedig a nagykunsági kunok Olás törzséről kívánunk szólni. E törzs neve a
magyar oklevelekben először 1328-ban (1328/1329: "... Demetrius ... Iudex
Cumanorum de genere Olass"), majd 1344-ban (1344: "... capitaneus
Comanorum generacionis Olas...") bukkan fel. Úgy látszik, az Olás a kunoknak
igen régi törzse, hiszen az orosz évkönyvek már a XII. század legelején többször
is említik, így pl. 1103-ban Ulas, 1184-ben pedig Ulasevicsi ("Ulas-fiak,
az Ulas törzs fiai") formában. A név eredeti kun hangalakja is Ulas volt,
s azt jelenti, hogy "Egyesült!", "Köss szövetséget!". A
hasonló jelentésű törzsnevek gyakoriak a törökségben.
A török és mongol népek eredetmondáit, származási történeteit Rasídeddín, a
XIII. század második felének kiváló perzsa orvosa és történetírója jegyezte
föl. A törökökről szóló részben többek között szó esik a Szalgur törzsből való
Ulas bégről is, aki Dib-Javgu kán - Oguz kán dédunokája - seregének egyik vezére.
A türkmének eredetmondáit, legendás leszármazási történeteit a XVII. század
második felében lejegyző Abulgázi Bahadur kán (Híva fejedelme) - az előbb említett
neveket ugyan itt-ott már kissé módosítva, de - szintén beszél Ulas bégről,
aki a Szalur (ez a forma már a Szalgur név türkmen változata!) törzsből származott,
és Dib-Bakuj (azaz a korábban említett Dib-Javgu) kán seregének vezére. De a
türkmenek, anatóliai törökök, azerbajdzsánok híres hőskölteményében, a Dede
Korkut eposzban is együtt találjuk az Ulas és a Szalur neveket. A történet szerint
ugyanis az oguz nép - az i. e. 209-174-ig uralkodott nagy Oguz kán által megszervezett,
Belső-Ázsia hatalmas területein vándorló nomád török törzsek egyesüléséből keletkezett
nép utódai - híres fejedelmének, Szalur Kazán kánnak Ulas kán volt az édesapja.
(Itt meg kell jegyeznünk, hogy az eposz szerint Szalur Kazán kán apósa viszont
Bajandur kán volt, emlékeztetve a kisújszállási határban levő Bajandor nevére.)
E hagyományok, eredetmondák, legendás történetek és hősi eposzok a régi törzsneveket
természetesen szinte kivétel nélkül mindegyiket perszonifikálják, így hozva
őket közelebb korunk emberéhez. Az apa-fiú-unoka stb. viszonyban szereplő ősi
törzs- és nemzetségneveket így könnnyebb is megjegyezni és szájról-szájra tovább
adva évszázadokon, akár évezredeken át emlékezetben tartani. Ezért aztán nem
szabad e legendákat és történeteket csupán balgatag és naív mesékként kezelni,
hiszen a történeti kútfők, oklevelek meg a helynevek tanúsága is hitelességüket
bizonyítja. Mert pl. a XIV-XVII. században a kisázsiai Tarszusz vidékén élő
türkmének egyik fő törzse az Ulas nevet viselte, e törzsön belül egy 1469. évi
összeírás szerint a Szalur nemzetség 10, a Bajandur nemzetség pedig 41 családot
számlált - itt ismét emlékeztetünk a nagykunsági Olás, Zádor és Bajandor! -,
vagy a XVI. században a kisázsiai Csukur-Ova vidékét meghódító Ücs-Ok ("Három
Nyíl") nevű türkmen törzsszövetségnek egyik törzse szintén Ulas volt. Ugyancsak
találunk Ulasokat az aleppói türkmenek között is: a Begdili törzs egyik nemzetségének
szintén Ulas a neve, a Dulkadir törzsben pedig Ulas nemzetség is meg Pecsenek
nemzetség is van. (Ez utóbbi megintcsak nagykunsági név: kisújszállási olvasóink
rögtön felismerik benne a Pecsene és Pecsene sziget - városuk határában a Dévaványai
úttól nyugatra eső, a Mária lapos és Marjalaka között fekvő határrészek - neveit.)
Az Ulas név azután Törökországban falunévként is szerepel, mégpedig elég korán:
Trákiában, a Drinápoly környékén élő törökök egyik faluját 1488-ban, illetőleg
1540-ben Ulaslár ("Ulasok")-nak hívták. (E hajdani falu ma már más
nevet visel.)
De Törökországban manapság is számos Ulas nevű falut találunk. Régebben talán
sokkal nagyobb lehetett a számuk, mára azonban nagyon soknak megváltozott a
neve. A megmaradtak közül egy-egyet Icsel, Ankara, Rodostó (Tekirdag), Tokat,
Mugla, Artvin tartományokban, hármat Mardin tartományban találunk, Szivasz tartományban
pedig az egyik járás székhelye viseli e nevet. Ulasli (a -li névszóképző, helységneveknek
is gyakori képzője) nevű falu is több van, pl. Kodzsaeli, Nevsehir, Mardin,
Gáziantep és Sziirt tartományokban egyet-egyet ismerünk, Ulaslár falu ma viszont
csak kettő van, egy Bolu, egy meg Kütahja tartományban.
Az Ulas nevet - miként láthattuk - mind a történelmi források, mind pedig az
eredetmondák és hősi eposzok együtt említik a Szalgur vagy Szalur névvel, Szalur
falut Kisázsiában ma szintén jócskán találunk, összesen tizenhetet: hármat Antalja,
kettőt-kettőt Konja, Manisza és Tokat, egyet-egyet meg Bolu, Iszparta, Csorum,
Kajszeri, Csankiri, Szamszun, Jozgat és Erzindzsán tartományokban. De megvan
e név a türkmeneknél is, akiknek Szalor nevű törzse egyike a legnagyobbaknak,
többek között gyönyörű szőnyegeikről, de elsősorban kiváló, pompás lovairól
híres. A krími tatárok egyik törzsét vagy nemzetségét is Szalgurnak hívták,
erről a Krím-félsziget helynevei tanúskodnak. (A Szalgur és Szalur vagy Szalor
ugyanannak a névnek az egyes török nyelvjárások szerinti változatai.) De Szalgur
törzsbeliek a magyarországi kunok közt is voltak, s azok az Ulasokhoz hasonlóan
szintén a mai Nagykunság területén telepedtek meg: a Karcag határában levő Zádor
neve ugyanis - amely korábban Zágor-nak, illetőleg Zálgor-nak hangzott - egy
régi kun Szalgur névből keletkezett. A kun törzsszövetségen belül az Ulas és
a Szalgur törzseket - miként azt a kisázsiai türkmeneknél is láthattuk - erős
szálak fűzték egymáshoz, valószínűleg ezért is telepedtek le közel egymáshoz
a mai Nagykunság területén.
A kunoktól feltehetőleg még Közép-Ázsiában a kun (kipcsak)-úz (oguz) háborúk
során elszakadt, majd Kisázsiába költözött Ulas törzsbelieknek tehát igen sok
nyomát találjuk Törökországban, és kései leszármazottaik még ma is híven őrzik
az egykori kun közösség hagyományait, együvétartozásának, népi műveltségének
számos emlékét. Így aztán egyáltalán nincs mit csodálkoznunk azon, ha Bartók
Béla, 1936. novemberének végén népdalgyűjtő úton Törökországban járván, éppen
az Ulas törzshöz tartozó jürük-törökök között a magyar népdalok bizonyos típusaival
meglepően egyező török népdalokat hall és jegyez le. De lássuk, mit ír erről
maga Bartók Béla:
"... mindenütt oly szeretetteljes gondoskodásban volt részük, hogy igazán
csak meghatottsággal gondolhatok vissza erre a kirándulásra ... Dél-Anatóliába
mentünk, a szíriai határ közvetlen közelébe, mégpedig arrafelé van a jürüköknek
téli tanyája.
A jürükök nomád török törzsek, télen lent tanyáznak délen, az alföldnek nevezett
hegyes-dombos vidéken, nyáron pedig a Taurusz magas hegyeire vonulnak föl. Feltételeztük,
hogy ilyen ősi életmódot folytató emberek jól megőrizhettek mindenféle zenei
ősiséget is; ezért szemeltük ki az ő területüket az első rendszeres török népdalgyűjtés
számára...
Adana város volt a központ, első két nap itt dolgoztunk, elég szép eredménnyel...
A negyedik napon végre eredeti tervünknek megfelelően a jürükök vidékére mentünk,
kb. 80 km-nyire még tovább Adanától, mégpedig legelőször Oszmanije nevű nagyobb
faluba. Oszmanije és néhány szomszéd falu népe az "Ulas" nevű törzshöz
tartozik, ez a törzs azonban már 70 évvel ezelőtt valamilyen okból kénytelen
volt letelepedni.
Délután 2-kor érkeztünk Oszmanijébe. 4-kor már kivonultunk egy parasztház udvarára.
Magamban nagyon örvendeztem: végre helyszíni gyűjtés, végre egyszer parasztházba
megyünk! A ház gazdája, a 70 éves Ali Bekir oglu Bekir nagyon barátságosan fogadott.
Mikor kora iránt érdeklődtünk, büszkén mesélte nekem ..., hogy habár foga nincs,
mégis mindent megrág és habár már 70 éves, olyan fürgén járja a hegyeket, mint
a nyúl. Hamarosan kiderült, hogy ő maga is játszik hangszeren, a kemencsének
nevezett ... vonós hangszeren, amin persze ősi szokás szerint gordonkaszerű
fogással kell játszani, habár a hangszer csak akkora, mint a hegedű. Hangolása
is olyan, mint a mi hegedűnké, csak éppen az é húr d-re hangolva. Az öreg minden
szabódás nélkül, kint az udvaron rázendített egy nótára, valami régi háborús
elbeszélésre ... Alig hittem füleimnek: uramfia, hiszen ez mintha egy régi magyar
dallamnak változata volna. Örömömben mindjárt két teljes hengerre vettem fölé
az öreg Bekirnek énekét és játékát... (Bartók ezután közli az Ulas törzsbeli
öreg Bekir dalát, s utána rögtön mindjárt bemutatja a vele egyező magyar népdalt
is. Megjegyzendő, hogy a magyar népdal a csallóközi Hontfüzesgyarmatról való,
amely vidéken szintén tudunk kisebb kun rajok megtelepüléséről.)
Közben lement a nap - és abba kellett hagyni a munkát, amíg az öreg és házanépe
meg nem vacsorált. Ti, éppen akkor volt a Ramazán böjti hónap; ilyenkor egy
álló hónapon keresztül napkeltétől napnyugtáig sem enni, sem inni nem szabad
az igazhívőnek - amint a Korán virágos nyelven mondja: akkor érjen véget a napi
böjt, amikor a fekete fonalat a fehértől már nem lehet megkülönböztetni. Márpedig
ennek a vidéknek a népe még nagyon vallásos, a falvaknak még úriformájú előljárói
is szigorúan böjtölnek... A második, Bekitről hallott dallam - megint csak egy
magyar dallam rokona: hisze ez már szinte megdöbbentő, gondoltam magamban. De
ezt a dallamot már a ház férfiszobájában énekelte, ott, ahová asszonynak nem
szabad belépnie. Később az öregnek fia is, meg más odagyűlt emberek is előállottak
egy-egy nótával: az egész este szép és szeretem-munkával telt el...
Másnap ... egy közeli faluba, Csardakba kocsiztunk ...; kiderült, hogy a csardakiak
is tudják az öreg Bekirnek "magyar" nótáját! Ez nagyon fontos adat,
mert ez azt jelenti, hogy az a dallam még valósággal él ezen a vidéken, nem
pedig valami véletlenül megőrzött ritkaság ...
... Tudományos szempontból elég értékes és érdekes megállapításokat eredményezett
a gyűjtés.
Legfontosabb az, hogy a bejárt kb. 80 km átmérőjű területen egy bizonyos jellegzetes
dallamtípust találtam. A 90 dallamnyi gyűjtött anyagból kb. 20 tartozik ebbe
a típusba. Ennek a dallamtípusnak szerkezete meglepő rokonságot mutat a régi
magyar dallamoknak ún. ereszkedő szerkezetével. Vagyis: a dallamot a legmagasabb
hanggal kezdik, aztán egyre süllyednek; a dallam legmélyebb hangjára csak a
dallam vége felé szállnak le...
A többi 70 dallam nem egységes jellegű, egy részükben a magyar anyagból ismert
úgynevezett "változó pontozott" ritmust találtam... Még Ankarában
alkalmam volt egy 13 éves középanatóliai cselédlánytól is 6 dallamot gyűjteni;
feltűnő, hogy ebből a 6-ból kettőnek szerkezete és karaktere szintén bizonyos
magyar, ún. 11-es dallamokra emlékeztet...
A mai Törökország területe majdnem másfélszer akkora, mint Németországé. Ekkora
területről 90 dallam bizony édeskevés ahhoz, hogy belőle végleges következtetéseket
vonhassunk le. Azonban az a tény, hogy már ennek a kevés anyagnak is több mint
20 %-a határozottan összefüggésbe hozható a régi magyar anyaggal, arra a reményre
jogosít, hogy még sokkal több egyezést fogunk felfedezni, hamár legalább ezekre
menő rendszeresen gyűjtött anyag lesz egybehordva. Nyilvánvaló, hogy ez az egyezés
nem véletlen egyezés. Hiszen a jugoszlávoknál, az északi és nyugati szlávoknál,
a görögöknél ilyen dallamoknak nyoma sincs; még a bolgároknál is csak szórványosan
találhatók. Ha tekintetbe vesszük, hogy ilyen szerkezetű dallamok nagy elterjedésében
eddig csakis a magyaroknál, az Erdélyben levő mezőségi és a moldvai csángók
körüli románoknál, továbbá a cseremiszeknél és északi török népeknél ismeretesek,
akkor egyre bizonyosabbnak látszik, hogy ezek egy régi, ezer év előtti török
zenei stílus maradványai." (Népdalgyűjtés Törökországban: Bartók Béla Összegyűjtött
Írásai I., Budapest, 1966; 507-517. old.)
Bartók Béla nyomdokain azóta nálunk is, Törökországban is többen elindultak,
és az ő 40 évvel ezelőtti, viszonylag kevés népzenei anyag összehasonlítása
alapján tett megállapításainak igazságát a mai kor zenefolkloristái dallamok
ezrein és ezrein láthatják érvényesülni. Követőinek kutatásai révén ma már azt
is tudjuk, hogy a magyar népzenekincsben a régi, "ezer év előtti török
zenei stílus"-on kívül egy fiatalabb, újabb stílusú török réteg is van,
s az idetartozó dallamokat minden bizonnyal a 730 esztendővel ezelőtt Magyarországra
költözött kunok hagyták ránk örökül. Nem akármilyen kapcsolat felfedezését köszönhetjük
tehát Bartók Bélának: általa rég elszakadt testvérek találtak egymásra. És túl
téren és túl időn, ősi kun dalok, s egy ősi kun törzs nevének hangjai csendültek
össze, mintegy 800-900 esztendő távolából, a törökországi Csukur-Ovában és a
Nagykunságon: Ulas!
