Terebess Ázsia E-Tár
Ť katalógus
Ť vissza a Terebess Online nyitólapjára

Bartha Júlia
A KUNSÁG NÉPI KULTÚRÁJÁNAK KELETI ELEMEI
(Kézirat, 2001)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár


Tartalomjegyzék

Bevezető
Történeti bevezető
A Nagykunság kutatása

I. Nyelvemlékek és folklór vonatkozásaik
1. A Nagykunság földrajzi nevei és a hozzájuk kapcsolódó
epikus költészet
2. Személy- és ragadványnevek
Szórványemlékek
3. Gyermekfolklór
4. Proverbiumok - szólásokban ránk maradt emlékek
Káromkodások

II. Néphit
A sámánhit emléke a Kunság néphitében

III. Népszokások
A lakodalmas szokáskör
Temetkezési szokások

IV. Tárgyi kultúránk keleti vonatkozásai

V. Táplálkozás

VI. A kunsági viselet néhány sajátossága

VII. Díszítőművészet

Rövidítések
Összegzés (Angol nyelvű összefoglaló)
Irodalomjegyzék


BEVEZETŐ

Az etnikai jellegű adatok gyűjtése, tudományos kutatása és feldolgozása a modern nemzetek kialakulásáig - általában a XVIII. század végéig - messze alul marad az államigazgatás miatt fontosabbnak vélt egyéb népességi mutatók (kor, nem, vallási hovatartozás) kutatása mellett. A XIX. század közepén is még csak a viszonylag egyszerű népszámlálások nyelvi etnikai adatait kartografikusan is megjelenítő néprajzi térképek szerkesztésében nyilvánul meg, és ezzel ki is merül az érdeklődés. Az európai nemzetiségek függetlenségi mozgalmai egyre inkább felkeltették a statisztikusok, történészek, nyelvészek, kartográfusok és geográfusok érdeklődését az etnikai problémák iránt. Kibontakozott egy új tudományterület, az emberföldrajz, amelynek elméleti alapvetését F. Ratzel (1844-1904) alkotta meg.(Kocsis K. 1997. 2-7.) Az etnikai kérdésekkel foglalkozó kutatás az I. világháborút lezáró békeszerződéseket megelőzően élénkült meg elsősorban Közép-és Délkelet- Európa népeihez kapcsolódva. Hazánkban a századforduló idején, az etnikai kérdések földrajzi vonatkozásaival foglalkozó kutatóit elsősorban a magyarság súlyának, arányának változása, sorsa, és általában az etnikai térfolyamatok foglalkoztatták. 1902-ben jelent meg Balogh P. "A népfajok Magyarországon" című munkája, amely elsőként tett kísérletet a Kárpát-medence etnikai struktúrája, a nyelvhatárok tér-és időbeli elhelyezkedésének illetve a földrajzi környezettel való kapcsolatának bemutatására. Az I. világháborút lezáró békeszerződések előkészítésének idején különösen nagy hangsúlyt kapott az etnikai térképek szerkesztése, abban a reményben, hogy számunkra kedvezően fogják befolyásolni a határok alakulását. Közülük kitűnik a Kogutowicz-féle (1918.) és a gróf Teleki Pál szerkesztette térkép. A politikai célokat szolgáló etnikai -földrajzi kutatások mellett természetesen más tudományterületek kutatása is haladt. Elkezdődött a régiók nyelvi-, történeti-, néprajzi kutatása, amelynek a Jászkunságot illetően egyik állomása az 1939-ben Budapesten szervezett I. Jászkun konferencia volt.

A hazai etnikai kutatás a második világháborút követően az 1960-as évekig szinte mozdulatlan maradt, aminek oka a politikai berendezkedés által előírt titkos adatkezelés volt. Elmozdulás az 1970-es években az etnográfia területén történt: nagy jelentőségű a Kósa László - Filep Antal tollából megjelent "A magyar nép táji-történeti tagolódása" című munka (1975) amely a nevezetes tájegységek - közöttük a Kunság- és a jellegzetes néprajzi csoportok - így pl. a kunok kialakulását, történetét és néprajzi jelentőségét mutatja be. A Jászság és a Kunság tekintetében a társadalomnéprajzi kutatások, és természetesen a történettudomány, régészet, nyelvészet eredményei alapján rajzolható meg az a kép, amely a régió sajátos népi kultúráját jellemzi. Az etnicitás kérdése a Jászság illetve a Kunság esetében természetesen másként fogalmazódik meg. Értelmezése napjainkban némiképp megváltozott: "Egyrészt azt a módot jelenti, ahogyan az egyének személyes identitásukat kifejezik, másrészt pedig a társadalmi rétegződés azon típusát tükrözi, mely a tényleges vagy vélt közös származáson, kulturális jellemzőkön alapuló csoportképződésből ered."(Kocsis K. 1997. 8.). A dolgozatom azt boncolgatja, miként jelentkezik az etnicitás kulturális jellemzőkön alapuló tétele a kunsági népi kultúra esetében, illetőleg, melyek azok az etnikus gyökerű kulturális elemek, amelyek a térség sajátos történeti tudatát táplálják, népi kultúráját színezik. Az utolsóként érkező keleti népcsoport miként integrálódott a magyar kultúrába úgy, hogy származástudatát szinte máig megőrizte.
Munkám során a jászok kultúráját hasonló aspektusból vizsgáló Szabó László 1979-ben megjelent Jász etnikai csoport (A jász etnikum és a jászsági műveltségi egység néprajza) című művének felvetései inspiráltak. Azonban a kunsági kultúrához más szemszögből közelítek, hiszen az elmúlt húsz évben megszülettek Örsi Julianna társadalomnéprajzi, Mándoky Kongur István nyelvészeti, Selmeczi László régészeti és Bellon Tibor a földművelés és állattartó gazdálkodás kutatását összegző eredményei, amelyek a nyitott kérdések egy részét megválaszolták. Dolgozatomban a szellemi néprajz és a tárgyi kultúra némely területén meglévő sajátosságokat elemzem az összehasonlító néprajz módszerével, a törökségi kultúrában meglévő analógiákkal vetem össze azokat. Mivel ide születtem, életem nagy részét itt töltöttem, belülről látom, megélem a kunsági kultúrát. Az elmúlt tizenöt évem pedig a törökségi kultúra irodalmának megismerésével és terepen való gyűjtéssel telt. Megkísérlem összefoglalni a szellemi kultúrában azokat az elemeket, melyek erősebb kötődést mutatnak a récens keleti kultúrával, s amiket etnikus gyökerűnek vélek. Elsősorban szülőföldem, a Nagykunság adataival dolgozom, csak néhol tekintek ki a Kiskunságra.


TÖRTÉNETI BEVEZETŐ

A kunokról szóló írások kiemelik a harcos természetet, a nomád életforma teremtette szilaj szellemet, aminek nyomát a kunságiak sajátos tudatában még ma is fellelhetjük. Kik voltak és honnan jöttek ezek, a történelmüket átverekedő török műveltségű népek, akiknek különféle elnevezéséről, úgy, mint koman, kuman, kun, szári, kipcsak nevekről a bizánci források is megemlékeznek?
A IX-X. században az Altajtól Nyugatra, az Isim és a Tobol folyó vidékén éltek a kipcsak törzsek, tőlük keletre a Balhas-tótól északra pedig a velük rokon kimekek akikkel törzsszövetségre léptek, majd immár együttes erővel a Szir-darja felé húzódtak. Vándorlásukat a X. századi, Észak-Kína térségéből kiinduló mongol nyelvű kitajok támadása indította el. (Vásáry I. 1993. 158.) A kipcsak törzsszövetséghez tartozó töredékeket a korabeli írásos források alapján nem lehet egyértelműen azonosítani, így a kutatók nem állítják teljes bizonysággal, hogy a forrásokban qun néven említett nép azonos a magyarországi kunok őseivel. Szkeptikusan vélekedik erről Berta Árpád ( Berta Á.1996.11-22), az azonban tény, hogy a mai Kazakisztán területén lévő Hétfolyó vidékére Belső-Ázsiából újabb török törzsek érkeztek a XI. század elején, s a kipcsak törzsekkel egyesülve, törzsszövetségük 1030-1050 között a Volgáig terjedt, majd ettől nyugatra húzódott (Ahinzsanov Sz.M.1995.154-184.). Nomád nagyállattartó életmódjukból következően a folyóvölgyek mentén volt a szállásterületük. Cumania, - a Kun Birodalom - sorsát az 1223-as Kalka-menti ütközet pecsételte meg. A mongol seregek súlyos csapást mértek az egyesült orosz-kun seregre, majd a következő hadjáratukban 1238-ban ismét a kunok ellen fordultak. A kunok fejedelmének, Kötöny-kánnak más választása nem lévén - Nyugat felé kellett menekülnie, s maradék népének bebocsáttatást kérni a magyar királytól. Azonban nem ekkor kerültek először kapcsolatba a kunok és a magyarok: 1091-ben a bizánciak oldalán a besenyők ellen hatalmas sereg jelent meg a Balkánon. A kunok Kapolcs vezetésével a könnyű zsákmány reményében betörtek Magyarországra. Leírják a krónikák, miként rabolták végig Erdélyt, Bihart, és a Tisza-vidéket. (Györffy Gy. 1988. 142.) Szent László a Temes folyónál visszaverte támadásukat. Ezt követően a kunok zsákmányoló hadjáratai elkerülték Magyarországot. Lászlónak a kunokkal vívott csatáiról szólnak a Bihar-és Erdély-szerte ismert történeti mondák és a Szent László - legendát ábrázoló XV. századi falfestmények.
A kunok történeti megítélése egészen más volt a XIII. században. Kötöny kán vert sereggel, maradék néppel érkezett a Radnai-hágóhoz, ahol az előzetes követegyeztetések értelmében - beléphetett Magyarországra 1239. húsvétján.. Rogerius váradi kanonok, a tatárjárás krónikása is megemlékezett arról, hogy miként fogadta IV. Béla a kunokat: "A király pedig csodálatos pompával, országának egészen a határáig elébe ment és rendkívüli kitüntetésben és annyi megtiszteltetésben részesítette embereit, hogy az ország lakosai emlékezetet meghaladó idő óta ilyent sem nem tettek, sem nem láttak. Végül, mivelhogy a nagy sokaság miatt azon a helyen nem tartózkodhattak kényelmesen, mert ez a nép kemény és vad volt, és nem ismerte az alárendeltséget - nehogy megsértsék a magyarokat, vagy ők szenvedjenek sérelmeket ezektől, kijelölte melléjük egyik főemberét, hogy vezesse be őket egészen az ország közepibe"(Pálóczi H.A.1996.22-23.).
A kunok már korábban megismerkedtek a keresztény hittel, hiszen már az 1200-as években felkeresték őket a hittérítő domonkos rendi szerzetesek. 1229-ben a Szeret vidékén megalakult a kun püspökség. Igaz, mint utóbb bebizonyosodott kelletlen kereszténység amit ez a szilaj természettel megáldott nép magára vett, de a megmaradás ösztöne erősebb volt. (Györffy Gy. 1988. 149.)
Köten kán népével ezen túl a magyar király seregét erősítette. Befogadásukkal azonban IV. Béla magára vonta a mongolok haragját és a kunok ittléte is ürügy volt arra, hogy Magyarországra támadjanak. A magyar vezető réteg sem nézte jó szemmel, hogy királyuk a kunokat vendégnépnek kijáró kedvezményekben részesítette, ráadásul mindennaposan voltak a magyar lakosság és a kunok közötti összetűzések, mert utóbbiak irdatlan csordái nagy károkat okoztak a vetésekben. A nép teljesen ellenük fordult, s amikor a tatárok betörtek, Kötönyt és családját lemészárolták. A tatárok ellen fegyverbe szólított kunok dúlva-fúlva kivonultak az országból a Balkán felé. Épp akkor hagyták el az országot, amikor azt a tatár-veszedelem elérte.
A második betelepedésük a tatárjárást követően 1246 körül történt. A kunokkal kötött új szövetséget a korabeli szokásokhoz híven IV. Béla házasságkötéssel pecsételte meg: fiát, a trónörökös V. Istvánt a kun fejedelem lányával, Erzsébettel házasította össze.
A keleti taktikával harcoló kunok jelentős erőt képviseltek a királyi hadseregben, katonai feladataik miatt szerepük egyre nőtt a XII. századi politikai életben. IV. László (1272-1290), akit Kun Lászlónak is hívtak, mert gyakran volt a kunok között, átvette azok szokásait - a feudális urak ellen vívott harcában szívesen támaszkodott rájuk.(Györffy Gy. 1990. 274-304.)
1279-ben megalkották az I-II. kun törvényt, oklevélbe foglalták a kunokra vonatkozó rendelkezéseket. A törvény szabályozta a birtokjogi kérdéseket, a bíráskodást, megállapította a kunok településhelyeit. Kimondták, hogy a kunok a magyar nemesekhez hasonló jogokat élveznek, de kötelesek a királlyal hadba vonulni. Cserében felhagynak pogány szokásaikkal, a keresztény erkölcsök szerint élnek. IV. László 1279. augusztus 9-én kiadott privilégiumleveléből: "(…) azon helyeken vagy földeken, melyeken eredetileg mindegyik nemzetséget sátraikkal együtt a Mi nagyatyánk, Magyarország híres emlékezetű dicsősséges királya: Béla király Úr telepített, ott telepedjenek le most is és az előre bocsátott módon ott székeljenek, éppen úgy, mint királyságunk nemesei, átengedvén és adományozván nekik királynéi udvarnokaink földjeit és magvok szakadt hűbéreseink és nemes embereink más oly földjeit -, minden tartozékaikkal és hasznaikkal, tudniillik, erdeikkel, kaszállóikkal, halászataikkal- melyeket szállásuk körülzár és melyek adományozhatásunkhoz jog szerint tartozóknak elismertetnek. (…) Ezen felül nekik adjuk és adományozzuk a nemesek és várjobbágyok oly üres földjeit, melyek a tatárok ideje óta el vannak hagyatva és gyümölcsöző hasznokban, úgymint jövedelmező halászatok és erdők nélkül szűkölködnek, még pedig úgy, hogy e nemeseknek és várjobbágyoknak az ilyen üres földjeikért a méltányos árt megfizetjük vagy hasonértékű cserével kiegyenlítjük, mindezeket a kunok azon urai és nemesei bármely nemzetségből maguk között , annak módja és helyzete és minősége szerint osszák föl maguk…". (Zsoldos M. 2000. 19) IV. László privilégiumlevele a kunok kiváltságait és közjogi helyzetét állapította meg. Voltaképpen ez a szabályozás 1848-ig érvényes volt. Az adományozott jogok biztosították a kunok szabadparaszti jogállását. A tatárjárást követően IV. Béla az 1279. évi oklevelében a kunok szállásterületeit a Duna-Tisza között, a Maros és Körös, valamint a Temes és Maros folyók vidékén jelölte ki. A kun betelepülőkre nevében is utaló Kiskunság és Nagykunság, valamint attól délre a Körösöktől a Temes vidékéig hatalmas szállásterületük volt, amelyek belső felosztásába a király nem szólt bele. Közvetlenül a nádor fennhatósága alá tartoztak, autonómiát élveztek, peres ügyeiket is egymás között intézték. (Itt jegyzem meg, hogy a Kis-és Nagykunság, mint földrajzi név a török hódoltság után alakul így, nem nagyobb, vagy kisebb földterületet jelent, hanem az újratelepült népesség számára utal.)
A magyar rendi társadalom kialakulása a kunok társadalmát is érintette oly módon, hogy felbomlottak a nemzetségi viszonyok. A közigazgatási és bíráskodási jogot a székek örökölték meg, amelyek a magyar vármegyerendszertől független közigazgatási egységek voltak, élükön a kapitányokkal. A Nagykunságot megülő Olas nemzetség szállásterületének igazgatását Kolbáz-szék (1440) a kiskunsági területeket Kecskemét-szék, Kara-szék, Mizse-szék, Halas-szék, a Csanád megyei Kór nemzetség szállásterületének igazgatását Szentelt-szék látta el (Pálóczi Horváth A. 1996. 27.).
A kunok megtelepedése a XV-XVI. századra befejeződött. Az életmódváltással az asszimilálódásuk is elkezdődött. Nyelvüket, műveltségüket lassan felcserélték, az egykori kun kultúrának csupán néhány eleme maradt ránk. Azonban ezek igen markánsan megmutatkoznak, sajátos színezetet adnak a Kunság antropológiai képének és népi kultúrájának.
A kunok életmódváltásával lassan kultúrájuk is átalakult. Jóllehet megtelepedésük a XV. század végére befejeződött, ám a megtelepedés nem azt jelentette, hogy a korábbi életmód teljes mértékben megváltozott. Alkalmazkodtak a körülményekhez. A legelőket a települések egymás között felosztották, határaikat nyilvántartották. A XIV-XV. századi oklevelek segítségével rekonstruálható a kun településhálózat sűrűsége, de a régészeti terepbejárások is igazolták, hogy a Nagykunság területén átlagosan 30 négyzetkilométer tartozott egy-egy szálláshoz. Ez azt jelentette, hogy viszonylag sűrűn voltak a települések, ami a klasszikus értelemben vett nomád állattartást nem tette lehetővé, annak egy sajátos formáját alakította ki, de emellett a lakosság földműveléssel és kézműiparral is foglalkozott. A nomád pásztorkodás emlékeként, mivel erre az ökológiai körülmények is alkalmasak voltak, bár korlátok között, de tovább élt a szilaj állattartás. A ridegtartásra kiválóan alkalmas volt a magyar szürke marha, ami csupán nevében magyar. Hosszú ideig tartotta magát az a téves nézet, miszerint a magyar szürke marha a honfoglaló magyarokkal került hozzánk. Valójában a kunok hozták magukkal, ezt tanúsítják a régészeti leletekkel előkerült állatcsontok vizsgálatai. Korábban nem fordult elő ilyen csont, írásos emléke is csak 1453-ból való, az esztergomi vámlajstrom említi először (Paládi-Kovács A.1993. 88.). A szilaj gulya mellett a szilaj ménesek, rackanyájak adták a megélhetés alapját addig, amíg a Tisza szabályozásával vérét vették a rétnek, s a rendszeres tiszai áradások megszűnésével az ökológiai tényezők olyannyira megváltoztak, hogy az állattartás rendszerében is változás történt. A rideg állattartás a pusztára, a Hortobágyra korlátozódott.
A magyarság nagy történelmi sorsfordulói a Kunság népének életén is nyomot hagytak. A török hadjáratoknak a földvárak nemigen tudtak ellenállni, így szinte akadály nélkül lett a vidék is a Török Birodalom, a Szolnoki Szandzsák része, amelyben a török katonai-feudális szabályokhoz alakították az életet. A már korábban elkezdődött pusztásodás tovább folytatódott, a falvak nagy része elnéptelenedett. Egy 1618-ban kiadott nádori oltalomlevél 22 elpusztult nagykunsági települést jelöl meg, bár némelyikbe utóbb újra visszahúzódott a lakosság. A hódoltság idején elnéptelenedett nagykunsági kun falvak: Kunkápolnás, Ködszállás, Fábiánka, Magyarszállás, Asszonyszállás, Kolbaz, Bócsa, Orgondaszentmiklós, Hegyesbor, Turgony, Marjalaka, Kaba, Kuncsorba, Móric, Póhamara. Az 1699-ben végzett kamarai összeírás a 98 karcagi és 30 kunmadarasi gazdán kívül a Nagykunságon egy teremtett lelket sem talált. Az összeírásból az is világosan kitűnik, hogy bár a falvak többsége elpusztult, a megmaradt helyeken lakók származástudata eleven, így találtak gyarmati, ványai, kabai, ecsedi, nádudvari eredetűeket, s Karcagon élt ekkor már az elpusztult kun falvak, Asszonyszállás 13, Bócsa 18, Orgondaszentmiklós 43, Ködszállás 24 összeírt gazdája is. A kamarai összeírás nem is titkolt szándéka az volt, hogy a gyéren lakott vagy lakatlanná nyilvánított területeken túladjanak, ami 1702-ben meg is történt, amikor is a Jászkunság a Német Lovagrend birtokába került. A Rákóczi-szabadságharc idején a maradék lakosság a fejedelem rakamazi birtokára költözött, majd a szabadságharc után újra megülte a Kunságot. A visszatelepülés után alakult ki a Kis-és Nagykunság tájegységi elnevezése. Antropológiai vonatkozásban semmi különbség a Kiskunság és a Nagykunság lakói, a kiskunok, nagykunok között, csupán arról van szó, hogy a Nagykunság népessége nagyobb lett a visszatelepülést követően. Amint a lakosság helyzete konszolidálódott, megindult a harc az ősi jogok visszaszerzésére. A Kunság népe mindig kiváltságos helyzetben volt, amolyan kollektív nemességet élvezett, de ez csak addig jelentett védelmet és kiváltságot, amíg a Kunság területét el nem hagyta. Ezért is igyekezett mindenki visszatérni ősei földjére, és természetesen más betelepülők számára is vonzó lett a vidék. Erősen keveredett ugyan a lakosság, de okunk van feltételezni azt, hogy a kunok maradékai visszatértek és újra gyökeret vertek. A visszatelepülés után Karcagon 136 család él, (Örsi J. 1978. 204.), de mivel az első református anyakönyvek névanyagát és a XVIII. századi protokollumokban jegyzett neveket, ragadványneveket alapos nyelvészeti szempontok szerint nem vizsgálták, nem tudjuk pontosan, mennyire volt kontinuus a lakosság. Az azonban tény, hogy az ősi jogok visszaszerzésére irányuló törekvések egyesítették a belső erőket. Örsi Julianna a XVIII. századi házassági kapcsolatokat vizsgálva nagyon lényeges megállapítást tett: azt, hogy Karcag, Kunmadaras, Kisújszállás, Kunhegyes és Túrkeve között erősebb a házassági kapcsolat, mint más területekkel. (Örsi J. 1978. 204.) Standard adatok vannak ugyan a környező településekkel is, de jellemzőnek azt tekinthetjük, hogy az endogám, tehát a csoporton belüli házasság százalékos mutatói 90 % körül mozognak. Hiba lenne azt gondolni, hogy ez elsősorban vallási endogámia. Az is persze, de nyilvánvaló, hogy más szempontok is közrejátszottak. Ez adja a magyarázatot a közösségi tudat kialakulására, hiszen magukat megkülönböztetve, egyéb terület lakóit kirekesztve - beleértve az erővel idetelepített katolikus lakosságot is -, létrejön a Kunság meglehetősen zárt társadalma. Mária Terézia Habsburg császárnő 1745.május 6-án kelt oklevelében -pénzbeli megváltás fejében - visszaadta a Kunság kiváltságait. A megváltakozás -redemptió- birtokjogi következménye az lett, hogy erősen megosztotta a helyi társadalmat. A redemptió során ki-ki anyagi erejéhez mérten vásárolt földet, a redemptusok neveit a városok Liber Fundi-ja, (Földkönyve) tartalmazza. Hosszú ideig, talán a XX. század közepéig is a társadalmi rangot az jelentette, hogy a család elődei részt vettek-e a redemptióban vagy sem, ez pedig szinte egyet jelent azzal, hogy a család kunsági volt-e akkortájt, vagy sem. (Örsi J. 1978. 213.) Ebben a zárt közösségben a személyes identitás, a közös származástudat a hagyományokból is táplálkozik, s a jövevényeknek (gyütt-menteknek) kénytelen-kelletlen alkalmazkodni kellett ehhez a helyzethez. (Örsi J. 1996. 43-55.). Minden nagykun város redemptusának birtoka arányában kellett viselni a kötelezettségeket is. A földbirtokhoz nem jutottak - az irredemptusok- alkották a másik pólust, e megosztott társadalomban. Kialakult a Hatkunság, Karcag, Kunmadaras, Kunhegyes, Kisújszállás, Túrkeve, Kunszentmárton (az utóbbit jászok népesítették be) nagyhatárú mezővárosi szervezete, amelyek rendezett tanácsa gondoskodott arról, hogy a térség meginduljon a könnyűnek éppen nem mondható parasztpolgári fejlődés útján (Örsi J. 1998: 187.).
A Kunság kutatói, történészek, néprajzosok, nyelvészek között hosszú ideje vita tárgya az a sajátos történeti tudat, amely a ma is elevenen él. Kuntudat, vagy redemptus tudat, mélyen gyökerező hagyomány, vagy teremtett hagyomány az, ami a kunsági kultúrát jellemzi. Véleményem szerint a kuntudat és redemptustudat az ismert történelmi körülmények között nem egymásnak ellentmondó fogalmak. A kunsági embernek tartása van, nem is akármilyen! Nyakas, elszánt emberek élnek itt, akik a szíken is talpon maradtak, s minden nagy sorsfordulónál megmutatkozott, hogy a szívük is ott van, ahol a kenyerüket szelik. Szolnok megye Néprajzi Atlasza felmérései során (121. kérdéscsoport) a kutatók megvizsgáltak több települést. A felmérés tanulsága az, hogy a csoporttudat létezik és általában a közigazgatási határokból indul ki. E szerint a Kunságban kunok laknak, a Jászságban jászok a többi, akik nem kunok és nem jászok falusiak, jobbágyok, uraságiak. A kuntudat a városok helyi értelmiségi rétegének köszönhetően is fennmaradt. Időről-időre jelentek meg olyan írások, amelyek sugallták az etnikai csoporttudat létét. Így a nyakas, kálomista, a konok jelzők egyenértékűek voltak a kun identitással. Maguk között az a mondás járja, hogy "a kunok a legkiválóbb magyarok". Azonban amikor a másságot, a különállást, de befelé az összetartozást kellett megmutatni, a saját kultúrából merítettek. Ekkor bomlott ki teljes pompájában az, amit ma kunsági díszítőművészetnek nevezünk, nyelvemlékeinkben bizonyos szavak máig élnek, a sajátos viselet, a pásztorélet néhány kelléke úgyszintén, és a rítus megtartó erejénél fogva az emberélet fordulóihoz fűződő szokásokban maradtak meg a kun műveltség reliktumai. Bár közel nyolcszáz év telt el azóta, hogy a kunok megtelepedtek, ezek a kulturális elemek markánsan kirajzolódnak különös színt adva a magyar népi kultúrának, amint azt az elmúlt évtizedek történeti-néprajzi vizsgálatai körvonalaiban tisztázták.


A NAGYKUNSÁG KUTATÁSA

A Nagykunság régiónak a kutatástörténetét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy az nem választható el az alföldi népélet, népköltészet, népnyelv iránti érdeklődéstől, illetőleg egybeesik a kun népcsoport és annak műveltségére irányuló munkákkal. Jóllehet, a kezdetekben, - az Ethnographia és a Néprajzi Értesítő megindulása előtt főleg a helyi lapokban jelentek meg apró közlések elsősorban a jótollú helyi értelmiségnek köszönhetően, ezek azonban nem kerültek a kutatás vérkeringésébe, jelentőségüket utólag ismerte fel a helytörténeti kutatás. Illéssy Jánosnak a Nagy-Kunság 1887; 1902. évfolyamaiban megjelent munkái érdemelnek figyelmet. A magyar néprajzi kutatás kezdetét Ráth Mátyás és Révai Miklós 1782-es felhívása után jó ideig a népköltészet illetőleg a folklórkutatás jellemezte. Erdélyi János 1846-48-ban megjelent gyűjteménye szép alföldi anyagot tartalmaz, a Magyar Népköltési gyűjtemény első tíz kötetében ide valót is találunk, Berze Nagy János Jász-Nagykun-Szolnok, valamint Heves megyei gyűjtései önálló kötetet alkotnak. (Szabó L. 1987. 10-20., Berze Nagy J. 1897).
A Kunság különlegességét mégis inkább a nyelvészek fedezték fel elsőként. Rendszeresen jelentek meg tájszógyűjtemények a Magyar Nyelvőrben. Papp Antal (Papp A. 1874: 229-230; 1874: 422-473; 1874; 1876: 227-228.) túrkevei gyűjtései Szabó Imre (Szabó I. 1872:230; 1873:135-137.; 1873: 325-327; 1874: 176-177; 233;. 281-282; 367-368) kisújszállási helynevekről, és nagykunsági tájszavakról, Lőrincz Károly (1874: 31-32; 1873: 474-475.), Kovács József (1879: 469-470.) népnyelv hagyományokról, szólásokról szóló mutatványai mind olyan alapvetőek voltak, amelyek, dacára annak, hogy apró közlemények, beépültek a későbbi tudományos eredményekbe. Igaz, hogy az Új magyar tájszótár Lőrincz Éva szerkesztésében (Lőrinz É.1979.) sok kun adatot hoz, de önálló kunsági tájszótár eddig nem jelent meg.
A század végéhez közeledve, a millenniumra készülő országban kedvezett a légkör a népi kultúra kutatásának, egyre szélesedett a gyűjtőkör és megszülettek az első összefoglaló munkák, úgymint Thúry József Kiskunhalas néprajza (1890), Trencsén Lajos: Babonák az Alföldön című munkái. A millenniumi falu tervezői valamennyi országrészt képviseltetni akarták a kiállításon. Az ősfoglalkozásokat, s elsősorban a pásztorkodást kutatva Herman Ottó is gyűjtött vidékünkön, Ecsegpusztán és Karcagon. Herman Ottó túrkevei gyűjtéséről Balassa Iván emlékezik meg. (Balassa I. 1971:179-193.)
A történeti összefoglalók között Horváth Péter Értekezés a kúnoknak és jászoknak eredetérűl, azoknak régi és mostani állapotjokról (1825) Fekete Lajos tollából a Jászkunok története (1861), Kelemen Kajetán 1877-ben Szegeden megjelent A Jászkun Redemptio története és fejlődése jelen korig című munkája, valamint Hermán Ferenc Az állam és a jász-kunok, illetve a Jász-kun váltság összeg megtérítése című munkák igen értékesek.
Ám a korszak legnagyobb vállalkozása Gyárfás István négy kötetes összefoglalója a jászkunok történetéről.(Gyárfás I. 1870; 1873; 1883; 1885.) Gyárfás szemléletét és módszerét ugyan túlhaladta a tudomány, de máig hivatkozott munka, elsősorban oklevéltára miatt van helye a történészek asztalán. (Hasonmás kiadása a Jászok Egyesülete jóvoltából ismét megjelent.) Gyárfás István a jászkunok fáradhatatlan történetírója több közleményét hozta a Századok folyóirat 1870-80 között, (Gyárfás I. 1880: 679-683; 1870:390; 1874:719-722.) tudománytörténeti jelentőségét Fekete Dezső értékelte (Fekete D.1893.). A századvégi helytörténetírás Daróczy Elek Karcag város egyetemes leírása 1890-ben megjelent munkáját tartja nagy becsben.
A kunok régészeti kutatásának lehetőségére Nagy Géza hívta fel a figyelmet az Archeológiai Értesítő 1893. évi kötetében megjelent, a régi kunok temetkezéséről szóló írásával. (Nagy G. 1893: 105-117) Ekkor fordul a régészek figyelme a XIII. században utolsóként Magyarországra telepedett etnikai csoport felé, bár a tényleges leletközlések az 1930-as évekig várattak magukra. Györffy István és Bartucz Lajos a karcagi határrészen, Bócsán és Ködszálláson végzett régészeti ásatást, de ezek nem tekinthetők hitelesnek. Györffy régészeti tevékenységét Kaposváry Gyula ismerteti (Selmeczi L. 1999:21-47.). A kunok régészeti emlékeinek feltárásában Szabó Kálmán majd Éri István tanulmányai jelentenek fontos lépést (Kaposváry Gy. 1987: 105-133.).
Az első Jászkun Kongresszuson 1939-ben Fettich Nándor kevés hiteles régészeti eredményről számolhatott be, előadásában a régészet és művelődéstörténet szemszögéből elemezte a kunok és rokon népeik kultúráját. A kunok régészeti kutatása az 1970-es években és azt követően Selmeczi László, Pálóczi Horváth András és Hatházi Gábor munkássága nyomán teljesedik ki. Selmeczi nagykunsági, Pálóczi Horváth kiskunsági s Hatházi a Székesfehérvár melletti hantosszéki kunok régészeti emlékeit elemezte. Munkáik alapvető jelentőségűek, ha a kunsági kultúra bármely területéhez közelítünk. (Tanulmányaik címét nagy számuk miatt az irodalomjegyzékben közlöm.) Vizsgálataik összefoglaló feldolgozása részben megtörtént. Kitűnő kötetet kap a kezébe a kutató Selmeczi László 1992-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének Folklór és Ethnographia sorozatában megjelent Régészeti és néprajzi tanulmányok a jászokról és a kunokról címmel. Pálóczi Horváth András Besenyők, kunok, jászok címmel 1989-ben megjelent összefoglalója az addigi tudományos eredményekre épülő, elsősorban a nagyközönség számára írott, szép stílusú munka, kitűnő kézikönyv. A szakma számára írott összefoglalója Hagyományok, kapcsolatok és hatások a kunok régészeti kultúrájában címmel 1993-ban Karcagon jelent meg, a Keleti örökségünk sorozat 2. köteteként. A kunok X. századi történetéig tekint vissza, elemzi azokat a hatásokat, amelyek alakították a Belső-Ázsiából elinduló török nyelvű és műveltségű nép kultúráját.
A keleti örökség tudatos vállalása a kunok történelmének nyelvének és műveltségének szervezett kutatása nagy lendületet vett a három karcagi Györffy István, Németh Gyula és Bátky Zsigmond fellépésével. Bátky Zsigmond rövid ideig a karcagi gimnázium tanára volt, majd Budapestre kerülve segítette Györffy bontakozó tudósi pályáját. Az ugyancsak karcagi születésű turkológusnak, Németh Gyulának szintén nagy szerepe volt Györffy szemléletének alakulásában. A barátság és a gyümölcsöző szakmai kapcsolatok szép példái az övéké. A század eleji Magyar Nyelvőrben megjelent írások (Györffy I. 1909:464-465.;1910: 162-163.) is valószínűleg ezért születtek. Németh Gyula barátságának okán és a szülőföldhöz való kötődés miatt természetes volt, hogy Györffy a kunok történetével és a velük rokon népekhez fűződő kapcsolattal foglalkozzék. Bár nem tartozott a szó klasszikus értelmében vett turkológiához, annak eredményei időről időre motiválták munkáit. Alapító tagja volt az 1920-ban létrejött Kőrösi Csoma Társaságnak, s nagy szerepe volt abban, hogy a XX. század első felében oly élénk török-magyar tudományos kapcsolatok létrejöjjenek. (Bartha J.Karcag,2000:9.).
A kunokkal kapcsolatos kutatások hozzájárultak a magyarországi kunok műveltségének megismeréséhez. Györffy munkásságának minden területén jelen van a kultúrához való kötődés. Ethnikum kutatásainak középpontjában a XIII. században hazánkba települt kipcsak-török népcsoport, a kunok nyelve, szokásai, keresztény hitre térésük, a török hódoltság idején történt szétszóratásuk, majd a szülőföldre való visszatelepülésük állt. (Az említett témákkal foglalkozó irodalmat ld.a bibliográfiában.) Mindezek olyan lényeges elemei Györffy kutatásainak, melyek mögött a kun kultúra magyar műveltségbe való integrálódásának kérdése feszül. Györffy ízig-vérig a keleti kultúra bűvöletében élt, de sohasem feledkezett meg a kultúra interetnikus kapcsolatairól. Realista módon értékelte a kultúra keleti elemeit. Mint hangsúlyoztam, nem volt a szó klasszikus értelmében turkológus, munkássága mégis beletartozik a hazai turkológiai kutatások vonulatába. Életművének értékelése és munkáiról szóló bibliográfia Bellon Tibor (Bellon T. 1987) szerkesztésében a Nagykunsági füzetek 6. számaként jelent meg Karcagon 1987-ben. Ebben a kötetben írja le véleményét Györffy sokrétű kutatásairól a néprajztudomány színe-java. Egy olyan tudósi pálya képét tárják elénk, amely meghatározta a XX. századi néprajzkutatás irányát. Jóllehet felvetéseinek egy részét cáfolta a kutatás, de mindezekkel együtt páratlan értékűnek tekinthetjük a Györffy-életművet. Az Ethnographia és a Néprajzi Értesítő a század elejétől szinte rendszeresen hoz apróbb nyelvészeti adatokat, Fekete Lajos, (Fekete L. 1907:125-126) Kimnach Ödön (Kimnach Ö. 1903:58-60) Györffy társaitól, s ha ezekhez vesszük a Magyar Nyelvőrben megjelenő cikkeket, láthatjuk, hogy nem maradt el régiónk az Alföld-kutatás más területeitől. A nyelvészeti értekezések sorában Kuun Gézának, a kunok nyelvéről és nemzetiségéről, valamint a kun kódexről szóló írása átfogó jelentőségű, a hazai keletkutatás nyitányának is tekinthető. A Magyarországra költözött kunok nyelvemlékeinek kutatása nemcsak turkológiai és magyar nyelvészeti, hanem török és magyar művelődéstörténeti szempontból is jelentős. Új tanulságokkal szolgált általában a török nyelvek ismeretéhez, illetőleg hasznos adalékokat nyújtott a nyelvtörténeti és a művelődéstörténet számára is. A hazai kun nyelvemlékek osztályozásával egyetemi kurzusokon Németh Gyula és Ligeti Lajos foglalkozott, a névadási szokásokat Rásonyi Nagy László kutatta. Az ő nyomdokaikon haladva dolgozott az ugyancsak karcagi születésű Mándoky Kongur István, akinek 1993-ban szülővárosában megjelent munkája, A kun nyelv magyarországi emlékei című kötet összegzi a kun nyelvkutatás addigi eredményeit. Mérföldkőnek számít ez a kun nyelvkutatásban, nemcsak azért, mert posztumusz kötet, hanem, mert valódi összegzés, és látni belőle azokat a fehér foltokat, amelyek kitöltése a következő kutatónemzedék feladata lesz.
Györffy István életműve az őt követő kutatók sorát inspirálta. Maradandó munkák születtek a népi építészet terén, (Vargha L. 1940: 1974.) a népművészet, a földművelés, állattartás kutatásában, és a társadalomnéprajzban.
A háború utáni újjászervezésben a kutatómunka szervezeti keretei is megváltoztak, nagyobb súlyt kaptak a múzeumok. Elsősorban a munkák megszervezésében, egy-egy kistérség történeti-néprajzi kutatásának beindításával értek el szép eredményeket. Az eredményekről új fórumokon, tudományos tanácskozásokon illetve önálló kötetekben számolhattak be a kutatók. A háború után újjászervezett Nagykun Múzeumban Péter László rövid ideig tartó irányító tevékenysége után Szűcs Sándor alapozta meg a múzeum gyűjteményét, gazdag dokumentációs bázisát. A jótollú, irodalmi vénával megáldott kutatónak sokat köszönhet a "háromföld", a Kunság, a Sárrét és a Hajdúság. Kiadatlan munkáit válogatva Bellon Tibor rendezte sajtó alá, ez azonban mindeddig nem jelent meg.
Szűcs Sándor örökébe Bellon Tibor lépett 1964-ben. A paraszti gazdálkodás, a földművelés, az állattartás témaköreiből írott tanulmányai a Nagykunság régió kultúrájának szép összefoglalói, alapművek. Karcag város gazdálkodása: Földművelés (1973), a Nagykunság (1979), Karcag és a Nagykunság önálló kötetei és számos tanulmányai után, a közel harminc éves kutatásai eredményeként 1996-ban megjelent Beklen A nagykunsági mezővárosok állattartó gazdálkodása a XVIII-XIX. században című történeti, néprajzi tanulmányát, ami példaértékű összefoglalója a témának. Bellon Tibor 1974-ben indította el a Nagykunsági füzetek sorozatot, aminek eddig 6 kötete jelent meg. A szerkesztő szándékát, mely szerint a Nagykunság társadalomtudományi és természettudományi kutatásainak fóruma legyen - megvalósította.
A társadalomnéprajzban Örsi Julianna kutatásai hoznak új eredményeket. A változó társadalom tudati megnyilvánulásainak olykor a szociológia módszeréhez közelítő vizsgálatai izgalmas eredményeket hoztak felszínre (Örsi J. 1976: 173-199.). Az 1990-ben megjelent Karcag város társadalomszervezete a 18-20 században című kötetében részletesen elemzi a jellegzetes nagykun település két évszázados történelmében végbement társadalmi változások hatását. Elemzi a település belső szerkezetét összetartó vérségi - rokonsági tényezők jelentőségét. Örsi Julianna munkásságának nagy érdeme, hogy az általa szerkesztett tanulmánykötetek (Örsi J. 1992;1996) a Jászkunság történeti-néprajzi kutatásainak eredményeit tárják fel, azoknak teremtenek fórumot.
Az, hogy a Kunság illetőleg a Jászkunság kutatása mennyire komplex feladat, bizonyítják az interdiszciplináris jászkun konferenciák. Az elsőt a Györffy-nemzedék szervezte, 1939-ben, Budapesten, ahol Györffy a kunok történetéről, magyarrá válásáról tartott előadást. Fettich Nándor a régészeti eredményekről beszélt és a rokon népek kultúrájának azonosságáról szólt, Brandt József a jászkunok jogviszonyainak alakulását vezette végig. A jászkunok történelmében a sajátos jogállásuk olyan momentum, amire róluk szólva mindenki kitér, de az, hogy a sajátos jogrendszer nyomai a későbbiekben milyen módon éltek tovább a népi jogszokások formájában, továbbra is fehér folt. Az első Jászkun kongresszuson Bartucz Lajos az antropológiai kutatás addigi eredményeit foglalta össze. Az embertani vizsgálatok eredményeit Henkey Gyula munkái gazdagították (Henkey Gy. Kalmár S. 1981: 237-252;1976; 1984; 1986.). Újabb Jászkun konferenciára 1985-ig kellett várni, Kiskunfélegyháza volt a szervező. Ekkor vett újabb lendületet a Jászkunság kutatása, amelyben a régészet, néprajz, történettudomány, nyelvészet megfogalmazta a további feladatokat is. A szakmának színe-java tette le eredményeit akkor, amikor a konferencia előadásai Fazekas István, Szabó László, Sztrinkó István szerkesztésében kötet formában is megjelentek 1987-ben. Szolnok volt a házigazda 1990-ben, de sajnos a konferencia anyaga nem jelent meg. Ugyancsak Félegyháza hívta össze 2000-ben az újabb tudományos konferenciát, immár hagyományt ápolva. Az elmúlt száz de különösen az újabb ötven év eredményei szintézissé értek, több tudományterület megjelentette az összefoglaló munkákat, úgy tűnik, a jövő a finomítások, a tisztább kép megrajzolásával és újabb módszerek bevezetésével telik majd. Amíg a kartográfiai módszer a század első évtizedeiben csak egy újszerű módszertani fogásnak tűnt, a '70-es évektől egyre inkább gyakorlattá vált. Szolnok megye Néprajzi Atlasza (1974) a legjobb bizonyítéka annak, hogy a néprajzi vizsgálatok eredményeit a kartográfia módszere megerősíti, megvilágítja az összefüggéseket.
A múzeumok feladatainak megváltozása egyre inkább a belső feldolgozó munkákra összpontosítja az erőket. A rendszeresen megjelenő múzeumi évkönyvek, és kiadványsorozatok nemcsak a múzeumokban és társintézményekben dolgozó kutatóknak teremtenek publikálási lehetőséget, hanem a jótollú, de más területen dolgozó szakembereknek is. A múzeumi műhelymunka szép eredményeit mutatják a könyvsorozatok, amik közül kiemelkedő a Nagykunsági füzetek (szerk. Bellon Tibor), a Jászsági füzetek (szerkesztő: Bathó Edit) és az 1993-ben indult a karcagi Nagykun Múzeumban folyó munkára alapozott Keleti örökségünk sorozat - szerkesztő: Bartha Júlia - Pálóczi Horváth András - ami a kunsági kultúra és a kunokkal rokon népek kultúrájának kapcsolódási pontjait kutatja.



I. NYELVEMLÉKEK ÉS FOLKLÓRVONATKOZÁSAIK

1. A Nagykunság földrajzi nevei és a hozzájuk kapcsolódó epikus költészet

A helynevek kutatása több szempontból értékelhető eredményeket hozhat. Jelentésük utalhat a ma már nem létező ökológiai körülményekre, térszíni formákra, olyan dolgokra, amelyek részben a természet, (szél, víz - erózió) vagy éppen az emberi beavatkozás következtében megváltoztak. Az erdőirtások, lecsapolások és beszántások, az utóbbi időben az amerikai Lineár-öntözőberendezések telepítése (mivel 5 mm szintkülönbséget nem tűr el) olyan változásokat eredményeztek az avatatlan szem számára síknak tűnő Kunságon is, hogy egy-egy jelentősebb objektumnak, kurgánnak, hátaknak, vízfolyásoknak csak hírmondójuk, jó esetben is nevük maradt fenn. A helynevekből következtetni lehet olykor az egykori növénytakaróra, flórára, faunára is. Karcag határában a Tövicskes sziget határrész a Tisza- szabályozás előtti időt idézi és e hajdani varjútövises erdőt. A Karga-ér, Zádor-ér vízjárások voltak, amelyek a tiszai áradásokat vezették le a Sárrét mocsarába.
A folyószabályozásokat megelőző időben a Nagykunság területének kétharmada időszakosan víz alatt állt, ezért az Árpád-korban is gyéren lakott terület volt. A régészeti terepbejárások tanúsága szerint több település Árpád-kori eredetű. (Méri I. 1948, Pálóczi Horváth A. 1974, Selmeczi L. 1992.) A tatárjárás idején ez a kevés számú település is elpusztult, így a második honalapítóként tisztelt IV. Béla a XIII. században beköltöző kunok számára vidékünket, mint "lakatlan" területet jelölte ki megtelepedésük helyéül. Többségében a korábbi, a tatárjárás után elnéptelenedett Árpád-kori falvakat ülték meg. A kunok bejövetelüket követően jó ideig nomád állattartó életmódot folytattak, letelepedésük a XV. század második felétől csak fokozatosan következett be. A nomadizáló kunok a tájékozódásukat elősegítendő térfelszíni formákat, vizeket, ereket maguk alkotta névvel jelölték. A kun etnikum a magyar nyelvi közegben a XVI. század végéig őrizte meg nyelvét, majd fokozatosan igazodott a magyar kultúrhatások követelményeihez. A földrajzi nevek, és egyéb szórvány nyelvemlékek, ha eredeti jelentésük homályba veszett is, fennmaradtak, és időről-időre megmozgatva az itt élő nép fantáziáját, kialakulásukról csodás elemekben gazdag történeti mondákat fűzött köréjük a teremtő képzelőerő. A helynevekhez kapcsolódó epikus költészet szép színfoltja a Kunság népi kultúrájának. A kun nyelvemlékek kutatásában is e legjellegzetesebb térfelszíni formák, a kunhalmok nevei vonták magukra a kutatók figyelmét. Ezek a földfelszíntől 5-10 méterre kiemelkedő halmok, kurgánok az Alföld számos helyén előfordulnak, de legnagyobb sűrűségben éppen a Kunságon találhatók. A kunhalom elnevezést Horváth István (1784-1846) használta először a szakirodalomban. A Tiszántúlon megtelepedő kunok művének tartotta őket. Az elnevezés elterjesztéséhez az Archeológiai Értesítő 1893. évi kötetében Nagy Géza tollából megjelent, a régi kunok temetkezéséről szóló kitűnő tanulmány is hozzájárult. A magyar régészetben ő látta elsőként figyelemre méltónak a keletről érkezett népcsoport temetkezésének vizsgálatát. (Selmeczi L. 1992:21.) A régészeti kutatásoknak köszönhetően ma már tudjuk, hogy a mesterségesen összehordott halmok, kurgánok eredete a neolitikumig nyúlik vissza, de a vízjárásos területből kiemelkedő halmok a kunok temetkezési helyéül is szolgáltak több esetben. Az Alföld-törvény védetté tette őket, de többségük az erózió, vagy a talajművelés, rosszabb esetben az öntözőcsatorna-építés áldozatai lettek. A kunhalmok sorsát jól példázza az, hogy Györffy István 1921-ben csak Karcag határában 63 kurgánnak jelölte térképen a helyét és nevét.(Györffy I. 1942: 46-49.; Tóth A.-Örsi J. 1999.) Mára némelyiknek csak a torzója maradt. Szerencsére a nevüket a feléjük futó dűlőutak is átvették, így kétséget kizáróan lehet őket azonosítani. A kunhalom szinonimájaként élő kurgán, "sírhalom" jelentésű szó kipcsak eredetű, amely korhány nyelvi alakban maradt meg az Alföldön, (Buka L. 1996.) ingoványos részből kiemelkedő szárazabb területet jelent (UMTSZ III. 487.). A körösladányi Korhányhalomról a tatárjárást idéző történeti mondát jegyzett le Szűcs Sándor ( Szűcs S. Karcag, 1959:3.).
Az alábbiakban sorra vesszük azokat a helyneveket, amelyek bizonyíthatóan megőrizték a törökségi kultúra emlékét, a hozzájuk fűződő történeti mondák pedig szinte napjainkig az élő kultúra részét alkotják.
Orgonda, Orgondaszentmiklós a XV-XVII. században elpusztult kun település Karcag határában, Berekfürdőhöz közel, az Üllőlapos (a Tiszának valószínűleg már az őskorban lefűződő Üllő nevű holtága) partján állt. Régészeti terepbejárások adatai megállapították, hogy 1571-ben a falu egy utcával kettéosztott, két sorba épített 29 házból állt.(Selmeczi L. 1992: 50-51.) Első okleveles említése 1521-ből való.
Az 1971-73-ban folyó régészeti ásatásokon Orgondaszentmiklós déli, Ködszállás felé fekvő végén, egy valószínűleg bronzkori halmon templom maradványait tárta fel Selmeczi László. Éppen a karcag-orgondaszentmiklósi ásatások eredményei hoztak új adatokat a magyarországi kunok életmódjáról, elsősorban építkezési kultúrájukról. "Joggal feltételezhetjük, hogy a kun téli szállások jellegzetes lakóépülete a XIII-XIV. században is a veremház, a földbe ásott ház volt. A veremház, amely az Alföld népi építkezésében szinte a közelmúltig továbbélt, Karcag-Orgondaszentmiklós XVI. századi rétegéből is feltárásra került" - írja Selmeczi.(Selmeczi L. 1992:126.) Az orgondai ásatásokon két beltelken olyan kör alaprajzú épületmaradványok is előkerültek, amelyek már földhöz rögzített portaként értelmezhetők. Az orgondai ásatások során előkerült XIII. századi leletek, így aranyszállal hímzett selyem gallér, kettőskereszt-méretű gyűrű, bizánci mintára vert bronzpénz, agnus dei-vésetű gyűrű, veretes öv és övcsat, a kun viselethez szolgáltatnak szép adalékot. (A leletek a Szolnoki Damjanich Múzeum, részben pedig a Karcagi Nagykun Múzeum állandó kiállításán láthatók.) Orgondaszentmiklós falu helyén mára csak két kunhalom maradt, a Kis-és Nagy Orgonda. A földrajzi név etimológiáját Szabó Ildikó (Szabó I. Karcag,1998:33) kitűnő dolgozatában olvashatjuk: "Az Orgonda szó töve lehet az or- (aratni, kaszálni) ige is, amely megvolt az ótörökben és ma is él a kipcsak nyelvek közül változatlan formában a karaimban, a kirgizben. (...) Az ige névszói származéka a kun oraq 'sarló' szó, amely általánosan elterjedt a törökségben."(Szabó I. 1998:33.); Mándoky Kongur I. 1993: 142.) Orgonda helynév kun alakja orqunda lehetett, 'orqun da ' kaszálóhegy jelentésben adja meg Szabó Ildikó.
Gyárfás István, a jászkunok fáradhatatlan történetírója oklevéltárában található I. Lajos 1349. november 5-én Gyulafehérváron kelt oklevele(Gyárfás I. 1883: 486.) Ezt elemezve Györffy György azonosította az Illev nevű halászóhelyet, azaz Üllő-tavat, (Györffy Gy. 1987: 47. László Gy. 1999: 23.) ami a Tiszának délkeleti irányú holtága volt, nem más, mint a mai Üllő laposa Berekfürdő bekötőútja mellett. A régészeti kutatások azt igazolják, hogy a halastóként funkcionáló Üllő-tó köré telepedtek a kun szállások, így a már említett Orgondaszentmiklós, Ködszállás, Kunkápolnás, Kunmadaras és Fábiánsebestyén (Selmeczi L. 1994: 70.).
Az Üllőlapos nyugati oldalán található a Tatárülés nevű határrész, amely egy helyi történeti monda szerint "onnan kapta a nevét, hogy itt tanácskoztak a tatárok, mielőtt lerohanták volna Karcagot" (Kimnach Ö. 1903: 60.). Az Üllőben víz volt akkor, ide menekült a nép. Csak az maradt életben, aki bírta a hideg vizet. Hogy meg ne fulladjanak, nádszálon át lélegeztek.
Apavára, Apavára halom Karcag délkeleti határában lévő határrész és kurgan. Egykor település lehetett. Analógiáját az Öcsöd határában lévő Átalag, Attalag halom neve képezi, amelynek szótöve ata, 'apa' a törökség minden ágában elterjedt rokonsági terminus. "Az Atalag kunhalomnév az ata alapszóból a török -li képzővel képzett földrajzi nevek sorába tartozik A kun atali kifejezés jelentése 'az apa tulajdona'. Ez ölt testet az Apavára elnevezésben "(Szabó I.Karcag,1998.33.). Apavára eredetéről így szól a hagyomány: "Mikor a pusztító tatár had betört hazánkba, Karczag virágzó város volt és ő sem kerülhette el a biztos veszedelmet. A környéket már elpusztították a tatárok, midőn a karcagi toronyőr meglátta a közeledő tatárokat, meghúzta a vészharangot. Tudta a lakosság, mit jelent a vészharang, mert nem várták készületlenül a veszedelmet, ugyanis előbb megbeszélték, hogy a várostól keletre eső még ma is meglévő halomra menekültek, melyet az akkor még szabályozatlan Berettyó vizével vettek körül. Ezen a halmon egy kisebb szerű erődítményt csináltak, s hogy a tatárok hozzájuk ne jussanak kaszákat, hegyes karókat és más veszedelmes védelmi eszközöket raktak a víz alá és a bozót közé."(Kimnach Ö. 1903: 58.).
Bengecseg halom kun eredetű nevének jelentését Németh Gyula megfejtésében olvashatjuk, azt jelenti: örököcske. Kun alakja be güčik
(be gü 'örök' -čik kicsinyítő képző) lehetett. ( Németh Gy. 1990: 438-455.) A halom Karcag északkeleti határrészén, a Kunlaposnál található. Még a múlt században is náddal benőtt mocsár volt, a halom mellett folyt el a Hortobágy folyócska. A határ jó legelőjéért és nádtermő rétjeiért, gulyák, ménesek számára jó gázlójáért hosszú pereskedés folyt a két szomszédos város, Karcag és Püspökladány között. A pásztorok és rétes emberek csak "Isten földjének" emlegették. Ha legeltetés közben találkoztak, kapták-fogták az ólmosbotot, és amelyik gyengébb volt, annak "sebét nyalta fel a kutya" - ahogy mondani szokás. A halomhoz fűződő történeti monda egyik változatát Szűcs Sándor jegyezte fel (Szűcs S. 1959:3.) 1959-ben az akkor 76 éves Demeter István juhásztól: "Még a török hódoltság idején történt, hogy Szolnok várába nagy haragra gerjedt a basa, mégpedig a debreceniek ellen. Mikor ugyanis a tanács befuvarozta az évi harácsot, ráadásként mindössze ötven darab szép címeres marhát hozott neki ajándékba. A hordóhasú nagyúr mindjárt ki is parancsolt egy szakasz lovas törököt egytől-egyig az ölesebbjéből. "Nyargalvást menjetek egyenest a Hortobágyhoz - azt mondja - lóhalál nem számít. Fogjatok össze egy csomó hitetlen pásztort, osztán hajtassatok el nekem egy egész gulyát, de nagy legyen ám az a gulya!" El is mentek s dirigálásukra hajtották is a pásztorok a nagy gulyát, de csak a halom aljáig. Itt azt mondta a többieknek egy Bengecseg nevű bojtárlegény: Halljátok csak, hé! Látjátok itt ezt a nagy mocsarat? Fenemély ám az, hé! De elnyelné ezeket a veresbugyogós kontyos fattyúkat! Csak bele kellene őket eresztgetni. Azt mondják rá a társai: jól kitaláltad koma. Erre megint így szólt: "Nosza, akkor lássunk hozzá! De nehogy acsarkodjanak elmerülőben, előbb verjük fejbe őket." Egy óvatlan pillanatban így is cselekedtek. Mindeniknél olyan súlyos ólmosbot volt, hogy akire csak ráeresztették, nem ugrott ki alóla. A gulyát meg takarosan visszafordították, így a basa hiába várta mikor terelik már befelé a szolnoki sorompón. De nem lévén nagy türelmű ember, felütötte a hódlást, hogy elébe megy. Már pedig ha ő kimozdul a várából, az kész veszedelem volt a föld népére! Még az a szerencse, hogy a hortobágyi gázlónál a lovak csak egy török holttestet tapostak ki a mocsárból. Bár hiszen bajnak ez is éppen elég volt! Mint a fergeteg, rontott be Karcagra. A bírót fülénél fogva rángatta ki a tanácsból: "Tudod-e kutyák eleje, mi jár ezért?" "Bár soha meg ne tudnám..." - fohászkodott magában a kérdezett. "Fizessétek a vérdíjat, mégpedig aranyban! Itt a tarisznya, reggelre tele legyen. Különben napfeljöttkor már égtek, ti pedig kutyák elei, fej nélkül sültök." Erre a biztatásra hirtelen megvillant a bíró koponyájában egy mentőgondolat. Ettől nekibátorodván, azt mondja "Nagyságos basa, fizetnénk mi a vérdíjat, ha bűnösök volnánk a hős vitéz halálában, de ez a föld nem a miénk, hanem a Hortobágy mentén egészen a halomig a ladányiaké."
Nosza, egy török futár azonnal megeredt Ladányba. "Igaz-e amit a karcagi bíró állít?" E váratlan kérdésre a tanács nyakig esett a csodálkozásba, de a kapzsiság elvette az eszüket. Azonnal kiállították a nagy pecsétes paksamétát, hogy igenis, az a föld az ő határukhoz tartozik, mindig is oda tartozott. "Nahát akkor fizessetek, kutyák!" Csúnyán megsarcolta őket a török. Hanem a földet aztán bírták amíg a basák uralkodtak. De amikor kiverték őket, Karcag pert indított érte. Bizony sok bíróság kihalt ebből a perből, sok embert agyonvertek ezen a földön míg végre Karcag városának visszaítélték.
A halomra azt mondták az akkori öregek, hadd legyen a neve Bengecseg-halom, hogy el ne felejtődjék, ki okozta a nagy galibát, amibe még az ükunokák feje is belefájdult."
A népmonda egy más változatát Györffy István feldolgozta a Nagykunsági krónikában a Lőzérhalmi eset címmel.(Györffy I. 1994.) A halom nevét Kimnach Ödön "törökösnek" vélte, s feltevését a nyelvészeti vizsgálatok igazolták is. Századunk elején lejegyzett variáns így őrizte meg a Bengecseg-halom mondáját: "Zádornak egy Bengecseg nevű vezére volt, ki táborát rendesen Zádorétól távolabb szokta felütni, s mindig ugyanazon a helyen, ezért nevezik ma is ezt a környéket Bengecsegnek, Bengecseg-halmának." A helynév más magyarázata szerint Bengecseg Zádor vitéz fegyvernöke volt, akit ura iránti hűtlensége miatt megmérgeztek, s "azzon hely, ahol eltemettetett máig is Bengecsegnek neveztetik."(Pesty F. 1978, Barna G. 1995: 76.).
A magyarországi kunok régészeti kutatását jelentős eredményekkel gazdagították a Karcag-Asszonyszállási ásatásokon tett megfigyelések. A temetkezési szokásokban továbbélő pogány szertartások nyomait találta az ásató régész. A kultikus növényként használt anyarozs és az ürömfű (Selmeczi L. 1992: 41.) keleti analógiáira később térünk ki.
Asszonyszállás határ - és halomnév a kun Qatinca / Katincsa - Asszonyka, úrnőcske tükörfordítása lehet, a történeti monda csak áttételesen, a "Zádor és Ágota" kapcsán érinti. A Katoncsa alakú kun eredetijét Torma József idézi Mándoky nyomán (Torma J.1999:50.). Kimnach Ödön a már idézett művében annyit jegyez meg: "Régente falu, ma szántóföld, dombos fekvésű vidék a Nagy-Iván felé vezető út mentén, hol ma is sok cserép, vas, kő s más emlékek találhatók, melyek azt bizonyítják, hogy régente is emberi lakhely volt." (Kimnach Ö. 1903: 59. Mándoky Kongur I. 1993: 150.).Temploma a szállástemető megnyitásánál később, a XV. században épült. (Selmeczi L. 1992: 46.).
Az Asszonyszállás határrészen álló Táskond-halom neve a kun tasqun 'áradás' jelentésű szóból származik. A Táskond tehát az 'áradás helyét' jelöli, nyilvánvaló utalással a közeli Hortobágy folyóra (Szabó I. 1998:33.).
Ugyancsak vízrajzi jelentést hordozhatott a Tarattyó halom és út, valamint a hajdan itt futó ér neve is, amely Szabó I. etimológiája szerint: "a kun taraq és a magyar jó tagok összetétele, jelentése így 'elágazó folyó' (Szabó I.1998:33.). Hasonló módon képződhetett a Berettyó (Berek + jó) folyó neve is (Rásonyi Nagy L. 1956: 75-80.). Karcag délkeleti határrészén lévő Kormáncsok halmának eredetét, törökségi nyelvészeti párhuzamait Szabó Ildikó elemzi, a helynév megfejtésével újabb kun eredetű szóval gazdagodott a tudomány: "A kunhalomnév átadó alakjául a 'qurmacuq' (qurban + čiq) alakot tehetjük fel 'Áldozat helye' jelentésben."(Szabó I. 1998.33.). A magyar helynevek között bőven találunk analógiákat, melyek a pogány szertartás szokásaira utalnak. Ilyen például a Karcag-Püspökladány határában lévő Bálvány-halom, Bálványkő neve. (Györffy Gy. 1963: 78.) A történeti hagyomány még az egymáshoz közel lévő településeken is eltérő formában őrzi meg egy-egy mondahős alakját. Jó példa erre a Karcag-Kisújszállás határában lévő, Kara János nevét viselő határrész, illetve gát neve. Karajános helyneve Pesty Frigyes feljegyzésében (Pesty F. 1978: 133.) a 17. századi "Kara János nevű rabló rácz vezér"-ből származik. Karcagon Kimnach Ödön a század eleji gyűjtésében olyan formában írja a helynévmagyarázó mondákat: "Egy ilyen nevű vitéz el akarta rabolni Zádor lovag szeretőjét, Ágotát. Éjnek idején lóra ült, és csendesen megközelítette az Ágotai csárdát. Zádor ezt megtudta és meggátolta szándékában, de megfogni nem tudta. Űzőbe vette tehát, s csak nagy fáradság árán, majd a kisújszállási határnál érte utól. Ekkor megölte, testét pedig egy közeli érbe tapostatta lovával. Innen nyerte ez a hely a Kara János nevet. Karagátnak is nevezik (Kimnach Ö. 1903. 60.).
Ugyanitt megjegyzi még Kimnach, hogy a "Tiburcz, Kara János, Bengecseg helynevek előttem törökösnek tetszenek. Kara a török nyelvekben 'fekete' jelentésű. Tipikus példa a személynév eredetű helynevekre, ami a törökségi kultúra egyik sajátossága. Kara János nevét Arany is megemlíti Az elveszett alkotmány című versében: "Hogy Kánaán ez a hon, tejméz foly a kún pocsolyákban / A Karajánosban, mit lát a vak is, csak akarja" - majd megjegyzi: "A nagykúnok azt tartják, hogy minden Jánosok közt leggonoszabb ezen Kara János, ezért bosszúságukban Kara Jankónak is nevezik." (Arany J. 1983: 701.). (Az adatra Körmendi Lajos hívta fel figyelmem.)
Ecse halom, Ecse-zug, a hagyomány szerint Ecse nevű kun vitézről kapta a nevét. (Barna G. 1995: 76.) A halomhoz fűződő hagyomány a történeti mondák között a kincsmondák kategóriájába tartozik, talán éppen e miatt mondták Aranyos halomnak is. (Kimnach Ö. 1903: 58-59) Története a török kort idézi: "Kápolnás községben élt egy rendkívül zsugori ember, a ki temérdek pénzt összeharácsolt a szegény emberektől. Egyszer a törökök (vagy tatárok) betörtek az országba és ami értékes dolog volt, mind elhordták. A zsugori megijedt, és szegény testvérét, aki harangozó volt, rávette, hogy ássák el a kincset a torony fundamentumába. Mikor éjjel már a pénz lenn volt a gödör fenekében, fel akart jönni a harangozó, aki a pénzt levitte; de a mint a gödör szélén volt már, zsugori öccse az ásóval fültövön vágta úgy, hogy az elszédült és gödörbe esett. Öccse ráhányta a gödör földjét, azonban haza nem mert menni, mert félt, hogy addig valaki felássa a pénzét. Valami nyöszörgést hallott a föld alól efféle szavakkal: "Adja Isten, hogy soha innen el ne mehess, hanem mint valami macskának, éjjel-nappal nyitva legyen a szemed úgy őrizd a kincsedet!" Azután csönd lett. Hajnalban nagyot nézett, mikor felébredt, mert macskává lett, próbált beszélni, de nem tudott. Reggelre megérkeztek a törökök (tatárok), a falut felgyújtották, a lakosokat leölték. A templomnak is csak a fala maradt meg. Tenger sok év eltelt, begyepesedett a falu helye, csak a templom omladozó falai maradtak fenn. Azonban a csikós, gulyás, kanász, juhász nem mert közel menni se éjjel, se nappal a romhoz, mert akármerről akarta megközelíteni, két tüzes szem csillogott felé. Egyszer iszonyú zivatar lett. Egy juhász csacsin akart menni, de útközben utolérte a vihar; behúzódott hát a kidőlt-bedőlt toronyba, a kalapját szemére húzta és lefeküdt. Éjjel volt már, mikor fölébredt, fölnéz, hát két tüzes szem nézi közvetlen közelről. Felugrott, botjával a két szem közé ütött, s ím a macska borzasztó ordítására megnyílt a föld és elnyelte. Amint a résen benézett, a sok kincs fénye majd elvette szeme világát; rögtön ásni kezdett és nemsokára egy zsák pénzt ásott ki. Azután gondosan leföldelte a gödröt, a pénzt felrakta a csacsira és hajnalra haza is vitte. Tizenhárom éjszaka mindig vitte, amikor az utolsó zsákkal is hazavitte, a csacsit agyonverte, mert félt, hogy elárulja. Ettől az időtől fogva nem tudott nyugodni, mert félt, hogy ellopják a pénzét. Egyszer ismét a törökök elől menekült a falu; ő is két cselédjével ládákba rakta a temérdek pénzt és az Aranyos (mások szerint az Ecse) halom oldalába egy mély gödröt ásatott, ahova a csolnakot leeresztették, azután bebuktatta a két embert a gödörbe és ráhányta a földet. A mint elsimította és letaposta a földet, a lába belesüppedt térdig a földbe, de ki nem tudta húzni. Megbolondult; míg el nem halt, úgy maradt, mert ki nem lehetett ásni a földet, mivel az ásó nem ment bele semmi szín alatt."(Kimnach Ö. 1903: 58-59.)
A kunhalmokról készült állapotrögzítő felmérések (Tóth A. 1988: 357.) az Ecse-halomról szűkszavúan jegyzik meg, hogy régészeti feltárás nem volt rajta, és különösebb tájképi értéket nem képvisel - jóllehet az alábbi igen szubjektív megítélés eredménye, hiszen ezek a halmok tájképileg is markáns jelenségei a vidéknek. Jász-Nagykun-Szolnok megye tiszántúli területén regisztrált 233 halom közül csak azokat vettem számba, melyek a Nagykunságon találhatók, s amelyek elemezésük miatt vagy eredetmagyarázó mondáik miatt tartoznak tárgykörünkbe. A sorban utolsóként hozom a földrajzi nevek közül talán a legismertebbet, a Zádor nevezetűeket. Mándoky Kongur István kun törzs vagy nemzetségnévi eredetűnek tartja a Szálgor (ma Zádor) (Mándoky Kongur I. 1976. 1-2.sz. 54-59.) Tokszoba, Kongrulu, a kunmadarasi Zsalajír, a kisújszállási Pecsene és Bajandur határrészneveket, valamint a kiskunsági Törtel, Tázlár, Bodoglár helyneveket. Szálgór (Zádor), Szalur falut Kisázsiában is találunk. Mándoky tizenhét helységet említ Antalya, Konya, Manisza, Tokat, Bolu, Iszparta, Csorum, Kajszeri, Csankiri, Szamszung, Jozgat és Erszindzsan tartományokban. A Szalar ismert név a türkméneknél, de a krími tatárok egyik törzsét is Szalgurnak hívják. Véleménye szerint a Szalgur és Szalur, vagy Szalor ugyanannak a névnek az egyes török nyelvjárások szerinti változata. "A Karcag határában lévő Zádor neve - amely korábban Zágor-nak, illetőleg Zálgor-nak hangzott - egy régi kun Szalgur névből keletkezett. A kun törzsszövetségen belül az Ulas és a Szolgur törzseket - miként a kisázsiai türkméneknél is láthattuk - erős szálak fűzték egymáshoz, valószínűleg ezért telepedtek le közel egymáshoz a mai Nagykunság területén." (Mándoky Kongur I. 1993.) Mándoky nem adta meg a Zádor szó jelentését. Erre Kovács Előd tett kísérletet. (Kovács E. 2000:11.).
A Zádor nevet viselő, Karcag keleti határrészén lévő Zádor halom, Zádor-erdő és Zádor-ér, ami valaha a tiszai áradásokat vezette a Sárrét mocsárrengetegébe, a Tisza szabályozását követően eltűnt, csak a kiszáradt medre látható és szomorú mementóként az 1806-ban épített, ma már csak ötlyukú Zádor-híd. Emlékét idézi még a névetimológiát megörökítő hagyomány, amely prózai és verses formában egyaránt ismert Kunság-szerte, de kiváltképp Karcagon. Összegyűjtésére legutóbb Barna Gábor vállalkozott a nagykunsági történeti hagyományok feltárására szervezett munkacsoport segítségével az 1976-os honismereti diáktábor keretében. Költészet és valóság a nagykunsági történeti hagyományokban című, kitűnő elemző munkájában éppen Zádor és Ágota példáján mutatja be a kunsági hagyományok jellegzetességeit (Barna G.1995:74-83.) A Nagykun Múzeum adattárában található gyűjtések, részint pedig az idézett munkája alapján közöljük a Zádor helynévhez fűződő történeti mondák prózai változatait:
- "Kis és nagy Zádor-ér hajdani Zádor kunvezérről nyerte nevét, ki a rege szerint Ohat Mártonné Ágota leányát nőül venni akarván Bengercseg nevű fegyvernökét küldé Ágotához - kinek nevéről egy határszélénni korcsma neveztetik. - Bengercseg hűségtelensége következtében ma által azon méreggel itattatván, melylyel ő mást elveszteni akarta, azon, hely hol eltemettetett máig is Bengercsegnek neveztetik." (A néphit szerint madártojással oltották be a meszet, azért áll olyan erősen a híd.)
A ma is látható Zádor-híd építése 1806-ban kezdődött, ám elődjéről, egy fahídról ugyancsak keringtek történetek: "Ágota nemes lány és Zádor vitéz egy megyei bálon ismerkedett meg. Zádor vitéz építtetett egy hidat, hogy átjárjon a sebes folyón Ágotához." (Barna G. 1995:76.) Másik variáció: "Zádor ott lakott a kilenclyukú hídnál, itt Karcagon. Akkor ott erdő volt. A madarasi határban lakott Ágota. Zádor beleszeretett Ágotába és elvette feleségül. Zádort behívták katonának, elment a háborúba. Az alatt elszerette Kara János Ágotát. Amikor ezt megtudta Zádor, akkor hazajött a háborúból és megleste, hogy mikor megy Kara Ágotához. Rajtaütött, Kara meglátta és elmenekült. De Zádor addig üldözte, amíg a nádasba fulladt. Azt a részt ma is Karajánosnak hívják."
- "Zádor és Ágota, ez egy szerelmes pár volt. Elhúzódtak egy szigetre, ahová csak ők tudtak bemenni. Zádor pusztított is el törököt. Sokat nélkülöztek a szigeten. Egyszer azonban a törökök megtalálták és megölték őket."
- A híd keletkezéséről: "Ezt építette Ágota kisasszony. A nemes fiúk és lányok összejöttek a megyében. Bált csináltak, mert szerettek ám táncolni. Itt ismerkedett meg Zádor vitézvel Ágota kisasszony. Ágota kisasszonynak ott volt a földje, osztán, hogy oda tudjék eljárni, mert nagy víz volt ám ottan, azért csináltatta a hidat."
A történetben szereplő kun Ágotáról halmot is neveztek el, útszéli csárda is viselte a nevét. Róluk az alábbi történetek keringtek: "Az Ágota-halom ma is létezik. Rengeteg tatárt temettek el azelőtt. Hét-nyolc esztendővel ezelőtt kezdtek földet hordani onnét. Annyi emberkoponyát hordtak ki onnét, hogy lett vóna egy gumikocsi derékkal is."
- "Ágotai csárda. Zádornak kedvese, Ágota lakott itt. A Nádudvarra vezető út mentén van éppen a határnál. Zádor lovag ide járt hozzá, míg fegyveres népe távolabb a Zádor halma körül tanyázott." A népi emlékezet a csárda kapcsán még azt is számon tartja, hogy a Morgó csárdát alagút kötötte össze az Ágota csárdával, ezen át menekültek a betyárok a pandúrok elől. A csárda tölgyfaasztalába Rózsa Sándor is bevéste a nevét. "A csárda mestergerendája mentén húzódott a két megye határa, így alkalmas volt a futó betyárnak a megpihenésre" - írta Szűcs Sándor a betyárromantika kerekítette szép történeteinek füzérében (Szűcs S. 1969: 126-127.).
A hagyomány másik változata szerint az Ágota-halmon Szent Ágota tiszteletére emeltek kápolnát a középkorban, amit a reformáció idején lebontottak és tégláiból építették az 1950-es évekig működő csárdát." Az alföldi csárdák többsége a 18. században épült. Történetükről szép adalékokat közöl Bellon Tibor. (Bellon T. 1973. 127-133.)
Zádor és Ágota szerelmi történetének több feldolgozása született. Szendrey Imre a múlt században verses elbeszélésben írta le Zádor és Ágota történetét, megjelent Karcagon 1887-ben. A karcagi Szőgyés György 1968-ban készült műve, a Zádor és Ágota, (Történelmi dráma három felvonásban) kéziratban maradt. Megjelent viszont 1867-ben Pesten Milesz Béla Zádor és Ágota című prózai alkotása. Mátyás Kovács Gyula Kiskunhalason 1928-ban Zádor címen színművet jelentetett meg. A legtöbb kiadást azonban Új Péter, egykori karcagi nótárius epikus éneke érte meg, s talán az ő munkája áll annak hátterében, hogy a történet napjainkig benne él a köztudatban. Sokan olvasták, könyv nélkül is idézték, szívesen hallgatták idősebb emberektől Zádor és Ágota történetét, amely aztán szájhagyomány útján terjedt.
Új Péter a történetet kora jelentős költői műveinek hatására írta meg. A magát "kun bárdusnak" nevező poéta első kötete az 1820-as évek közepén jelenik meg Nagyváradon. Címe: Kun történet a régi időkből, ami két költői elbeszélést tartalmaz: Kun Erzsébet és Zádor és Ágota a' Debretzeni útban. A Kun Erzsébet című művében Kuthen (Kötöny, a kunok kánja) lányának, Erzsébetnek és IV. Béla fia, a későbbi V. Istvánnak szerelmét énekli meg. Új Péter nevét igazán ismertté azonban a Zádor és Ágota tette. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mi volt előbb: a népi képzelet teremtette helynevekhez kötődő történeti monda, vagy Új Pétertől vette át a nép. A Nagykunság poétájának munkásságát kutató H. Tóth Imre (H. Tóth I. 1956:121-125.) a szöveg alapos elemzése után azt írja: "1. A történetben szereplő személynevek, mint határrész-elnevezések gyakoriak a karcagi, püspökladányi és kisújszállási határban. Új Péter tehát a történetét a vele egykorú határrész és helységnevek felhasználásával írta, amelyek valószínűleg birtokosaikról kapták a nevüket. Feltehető, hogy a határrész-elnevezésekhez bizonyos szóbeli helytörténeti hagyományok kapcsolódtak. Az elbeszélésben említett határrész-nevekből talán a kötetszerzőkhöz fűződtek hagyományok: Zádor-halom (alatta van eltemetve Zádor vitéz), Zádor-ér (ott ment keresztül a Zádor vitéz a menyasszonyához), Ágota temploma (egy kegyes öregasszony építtette), Kara János gátja (ott fulladt bele a mocsárba). Azaz minden egyes határrésznek megvan a maga eredetmondája, amit Új Péter ismerhetett és felhasználhatott." A történeti mondák az élő hagyomány részei, ezt a későbbi gyűjtések, Barna Gábor elemzései is tanúsítják. Ez azonban nem kisebbíti Új Péter érdemét, sőt emeli azt, hiszen ő, és kései utódai, a helyi értelmiség mindig fontosnak tartotta a hagyományok ápolását. A Nagykunság középpontjában, Karcagon a múlt század óta komoly könyvkiadás volt, a század elejétől Karcag néven irodalmi és művészeti folyóirat létezett és ezekkel egyidejűleg regionális újság is megjelent, ami időről időre helyt adott költeményeknek is. A helyi értelmiség jó szándéka tartotta életben és formálta ezt a sajátos történeti tudatot, ami olyan markánsan meghatározza a Kunság szellemiségét. Új Péter művének legutóbbi kiadása 1928-ból való, amikor is Dr. Szentesi Tóth Kálmán karcagi polgármester és Kádár Imre gondozta a szöveg kiadását. (Megjelentetése újra indokolt volna.)
A földrajzi nevek kutatásával, a földrajzi nevek eredetével, keletkezésük körülményeivel foglalkozó tudomány az onomasztika meglehetősen élen jár a kunokra vonatkozó nyelvészeti kutatás többi területéhez képest. Ez részint azzal magyarázható, hogy forrásai jól dokumentáltak, kéziratos térképeken, periratokban, okleveles forrásokban vagy a népi emlékezetben is fennmaradtak, mivel a tájékozódáshoz viszonyítási alapot adtak.


2. Személy- és ragadványnevek

Az onomasztikai kutatásokból a néprajz is vonhat le tanulságokat. A személynévadási szokásokból a névadás lélektani hátterére is következtetni lehet. Ilyen szempontból különösen jellegzetesek a törökségi párhuzamokkal összecsengő "ómennevek", melyek a gyermek jó sorsát hivatottak elősegíteni. Voltaképpen a már említett földrajzi nevek tekintélyes része is személynévi eredetű. Eddig csupán azokat említettem, melyeknek népköltészeti vonatkozásai is voltak. Azonban vannak szép számmal olyanok is, amelyek okleveles említése ismert, vagy neve az eleven határhasználat miatt nem kopott ki a köztudatból. Ilyen a Karcag és Kunhegyes között hajdanvolt kun település, Kolbazzallasa, Kolbazzek (Kolbász-szállása, Kolbasz-szék). A középkorban fontos közigazgatási szerepe volt, de a török hódoltság idején elpusztult. Okleveles források 1395-1459-ben emlegetik. Ez a kun szék egy 1300 körül élt Kolbasz nevű kun főemberről kapta a nevét. A név 'kol bas' "sereget (seregszárnyat) győzz" jelentésű (Rásonyi L. 1956:75; 1936: 36-37.). A török népek körében gyakori szokás volt, és bizonyos nevek esetében máig gyakorlat, hogy olyan nevet adnak az újszülöttnek amivel megszabják a gyermek sorsának irányát. Voltaképpen a gyermek sorsát irányító démonokra kívánnak hatni. A Kolbasz kazak név is; de "ilyen sorsmeghatározó név a kazak Szorbasz (= Győzd le a balsorsot), Toktabol (= Szilárd légy), a kun eredetű román Balszun (=Legyen); a Baszaraba (=Győző apa)" - írja Rásonyi László.(Rásonyi L. 1956:75; Mándoky Kongur I. 1993:142.) A névadási szokásokban megbúvó különös hiedelemre világít rá a Kötöny (Kuthen) név, ami XIII. században hazánkba költöző kunok fejedelmének Köten kánnak a nevéből fejlődött. A köten kun szó, de más török nyelvekben is megvolt és ma is él: ülep (fenék) jelentésű a kirgizben. A név mágikus, az óvónevek sorába tartozik ( Mándoky K.I.1993:141;Torma J.1999:47.). A hozzá fűződő hiedelmek szerint, ha az újszülött csúnya nevet kap, az ártó szellemek elkerülik a gyermeket, hiszen ha a szülők úgysem szeretik, nem érdemes neki ártani. Rendszerint akkor kap ilyen óvónevet a gyermek, ha előzőleg már több testvére meghalt. Ilyen a Karaszon, 'figyeljen, legyen éber ', a Szank 'madárpiszok", a Torta 'Vajalja, Kaparék' jelentésű nevek. Az óvónevek névadási motivációiról szól Pais Dezső régi személyneveink jelentése kapcsán ( Pais D.1966.), valamint Torma József, idézve Mándoky véleményét (Torma J.1999:41-52.).
A kazak nyelvben a Köt; Köten, Kötübar ugyanilyen jelentésű (ülepe van), de átvitt értelemben délceg, kemény legényt is jelent (Rásonyi L. 1956: 76; 1966:164.), aki jól megüli a lovat. Ez egy lovasnomád népnél köztudomásúan fontos szempont. A Kiskunság középkori helyneveiről írja Rásonyi László az 1494-ben lejegyzett Beztherhaza, 1517-ben említett Beztherzallasa, és Pesty Frigyes Helynévtárában Szabadszállásról szólva a Szalkszentmárton felé eső Bösztör- halom, Beszter puszta helynév alapjául szolgáló személyneveket kun eredetűnek tartja, jelentése 'Kelts undort', ami az előbb említettekhez hasonlóan tipikus óvónév, az ártó szellemek félrevezetésére mondta apja az újszülöttnek (Rásonyi L. 1966:165.). A családnevek másik típusa az, amelynél a név két összetevőjéből egyik a jelzett személy valamelyik testrészét vagy birtoktárgyát, vagy ezek valamilyen tulajdonságát fejezik ki. A kazak névadásban ilyen az Atikara - 'Lova - fekete' vagy a kun eredetű Köncäk > 1475 Kengcheg, Kötän > Kethen. Ezek analógiájaként a Kiskunságban 1451-ben Ketelegaska-nak, írott névben a kun Kötöligaska szót véli Rásonyi, aminek jelentése: "Vezetéklova hóka!" Ilyen a kunmadarasi családnév az Erk, Erek (Yerek ~ Akarat, Szabadság), (Torma J. 1999: 46.), is a gyakori kunsági személynév a Talmasz, Talamasz ~ 'eszméletét nem veszíti el' jelentésű név. Törökségi analógiáit Mándoky és Torma József egyaránt részletezi (Torma J. 1999: 76.). Ugyancsak szimbolikus, sorsmeghatározó névként adták az újszülöttnek az Erbuga (Erős - Hős - Férfibika) nevet aminek emlékét a Karcag határában lévő Érbuga földrajzi név is megőrzött (Rásonyi L. 1956: 76.). A név Arbuga, Arbua alakban 1293-ban ismert személynév. Karabuka (Fekete Bika) halomnevet Kunhegyes és Kunmadaras határán Mándoky is említ (Mándoky Kongur I. 1993: 149.) megjegyezve, hogy a magyarországi kun nyelvjárásban a két szó együtt él.
Mándoky Kongur István a kun személynév eredetű földrajzi neveink között hozza a Kisújszállás és Túrkeve közé eső Bajandor dűlőnevet valamint a Toksaba, Tokszaba (családnévként Tok-Szabó) határrész nevet, a Gyalajér, Zsalajér (Kunmadaras) a Kulan, Kulány és Teke (kecskebak) kunsági helyneveket, (Mándoky Kongur I. 1993: 147-148.) de jelentésüket nem adja meg.

Kun törzs, illetve nemzetségnévre vezethető vissza a Kisújszállás határában lévő Pecsene, Becsene, Becsene-sziget neve, az egykori vízjárásos területből kiemelkedő szárazulat neveként maradt fenn. A név, a kunokkal egyesülő besenyő törzstöredék emléke, minthogy a bessenyők török alakú elnevezése pečeneg (Mándoky Kongur I. 1993:151.). Családnévként és földrajzi névként is hozza Mándoky az Atkár 'vezess! Irányíts' jelentésű szót, amit az előzőhöz hasonlóan besenyő eredetűnek vél (Mándoky Kongur I. 1993: 147.).
Mándoky Kongur István kun nyelvemlékeket összegző és elemző kitűnő munkája alapján a kun névadási szokások kilenc típusát különíti el Torma József, hozzátéve azt az összegzést, ami érvényes a Kunság vonatkozásában is, hogy: "A törökségi népek helyneveinek egyik sajátossága az, hogy - már amelyik törökségi népet nem érte nagyobb idegen hatás - nagyobb arányban vannak helyneveik között antroponímok, vagyis személynévi eredetű földrajzi nevek (Torma J. 1999: 40-51). Az említett kipcsak nevek egyike a gyermekáldás feletti örömöt kifejező "kívánó nevek" között említett Betlen, és más alakváltozataiban Bethlen, Beklen, Betlej, Betler, Bekler, Bethemes, 'légy várt', 'légy óvott', 'őrződj meg' jelentésű, valamint a Köszömös 'kívánt, óhajtott' jelentésű név (Mándoky Kongur I.1999:134;142.). Mándoky az ómen-nevek, a sorsmeghatározó nevek közé sorolta a Kada 'cölöp' az Orog 'sarló' -Orgondaszentmiklós halomnévként már említettük, a Kosagacs 'favilla' jelentését Torma József hozza (Torma J. 1999: 43.) - neveket. A "véletlen nevek" közé sorolja a valamilyen tulajdonságra utaló neveket, így a Karacs 'Fekete, Feketés', Alacs 'Tarka, Iromba', Karakas 'Fekete szemöldök', az Árog 'Sovány, Csuvak, Csivag ~ a Kunmadarason, Túrkevén egyaránt ismert 'Napfény', a Csőreg - a Kunságon és a Hajdúságban ismert 'Katona' jelentésű személyneveket. A kun névadási szokások jellegzetes típusa a totemekre és egyéb állatnevekre visszavezethető nevek. A névmágia mögött az esendő emberre oly jellemző óhaj áll, hogy az állat irigyelt tulajdonságát az újszülött is birtokolja. A névmágia egyik szép példája a Nagykunság központi szerepkörű városának, Karcagnak a neve is. Eredetével a város szülöttje Németh Gyula foglalkozott, jelentését a következőképpen adja meg: "A Karczag szó tehát eredetileg személynév, régi alakja Karszag, vagy - mivel a magyar szóvégi 'g' gyakran k-ból való: Karszak (karsaq). Ez a Karszak kun, azaz török eredetű személynév; megvan a karakirgizeknél, ahol Manas hős fegyvertársai között szerepel egy Karsak nevű hős." (Németh Gy. 1922: 125-127.). A szó eredetileg pusztai rókát jelent.
Az okleveleinkben előforduló török személynevek kun hely- és személynévként jelennek meg. A Torontál és a Basa nevekre Györffy István hívja fel a figyelmet (Györffy I. 1925: 270-271). Az utóbbi Bese alakban a kunok között is kedvelt személynév volt. Zsigmond király 1395. évi oklevele említi Besemihálszállását, a Nagykunságon Kisújszállás és Karcag között. Mint kun hely- és személynév előfordul 1292, 1322, és 1367. évi oklevelekben. Részletes tárgyalásával Ligeti Lajos foglalkozik (Ligeti L. 1986: 87.), jelentésüket totemnévként értékelte, mint egy sólyomfajta nevét.
A névtani kutatás történetében Gombocz Zoltán volt az első, aki a török eredetű tulajdonneveken belül a kun tulajdonnevekre hívta fel a figyelmet. Németh Gyula ugyancsak nagy figyelmet fordított a kunsági hely- és személynevek kutatására, de Rásonyi László volt az, aki a munkásságának java részét a témának szentelte, elsőként adta meg több tulajdonnevünk etimológiáját. Néhány személynév magyarázatát Györffy István (1925: 270-271.), Györffy György (Györffy Gy. 1963.), Ligeti Lajos (Ligeti L. 1986.), Pais Dezső (Pais D. 1934: 128.), Mikesy Sándor (Mikesy S. 1949: 324.), munkáiban is találunk. Összefoglaló írás eddig nem készült e tárgyban, Mándoky Kongur Istvánnak a kun nyelv magyarországi emlékeit tárgyaló kandidátusi értekezése (Mándoky Kongur I. 1993: 131-146.) is csupán szemelvényeket hoz a kun eredetű személynevekből. Jelzésértékű is lehet ez a válogatás, hiszen éppen Mándoky Kongur hangsúlyozta, hogy milyen kiaknázatlan lehetőségei vannak a kunsági tulajdonnév-kutatásnak. A család- és ragadványnevek kimeríthetetlen lehetőséget kínálnak. Érdemes a kunsági családneveket összevetni a kipcsak-török lószínek elemzéseivel. Nemcsak a Kongur ~ Kangur (pej) analógiát találjuk, hanem nagy valószínűséggel más nevekét is, így pl. a jellegzetes karcagi és túrkevei Garaguly nevet is (Prot.Túrkeve 1820. 612., Bartha J. 1998: 16.).
Különös figyelmet érdemelnek a ragadványnevek, mert az egykori kun nevek egy része ragadványnév formájában maradt fenn. Szép példája ennek a Túrkevén és Karcagon, Kisújszálláson is egykori Kecse-Szőke; Kecse-Kovács; Kecse-Tóth nevek. Ez esetben a kecse ~ gedzse (gece) ~ éjszaka jelentésű, tehát valaha az éjszaka született gyermek kapott ilyen nevet, amint erre Mándoky Kongur István felhívta a figyelmemet. A szó nem tévesztendő össze a nemez szavunk oguz-török alakjával (keçe), mert a kipcsak-török nyelvekben erre a kiyiz használatos (Kun P. 2000.215.). A nagykunsági pásztornyelv ezt a szót is megőrizte: a nagyszőrű komondor összetapadt loboncos szőrére mondják: "megkíjcesedett" a kutya szőre.
A ragadványnevek nyelvészeti vizsgálatához jó forrásnak tűnnek a nagykun városok protokollumai, amelyekben a lakosok ügyes-bajos dolgait, kérelmeit, vagy csíntevéseit jegyezték a nótáriusok. Érdemes néhány ragadványnevet kiemelni a fentiek illusztrálására.
"Ketse Szőke Mihály bort lopott; Koboz Balogh István házánál bort mért." (Prot. Túrkeve 1816. 856, 866.). "Kun György Jánost ecsegi révésznek fogadták; Kajtor István instanciáját fogadták; Tisziba István kunhegyesi ember lopott. Keszi Tóth Lőrincz és Kapás Molnár János fazekat lopott." (Prot. Túrkeve 1821. 253, 770.) és sorolhatnánk még a példákat, Deli-Balogh Kali Simon, Gug-Takács, Kolbász-Nagy nevekkel. A ragadványnevek típusairól, jelentésükről Kurucz János kitűnő munkájából meríthetünk hasznos adatokat (Kurucz J. 2000.28.).


Szórvány emlékek

A magyar nyelv török jövevényszavai közül a kun-besenyő rétegre Gombocz Zoltán hívta fel a figyelmet többek között a boza, koboz, illetőleg az árkány szavakkal. Németh Gyula mintegy 34 szót sorol ebbe a rétegbe, amely Mándoky Kongur kutatásai nyomán jelentősen megnőtt. Tekintettel arra, hogy csak a szűk terjedelmű kandidátusi értekezése jelent meg, nem tudni milyen mélységű a gyűjtése. A kun nyelv magyarországi emlékei c. kötetben csupán szemelvényeket találunk, így: a hurok, özön, köldök, köpönyeg, komondor, kuvasz, koboz, csabak, cötkény, kömöndörög, daku. Elsősorban az állattartással kapcsolatos szókincsben maradtak ránk a szavak.
Nem célom az összes kun szó felsorolása, csupán azokat veszem számba, amelyek néprajzi vonatkozásaik miatt tárgyunk szempontjából fontosak.
Az árkány szavunk eredetét Gombocz Zoltán (Gombocz Z.1912.; TESz I.177.) és Mándoky Kongur István tisztázta, minden kétséget kizáróan kun eredetűnek tartotta (Mándoky Kongur I. 1993: 99.). Befogó kötél, vetőpányva jelentésén túl 'hosszú kötél'-nek is ismerték, amit lószőrből és kenderből fontak a kötélverők. A kunsági árkány készítése és használata is megegyezik a baskírok hurkos kötelével (Tagán G. 1937:121; 1935:87-89.) a 'korok'-kal. Mándoky a kipcsak nyelvjárásokon kívül az özbeg és ujgur párhuzamot is említi (Mándoky Kongur I. 1993:99-100.). A népnyelv közmondás formában is megőrizte:

- Nyakas lúnak is nyakába vetik az árkánt.
- Eb a csikaós bunda nélkül, de meeg inkább árkán nélkül!

A tőzeg szavunk eredetét ugyancsak kunnak tartja Mándoky a már említett összefoglalójában. A törökországi tezeg-vetés némileg eltér a kunsági és a kirgiz módszertől. Anatóliában az összeérett, szalmával jól vegyített trágyát cipóformában vetik ki a kerítésekre rakva napon szárítják. Főzéshez használják a szabadtűzhelyeken, amint azt anatóliai gyűjtőútjaim során több helyen láthattam. A kunsági tőzegvetés munkamenetéről és eszközeiről Györffy István írt (Györffy 1910: 55-59.; 1943: 156-160.). A nálunk szokásos módon szögletes keretben kivetett tőzeghez hasonlót használnak a kazakok és a kirgizek között. A kb. 3 ujjnyi vastagságú 50 x 50 cm-es darabokra vetett tőzeget a nyári napnál szárítják majd kúpokba rakva tartják télig.
A csök a Kunságban két azonos alakú, de különböző jelentésű szó (homoníma). Egyikük a bikacsök - a marha hímivarszerve kinyújtva megszárítva akár méteres hosszúságú is volt - a legények virtuskodásának eszköze. Olyan keményre száradt, hogy jókora bottal felért, ha ütöttek vele. Ennek a szónak a kun eredetére már a TESz is rámutatott (TESz I.562.).
A másik csök szó a Dél-Alföldön az első fiúgyermek keresztelését követően rendezett lakomát jelenti. A legszegényebbek is megülték a csököt, még ha nagy áldozatokkal járt is, mert a hagyomány szerint ellenkező esetben szerencsétlen lesz a gyermek (Hoppál M.-Tátrai Zs.1987:159.).A szó török párhuzamai a tatár és a csuvas nyelvből ismertek.
Mándoky a már idézett művében nagy valószínűséggel kun-besenyő rétegbe tartozó szónak tekinti a hurok, a kalauz ( TESz II.606, köldök, köpönyeg, a kun, özön szavakat, de etimológiájukat nem hozza. A hurok szó kérdésében a Tagán Galimdzsán baskír párhuzama a korok-hurok használatánál erősíti Mándoky feltételezését (Tagán G. 1937: 121-124. ld.TESz.II.171.) A hurok szó török hátteréről újabb ismereteket Hakan Aydemir (Aydemir H.1999:425-433.) és Juhász Dezső írásai nyújtanak (Juhász D.2000:209-212.).
Itt kell megemlítenünk a kungörcs, kunkötés módszerét, amit vitathatatlanul a lótenyésztő kunok hagytak ránk. Érthető okokból maga a terminus irányította a figyelmet erre a sajátos kötélkötési típusra. A kunkötés nehezen sajátítható el, kioldása is igen fortélyos. Bár a csomózásának ezt a típusát az istállózó állattartással kapcsolatban jegyezték fel, használata a nomád körülmények között alakulhatott ki, a ménesből fejésre kifogott kancák illetőleg csikóik megkötésére. A hurok rángatásra, terhelésre szorul (Bartha J. 1998: 20.). A csomózás e különös formájának alkalmazása vidékünkön a szarvasmarhákhoz kötődik. A jászolhoz kötik ilyen csomózással a jószágot. A csomózás másik felhasználási módja a földműveléssel kapcsolatos: ily módon erősítik a szénát a vendégoldalhoz. Ez utóbbi felhasználási mód Mezőtúr kivételével a Nagykunságon nem ismert, de a Jászságban és az egykori Tiszafüredi járáshoz tartozó településeken igen (Füvessy A.-Kaposvári Gy. 1974: 175-177.). A kunkötés típusai: bokros kunkötés - jellemzője, hogy a szabad szál meghúzásával egy rántással oldható. Ezen belül is több változat ismert, a félbokros, de kötik egészbokros, sőt kétszerbokros változatban is. A másik típus a hurkos kunkötés, amely az előző típusból eltérően a szabad szál megrántásával nem oldható ki. A hurkos kunkötés csak a Tiszántúlon ismert, összefüggően a Nagykunságon és Tiszafüred környékén. A kötésmódtól függetlenül a csomózás legelterjedtebb nevei: kunkötés, amit a bokros, és hurkos kötésre egyaránt használnak. Tájilag elkülönül a Jászság, ahol szinte mindenhol a gombkötés terminust használják; ami a bokros kunkötést takarja. Kungörcs, kuncsomó, kunkötés, elevencsomó terminusok ismertek a népnyelvben, utóbbi csupán halványan él az emlékezetben (Füvessy A.-Kaposvári Gy.. 1974:175-177.).
A köldök szavunkat is jövevényszavaink középső rétegébe, kun-besenyő csoportba sorolják nyelvészeink (Ligeti L. 1986: 30; 81; 89; 130; 184; 185; 313;314.). A csuvas kăntăk, kentek - középpont, tengely jelentésű szó a baskír kendek, kun kindik, kazak, kirgiz kindik szavakkal azonos. Néprajzi háttere a hozzá fűződő hiedelmek miatt figyelemre méltó. A köldök-csonk sorsvetésre használatos a Kunságon. A bába a leány újszülött köldökzsinórjának egy darabját az ajtó sarokvasára tette, hogy "hadd legyen az a lyány sarkonforgó". A köldökhöz kapcsolódó hiedelmek egyik szép példáját a törökségi kultúrából a kazakok mutatják fel. Külön műrokonsági formának tekintik a kindik sesi (köldök - anya) személyét. A 'köldök-anya' az, aki először elvágja az újszülött köldökzsinórját és először emeli magasra a gyermeket. (Személye nem azonos a bábával.) A kindik sesi jelleme, személyisége meghatározza a gyermek jövendő sorsát. Ha a 'köldök anya' rendezett életű, jó kedélyű, minden szempontból magáénak tudja a közösség elismerését, az újszülött is olyan lesz. (További kötelezettségei nincsenek. A keresztény kultúrkörben keresztkomaként számon tartott műrokonsági forma a kazakoknál, ökil sesi, a kisázsiai törököknél kirve-ként ismert és kötelezettségei hozzávetőleg azonosak a keresztkomáéval, azonban kirve csak férfi lehet. (Bartha J. 1998:45-46.,1997:38.). A köldökhöz fűződő hiedelmek az anatóliai törökség körében igen sokszínűek. Amint a gyermek köldökzsinórját elvágja a bába, az ollót, vagy bicskát anélkül, hogy megmosná, felakasztja a mennyezetre, ezzel mintegy biztosítja azt, hogy a gyermek, vesse a sors bárhová, lélekben sohasem távolodik el a szülői háztól (Acipayamli, O. 1974: 41).
A lányok köldökzsinórjának darabját néhol a ház függönyére, a fiúkét a dzsámi ablakára akasztják, hogy a lány házias, a fiú templomba járó legyen (Bartha J. 1991: 244-245.).
A sorsvető köldökcsonk érdekes példáját hallottam egy belső-anatóliai faluban Akarca köyü-ben: a köldökzsinór egy darabját jó messzire górják, "hadd menjen a gyerek világgá, minél messzebbre attól a helytől". (A munkaképes lakosság jó része, beleértve a nőket is, Franciaországba ment vendégmunkásnak.)
Boza szavunk egyike azoknak a szórványemlékeknek, amelyek valaha általánosan ismertek voltak azokon a területeken, ahol a kun műveltség nyomait kereshetjük. A boza kölesből erjesztett ital. Elterjedése igen nagy területű, mivel Kelet-Európában és Ázsiában a köles termesztése jelentős volt. Termesztése - a régészeti emlékek tanúsága szerint a neolitikumig nyúlik vissza. Bellon Tibor a köleskultúra keleti párhuzamait elemző kitűnő összefoglalójában megállapítja, "hogy a köles olyan kultúrnövény, a magyarságnál, amely szervesen beépült gazdálkodási rendjébe."(Bellon T. 1981:233-257.). A középkorban betelepedő kunok a köles felhasználását tekintve több eljárást hoztak be és újítottak fel korábban már ismerteket, amelyek emléke napjainkig megmaradt. Az Alföld népi táplálkozásában igen sokféle a köles felhasználása: öregkása, fordított kása, lacsuhakása, slambuckása, zsíroskása, tejbekása, serpenyőskása, juhhúsoskása (Füvessy A.-Kaposvári Gy.1974: 285-289.). A köles termesztésére a Kunságnak a tiszai áradásoktól öntözött, lapos, vízjárásos területe igen alkalmas volt. A karcagi XVIII-XIX. századi tanácsi jegyzőkönyvek "Kölesgát" földrajzi nevet említenek utalva arra, hogy jelentős volt e különös kultúrnövény termesztése. (Bellon T. 1973: 86.) A kölesből erjesztett ital a boza és a juhhúsos kása meghonosodását. Bátky Zsigmond a kunoknak tulajdonította (Bátky Zs. 1918:23-35.). A nyelvészeti kutatások igazolták Bátky feltevését: a boza számos török nyelvben megvan. Nyelvünkbe kétséget kizáróan a kunok közvetítésével került (Mándoky Kongur I. 1993:100.), feljegyezések szerint a 19. században még kedvelt itala volt a kunoknak (TESz.1967.I.356.). A "kunsavónak" is emlegetett sörféle halvány nyoma a népi emlékezetben - boza - cibere, amit kukorica-lisztből készítettek. Balassa Iván is megemlíti a kukorica-monográfiájában a bozát a Kunsághoz és a Vajdasághoz kötődően (Balassa I. 1960: 423-424.). (A Vajdaságban Pacsér-Ómoravica-Feketics települések kunsági migráció következtében jöttek létre.) A kölesből, utóbb pedig búzából főtt ital emléke a Kunságon máig megtalálható. Góhér-nak mondták, ezzel indult a pálinkafőző, majd ezt követte az eper, végül a szilva felöntése. A Nagykunságon és környékén elterjedt kun szónak tartja Mándoky a daku szót, ami egy jellegzetes viseleti darabnak a birkabőrből készült rövid bundának a neve. Karcagon és Kunmadarason ma is ismerik.
Elsősorban a pásztorkultúrában őrződött meg a barág, barágos tájszó, amelynek feltételezett jelentését bozontos, nagyszőrű (pásztorkutya) alakban adja meg Mándoky. (A kun baraq szóból származtatja, és törökségi vonatkozásait hozza, párhuzamként említve néhány személynevet (Mándoky Kongur I. 1993: 117-119.).
A lótartással kapcsolatos szókészletben maradt ránk a kentreg (kömődörög, kömődreg, kömődróg, keméndereg tájnyelvi változatú) a szügyelő elnevezése. Etimológiáját Mándoky részletezi (Mándoky Kongur I. 1993. 107-109.). A kun nyelvemlékeket illetően nem egységes a tudomány állásfoglalása. Időről-időre parázsló ellentétek is érezhetők, aminek eredményeként újabb szavakról derül ki, hogy jövevényszavaink melyik rétegébe tartoznak. Az egyetlen összefüggő szövegemlékről, a kun miatyánkról a XVIII. század közepétől több feljegyzés, elemzés készült, bizonyos szövegvariánsok a legutóbbi időkig előkerültek, ami annak köszönhető, hogy a jászkun kiváltságok visszaszerzése után az iskolákban tanították a kun miatyánk szövegét. Töredékes, erősen romlott szöveg előkerült 1912-ből Kunszentmártonból, de 1993-ban Pest megyéből is bekerült a Nagykun Múzeumba egy példány. Nyelvészeti elemzések sora után Mándoky Kongur István írt összefoglaló tanulmányt, rekonstruálta a valamikori kun hangalakját (Mándoky Kongur I. 1993: 68.). Ligeti Lajos meglehetősen szkeptikus véleményt vallott a kun nyelvi hatásról: "A magyar történelem kun korszaka csaknem másfél évszázadig tartott, megközelítően annyi ideig, mint a hódoltság kora. A két török szókészlet hatása a magyarra hasonló, de korántsem azonos. A különbség abból ered, hogy az előbbi hódoló, az utóbbi hódító nép nyelve, a kún írástudatlan, zabolátlan, steppei nomád, az oszmán-török írástudó, a raffinált mohamedán kultúra hordozója. A két török nyelvi hatás hasonlósága ott jelentkezik, hogy a kún hatása a magyarra kezdettől fogva felületes, szűk terjedelmű, az oszmán-töröké pedig hódító intézményeinek lebontása után minimumra zsugorodott. A kunok ott maradtak az új hazául választott földön, az oszmán-törökök kivonultak az elvesztett országból." (Ligeti L. 1986: 543.). Ligeti Lajos idézett műve, amelyben a honfoglalás előtti és az Árpád-kori török nyelvi kapcsolatainkat foglalja össze 1986-ban jelent meg. Alig harminc jövevényszót tekint a középső, kun, besenyő rétegbe tartozónak, közöttük a buzogány, csákány, bicska, nyögér, csődör, árkány, tőzeg, bögöly, toklyó szavakat. Mándoky nyelvemlékeink összefoglalását célzó munkájában, ami sajnálatunkra csak posztumusz műként jelenhetett meg, kiegészíti, és részben pontosítja a nagy elődök munkáit, s mindenképpen azt sejteti - amit magunk, a Kunságon élők is csak megerősíteni tudunk, hogy további vizsgálatokra van szükség. A vizsgálatok folytatódásának új eredményei Agyagási Klára 1999-ben publikált cikke a csabakos, (Agyagási K.1999:83-85.), illetve Kun Péternek a megkijcesedett szavunkról szóló írása (Kun P.2000:215.). Mindaddig azonban, amíg teljességre törekvő tájszótárt nem teszünk le az asztalra - amiből a nyelvészek eprészhetik a kungyanús szavakat, csak hozzávetőleges képet kapunk a kun műveltséghatásról. Igaz, hogy az Új Magyar Tájszótár sok kun eredetű szót is hoz, de a néprajzosok és nyelvészek szerencsés együttműködésével teljesebbé tehetnénk a képet.


3. Gyermekfolklór

Gyermekjátékaink között a legrégebbinek tekinthetők az ügyességi játékok, különösképp azok, amelyek a reflexeket, a harckészséget fejlesztették. Többségükben az egyszerű eszközökkel játszott játékok őrződtek meg, közöttük is a csontjátékok azok, amelyek az eszközös játékkultúra archaikus rétegét képezik. A csontjátékokról ókori kínai és görög források is megemlékeznek, ez természetesen csupán azt jelenti, hogy ők írták le először, s nem feltétlenül tőlük terjed el. A csontjátékok, különösképpen az astragalos-játékok sokkal inkább kötődnek a pásztorkultúrához, mintsem más civilizációhoz. Nyomai is ott maradtak fenn inkább, ahol nagyállattartó népek fordultak meg ill. telepedtek meg. Az eddigi adatok ismeretében azt feltételezzük, hogy a vándorlás iránya kelet-nyugati. Az astragalos-játékok több variációja a mongol, kazak, ujgur, kumük, oszét és az anatóliai gyermekfolklórban elevenen él (Bartha J. 1998:78-84.). A magyar játékkultúrában is megvolt már a honfoglalás idején is (László Gy.1944:268.), ezt régészeti leleteink, különösképp gyermek-sírmellékletek tanúsítják. A magyar játékkultúrában máig élnek azok a kapójátékok, amelyeket astragalos-csontokkal - a juhok, sertések hátsó lábainak bokaízületi csontjaival, népi elnevezéssel: csigacsonttal, bokacsonttal, csűdcsonttal játszottak. Ezek pedig a csűdözés, bikázás, bittykőzés, pitykézés. Szabályrendszerükből következtetve egy játékféle különböző variánsaira gondolhatunk (Kiss Á.1891:472; 474-479; Gazda K. 1980:325-326.). Tárgyunk szempontjából azért érdekes az astragalos-játék, mert a Kunságon a XIII. században beköltözött kunok műveltségének egyik elemeként a kunsági gyermekjátékok között is megtalálható volt a bikázás nevű játék, ami a kazak, kumük, aszik (asik) az anatóliai török asik asik) a mongol šagai atga vagy šagai side - csigacsont markolás, csigacsont-dobálás nevű játékokkal mutat hasonlóságot, sőt több vonatkozásban egyezést (Bartha J. 1998:78-81.).
Az aszik (asik) a kipcsak-török nyelvekben és a törökországi török nyelvben a juh bokacsontját jelöli, tulajdonképpen róla kapta a játék a nevét. Rokon népeink más állat astragalos-csontját is külön névvel illetik, valószínűleg rontáselhárító szerepük van. A kazakok a lovak bokacsontját szaka (saqa), a szarvasmarháét szompaj (sompay), a kecskéét ökörsík (ököršik), az állatot koldzsak (kolžak) néven ismerik. Ugyancsak a kazakok a farkas és a róka astragalos csontját amulettként és jóslásra is használják. Itt kell megemlítenem, hogy hasonló hiedelem a magyarországi kunok között is élt, hiszen a hantosszéki kunok leletei között szép számmal akad róka astragalos. A nagykunsági ásatások során eddig nem került elő de az első hiteles jász temető, a négyszállási temető ásatása során talált juh astragalos azt bizonyítja, hogy a jászok játékkultúrájában is megvolt. A lelet értékelése kapcsán az ásató régész oszét irodalmi párhuzamot hoz (Selmeczi L. 1992. 204-206.). Mivel sírmellékletről van szó, nem zárnám ki annak a lehetőségét, hogy a csontocska talizmánként került a holttest mellé azért, hogy a halottnak jó útja legyen a másvilágra. A kazak folklórból ismerjük: utazó csigacsontot visz magával, hogy szerencsés legyen az útja. Az astragalos csontocskával való sorsvetést Korlan Bekbalak kazak kolleganő mutatta meg a következőképpen: a csontot a jobb kezében fogva a homlokához érintette, közben az ősök szellemét (elhunyt rokonainak szellemét) kérte, segítsék őt abban, hogy nagy utazása szerencsés legyen, majd háromszor - mint valami dobókockát - eldobta. Attól függően mutatta a szerencsét, hogy "ló" vagy "teve" állásba esett a csontocska. Legjobb jelnek az utóbbi számít. Az anatóliai törökök élő játékkultúrájában is megtalálható a juh-bokacsonttal való játék (ašik) néven, a már említett kapójátékokkal erős párhuzamot mutatva. Mevlüt Özhan török játékgyűjteménye az 1970-es, '80-as években főleg Kelet-Anatóliában gyűjtött asik-játékok hatféle variánsát hozza. Az anatóliai törökök ugyancsak ismerik jóslóeszközként is az astragalost. A házasság kimenetelét jósolják vele. Néhai történeti elődeik ugyancsak használták ezeket a csontocskákat jóslószerként is, és ki tudja milyen szabályok szerint dobókockaként is, amint azt a szolnoki várásatások leletei is bizonyítják. Népszerű jósló és játékszer volt, a régészek sokat találtak belőlük, s hogy a "sors kezét maguk felé fordítsák" jónéhányat megcinkeltek közülük. Megfúrták és ólmot öntöttek a lyukba, hogy a súlypont eltolódás miatt mindig arra az oldalára essen, amelyik a kedvezőbb kilátásokat jósolja (Kovács Gy. 1989:103.).
Mint korábban utaltam rá, a nagykunsági régészeti ásatásokból (eddig) nem került elő astragalos csont, de éppen az itt lejegyzett kiszámolós mondóka szövegvariánsaiban utalást találunk, amiből következtethetünk az asik-játék hajdanvolt létére. Mándoky Kongur István a mondóka sorait összevetette a törökségi megfelelőivel és rekonstruálta a valamikori kun hangalakot.
A kiszámoló vers legkorábbi szövege egy kunmadarasi kéziratos könyvből származik (Mándoky Kongur I. 1993. 73.). A XIX. század közepéről olyan szöveg-környezetben, amelyben a kun miatyánk, köszönési formulák, asztali áldás is előfordul. A többi szövegvariáns a XX. század első feléből való, Kunmadarason, Karcagon, Kisújszálláson jegyezték le őket.
Alább Mándoky nyomán idézzük a kiszámoló verseket :
Kunmadarasi változat: (U.Nagy János gyűjtése, Mándoky K.I. 1993:74.)
bérem bélő
ékem égő
öcsém üszök
kertem tücsök
becsém becsek
állam hasad
csettem csetteg
szegzem szenneg
togzom torcog
hónom hagyta
gyűrűm kapta
alcsík
szencsíg

Karcagi variáns, Mészáros Istvántól (Mándoky K.I.1993:75.)
bírem bellő
ecsém eszi
törvin teszi
bessem bessi
áta láta
sétre csétre
szegre szerre
tózom torcog
kónyi kacski
csupa tapsi
se nem nagy
se nem kicsi
te menj ki

Szintén karcagi változat Szűcs Kovács Mihály kéziratos feljegyzése nyomán ( Mándoky K.I.1993:75.):
bérem bellő
ekém elő
este eszünk
halesz veszünk
télre teszünk
álla málla
gyettem gyette
szeggem szenne
toboz doboz
kunom kaska
győri laska
erepés terepés
kazán tebén kardalés

Karcag, Mészáros István lejegyzése (Mándoky K.I.1993:76.):
vírem velő
íkem ígő
ecsém eszik
törve teccik
álla vásik
gyepre vetik
szegre szendík
toboz tórcok
kónom kacska
gyávor kapta
adossík felesíg
egymást szeressík

Kisújszállási variáns Mándoky Kongur István gyűjtése (Mándoky K.I.1993:77.):
berrem berrő
ekkem eggő
iccsem izzeg
kertem tőzeg
beskem berket
atta lássuk
csetém csette
szeggel szélen
togza torcag
kullon masta
gyéren tapcsa
tenemícc menemícc
te kimícc

Kunmadaras, Soós Ferenc gyűjtése (Mándoky K.I.1993:77.):
bírem bellő
íkem ígő
este eszik
tűrbe tűrik
beske besik
anapé kanapé
citapé csetepé
szette vette teremtette
kinek vette levetette
itt van hé
te menj ki

Karcagi változat Mándoky Kongur István gyűjtése (Mándoky K.I.1993:78.):
erre mentem
ékem vettem
este vittem
törve tettem
becsembeltem
attalaska
szengeleske
togza torca
komma kacska
kövér tapsi enikecsi
toroté karaté keresd hé

A kiszámoló mondókák erősen romlott nyelvi alakot őriztek meg, azonban feltűnő, hogy a sorkezdő szavakban a török tőszámneveket lehet felismerni, az 1. szám első személyű birtokos személyraggal: birim, ekim, üčim, törtim, bešim, eltüm, jetim, segizim, taguzem. Mándoky a mondóka szavait összevetve a törökségi megfelelőkkel rekonstruálta a valamikori kun hangalakot (Mándoky Kongur I. 1993: 83-85.).

birim bilew egyem - fenkő
ekim egew kettőm - reszelő
üčüm (üčim) üzük hármom - háztakaró nemez
törtüm (törtim) töšek négyem - fekhely
bešim bešik ötöm - bölcső
altüm ašik hatom - (juh) bokacsont
jetim [?] hetem - ?
segizim senek nyolcom - favilla
toguzum torsuq kilencem - bőrtömlő

A nyelvészeti vizsgálat végkövetkeztetéseként a fenti mondókát a kipcsak-törökség népköltészeti örökségeként tartjuk számon.
Későbbi rétegbe tartozónak vélem azokat a várjátékokat, amik a török hódoltság korát idézik. Ujváry Zoltán a dramatikus játékokat idéző munkájában hangsúlyozza, hogy "A magyar néphagyomány számos népszokást hozott kapcsolatba és magyarázott a török magyar területen való egykori uralmával. Így például a hajdúszoboszlói szilveszteri kolompolás, zajongás "tüzes" nyíllal való lövöldözés egy török támadástól való megmenekülés emlékeként él a szokást gyakorlók tudatában." (Ujváry Z. 1989:45.). A karcagi gyermekjátékok között egy várjáték utal a török időkben oly gyakori csetepatékra. A játék nagyon egyszerű: egy földhányást kineveztek várnak, amit a törökök ellen védeni kellett. A két csoportba vonuló gyermekcsapat fakardokkal esett egymásnak. Csattogtatták a kardot, de inkább az éktelen ordítozással igyekeztek elriasztani az ellenséget. A játék mindenkor a törökök meghátrálásával végződött (Bartha J. 1995: 563.). Gyermekjátékaink a felnőtt világ sajátos elképzeléseit adják, bennük olykor megtaláljuk a felnőtt népszokások elemeit. A megidézett várjáték kísértetiesen hasonlít a Karcag-Püspökladány közötti gyakori határperekre, Karcag a történet szinte leképezése a Lőzér-halmi eset mondájának, amit a kunhalmokhoz kapcsolódó epikus költészet leírásánál említettem. Voltaképpen a helyi történeti mondáknál is nagyon egymást erősíti a két keleti eredetű történeti réteg, s így alakul ki az a különös állapot, hogy a helynevek közép-ázsiai török (kun) eredetűek, de a hozzájuk kapcsolódó epikus költészet a török kort idézik.
Sportszerű játékaink között van még egy, ami igencsak érdemes a figyelemre: a kóta, vagy kótya, újabb keletű nevén bige. A kóta elnevezés Karcagon, Túrkevén és Erdélyben ismert. (Megjegyzem Kota családnév igen gyakori a Kunságon, Karcagon és Kunhegyesen.) A játéknak Karcagon két változata ismert. Az egyik szerint egy-egy rövidebb és egy-egy hosszabb bot kellett hozzá. A rövid fadarab egy lyukban volt, a hosszabb botok vége szintén a lyukba ért. A gyerekek a hosszabbik bot végét kezükben tartva körbejártak s közben ezt a mondókát mondták:

Tűrű, tűrű, seprű tűrű - egy!
Tűrű, tűrű, seprű tűrű - kettő!
Tűrű, tűrű, seprű tűrű - három!

Háromra kiütötték a lyukból a fadarabot, s az győzött, aki messzebbre tudta ütni. Másik változata szerint a kisebbik fadarabot kellett beleütni a lyukba ( Bartha J. 1995:577-578.).
A játék csűrös és bige néven az egész magyar nyelvterületen, több változatban is ismert. Több variánsát megtaláljuk a törökországi gyermekjáték-gyűjteményben, mint Belső-Anatóliában és a Földközi-tenger partvidékén jól ismert sportszerű játékot (Özhan M. 1990: 50-56.). Az analógiák alapján az a véleményem, hogy a kótya játékunk gyermekfolklórunk hódoltságkori hozadéka.


4. Proverbiumok - Szólásokban ránk maradt emlékek

A proverbiumok, a tágan értelmezett szóláshagyományok, közkeletű nevükön szólások, közmondások olyan bravúrjai a népnyelvnek, amelyek nélkül szegényebb lenne műveltségünk. A magyar proverbiumok kialakulásáról, történeti rétegeiről keveset tudunk, feltehetően van honfoglalás előtti réteg, és nyilvánvalóan az újabb keleti műveltséghatással kerültek hozzánk későbbiek is, amint ezt az azonos értelmű vagy éppen tükörfordítású szólásainkból és közmondásainkból gyanítani lehet. Ha valaha lehet erről a folklórműfajról, eredetéről, történeti rétegeiről és az átadás-átvétel irányairól tiszta képet kapni, azt csak akkor lehet, ha a saját és a rokon népek proverbium kincsének felgyűjtésére és módszeres összehasonlító vizsgálatára sor kerül. Addig "Ahány szólás, annyifelé lehet nyomozni. Éppen ezért a magyar proverbium kincs egészéről csak akkor állapíthatunk meg érvényes tanulságokat, ha egész tömbjeit kíséreljük meg datálni, elrendezni." - írja Voigt Vilmos (Voigt V. 1998:304.). A folklórkutatás új útját, szép lehetőségeit kínálja ez az irány. A kezdeti lépéseken rég túl vagyunk, hiszen középkori közmondásainkat összegyűjtötték, a reformáció idejéből valókról is sokat tudunk. Első proverbium-gyűjteményünk Baranyai Decsi Csimor János (1598) munkája, a másik korai vállalkozás 1713-ból való, Kis Viczag Péter gyűjteménye, amelyben másfél ezernél több magyar szólás olvasható (Voigt V. 1988: 305.).
A Magyar Példabeszédek és jeles mondások 1820-ban Szegeden megjelent Dugonics András gyűjteménye tízezernél több adatával páratlan vállalkozásnak tűnt, azonban a proverbium-kutatást és hiteles gyűjtést Erdélyi János neve fémjelzi, aki 1851-ben adta ki a Magyar közmondások könyvét. A XX. századi kutatásban a nyelvészek jeleskedtek, a legutóbbi időszak O. Nagy Gábor eredményeit hozza, aki több közmondás eredetének magyarázatát adta és foglalkozott a szólás definiálásával. Szép összehasonlító munkák is megjelentek, európai és távolkeleti (kínai-koreai-japán) kapcsolatokkal Paczolay Gyula írásaiban találkozunk. Magyar-román összehasonlítással Vöő István, francia és európai relációval Barta Péter foglalkozott (Voigt V.1998:304.). Török - magyar - szláv szóláselemzéssel Fekete Lajos foglalkozott (Fekete L.1968:69-72) Paczolay Gyula tett eddig a műfajért a legtöbbet. A szerint gyűjtötte össze adatait, hogy ezek szövegek milyen mértékben vannak meg az európai népeknél. Török-magyar vonatkozású vizsgálatokról eddig alig tudtunk - csupán Paczolay Gyula érintette néhány közmondás vonatkozásában (Paczolay Gy.1992.1.), illetőleg megjelent Buda Ferencnek a Kimondott szó, kilőtt nyíl című kitűnő kötete, amely török, baskír, kazak, kirgiz, ujgur és tuva szólásokat és közmondásokat tartalmaz, kiváló alapot adva az összehasonlító kutatásokhoz. Jó lehetőséget kínál a kutatáshoz még az a körülmény, hogy az alapgyűjtéseket elvégezték a török kutatók, mintegy tíz-tizenöt éve megjelentek azok a kötetek, amelyekre támaszkodva megindulhatna a munka. Külön említésre méltó vállalkozásnak tartom a Nejat Muallimoglu szerkesztésében 1983-ban, Isztambulban megjelent Deyimler, Atasözleri, Beyitler ve Anlamdaş Kelimeler című terjedelmes kötetet, amelyben szólások, közmondások, kifejezések és rokonértelmű szavak gyűjteményét tárja elénk (Muallimoglu N. 1983).
A másik alapmunka az a három kötetes közmondásgyűjtemény, amely Ömer Asim Aksoy szerkesztésében jelent meg Ankarában, s 1984-ben már negyedik bővített kiadását is megélte. Jó összefoglalónak tűnik abból ítélve, hogy az újabb kiadás bibliográfiája az előző 431 helyett már 730 forrásmunkát említ meg, egyben áttekintést ad a proverbiumok gyűjtésének megindulásáról. A kezdetét jelzi Çelebioglu, Abdülhalim Hakki 1314-1423 (1898-1908)-ban megjelent gyűjteménye (Çelebioglu A. 1898., 1908.). A kiadás évét akkori szokás szerint mohamedán időszámításban adta meg. Külön érdeme még ennek a munkának, hogy a harmadik kötet az előző kettőben fellelhető 7853 szólás és közmondás tárgyszógyűjteményét teszi a kutatók keze alá. A dobrudzsai török gyűjtemény hasonlóan jó kutatási alapot kínál, jóllehet, hogy a Bukarestben, 1981-ben Mehmet Ali Ekrem szerkesztésében megjelent Bülbül sesi (Csalogányének) 520 közmondást és 30 találós kérdést hoz ( Ekrem M. 1981.). Tárgyunk szempontjából fontosak azok a gyűjtemények is, sőt azok az igazán fontosak, amelyek a helyi, kunsági tudást reprezentálják. A XIX. század végén induló gyűjtésre bizonyság Baksai Károly Kunsági szólások címmel 1884-ben megjelent írása (Baksai K. 1884: 523-524.), valamint Faragó János Karcagi tájszók című cikke (Faragó J. 1897: 46.). Úgy tűnik a gyűjtési kedv a Kunság több helységét érintette, amelyek eredményét a századvégi Magyar Nyelvőr rendre leközölte. Apró, de annál fontosabb közléseket olvashatunk Illéssy János, Kovács József, Lőrincz Károly, Mezey Ferenc, Papp Antal, Simonyi Elek, Stromp József, és Szabó Imre tollából.
Mindezek a lépések jelentékenyek ugyan, de csupán az alapot képezik. Egy-egy szólás, vagy a szóláshoz közel álló káromkodás hátterének, más kultúrákhoz való kapcsolatának megvilágítását Györffy István kezdeményezte. Levéltári forrásokban, protokollumokban, peres iratokban talált, vagy éppen közszájon forgó szólások magyarázatát firtatva a proverbium-kutatás számára nagyon lényeges irányt sejtetett. Kisebb vitának is beillő cikkezés követte az Ethnographia 1936-38-as évfolyamaiban (Györffy I. 1936: 82-85; 1937:472.). A kiváltó ok, a vitaindító írás Györffy egy apró közleménye a "farkasgégén eresztett" szólás.
Az egész Tiszántúlon ismert szólás volt a farkasgégén eresztett, amivel a zabolátlan gyermeket illették. A mára már értelmét vesztett mondás eredetére a népi méhészkedésben talált magyarázatot. A néphit varázserőt tulajdonított a farkas gégéjének. Az elejtett farkas szárított gégéjét a méhkas röptető nyílásába tették. Egy 1748-ból való kézírásos méhészkönyv, Szíki Botskai János "az Kraszna Horváthi Reformáta Szent Eklésiának Lelki Pásztora" írta a "méhvel való tavaszi dajkálkodásról" szóló fejezetében: "Legjobb a méhet kitenni Szent György havának első hetében Szeredán estve, kivált, ha szép tiszta idő vagyon, akkor meg fúván a fellyebb megmondott mód szerint, Tsötörtökön reggel ki botsátani, ha tsak 'a szegénnyire is jó kasokat tenni, inkább nem járja a szél, körül fel lévén töltve, lyuka meg kitsinyitve, inkább tudgya magát oltalmazni mások ellen, mivel Tavasszal igen találkoznak kóborló prédáló méhek, kivált a gyengéi és jól kell gondot viselni, mert azt szokták hamar felpraedálni; némellyek ördöngössön is botsátják ki a méheket, megtanítja az ördög, így szolgáltattya Magát vélek; némellyek farkas gégén is bocsáttyák, el hidd, ha az farkas gége mellett Ördöngösséget nem tud, haszontalan; némeljek fehér gyapjunn, hogy szelídebbek legyenek, némellyek kakas vériben megmártott veress posztón." (Györffy I. 1936: 83.). Ugyancsak innen egy másik idézet: "Boszorkányos és igéző szemű embertől oltalmazd a Méhedet, nem különben hószámos asszonytól. A Farkas Gégén ki botsátott Méh is nem ártalmas, ha ördöngösség nélkül vagyon." Utóbb, már a farkasgége megidézése is elegendőnek bizonyult, erre enged következtetni a fából faragott farkasfej a méhkasok röptető nyílásában. Györffy idézett munkájában bemutat egy ilyen méhkast a Magyar Nemzeti Múzeum akkori néprajzi gyűjteményéből (Györffy I. 1936: 84.). A farkasgége varázserejére erdélyi adatokat is említ Györffy; Kolozs megyében ha azt akarták, "hogy a míhek gonoszok ne legyenek, tavasszal először farkas gégén bocsáttyák ki", "Hogy a tolvaj méhek a kasba ne járjanak tavasszal először farkas gégén kell kibocsátani őket." (Györffy I. 1936: 84-85.). "Ha a kocsis farkasgégét kaphat, szerencsés lesz, ha akarja, az ellenséges kocsisát helyt meg tudja állítani, s a lovait sohase is tisztogatja mindig tiszták ha azokat farkasgégéről itatja." - szól egy szép tordai adat.
Székelyföldről való a következő: "A csirkéknek legelső eledelt farkasgégén át kell gyúrni, s a méheket tavasszal hasonlóan azon keresztül bocsátani ki legelőször, hogy erőteljesek legyenek." A farkasgége, mint varázslószer analógiái Erdélyen át Anatólia felé mutatnak kapcsolatot.
A farkasgége termékenységvarázsló hatására török szakirodalomból is ismerünk adatokat. A Földközi-tenger partvidékén, Mersin környékén a gyermeket akaró asszonnyal farkashúst etetnek (Acipayamli O. 1974:15.). Kelet-Anatóliában főleg, de Orhan Acipayamli kiváló gyűjtésének köszönhetően Anatólia más vidékéről, így a belső-anatóliai Kayseri és a nyugat-anatóliai Balikesir vidékéről is ismert, hogy ha fiúgyermek született a családba, szárított farkastorokkal egy szent helyen az apa fejét háromszor megkerekítik (Acipayamli O.1974:62.). Magam egy kappadokiai városkában, Avanosban, 1991-ben Ali Sibik fazekasmester műhelyében láttam olyan ivókorsót, ami tátott szájú farkasfejet ábrázolt. A törökök farkastiszteletét jelzi még, hogy a nagy közmondásgyűjteményben 23 farkassal kapcsolatos szólást és közmondást jegyeznek (Aksoy Ö. 1984. III. 1152.).
A kunsági néphit más vonatkozásban is számon tartja a farkast. Rontószerként ismerték a farkasínt. Karcag város 1758. évi jegyzőkönyvében olvasható egy bűnügy kapcsán feljegyzett tanúvallomásban, hogy "Ez a pogány Aggod Jánosné lopta el az én sajtomat de farkas inat vetettek reá." (Györffy I. 1937: 472.).
A farkas-ínnal való rontást erősíti egy másik, XVIII. századi kunsági adat. A "kunhegyesi tolvaj és boszorkány Gorzsás Susa" 1768-ból, mivel a tanúk ellene vallottak, a bíróságnak arra a kérdésére, hogy igazuk van-e, Zuzsa szomorúan így felelt: "Farkasinat, gyöngyöt, s' kölest eleget hánytak már rám." (Tálasi I. 1936: 241.).
A farkasín varázserejébe vetett hitet a baskír párhuzam világítja meg. A baskírok "gyűjtötték a farkasok Achilles-inát, hogy a ló- és egyéb tolvajlásoknál rontó, és kuruzsló asszonyok elégettek azzal a célzattal, hogy az ínhoz hasonlóan a tolvaj inai is összezsugorodjanak, s így annak nyomára jöjjenek." - írja Tagán Galimdzsán (Tagán G. 1936: 309.), akinek számos kiváló közlést köszönhet a magyar néprajz. Úgy tűnik a néphit e különös színfoltja, a kun műveltségnek olyan töredéke, amely azonos formában és jelentésben őrizte meg a Volga-Káma-vidéki kipcsak törökségi kultúra egy szép elemét.


Káromkodások

Nehéz a káromkodás műfaji meghatározása, gyűjtése is igen óvatos, lejegyezni pedig végképp csak a szalonképes formát szokták, ott is kipontozva a nyomdafestéket nem tűrő kifejezéseket. Azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni a káromkodásokat, nemcsak azért, mert köznyelvünk mindennapos részévé váltak, hanem azért is, mert a kutató számára érdekes tanulságokkal szolgálhatnak, hiszen az elmúlt századok peres iratai a cifra káromkodások színe-virágját tartalmazzák.
Tartalmát tekintve improvizatív, a népnyelvi fantázia pillanatnyi megnyilvánulásának tekinthető, bár egy részük állandósult szókapcsolat. Alkatilag a szólásokhoz áll közel (Szemerkényi Á.1987:81.), ezért tárgyaljuk a proverbiumok fejezetnél. Formájukat tekintve olykor az átokhoz hasonlítanak, ami ugyancsak figyelemre méltó a folklór szempontjából, hiszen az átkok őrizték meg a betegségek jó részének népies elnevezését.
Nem lehet tudni, hogy pontosan mikor alakult ki a káromkodás szokása. Nem valószínű, hogy "keleti hozadéka" a népi kultúrának. A török káromkodások - úgy, mint: "Isten verjen meg!; Tűz égessen meg!; Ne láss több napot!; Kezed, karod törjön!" enyhe kifejezések azokhoz a cifra szókapcsolatokhoz képest, amikkel a magyar illette (és teszi még ma is) a fajtáját. Györffy István a keresztény vallás gyakorlásának hiányában, - pogány mivoltunkban - valamint a nemzedékről-nemzedékre szálló katonáskodásban véli a káromkodás gyökerét (Györffy I. 1984:106.). Tény, hogy a török világban a káromkodás, a török-tatár szidása hazafias kötelességnek számított, "hajdúbeszédnek" mondták a cifra káromkodásokat. Györffy a levéltári források alapján szép gyűjteményt közöl (Györffy I. 1984:106-107;127.). Úgymint: "Tatár égesse meg a lelkét! Tatár kössön hermec szíjjára! Török a lelketek! Tatár teremtette! Három görög, három török, hat pogány! Tatár kötözze fel!" A ronda beszéd oly mértékben elharapódzott, hogy a káromkodások és egymás őseinek hetedíziglen való szidása rendre az előjáróságig vitte a veszekedőket.
Az egyházi tiltások mellett a világi hatóságok is szót emeltek ellene, így az 1567. évi 9. Tc. és az 1604. évi 8. tc. a káromlások betiltását szorgalmazta (Szemerkényi Á.1987: 81.).
Másfél évszázad múlva, a helyzet csak súlyosbodhatott, ami a hatóságokat szigorúbb lépésekre késztette. Erre példa a Karcag város jegyzőkönyvéből 1745. (Capsa 76. Fasc. 5. No 62.) február 11-én bejegyzett tanúkihallgatási jegyzőkönyv és ítélet: Főző Péter káromkodása ügyében "A Fatens Főző Péter házánál lakván tíz holnapig az idő alatt több rosszat hallott Főző Pétertől, mint jót. Azok között számtalanszor hallotta az Fatens, hogy a (...) között Főző Péter lánczos, tüzes, mennydörgős, ördög, baszom teremtettével káromkodva százszoris nem kevésszer baszom a keresztelésedet, a' ki megkeresztelt is, ezeket számtalanszor hallotta, 'többet is."(Karcag Város Levéltára Tanácsjegyzőkönyvből. 1845. Capsa 76. Fasc. 5. No. 62.) A terhelő tanúvallomások után a bírák példák statuáltak, s "Főző Péternek nyelve kivonatván, elmeccetett, azután az akasztófára szegeztetett, végre feje vétetett az Isten ő Felsége ellen való rendkívül sokszori káromkodásért."
A XVIII. század közepén keletkezett peres iratok mármint egyebek mellett az "ördög adta teremtette", szitkokat, mígnem 1745. október 22-én Almásy János Jászkun főkapitány az alábbi ítéletet közli a karcagi tanáccsal: "Mivel a káromkodók mind Istenünk, mind a világi törvényekkel ellenkeznek, azért is bírák és esküdt uraknak commitálom, hogy a káromkodókat kinyomozván és megtudván azonnal a tömlöczbe küldjék. Addig is minden felebarátaink általam intetnek, hogy a káromkodástól magokat óvják és azokat változtassák annyival is inkább, hogy ollyatén büntetés történnyen, melyet nem régiben Halasson bizonyos káromkodó szenvedni kényszeríttetett, kinek nyelve először ameddig lehetett szájából a hóhér keze által kivonatott és tövéből elmetszetvén azonnal feje vétetett, annakutánna példájára megh írtt mód szerént elmetszett nyelve gyalázatos akasztófára felszegeztetett." (Györffy I. 1938: 240-241.).
A káromkodások tanulmányozása a kutatók számára azért is izgalmas, mert azon túl, hogy a kor nyelvét, erkölcsét megvilágították, megőrizték a népélet más területére vonatkozó dolgokat is. Így például a viseletre vonatkozó adatokat. Karcagon felvett 1743-as jegyzőkönyvben található az utóbbi néhány, ami a fejfedő formájára utal:
"B... a görbe kucsmás anyádat!
B... a görbe kucsmás lelkét!
Azért, mert görbe kucsmád van, még nem vagy jobb ember nálam!"
A görbe kucsma kifejezés arra utal, hogy a süveget kiszorító kucsmát féloldalra görbítve hordták, a göndör szőrű kucsma rangosabb embert illethetett.
Másik, 1751-ben feljegyzett káromkodás a törökök fejfedőjére utal: "Nagy emberek az ebadta csalymás fiai,
B... a teremtette csalymás fiai;
B... a lelke csalymás fiai; meg látom ha Ők lesznek-é nagyobb urak, vagy én" (Györffy I.1937:124.).
Itt a csalma a törököt, a pogányt jelentette, nem pedig azt, hogy a Kunságon viseltek ilyen formájú fejfedőt. Ebben az esetben a káromkodás keletkezését és használatának idejét is datálni lehet.
A nemezből való süveg viselete XIX. század elejére megszűnt, de maga a név túlélte, mert a hasonló formájú fejfedőre, a kucsmára mondták utóbb.


II. NÉPHIT
A sámánhit emlékei a Kunság néphitében

A XIII. századra a magyarság szellemi kultúrája, csakúgy, mint a társadalom egésze Európához idomult, a keresztény kultúra hatására eredeti keleti színeit jórészt elveszítette. Az ekkor ért újabb keleti rétegződés felerősítette az ősvallás megmaradt elemeit, s hogy ez az ekkor betelepült, majd a XV. század közepén végleg megtelepített kunoknak tudható be, nem kétséges. Az Alföld közepén, kiváltképp a Nagykunságon és környékén lokalizálhatók a néphit keleti kötődései. A peremkerületeken érezhető a környező népek hatására a kulturális átadás-átvétel. Erdélyben a román, szász, a Felvidéken a szlovák és a német, bizonyos lengyel hatás, délen pedig a délszláv kultúra hatott a magyarra. A néphiedelmi alakok között, úgymint táltos, garabonciás, boszorkány, a kunsági néphit legarchaikusabb alakja a táltos. Magával hozza a tudományát. Különös ismérvei között szerepel, hogy foggal, vagy fölös csonttal (hat ujjal) jön a világra. Zárkózott, réveteg tekintetű ember, sokat gondolkodik, szereti nézni a tüzet, füstöt, csillagokat. Nem fogja a hely, sokat kóborol, ismeri a füvek titkát, megérti az állatok beszédét. A hagyomány szerint a táltosnak született gyermeket hétéves korában hívták el, hogy a rét valamely félreeső zugában alkalmassági próbát tegyenek vele. Az elhívás mindig éjszaka történt, az érte küldött táltosok bika vagy ló képében jelentek meg. A próbatételek során állatalakban kellett megküzdenie a táltosokkal, s ha győzött maga is azzá válhatott, és tetteivel a közösség javát szolgálta. A táltos megítélésében szinte mindig a pozitív dolgokkal találkozunk: esőt hoz, kalapjának intésével visszafordítja a viharfelleget és embert, állatot gyógyít, meglátja a földbe ásott kincset (Barna G. 1979:20-79. Szűcs S. 1952; 1958; Gunda B. 1957:63-72.). Külső jegyei alapján hasonlatosnak tűnik a sámánhoz: fölös csonttal születik. Bölcs, tudós, tudományos, táltos. A sámánizmusra épülő kultúrákban ő a nemzetség papja, jövendőmondója, orvosa, a hagyományok legfőbb őrzője.
A kunsági néphit mára csak elemeiben őrizte meg az altaji-törökség sámánjainak legfőbb ismérveit, de ezek az elemek századunk első feléig, sőt bizonyos vonatkozásban napjainkig megmaradtak, aminek magyarázatát a pásztorhagyományokat legtovább megőrző Kunság puritán életmódjában látjuk.
Ha sorra vesszük a táltos jellemzőit, megállapíthatjuk, hogy a révülés, rejtezés, illetőleg a természetfeletti lényekkel való érintkezés képzete általánosan elterjedt a magyar nép körében. Róheim Géza kísérelte meg a magyar táltos hiedelemkör és a rokon népek sámánizmusának egyező vonásait összevetni, a táltos révülésével, rejtezésével kapcsolatban a következőket hangsúlyozza: "egy egyedülálló, nagyfontosságú adatot kell kiemelni. Egyrészt a sámán trance állapotáról (magyarul: elrejtezés) magyaráztuk a táltos verekedését, repülését, másrészt láttuk, hogy a tudás a táltos szinonimája." (Róheim G. 1925: 25.).
A néprajzi szakirodalomban gyakran találkozunk a "rejtez" fogalommal. Bizonyos meséinkben, mondáinkban és hiedelmeinkben tetszhalott, álhalott jelentésben szerepel.
Diószegi Vilmos kitűnő munkájában (Diószegi V.1935:296-297.) bőven szemlélteti az egész magyar nyelvterületen meglévő tetszhalott állapotra utaló jelentését a révületnek. A Kunsággal határos, és Kunhegyes református lakosságával házassági kapcsolatokat fenntartó Abádszalók község abádi reformátusai között magam is gyűjtöttem 1996-ban ilyen adatot: Szabó Lajos 13 éves, táltosnak tartott kisfiú haláláról maradt fenn, hogy élve temették el 1915-ben, pedig csak révületben volt, "Még piros volt a szája, meleg volt a teste, amikor koporsóba tették (...) A tárkányi asszony (halottlátó) megmondta, hogy élve temették el." (Bartha J. 1996:304.). A révületbe eső táltos állapotára szép karcagi példa Szűcs Sándor gyűjtéséből: "Estefelé érkezett meg az öreg Sudri. Mikor bejöttek, éppen akkor gyújtották meg a mécsest. A beteg keresztkomája vezette oda, (...) de az ilyen meg is érzi, ha várják valahol. Aki keresi, annak útjába akad. Mondta is: "Jönni akartam én már múlt hét péntekjén, de Ladányban már régebb óta vártak. Nagyon szálldostak elébem a madarak. Egy le is szállt, osztán úgy lépkedett előttem az úton. Oda kellett mennem." Egyebet nem is szólt, letelepedett a lócára, osztán sokáig hallgatott. Azután szűre ujjában kezdett kapaszkodni, keresgélni. Elővett egy diónyi kis csíkos fekete követ, azt nézegette, visszatette. Eleinte beszéltek volna hozzá, hogy majd elmondják neki a betegséget, kérdezősködni akartak tőle, de nem szólt semmit. Majd egyszer felnézett és azt mondja: "Hozzanak egy rostát, ha van. Elő kell dobolni valakit." Kezét, lábát mozdítani sem bírta a beteg Boldizsár Ferenc. "Meg van kötve" - mondja az öreg. Süvegje mellől kihúzott egy kanalat, amilyet régen a pásztorok faragtak, mikor még fészkelt itt a botonyamadár (gödény), annak a csőréből. Avval kezdett dobolni a rostán. Oda állt az ágy elébe, a rostát meg a kezében fogta. Verte szaporán. Bele-bele szólt nagy fennhangon: "Hő, kiáltok, hő, kiáltok! Járva járjon, fogva fogjon!" De ki értette volna! Tele volt a ház lármával. Rostazörgés, vijjogás, mint mikor madarak kergetőznek a levegőben. Egyszer csak, mintha a rosta alól hallatszott volna. Az öreg melléhez kapta a rostát, egyet kiáltott: "Hő!" - azzal összebicsaklott, osztán elterült - a földhöz, hadonászott a kezével, rugott a lábával. Nagyon megijedt mindenki. De nem mozdult senki, mert előre megmondta, hogy semmit se szóljanak, tegyenek, akármi történik, mert akkor mindennek vége jóvátehetetlenül. Pár pillanatig tartott csak amíg ott vergődött a földön. Mire talpra állt, akkorra Boldizsár Ferenc leszállt az ágyról: nem volt semmi baja."(Szűcs S. 1963.9.) Az idézett példa voltaképpen az irodalomból ismert sámánszertartásra emlékeztet. Az extázisba esett táltos zajkeltése, és a kellékül használt rosta a sámándob megfelelője is lehet.
Az altaji törökök sámánszertartásáról írta Vámbéry Ármin, hogy a gyógyító szertartás során használt dob tulajdonképpen a sámán lovát ábrázolja, amin a szellemek világában ide-oda száguld. Minél jobban pereg a dob, annál gyorsabb lesz a röpte a levegőben, ezért a dobverőt, amely a hangokat létrehozza, "a sámán hit jelképes hippogrypliának ostorát tekintik." (Vámbéry Á.1885:154.)
Diószegi a már említett művében ( Diószegi V.1958:312.) az európai kultúra extázisra vonatkozó adataival, így a bulgár nestinar tűztánc révén előidézett extázisával, a keleti szláv hlista vallásos önkínzásával és a grönlandi jósnő másnak az énekével való szellemidézésével összevetve a magyar nyelvterület adatait, megállapítja, hogy azok nem mutatnak egyezést a magyar formákkal: "az európai extatikus jelenségek az extázis alaptartalmán kívül semmi rokonságot nem mutatnak a magyar sámánok utódainak, a táltosoknak révületével, rejtezésével.(…) A szlávok által végrehajtott extázis példáit vizsgálva szembeszökő, hogy általában idegen jellegűek s valamennyi csupán a bolgárokra és az oroszokra vonatkozik, vagyis azokra, akiknek lakóhelye a Fekete-tengerrel szomszédos. Úgy látszik, hogy Kisázsia, valamint a Kelet hozzátartozó területei régesrégtől fogva az extatikus kultusz tűzfészkei voltak."- idézi Diószegi (Diószegi V. 1958:312.). Utóéletük igazolja azoknak az extatikus szektáknak némely szokását, amelyek Kis-Ázsiából származnak elsősorban a törökországi Mevlevi dervisek "kerengő táncára" és az iráni alavita kizilbasok passiójára (vörös fejfedőt viselők) gondolunk (Erőz M. 1990:33., Andrews P. 1992: 72; 80; Inan A. 1995:72.). A magyar táltos rejtezése semmiképp sem származtatható az európai-népek kultúrájából, mert attól teljesen különbözik. Magyar etnikus sajátosságnak tűnik, amit sámánhitű török népek kultúrájából való átvételnek mutat ki a néprajzi szakirodalom. (Diószegi V. 1935; Vámbéry Á. 1885; Gunda B. 1957.).
Az állatalakban viaskodó táltosok hiedelemköre a rejtezéshez kötődik, a néprajzi szakirodalom jó ideje ismeri. Ipolyi Arnold Magyar Mythológiájában (Ipolyi A. 1854.) a múlt század közepén már részletesen leírja a viaskodó táltos alakját. Az összehasonlító vizsgálatban nagy lépést jelentett Kálmány Lajos Kálmány L. 1917; 260-266.) írása a vogul-magyar egyezésekről, majd Róheim Géza 1926-ban megjelent dolgozatai (Róheim G. 1925;1926.) a magyar és török sámán közös vonatásairól. Őket követően számos, táltosra vonatkozó gyűjtés és dolgozat jelent meg, melyek maradványaként plasztikusan megrajzolható állatalakban viaskodó táltosok képe. Diószegi Vilmos örökbecsű munkájában (Diószegi V. 1935:355.) leszögezi: "... a sámánok állatalakban való viaskodása közismert képzete a sámánhitű népeknek így tehát a magyar néphit viaskodásmotívuma valóban a honfoglalás előtti korból származhatik." Azzal az el nem hanyagolható körülménnyel, hogy a rokon népek kultúrájából vett vizsgálati analógiákban a viaskodó állatok nem bikák, hanem rén-, vagy jávorszarvasok, maga is megkérdőjelezi fenti állítását. A néprajzi leírásokban szinte mindig, a kunsági gyűjtésekben pedig kivétel nélkül "kormos nyakú" vagy fekete-fehér bikák viaskodnak, a pásztorművészetben megörökített magyar szürke marhát láthatunk. A legújabb kutatások egyértelművé teszik, hogy a magyar szürke marhát a honfoglaló magyarok még nem is ismerték, a régészeti leletanyagban talált csontleletek azt igazolják, hogy a kunokkal került a Kárpát-medencébe. Récens adatok azt tanúsítják, hogy a bika képében viaskodó táltos-sámán ma is megtalálható a Hortobágy-melléke, de kiváltképp a Nagykunság néphitében (Barna G. 1979: 31-36.).
A táltosviadalok sámánisztikus eredeztetésének problémájában más homályos pont is van. Bármilyen hatalmas és lehetőség szerint mindenre kiterjedő is a szakirodalom, számolni kell azzal, hogy több nép kultúráját és óriási földrajzi területről vett mintákat elemeztek a kutatók. Teljes bizonyossággal aligha lehet kijelenteni valamit. Elismerés illet mindenkit, aki bármilyen kicsiny adattal járult hozzá a kérdés tisztázásához.
Abdulkadir Inan a sámánhit törökségi kultúrában élő különböző megnyilvánulásairól szóló kitűnő összefoglalójában (Inan A. 1995: 72.) azt írja le, hogy a karakirgiz baksi gyógyító, tanító, révülő, jövőbelátó, a szellemek között eligazodni tudó sámán. Hasonló tulajdonságok hordozója a csuvas yumšă (Róna-Tas A.1987:495-498.).Ismérvei pontosan fedik a Kunság néphitében szinte napjainkig élő táltos jellemző tulajdonságait.

III.NÉPSZOKÁSOK
A lakodalmas szokáskör

A lakodalmas szokások kutatásához bőven találunk forrásokat, mert leírásuk már a XVIII. században elkezdődött, de különösen a XIX. században a Tudományos gyűjtemény megindulása után élénkült a téma iránti érdeklődés. Mutatós, látványos leírások kerültek ki a jó tollú ,többnyire helyi értelmiség kezéből. A gyűjtés napjainkban is folyik, s újabb lendületet vesz a falumonográfiák iránti igény fellépésével. A téma áttekintése miatt ez igen hasznos, mert a szokássorban bekövetkező változásokat jobban nyomon követhetjük. A parasztlakodalmak eredménysorait jól láthatjuk a vőfélykönyvekből, melyek a XVIII. századtól a XX. század első feléig egyre növekvő terjedelemben jelentek meg nyomtatásban, de kézről kézre terjedtek kéziratban is. A lakodalomhoz kapcsolódó költészet rendkívül gazdag, egy-egy vőfélykönyv voltaképpen a szokáskör verses elbeszélésének is tekinthető. Nem véletlen ez, hiszen ő, a vőfély a lakodalmas események legfőbb irányítója.
A XIX. században még a násznagynak is, különösen a vőlegény násznagyának több volt a szerepe a lakodalmas események során. Már ez szinte teljesen kikopott az emlékezetből, jószerivel a tekintélyével emeli a vőlegény családjának rangját, de a gyakorlatban, a mai lakodalmakban feladatát átvette a vőfély.
A lakodalmas szokásrendben az egykori török hódoltsági területen, a dél-dunántúli, dél-alföldi lakodalmakban a régi keleti, délkelet-európai szokáselemek élnek, kiváltképp a házassági ajándékozásnál, a lakodalmas jelképeknél, így az almaszimbólumokban, a lakodalmas zászlóknál, a vőlegénytől a menyasszony családja számára megkívánt ajándékoknál (Györgyi E. 1990: 37; Dankó I. 1962: 565-569.).
A lakodalmas tisztségviselők között a két násznagy szerepe kiemelkedő volt, hiszen a két család közötti elrendezni való dolgokat magukra vállalták. Amolyan szószóló szerepet kaptak, különösen a vőlegény násznagya volt tekintélyes helyen. A násznagy nem feltétlenül volt rokon, mint napjaink lakodalmaiban. Feljegyezték, hogy Karcagon szinte hivatásszerűen foglalkoztak a násznagysággal: "Kun Lajos református tanító, aki az 1870-es évektől kezdve ötven éven át több mint 200 esetben viselt násznagyi tisztet." (Szentesi Tóth K. 1929:18.). A násznagynak már a lánykéréskor szerepe volt, ő kérte meg a lányt a legény nevében. Kevés volt a fiatalok számára az ismerkedési alkalom, jószerivel csak a lakodalmak vagy a disznótorok, utóbb már bálok, ám ha egy legény házasodni akart, a násznagyával elment ahhoz a családhoz, ahol eladó lány volt. Ha egyezségre jutottak, jegyajándékot küldött, ami rendszerint pénz volt, 50-100 pengő, az anyagi erejétől függően. Az 1870-es évek előtt nem kaptak gyűrűt a lányok (Szentesi Tóth K. 1929:19.). Voltaképpen a pénzmegváltás, a kendőpénz a török népek kultúrájában ma is elevenen él, s hogy a Kunságban is megmaradt az emléke, más adat is bizonyítja. A Nagykunságból benépesült Kungyalu lakodalmas szokásaiban a menyasszony stafírungját pénzért adták oda, pl. "az ágyat 100 koronára, az ágybéli holmit, paplant, párnát, dunnát, lepedőket 200 koronára tartották - de rendszerint az összeg tizedéig lealkudták." (Barna G. 1964:25.). Az ágyvitel-vétel a lakodalom előestéjén történt, ez a mozzanat a török lakodalmasok hozománynapját idézi, amikor is tételesen közszemlére bocsátják, hogy a menyasszony mit visz a házasságba. A kungyalui lakodalmasban ránk maradt vőfélyvers beköszöntője így örökíti meg a mozzanatot:

Azért elmondom jövetelünk okát,
Hogy elvigyük innen a dunnát,
A párnát, ágyát és sublótját.
Megkérem hát én a menyasszony apját, anyját
Hogy mutassa meg nekünk a menyasszony holmiját.
Nem, mint rablók jöttünk ide,
Mi pénzért vásárolni óhajtunk mindent meg.
Kívánom mindenkitől, hogy legyen figyelemmel,
Hogy ma este innen békével menjünk el.

A pénz és egyéb javak formájában adott jegyajándék története igen régre nyúlik, valójában - török műveltségű népek kalim-jának felel meg, ami a vétellel való házasságot, mint általánosan elterjedt szokást bizonyította. László Gyula hívja fel a figyelmet arra, hogy a lánykérésnek ezt a módját a honfoglalás korában is gyakorolták. Az ő nyomán idézzük Gardézi, perzsa írónak a magyarok házassági szokásairól szóló megfigyelését: "A lánykérésre nézve nekik (t.i.a magyaroknak) a következő szokásuk van. Ha a házasulandó férfi valamely nőt el akar venni, megfizeti a kalimot, amely az ő gazdagságához képest több vagy kevesebb számú lóból áll. Mialatt a kalim felett egyezkednek, a lány atyja a vőlegény atyját a saját házához vezeti, és mindent összeszed, ami neki van: menyét-hód, evet, nyest, róka prémekből van; kiválogat tíz prémet s ezeket egyenletes helyen összegöngyölgeti és a vőlegény atyjának lovához kötve az illetőt hazaereszti. Az, (t.i. a vőlegény) elküldi a menyasszonyért megállapított, lovakból, pénzből és áruból álló kalimot, erre azt a nőt a házába hozzák."(László Gy. 1944: 277-278.). A jegypénz gyökerét tehát itt kell keresnünk. Gardézi kitűnő tolmácsolója, Tagányi Károly véleménye szerint a néprajzban általános, hogy a nő vételára a férfi vérdíjával volt azonos. A régi magyar jog szabályozza ezt a fontos területet, mert amennyiben a vőlegény az eljegyzést felbontotta, büntetésül a nő vérdíját kellett megfizetnie (Tagányi K. 1917.). A nőért fizetett vételár illetve annak fejében adott jószág igen tetemes terhet rótt a házasulandó családjára. A török műveltségű rokon népeknél a kalim fizetése napjainkban is szokás, miként a jelképes - és néha a tényleges nőrablás is. 1998-ban, a kazakisztáni Merki városban gyűjtöttem kazak és a Kaukázusból 1944-ben odatelepített törökök között. A kazak menyasszonyért fizetett vételár akkor 1000 $, vagy annak megfelelő összegű tenge, ezen felül néhány juh, a menyasszonynak aranyak, valamit a menyasszony családjából legkevesebb 30 ember számára teljes öltözet ruha. Az ugyancsak a kazak-kirgiz határon lévő városban élő kaukázusi (meszheti) törökök kalimja áll aranygyűrűből, legkevesebb 4 juhból, 50 kg rizsből, a menyasszony nyakláncot is kap medállal és ráadásnak ugyancsak 1000 $-nyi kendőpénzt. Hogy a kalim értéke és mibenléte mennyire változik, bizonyítására érdemes felidézni Almásy György századeleji kazak adatát: "A házasságkötés alapja a vétel, a kalym, melyet a vőlegény a leány apjának fizet. Úgy ennek, mint a vérdíjnak (kum) fizetési egysége 47 ló, amit a számítás alapjául vesznek. Ma ugyan már a készpénz játssza a főszerepet a kalym összetételében, de azért még mindig ott van a vételárban a ló, a birka, teve, nemez és egyéb természetben fizetett móring." (Almásy Gy. 1903.)
Vámbéry Ármin a szibériai tatárok jegyajándékáról szólva megjegyzi: "A megvendégelés akkor kezdődik tulajdonképp, mialatt a lány apja a kalim (móring, tulajdonképpen a menyasszony ára) miatt buzgó fejtegetésbe bocsátkozik és a barom, a ruhadarabok és egyéb tárgyak számát és minőségét megbeszélni szokták." (Vámbéry Á. 1885:133.) A kalim értéke lokálisan változó, amíg az előző adat, a szibériai tatárok 5-10 rubel közötti kalimjára vonatkozott, a jakutok századvégi jegyajándéka "rendesen tíz ménből, tíz kancából csikóstól, tíz erős ökörből, tíz jó tehénből áll, ehhez még húsz hízott ökör és tehén húsa is járul. Azon kívül kell, hogy a vőlegény atyja a menyasszony atyjának százötven és anyjának száz rubelt fizessen. Ha a kalim, melyet az ifjúnak fizetnie kell, rendkívüli értékű, akkor a menyasszonynak gazdagon díszített képet, két ezüsttel kivert szerszámú lovat, húsz hízott tehenet, egy evetbőrbundát, ezüsttel hímzett nyári és téli süvegeket, fülbevalókat, nyakláncokat kell férje házába vinnie." (Vámbéry Á.1885:195.). Ugyancsak tőle tudjuk a XIX. századvégi kazak-kirgiz kalimra vonatkozó adatokat, (Vámbéry Á.1885:279.) "ha valaki elég gazdag és negyvenhét tárgy adására határozza el magát, ami természetesen már jelentékeny fokú jólétet árul el- a kalim a következő részekre oszlik:


a.) bas jakhsi (fő adomány 10 ló
b.) kulum bije (egy éves kancza) 16 csikóval 17 ló
c.) gonan (három éves ló mindkét nemből) 7 ló
d.) toj (kétéves csikó) 7 ló
e.) egy kancza csikó nélkül 1 ló
f.) egy ló vagy teve, választás szerint 1 ló
g.) ajak jakshi (legalsó adomány) 4 darab
47 darab "

A közép-ázsiai összehasonlító adatokból vett szemelvények azt jelzik, hogy a jegypénz olyan archaikum, amit a kunsági népi műveltség megőrzött a XIX. század végéig, illetőleg a 200 évvel ezelőtti kunsági kirajzást követően létrejött vajdasági településeken a XX. század első feléig, amint azt a feketicsi móringlevelek is tanúsítják. Etnikus gyökerű elemnek tartom, aminek meglétét a kun műveltséggel való felülrétegződés magyaráz.
A menyasszony szintén adott jegyajándékot a vőlegény és rokonsága számára, ami értékét tekintve csak jelképesnek tűnik: rendszerint egy saját kezűleg hímzett jegykendő volt, egy bokréta, amit a vőlegény a kalapjára tűzött, ugyancsak bokrétát kaptak a vőlegény fiútestvérei, hajba való pántlikát a lánytestvérei, s végül fejre és nyakba való kendőket adott a vőlegény anyjának és a hozzá közel álló nőrokonoknak (Szentesi Tóth K. 1929: 23.). Szolnok megye Néprajzi Atlaszához készült 1978-as felmérések tanúsága szerint a kendőajándékok, "jegyek" tetszőleges számúak voltak, rendszerint fehér slingelt, hímzett szélű fehér kendő volt a menyasszony adta ajándék. Ritkábban, s ez látszik régebbi szokásnak, nyakbavalót vagy fejkendőt adtak, ami főleg selyemből készült. ( A szokást Szolnok megye Néprajzi Atlaszának gyűjtésekor Györgyi Erzsébet vizsgálta . Györgyi E.1978.77.). A jegyeket általában eljegyzéskor adták át, az egyéb kendőajándékok egy részét, különösen a vőlegénynek ajándékozott zsebkendőket az esküvő előtt volt szokás átadni. Vidékünkön a jegyajándékok között a kendő volt a legrégibb, legáltalánosabb, mindkét fél ajándékaként szinte kivétel nélkül előfordul. A századfordulón még általános gyakorlat volt.
A lakodalom tisztségviselői között a násznagyokról már szóltam, az eseményekben való tevékeny részvételük az idők folyamán egyre csökkent, szinte csak rangjukkal emelik a házasulandók tekintélyét. A lakodalmas szokásokhoz kapcsolódóan maradt fenn a juhfej rituális osztása. A juhfej, mint tiszteleti adag, a vőlegény násznagyát illeti.
A vőfély vagy vőfi valójában a lakodalmas gazda, az események gyakorlati irányítója, a lakodalom főrendezője. Az ő feladata gondoskodni arról, hogy időben a helyén legyen minden. A XIX. századi vőfélyek feladatai között írja Szentesi Tóth Kálmán, (Szentesi Tóth K. 1929: 34.) "a vőfi feladata volt, hogy a szoba földjét, ahol táncoltak, felássák, pelyvával behintsék és a lakodalom reggelén ledöngöljék. Előkészítette az ülőhelyeket, a zenészek helyét. Az esküvő előtti napon mellére tűzte a szalagos bokrétáját és kendőkkel díszített vőfélybotjával végigjárta a rokonokat, ismerősöket. Hívogatott. Az esküvő előtti estén ő ment a menyasszony ágyáért. A kunsági kultúrával több vonatkozásban hasonló etnikus jegyeket mutató palóc néprajzi csoport lakodalmas szokásokban ugyancsak etnikus jegyként írja Bakó Ferenc, hogy az ágyvitel, ellentétben más tájegység szokásaival, a lakodalom előestéjén történik (Bakó F.
1983: 105.).
Ekkor vitték a menyasszony teljes stafírungját, ágyat, ágybavalót, menyasszonyládát, szekrényt vagy komódot. A vőfély verses búcsúztatói és ételbeköszöntői tették feledhetetlenné a lakodalmat. A versek a XVIII. századig másolás útján terjedtek, majd ezt követően ponyvai kiadásban is megjelentek. Egy-egy vőfélyverseskönyv több generációt kiszolgált. A Nagykunságon rendszerint családon belül öröklődött a vőfélység; a fiú kisvőfélyként az apja mellett elleste a fortélyokat. A tisztség rátermettséget kívánt, jó humorúnak, jó táncosnak kellett lennie. A nagy létszámú lakodalmakban két vőfély tett szolgálatot, olykor egymással perelve hordták az ételeket, mulattatták a násznépet. A táncrendben legelőször az elsővőfély (a legtöbb lakodalomban szolgálatot tett vőfély) eljárta a vőfitáncot, amikor befejezte a szólóját felkérte a menyasszonyt, majd átadta a vőlegénynek. Amíg a menyasszonyt át nem vette a vőlegény, senki sem táncolt. Amikor átadta, újabb táncos után nézett, azt kérte fel, aki tiszteletben a menyasszony után következett. Párat fordult, majd őt is átadta valakinek, s ez így ment, míg mindenki számára partnert nem talált. A lakodalmas táncrend kapcsán maradt fenn a kun verbunk, amikor is a vőfély volt a toborzó. Szentesi Tóth Kálmán, a karcagiak kitűnő polgármestere jegyezte le a lakodalmas toborzót. "Amikor egy nótát eltáncolt odaállott egyik legény elé s mondotta:
Csapj fel öcsém katonának,
Jobb dolgod lesz, mint apádnak
Se nem takarsz, se nem kapálsz
Csak a kaszárnyába sétálsz.

A legény kezet adott, s már ketten járták a verbunkot, majd sorban bekapcsolódtak a legények.
A kun verbunk - a körverbunk - az ősi körtáncok, férfitáncok egyik jellemző típusaként maradt a köztudatban. A Kunszentmiklóson lejegyzett táncban megőrződtek a történeti verbunk hagyományos elemei, de hogy a nagykunsági lakodalmasban milyen volt a koreográfia, adatok hiányában nem tudunk biztosat.
A vőfély a lakodalmas eseménysor irányítója, tréfacsinálója, amolyan hivatásos mulattató. Thury József az énekmondók - a közép-ázsiai akinok - utódaiként említi őket. Bár valóban kínálja magát az analógia, egyértelműen azonban nem lehet a kontinuitást igazolni (Pesovár E. 1980:355., Gönyey S. 1941: 43.).
A lakodalom hivatalos tréfálkozói között kell említenünk a kunkapitányt is, aki különösebb tisztséget ugyan nem viselt, jóllehet a násznagyokkal szemben lévő szögletben ült. Alakjában a kun autonómia egyik megtestesítőjét, a kunok bíráját vélhetjük, azonban tiszte, szerepe nem lévén, a vőféllyel együtt mulattatta a vendégsereget. Az éjfél utáni sikamlós tréfák, amiket a Kunságon a figurás, vagy alakos vagy kunkapitány (ThuryJ.1890:409;UjváryZ.1983:37.) adott elő, elmaradhatatlan fénypontját jelentették a lakodalmas nép szórakozásának.
Vőfélyvers így szólítja meg őket:

Jó estét kívánok kún kapitány uram
A magok számára egy kulacs bort hoztam
Egyenek, igyanak, vígan múlassanak
Azt mondta gazduram ne szomorkodjanak.

Mára feledésbe merült a kun kapitány alakja is, a lakodalmas tisztségviselők közül csak a vőfély állja az idők próbáját, jóllehet, szerepköre alkalmazkodik a kor igényeihez. A vőfélyverseket azonban szinte változtatás nélkül mondják, a lakodalmas étrend is a hagyományos tyúkhúsleves (csigatésztával), birkatest, éjfél után sültek majd sütemények, így az ételbeköszöntő versek is ugyanazok maradtak. Kunság-szerte csupán néhány variáns alakult ki A násznép szórakoztatására szóltak a lakodalmi paródiák. Ezekben a népi színjátékokban a legkedveltebb alak a drótostóté volt. Rendszerint a vőfély mutatta be a vándor tót jelenetét. A vendégsereg nagy derültségére letelepedett a földre és előadta nótáját:

Aggyon kend asszonyom fazekat drótoznyi,
Bográcsot foldoznyi, rostát igazítnyi
Kész az én szerszámom, igazán emberül,
Megdolgozom, ami lábam közé kerül.
Nem kell nekem tőke, térdemen dolgozom,
Szerszámom, műhelyem magammal hordozom.
Tízet, tizenkettőt alig csavarintok
Kész a munkám, tudom, nem ér érte szitok
Szilke-é, vagy bögre ha szivárog leve,
Ha ki van lyukadva, ónnal öntöm tele.
Nyolc, kilenc hónapig jót állok felőle,
Hogy ami benne fő, nem foly ki belőle.

Ugyancsak a vőfély játszotta el a lovazás játékban a huszár szerepét. A lovat, amin belovagolt a násznép közé, két erős derekú legény játszotta. A lovashuszár verséből csak töredék maradt ránk:

Délibábos puszták nagy Mindenhatója
Magyarok Istene! Világ alkotója
Legyen az ellenem német, cseh vagy bárki,
Aki a bajuszát szokta borotválni,
Ne segíts Ó, se őtet se engem,
Csak saját virtusom adja vitézségem.

Rendszerint a lovazást követte a temetési paródia, mivel a lovat addig szurkálták, dögönyözték, míg kimúlt, s a huszár is utána halt bánatában. Ezt a holttestet temették el. A XIX. századvégi lakodalmak vaskosabb tréfái közé tartozott. A temetési paródiát Szentesi Tóth Kálmán írja le, (Szentesi Tóth K. 1929:65.) eléggé "megfésülve" a szöveget. A halottat bevitték a szobába a lakodalmas nép közé, majd követték a siratók, jajveszékelve az özvegy, a pap - papírsapkával a fején, kezében biblia helyett egy "kun-koksz" (leveles gané), majd fennhangon, nyomdafestéket aligha tűrő "imával" elbúcsúztatta a halottat. Az ilyenkor szokásos prédikációk több variánsát hozza Szentesi Tóth már említett művében. A lakodalmas alakoskodók között a mókusok, a cigányok számára tányérozók játéka keltett nagy derültséget. A használt gúnyába öltözött férfi és nő udvarlási jelenetet játszott, majd igyekeztek minél gyorsabban eltűnni. Valószínűleg a "mókusok" és a Kunságon gyermekijesztőként emlegetett "mókárok" azonosak lehettek.
A XIX. századvégi lakodalmasok dramatikus népi színjátékainak már csak halvány emléke maradt. Az olykor vaskos tréfák szexuális utalásokat mutattak. Egy nem éppen szolíd formája a falloszimitációnak, máig megmaradt a lakodalmas szokásokban: az új pár elé a leves feltálaláskor a főtt húsos tányéron a nyakat, a kakastökét is tálalják, a birkapörkölt beköszöntése után pedig a menyasszony elé teszik a tálból kifelé meredő birkafarkat. A falloszmotívum párhuzamait az európai néphagyományokban is megtaláljuk (Ujváry Z. 1983: 218.).
A lakodalmas tréfálkozók sorába tartoznak még a hivatlanok, akik a vőfélytől engedélyt kapva fordultak egyet-kettőt a menyasszonnyal majd elmentek. A túrkevei lakodalmak hivatlanjai a vőlegény barátai voltak - szűrös legényeknek nevezték őket. Ritkán engedtek meg maguknak vaskosabb tréfát (Ujváry Z. 1983:12; Gulyás É. 1984:56-64.). Amint az idő telt, bor fogyott előkerültek a vaskos tréfák, kezdeményezői a vőfélyek voltak. Ők mondták a tréfás köszöntőket, a nőtlen ember töprengéseit, a csizmadia-miatyánkot, katona-miatyánkot, az asszonyok privilégiumát (Szentesi Tóth K. 1929:19.).
A tisztségviselők között, még a lovaslegényeket kell említenünk. A XIX. században nélkülük elképzelhetetlen volt a kunsági lakodalom. Tisztük szerint a vőlegényt kísérték az esküvőre a templomhoz. A róluk szóló emlékezések szerint tízen, tizenöten kék, zsinóros kundolmányban, darutollas kalapban, sallangokkal feldíszített lovakon kísérték a vőlegényt. A lovaslegények a vőlegény barátai voltak. A menyasszony vásárolta bokrétákkal díszítették a lovaslegények kalapját és lovait, a kendőkkel pedig a szekerek lovait. A menyasszonyt vivő lovakat selyemkendővel díszítették. A lakodalmas menetben a lovassort a vőfély és a vőlegény vezette, majd ezt követte a lakodalmas vendégsereg úgy, hogy a zenészek középen haladtak. Így vonult a menet a menyasszonyért. A lovaslegények jelenléte, amolyan testőri szerepe a jelképes nőrablás emlékét idézi. Bár a magyar kultúrában így a keleti kultúra több elemét sokáig őrző Kunságon a nőrablás szokása nem maradt fenn, legfeljebb mozzanataira emlékeztet a lakodalmas menet felállása - a lovas legények jelenléte, "testőri" szerepe - valamint a lakodalmas menet útját akadályozó nehézségekből kiolvasható utalás. Az útelkötés szokása a török lakodalmasok velejárója, amikor is minden módon akadályozzák a menyasszonyt vivő menet haladását (Bartha J.1994: 371-390.).

A közép-ázsiai török kultúra ugyancsak napjainkig megőrizte ezt a szokást, jól lehet, hogy gyakran a lány, olykor a szülei hallgatólagos beleegyezésével történik (Inan A. 1995. 166.).
Az útelkötés szokása a Kunságon is hosszú ideig fennmaradt. A lakodalmas menet előtt az utat szalmából és sárból sodort kötéllel kötötték el. A keresztbe tett kötelet át kellett ugratni, természetesen példát mutatott a vőlegény és a vőfély. Híres esetet jegyeztek Karcagon 1873-ban, amikor is "Takács Sándor Csányi Rebekát vitte, 24 lovas legény vezette a lakodalmas menetet, s amint a mostani gimnázium utcából a Rákóczi útra tértek, ki volt feszítve a kötél. Mind a 24 lovas átugratta a kötelet." (Szentesi Tóth K. 1929:13.). A lakodalmas események záró mozzanata a tűzugrás - a menyasszony befogadása akkor történik, amikor a menet a vőlegényhez (lakodalmas) házhoz érkezik. A kapu előtt rakott szalmacsomót meggyújtották s a menyasszonynak át kellett ugrania. A hajnaltűzre, a palóc kultúrában menyasszonyporkolásra (Bakó F. 1983:114., Szendrey Zs. 1934: 172-173.) emlékeztető szokás a Kunság peremvidékén, Kunhegyessel házassági kapcsolatban álló abádi reformátusok körében maradt fent (Bartha J. 1996:299., Örsi J. 1975:303-213.). Más szokásszerű cselekményt nem mutat a Néprajzi Atlasz (80.kérdéscsoport Barna Gábor gyűjtésében.) A térképmunkálatok tanúsága alapján azt látjuk, hogy a lakodalom alkalmával gyújtott tűz tömbszerűen a Tisza-menti falvakban, az egykori Tiszafüredi járás területén és a Jászságban szokás. A megye többi településén ismeretlen, vagy egyszerű világítási oka van. Mindez azt igazolja, hogy palóc hatással, a palóc területek irányába intenzív házassági kapcsolatokkal van dolgunk, de századunkban már csak ritkán fordul elő. Azonban eltérnek a palóc lakosságú községek gyakorlatától. A különbséget a mai napig számon tartják. (Barna G. 1978: 80. 1-4).

A nőrablás emlékéhez hasonlóan csak halvány jelként maradt táji kultúránkban a bölcsőjegyesség nyoma. A palóc lakodalmak etnikus sajátosságairól szóló kitűnő munkájában Bakó Ferenc a májfaállítás és a párválasztás összefüggéseként felsőtárkányi szokást hoz példának, mely szerint "a hat éven aluli fiúk s lányok összeházasítási tervének jegyében a kisfiú apja májfát, újabban virágcsokrot vitt a kislánynak. 1910 körül még meg is egyeztek a két gyermek házasságában, s attól kezdve a falu egymás szeretőjének tartotta őket."(Bakó F. 1983:106.). Vidékünkön a májfaállítás szokása napjainkig megmaradt, de csak ritka kivételes esetben visz májusfát a szülő, akkor, ha vidéken él a kamaszkorú legény választottja. Halvány emléke ez a gyermekjegyességnek. A májusfa állítása illetőleg annak elfogadása azonban valamiféle egyezség jele.

A juhászlakodalmak őrizték meg a lakodalmas jelképek egyik archaikus formáját, a lakodalmas jelképként funkcionáló zászlót. "Ez a zászló azonban nem közönséges, szövetből készült zászló, hanem bőrből volt kidolgozva. Birkabőrből, amelyen a rojtot a birka körmök alkották. A zászló fehérre volt kikészítve és olyanforma hímzésekkel volt díszítve, mint amilyet abban az időben bundán vagy szűrön lehetett látni." (Szentesi Tóth K. 1929:82.). Zászlós-lakodalmat, juhászlakodalmat 1869-ben jegyeztek Karcagon, a XX. század elején kiment a divatból. Némi eltérést mutat a kiskunsági lakodalmas zászló: a menyasszony lobogóján piros alma volt nemzetiszínű pántlikával, alatta a vőlegény jegykendője és sok más kendő volt a rúdhoz erősítve. A lakodalmas menet megérkezése után következett a zászlóbontás, ami a lakodalom, a tényleges mulatság kezdetét jelentette. Levették a zászlókról a kendőket, és az új pár a zászló hegyén lévő almát közösen elfogyasztotta (Nagy Czirok L. 1959: 267.).
A szokás a türkmén eredetű kisázsiai jürük lakodalmakkal mutat párhuzamot, ahol a lakodalmas jelkép az alma (a nő) a hagyma (a férfi) rúdra szúrva a termékenység jelképe. A lakodalom a jelképek kitűzésével veszi kezdetét. A kendő valójában zászlónak felel meg. A kendő adása, akár jegykendő formában, akár a rokonság vagy a lovaslegényeknek adott ajándék formájában maga is a lakodalom jelképe. A Kunságon a lovak kantárjára kötött kendő, a vőfély botjára vagy mellére tűzött kendő, illetőleg pántlika eredete a közép-ázsiai törökségi kultúráig visszavezethető. Vámbéry hívja fel rá a figyelmet elsőként egy lakodalmas menet leírásánál: "A lakodalmas menet amikor a lányt viszi jövendőbelijének házához az út alatt játékokat, tréfákat eszelnek ki. Az első szekéren ül a menyasszony jövendőbeli ángyával, a fiatalság körülöttük sürög és aki sebes vágtatásban megkerülve a menetet legelőször hozzájuk érkezik, annak jutalmul egy kendőt dobnak. A többi lovas igyekszik ezt tőle elragadni, de ő a tőle kitelhető módon vágtat és nem szabad őt többé űzni, ha a szekeret elérte. A nyert kendőket a ló kantárjára kötik, s még sokáig megőrzik." (Vámbéry Á. 19885: 356.)
A lakodalmas szokássor a jegyváltástól a kézfogón át az esküvőig az elmúlt kétszáz év alatt sokat változott. Nemcsak a szokáskör felépítése változott meg, hanem az ezt alkotó egységek szerkezete is. Az olykor megterhelő jogi és anyagi következményekkel járó eseményekből szórakozási alkalom vált. A múlt századi lakodalmak az előkészületekkel együtt több napos események voltak, rendszerint szerdán kezdődtek. Fokozatosan átalakult a szokás úgy, hogy a kontyolás, asszonyi ruhába öltöztetés, a menyecsketánc éjfélkor megtörténik, a szombatról vasárnapra virradó hajnalra véget ér a lagzi. Rövidebb, egyszerűbb lett a lakodalom. Hangsúlya eltolódott az anyagiak irányába. A regionális műveltséget alkotó tényezők csupán töredékekben vagy jelzésszerűen maradtak ránk, de így is szerves emlékei a Kunság népi kultúrájának.


Temetkezési szokások

A kunok temetkezési szokásai legfőbb jellemzőjének a kurgánon álló csészetartó szobrokat, a kurgánba való temetést és a lovas-temetkezést tekinti a szakirodalom (Selmeczi L. 1982. 95.).
Hazai régészeti kutatása a XX. század elején kezdődött. Az első szállástemető-részletet Móra Ferenc közölte 1906-ban (Móra F. 1906). Az elméleti alapvetésnek számító munkák után az 1930-as évektől egyre több ásatási eredmény született, amelyekről áttekintést Selmeczi László írásaiból kapunk (Selmeczi L. 1982: 95-98; Pálóczi Horváth A. 1989: 18-35.).
Az 1960-as évektől új szempontú vizsgálatokkal, topográfiai és településtörténeti, néprajzi szempontú elemzésekkel tovább finomult a kunok temetkezési szokásairól kialakult kép. A hazai leletek és a kunok előző vándorlási területeinek, a kelet-európai szteppe XI-XIII. századi régészeti anyagának összehasonlításából született eredmények választ adtak jónéhány kérdésre. Tisztázták, pl. a halottak emlékére állított életnagyságú sírszobrok, az ún. kamennaja babák problémakörét. A kunok vándorlási területén mindenhol előfordulnak ezek a szobrok, amelyeknek különféle típusait hozza a szakirodalom a IX. századtól kezdődően (Bajbaszinov K. 1996). A XI-XIII. századi sírszobrok a kőfaragó művészet remekeiként is értékelhetők, ugyanis az elhunytat a korabeli díszes viseletében ábrázolták. A Napkelet felé tekintő sírszobrok kezükben áldozati csészét tartanak, amely a közép-ázsiai hagyományokban máig élő műrokonsági formára, a testvérré fogadás rítusára utal. Nőket ábrázoló sírszobrok is szép számmal találhatók, némelyek a bejbise, az úrnő kosszarv formájú fejviseletét mutatják. Áldozati csésze helyett olykor madárábrázolást látunk, ami a lélek madárképében való továbbélésének képzetére utal. A szögletes szentélykerítésen belül álló szobrok rendszerint nem közvetlenül a tetem felett állnak, hanem attól kicsit távolabb, ami a padmalyos (oldalkamrás) temetkezésre utal. A kazak temetkezési szokásokban ez máig gyakorlat, hogy a sírkő nem a hant fölött van, hanem attól kicsit távolabb, a tetem feje fölött (Bartha J.1998:57.). Az, hogy van-e összefüggés a vezetőréteg temetkezése ill. a padmalyos temetkezés között, illetőleg csak rájuk jellemző-e ez a forma, egyelőre nyitott kérdés. A padmalyos temetkezés ma Dél- és Nyugat-Kazakisztánra jellemző, nagyjából azon a területen (Dzsambul megye, a Csu folyótól délnyugatra) ahol a VII-XII. századi kamennaja babák előfordulását is jelzi Bajbaszinov térképe (Bajbaszinov K. 1996: 5.). Az egykori Cumania területén talált sírleletekről ill. a temetőkről levont régészeti és néprajzi következtetéseket Selmeczi László foglalta össze (Selmeczi L. 1982: 98-100), amelyből nyomon követhetjük a kunok temetkezési szokásainak változását. A XII-XIII. században a kunok társadalmi helyzetüktől függetlenül kurgánt emeltek halottaik sírja fölé, vagy a már meglévő kurgánba temetkeztek. A mongol hódítás előtti temetkezési szokások nem egységesek, a népesség sem köthető egy etnikumhoz. A sírok többsége nyugat-keleti tájolású, de van közöttük kelet-nyugati és észak-déli is. A Magyarországra költözött kunok vezető rétege a XIV. század közepéig magányos sírokba temetkezett, a köznép pedig a XIII. század második felétől nagy sírszámú szállástemetőket létesített, rendszerint a történetileg jóval korábbi kurgánokon, függetlenül attól, hogy állt-e ott korábban templom, vagy sem. A szállástemetők ilyen elhelyezkedésében a táji adottság is szerepet játszott, hiszen ha a mai Nagykunság területét nézzük, a vízjárásos terület igen nagy volt, ésszerű volt a kiemelkedő halmon temetkezni. A köznépi temetőkben padmalyos, vagy padkás temetkezést eddig nem tártak fel.
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy a magyarországi kunok vezető rétege állított-e halottjai tiszteletére sírszobrot. A Györffy István 1926-ban írott Kun kép, jász kép című dolgozatában (Györffy I. 1926:94.) Pesti Frigyes kéziratos helynévtárában hozott adatot idézi, mely szerint "Kun kép: Domb a páhi pusztáról és Izsákról Orgoványra vivő kotsi úton, - nevét vette egy fa szoborról." Ugyancsak Györffy hívja fel a figyelmet Karcag és Füzesgyarmat közötti határrészre, amit "Nagy kép"-nek neveztek. Tálasi István 1774. évi levéltári adattal támasztja alá a felvetést, majd egy 1724-es kunszentmiklósi határleírásban újra előkerül egy "Kő Kun Kép" határjelre utaló adat (Fodor I. 1987:94.). Bognár András, a Jászkunság kutatásáról szóló 1985-ös konferencián a kun helynevek és személynevek Bács-Kiskun megye földrajzi nevei között Gyárfás István oklevélgyűjteményéből idézi meg a Kerekegyháza és Ágasegyháza közötti Kolpakorhana (1359) kapcsán: bizonyos kolpakorhananak nevezett halom, ennek a csúcsán földből készült határdomb (jel) benne két vas nyíllal." (Bognár A.
1987:100.).
Hogy az említett halmokon valaha a "Kunkép" állhatott, arra az ott talált nyilak adnak bizonyságot és az az egykori szokás, amit Abdulkadir Inan, török kutató írt le: "A kipcsakok varázserőt tulajdonítanak a sírszobroknak ezért elhaladván mellettük a tisztelet jeléül odanyilaznak, hogy ha pásztor megy arra, juhot áldoz." (Inan A. 1995:179; Takács L. 1983:19.). Ezek a magányosan álló sírjelek, vagy határjelek (a kettő egykor alighanem egybeesett) valószínűleg áldozati helyül szolgáltak. A Karcag melletti Kormancsok (áldozati hely) halom neve is utal erre, bár nem tudni állott-e rajta valamiféle jel. Azt, hogy a sírra helyezett ősszobrok "Kun képek" fából készülhettek-e Magyarországon, pontosan nem tudni, mert eddig nem kerültek elő, de valószínű, mert a kunok a dél-oroszországi szálláshelyükön állítottak ilyen sírjeleket. A kérdés szakirodalmi áttekintését Fodor István kitűnő tanulmánya hozza (Fodor I. 1987:3-10., Pálóczi Hováth A. 1989:22). Amint korábban említettük a kun vezetőréteg pogány rítus szerinti temetkezési szokásai a XIV. század közepétől változtak, a jelképes lovastemetkezés és az ősök tiszteletére állított szobrok a történelem folyamán elenyésztek. Emléküknek legfeljebb antropomorf fejfáinkban és kapubálványainkon sejthetjük (Hoppál M. 1982:325-367.). Az egykori kun ősök tiszteletére, a kunok betelepedésének emlékére 1995-ben avatott kun emlékhely kőszobrai a XIII. századi eleink sírszobrainak pontos másai, annyi eltéréssel, hogy a kezükben tartott áldozati csésze helyett a kun városok címerét láthatjuk. Művészi alkotások ezek, Györfi Sándor munkái, de a kun sírszobrok egy bizonyos típusait mintázzák.
A kun temetkezési szokások specifikumaként értékelhető a sírba tett kultikus növény. Növénymaradványok a nagykunsági ásatásokból kerültek elő (Selmeczi L. 1992:14-15). Az archeo-botanikai vizsgálatok anyarozst (Secale cornutum) és ürömfüvet (Artemisia) mutattak ki. Az anyarozs a koponya környékén szétszórva volt, mintha a halott koponyáját hintették volna be vele. A növény jelenlétét a pogány temetkezési rítusra utaló emléknek tekinti az ásató régész. Az anyarozs kultikus növényként való használata izgalmas és eddig kevésbé tisztázott kérdéseket vet fel. A népi narkotikumok sorában tekintélyes hely illeti meg az anyarozst, amit rozsüszög (a rozs gombás megbetegedése) vagy varjúköröm néven tart számon a népi növényismeret. Afrodiziákumként is említi egy XVII. századi kézirat, "felindítják a férfiúságot és szaporítják a magot."(Magyari Kossa Gy. én. 92.). Ám az orvostudomány a méhizomzat összehúzódásának fokozására a szülés utáni vérzés csillapítására használta.
Ha a méhben maradt a placenta (méhlepény - mása) egy darabja, "rozsvirágrul vizetskét itatnak" - írja Magyari Kossa. Ugyanerre a mechanizmusra építve népi abordívumként használták. Már egészen kevés, 4-5 gramm is mérgező hatású lehet. Ha az anyarozzsal fertőzött lisztből sütött kenyeret fogyasztják, egy idő után idült mérgezési tüneteket mutatnak, amelyeknek súlyos esetei végtagüszkösödéssel járhatnak. Az anyarozsfogyasztás következményeinek legérzékletesebb irodalmi példáját Miller Salemi boszorkányok című színdarabja példázza.
Az asszonyszállási kun sírba feltehetően nem a vérzéscsillapító hatása miatt tették a növényt, hanem, mert ismerhették hallucinogén hatását. Ezt a feltételezést támasztja alá az, hogy az 1930-as évek elején Walter Abraham Jacobs és Laurence Craig a New York-i Rockefeller Intézet munkatársai izolálták az anyarozs hatóanyagát, a lizergsavat. Albert Hofmann pedig 1938-ban ugyancsak az anyarozsból szintetizálta az LSD nevű, immár világszerte ismert kábítószert (V. Petri G. 1979: 321.).
Az anyarozst vérzéscsillapító hatása miatt a kazak népi gyógyászat - az állatgyógyítás terén máig megőrizte, de maga a rozsüszög narkotikumként nem ismert a recens kultúrában. A kisázsiai halottkultuszban nincs rá adatunk, helyét valószínűleg a mák, illetve az ebből készült ópium töltötte be. Már a XVII. századi anatóliai sírköveken megjelenik a mák, mint díszítés, és mint az örök álom jelképe (Karamagarali B. 1992: 3.).
A nagykunsági kun temetkezési szokások másik ilyen talányos növénye az üröm (Artemisia), amelynek a Kárpát-medencében előforduló négy fajtája közül a fekete üröm (Artemisia vulgaris) eleve kiesik, hiszen alig száz éve terem meg ezen az éghajlaton. A törökségi kultúrából vett récens párhuzamok alapján a Nyugat-Ázsiából származó, fehérürömre (Artemisia absintium) gondolunk. A kazak és a kaukázusi kumük temetkezési szokásokban máig használt kultikus növények rontáselhárító célzattal teszik a sírba. Az üröm gyógynövényként való használatáról, római sírokban való előfordulásáról említést tesz a szakirodalom, de a középkori temetőből Selmeczi László Karcag-asszonyszállási ásatási adata az egyetlen, ami azt bizonyítja, hogy a XIV-XVI. századi temetkezési szokásokban még szerepet kapott ez a növény.
A Nagykunsági ásatások a kun műveltség egy igen becses emlékére a kunok gyász-színére is fényt derítettek. A Karcag környéki szállástemetők XVI. rétegéből előkerült viseletmaradványok mindegyike lila színű volt, amiből Selmeczi László arra a véleményre jutott, hogy "az asszonyszállási és orgondaszentmiklósi kunoknál a lila gyász volt a gyakorlat." (Selmeczi L. 1992:39.). Az ásatás során előkerült koporsómaradványok is festettek voltak, azt a feketéskék színt festették, amit a nagykunsági tájnyelv kunkéknek nevez, s ami a kunsági festett bútorokon máig megőrződött. A koporsófestés szokása már nem él, de a kétszáz éve Bácskába kirajzott kunságiak megőrizték a XX. közepéig; a Kunhegyesről kitelepült bácsfeketicsiek kékre festették a koporsót. A fiatalok koporsóját világosabb, az öregekét sötétkékre festették. A koporsó fából készült, de még emlékeznek arra, hogy a múlt században előfordult nádfenekű koporsó is,(Sárközi F. - Kórizs J. 1997:37.) amelynek előképeit megtalálták a kunsági ásatások során. A feketicsiek azzal magyarázzák, hogy a koporsó alja egy nádrétegből állt, hogy a nyári melegben két nap is otthon kellett tartani a halottat, a ravatal alatt egy edényben jeget tartottak. A nádrétegen keresztül könnyebb volt hűteni a testet, hogy "ne induljon meg." Ezek a jelenségek azt a feltevést erősítik, hogy az etnikus sajátosságnak számító kulturális elemek ott maradnak fenn legtovább, ahol a közösség meglehetősen zárt és a másságot, a különállást hangsúlyozni kívánja. Ehhez járul még a rítus megtartó ereje is.
A lila gyász analógiáját megtaláljuk az élő törökségi kultúrában, elsősorban a közép-ázsiai török, azon belül is a kazak-kirgiz népi kultúrában, de temetési szőnyeg színeként anatóliában is láthaató.
Ha halott van a házban, a hozzátartozók kiteszik a gyászlobogót. A holttestet máig halotti jurtban ravatalozzák fel, a halotti sátor fehér színű, ezzel is utalnak az ősi fehér gyászra, amely a gyász általános jele ma is. Kifejezetten gyászviseletük ugyan nincs a kazakoknak, de valamilyen fehér színű viseleti darabbal az asszonyok jelzik gyászukat. A halott nemét és korát a halotti zászlók színe jelzi: az idős férfi zászlaja, ha nagyon idős, fehér, 40-60 év között fekete, ha nagyon fiatal az elhunyt, vagy tragikus hirtelenséggel halt meg, piros színű (Bartha J. 1998:51-52.). Csupán a nők halotti zászlaja kék színű. A törökségi kultúrára általánosan jellemző, bizonyságul megszámlálhatatlan adatot tudnánk sorolni, hogy a kék színnek mágikus erőt tulajdonítanak. Kék színű a házorom, az ajtó, ablak, kultikus növény a kékiringó, (Eringyum planum) amit a bejárati ajtó felé tesznek. A néphit szerint ez a szín távol tartja a gonoszt. Ez egyúttal becsét, értékét is növeli, ezért ami kék színű az drága is. A kazakoknál lószínt is jelölnek így: kök; karakök, demir karakök, kizilkök, tarlankök, ami a náluk igen ritkán előforduló deres, kékderes, sötétderes, vasderes, és vöröses (vörhenyés) deres színt jelenti. Török eposzok utalása szerint deres mént vagy kancát öltek az oszmánok 12 juhot áldoztak a tug tiszteletére, csata előtt - írja Bahaeddin Ögel (Ögel B. 1984:149.).
A kunsági sírokban talált kékre festett koporsó és a lila színre festett gyászruhák azt mutatják, hogy az itteni kunok néphitében is élt a kék szín rontáselhárító hatásának képzete, amit a Bácskába települt kunságiak megőriztek századunkig.
A halotti zászló kapcsán egy lényeges mozzanatra is figyelnünk kell, nevezetesen arra, hogy a haláleset a pusztai népeket jellemző módon, egyszerű, de már messziről jól látható, a közösség minden tagja számára ismert jelekkel tudatják. (Halotti jurtot állítanak és kiteszik a halotti zászlót, ami valójában az ágasfára vagy egy rúdra kötött textilcsík, vagy csíkokra szabdalt anyag, amit lenget a szél (sok helyen a "szél zászlajának is nevezik") mert azt tartják, általa jut a mennybe a halott lelke. Ha asszony az elhunyt, az ágasfa jobb oldalára, ha férfi az ágasfa bal oldalára tűzik a zászlót.) Óvatos megközelítéssel, a kunsági temetéseken a közeli rokonok viselte fekete gyász-szalagocska és a temetési zászló összefüggésbe hozható. Azonban markánsabb és kétséget kizáró jelnek tekinthetjük a jobb és baloldal jelentőségét, jóllehet, nem csupán a kunokhoz köthető, így etnikus jegynek nem tekinthetjük, de a keleti kötődés vitathatatlan. Példaként álljon itt Kozlov mongóliai adata: "Az elhunytat meztelenre vetkőztetik és abban a jurtában, amelyben halála pillanatában volt, hátára fektetve a földre helyezik, hogy ezzel a gyors bomlást megakadályozzák. A kezeit és lábait úgy helyezik el, hogy azok a halál pillanatában voltak. Feje alá kicsiny, (kb. ököl nagyságú) de feltétlenül fehér színű követ tesznek. Az elhunyt arcát khadákkal, testét pedig azzal a bundával vagy köntössel takarják le, amelyben meghalt. Emellett az elhunytat neme és társadalmi helyzete szerint meghatározott helyre teszik. Így az elhunytat a halotti jurtában a megtiszteltetést jelentő helyre, az ajtó felőli felében, a bejárattól balra, a burkhánokhoz közel helyezik el. A ház gazdáját, ennek fiát, atyját, fivérét rendszerint a gazdát illető felében, a bejárattól jobbra a burkhánokhoz közel helyezik el. Ha a gazda háztartásában élő szegény rokon vagy munkás hal meg azt is a megtiszteltetést jelentő oldalon az ajtótól balra helyezik el - azonban közelebb az ajtóhoz. Az elhunyt nőket az ajtó közelében, a háztartási eszközök mellett a bejárattól jobbra helyezik el" (Kozlov P. 1950:138-139.).
A jobb- és baloldal, a tiszteletbeli helyek jelentősége olyan eleme a keleti kultúrának, ami független a vallástól, hiszen a buddhisták, és a muszlim törökség számára éppoly jelentős, amint a keresztény kunságiaknak. Nem etnikus specifikum, de, hogy a temetkezési szokásokban napjainkig fennmaradt, abban valószínűleg szerepük volt a kunoknak, akik révén a honfoglalás korából is ismert szokás újabb megerősítést kapott. A Kunságban, ellentétben a többi várossal, él az a szokás, hogy a ravatal körül a rokonok a temetési szertartás megkezdése előtt úgy állnak a nyitott koporsó mellé, hogy a halott jobbján a nők, balján a férfiak. A halott feje felől a közvetlen rokonok, tőlük távolodva pedig a rokonsági fokoknak megfelelően a többiek. A szokás csak az utóbbi években kezd halványulni, főleg a városból elköltözők, illetőleg az urnás temetkezések okán, de a ma élő idősek még tudják ezt a rendet.
Miként a település rendjében, úgy a temetőkben is érvényesül a nagycsalád, tehát a rokonok lehetőleg egy bokorban, egymás közelében temetkeztek. A temetőkben egy síregységen belül is megvan a jobb- és baloldal jelentősége. A jobb oldalon mindig a nő, a baloldalon a férfi holtteste található, a gyermekeket lábtól temetik. A református temetőkben családi temetkezésre utaló jel az is, hogy gyakran négy fejfa is áll egymás mellett. Örsi Julianna mutatott rá, hogy "a temető társadalmi tagozódást mutató képét kisebb egységekre a vérségi kötelék elve bontja."(Örsi J. 1982:263-270; Kunt E. 1982:243.). A halottetetés szokása eredetileg a halál utáni élet képzetén alapul, s a magyar nyelvterületen meglehetősen gyér előforduláshoz képest vidékünkön meglehetősen gyakori. A feltételezés szerint a halottnak még egy ideig szüksége van az élelemre és egyéb dolgokra - ez magyarázza a koporsóba tett sírmellékleteket, illetőleg a sírra tett ételeket, italokat. A hittel kapcsolatos igen régi gyökerű szokásnak Európa-szerte nehezen értelmezhető maradványai vannak. Gyakran a halott visszajárásának hitéhez kötődnek a halottetetés szokásai. A tor a leggyakoribb forma, amelyben valóságos és jelképes etetés is előfordul, pl. leborított üres tányér. Néha előfordul, hogy a halottnak tett -és természetesen megmaradó ételt - tűzbe dobják. A halottetetés és itatás szokása, amolyan étel és italáldozat a törökség temetkezési kultúrájából ismert, számos példát tudunk hozni (Bartha J.1996.), azonban a kunsági kultúrában való meglétére kevés adat van, egyértelműen nem lehet igazolni az etnicitás jeleit. A Néprajzi Atlasz munkálatai során (SZMNA 90. kérdéscsoport Pócs Éva gyűjtése) kitér a kérdésre de elegendő adat nem lévén nem bocsátkozhatunk elemzésbe. Egy biztos, hogy a téma további kutatást igényel.
"A fejfa az alföldi magyar síremléke. Fája ott nő a háza végénél, legtöbbször maga ülteti. Életében sokszor megpihen árnyatadó lombjai alatt, ha a halál kiszólítja az élők sorából, híven kíséri az akácz a temetőbe is, itt is alatta pihen, s együtt porladnak el" - írja Györffy István a nagykunsági fejfákról szóló szép összefoglalójában (Györffy I. 1907:94-105.). Györffy a protestáns sírjeltípusokat osztályozza, elemzi díszítőmotívumukat. Páratlan értékű a gyűjtése, hiszen a XIX. században állított sírjeleknek ma már nyomuk sincs a temetőkben. Formájukat tekintve az esztergált kopjafák tűnnek régiesebbnek, de különösebb etnikai sajátosságot nem fedezhetünk fel rajtuk, mert a formájuk a magyar nyelvterületen szokásos gombosfákéhoz hasonló, a jelzésrendszerük pedig utólag megfejthetetlen. A kopjafák eredetének kérdését tipológiájuk párhuzamait László Gyula, (László Gy. 1982: 13.) Kovács László, (Kovács L. 1982:58.) Hoppál Mihály, (Hoppál M. 1982:325.) és Novák László (Novák L. 1982:285.) kitűnő munkáikban ismertetik, ez felment a téma részletezése alól. A Nagykunságon szokásos sírjel kapcsán azonban egy dolog mindenképpen figyelmet érdemel, s ez a "fűtől-lábtól" fa állításának szokása. Györffy említett művében még leírja, hogy "ezeket lábtól szokták a sírba állítani, úgy 50 cm-nyire kiáll a földből. Leginkább Kisújszálláson láthatni" Mára már csak a Kunhegyessel házassági kapcsolatban álló Abádszalók reformátusainál találtam nyomát ennek a szokásnak. Párhuzamát a kaukázusi törökök sírjelölésében találhatjuk. Közép-Ázsiában és Anatóliában is azoknál szokás a fűtől-lábtól való fa állításának szokása, akik a Kaukázusból származnak, ilyen a XIV. századtól kezdődően a fakitermeléssel foglalkozó tahtadzsi etnikai csoport. Törökországban, illetőleg az 1944-ben Grúziából deportált, Kazakisztán-Kirgízia határán (Merki városban) megtelepedett meszhet-törököknél láttam még. Arra a kérdésre, hogy a kunok magukkal hozták-e ezt a szokást, vagy később terjedt el egyelőre nem tudunk választ adni, a probléma további kutatást igényel. Főleg a Kaukázusban élő kipcsak-törökök temetkezési szokásait kellene megvizsgálni, hogy választ kapjunk a kérdésre. Erre azonban egyelőre kevés az esély.


IV. TÁRGYI KULTÚRÁNK KELETI VONATKOZÁSAI


A tudományos kutatás eléggé elhanyagolt területe az eszközök keleti párhuzamainak vizsgálata. Jószerivel csak akkor került a figyelem középpontjába, ha valamely téma monografikus feldolgozása indokolttá tette a hozzá kapcsolódó tárgy elterjedésének vizsgálatát. A téma szerteágazó volta miatt nem is lehet másra vállalkozni.
A kunsági időtálló pásztorhagyományok miatt a kapcsolódó tárgyi emlékeket célszerű számba venni. A terelőeszközök között a karikásostor tűnik ki, annak előzménye, (illetve a két eszköz egymás mellett is él) az ökörhajtó ostor, kunsági nevén kamcsi. Hogy a kunsági kultúrának közép-ázsiai hozadéka lehet ez a terelőszerszám, abból gondolom, hogy a baskír kamszi neve és formája is megegyezik a karikásostorral (Tagán G.
1938:233.). A kelet-európai szláv nyelvekben is megvan a szó, valószínűleg török átvétel , s ezen kívül él a krími tatárgban, karaimban, törökben, és baskirban a magyar nyelven kívül. A TESz nem tárgyalja. (Vasmer M.1986:176.)
Fontos eszköze a pásztoréletnek, a jó karikás dísze a pásztornak. Herman Ottó jegyezte fel, hogy a kunsági pásztorok "kukorica szemre és kígyóhátra fonták a karikásostort." (Népr. Múz. Ethn. Ad. 182.). Ugyancsak Ő írta le 1893. szeptember 1-én, a gajló használatát: "régi csikós, terelő szerszám a karikás előtti időből való, tulajdonképpen horog, amellyel a csikós a kurta, vékonyított botot vágtatás közben a földről felvette."(Herman O. EA182.) A pásztor személyes tárgyai, ékessége volt a kunerszénynek nevezett, sallangokkal, olykor hímzéssel kicifrázott kostökzacskó, amivel összefűzve lógott a pásztor többi "készsége", a kova, tapló, acél, a nyüvező, és késtok ( Györffy I. - Viski K. 1941: 261.).
A vastüskés kunsági kutyanyakörv még olyan eszköz, amely Közép-Ázsiától Anatólián át megtalálható. A komondor nyakát védte a farkas támadástól. (Közép-Anatóliában, Egridirben egy kovácsműhelyben láttam olyan formájú nyakörvet, mint amilyen a Nagykun Múzeum gyűjteményében található. 1991-ben, rendelésre készítette a mester.)
Az emberi védekező eszközök közül a "kálvinista kereszt" az ólmosbot végére húzott rézfokos és a kunsági legénybot igen figyelemre méltó, a tárgyunk szempontjából. A rézfokos mutat formai rokonságot a kun sírokban talált fokossal (Havassy P.1996:98.), a legénybotban pedig a négy és nyolc tüskés vasból készült, a középkorban még fegyverként használt buzogány élt tovább. Az alábbinak, mint fegyvernek a megjelenése Közép-Európában a kunokhoz kapcsolódik. Legarchaikusabbnak a négytüskés buzogányt tartják a kutatók - tipológiáját Kovács László végezte. Megállapítása szerint a kazárkori IX-X. századi rétegből került elő az említett típus, de vannak adatok a Balkánról is. Régészeti és néprajzi adatok egybevetése alapján Szabó László hívja fel a figyelmet a besenyők és kunok által Európába hozott új fegyvertípus, a könnyű páncélt áttörő buzogány és a kunsági legénybot azonosságára (Szabó L.1990; Pálóczi Horváth A. 1989:73.). A köpűs csillag - vagy gömb alakú rézből öntött legénybotok a pásztorok körében megmaradtak a virtus eszközének. A XX. század első felében még öntötték a kolompár cigányok, rézművesek. Az, hogy ennek a funkcióját veszített középkori fegyvernek népi változata nemcsak a Kunságon maradt fenn, hanem a közép-ázsiai pásztorok körében is, azt bizonyítja, hogy Tagán Galimdzsán említi a baskírok és kirgizek legeltetési szokásai kapcsán: "Igen fontos védekező fegyver a farkasok ellen a sima vagy szeges fa- vagy fémbuzogány, baskír nevén szukmar."(Tagán G. 1938: 286.).
Kunnyereg vagy betyárnyeregként ismert az a nyeregtípus, amely szerkezetében azonos a keleti nyergekével, de nem egyezik a honfoglaló magyarok nyergével, mert amíg azoknak kerek kápája, a kunnyergeknek kanalas kápája van, ebben rokon a kozák nyergekkel (Garai Á.1936; László Gy.1943.). Tiszafüreden századunk első negyedéig élt egy nyerges-dinasztia, általuk maradt fenn a "füredi nyeregnek" is mondott kun típusú nyereg. A nyereg szerkezete közép-ázsiai eredetű, azonban a XVII. századtól elterjedt a cafrang, csáprág, a nyereg alá való izzasztó használata. Ez valójában arra való, hogy a nyereg ne törje fel a ló hátát, de díszített formája jól mutatott. Oszmánkori átvételünk lehet (K.Kovács L.1981.IV.55.). A lótartás és nyergelés nyelvészeti párhuzamai kapcsán a nyelvemlékekről szóló fejezetben már megemlítettem, így most csupán utalok rá, hogy a csikófogásra használt hurokban végződő kötél, az árkány, a szügyelő kentreg, a kangyiga - szíj a nyeregszárny hátulsó részén szabadon lógó szíj ugyancsak a kun kultúra emléke a pásztorműveltségben (Mándoky Kongur I. 1993: 97-125.).