Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

V. TÁPLÁLKOZÁS

Az Alföld legnagyobb állattartó körzete a Nagykunság, természetes tehát, hogy a táplálkozási szokásokban is találunk archaikus elemeket. Különösen a juhtartás jelentős ebben a tekintetben. Amíg korábban racka fajtákból "magyar nyájakat" tartottak, a nagyobb hozamú merinó és a német birka meghonosodásával megnőtt a tekintélye és szerepe a paraszti gazdaságban. "A gyapjú árából sok közös kiadást fedeztek, az ürü és a kos eladás is jelentős jövedelemhez juttatta a juhtartó gazdaságot. A hús, a gomolya és a sajt pedig a táplálkozásban játszott nagy szerepet, a faggyúnak is hasznát vették, a juhbőrből pedig sokféle ruha készült." - írja a Nagykunság állattartó gazdálkodását összefoglaló kitűnő munkájában Bellon Tibor (Bellon T. 1996:232.). Az állattartási szerkezet átalakulása egyúttal azt jelentette, hogy visszaszorult a marha és lótartás, s ez természetesen érintette a táplálkozási kultúrát is. A ló és marhahúsfogyasztásról kevés adatunk van, nyilvánvalóan ünnepi alkalmakkor került az asztalra, egy család nem is tudott elfogyasztani olyan mennyiségű húst. A sóval és szárítással való tartósítást valamint a füstölést ismerték ugyan a Kunságon is. A szárítás, sózás és a füstölés keleti hozadékunk, ez a tartósítás a honfoglalás korától de az újabb nagyállattartó nép megtelepedésével felfrissült a népi tudás. Az emberemlékezettel elérhető ideig élt a hússzárítás a Kunságon. A kockára vágott megfőtt húst a nagybunda sima oldalára tették, azon szívta meg a nap, majd vászonzacskóban (Bereczki I. 1986: 37.) tárolták, s szükség szerint dobtak belőle az étel dúsítására. A füstölés technológiája a récens kultúrából ismert. Mindkét tartósító eljárás a kirgizek között is él (Tagán G. 1935: 90.). Prinz Gyula a Tien-sanban tett század eleji utazása során megjegyzi: "Téli utazásom során a legtöbb jurtban nagymennyiségű lóhúst találtam a tetőnyílást körülfogó faabroncsra lógatva. Füstölt kolbászt is ettem néha bár nem valami ízletes volt, mert a belevaló húst túlságos nagy darabokban tömik a bélbe."(Prinz Gy. 1908:74.). Fontos megfigyelés volt az, amely jelentősen befolyásolta a nomád életformáról - főként a táplálkozásról alkotott képet. A füstöléssel való "fertőtlenítés", csírátlanítás a kumisztároló bőrtömlők előkészítésénél is fontos művelet, azon túl, hogy "rontáselhárító" szerepet is tulajdonítanak neki.
A juhhúsnak a népi táplálkozásban elfoglalt különös helye, a felhasználás módja, a birkatest (birkapörkölt) főzésének sajátos módja olyan jellegzetessége a nagykunsági kultúrának, amely közép-ázsiai eredetet feltételez, ezért méltán vonta magára a kutatók figyelmét. A Szolnok Megye Néprajzi Atlasza vizsgálatai lokalizálták a birkapörkölt néhány különlegességét úgy, mint a fejének, körmének, farkának perzselése, az étel rituális osztásának szabályait. A vizsgálatok tanulsága alapján megállapítható, hogy ez az étel teljességgel a kun etnikumhoz kötődik (Füvessy A. -Kaposvári Gy. 1974. 221.). A birka fejének, körmének és farkának perzselése jellegzetes zamatot ad az ételnek. A Nagykunságon, Karcagon, Túrkevén és Kunhegyesen, Kunmadarason és a velük határos Tiszaörs és Nagyivány helységekben él ez a szokás. A Jászságban egyetlen településen mutatható ki, Jászkiséren, de történetileg bebizonyított, hogy ez a község a Kunságból népesült be. Annak ellenére, hogy a Jászság is jellegzetesen juhtartó terület, nem jellemző a nagymértékű juhhús-fogyasztás. A birkatest fogyasztásához kötődő hagyomány, hogy a legértékesebbnek tartott részét, a fejét, ami tiszteletbeli adag a leginkább tisztelt vendég kapja (Füvessy A.-Kaposvári Gy.1974:221.). A szokás teljes egészében analóg a közép-ázsiai kazakok és kirgizek közöttivel. Ha vendég megy a házhoz, "a főtt juhfej, mint a legnagyobb tisztelet jele, az asztalra kerül a vendég elé, s ő, vagy a házigazda végzi a rituális osztását, különös tekintettel a szemre, fülre, nyelvre, s tokadarabokra. A juhfej rituális osztásának halotti toron az ünnep jellegéből adódóan még inkább nagy jelentősége van, hiszen ez esetben ételáldozatról van szó (Bartha J.1998. 56-57.). A kisázsiai törököknél nem él ez a hagyomány. A juhfej tálalásával a "kun műveltség" szép emléke maradt ránk.
A birkapörkölt fogyasztási szabályai az élő kultúrában főként a lakodalmas szokásrendben őrződtek meg, s rendszerint a fejhez kapcsolódnak. A fej elfogyasztásának előjoga Kunhegyesen, Karcagon, Kisújszálláson, Mezőtúron, Mesterszálláson, Öcsödön, Kunszentmártonban a násznagyot illeti meg. A Kunsággal határos területeken a násznagy első szedésének joga ugyan él, de nem korlátozódik meghatározott darabokra (Bereczki I. 1986:91-92.). Más alkalmakkor, úgy, mint családi és egyházi ünnepeken - ami a Kunságon elképzelhetetlen birkatest nélkül - az étel készítője, a gazdag vagy a legöregebb férfi szedhetett először az ételből. Jász-Nagykun-Szolnok megye egyetlen településén, Tószegen jegyezték fel a birkapörkölt elosztásának azt a nyilvánvalóan lokális szokását, hogy "amíg a zsákot nem bírta emelni, az apja szedett, be kellett érnie annyival." (Szolnok megye Népr.Atlasza :Füvessy A. - Kaposvári Gy. 1974: 221.)
A juhok leölésének módja sem mindegy, a nyaki ütőeret vágják el, úgy eresztik ki a vérét. Az ettől eltérő módot nem szívesen vették a Kunságon. Túrkeve jegyzőkönyvében feljegyezte a nótárius: "Vartzogó nevű juhász a szegyen keresztül ölt juhot Szabó Vad Jánosnál." (Bellon T. 1999: 247.)
A juhhús főzéséhez kapcsolódik Herman Ottó egy kiskunsági feljegyzése: ott a "dzségérjét" is belefőzik a paprikásba (Herman O. 1914: 245.). A dzségér kunsági tájnyelvi kifejezés, a belsőséget jelenti a ciger ~ karaciger (máj) és akciger ~ tüdő török szavak szabályos kun megfelelője.
A birkapörköltön kívül a másik jellegzetes kunsági étel a juhhúsos kása, ami a törökös "pilaf" nevű lakodalmas ételének felel meg. "Akinek a kása megégette a száját, a tarhót is fújja!" - mondják a Kunságon az óvatos emberek. Táplálkozáskultúránkban a tarhó még igen figyelemre méltó keleti elem. Bár a szó feltehetően szláv jövevény, (TESz III.852.) a tarhókészítés népi gyakorlata nálunk valószínűleg ótörök eredetű. A tarhó számos török népnél, Ázsia, az Aral-tó, a Kaspi-tenger környéki steppevidék és Kisázsia népeinél máig egyik legfontosabb tejfeldolgozási forma. A Kunságon bevett gyakorlat szerint a tejet bárány vagy borjúgyomorral oltották be, az így kapott aludttejet sajtzsákban (vászonkendőben) kicsepegtetve kapták a friss gomolyát. A tej beoltásának az egyik módja megegyezik a kazak kumiszkészítés egyik fázisával - a tejsavbaktérium-színtenyészet indítja meg az erjedést (Bartha J. 1998:25., Nagy Czirok L. 1959:227.). A tarhókészítés és a kumiszkészítés technológiája voltaképpen megegyezik. Kisbán Eszter kutatásainak eredményeként tudjuk, hogy az európai tejiparba a bolgár-paraszti tejfeldolgozási gyakorlatból került, a joghurt elnevezés az oszmántörök révén jutott hozzánk (Kisbán E. 1967; Gratz O. 1930). A török népek körében kedvelt vízzel hígított sós aludttej, voltaképpen a savóhoz hasonlítható üdítőital, az ajran (ayran) a kunsági népi tejfeldolgozásból hiányzik. Miként a lótej fogyasztása is ismeretlen már. A kunok nyilván ismerték az erjesztett kancatejet, a kumiszt, ami a közép-ázsiai természeti viszonyok között alapvető italnak számít, ma már nyoma sincs a népi táplálkozásban. Legfeljebb a népi gyógyászat őrzi az emlékét, "szamárköhögésre" itattak kancatejet a gyermekkel.
A kunsavóként ismert boza, a kölesből erjesztett italnak is csak a neve maradt fenn (Szűcs S. 1963:231.). A boza származékos alakja utal arra, hogy ital is készült belőle: Kunmadarason mondák a részeg emberre, hogy bozás, be van bozitálva (Füvessy A. -Kaposvári Gy. 1974:288.). Ételként a századfordulóig fogyasztották a kölest, főleg birkahússal vagy baromfihússal egybefőve, de később a burgonya és a rizs kiszorította a népi táplálkozás rendjéből, holott a nagy múltú növény termesztését és felhasználásának módja is keletről került kultúránkba.
A tarhóhoz hasonlóan, nyelvi alakjában nem, a technológiáját illetően azonban analóg a kazakok és kirgizek szárított sajtja, a kurut (qurut) és a Hortobágy-melléki döfölye nevű szárított sajt. Keletkutatóink közül, Almásy György írta: "Az alföldi kazakok készítenek néha-néha valami kurut vagy krut nevezetű kemény, túróféle sajtot, amelyet ökölnyi darabokban szárítanak meg a napon." (Almásy Gy. 1903:318.). Magam is láttam, hogy a kazak piacokon kúpokba rakva árulták a kazak asszonyok ezt a kissé sós és roppant kemény - leginkább csak reszelhető sajtot, amit juhtejből, de tehéntejből is készítenek, s cölöpökre húzott, madzaggal leereszthető sajtszárítón szárítják. Prinz Gyula rajzot közöl a kirgiz nomádok házieszközeiről készült kitűnő tanulmányában (Prinz Gy. 1913: 165-179.). A sajtszárítás és a Kunságon használt tésztaszárító elvében és formájában is analóg.


VI.A KUNSÁGI VISELET NÉHÁNY SAJÁTOSSÁGA

Amint a népi kultúra minden műveltségi eleme, a viselet is folytonos változáson ment át, jóllehet a változás üteme a XIX. századig - az életmód változási ütemének függvényében lassú volt, majd megélénkült. A paraszti népviselet XIX-XX. századi fejlődésére a sok új anyag, a görbe szabásvonal és a színesedés jellemző. A viselettörténet kutatásai szerint a magyar parasztság ruhaneműinek alakulása nem független a felsőbb osztályok viseletétől. A magas kultúra stílusainak bizonyos elemei időeltolódással ugyan, de rendszerint megjelentek a magyar paraszti kultúrában, ám hangsúlyozzuk, hogy nem egész stílusok, hanem csak bizonyos stílusjegyek (Gáborján A. 1976: 9.).
Ha megvizsgáljuk a magyar népviseleti darabokat, láthatjuk, hogy szabásuk, díszítésük egyes részletei történetileg különböző korszakokból, a kelet-nyugati határok különböző irányaiból és a saját gondolatiságból, a természeti körülmények szükség-teremtette megoldásaiból alakultak ki.
A fenti megállapítások nagyvonalakban jellemzőek a Kárpát-medence magyar nyelvterületére, a Kunság azonban bizonyos tekintetben elválik a többi tájegységtől, a viseletben is markánsabban jelennek meg a keleti hatások. Mindez jórészt annak köszönhető, hogy a pásztorhagyományokat szinte a XX. század elejéig megőrizték, a mezővárosi szervezetben élő városok mindenre tekintettel voltak, de leginkább arra figyeltek, hogy új dolgok "ne mételyezzék" az ifjúságot okot adva a "cifrálkodásra".
Mivel a viseletekről képes ábrázolás szinte nem is maradt fent - leszámítva a Szent László legendát megjelenítő néhány falfestményt - nehéz a rekonstrukció. A festők nemigen találtak megörökíteni valót a paraszti viseletben. Néhány rajz ugyan megmaradt a várábrázolásokhoz kapcsolódóan, de ezeket rendszerint emlékezetből rajzolták. Még a legtöbb figyelmet a hajdú-viselet kapta, mert közel állt a népviselethez, de a Nagykunságról ilyenek nem maradtak ránk. A viselettörténet áttekintéséhez forrásul leginkább az iratok szolgáltak, főként a körözési iratok, körözőlevelek, futólevelek, mert olyan személyleírást adtak a körözöttről, amelyről jól felismerhették. A mindennapi viseletet írták le. A kunsági viseletről más tájegység körözési irataiban találhatók adatok.
A tilalmak, rendeletek az erkölcs nevében üldözték az új divatot, a rendeletek gyakran előírták, hogy mi az erkölcsösnek tartott viselet - ami többnyire a már megszokott, régi volt.
A mesteremberek céhekbe tömörültek, a céhek érdeke az volt, hogy az árucikkek árát emeljék, a közigazgatási hatóságoknak pedig joguk volt árakat megszabni. A limitációk ily módon leírják a ruhadarabok árát is és természetesen magát a ruhát is. A Jászkunság legrégibb árszabása 1755-től való. Túrkevén 1760-ban szűcsök és a csizmadiák munkáit limitálták. A Jászkunság teljes területére vonatkozó második árszabás 1780-ban jelent meg, a harmadikat 1812-ben adta ki a Kerület.
A viselettörténeti kutatás forrásául használhatók a céhiratok. Az artikulusok leírják a remekelés módját, a jegyzőkönyvek pedig a határozatokat. Tiltották az újításokat, az egyéni kezdeményezéseket, és igen szigorúan felléptek a rosszul dolgozó kontárok ellen.
A végrendeletekben és leltárakban ugyancsak értékelhető adatok maradtak ránk, hiszen az örökhagyó értékesebb ruhadarabjait hagyta gyermekeire, unokáira, amit olykor nemzedékeken át viseltek. Az asszonyok végrendelkeztek, vagy szóban testálták rá valakire ruhadarabjaikat.
A cselédbérek szintén jó adatokat szolgáltatnak, hiszen a cseléd nem pénzt, hanem természetbeni járandóságot kapott. A cseléd viselete általában megegyezett az alföldi jobbágy viseletével. Az uraságtól levetett holmit a XVIII. században még nem viselhette a cseléd. A már említett körözési iratokban olykor lopott holmikról is olvashatunk, amelyben hírt adnak a korabeli viseleti darabokról. Az életkörülményekről szóló feljegyzések, jegyzőkönyvek sem elhanyagolhatóak, hiszen megtudjuk, hogy XY "gatyaszárban vitte a búzát" - térd alatt kötve hordva a gatyát, azt, hogy vásárkor a nagykarimájú csikóskalap minőségét az áldomás során mérték fel: ha a beleöntött bor alól megcseppent, nem volt elég tömör a nemez, áteresztette az a vizet is, tehát semmire való volt.
Nyelvi adatokból, a szólásokból, a viseleti darabok népnyelvi elnevezését tudjuk meg, amint erre a proverbiumok fejezetnél is utaltam.
Kevés, de nem elhanyagolható a képes ábrázolásokon, metszeteken ránk maradt történeti adat. A várábrázolásokat elevenebbé tették a török, magyar vitézek képei. A térképeken is találunk ábrázolást olykor. Az Alföld első kataszteri felmérése a XVIII. század utolsó negyedében volt, első képes a parasztviseletre vonatkozó adataink ebből az időből valók. . A térképekre rajzolt pásztorokat Karcag város 1787. évi határtérképén kifordított subában, fejükön kunsüveggel, lábukon bocskorban láthatjuk.
Ám a népviseletnek első, és igazán hitelesnek mondott tárgyai a régészeti leletek. A kunsági ásatások során előkerült középkori kun leletek jellegzetes női viseleti darabja a párta volt. A bronzból való hajtűk azt mutatják, hogy az asszonyok (de még a férfiak is) fonva viselték a hajukat. Keleti viseletre utaló övcsat került elő a Karcag-Asszonyszállás középkori kun temetőjéből. A középkori kun női viselet dísztelenebbnek tűnik, mint a férfiaké (Selmeczi L. 1996: 65.).
A női fejrevalók között a pártán túl a legarchaikusabbnak tűnik a háló vagy recefőkötő. Kontinuitása a XVII-XVIII. századig nyomon követhető. Györffy szerint a XVIII. századi nagykun viselet szerves része volt. Fehér patyolatkendőt tett fel főkötőjére az új asszony a XVIII. századi Nagykunságon (Gáborján A. 1976: 29-30).
Az Alföldön - de országszerte jellemző volt, - hogy hosszú hajat viseltek a férfiak még a XX. század elején is. A férfihaj fonása minden kétséget kizáróan keleti hozadéka kultúránknak. Korai ábrázolások is vannak róla, a Képes Krónika 21. lapján, "A magyarok bejövetele Pannóniába" jelenet egyik háttal álló alakján látható a fonott hajviselet. A kunok vándorlási területein talált, különböző korokból származó sírszobrok - kamennaja baba - ugyancsak varkocsba font hajjal örökítette meg az elhunytat.
Jellegzetes hajviselet volt a férfiüstök. Györffy 1765-ből káromkodás kapcsán is említi, hogy a bűnöst üstökénél fogva akasztották fel (Györffy I. 1984:106.).
Mivel a tisztálkodási kultúra csak a hódoltságot követően emelkedett, azt megelőzően valószínűleg a fejtetvesség ellen a hajat zsírozták. A XVIII. század végén azonban megjelennek a zsírozott hajat tiltó rendelkezések. A hatóság minden kun városban tiltja a zsíros hajat, mint a pallérozatlanság bizonyítékát. "Síros fejek keményen tilalmaztatnak kivált a gazdák templomba menni íly kenetlen hajjal ... ne próbáljanak."(Gáborján A. 1976: 13.). A XVIII-XIX. század fordulóján a debreceni fazekasok a társaságukba tartozó legényt 15 krajcárral bírságolták meg.

Süveg

A népviseletnek első, valóban hiteles emlékei a régészeti leletekből kerültek elő. A kunsüveg példája ezt különösen igazolja, hiszen a XV. századból való nemezsüveget láthatunk a szolnoki Damjanich János Múzeum régészeti kiállításán, XVIII. századból való, Túrkevéről származik a Néprajzi Múzeum süvegje (Györffy I. 1937. 119.). A XVIII. századig általánosan használt fejfedő volt a kunsüveg, aminek kun eredetét valójában csak gyanítani lehet és nem bizonyítani. Azonban ha a Szent László legendát ábrázoló falfestmények kun fejviseletét is a Karcag-Orgondaszentmiklós temetőjében talált, ugyancsak XV. századra datált süveget összehasonlítjuk, azt láthatjuk, hogy megegyezik a formájuk. Az ugyancsak XV. századi Kőnigsbergi Krónika vonuló kun tábort ábrázoló képén jól kivehető az a süvegforma, ami a már említett régészeti ásatásokon előkerült. Bizonyos vonatkozásokban hasonlít a közép-ázsiai kazakok és kirgizek felhajtott karimájú magas nemezkalpagjához. Ha mindezeket egybevetjük a XVIII. századból való süveggel, azt vonhatjuk le, hogy ez az egyetlen viseleti darab, amely a kontinuitását megőrizte, egészen a XVIII. századig, amíg végképp ki nem szorította a kalapviselet.
A süvegre vonatkozó első írásos adat az 1395- körül keletkezett Besztercei szójegyzékből való, majd az árszabások, tiltó rendeletek sora ad értékelhető viselettörténeti adatokat (Gáborján A.1976:13.). Bár az árszabások rendre csak XVIII. századiak, aminek az a magyarázata, hogy az 1625-ben hozott, majd 1659-ben megerősített árszabások voltak a mérvadók. Hiába volt a rendelkezés, nem lett belőle általános gyakorlat. A sok visszaélést megsokallva, az 1715-ös újabb törvény hatására sorra születnek a városi és megyei limitációk (Domonkos O. 1962:150.).
A jászkunsági árszabás 1780-ban első helyen említi a magas fekete barkás süveget és ezt követően a közönséges szolgáknak való süveget. Barkás süveg nemcsak juhbőrből, hanem nemezből is készült (Györffy I. 1937.), hiszen a puhábbra gyúrt nemez kibolyhosodott. (Valószínűleg ekkor már merinó gyapjúból készítették a nemezsüveget, ami köztudomásúan lazább szerkezetű anyagot eredményez.)
"Az általánosan elterjedt kun süveg, túri süveg megjelöléssel egyszer találkozunk az árszabásokban - hívja fel a figyelmet Domonkos Ottó (Domonkos O. 1962:151.), ami azt jelenti, hogy a néprajzi szakirodalom a népnyelvből vette át a terminust és nem a történeti forrásból. A kunsüveg, vagy túri süveg a XVI-XVIII. században elterjedt viselet volt az Alföldön, elsősorban katonaföveg volt, de a köznép is hordta, utóbb a felföldi tótok is átvették.
A formájára vonatkozó első nagykunsági írásos adatunk 1743-ból való. Karcagi jegyzőkönyv említi, hogy "Kabai Istóknak volt viseltes csákós süvegje - vallja a tanú." majd másik adat Györffy nyomán ugyanebből az évből: "A fátens a jelen lévő süveget nem esméri ugyan, de mikor Kenderessi István eltemették, akkor bizonyára nem az a süveg volt a fejében, a' melly bévarrott csákójú süveg volt a fején, az után pedig bégyűretlen, fennálló süveg vót a fején mely az öreg Kabai Mihály uramé volt, míg bírhatta."(Györffy I. 1937:122.)
Köznépi viselet voltát igazolja, hogy cselédbérben is adtak süveget - ára 2 márjás - a XVIII. század derekán (Györffy I 1937:122.). Az 1781-es kun kapitányi rendelet figyelmeztette a tekintély dolgában hadilábon állókat, hogy "a kunok, ha más vidéken járnak, a csárdában ne verekedjenek, fő tiszt urak előtt kocsival kitérjenek, süveget emeljenek és a vámosokat privilégiumaik hánytorgatásával ne bosszantsák." (Györffy I. 1937:122.)
A süveg viselete a redemptió után (1745) lett katonai előjog, polgári viseletként 1764-ben Túrkevén már tiltják, 1777-ben Kisújszállás úgy határoz: "Minthogy a negédes ifjúság, annyival inkább a szolgálatban levő suhantzok az süvegekben tsinált abrontsokkal, huntzfutkájok sodorgatásával, s némelyek tsákó viseléssel magokat a kínyessígre, negédségre s tséltsapságra nagyon elkapatták, az ilyeténeknek megzaboláztatásokra nézve ennekutánna, ha kik ilyeténbe tapasztaltatnak, toties quoties 12 korbátsokat szenvedjenek, meghatároztatott."(Györffy I. 1937:122.)
A század végére a süveg lassan kiment a divatból. Némely káromkodásban (a proverbiumokról szóló fejezetben említettekre gondolok) ugyan találunk rá utalást, de helyét átveszi a kucsma ami anyagában ugyan nem, hiszen báránybőrből készült, de formájában hasonlít a magas csúcsos süvegre. Noha a kalap már a XVI. században létezett, a Jászkunságon a XVIII. század utolsó negyedében 1780-ben jelenik meg. 1793-ban bihari limitációk is hozták. Mire a század véget ért, a süvegviseletnek végképp bealkonyult, de a XIV. századból való első említésétől számítva mintegy négyszáz éven át tartotta magát ez a sajátos kunsági fejfedő. Helyét átvette a nagyszélű csikós-gulyás-kondás kalap, ami alighanem rangjelző szerepet kapott, cifrálkodásra alkalmas darabnak tartották, ezért a XIX. század elején már tilalmazták a túl széles kalap viselését.

Suba, bunda

Alföld-szerte, de a Kunságon különösen sokáig élő viseleti darab volt a suba. Hosszú életét a pásztoréletforma lassú változásának tudhatjuk be. A suba eredete bizonytalan illetve gyanítható, hogy nomád állattartó népek természetes anyagú leginkább bőrből való viselete. A szó: suba 1290-ben fordul elő először írott forrásainkban. Gyaníthatóan szláv eredetű a szó (Gáborján A. 1976:17.). A suba 4-15 juh bőréből készült, formája a gazdagoknak fél- vagy egész kör alakú, a szegényebbeké szűkebb, éppen csak a testet fedő volt. Nyaka köré fekete báránybőrből kacagánygallért varrtak. Bél Mátyás írta az alföldi pásztorokról, hogy "Nyers bőrből szabott felettébb szőrös ruhaneműben járnak, aminek bunda a neve." A Nagykunságon, a Hajdúságon és Délborsodban bundának mondták. Aszerint, hogy miként szabták, mikor viselték különböző fajtáit ismerjük, így van: ünneplő suba, kocsira való suba, juhászbunda, asszonysuba. Az ünneplő volt a templomba járó suba is. A szűcsmesterség virágzása révén az ünneplő bundák valóságos remekművek voltak a módosabb parasztság legszebb ruhái, díszítésük igen figyelemre méltó. A bővebbek palástja teljes kört adott, az alja kerülete 4-6 m is volt, hossza pedig 120 cm. Különösen a jászsági és a kunsági subák voltak hatalmasak és gazdagon díszítettek. Aljukat visszahajtották - kötözött aljú subának mondták. A kunsági subát fekete-bordó-lilás árnyalatú kálomistás színnel hímezték kunrózsa és rozmaring ágú díszítés futott a válltányérján. A módosabb házasulandó legénynek kijárt a vőlegénybunda, de érett férfikorú is viselte. A bundát hidegben szőrével befelé, esős időben szőrével kifelé fordítva viselték. Karcag 1787-ből való térképén ábrázolt szilajpásztorok szőrével kifelé fordított bundában láthatóak. A bőr kikészítéséhez és megvarrásához a juhászok értettek. Hogy ne eressze át a vizet, tovább tartson az ereje, bőrét hájjal kenegették, vagy főtt húst szárítottak a napon - ez egyike a hústartósítás egyik ősi módszerének - a bunda bőrére tették. Csak addig tartott a bunda becsülete, amíg "érzett a faggyú szaga." Ha ezt elveszítette, már csak a szekérderékba tették derékaljnak.
A Kiskunságon tükrös díszítésű subát említ Tálasi István, amit még a múlt század végén viseltek. A tükrös díszítés a balkáni és a keleti eredetű ruhadarabokon fordul elő (Gáborján A. 1976:19.). A juhbőrsubák keleti analógiájaként ismerjük az ázsiai nomád népekre jellemző hosszú, bő szabású juhbőrsubát, a csikóbőrből készült, szőrével kifelé fordított hosszú bundákat és a házilag szőtt posztóból készült prémes köpenyeket, amiket díszes bőrövvel fogtak össze. Galimdzsán szól az említett ruhadarabokról (Tagán G. 1935. 120-126.). Analógiaként kívánkozik ide, bár csupán formájában egyezik a kaukázusiak nemezből készült burkája.
A kör alakú subákhoz hasonlítottuk a Nagykunságon jellegzetes női viseletté vált kunsági kisbundát amelyekről Dorogi Márton írt szép összefoglalót (Dorogi M.1962.). Kunsági kisbundában - ebben a barna alapon fekete selyemhímzéssel díszített ünnepi viseletben szépen festettek az asszonyok. A díszítésnek itt rangjelző funkciója is volt: csak az hordhatott hárombokros hímzésű (az aljától a válláig terjedő három vízszintes sávban futó mintával díszített) kisbundát, aki tehetős volt, akit társadalmi státusa erre feljogosított. Aki érdemtelenül viselte megszólták.
A bőrből való felöltők közül a hátibőrt kell még említenünk, mint a Kunság igen ősi és jellegzetes viseleti darabját. A hosszú szőrű rackajuh bőréből készült a hátibőr vagy kacagány. A Kunságon még a XVIII. század közepén is gyakori viselet volt, amint az Illéssy István nagykunkapitány 1756. május 27-én Kisújszálláson kelt körleveléből is kitűnik: "A szolgák és pásztorok, úgy a fiatal gazdalegények is, a kik nagy, s nem igen hellyesen kigondolt nagytaréjú sarkantyus csizmákat s fekete hátibőröket, mellyet vulgo katzagán-nak hívnak, viselni nem lészen szabad; mert akin ezentúl akar armás hadnagyok az ő katonáikkal, akar districtualis hadnagyok akar gazdákon, akar szolgákon, akar pásztorokon ollyan megtiltott ruhát tapasztalnak, minthogy instructiójokban fog lenni, tőlük elvészik és a magok hasznára fordíttyák. Valaki pedig retinenskedik s elvenni nem engedé, az arra rendeltetett személlyek azonnal a N. Magistratusnak előadni tartoznak, kiknek hatalmokban lészen azon nyakas személlyeket kötelességek szerint megbüntetni. Mert az ollyan rendetlen sarkantyú és katzagányok nem egyébbre hanem a ruhában való bujaságra s kényességre való, melyet az Isten törvénye is tilt." (Györffy I. 1937: 126.)
A fekete rackabőrből való hátibőr továbbélt a ruha gallérjaként. Rendesen a kacagányt nyakbavetve hordták férfiak és asszonyok egyaránt, erről a XVIII. századi jegyzőkönyvek bőséges adattal szolgálnak.
A bőrruhák az ujjas bőrkabát, a csípőig érő ködmön, kun nevén daku volt még jellegzetes viselet. A dakut már szűcsök készítették. A ködmön, vagy daku cselédbérben a ruhajárandóságok közé tartozott. 1760. decemberében Túrkeve városa így limitálja a szűcsök munkáinak árát:
"Egy nagy, vagy első ködmön varrásáért a lakos
tartozik -45. Frt
Sühedernek vagy felserdült legénynek való ködmön
varrása -36.-"
Közönséges posztóbul való mentének
bélleléséért -51"
Anglia mentének bélleléséért 1.-"
Gyermek mentéje béllelésitül -30"


A gyapjúból készült felsőruhák

Az Alföld legnagyobb állattartó körzete a Nagykunság volt, s a jelentős juhtenyésztés miatt a gyapjúfeldolgozás is számottevő lehetett. A felsőruhák jó része gyapjúból készült, kézenfekvő a nemezelés technikája, mint a legősibb textilkészítési mód, noha meglétére a süvegviselet elmúlásával csupán nyelvészeti emlékünk utal. A nemezelődésre a pásztornyelvben maradt fenn szó: kijcesedik a kutya szőre, mondja a pásztor a loboncos komondor kutyájára. Nemezből való volt a nyereg alá való izzasztó, amit a Püspökladányban élő nyergesmester Matuz Andor készített a két világháború között. A szükség hozta elő az emlékezetből a régi technológiát, jóllehet izzasztónak az egyébként értéktelen szinte erejét veszített csungagyapjút (hullott gyapjút) használták (Fazekas M. 1979: 161.). Alighanem ez az utolsó adatunk a nemezelésre, ugyanis a felsőruhák anyagát már más mesteremberek készítették szövőszéken. Különféle gyapjúszövetből készült a felsőruha. A legdurvább kidolgozású a gubaszövet, ami Ungvár felől érkezett az Alföldre, amint ez a debreceni gubacsapók és szűrszabók peres irataiból kitűnik, jól lehet, hogy e két mesterség céhes története egy tőről fakad, csak idővel váltak szét (Györffy I. 1937. 129.). Az erdélyi szász városokban 1376-ban 19 szervezett céhet számláltak, közöttük voltak a gyapjúszövők és csapók is."Az 1571. évi limitáció szőrművesekről is szól. Az 1609. évi limitációban mint új mesterségek szerepeltek a szűrcsináló mesterek, csapók avagy szűrtakácsok; ugyanitt külön ártételek vannak megállapítva a 'az szűr (t.i. szőr) - mívesekről', kik lasnakot, gubát, harisnyát (székelyföldi értelemben veendő!) csináltak" írta a debreceni gubacsapókról szóló kitűnő összefoglalójában Bartha Károly (Bartha K. 1998: 48-66.).
A gyapjú szavunk bolgár-török eredetű, ami azt sejteti, hogy a gyapjúfeldolgozás ismerete is a honfoglalás előtt került a műveltségünkbe. A házi iparszerű feldolgozással járó eszközkészlet fejlődése azonban már kisázsiai török hatást mutat. Amíg a közép-ázsiai törökség a gyapjúlazításhoz máig fűzfavesszőt használ, addig a kisázsiai török nemezelő műhelyekben íjfát (yay) használnak. Az 1990-es években a törökországi gyűjtőútjaim során közel hatvan nemezelő műhelyt látogattam meg javarészt Belső-Anatóliában és az Égei-tenger partvidékén (Bartha J. 1998. 48-66.). Mindben ugyanazt a szerkezetű íjfát láttam, amilyenről Bartha Károly közöl rajzot a rozsnyói csapómesterek műhelyében használt ilfa-ról (Bartha K. 1939. 31.). Ez az eszköz két, két- és fél méter hosszú fa, amire juhbélből sodort húrt feszítettek. Az íjfát úgy használják, hogy a gyapjú fölé helyezik, a mester bal kezével fogja a jobb kezében lévő verőfával (tokmak) veregeti a húrt, amitől az rezgésbe jön és bele-belekap a gyapjúba, szinte pihekönnyűvé lazítja azt. A kisázsiai törökök csak műhelyben használják az íjfát, minden mester maga lazítja fel a megmunkálni való gyapjút. A fonálsodráshoz házilag gyapjúfésűvel (tarak) lazítják a gyapjút. Az íjfa használata a magyarországi csapócéhek életében már a XIX. század elején megszűnt, csupán a kalapos mesterség éltette tovább ezt a különös eszközt. Azonban az elterjedéséből ítélve feltételezzük, hogy a hódoltság idején került a magyarországi gyapjúfeldolgozó műhelyekbe, valószínűleg az abaposztó szövéstechnikájával együtt.
A szűr, ez a jellegzetesen magyar pásztorviselet szűrposztóból, vagy abaposztóból készült nagy gallérú viseleti darab. A gubaszövetnél sokkal finomabb kidolgozású szövött, kallott anyagból készült a szűrposztó, vagy abaposztó. A kallás munkaművelete abból állt, hogy a megszőtt gyapjúszövetet folyóvíz sodrása alá tették miáltal a szövet megtisztult és a faggyú kimosódott és a víz veregetése által összeállt, tömörré vált. A nemezelő mesterek ugyancsak tömörítik a már pásztorköpönyeg, nyereg alá való izzasztó és szőnyeg formájára alakított gyapjút. A gyapjúfeldolgozás technológiájának csupán egy mozzanata a kallás (tömörítés) ez önmagában nem bizonyítéka annak, hogy a szűrposztó a Balkán felől érkezett hozzánk. Azonban figyelemre méltó egybeesés, hogy a kisázsiai törökök máig viselt pásztorköpönyegét aba-nak hívják. Számos közmondásuk igazolja, hogy a pásztorélet nélkülözhetetlen tartozéka az aba, ami oltalmat ad, a szabad élet szimbóluma. Íme közülük néhány:
- Aba alatt szultán fekszik.
- Fejére húzza az abáját.
- Aba alatt férfi fekszik.
- Aba alól botot mutatnak.
-Aba felett csak a csillagok állnak.
- Összecsavarja az abáját ~ odébb áll.

A törökök aba nevű pásztorköpönyege azonban nemezből készült és nem szövött posztóból. Gáborján Alice megállapítása, mi szerint: "A vízszintes szabásvonal Kelet-Közép Európában szórványosan előfordul és Arábiától Iránig egy aba nevű ujjatlan ruhatípus szabásbeli jellegzetessége." (Gáborján A. 1976:227.) - arra enged következtetni, hogy a magyar pásztorköpönyeg, a szűr ha anyagaikban nem is azonosak, de szabásvonalukat tekintve sok hasonlóságot mutatnak. Veronika Molnár Gerwers a magyar szűr eredetét kutatva néhány elemének - úgymint kifelé hajló elej és a befenekelt ujjak - ókori keleti előzményeit fejtette ki. Kutatásainak nagy érdeme, hogy óriási összehasonlító anyagot tárt fel a Balkántól - Kisázsián - Iránon át Türkmenisztánig. Történeti előzményének tekinti az ókori keleti kandys nevű kabátot. Állítását 22 ábrával támasztja alá, két keleti szabásrekonstrukciót mutat be. Gáborján Alice, a magyar viselettörténet kiváló kutatója több tételben cáfolta Veronika Gerwers állítását. Azt vallja, hogy a magyar szűr megmaradt XIX-XX. századi példányai alapján nehéz párhuzamot vonni a perzsa kandys (köntös), ami kaftánszerű, lefelé bővülő, nemezből készült, varrott (!) kabátféle és a szűr között. A vállra vetett kandyst a perzsák terjesztették el. A recens kultúrából ismert kaftántípus lefelé bővülő, ékekkel toldott és az elején aszimmetrikus záródású viselet szabásában erősen eltér a magyar szűrtől. A kandys típusú - nem szűrtípusú - türkmén kabátokkal egyenlő szabású Nyugat-Anatóliai pásztorköpönyeget hoz példaként Veronika Gerwers, ami a magyar szűrrel mutat szokásbéli hasonlóságot, ám attól eltérően sem kifelé hajló eleje, sem pedig gallérja nincs. Az ilyen típusú felsőruhák Kelet-Európától - Kisázsián át ugyanazon a területeken megtalálhatók melyeken az egykori kandys-típus kimutatható. Számos, és igen lényeges vonatkozásban eltér a magyar szűr szabásvonalától; az ékekkel toldott, bővülő, emez egyenes vonalú. Amíg a szűrnek van csuklyája, gallérja, a kandysnak nincs. Nem bizonyítható a kontinuitás (Gáborján A. 1975:158-159.). A viselettörténeti kutatásoknál forrásértékűnek tekinthetők a képes ábrázolások. A Képes Krónikában, de más középkori forrásokban sem ismerünk egyetlen szűrábrázolást sem. A szűr első írásos említése is csak 1570-ből való: "Nicolaus Zywzabó" (Gáborján A. 1979:179.). A szűr (szőr) szó is kettős jelentésű. A XVI-XVII. században az anyagot már nem, csak a viseleti darabot jelentette, felmerült a "szürke" színből való eredeztetése is. A szűr keleti eredetű szabását a XIX-XX. századi daraboktól ismerjük. Nem lehet tudni, hogy a megelőző századokban milyen ruhafélékben lappangott. A XIX. században a magyar parasztság viselete volt. Gáborján véleménye szerint "itt ötvöződött az eurázsiai eredetű - de a magyarsághoz a középkori Nyugatról került csuklyával, az európai reneszánsz eredetű szögletes gallérral és a kifelé hajló elej-lapokkal." (Gáborján A. 1975:181.) Legújabb viselettörténeti kutatások bizonyítják, hogy a reneszánsz négyszögletes gallér az újabb típusú magyar szűröknél kombinálódott egy állógallérral, ami a keleti eredetű viseleti darabok tartozéka volt. A honfoglaláskori, majd hódoltságkori felsőruhák része az állógallér, de a Képes Krónika ábrázolásain látható kunok is állógallérú köpenyt viselnek. A Karcag-Orgondaszentmiklósi ásatások során előkerült aranyszállal hímzett gallér is igazolja, hogy a XV. századi kunok viseletének is része volt ez a gallértípus (Selmeczi L. 1992:18.).
Mivel a balkáni és a kisázsiai pásztorviseletben gyakori a csuklya illetőleg a csuklyává alakítható négyszögletes gallér, adódik a kérdés, hogy melyik volt előbb? A csuklyának történeti-földrajzi eredete eltér a szögletes gallérétól. (A kutatók kelta eredetűnek tartják a csuklyát.) Tény, hogy a pásztorviselet ott őrizte meg a csuklyát ill. a csuklyává alakított szegletes gallért, ahol a csapadékos éghajlat jellemző. A magyar szűr esetében eldöntetlen marad a szegletes gallér kérdése. Tény viszont, hogy miután a XIX. században már ünnepi viseletté vált a szűr, a hatalmas szegletes gallér kínálta magát a díszítésre.
Végül is a cifraszűr, ez a sajátosan magyar viselet úgy alakult olyanná amilyennek a múzeumokban ma látható, hogy alapszabását minden bizonnyal keletről kapta, a szűrcsat a hódoltságkori mentékről ill. a XIX-XX. századi díszmagyarokról került a szűrre. Az állógallér keleti eredetű már a honfoglalás korából meglévő, a szögletes gallér a reneszánsz-kori, a legarchaikusabb táji típust képviselő jászkunsági szűrökön a gallérjain és az elejen látható aszimmetrikus állócsokrok oszmántörök hatást tükröznek (Palotay G. 1940., Gáborján A. 2000: 25.).

A szűr díszítése

A szűr díszítményei közül a rátétes díszítés keleti hozadék, a dunántúli szűrök őrizték meg. A virágdíszítés, a rozmaringlevelezés a tiszántúli szűröket jellemzi, közülük is a legrégiesebbnek a jászkunsági szűrök tűnnek. Az aszimmetrikus állócsokrokat, fogazott szélű leveleket, töltött szárakat, a virágok más színnel való kontúrozását, a virágban virágokat a kutatók oszmán-török eredetűnek tartják (Gáborján A 2000. 24.).A szűröket a galléron, az elejen, az oldaltoldásként szolgáló aszajon és az ujjak végén díszítették. A szűrök díszítése nemcsak tájtípusaiban (Jászkunság-Alföld, Debrecen-Hajdúság, Bihar-Erdély, Felföld, Dunántúl), hanem tájtípuson belül is eltérő (Gáborján A. 2000. 28-150.). A legjobb példa erre a kunsági szűr, ahol is színeiben de motívumaiban különösen jellemző az egyes kun városok sajátos díszítése. (A vásárokon, csárdákban a szűréről látni lehetett, hogy melyik városból való a legény.) Ennek alighanem az a magyarázata, hogy a helységben dolgozó szűrszabó mester maga alkotta mintakönyv alapján virágozott. Pl. Györffy Ferenc karcagi szűrszabó a XIX. század derekán élt. A szűrhímzést (virágozást) Debrecenben tanulta, hazatérve szülővárosába céhes mesterként 25 éven át dolgozott. A nagykun szűr ornamentikáját ő teremtette olyanná amilyen lett (Györffy I. 1930:79., Gulyás É. 1987:126-129.). Díszítése nem hasonlít a debreceni tanult mintákhoz, annál több régies elemet őrzött meg. Tehát Györffy Ferenc és fia István is merítette valahonnan a motívumkincset, átörökítette, újrakomponálta a díszítőelemeket, mint ahogyan ezt a tájhoz kötődő népművészek teszik még ma is. A különféle alapon, textilen vagy fémen ránk maradt azonos motívumok megjelenésére a legjobb példa a Györffy által közölt ipolytarnóci gallérvirág (Györffy I. 1930: 181.) és a túrkevei tarsolylemez díszítése. Ez is igazolja, hogy a népi díszítőművészet megértése csak úgy lehetséges, ha a motívumok gyakran antropomorf jellegét meglátjuk. Ez magyarázatot adhat bizonyos, főleg életmódhoz kötődő motívumkincs továbbélésére, de vándorlására is. Mert ugyanaz a motívum - jel - másnak hat szövésben, hímzésen, bőrmunkán vagy ötvös remeken, bár az eredeti jelentése azonos. Megfejtésében gyakran a népköltészet is segít. A zsendülő tudományág, a szemiotika új módszereket, jó lehetőséget kínál az összefüggések felismerésére.

A népviselet színei

Bél Mátyás feltehetően 1731-ben tett utazásai során a Kis- és Nagykunság viszonyairól írt, egyebek mellett a viseletről is szólt: "Különben testük erős és azt sajátos ruhába, többnyire kékbe, néha fehérbe öltöztetik. Egyaránt csinosak a férfiak és a nők." (Bél M. 1975: 7-50.). A fehér szín, a nyers színű, "nyersanyag" a len és a kender színe az alapanyag színe is, amelyből a ruhát varrták. Ezzel ellentétben a háziipari szőttes, a gyolcs, ragyogó fehér volt, amit elsősorban a gazdagok és a fiatalok viseltek. A háziszőttes megmaradt nyers színével hétköznapi viseletnek. A fehér az öregek és a gyászolók viselete maradt. A gyász színe hosszú ideig ez maradt, a többi szín használata viszonylag késői jelenség. Egyszerű lélektani oka van ennek, amely minden kultúrában fellelhető. A legősibbek azok a megnyilvánulások, amelyek a test elváltoztatásában mutatkoznak meg. Ilyen a ruházat megváltozása is, hiszen az áll legközelebb a testhez. Azok a népek, akik egyébként ruhában járnak gyász esetén meztelenre vetkőznek. A mediterrán kultúrákban, az araboknál, az Égei-tenger vidékén és a zsidóknál kimutatható a meztelenre vetkőzés gyász esetén. Ennek emléke nálunk abban a szokásban él, hogy a férfiak kalaplevéve kísérik a koporsót (Fél E. 1935:6-17.). Más esetben a haj kibontása és a szakáll megnövesztése a gyászjel. A mohamedán vallású török népeknél ez máig így szokás, de nem szakrális szokásról van szó, mindez már az iszlám felvétele előtt is létezett, és ma is megtalálható még a kazakok körében is, akiket pedig a legkésőbb érintett meg az iszlám vallás. Arról, hogy a kun asszonyok gyászában megvolt-e a kibontott haj szokása, nincs adatunk, de valószínűnek tartjuk, hiszen a velük szoros kulturális rokonságban élő délmoldvai tatár asszonyok a XVIII. században így gyászoltak (Fél E. 1935. 6-17.). A fehér gyász-színre a rokon népek kultúrájából bőséggel hozhatunk példát, de csupán egyetlennel szeretném a fontosságára felhívni a figyelmet: a kazak recens kultúrában a fehér gyászszalag a temetési zászlón az elhunyt idős korára és nemére utal ( Bartha J. 1998: 51.).
A kék használata az egész Alföldön elterjedt, jóllehet, a szín megjelölésére egészen a XVI. századig nem volt adatunk. Ég-színnek mondta a magyar. A szó török eredetű, "kök" jelentése ugyanaz. Volt a kék színnek azonban egy sajátos mélykék ~ feketéskék változata, a kunkék, ami a kunok gyász-színe volt, amit ásatási megfigyelések igazoltak, de népköltészeti adatunk is van rá: "Az elment az én rózsám" kezdetű dal egyik variánsa így szól: "inkább meggyászolom fekete ruhába / délelőtt fehérbe / délután veresbe / estefelé, ha ráérek tiszta lila színbe." (Fél E. 1935:10.) Ugyancsak a Karcag-Orgondaszentmiklósi temetőben talált koporsómaradvány tanúsítja, hogy a koporsót festették. Piros, zöld, feketéskék motívumok voltak rajta. Az orgondaszentmiklósi és asszonyszállási kunok lila gyászt viseltek. A kunok gyász-színe, a kunkék, a kunsági festett bútorokon maradt ránk. A kazak temetkezési szokásokban megtaláljuk a párhuzamát. Az asszonyok halotti zászlajának sötétkék a színe. A népviselet kedvelt színe még a vörös, az életöröm, az ünnep színe. A kunsági díszítőművészetben éppúgy szerepel, mint a magyar népművészet más területén. Azonban a vörös a gyász színe is volt. Apor Péternél olvashatjuk, hogy a házas férfiak koporsóját sötét meggyszín bársonnyal vonták be. Mikes Kelemen koporsóját is meggyszínű bársonnyal terítették le. Ugyancsak Aporra hivatkozva írja Fél Edit (Fél E. 1935:10.), hogy aki harcban esett el, vörös süvegben temették. A kuruc-kor gyászolói viselték a vörös színt. Bethlen Gábor végrendeletében meghagyta, hogy vörös legyen a gyász színe. A palócoknál és Kalotaszegen a kisgyermeket vörös kendő viselésével gyászolják, de Hódmezővásárhelyen szokás volt a koporsófedelet vörös színre festeni. A vörös szín a Földközi-tenger mellékéről került szerte szét a világba. Minden kultúrában helyet kapott, gyász-színként talán a halállal való dacot jelentette. Rontáselhárító szerepe miatt óvta a halottat és a gyászolókat egyaránt: A másik világot, az életet jelképezte. A fekete gyász - nyugati kultúrhatása a XIX. század közepétől de inkább a XX. század elejétől válik általánossá. Nálunk polgári körökben a XVII. században még felváltva él a vörössel vagy a dísztelen hétköznapi viselettel. A fekete színnek tulajdonított hatás abban mutatkozik meg, hogy viselőjén nincs semmi feltűnő, nincs semmi vonzó, nem ad okot irigylésre. A Kunságon még az 1960-as évekig szokás volt, hogy az asszonyokat feketére festett egykori menyasszonyi ruhájukban temették el. A Kunság díszítőművészetében a fentieken kívül még a zöld szín gyakori. A zöld jelentésében a pásztorkultúrából vett példák alapján ugyancsak az élet színét véljük. Az említett színek, a fehér alapon kék (kunkék), vörös, fekete, ld a Kunság díszítőművészetében a szűrhímzéseken a kun párnavégeken át a festett bútorokig megtalálhatóak.


VII. Díszítőművészet

A cifraszűr ornamentikájának bemutatása után szólnunk kell a kunhímzésről is, ami sokkal inkább archaikus eleme a tájegység népi kultúrájának, mint a viseleteken kibomló díszítés. A kunhímzés párnavégeken maradt ránk. Amit ma a múzeumi gyűjteményekből ismerünk nagyrészt Györffy István gyűjtőmunkájának eredményeként került a raktárakba. Az alföldi szőrhímzéseket ő ismertette először ezt a korábban kevés figyelmet kapott díszítőágat. A kunhímzés kompozíciója és színösszetétele csak a Nagykunságon jellemző, teljesen eltér mind az Észak-Magyarországon, mind pedig a Dél-Alföldön előforduló hímzéstől. Szabadrajzú, szálán varrott párnavég-hímzéseink valószínűleg a legrégebbiek a hímzések között. A minták kompozíciója úgy épül fel, hogy a középpontot hangsúlyozza két párhuzamosan futó vonal között. A tőle két oldalra futó minta egymás tükörképe. A kunhímzés nagy rozettákból, kunrózsákból, tulipánokból, leveles, végükön virágos ágakból, peremdíszként magányos virágból és gránátalmából állnak. A középmezőben lévő minta és a peremdíszek nagyobb mintái ugyanannak a színnek különféle árnyalatait hozzák, a rózsaszíntől vörösön át egészen barnáig, de jellemző a kéknek különféle árnyalata és a zöld, valamint a fekete is (Fél E. 1987: 354-355.).
A kunhímzés peremmintája mindig keskenyebb, arányaiban is kisebb a középmintánál. Ha a formavilágát, kompozíciós ritmusát egybevetjük a kazáni tatárok hímzésével (XIX. század) megdöbbentő hasonlóságokat láthatunk (Balaejev. F. M. 1984:40. ábra). A párhuzamosok között futó motívumok elrendezése, formája, a kacsos szegély dísz, ami a közép-ázsiai törökség díszítőművészetének szerves része, szemre azonosnak látszik a kunhímzés díszítőelemeivel. A leírás alapján a szálán varrott technikával hímzett díszítőeszközök öltésmódja is azonos. A példának említett párhuzam egy XIX. századi dísztörölközőn maradt fenn. Természetesen egy adat, nem adat, jól tudjuk, mégis kívánkozik a kérdés: milyen volna e végre célszerű népművészeti kutatásainkat is kimozdítani a holtpontról, bővebb összehasonlító anyagot begyűjteni, és nem elkönyvelni a kunhímzést mint valami helyi sajátosságot, ami azért "belesimul" az országos mintakincsbe. Népművészeti kutatásaink új irányát jelenthetné az aldunai törökség, közöttük a tatárok népművészetének tanulmányozása. A kunhímzés alapmintakincsét a Havaselve és Moldva vidékéről hozhatták magukkal eleink (Lükő G. 1935: 94.).
A kunsági hímzés és a "vásárhelyi" hímzés közötti párhuzam, ami több mint hasonlóság szintén nem hagyható figyelmen kívül. Valószínűleg migráció kísérőjelenségeként került ez a hímzőstílus Vásárhelyre. Már kész darabok levarrásáról lehet szó (Kiss L. 1928. 47-59.).
A magyar népi díszítőművészetre, azon belül is a fazekasságra és a hímzésre a hódoltság kora nagy hatással volt. A parasztkerámián már a XVI. századtól megjelennek a törökös díszítőelemek magyarosított változatai. Az egri várásatási anyag leletei azt mutatják, hogy a XVI. század második felében a közép-itáliai fajanszok motívumaihoz hasonló helyi edények készülnek, pl. a változatos formájú korsók, amelyek török hatásra alakultak ki, vagy azok átvételei voltak. A kiöntőcsöves edények ekkor terjedtek el, de nem érnek túl az Oszmán Birodalom politikai határán (Domanovszky Gy. 1981. 74.). A Kunságra gömöri vásározók révén kerültek, de a Kunság csupán mint felhasználó kerülhet szóba. A jelenleg Karcagon működő fazekasműhelyek közül ifj. Szabó Mihályé specializálódott a hódoltságkori mintakincs és formavilág átmentésére. A mester az egri várásatási anyag alapján dolgozik.
A hódoltság korából ered népi hímzőművészetünk jó néhány eleme. Palotay Gertrud a téma kitűnő ismerője tisztázta, hogy motívumkincsünkben melyek a törökös elemek (Palotay G. 1940.). A legszembetűnőbb képviselői az úrihímzés formavilága, valamint a "gránátalmás", "birkás" motívumok.
Díszítőművészetünknek rangos képviselői a festett parasztbútorok, amelyek a XVI. századtól terjednek el a nagyobb települések és mezővárosok parasztházaiban. A festett asztalosláda, menyasszonyláda, vagy ahogyan a Kunságon mondják, "szándokláda" [sandik - láda - jelentésű szó török átvétel lehet] valamint a sötétkékre festett sarokpadok, lengőlócák. A kunkék (sötétkék) ami a kunok gyász-színe is volt ezeken maradt ránk napjainkig. A Kunságon még a koporsót is kékre festették - amint ezt a népviselet színvilágát tárgyaló fejezetben már említettem. A díszítőművészet, szinte minden területén a XVIII. század hozza a kibontakozást, az új és gazdagabb motívumvilágot. Akkor, amikor hangsúlyozni kellett a különállást, a saját ízlésvilágot, nem a semmiből, hanem a kultúrában lappangó elemekből szárba szökken az a népművészet, amit azután regionális és helyi stílusok szerint különböztethetünk meg. A kunsági kultúra ebben a vonatkozásban sem szegényesebb, mint az ország más tájegységének kutatása, csak más.


RÖVIDÍTÉSEK

GYINMA - Györffy István Nagykun Múzeum Adattára Karcag
GYINM. Orient. -Györffy István Nagykun Múzeum Orientalisztikai Gyűjteménye
DAMNA - Damjanich János Múzeum Adattára Szolnok
Néprajzi Múz. E. A - Néprajzi Múzeum (Budapest) Ethnológiai Adattár
SZMNA - Szolnok megye Néprajzi Atlasza
TESz - A magyar nyelv történeti etimológiai szótára

ÖSSZEGZÉS

A XIII. században a keletről jött etnikai csoportokkal újra megjelenik a Kárpát-medencében az eurázsiai sztyeppe lovas-nomád kultúrája. A török- és iráni eredetű beköltözők hatása a magyar nép embertani képén, anyagi és szellemi kultúráján egyaránt érezhető. Velük felülrétegződött a keleti kultúra, és ennek hatása érezhető a Kunság népi kultúrájában. A térség sajátos történelmi fejlődésének, különös jogállásának és az ebből adódó zárt közösségének köszönhetően megmaradhattak azok a kulturális elemek amelyek a népi kultúránk különös színét adják, és amelyek táplálják azt a történeti tudatot, ami a Kunságot jellemzi.
A magyar kultúrát három rétegben érintette keleti hatás. Első a honfoglalás-kori réteg, a középső a XIII. századi kun és a harmadik a török hódoltság idejéből való. Igaz, hogy a török hódoltság másfél évszázada elég hosszú idő volt ahhoz, hogy jelentős kulturális átadás-átvétellel számolhatnánk, de a török közigazgatás berendezkedése folytán erre csekély lehetőség volt. A törökök szinte érintetlenül hagyták a Birodalomhoz tartozó területek intézményrendszerét, mert az érdekük az volt, hogy jó adófizetőik legyenek. Így a hódoltság alatt meglévő települések és azok gyér lakossága a kereskedelem révén jutott török hatáshoz, ami leginkább a díszítőművészetben nyilvánul meg. A Kunságban a korábban elkezdődött pusztásodás a török idők alatt fokozódott. A hódoltság, illetőleg a Rákóczi-szabadságharc utáni visszatelepülés, a Nagykunság benépesülése után alakult ki ez a sajátos történelmi tudat, ami a Jászkunságot, jászokat és kunokat egyaránt jellemezte. Ez egyfelől származástudatot takar, de területhez kötődést is jelent. Kunnak lenni az élők tudatában annyit jelent, mint "konok, nyakas, kálvinista", a szíken is megélő, összetartó, de azt is jelenti egyben, hogy a Kunságon lakó. Befelé zárt világába alig enged be idegent, más etnikumút, más vallásút. Részben igaz az, ahogyan Bellon Tibor, a Kunság kutatója látja: itt nem voltak meg azok a szervezeti keretek, (fonók, fosztók) amelyek a hagyományozódás alkalmait adták, de volt a család, a meglehetősen zárt család és az a közösség aminek befelé összetartó ereje megfelelő alkalmat adott az átörökítésre. A szokáselemek megléte ezt mutatja. A Kunság, mint az Alföld legnagyobb állattartó körzete életmódjában sokáig megőrizte a keleti hozadékot, ami fundamentumát jelenti annak a származástudatnak, és annak a sajátos színezetű népi kultúrának, amely olyan markánsan megmutatkozik. A redemptióval újabb erősítést kapott az a másság, a régi jogállás visszaszerzésére irányuló törekvések egyesítették az erőket egyben a határokat is kijelölték. Ez védelmet jelentett az itt élő lakosságnak. Feltételezzük, hogy a visszatelepült lakosság között arányaiban több lehetett a kun származású, a többi betelepült pedig alkalmazkodott a kultúrájukhoz. A redemptió során visszavett privilégiumok keretei között zajlott az a sajátos parasztpolgári fejlődés, ami, ha töredékeiben is, de megőrzött jónéhány olyan kulturális elemet, ami nem tulajdonítható másnak, mint az egykori kun műveltség töredékének. Végső soron mindegy, hogy kuntudatnak vagy redemptus tudatnak nevezik a történészek, az etnicitás modern értelmezésének megfelel így is. A két fogalom nem ellentétpárja egymásnak. Az etnikus identitás hangsúlyozása mindig, nagy társadalmi problémák idején , amolyan válsághelyzetben kap nagyobb hangot és teret. Kétségtelen, hogy e sajátos történeti tudat kialakulásában, formálásában a helyi értelmiségnek mindig nagy szerepe volt. A helytörténet oktatása az iskolák tanmenetének része volt. A két világháború között a helyi nyomdában készült füzetek hátsó borítóján rövid Kunságtörténetet olvashatott a kisdiák, a helybéli tanítók, nagyhírű gimnáziumi tanárok között jó tollúak is voltak. Ők autentikus közvetítői voltak egy néprajzi csoport kultúrájának. Ám a származástudatot "bizonyítékokkal" nehéz igazolni. Végső soron az ember az, aminek tartja magát. Függetlenül attól, hogy "őslakosok" vagy "tősgyökeresek" avagy jövevények voltak, gondolkodásukban egységessé váltak a Nagykunság lakói. A kuntudat mindig úgy forog közszájon mint a magyar társadalmi tudat egyik része, a magyar kultúrába olvadt idegen elem oly módon integrálódott az itteni hagyományokhoz, hogy közben megtartott - elsősorban az átmeneti rítusoknak köszönhetően olyan elemeket, amelyek a már vázolt történeti körülmények között hagyományozódva szinte máig fennmaradtak.
A disszertációmban azokat a műveltségi elemeket veszem sorra, amelyek véleményem szerint etnikus gyökerűek, analógiáik a törökségi kultúrában fellelhetőek. Az összehasonlító néprajz módszerével bontom ki azokat.


A kun műveltség archaikus rétegét képezik a nyelvemlékek, elsősorban a földrajzi nevek, személynevek és a szórványemlékek, amelyeket a tájnyelv olykor jelentését veszítve is, de megőrzött. A kun műveltség így a nyelv és a XVI. századra fokozatosan belesimult a magyar műveltségbe. A nyelvtudomány összegezte, a magyarországi kunok nyelvének problémáit, az újabb kutatási irány is kirajzolódott mostanra. Disszertációmban csupán azokat a földrajzi neveket említem - ily módon kapcsolódva a nyelvészek eredményeihez - amelyekhez történeti monda fűződik. A csokorba szedett példák alapján azt állapíthatjuk meg, hogy a helynevek a kun műveltség archaikus rétegébe tartoznak - de a hozzájuk fűződő történeti mondák a török kort idézik. Végső soron érthető, hiszen időben az a kor áll az emberemlékezettel befogható időhöz közelébe. A személy- és ragadványnevek azonban olyan területei a nyelvemlékeknek, amely még szép eredményekkel kecsegtetik a nyelvészeket. Közülük csupán ízelítőt ad a dolgozat, azokat sorolom, amelyek a névadási szokásokra utalnak. A szórvány nyelvemlékek többsége a pásztorkultúrához kötődően élt tovább.
A gyermekfolklór területéről a Mándoky Kongur István gyűjtötte kiszámolós mondókát, annak kapcsán az asztragalos csontokkal játszott kapójátékok keleti párhuzamait elemzem, hasonlóan a kótya, bige játékhoz.
A proverbiumok között a farkasgégén eresztett szólás keleti hátterét vizsgálom. Elsősorban anatóliai kapcsolatai miatt úgy vélem, hogy ez a szólás Erdélyen át a Kisázsiai török kultúra felé mutat. A farkasín, mint rontószer, a néphit etnikus sajátossága, közép-ázsiai gyökerekkel. A műfajilag nehezen behatárolható káromkodások főleg viseleti adatokat, illetve a török ellen irányuló "hajdúbeszédet" őrizték meg.
A néphit területén a táltos-hit tekinthető olyan sajátosságnak, ami keleti párhuzamai alapján az ősvallás emléke kultúránkban. Diószegi Vilmos és Barna Gábor megállapításait a Szolnok megye Néprajzi Atlasza felmérései igazolták. Fentiek alapján állíthatjuk, hogy a pásztorkultúrához kapcsolódva a táltos-hit etnikus gyökerű eleme népi kultúránknak, ami a kun műveltségi felülrétegződés okán maradhatott meg napjainkig.
Népszokásaink között, a lakodalmas szokáskör és a temetkezési kultúra sajátos elemeivel foglakozom. A lakodalmas szokásrendben számos régi keleti, kelet-európai szokáselem él, főként a házassági ajándékozásnál, a lakodalmas jelképeknél, így az almaszimbólumokban, a lakodalmas zászlóknál, a vőlegénytől a menyasszony számára megkívánt ajándékokról. A kunsági lakodalmas szokásrendben a menyasszony vételárának (a hajdani kalim) emlékének meglétét a néprajzi Atlasz felmérései igazolták.
A keleti párhuzamokból az világlik ki, hogy a Kunság népi kultúrája a közép-ázsiai törökségi kultúrával mutat rokonságot, hasonlóan a jelképes nőrablás - az útelkötés szokásához, aminek analógiái napjainkig fennmaradtak, a kunsági lakodalmas szokásokban a századfordulóig éltek. A tisztségviselők között archaikus, a vőfély és a lovaslegények alakja. A vőfély a törökségi lakodalmas gazdának felel meg, a vőfélyversek pedig az esemény elbeszélését adják. Nem lehet véletlen, hogy az első vőfélyversek az Alföldről kerültek elő.
Itt, a Nagyalföld közepén, a Kunságon maradtak meg olyan apró elemek, a legösszetettebb társadalmi intézménybe, a lakodalmas szokásrendbe ágyazva, mint a lakodalmas zászló - kendő, mint jelkép, a juhfej rituális osztása, amit az összehasonlító vizsgálatok eredményeként etnikus gyökerű műveltségi elemnek vélek.
Temetkezési kultúránkban a kunok sajátosságának tekintik a kutatók a kurgánon álló, kezükben áldozati csészét tartó ősszobrokat, amik a kunok vándorlási területén a IX-XI. századtól megtalálhatók. A magyarországi kunok vezetőrétege itt is állított ősei tiszteletére ilyen sírszobrokat, amint arra a földrajzi nevek alapján következtethetünk: úgy, mint Kunkép, Korhány (kurgán), Kormancsok (áldozati hely) nevek esetében. A kunok lila gyásza és a sírokba rontáselhárítás céljából tett kultikus növény, az anyarozs (Secale cornutum) és az üröm (Artemisia) olyan eleme a népi kultúrának, ami minden kétséget kizáróan a kunokat jellemezte. Közülük - pl. a lila gyász emléke -, a kunsági kitelepülés miatt a bácskai Feketics és Ómoravica helységekben századunk elejéig megmaradt.
A népi táplálkozás terén a szárítás, füstölés és a juhhús főzésének, fogyasztásának sajátos szokását tartom etnikus gyökerűnek.
A tárgyi kultúrában elsősorban az állattartáshoz kötődően, a kunsági legénybot, a kutyanyakörv, és a nyereg szerkezete őrizte a keleti kultúra emlékét. A viseletben a kunsüveg az, aminek kontinuitását igazolni lehet szinte a kezdetektől addig, míg a kalapviselet ki nem szorította. A szűrviselet ázsiai eredete bizonyított. A kunságra annyiban jellemző, amennyiben a rajta lévő díszítés sajátossá tette. Ez a viseleti darab a legvitatottabb, hiszen a magyar nyelvterületen mindenhol elterjedt, ám a különböző kelet- és nyugat-európai hatásokra alakult sajátosan magyar viselet lett. Álló gallérja, szabása, rátétes díszítése, archaikus, közép-ázsiai, de a díszítése olykor hódoltságkori török hatást is mutat. A kérdést nem lehet eldönteni, az azonban tény, hogy a legrégebbi táji típusnak a jászkunsági szűr tűnik. Díszítőművészetünkben a kunhímzés őrizte meg a keleti elemeket.
Összegzésül megállapíthatjuk, hogy a Kunság népi kultúrájában számos olyan műveltségi elem őrződött meg, amely az egykori kun műveltség része lehetett. Beépült a magyar kultúrába, így annak különös színt adott, s egyben táplálta azt a sajátos történeti tudatot, ami a térség legfőbb jellemzője.

Summary

In the 13th century the equestrian-nomadic culture of the Eurasian steppe reappears in the Carpathian basin with the turning up of ethnic groups from the East. The effect of the settlers of Turkish and Iranian origin can be recognised in the Hungarians' material and intellectual culture, and anthropology. It influenced the increase of Oriental culture. The 150 years of Turkish occupation was long enough for significant cultural changes, but considering the structure of the Turkish administration, it had little chance. The Turkish left the former institutions untouched on the Empire's area, since their only interest was to have reliable tax payers. Therefore, the rare towns and their habitants under the reign were influenced through commerce, which is mostly visible in the art of decoration. The heathing that started earlier in Cumania, increased during the Ottoman era. After the Turkish occupation and the resettlement following the Rákóczi war of independence, a peculiar historical consciousness developed among the Jazygians and Cumanians. It covers both descent-awareness and relation to the territory. For the people who live here being a Cuman means not only being stubborn, hard-headed strong-willed and loyal, but also being a habitant of Cumania. No one of different ethnic group or religion is welcome to their close world. Tibor Bellon is partly right in saying that the establishments giving opportunity for transferring traditions, like spinnery, are missing here, but the strong family bonds and unity provided chance for cultural inheritance. The existence of some traditional elements proves so. The nomadic Cumans preserved Oriental characteristics in their lifestyle, which is the base of their consciousness and colourful culture. This ethnical difference was reinforced by the Redemption, and the efforts made to regain the old rights united the forces as well as marked the borderlines. It gave a feeling of protection to the residents. It is assumed that most of the resettling habitants were of Cuman origin, and the others adapted to their culture. Under the privileges obtained during the Redemption a peculiar peasant-bourgeois development had taken place, which contained several cultural elements of Cuman origin. It is all the same regarding modern ethnicity approach whether historians call it Cuman- or Redemtus consciousness. The two concepts do not oppose each other. The emphasis on ethnical identity is strengthened only under social tensions. The local intellectuals doubtlessly had great role in developing and shaping this cultural consciousness. The teaching of local history was always part of education. Between the two World wars the pupils could read a few lines of Cumanian history at the end of their books; also, some of the local teachers were good writers. They were the authentic media of an ethnographic group's culture. Nevertheless, it is difficult to find evidence for consciousness of origin. Independently of being "new" or "old" residents, the habitants of Great Cumania became united in their thinking. It was part of the Hungarian social consciousness, and integrated still existing foreign elements to the Hungarian culture.
In the present dissertation those cultural elements are discussed which have ethnic roots in my opinion and whose analogy can be found in Turkish culture. As a method, comparative ethnography is used to examine these elements.
Linguistic data, such as geographical, personal names and scattered memories constitute an archaic layer of Cuman civilisation. The Cuman culture as well as the language merged into the Hungarian by the 16th century. Linguistics has already summed up the linguistic problems of the Cumans living in Hungary, and the new branch of research had been developed by now. In the dissertation only those geographical names are mentioned - with reference to the linguistic results - that are connected to historical legends. According to the examples it is recognisable that the geographical names are part of the archaic Cuman culture, but the escorting stories recall the Ottoman reign. The research of names can still show several novelties on the area of linguistic memories. This essay presents only the ones with reference to name-giving traditions. Most of the scattered linguistic data lived along pastoral culture.
Moreover, the Oriental traits of child-games, such as the one with Astralagos bones and the "kótya,bige"-game are discussed through István Mándoky Kongur's folklore collection.
As far as proverbs are concerned, the Oriental background of the "Wolf-throat"-proverb is examined. Swearwords preserved mostly characteristics of attire, and the so-called "hajdú-speech" rebelling against the Turkish.
On the area of popular belief shamanism contains Oriental traits in our culture. The assumption of Vilmos Diószegi and Gábor Barna was proved by the tests of the Szolnok County Ethnographical Atlas. According to the above mentioned evidence we can conclude that shamanism in pastoral culture has ethnic elements in our popular culture that could remained only through the influence of Cuman civilisation.
Among our traditions the peculiar elements of wedding and burial customs are dealt with. On the former Ottoman territories - including Cumania - the wedding traditions have several old Oriental and Eastern European elements, such as wedding presents, symbols - like apple-symbols -, flags and gifts from the groom to the bride. The "price of the bride"'s memory in the Cuman wedding traditions is supported by the Ethnographical Atlas.
It is visible from the Oriental characteristics that the "stealing of the bride" tradition with the "obstacle on the road" - whose analogies still exist these days - has relation with the Turkish culture. They survived in the Cumanian wedding traditions until the turn of the century. The best man and horsemen give an archaic image among the officials. The best man corresponds with the Turkish wedding-host, while his poems describe the event. It is not an accident that the first best man poems came from the Great Plain.
Here, in Cumania on the middle of the Great Plain small units of wedding traditions - wedding flag-shawl as a symbol, the ritual division of the lamb-head - were supposed to be (as a result of comparison) elements stemming from Asian civilisation.
The ancient statues standing on curgans (piles), holding sacrificial cups were found on the Cuman wandering territories from the 9-11th century. They show Cuman characteristics in our burial traditions according to researchers. The uppermost class of the Cumans also used this way to show their respect towards the ancestors, as geographical names suppose. The "purple sorrow" of Cumans and the cultic plants in the tombs such as ergot (Secale cornutum) and wormwood (Artemisia) were special folkloric traits of the Cumans. As a result of the inner migration some of them - the "purple sorrow" for instance - remained a tradition in Feketics and Ómoravica of Bácska county until the beginning of the century.
As far as popular nutrition traditions are concerned, the dissertation deals with the ethnic roots of drying, smoking and ways of cooking and eating of lamb.
In material culture mainly the tools of animal-keeping, like Cumanian "bachelor-stick", dog-collar, and the structure of saddle preserved the memory of Oriental culture. Regarding attire we trace the history of the Cuman high fur cap, which was suppressed by the wearing of hats. The origin of the long embroidered felt cloak of shepherds has been already proved. Its decoration gives Cumanian characteristics. This is the mostly debated piece of clothing since it was well spread all around the country and was affected by both Western and Eastern Europe. Its standing collar, cut, layered decoration shows archaic and sometimes Turkish-origin influence. The question is difficult to solve, but seemingly the eldest regional type is the Jazy-Cumanian one. In our art of decoration the so-called Cuman-embroidery kept the Oriental traits.
To sum up, there are seemingly several elements in the popular culture of Cumania that could be part of the former Cuman civilisation. They became part of the Hungarian culture and made it more colourful, while at the same time flourished the peculiar historic consciousness, which is the main characteristic of the region.


IRODALOMJEGYZÉK

Acipayamli, Orhan
Türkiyede dogumla ilgili adet, ve inanmalarin etnolojik etüdü. Ankara, 1974.
Acipayam da dügün folkloru. Antropoloji Dergisi (1973-1974.) Ankara
Agyagási Klára
Egy nagykunsági tájszó: csabakos. In: Magyar nyelvjárások 36(1999) 83-85.
Ahinzsanov, SZ.M.
Küpcsaki v isztorii szrednyevekogo Kazahsztana. Almati ,1995.154-184.
Andrews, P.Alford
Türkeye'de etnik gruplar. Ankara, 1992.

Almásy György
Vándor-utam Ázsia szívébe [226 szövegközi képpel, 18 táblával, s színes képpel és térképvázlattal] Budapest, K. M. Természettudományi Társulat. 1903.

Arany János költeményei (Szerk.: Szalai Anna)
Budapest, 1983. Helikon Kiadó 701.
Aydemir, Hakan
A hurok és török háttere . Magyar Nyelv, 95(1999) 425-433.
Aydin, Mehmet
Konya Ermenek bölgesinde yaşayan halk inançlari. In.: II. Milletlerarasi Türk Folklor Kongresi Bildirileri. Ankara, 1982.


Bajbosinov, Kuzenbaj
Zsambül oniringesi - Kamennüje izdanija Zsambülszkoj oblasztyi. Almati, 1996.


Bakó Ferenc
A palóc lakodalom. A szokás szerepe a kultúra táji tagoltságának vizsgálatában. In: Lakodalom (Szerk. Ujváry Zoltán - Novák László) Debrecen, 1983. 105.

Baksai Károly
Kunsági szólások . Magyar Nyelvőr 7(1884) 523-524.

Balajev, F. H.
Narodnoe dekoratyivnoe iszkussztvo Tatarsztana. Kazany, Tatarszkoe Knyizsnoe, Izdatyelsztvo, Kazany, 1984.

Balassa Iván
A magyar kukoria. Budapest, 1960.
Herman Ottó Túrkeviben. In: Emlékkönyv a túrkevei múzeum fennállásának 20. évfordulójára. Túrkeve, 1971. 179-193.

Balogh Béla
Embertani vizsgálatok a Nagykunságon. In: A Alföld Tudományos Intézet Évkönyve Budapest 1944-1945. 201-212.

Barna Gábor
Zádor és Ágota (Költészet és valóság a nagykunsági történeti hagyományokban). Néprajz és Nyelvtudomány, Szeged, 36(1995). 73-83.
Kungyalui lakodalmas szokások. (Kézirat) Kungyalu, 1967.25.p. GYINMA No:650.
Néphit és népszokások a Hortobágy vidékén. Budapest, 1979.

Bartha Júlia
Gyermekélet Anatóliában. In: Múzeumi Levelek 65-66. (Szerkesztette: T. Bereczki Ibolya.) Szolnok, 1991.242-250.
A falusi házasságkötés szokásköre Anatóliában. In: In memoriam Sztrinkó István (Szerk. Ujváry Zoltán) Debrecen, 1994. 371-390.
Karcagi gyermekközösségek és játékaik.. In: Gyermekvilág a régi magyar falun. Szolnok, 1995.345-363.
Az emberélet fordulóihoz fűződő abádszalóki szokások.. In: Abádszalók (Szerk.: Ujváry Zoltán) Abádszalók, 1996. 289-317.
Az anatóliai törökök temetkezési szokásai. (Studia Folkloristica et Ethnographica 37. Szerk. Ujváry Zoltán) Debrecen, 1996.
Fogyó hold. Tanulmányok a török népi kultúráról. (Folklór és Etnográfia. Szerk. Ujváry Zoltán) Debrecen, 1997.
Keleti tanulmányok. Közép-ázsiai néprajzi tanulmányok Karcag, 1998.
Interetnikus kapcsolatok a játékkultúrában - az astragalos példája. In: Keleti tanulmányok (Szerk.Bartha Júlia ) Karcag, 1998.
Györffy István balkáni és törökországi kutatásai. (Kézirat Karcag,10.p.) GYINM Orientalisztikai Gyűjtemény No: 92-2000.
A táltos és a boszorkány a karcagi néphitben. (Kézirat. Karcag, 9p.) GYINMA No: 2219.

Bartha Károly
A debreceni gubacsapó céh. Debrecen, 1939.

Bátky Zsigmond
Kivesző gabonaféléink (tönköly, köles, tatárka). Földrajzi Közlemények, 46(1918) 23-35.

Bartucz Lajos
Antropológiai vizsgálatok a kunok között. In: Jászkun Kongresszus, Budapest 1939. 62-78.


Bellon Tibor
Adalékok a csárdák keletkezéséhez. In: Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve (Szerk. Szabó László-Tálas László) Szolnok, 1973, 127-133.
Karcag város gazdálkodása, - Földművelés. Szolnok, 1973.
A karcagi tanács gazdasági irányító szerepe a 18-19.században .In: Paraszti társadalom és műveltség (Szerk.Szabó László) Szolnok, 1974, 74-84.
Utcák, zugok, porták. Adatok Karcag településtörténetéhez. In: Nagykunsági füzetek l. (Szerk. Bellon Tibor) Karcag, 1974, 101-127.
Nagykunság. Budapest, 1979.
A köles termesztése és keleti párhuzamai. Ethnographia 92(1981)233-258.
A Nagykunság történeti tudata. In: A magyar nép tudósa (Szerk.Bellon Tibor) Karcag, 1980, 85-90.
A Nagykunság néprajzi kutatása. 1985 In: A Jászkunság kutatása. (Szerk. Fazekas István - Szabó László) Kecskemét-Szolnok, 1987, 132-163.
Beklen. A nagykunsági mezővárosok állattartó gazdálkodása a XVIII-XIX. században (történeti-néprajzi tanulmány). Karcag, 1996.

Benkő Loránd (főszerk.)
A magyar nyelv történeti etimológiai szótára I-III Budapest, 1967-1976.
Berze Nagy János
Népmesék Heves-és Jásznagykunszolnok megyéből Budapest, 1897.


Berta Árpád
A kunok eredete. A magyarországi kunok korai története. In: Adatok Kiskunhalas történetéhez (Szerk.Szakál Aurél) /Halasi téka 18./ Kiskunhalas,1996,11-22.

Bognár András
Kun helynevek és személynevek Bács-Kiskun megye földrajzi nevei között, In. A Jászkunság kutatása 1985. (Szerk: Fazekas István, Szabó László, Sztrinkó István) Kecskemét - Szolnok, 1987, 93-117.

Bökönyi Sándor
Az állattartás történeti fejlődése Közép-Kelet Európában. Agrártörténeti Szemle 10(1968) 277-342.
Buda Ferenc
Kimondott szó, kilőtt nyíl. Török népek szólásai és közmondásai. Budapest, 1998.
Buka László
Hajdú-Bihar megye jeles kiemelkedései. Dombok, halmok, kurgánok. Debrecen, 1996.

Csefkó Gyula
Kunkapitány. Magyar Nyelv 22(1926) 260-266.

Çelebioglu Abdülhalim Hakki
Atalar Sözü Mecbuasi II.1880,No799.. [Türk Dil Kurumu Kitapligi Etüdü 59]

Dankó Imre
Az almaszimbolika magyar vonatkozásai. Ethnographia. 73(1962) 565-569.

Daróczy Elek
Karczag város egyetemes leírása hiteles adatok alapján. Karcag, 1890.

Diószegi Vilmos
A sámánhit emléke a magyar népi műveltségben. Budapest, 1935.
Viaskodó táltosbika és a sámán állatalakú életlelke. Ethnographia 63(1952)296-297.


Domanovszky György
A magyar nép díszítőművészete. Budapest, 1981.

Domonkos Ottó
A süvegviselet történetéhez. Néprajzi Értesítő 44(1962)141-153.

Dorogi Márton
A bunda. Jászkunság, 1(1958) 41-48.
A csont, a szőr, a toll, a tojáshéj és a trágya felhasználása a Hajdúságban és a Nagykunságban. Ethnographia, 39(1978) 586-599.
A kunsági kisbunda . Múzeumi Levelek, Szolnok, 5.(1961)13-16.
Sárréti és Nagykunsági adatok a kacagány viseletéről. Szolnok megyei Múzeumi Évkönyv (Szerk. Szabó László-Tálas László) Szolnok, 1973. 137-147.

Ekrem, Mehmet Ali
Bülbül sesi Dobruca Türkleri Folklorundan Secmeler. Bükrest, 1981.

Eröz, Mehmet
Türkiye'de Alevîlik ve Bektaşîlik. Ankara, 1990.

Faragó János
Karcagi tájszók. Magyar Nyelvőr 11(1897) 46.

Farkas Ottó
Mongol csigacsont játékok. Keletkutatás, Budapest, 1987.ősz 49-61.

Fazekas Mihály
Kunmadaras juhászata. Karcag, 1979.

Fekete Dezső
Gyárfás István élete és munkája. Kiskunhalas, 1983.

Fekete Lajos
Drug moego druga - moj drug. Slavica 8(1968)69-72.
Fél Edit
Adatok a gyász-színekhez és párhuzamok. Ethnographia- Népélet 46(1935)
6-17.
Kunhímzés. in: Magyar Néprajzi Lexikon III.[Szerk.:Ortutay Gyula) Budapest, 1987,.354-355.

Fettich Nándor
A kunok és rokon népek kultúrájáról, In: Jászkun Kongresszus
Budapest, l939,5-8.

Fodor István
Lehettek-e kun sírszobrok Magyarországon, In: A Jászkunság kutatása 1985 (szerk. Fazekas István, Szabó László, Sztrinkó István) Kecskemét - Szolnok, 1987, 3-10.

Fülöp Katalin
A népművészet fogalmáról, In: Ünnepi kötet Szabó László tiszteletére (Szerk. Ujváry Zoltán) Debrecen, 1999, 315-323.

Füvessy Anikó - Kaposvári Gyula
A birkahús elkészítése; fogyasztása, In: Szolnok megye néprajzi atlasza,(Szerk. Szabó László- Csalog Zsolt) Szolnok, 1974. 220-221.
Kungörcs, kunkötés, In: Szolnok megye néprajzi atlasza, (Szerk.Szabó László-Csalog Zsolt) Szolnok, 1974,175-177.

Garay Ákos
Régi magyar hajviseletek. Néprajzi Értesítő 3(1911)91.
Magyar nyergelés. Néprajzi Értesítő 28(1936)47.
Magyar népviseletek. Néprajzi Értesítő 58(1976)5-87.
Keleti elemek a magyar ruházatban.Néprajzi Értesítő 67-70(1990)1953.
Gazda Klára
Gyermekvilág Esztelneken. Bukarest, 1980.
Gáborján Alice

- A magyar szűr eredetének kérdéséhez. Néprajzi Értesítő 57(1975)155-181.


Gombocz Zoltán
Árpád-kori török személynevek. Magyar Nyelvtudományi Közlemények. (Kolbaz) 11 (1915)16.

Gönyey Sándor
Kun táncok. Ethnographia - Népélet 47 (1936) 214-218.

Gratz Ottó
A tarhó készítése. Kisérletügyi Közlöny, 1930.

Gulyás Éva - Szabó László
Túl a Tiszán a szendrei határban: Népballadák és históriásénekek Szolnok megyéből. Szolnok, 1977.

Gulyás Éva
- Györffy István népművészeti kutatásai, In:Györffy István az Alföld kutatója és életművének irodalma.(Szerk. Bellon Tibor) Karcag,1984,56-64.
- A szűr, In: Szolnok Megye népművészete. (Szerk.: Bellon Tibor és Szabó László) Budapest, 1987,126-129.
- Túrkevei lakodalom .In: Múzeumi Levelek 15(én.)36.

Gunda Béla
A totemizmus maradványai a táltoshagyományokban (Róheim Géza emlékének ):A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve) Debrecen, 1957, 63-72.
A "kunkötésről" Etnographia 87(1976)193-194.
A kultúra integrációja és az etnikai csoportok alakulása. Budapest, 1963.

Gyárfás István
A jászkunok története: az ősidőktől kezdve a magyarok Ázsiából kiindulásáig 884-ig kr.u. Kecskemét, 1870.
A jászkunok története: kr. u. 884-1301. /Gyárfás István / Kecskemét, 1873.
A jászkunok története 1301-1542. /Gyárfás István / Szolnok, 1883.
A jászkunok története 1542-1686. /Gyárfás István / Budapest, 1885.
A régi jászkun térmértékek in. Századok 1880. 679-683.
A régi kun székek pecsétei. in. Századok. 1870. 390.

Györffy György
A kun és komán népnév eredetének kérdéséhez in:Antiquitas Hungarica 2(1948)158-176.


A kunok feudalizálódása, In: Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. Században( Szerk.Székely Gy.) Budapest, 1953, 248-275.
Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza .Budapest, 1963.
Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza III. H-KBudapest,1987,47.
A magyarság keleti elemei Budapest , 1990.

Györffy István - Viski Károly
Díszítőművészet, In: A magyarság néprajza. Budapest, 1941. 261.

Györffy István

Nagykunsági fejfák i.n. A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának Értesítője 3 (1907) 94-105.
Az alföldi ló. Magyar Nyelvőr 10(1909) 464-465.
Az alföldi szarvasmarhák. Magyar Nyelvőr 11 (1910)162-163.
Magyarország régi balkáni birtokai. Földrajzi közlemények 44(1916)19-37.
Dobrudzsa. Földrajzi Közlemények 44(1916) 390-405.
Moldva. Földrajzi Közlemények 44(1916) 479-503.
A Lenárd -féle kisázsiai expedíció. Kőrösi Csoma Archívum
(Szerk.Németh Gyula)1(1921-25) 310-313.
A török falu, A falu (1921.) 250-251.
Törökországról , Levente (1929) január 1. 18.
Csuba Ferenc táltos körözése. Ethnographia (1921)136.
Nagykunsági krónika Karcag, l922.
Torontál, Basa. Török kenéznevek kun hely- és személynévként fordulnak elő, Magyar Nyelv 21 (1925) 270-271.
Nagykun szűrhímzések. I. Budapest, 1925.
Kun kép - jász kép. Néprajzi Értesítő. (1926) 94.
Adatok a tar viselethez . Ethnographia (1926) 29-30.
Takarás és nyomtatás az Alföldön Budapest, 1928.
Magyar népi ruhahímzések. I. Cifraszűr. Budapest, 1930.
Adalékok a Nagykunság régi földműveléséhez.Ethnographia 42 (1931)149.
Népviselettörténeti adatok. Ethnographia 44(1933)28-32.
Farkasgégén eresztett. Ethnographia 47(1936) 82-85.
A farkas-ín, mint rontószer a baskíroknál és a nagykunoknál. Ethnographia. Népélet 48(1937)472.
A nagykun viselet a XVIII. században. Etnographia-Népélet 48(1937)122-123.
Erkölcstörténeti adatok a XVIII. századból. Ethnographia Népélet 49(1938) 240-241.
Kunhalmok és telephelyek a karcagi határban, In: Magyar nép, magyar föld (Szerk. Györffy György) Budapest, 1942, 46-49.
Pásztorépítkezés a Magyar Alföldön, In: Magyar falu, magyar ház (Szerk. Györffy György) Budapest, 1943, 161-221.
A tőzegvetés, In: Magyar falu, magyar ház. (Szerk. Györffy György) Budapest, 1943, 156-160.
Kuruzslók, boszorkányok, In: Nagykunsági krónika . Karcag, 1984. 93-104.
A nagykun tanya, In: Magyar nép, magyar föld. Szerk.Györffy György) Budapest, 1942, 112-132.
Magyar tánc, In: Alföldi népélet.(Szerk. Selmeczi Kovács Attila) Budapest, 1983, 458-461.
A magyar tanya in: Alföldi népélet (Szerk.Selmeczi Kovács Attila) Budapest, 1983. 293-328.
A nagykun viselet, In: Alföldi népélet (Szerk.Selmeczi Kovács Attila) Budapest, 1983, 374-396.


Györffy Lajos
A nagykun nép életmódja a késő középkorban, Múzeumi Levelek 7-8 (1965) 42-46. p.

Györffy Lajos-Szűcs Sándor
Nagykunsági tájszavak karcagi értelmezése. (Kézirat, Karcaag, 1958.8.) GYIMNA No. 256.

Györgyi Erzsébet
A házasságkötés szokásai, I.n.: Magyar Néprajz VII. Népszokás, néphit, népi vallásosság. (Főszerkesztő: Dömötör Tekla) Budapest, 1990, 32-66.

Havassy Péter (szerk.)
Zúduló sasok. Új honfoglalók - besenyők, kunok, jászok - a középkori Alföldön és Mezőföldön (Gyulai katalógusok 2.) Gyula, 1996, 98.

Henkey Gyula
Karcag népességének etnikai, embertani vizsgálata.Antropológiai Közlemények 1976.

Henkey Gyula -Kalmár Sándor
Túrkeve népességének etnikai, embertani vizsgálatai, In: Szolnok megyei Múzeumok Évkönyve Szolnok, 1981, 237-252.
Ilyenek vagyunk /Adatok a magyarországi népességek társadalmi néprajzához. In: Forrás 1982, 8.sz. 46-58.
A kiskunsági őslakosok etnikai-embertani vizsgálata, In: Cumania 8. Kecskemét, 1984.

Herman Ottó
A magyar pásztorok nyelvkincse. Budapest, 1914.
Nagykunsági gyűjtése Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattár No.182.

Hoppál Mihály
Fejfáink keleti hátteréről, I.n:. Előmunkálatok a magyarság néprajzához. 10. Halottukultusz (szerk: Hoppál Mihály - Novák László) Budapest,1982.325-367.
Keresztelés, In: Néprajzi Lexikon III.Budapest, 1987.159.
Horváth Lajos
Adatok az alánok és a kunok történetéhez., In: A Jászkunság kutatása 1985
(Szerk. Fazekas István-Szabó László-Sztrinkó István) Szolnok-Kecskemét 1987,187-214.

Horváth Péter
Értekezés a' kúnoknak és jászoknak eredetérűl, azoknak régi és mostani állapotjukrúl. Pesten, Petrózai Trattneer János Tamás 1825.

Illéssy János
Nagykunsági tájszók. Magyar Nyelvőr (1887) III-XI. füzet
Adalékok megyénk ref. papjainak, tanítóinak névsorához. Nagykunság, 1887. ápr. 3. 14 sz. 1-2.
Jász-Nagykun-Szolnok Vármegye Árpád-kori vízrajza Nagy-Kunság 1887. 5-6.
A kolbasszéki nagykunok hatalmaskodási pere 1522-ben. Nagy-Kunság 1887. 45-46.
A jászkun huszárság a hét éves háborúban. Nagy Kúnság 1889. 2. sz. 1.
Határperek Karczag és Püspökladány közt. Nagy-Kunság 1890. 13-15.
Adalék a jászkunok történetéhez . Nagykunság, 1890. 6 sz. 5.
Siralmas idők. Nagy-Kunság 1891. 47-52. 1892. 1-5. sz.
Százesztendős dolgok. Nagy-Kunság 1894. 41-45.
Határper Karczag, P-ladány és Nádudvar közt. Nagy-Kunság,1897.13.sz. 2.
Túrkevi múltjából. Nagy-Kunság 1899. 15 sz. 1-3.
A jászkun kerületek visszaállítása 1745-ben.. Századok (1900) 247-249.
Kageneck utinaplója a Jászkunságról 1703-ban. Nagy-Kunság 1902.
Törekvések a Német Lovagrend meghonosítására Magyarországon. . Századok 1902. 233-248.
Szemtanu leírása a Jászkunság birokba vételéről. Nagy-Kunság 1904. 1-3.


Ipoly Arnold
Magyar mythológia. Budapest, 1854.

Inan, Abdülkadir
Tarihte ve Bugün Şamanizm materyaller ve Araştirmalari. (4. baski)Ankara, 1995
Jászkun kongresszus
Budapest, 1939.

Karamagarali, Beyhan
Ahlat mezar taşlari. Ankara, 1992.

Kelemen Kajetán
A jászkun redemptió története és fejlődése Szeged. 1877.

Kimnach Ödön
Helynevekhez fűződő mondák Karczag vidékén Ethnographia (1903) 60.

Kisbán Eszter
A joghurt helye és szerepe a délkelet-európai tejfeldolgozási rendszerekben. Ethnographia 1967.

Kiss Áron
Magyar játékgyűjtemény Budapest, 1984.

Kiss József
A Jászkun Kerület parasztsága a Német Lovagrend földesúri hatósága idején Budapest, 1979.

Kiss Lajos
Hódmezővásárhelyi szőrös párnavégek. Néprajzi Értesítő 29(1928.) 47-59.

Kovács Gyöngyi
Juh-astragalos-játékkockák, a szolnoki vár területéről. Archeológiai Értesítő (1989) 116.

Kovács István
Táltoshistória (Kézirat, Karcag, 1968.5) GYINMA No. 477.

Kovács József
Nagykunsági tájszók. Magyar Nyelvőr 10(1879) 469-470.

Kovács László
A honfoglaló magyar lándzsás sírjelölés és néprajzi megfelelői, In: Előmunkálatok a magyarság néprajzához 10. Halottkultusz. (Szerk. Hoppál Mihály-Novák László) Budapest, 1982. 58-85.


K. Kovács László
Nyeregtakaró ,In: Néprajzi Lexikon (Ortutay Gyula főszerk.) IV. 1981, 55.

Kozlov, P. K.
Mongólia és Kám. Három év Mongóliában és Tibetben (1899-1901.) Budapest, 1950,138-139.

Kun Géza
A kunok nyelvéről és nemzetiségéről Budapest 1885.
Újabb adatok a kún Petrarca-codexhez Budapest, 1982.
Kun Péter
A nagykunsági megkijcesedett szavunkról. Magyar Nyelv 96(2000)215.

Kunt Ernő
Temető és társadalom, I.n. Előmunkálatok a magyarság néprajzához 10. Halottkultusz.(Szerk.Hoppál Mihály-NovákLászló)Budapest,1982,243-256.
Kurucz János

Karcagi ragadványnevek (Kézirat, Karcag, 2000.28p.) GYINMA No.2848-2000

Lajta László-Gönyei Sándor
Tánc, In: A magyarság néprajza IV. Budapest, 1941-43.

László Gyula
A koroncói lelet és a honfoglaló magyarok nyerge. Budapest, 1943.
A honfoglaló magyar nép élete. Budapest, 1944, 277-278.
A temetők jelképvilága, In: Előmunkálatok a magyarság néprajzához 10. Halottkultusz. (Szerk.Hoppál Mihály- Novák Lászó) Budapest, 1982,13-17.
Multunkról utódainknak. II. A Magyar föld és magyar nép őstörténete. Budapest, 1999.
A honfoglaló magyar nép élete Budapest, 1944.

Ligeti Lajos
A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban Budapest, 1986.

Liszt Nándor
Néphit és népszokások Tetétleni keresztelési és lakodalmas szokások. Néprajzi Értesítő 21 (1908) 239.
Lőrincz Éva (Szerk.)
Új magyar tájszótár. Budapest, 1979.
Lőrincz Károly
Kunszentmártoni szók és szólás módok. Magyar Nyelvőr (1873) 474-475.
Népnyelvhagyományok,szólásmódok:Kunszentmártoniak .Magyar Nyelvőr (1874) 31-32.

Lükő Gábor
Havaselve és Moldva népei a X-XII. században. Ethnographia - Népélet. 41( 1935)96.
Magyary- Kossa Gyula
Magyar orvosi emlékek. I-IV. Budapest, 1929-1940.
Mándoky Kongur István
A kun nyelv magyarországi emlékei. /Keleti örökségünk 1. Szerk. Ökrösné Bartha
Júlia - Pálóczi Horváth András / Karcag, 1993.
Martin György
Magyar tánctípusok és táncdialektusok. Budapest, 1970.

Mezey Ferenc
Nagykunsági közmondások. Magyar Nyelvőr, (1879) 518.
Tájszók Nagy-Kún Karczagról. Magyar Nyelvőr (1884) IX. füzet 432.

Méri István
A magyar nép régészeti emlékeinek bemutatása. Budapest, 1948.


Móra Ferenc
Ásatás a Szeged - öttömösi Anjou-kori temetőben. Archeológiai Értesítő. (1906)19-20.

Muallimoglu, Nejat
Deyimler, Atasözleri, Beyitler ve Anlamdaş, Kelimeler. Istanbul, 1983.

Nagy Czirok László
Pásztorélet a Kiskunságon. Budapest, 1959.

Nagy Géza
A régi kunok temetkezése. Archeológiai Értesítő (1893) 105-117.

Nagykunsági népmesék /Bene Lajos, Biczó András rajzaival/ én. H. n. Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság

Németh Gyula
Karcag. Magyar Nyelv 18.(1922) 25-127.
Árpádkori törökjeink, In: Törökök és magyarok I. Budapest 1990,438-455.
Kun László király nyögérei . Magyar Nyelv ( 1953) 304-318.
Török jövevényszavaink középső rétege. Magyar Nyelv 17(1921) 22-26.

Novák László
A temető helye a halottkultuszban, különös tekintettel a sír és sírjelölés kérdésére, In:. Előmunkálatok a magyarság néprajzához. 10. Halottkultusz. (Szerk. Hoppál Mihály- Novák László) Budapest, 1982, 285-307.

Ortutay Gyula
Hagyomány, változás, népi kultúra, In: Népi kultúra - népi társadalom. (MTA Népi Kutató Csoportjának Évkönyve Főszerk.Ortutay Gyula.) V-VI. Budapest, 1971, 283.

Ögel, Bahaeddin
Türk kültür tarihine giriş VI. Türklerde tug ve bayrak (Hunlardan Osmanlara.). Ankara, 1984, 149.

Örsi Julianna
Változó társadalom - változó tudat Fejezetek a város legújabbkori történetéből in: Karcagi krónika /Nagykunsági füzetek 2. Szerk.Bellon Tibor/ Karcag, 1976.
Változó társadalom - változó tudat . Jászkunság 63(1977)11-16.
Karcag házassági kapcsolatai a XVIII-XIX. Században, In.: Szolnok megyei Múzeumok évkönyve. Szolnok, 1978, 203-213.
Az alföldi mezővárosok temetkezési rendje, In. Előmunkálatok a magyarság néprajzához 10. Halottkultusz. (Szerk. Hoppál Mihály-Novák László) 1982, 257-274.
Exogámia és endogámia Magyarországon a XVIII-XIX. Században. Demográfia 1983. 4. sz. 572-597.
Nők kettős szerepben. In: Egy város várossá lesz /Karcag négy évtizede szerk. Bellon Tibor / Karcag, 1985, 197-240.
A Nagykunság, mint néprajzi csoport. In: Szolnok megyei Múzeumok Évkönyve 1988. 347-366.
Karcag társadalomszervezete a 18-20. században /Agrártörténeti tanulmányok 16./ Budapest, 1990.
A Jászkunság összefogása Karcag, 1996.
A nagykun társadalom. In: Az Alföld társadalma (szerk.Novák László) Nagykőrös, 1998. 187-238.
A Nagykunság néprajzi körülhatárolása, In: TISICUM A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Múzeumok Évkönyve Szolnok, 1999. 93-96.

Özhan, Mevlüt
Çocuk oyunlarimiz Ankara, 1990. /Halk Kültürünü Araştirma Dairesi Yayinlari 142/
Pais Dezső
Régi személyneveink jelentéstana . Budapest, 1966.
Paczolay Gyula
Európai és távolkeleti közmondásokról.(Kézirat, Veszprém,1992.1p.) GYINM Orientalisztikai Gyűjtemény No.93-2000. október 22.

Paládi Kovács Attila
A boza kultúrtörténeti hátteréhez, In: Műveltség és hagyomány. VIII. 1966. 71-84.
Keleti hozadék a magyar pásztorkultúrában, In: Emlékkönyv a túrkevei múzeum fennállásának 30. Évfordulójára Túrkeve, 1981. 109-125.
A magyar állattartó kultúra korszakai. Bp. 1993.
Jelenkori etnikai folyamatok Magyarországon, In: Régió és Kultúra. Tanulmányok Szatmár néprajzáról Gunda Béla tiszteletére (Szerk.Ujváry Zoltán) Debrecen, 1991, 69-73.

Papp Antal
Körösán (Túrkevén lejegyzett gyermekjáték). Magyar Nyelvőr 10(1874)II.
Tájszók Túrkeviek. Magyar Nyelvőr10 (1874) 229-230.
Túrkevei tájszók. Magyar Nyelvőr10 (1874) 472-473.
Túrkevei tájszók . Magyar Nyelvőr (1876) 227-228.

Pálóczi Horváth András
A kunok megtelepedése Magyarországon.. Archeológiai Értesítő. 1974.
Besenyők, kunok, jászok. Budapest, 1989. 73.
Kun sírleletek - a viselet, fegyverzet és lószerszám. Keletkutatás, tavasz (Szerk. Kakuk Zsuzsa)1989. 18-35.
Hagyományok, kapcsolatok és hatások a kunok régészeti kultúrájában. Karcag, 1993. /Keleti örökségünk 2./
Kunok a kelet-európai steppén és Magyarországon.In: Az Alföld társadalma (szerk.Novák László) Nagykőrös, 1998, 109-146.

Palotay Gertrúd
Oszmán-török elemek a magyar hímzésben. Budapest, 1940.

Pesovár Ernő
Kun verbunk, In: Néprajzi Lexikon (Főszerk. Ortutay Gyula) Budapest, 1983. 355.

Pesty Frigyes
Pesty Frigyes kéziratos helynévtárából 1: Jászkunság (Bognár András közleménye) Kecskemét-Szolnok,1979.
Peterdi Vera
Kun származástudat a 20. Században.Esettanulmány Kunszentmiklósról,
In: Néprajzi Értesítő 77(1995)209-219.
Prinz Gyula
Néprajzi megfigyelések a Tiensánban. A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának Értesítője, az Ethnographia melléklete. 9(1908)69-84.
Második belső-ázsiai utazásom néprajzi eredményei (Befejező közlemény) A nomádság házieszközei. A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának Értesítője. Az Ethnographia melléklete.14(1913). 165-179.

Rásonyi László
Kolbásszék. Magyar Nyelv 32. (1936) 36-37.
Mit mondanak Szolnok megye földrajzi nevei? Jászkunság (1956) 75-80.
A Kiskunság középkori helyneveihez. Magyar Nyelv LXII.62(1966)164-170.
Azonos földrajzi nevek a baskír és magyar földön. Magyar Nyelv
72( 1976). 48-53.

Róheim Géza
Magyar néphit és népszokások. Budapest, 1925.
Róna-Tas András
Chuvash religion, In: The Enciklopedie of Religion. Vol.3.Ed.by M.Eliade,
New-York- London, 1987,495-498.

Sárközi Ferenc - Sárándi István - Kórizs József
Református halotti és temetkezési szokások Feketicsen 1785-1997. Feketics, 1997. 37.

Selmeczi László
A magyarországi jászkunok és a tételes vallások, In: Szolnok megyei Múzeumok Évkönyve VII. Szolnok, 1990. 207-212.
Adatok és szempontok a kunok régészeti kutatásához Szolnok megyében. In: Régészeti - néprajzi tanulmányok a jászokról és a kunokról. Debrecen, 1992. 14-15.
Régészeti tanulmányok a jászokról és a kunokról. /Folklór és Etnográfia 64. Szerk.Ujváry Zoltán/ Debrecen, 1992.
Újabb szempont I. Lajos 1349 november 5-én Gyulafehérváron kelt oklevele értelmezéséhez, In: A szülőföld szolgálatában. Tanulmányok a 60 éves Fazekas Mihály tiszteletére (Szerk.: Bagi Gábor) Szolnok, 1994. 63-73.
A magyarországi kunok temetkezése a XIII-XVI. Században, In: Régészeti és néprajzi tanulmányok a jászokról és a kunokról /Folklór és Etnográfia 64. Szerk.Ujváry Zoltán/ Debrecen, l992. 21-47.

Simonyi Elek
Nagykunsági tájszók.. Magyar Nyelvőr (1890) 576.
Nagykunsági tájszók. Magyar Nyelvőr (1891) 45.

Stomp József
Kisújszállási tájszók. Magyar Nyelvőr (1852)143-144.
Kunsági tájszók Kisújszállásról. Magyar Nyelvőr (1890) 238.
Kunsági tájszók. Magyar Nyelvőr (1891) 287-288.

Szabó Ildikó
Kun eredetű kunhalomnevek a Nagykunságban GYINM. Orientalisztikai Gyűjtemény 78-98.

Szabó Imre
Helynevek Kisújszálláson. Magyar Nyelvőr (1872) 230.
Nagykunsági tájszók. Magyar Nyelvőr (1873) 135-137.
Nagykunsági tájszók. Magyar Nyelvőr (1873) 325-327.
Nagykunsági tájszók.. Magyar Nyelvőr (1874) 176-177; 233; 281-282, 367-368.

Szabó Imre II.
A táltoshiedelem-kör néhány sajátos vonása a Nagykunságban
(Kézirat, Karcag, 1997.34.) GYINMA No.2407.

Szabó László
A jász etnikai csoport (A jász etnikum és a jászsági műveltségi egység néprajza) Szolnok, 1979.
A jász etnikai csoport II. A Jászság társadalomnéprajza a XVIII-XIX. században Szolnok, 1982.
Az Alföld néprajzi kutatása Györffy István fellépése előtt, I.n. Györffy István az Alföld kutatója és életművének irodalma .(Nagykunsági füzetek 6. Szerk. Bellon T.) Karcag - Szolnok, 1987. 10-20.
Adatok Kunhegyes néprajzához., In: Tanulmányok a 700 éves Kunhegyesről. (Szerk.: Szurmay E.) 1989. 71-79.

Etnikus gyökerű elemek a jászok kultúrájában, In: Néprajzi tanulmányok (Szerk.Bereczki I.-Gulyás É.) Szolnok 1989, 67-75.
Paraszti olvasás és a folklór, In. Néprajzi tanulmányok (Szerk.Bereczki I.-Gulyás É.) Szolnok, 1989, 169-185.
Néprajzi tanulmányok (Szerk. Bereczki I.-Gulyás É.) Szolnok, 1989.
Társadalom, etnikum, identitás. (Előadások a népi kultúra tárgyköréből).
/Folklór és Etnográfia 91. Szerk.Ujváry Zoltán / Debrecen, 1996.
Könnyű lovassági fegyverből legénybot. Egy kun eredetű fegyver fennmaradása és funkcióváltása a magyarországi kunoknál, In: Múzeumi Krónika. 1998, 15-19.

Szemerkényi Ágnes
Káromkodás,In: Néprajzi Lexikon III.(Főszerk. Ortutay Gyula) Budapest, 1987, 81.

Szendrey Imre
Ecsegh és Orgonda. Régi kún történet, In: Délibáb. Kún és jászregék a magyar nép számára. Karcag, 1886. 4-13.

Szentesi Tóth Kálmán
Lakodalmas szokások a Nagykunságon. Karcag, 1929.

Szilágyi Miklós
A nagykun öntudat, In:. A Jászkunság összefogása (Szerk.: Bellon T. - Örsi J.) Karcag, 1996, 171-193.

Szolnok megye néprajzi atlasza
(Szerk.: Szabó László, Csalog Zsolt) Szolnok, 1974.


Szűcs Sándor
Viaskodó táltosok a Nagykunság néphitében ( Kézirat, 1963.3p) GYINMA No.249.
Az ónosfa meg a buzogány, In: Múzeumi Levelek 7-8. 1965, 33-35.
Ősi mintájú ábrázolások pásztori eszközökön. Ethnographia (1952)160-166.
Életfaábrázolás a nagykunsági pásztorok díszítőművészetében, In: Múzeumi Levelek 1958, 21-23.
Betyárok, pandúrok és egyéb hírességek Budapest, 1969.
Karcag város szegeletes határa. (Kézirat, Karcag, 1958. GYINMA No.274.
Népmondák a tatárjárásról. (Kézirat, Karcag, 1959.3p.) GYIMNA 328.
Apavára mondája. (Kézirat, Karcag, 1955.2p.) GYIMNA No. 329.
Bengecseg halma mondája.(Kézirat, Karcag,1959.2p.) GYIMNA No.330.
Táltostörténetek.(Kézirat, Karcag, 1962.6p. No. GYIMNA 503.
A sámánizmus emléke a nagykunsági népi orvoslásban. GYIMNA 510.
Karcagi határnevek (Kézirat, Karcag, 1959. 4p.) GYINMA No.54.

Tagán Galimdzsán
Legelő és legeltetési rendszer a baskíroknál és a kirgizeknél. Ethnographia Népélet .46 (1935) . 275-287.
A baskír posztókészítés. Néprajzi Értesítő 27(1935) 84-87.
A gyapjúfeldolgozás a kisázsiai törököknél. Néprajzi Értesítő 27(1935)89-90.
A baskír kötélverés. in: Néprajzi Értesítő 27(1935)92-93.
A baskírok húseltartása. Néprajzi Értesítő 27( 1935) 90.
A ló első meghátalása, és betörése a baskíroknál. Néprajzi Értesítője 28(1936)
A farkasín mint rontószer a baskíroknál. Ethnographia (1936) 309.
A közlekedés módja és eszközei a baskíroknál és a kirgizeknél. Néprajzi Értesítő 30(1938) 233.

Tagányi Károly
A magyarok házassági szokásairól. Ethnographia (1917).

Tatár Magdolna
Egy mongol csigacsontjáték. Keletkutatás, ősz (Főszerk.Kakuk Zsuzsa) Budapest (1973)95-100.

Tálasi István
Hozzászólás a magyarországi kunok etnikumának kérdéséhez,
In: Népi kultúra - népi társadalom V-VI. Budapest, 485-490.
A kiskunsági pásztorkodás. Néprajzi Füzetek 4. Budapest., 1936.
A farkasín mint rontószer a nagykunoknál. Ethnographia (1936) 241-242.

Thury József
Kiskunhalas néprajza. i.n. Ethnographia 1890.
Tolnai Vilmos
Kölestermő Kunság Magyar Nyelv 4(1908)130-132.
Torma József
Bérem bélő, Íkem ígő - Mándoky Kongur István emlékére. Karcag, 1999.

Tóth Albert
Szolnok megye tiszántúli területeinek kunhalmai,
In: Zounuk 3. A Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve (Szerk.Botka János)
Szolnok, 1988,349-410.
H. Tóth Imre
Új Péter, a Nagykunság poétája
Jászkunság 3(1956)121-125.

Trencsén Lajos
Babonák az Alföldről. Ethnographia 1890.


Új magyar tájszótár
Lőrincz Éva szerk. I-II. Budapest, 1979,1988.
Új Péter
Zádor és Ágota a a debreczeni útban a XI. századtól,
In: Kún történetek régi időből, Újj Péter által, Pest, 1828, 86-184.

Ujváry Zoltán
Egy farsangi játék funkciójának kérdéséhez. Ethnographia 68(1957)143-160.
Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban. Debrecen 1969. A török alakja a magyar dramatikus népszokásokban, In:A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve (Szerk.Dankó Imre) Debrecen, 1973.419-436.

A temetést parodizáló színjátékszerű szokások kérdéséhez, In:Szolnok megyei Múzeumi Évkönyv 1973, 221-228.
Írások a néphagyomány köréből, In: -Varia folkloristica 1975.
A temetés paródiája. Debrecen, 1978.
Halottvirrasztó játékok, In: Halottkultusz Előmunkálatok a magyarság néprajzához 10. (Szerk.Hoppál M.-Novák L.) Budapest, 1982, 145-153.
Játék és maszk Dramatikus játékok II. Játékok és maszkok a lakodalomban Debrecen, 1983.

Vargha László
A tilalmasi tanyák építkezése, In: Adatok a Nagykunság népi építkezéséhez. Budapest, (én.)
A Nagykunság népi építészete, In: Nagykunsági füzetek 1.(Szerk.Bellon Tibor) Karcag, 1974,77-100.

Vargha László -Miskolci László
A Nagykunság vidék népének építészete Budapest, 1943.
Vasmer, Max
Etimológicseszkij szlovar russzkogo jazüka I-IV.Moszkva, 1986.


Vámbéry Ármin
A török faj ethnológiai és ethnographiai tekintetben. Budapest, 1885.
Vásáry István
A régi Belső-Ázsia története. /Magyar őstörténeti könyvtár 7. Szerk.Zimonyi István/ Szeged, 1993.
Verzárné Petri Gizella
Drogatlasz. Drogok mikroszkópos vizsgálata. Budapest, 1979. .

Vida István
Szlovákia késő középkori, valamint török kerámiája és rézedény művessége. (Kandidátusi értekezés tézisei) Budapest - Érsekújvár, 1994.

Voigt Vilmos
Kisepikai prózaműfajok -, Proverbiumok. In. A magyar folklór (szerk. Voigt Vilmos) Budapest, 1998.
A folklór esztétikájához Budapest, 1972.
A folklóralkotások elemzése Budapest, 1972.
A magyar folklór (szerk.) Budapest, 1998.
Zádorné Zsoldos Mária (szerk)
Milleniumi emlékkönyv. Szolnok, 2000.