Bellon Tibor: A Nagykunsági mezővárosok állattartó gazdálkodása

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Bellon Tibor
BEKLEN
A nagykunsági mezővárosok állattartó gazdálkodása a XVIII-XIX. században
(történeti-néprajzi tanulmány)
Forrás: Karcag Város Önkormányzata, Karcag, 1996
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Tartalomjegyzék

Bevezető
A kunok gazdálkodása, birtokviszonyaik alakulása
Pusztabérletek
Az állattartó Nagykunság
Összeírások, állatszám a nyájakban
Legelőhasználat, legeltetési rend
Pásztorfogadás, pásztorbérek
Nyájak a legelőkön
Sőre, göböly, gulya
A ménes
Sertéstartás
Teleltetés
Juhászat
Nyájak és bérek
Fejősjuhászat
A juhok értékesítése
A gyapjú értékesítése
Rétek, kaszálók
Nádasok
Itatás, kutak
Az alföldi mezővárosok fejlődésének gazdasági háttere
Összefoglalás
Irodalom
Idegennyelvű összefoglalók (rezümék)

Bevezető

Dolgozatomban arra teszek kísérletet, hogy egy sajátosan szervezett alföldi mezővárosi rendszernek a Nagykunságnak - vagy ahogyan a régiek mondották, a Hatkunságnak a 18-19. századi állattartását mutassam be. A Hatkunság települései: Kunhegyes, Kunmadaras, Karcag, Kisújszállás, Túrkeve és Kunszentmárton - a hozzá tartozó pusztákkal. A területi körülhatárolást az indokolja, hogy a Nagykunság történetileg kialakult politikai és gazdasági egység, amelyik a 18. század közepén a redempció, az önmegváltás eredményeként a Jászsággal és a Kiskunsággal - közös nevükön a Hármas Kerülettel - önálló szervezeti formát vett fel. Az időhatárokat pedig az indokolja, hogy a Rákóczi szabadságharc után 1712-ben a Rakamaz környékéről visszaköltöző, településeit újra megülő lakosság megkezdte a békés építő munkáját, amelyik töretlen ívet alkot a vizsgált időszakban. A helyileg szerveződő paraszti-mezővárosi önkormányzat ebben az időben nagymennyiségű, néprajzilag is értékelhető iratanyagot képezett, amelyik nagyon alkalmas arra, hogy a recens vizsgálatokkal megrajzolható "hagyományos" paraszti állattartó gyakorlatot időben biztonságosan visszavigyem két évszázaddal korábbra. A következtetések alkalmasak arra is, hogy bizonyos mértékig ennek a rendszernek a mégkorábbi meglétére is óvatos utalást tegyünk.
A dolgok logikájából következően a levéltári források elemzése és értelmezése a történeti-néprajzi módszer alkalmazását tette szükségessé. Meg kell azonban jegyeznem, hogy az adatok megszólaltatása a recens ismeretek, az előttünk járó néprajzos generációk munkássága, valamint a magam tereptapasztalata nélkül nehezen lenne elképzelhető. A szűkszavú források megszólaltatása, a szövegkörnyezet értelmezése csak a recens adatok segítségével volt elvégezhető, így is gyakran csak óvatos megfogalmazással mertem következtetéseket levonni.
Ennek a módszernek a néprajztudományban való alkalmazására már az előző néprajzos generációk is kísérletet tettek. Györffy István pl. gyakran idézte a nagykunsági mezővárosok protokollumait, a kéziratos térképeket tanulmányozva fedezte fel a kétbeltelkességet. Az elmúlt évtizedekben az agrártörténet-írás felől közeledve többen kutattak levéltári forrásokban, hogy a recens, és immár töredezett, emlékekben élő múltat minél árnyaltabban, gazdagabban mutathassák be. Hogy csak néhány nevet említsek, Andrásfalvy Bertalan, Balogh István, Bárth János, Bencsik János, Novák László, Szilágyi Miklós, Takács Lajos, Tálasi István, Varga Gyula munkásságát meghatározta ez a módszer. Magam is több kísérletet tettem a levéltári források kiaknázására. Pl. ennek szerény eredménye a Karcag város gazdálkodása (Földművelés) c. könyvalakban is megjelent tanulmányom. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ennek a kutatásnak nincs kidolgozott módszertana. Ki-ki a maga egyéni törekvése, felkészültsége és szándéka szerint nyúl a forrásokhoz. Megfelelő forráskritikáról sem beszélhetünk. Nem túlzás tehát a módszertani bizonytalanság hangsúlyozása, melyből meggyőződésem szerint az egyik lehetséges kiút a kellően megalapozott történeti-néprajzi módszer kimunkálása és alkalmazása.
Mind a címben, mind a dolgozatban erőteljes hangsúlyt kap a mezőváros fogalmának az értelmezése. Megítélésem szerint a néprajz eddig nem szentelt kellő figyelmet ennek a kérdésnek, jóllehet százados történelme során sok részeredményt tudhat magáénak. A néprajzi érdeklődés csak az elmúlt évtizedekben fordult erőteljesebben a mezővárosok felé. Addig inkább a nyelvterület peremvidékeit, aprófalvait kutatták, vagy éppen az ősfoglalkozások kapcsán a halászok, pásztorok életét, kultúráját vizsgálták az ethnográfusok, anélkül, hogy a paraszt-polgári életvitelt hordozó mezővárosok komplex megközelítésére kísérletet tettek volna. Györffy István volt az első, aki tudatosan a Nagy Magyar Alföld centrális tájait vizsgálta, majd az ő nyomdokain indulva tanítványai kutatták a mezővárosok gazdálkodását, kultúráját.
A hazai gazdaság- és településtörténeti, történeti kutatókat sokkal régebben foglalkoztatja a mezővárosok problematikája. A mezőváros (oppidum) elsősorban jogi kategória, a feudális hierarchiában a falu és a királyi jogokkal felruházott város között helyezkedik el. A mezőváros olyan történetileg kialakult, jogi meghatározottságú alakulat, amelyiknek a létrejöttében sajátos gazdasági erők munkáltak. A történeti kutatás tisztázta, hogy a mezőváros létrejöttében sok tényező játszott szerepet: olyan helyen keletkezett, ahol a síkvidék és a hegyvidék találkozott, és az árucserére kedvező feltételek teremtődtek, vagy éppen nagyforgalmú utak találkozási pontjában ugyancsak kereskedelmi célzattal. Egyházi, közigazgatási központok, jelentősebb földesúri lakóhelyek is városképző szerepet töltöttek be. De a kézműipar önmagában is városképző tényező volt, vagy éppen az árutermelő mezőgazdaság hozott létre mezővárosi formációkat. Ilyen volt pl. a szőlő- és borkultúra vagy a mezőgazdaság más specifikus ágai, mint a kertészeti kultúrák vagy éppen az árutermelő állattartás. Szabó István, Makkay László, Maksay Ferenc, Székely György, Majlát Jolán, Káldy Nagy Gyula, Wellmann Imre, Balogh István, Orosz István, Gyimesi Sándor, Bácskai Vera, Szakály Ferenc megállapításai, kutatási eredményei alapvető ismeretekkel gazdagították a szaktudományt. Az utóbbi néhány évtizedben pedig az alföldi városmonográfiákban felhalmozott ismeretanyag alapján elmondhatjuk, hogy a mezővárosi fejlődés gazdasági, társadalmi és történeti körülményei árnyalt, sokszínű képben rajzolódnak ki előttünk. Különösen számottevő a 18-19. század mezővárosi életformájának a bemutatása, amelyik a források bőségének ismeretében természetesnek is tűnik számunkra.
Indokolnom kell, hogy dolgozatom címéül miért választottam az állattartó nagykunsági mezővárosokat. A legeltető állattartás a néprajzi irodalomban mindig kitüntetett figyelemben részesült. Hatalmas hazai és nemzetközi irodalma van a kérdésnek. Sok helyről alapos, mindenre kiterjedő leírásokkal rendelkezünk. Ezek egy része nem mentes a romantikus túlzásoktól és általánosításoktól sem. Gyakran a pásztorok szemével nézték és vizsgálták a kutatók ezt a rendszert, elfogadták az ő értékítéletüket. A pásztorok embertpróbáló küzdelmei, helytállásuk, szaktudásuk elismerése gyakran tárgya a leírásoknak. Nem tagadva ezeknek az értékeknek a valódiságát ugyanakkor rá kell arra is mutatni, hogy a sokszínűség mögött kitapintható a rendszerszerűség amelyiknek az alapja a feudalizmus talaján virágzó legeltető állattartás paraszti gyakorlatában keresendő. Fontos gazdasági érdeke fűződött a mezővárosi, falusi parasztságnak ahhoz, hogy ez az értéket képező árutermelő állattartás minél eredményesebb, és minél racionálisabb legyen.
Dolgozatomban arra tettem kísérletet, hogy a nagykunsági állattartáson keresztül modelláljam ennek a tevékenységnek a mechanizmusát. Az évtizedek óta folytatott levéltári- és terepkutatások, valamint a bőséges néprajzi és gazdaságtörténeti szakirodalom tanulságai lehetővé tették számomra, hogy az állattartó mezővárost mint önálló típust mutathassam be, amelyik évszázadok alatt alakult, formálódott és kapta meg a sajátos jegyeit. Ezek a jegyek a gazdasági alapokon kiteljesedő, a mezővárosi magatartásformát alkotó karakterisztikus vonások, amelyek az életformában, a gazdálkodás rendjének alakulásában, a paraszt-polgári életvitelben - egyszóval a népi kultúrában érhetők tetten, amelyet a néprajztudomány már eddig is sokoldalúan vizsgált.
A néprajzi irodalomban éppen Györffy István és tanítványai munkássága révén meglehetősen sokat tudunk a Nagykunság gazdálkodási rendjéről, településeiről és főleg a külterjes állattartásáról. Györffy látásmódja tanítványai munkásságán, sőt még a következő generáció szemléletén is nyomot hagyott. Sokszor akaratlanul is olyan kép rögzült kutatásaik révén, amelyik idealizált állapotúnak tüntette fel a korábbi századok paraszti életformáját. A történeti-néprajzi kutatásoknak a feladata, hogy körültekintően járva el, mai szemléletünket tükrözve a korabeli források adataival hitelesítse vagy módosítsa a néprajzi képet. Munkám szerény kísérlet kíván lenni ebben.
A dolgozattal kapcsolatban el kell még mondanom, hogy a néprajzban megszokott összehasonlítás gyakorlatával nem éltem. A szakemberek előtt jól tudott, hogy különösen az alföldi állattartó gazdálkodásnak milyen kiterjedt irodalma van. Ezek tanulságait természetesen a munka során figyelembe vettem beépítettem a véleményembe, pro vagy kontra felhasználtam. Ha viszont egyenként számbavettem volna ezeket a megfelelő helyen, úgy rendkívül megnövelte volna a terjedelmet. Tisztában vagyok azzal - és az olvasó is meggyőződhetik róla -, hogy az ide bezsúfolt anyag még több tanulság levonására is alkalmas, még több megállapítást lehetővé tenne. Az anyagban levő információkat csak részben, gyakran vázlatosan használtam ki. Ezek majd a később, egy-egy jelenséget mélyebben tárgyaló munkánál kapnak szerepet, az újabb részletes feldolgozás, az egyes témák kibontása során került rájuk sor.
Ha csonka közléseket alkalmaznék, ugyan célszerűbb lenne az eredmény, viszont elveszne az összefüggések szépsége. Ha meg más helyen újra hivatkoznék ugyanarra az adatra, nagyon növelné a terjedelmet. Ezért inkább azt választottam, hogy a megítélésem szerint leghangsúlyosabb elemet tartalmazó résznél idéztem a minél teljesebb forrást.
Az anyaggyűjtést a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltárban végeztem. A hivatkozások ennek a levéltárnak a rendszerére épülnek. A tanácsülések jegyzőkönyve mellett Jászkun kerületi anyagot és más irattípusokat is használtam. Ezek a hivatkozásoknál jól elkülöníthetők. A jkv. rövidítés jegyzőkönyvet jelöl, vagy ahogy a korukban hívták, protokollumot. (rövidítése: prot.) Az első szám a lapszámot, a második, a törtvonal után az ügyirat számát jelöli. A település - a Hatkunság falvai, mezővárosai Karcag (Kg), Kisújszállás (Kj), Kunhegyes (Kh), Kunmadaras (Km), Kunszentmárton (Kszm) és Túrkeve (Tk). A jegyzetekben ezzel a rövidítéssel találkozik az olvasó.

A kunok gazdálkodása, birtokviszonyaik alakulása

Az első részben végigkísérem a nagykunsági települések határainak a kialakulását, ezzel összefüggésben a művelési ágak: a rétek, legelők és szántók arányának változását. A történeti előzmények bemutatásával azt a folyamatot szeretném ábrázolni, ahogyan egyre inkább az árutermelő állattartás vált a gazdálkodás meghatározójává. Mint majd látjuk, a Nagykunság a török időkben vált pusztákkal rendelkező nagyhatárú, ritka településhálózatú tájjá, korábban ugyanolyan sűrű falurendszer volt itt is, mint az Alföld más területein. A nagykiterjedésű határok azonban többnyire nem voltak elégségesek arra, hogy ott piaci igényeket kielégítő árutermelő állattartást folytathassanak, ezért szükségessé és rendszeressé vált a külső puszták árendálása. Nyilván még a súlyos bérleti díj megfizetése mellett is megérte, mert a parasztüzemek így tudták a vagyoni gyarapodásukat biztosítani. A korabeli alföldi gazdálkodás alakulása ebbe az irányba terelődött, ez volt a meghatározó sajátossága.
A Nagykunság középkori történetének oklevelei a világháborúk következtében elpusztultak. Így Gyárfás István múlt századi munkájára hagyatkozhatok csak ennek a korszaknak a vázlatos bemutatása során. Jóllehet nem eredeti forrásokat használok, úgy gondolom, a másodlagosan felhasznált adatok is alkalmasak a gazdálkodás rendjének és települések életének követésére.
A tatárjárás után újra beköltöző kunok megtelepedéséről keveset tudunk, a gyéren lakott tiszántúli tájakat fokozatosan szállhatták meg. Elsőként a Temesközt, a Körös-Tisza-Maros közét emlegetik a források. Ekkor még sem a Kiskunságot, sem a Nagykunságot nem találjuk név szerint. Minden bizonnyal majd csak a hódtavi csata (1282) után ittmaradt kunok foglalják el a mai szállásterületeket. Szétszórták őket, hogy többé ne legyenek együtt, ne veszélyeztessék az amúgy is ingatag ország belső nyugalmát. A Nagykunság nevének magyarázatát 1637-ben Ferrarius Zsigmond Bécsben megjelent munkájában így magyarázza: "a kunok közül többen Magyarországra jövén, itt azon a vidéken telepedtek le, mely Temesváron és a Tiszántúl ma Nagykunságnak neveztetik, mely 15 mértföld széles, 25 mértföld hosszú. E 375 négyzetmértföldnyi terület nyerte a Nagykunság nevet, melynél a Dunatiszaközi kun terület sokkal kisebb terjedelmű lévén, Kiskunságnak neveztetett."1
Az első adat a nagykunsági kunok jelenlétéről a 14. század közepéről való. Egy 1344-ben kelt oklevél szerint Nagy Lajos király megajándékozott egy Olas nemzetségbeli kunt, aki őt éjszaka átkalauzolta a rétek mocsarak úttalan útjain Mezőtúrról Ohatra. Ez az út a Nagykunságon át visz. Az Olas nemzetség szállta meg a Kolbázszállás központtal kialakuló Nagykunságot. Ugyanebből az időből más forrás is megerősíti a nagykunok jelenlétét a tájon. Egy hatalmaskodás kapcsán megtudjuk, hogy Hegyesegyház, (a mai Kunhegyes) területén lakó kun, a pogány nevű Kochola fia, Péter a szomszédos Tomajmonostora nevű falura ment "hatalmasul" egy elszökött szolgája után, ott megölt egy jobbágyot, visszavitte magával Hegyesre az elszökött Corduk nevű kunt és egy magyar jobbágyot is.2 Ebben az időben még pogányokként tartják számon őket olasz krónikák, de hazai források is. 1349-ben Lajos király Gyulafehérváron adott ki egy oklevelet, Kócs falu bírájának és lakosainak valamint az "Abád és Tomajmonostora nevű faluk vidékén lakó kunoknak" megtiltván nekik az Illev nevű halászóhely jogtalan használatát. Ekkor az Abád és Tomajmonostora vidékén levő kunok a következő szállásokon laktak: Kolbáz, Kunhegyes, Fabián-Sebestyén és Madaras.3
A 14. század végéről 1389-ből és 1393-ból két birtokháborítási üggyel kapcsolatos oklevelet ismerünk. Ezek jelentősége abban van, hogy Kolbázszékhez tartozó 13 nagykunsági települést sorol fel. Ezek a következők: Fábiánsebestyénszállás, Wayehunnípe, Alon- vagy Olunípe, Keek nevű hely melletti Újszállás vagy Zakegyház, Csonkaszentmiklós, Kisszállás, Csorbajánosszállása, Homokszállás, Besemihályszállása, Chwn vagy Chwmaegyház, Kolbász-szállása, Abchykszállás, Pohamora.4 Ezek az adatok azt bizonyítják, hogy a 14. század végére gyakorlatilag kialakult a Nagykunság 17. század második feléig meglevő sűrű településhálózata, apróhatárú település-szerkezete. Pálóczi-Horváth András a történeti és régészeti bizonyítékok alapján ugyanezt erősíti meg. Nevezetesen, hogy a 14. század végére olyan kun szállások jelennek meg, amelyek folyamatosan lakottak. Ebben az időszakban a települések a török helynévadási szokásokat követik: gyakori a birtokos nevéből származó, személynévi eredetű településnév, melyhez hozzátoldják a szállása, -ülése, -háza utótagot.5
Tanulságos az, hogy a 14-15. század során rögzült településhálózat a Nagykunságban nem különbözik az Alföld más területének településszerkezetétől. A nagykunsági települések határai egyenként 25-30 négyzetkilométer kiterjedésűek, ami teljes mértékben megfelel az Árpád-kori magyar falvak nagyságrendjének és sűrűségének.
A nagykunsági települések meglétét a névanyag alapján tudjuk igazolni. A legkorábbi települések nevei kun személyneveket őriztek meg. A kun eredetű személynevek azonban egyre csökkentek, helyükbe keresztény nevek kerültek. Ez összefügg a kunok keresztény hitre való térítésével, ami a 14. század közepén vesz erőteljesebb lendületet. Birtokadományozó levelekben gyakori, hogy az apa még pogány kun néven szerepel, a fiait azonban már keresztény néven emlegetik. Ha egy település neve kun vagy török eredetű, minden bizonnyal sokkal korábban meg kellett lennie, még azelőtt, mielőtt a valláscsere lezajlott, hiszen ezután már nem neveztek el települést régi pogány néven, hanem új keresztény nevet adtak neki. Így lehetőségünk van arra, hogy a személynév változásban megragadjuk a településrendszer kialakulását tájunkon.6
A felsorolt névanyagban figyelmet érdemel a Nagykunság központjaként szereplő Kolbász, vagy Kolbáz településnév, amelyik ma Kunhegyes határában a Karcag felé eső oldalon pusztanévként, földrajzi névként ismert. A név hosszú időn keresztül vegyesen fordul elő z és sz végződéssel, csak a török hódoltság alatt válik egyértelműen a második forma általánossá. A kolbáz név kun eredetű családnév. Minden bizonnyal az itt megtelepült nemzetség nevét őrzi a településnév.7 Ezt igazolja egy 1397-ben kelt oklevél, amelyet az egri káptalan előtt állítottak ki. Ebben arról van szó, hogy Kakat község felét tartozékaival, nevezetesen "a község mellett fekvő Kéthkázmérfoka, Sebesér és Kárászos nevű halastavakkal Kolbazszállási Pál fiainak" örökáron eladták.8 Jómódú vagyonos emberek lehettek a birtokszerzők, ha 440 Ft-ot ki tudtak fizetni a fél faluért, és a Tisza vizével táplált halastavakért.
Gyárfás István a 14. század végéig a következő nagykunsági településeket veszi számba az oklevelek alapján: 1261-ben Pohamara, (ez lehet magyar eredetű is!) Tiszakeddi és Kevegyháza, 1311-ből Hegyesegyház, 1352-ben a mai Karcaghoz tartozó Hatház, 1353-ból Kerekegyház, 1389-ben és 1395-ben Fábiánsebestyén, Waychunnípe, Alonnípe, Abchykszállás, Bessemihályszállása, Csonkaszentmiklós, Csorbajánosszállása, Chunegyház, Homokszállás, Kolbászszállás, Kisszállás, Újszállás, Zakegyház. 1391-ben Madaras, 1397-ből Kakat.9 A források ismeretében - melyek sajnálatosan azóta elpusztultak -, a szerző jogosan állapítja meg, hogy a "a Jászkunok a keresztény vallás elfogadásával az eddigi költözködő életmódjukat lassanként elhagyva állandó lakhelyeken kezdtek letelepedni, rendes községeket s egyházakat alkotni s terjedelmesen űzött baromtenyésztés és elkezdett földmívelésük érdekében szállásbirtokaik határaira gondosan felügyeltek, (kiemelés B. T.) s azokat törvényes határjárások által biztosították és épségben megtartották."10 Adatok hiányában bizonyítani nem tudja, csak feltételezi Gyárfás, hogy a marhakereskedést nagymértékben űzték a jászkunok.11
Egy másik ügy kapcsán megtudjuk, hogy a Nagykunsághoz több terület tartozott. 1405-ben például két községet Kért és Kenderest a bői nemesek visszaperelték a nagykunoktól. A visszavásárlás feltétele az volt, hogy a terület pontos becsértékét állapíthassák meg. A kiszálló bizottság "királyi mértékű 32 ekényire becsülte" ezt a két falut. Majd kötéllel három egyenlő részre mérték, elosztották a szántókat a többi "szántó, legelő, kaszálóföldek, nádasok, tavashelyek, halászó rekesztékek, vizek, tavak s a kunok részéről járó pénz és természetbeni szolgálmányok s általában Kenderes falu bármi más haszonvételei a feleknek közös használatában hagyattak."12
Határvitákkal, birtokperekkel a későbbi időkben is találkozunk. 1506-ban például az Asszonyszállás, Karcagújszállás valamint Püspökladány, Nádudvar és Szentágota birtokosai között dúlt határper. A kunok amiatt panaszkodtak, hogy a váradi püspök Ladányban lakozó jobbágyai "nevezett szállások valódi határain belől fekvő szántóföldekből nagy részeket elfoglalni törekszenek, minek következtében közöttök többféle viszályok támadtak."13 A helyszíni szemle alapján tett vallomásokból megtudjuk, hogy "a hit alatt kihallgatott szomszédok azt vallották, hogy Szentágota pusztának s a mívelt és míveletlen földek és legelőknek egyik fél sem vala békés birtokába, hanem ezeket a kunok és a püspök jobbágyai mindenkor viszálkodások között használták és bírták, s a királyi kunok és püspök tisztjei által hol a kunok, hol a püspöki jobbágyok különbség nélkül kifosztattak s viszálkodtak." A per eredménye az lett, hogy a pusztát ketté vették, a halászóvizet is megosztották és ezután a két fél külön-külön birtokolta azt." A peresföld kétfelé hasításakor eszközlött határhányásnál ez oklevélben következő helyneveket említik: Kerekrét, Hortobágy, Mérgeshalom, Kunlapos, Ageer, Tövisesdomb."14 Valószínűleg ez a határvillongás volt az alapja Györffy István Nagykunsági krónika Lőzérhalmi eset című fejezetének.
A 16. század elején a kunok terjeszkedése továbbfolytatódott, ami pusztaszerzésekben, illetve faluk elfoglalásában nyilvánult meg. 1513-ban a váradi káptalan panaszt tett a királynál a nagykunokra, mivel azok több foglalást hajtottak végre a káptalan rovására. Kérték, hogy tiltsák el a foglalásoktól a Kolbászszék területén élő kunokat. Ekkor a következő településeket és pusztákat sorolták fel: Karcagújszállás, Hegyesbor, Bolcsa, Hatház, Tatárülés, Magyartelek (ma Magyarka), Törökbor (ma valamennyi Karcag határának része), Újtelek, a régi Zakegyház vagyis Kisújszállás, Kápolnatelek, Kápolnás; Madaras határában, Péntektelek (Péntekhalom). 15 Gyárfás kiegészítéseként annyi megjegyzést kívánok a fentiekhez fűzni, hogy Hegyesbor nem tartozott a Nagykunság területéhez, hanem magánföldesúri birtokként gyöngyösi - egri tulajdonban volt még a 18-19. században is, később vásárolta meg ezt a területet Karcag. Tatárülés pedig nem a Körös partján Öcsöd mellett keresendő Békés megyében, hanem Karcag határának egy része, az Üllő parton, illetve annak közelében.
1519 januárjában Kunhegyes határdombjainak széthányása miatt "nemcsak viszály hanem vérengzés is keletkezett" a Heves megyei nemesek és a királyi kunok között, ezért határjárásra került sor. Ebben a fennmaradó határjáró oklevélben a következő nevek olvashatók: Kettős halom, Madaras, Beertz, Ravaszlyuk, Tomai út mellett való szék, Rekettyésfertő, Beercz felehalomhatha, Besenyethelek puszta, az itteni egyház helye, Kochordos, Harmas halom háta, Beertz vagy háth, Kerkaháth ér, Sárpán halma lapossa, Sarpan, Aszottashát, Asován háth, Kunásás, Tiszaszalók falu, Kenderato, Gyolcsfenék tó, Külsőgyolcsfenék, Háromágy, Bura vagy Szilvatelek, Szylvafolyás, Sylvafenek, Zsarvasháth, Szylvásháth, Roff helység, Kunyeles (kuny, kunelés, ülés) Borsere, Borshát, Borshalma, Székhatár, Kormólapossa, Kormohalma, Bölcsösér, Nagysebesér, Sebesér, Kakat vize, Bozástelek nevű bérc vagy hát, Szilváshatár, Köveshalomháta másképp Határlaponyag, Kolbászi Királyi kunok.16 Még ebben az esztendőben Ágota-puszta használati jogának kérdésében is határjárást kellett tartani, mivel a nádudvariak nem nyugodtak meg abban a döntésben, hogy a pusztát a ladányi és a karcagi kunok fele-fele arányban birtokolják. Megtudjuk a peranyagból, hogy a pusztát jelenleg is "szántás-vetés-kaszálás és legeltetéssel használják, s e tényeket fentebbi tanúk vallomása és a kunok saját beösmerése igazolja." A döntés eredményeképpen Nádudvar is felerészben részesedik a pusztából, "mindazonáltal a közel szomszédságból eredő károsítások megelőzése végett nevezett kunoknak megengedtetik, hogy mindenféle marháikkal a Hortobágy vizét itatásul, de nem egyszersmind halászatul használhassák." A felsorolt földrajzi nevek: Hortobágy, Disznóshalom, Ecsehalma, Darvaslaponyag, Darvashalom, Újszállás, Zádorréte, Disznórét, Általút, Orgondaszentmiklós, Kápolnás, Sambokosréthe (Zsombokosrétje) és Darvasér.17
A határhányó bizottság továbbment Kenderes Kakat és Turgonypéterszállása közötti földek vitás területének a bejárására. Itt a következő földrajzi nevekkel találkozunk: Marjalaka, Nagytelek, Nagyrét, Kisrét, Kissziget, Tövisessziget, Ravaszlyuk, Kolbaz helysége, Fattyú sziget, Ravaszlyukere, Hajónyugalom, Fertő, Hosszúhát, Túrváros, Völgyhát.18 Úgy tűnik, hogy nem is csak az említett települések, sokkal inkább a Nagykunság Sárréttel határos területének a számbavétele volt ez, hiszen ezek a földrajzi nevek ebben a térségben találhatók. A felsorolt települések viszont a szilárd megülésű nagykunsági falvak, amelyek határaikért küzdenek, azt nagyobbítják, tehát a feudális szerkezetbe illeszkedve a tulajdont fontosnak tekintik. Egyúttal azt is látjuk, hogy az apró falvak határait sokféleképpen élik: szántják-vetik, kaszálják, legeltetik.
Mire a török megérkezik az országba, az oklevelek alapján a Nagykunságban 32 virágzó települést talál, melyek különböző időkben vannak említve.19 Tehát a viszonylag kis területen ugyanolyan sűrű településhálózatot találhatunk - ahogy erre korábban is már utaltam - mint az Alföld más tájain.
A kunok tovább is királyi népekként az udvar szolgálatában állanak. A föld javaiból a királyi udvar háztartását látják el. Erre vonatkozóan is több adatunk van. Évenként "a király háztartásához 1000 db ökröt, 1000 mérő gabonát, 60 pint sót, vajból és sajtból 2000-t" szolgáltattak budai várba, ezen kívül 2000 forintot fizettek.20 Tehát azt látjuk, hogy igen tetemes szolgálattal voltak a király kunjai. A gabona és a só mellett az élőállat valamint a vaj és sajt is tetemes mennyiségű.
A Nagykunság a 16. században egy ideig Fráter György fennhatósága alatt állott. Súlyos terheket rótt rájuk a barát. Többek között nagyszámú szarvasmarha teleltetését követelte tőlük, szántatott, vettetett, arattatott, szénát kaszáltatott és gyűjtetett - tehát szabályos jobbágyi szolgáltatásokat követelt.21 Ferdinánd-királyhoz írt 20 pontos kérvényükben azt kérték a kunok, hogy állíttassa vissza a szolgáltatások régi rendjét. Eszerint az egész Kolbázszék vagy Nagykunság királyi adóba cenzust fizetett: "Szent Györgykor 350, Jakab napkor 175, Szent Mihálykor 350, öszvesen: 875 forintot: továbbá 800 véka búzát, 800 véka árpát mind Budára beszállítva."22 A fentebbi adót 26 község fizette, ennyiből állott akkor a Nagykunság. A településszámok közötti bizonytalanság onnan adódik, hogy ebben az időszakban mind János király mind a barát, Fráter György több falut leszakított a Nagykunságból, s ezeket földesuraknak ajándékozta. Így Szentmárton, Bábocka, Telekszállás, Kaba, Marjalaka, Kakat, Kápolnás és Hegyes földesurat kapott.23 Ezeknek csak egyrésze került vissza a későbbi időkben a Nagykunsághoz.
1557-ben új püspök került Verancsics Antal személyében az egri egyházmegye élére. Hogy mind a várvédőket segítse, mind a püspöki jövedelmet rendben tudja, felmérette a hozzá tartozó területet. 1558. januárjában jártak az összeírók a Nagykunságban. A táj gazdasági életére meglehetősen hű kép rajzolódik ki ebből az összeírásból. Tanulságos, hogy mind Túrkeve, mind Túrkeddi nem a nagykunsági települések között szerepel. Túrkeddiben 14 jobbágyot, 3 zsellért írtak össze és mindössze két elhagyott telket találtak az összeírók. Telkenként a lakosok Szent György és Karácsony napján két-két dénárt fizettek, ezenkívül minden házas zsellér egy-egy dénárral tartozott. Szent Mihály napkor minden telek után egy forintot szedtek, - gabonából, búzából, árpából, tönkölyből, bárányokból, méhekből tizedet adtak. Bárány és méhváltság egy dénár volt. A Berettyó vizében fogott halból három rész a püspökségé, egy rész a jobbágyoké. Nácsapuszta nagyobbik részét a túrkeddiek, kisebbik részét a pásztóiak birtokolták, s a lakosok ebből a pusztából is kötelesek voltak tizedet adni a püspökségnek.24 Túrkeviben ekkor 19 jobbágy, 8 zsellér lakik, akik szolgáltatásaikat a túrkeddiekhez hasonlóan teljesítik. 25
A Kolbazszékhez tartozó 16 kun községet is felsorolták az összeírók. A pénzfizetség mellett ezek a falvak Eger várához évenként 223 budai véka búzát, 223 budai véka árpát, és 12 vágóökröt szolgáltattak be. Ezek a községek: Csorba, Moritz, Kisújszállás, Tormásturgon, Totturgon, Kolbaz, Bolcsa, Magyarszállás, Karczagújszállás, Asszonszállás, Orgondaszentmiklós, Ködszállás, Fábiánsebestyén, Madaras, Kápolnás, Marialaka. - A következő 10 falu is Kolbázszékhez tartozott, de adóját a gyulai vár fenntartására rendelték: Szentmárton, Báboczka, Ecsed, Mesterszállás, Homok, Telekszállás, Pohamara, Kaba. Kakatot és Hegyest még mindig földesúr uralta.26 Ez az állapot mindaddig fennmaradt, míg Gyula illetve Eger hódoltsági terület nem lett.
1559-ben a Kolbásszéki kunok tisztjeinek a jövedelmét a kamara ekképpen szabályozta: búzából és árpából 50-50 véka, 12 szalonna, 21 icce vaj, 24 sajt, borzatúrót minden falutól egy dézsával, minden telektől tíz denárt "... a két tisztnek egy héten 16-an kaszálnak, gyűjtenek, és hordanak, egy hétig négy szekér fát fuvaroz."27 Egy évvel később a kunok panasza ellenére a tisztek bérét szinte lényegtelen változtatásokkal így határozzák meg: a két tisztnek 12 lóra a kunok tartoznak adni évenként búzát és árpát 70-70 vékát, szalonnát 12-t, vajat 24 iccét, sajtot 24-et, minden falu egy dézsa borzatúrót, a két tisztnek egy hétig 12 embert kaszálni, gyűjteni, hordani, mindegyik tisztnek fahordásra egy hétre két szekeret."28
A királyi udvar tovább is élt azzal a lehetőséggel, hogy különböző szolgálatokért különböző személyeknek nagykunsági falvakat ajándékozzon. 1556-ban Kunszentmártont, 1559-ben Orgondaszentmiklóst kapta meg szolgálataiért egy-egy nemes család.29 1563-ban Marjalakát és Bócsát losonci Bánfy Györgynek adta Verancsics30. A következő esztendőben Ferdinánd király adományozta többeknek Ködszállást.31 Ebben az időben idegen kézben volt Kisbaka, Telekszállás, Bábocka, Kunszentmárton, Homokszállás.32
A hódoltság idején a Nagykunság első komoly pusztulása 1566-ban következett be. Gyula várának elfoglalásával a török előtt a Tiszántúlon semmi akadály nem volt. Ekkor ostromolta a török Szigetvárt, ahol Szulejmán szultán meghalt. A császár halálával nem volt aki a krími tatárokat megfékezhette volna. A hazainduló tatárok dúltak, fosztogattak. Közülük Szolnoknál 5000 átkelt a Tiszán, ölt, rabolt, pusztított a Nagykunságon - írja Gyárfás - két-háromszáz kocsit lehetett az utakon látni, a nép menekült, ki hova tudott, a felgyújtott városok és faluknak sík földön mérföldekre ellátszó lángja és füstjei jelezték az iszonyú pusztulást: "sokak felkoncoltattak mégtöbben keserves rabságra hurcoltattak: több község soha fel nem épült, s századokon át a mai napig puszta maradt."33
Fennmaradt egy 1570-ből való összeírás, amely 17 nagykun községben 242 elhagyott telket számlált.34 Egyébként a Kolbázszéki nagykunoknál az összeíró 456 jobbágyot és 108 zsellért talált. Elhagyott ház és telek 242 volt. Karcagon 44 telkes jobbágyot, 8 zsellért, Kisújszálláson mindösszesen 8 jobbágyot, és 1 zsellért találtak az összeírók, akik számbavették a szolgáltatásokat. Ezeket pénzbe átszámították, így erről az időszakról ismerjük a cserearányokat. Eszerint 250 véka búzát adtak a nagykunok, a kolbásszéki települések, ez 50 dénárjával 125 forint, ugyanennyi árpát, 25 dénárjával számítva az összeg 62 forint, 125 pint vajat, ezt 24 dénárjával számolván 30 forint, a sajtot 125-öt adtak 10 dénárjával számolták, ennek az értéke 12 forint, 50 dénár. A tisztek részére adott naturálék összes értéke 12 pint vaj 24 dénárjával 2 forint 88 dénár, 12 sajt 12 dénárral 1 forint 44 dénár, más féle sajt 12,8 dénárral összesen 96 dénár, 12 dézsa túró 1 forinttal 12 forint. Szalonna 12 db 3 forintjával 36 forint.35 A nagykunsági települések összesen 1194 forint 45 dénárt fizettek évenként az egri várhoz. Emellett még adózniuk kellett a törököknek és a kóborló végvári katonáknak is, akik gyakran zaklatták a Nagykunság falvait.
1572-ben tovább folyik a kunsági helységek földesúri kizsákmányolása, a kun települések elidegenítése. Kunhegyest, Kakatot, Telekszállást, Homokszállást, Kunszentmártont, Bábockát, Ecseget, és Mesterszállást kegyetlen zsarolással élték a földesuraik.36 Az egri várkapitány a jogtalanságok sorát követte el a kunságiakon, akik Miksa császárhoz folyamodtak, méltánytalanságuk megszüntetését kérvén. A császár ugyan kivizsgáltatta az ügyet, de lényeges változás életükben nem következett be.37 Az 1577-79-es egri vár falvankénti felvett összeírásában a búza és árpa mellett a vajat, a sajtot és a sajt jelentésű formágiát emlegetik. De szolgálnak vágómarhával és fejős tehénnel. Emlegetik a borzatúrót is, tizedet adtak bárányból, méhekből és kölesből.38 Az 1587-es egri összeírás a Nagykunságban még 17 falut talált.39 Ekkor a Nagykunság 704 forint 28 és fél dénárt fizetett cenzusba, vagyis adóba, ezentúl 243 véka árpát, ugyanannyi búzát, 125 egész egy negyed pint vajat, sajtot és túrót, 124 egész és egy fél darabot, vágómarhát 12-t, és még tegzespénzt 36 forintot adott. 40 Erre az időre az összeírók a Jászkunságban már 40 falut találtak pusztában.41 Szolnokra a töröknek a még megmaradt falvak a következőkkel adóztak: fokhagyma- és vereshagymatized, káposzta- és kender tized, bosztánkert (konyhakert) adója, tűzifa- és szénadó, sertésadó, juhadó, méhkasadó, malomadó, vetésbe gázolt jószág bírságpénze, vándoroktól, (pákászok, ridegek) szedett jövedelem.42
A 16-17. század fordulóján dúló 15 éves háború a Nagykunságot sem kímélte. Marjalaka és Karcag is elpusztult majd a csendesebb idők beköszöntésével 1614-ben a nádorhoz fordultak a nagykunságiak, hogy nekik "tulajdon hajlékok kedvesebb lakásuk, mintsem a mások fényes portájuk," s kivánnának "önnön saját előbbeni lakhelyükre viszont hazaszállani és ott építeni." Hogy ne háborgassák ebben őket, mind a nádortól mind a töröktől felszabadító levelet kértek. Thurzó nádor megadta, sőt maga intézkedett Ibrahim egri basánál, hogy ugyanúgy cselekedjék, hogy benépesülhessen ez a vidék, "az sok ideig való hadakozásban elpusztult faluk, sőt városok is megszépíttessenek, és lakosival viszont megszállíttassanak, hogy így a szép föld ne csak mindenkor a rókáknak barlangja, de hasznot idővel adó jobbágyságnak is lakhelye lehessen."43
1618-ból ismeretes a nádornak a nagykunsági lakosok számára kiadott oltalomlevele, amelyben 22 elpusztult nagykunsági falu újranépesedéséhez járult hozzá. Ezek: Csorba, Pohamara, Móricz, Márialaka, Kisújszállás, Túrgony, Tóth-Túrgony, Kolbász, Bolcsa, Magyarszállás, Karczagújszállás, Asszony-Szállás, Orgonda-Szent-Miklós, Ködszállás, Fábiánka, Madaras, Kápolnás, Mesterszállás, Kevi, Túrkevi (így! - talán Túrkeddi helyett), Kaba és Kunhegyes!44 Az oltalomlevél nem volt elegendő, hogy a pusztán maradt helyek benépesüljenek. 1629-ben Esterházy nádor egy oklevélben az üresen maradt kun puszták haszonbérbe adásáról intézkedett: "a kun puszták haszonbérbe adásának joga a nádort illetvén, ez megengedi hogy Pohamara, Csorba, Marjalaka, Kisújszállás, Kolbász, Bócsa, Karcag-Újszállás, Asszonyszállás és Ködszálláson öszvesen 9 községben lakó nagykunok a pusztán maradt 11 szállást, úgymint Mesterszállást, Kun-Szent-Mártont, Kun-Hegyest, Móriczot, Kis-Turgonyt, Tót-Turgonyt, Magyar-Szállást, Orgonda-Szent-Miklóst, Fábiánkát, Kápolnást és Túrkeddit ezek megszállásáig amint eddig, úgy ezután is haszonbérbe bírhassák, s az ezek haszonbére és a nádornak járó évi fizetés mostani Szt.György naptól kezdve évenként 300 frt-ban megállapíttatott."45
A fenti idézet két szempontból is tanulságos: egyrészt hogy az újratelepült községek egyrésze is elpusztult a század végére, másrészt, hogy ezek a falvak nem épültek újjá, mindig külső pusztái maradtak a nagykunsági településeknek, és már ebben az időben kialakult a települések pusztahasználati joga. A másik tanulság pedig az, hogy függetlenül a török jelenlététől, a hódoltságtól, annyira természetesnek tűnik, hogy minden gondjukkal a nádorhoz fordultak a Kunság népei, és az úgy intézkedik, mintha nem is egy idegen hatalom ülne a kunok nyakán! A Nagykunság ahogy Gyárfás írja: "a török-tatár pusztítás alatt lakosaiban nagyon megfogyatkozott, s részben teljesen pusztává vált szállásaikon terjedelmes baromtenyésztést űztek, ménes és gulya legeltetésekre használták pusztáikat, s barmaikkal az ország minden részében, s nyugot felé egészen Bécsig nagyforgalmú kereskedést űztek". Azonban a királyi harmincadokon őket tetemes fizetésre kényszerítették.46 A kunok megpróbáltak kibújni a harmincad fizetési kötelezettsége alól. Szikszai Mihály írja: "két örökhajtó kun ember keresett fel, s az egyik így szólott: Uram! Mi kunok vagyunk, nekünk mindenkor olyan szabadságunk volt, hogy mi soha sem vámot sem harminczadot nem adtunk, melyre most némely harmincadokon erőltetnek bennünket... A másik kun ember így folytatta: igazat kell uram mondanunk, én hatvanadik esztendőt már meghaladtam, de apám is volt hetven esztendős amikor meghalt, és mindenkor barommal kereskedtünk, de az harminczadot mindenkor megfizettük: hanem csak a vámtól voltunk szabadosok, és más ember adósságáért nem tartóztattak meg bennünket, én most se kívánok egyebet."47
Nemcsak a helyi sérelmek orvoslását kérték a kunok, hanem sokszor a más területeken, más határokon esett jogtalanságot is felpanaszolták. Így például 1642-ben a karcagiak a nádorhoz fordultak, hogy vegye őket pártfogásba, mert Apaváráról a Partiumból jövő latrok 25 ökröt elhajtottak bizonyos jogtalan követelés fejében. A nádor Rákóczi fejedelemnek írt, hogy mind a hajdúkat, mind a partiumbeli nemeseket fékezze meg, hogy a kunságiaknak kárt többet ne tegyenek.48
A 17. század második felében a Nagykunság végromlásra jutott. "A sok katonák, prédálók sarczoltatása miatt, kik az ónodi, szendrői, korponai, kékkői, füleki és ibrányi végházakból alájöttek, valamint a hajdúk egész Dunától fogva lévők éjjel-nappal rajtok élődtek, kik illő abrakadással meg nem elégedve, egy nap három szekér árpát is behozatnak, elnyomtatják, s ha az árpa elfogyott, búzáikat hordják, ott lesik a kenyeret a kemencze száján mikor sütik, hogy elvihessék" - panaszolták 1661-ben a nagykun kapitány közvetítésével a főkapitánynak de az nem intézkedett a dologban.49 A pusztítás nyomaival tovább is találkozunk a Nagykunságban. 1669-ben Setét Mihály nagykunsági kapitány leírásából a közállapotokról a következőket tudjuk meg: "mostan is két kunságbeli faluk pusztultak el, egyik Kunhegyes, az másik Karczag-Újszállás, melynél már jobb falu nem volt az kunságbeli faluk között, az teljességesen úgy elpusztult, hogy abban csak egy sivalló lélek sem maradott, hanem mindegyik Debreczen vidékére ment" s a 22 nagykunsági faluból csak 7 maradt.50 Marjalakáról is hasonló siralmas panaszlevél ment védelmet kérvén a rajtuk esett nagy sérelmek miatt: "hét éve teljesen, miolta minden tavasszal mint az árvíz elborítják, mint a sáskák pusztítják földünket nem hagyva ezen semmi élést, marhát, lovat, juhot és semminémű jószágot egész Makóig: csak az marad meg, melyeket vermekben, rejtekekben és templomokban előlök elrejthetünk úgy, hogy nálunk az istennek házai máig titkos házakká és kamarákká váltak. Ők evék meg már hét év óta mind földi, mind fái gyümölcsünket, szőllőinket, dinnyéinket: ők lettek csap- és vágó székjeinknek rontói s pusztítói, mert nemcsak húsát és borát fogyaszták el ingyen erővel, hanem mindenféle hasznait is ravasz fogásokkal elvevék... Őmiattuk van, hogy a lakosság szántóekéivel a kert alá szorult, mert nemcsak a legelőről marháikat, hanem a szekérből, ekéből, igásmarháikat kifogván elragadozzák."51
A Nagykunság teljes pusztulását a Bécs ellen induló törökökhöz csatlakozó krími tatár seregek okozták. Végső romlásba jutott a táj, a lakosok elmenekültek a rétekbe, mocsarak közé. Györffy István egy korabeli tanút, Ágoston Gergelyt idézi, aki erről az időszakról így vallott: "Vagyok 86 esztendős, ha nem több. Ecsegen születtem e világra, akkor pusztába volt ez a föld. Hogy Karaffa Debrecenbe kínzott elfutottunk Ványára, Ványáról Komádiba. A sok tolvajok ráütöttek Komádira, minden jussunkat, marháinkat elhajtották, s azt hírlelték osztán, hogy a töröktől nyerték. Egyszer nékik ment a pogány, mind levágta őket. Aztán a víz közé Ványára visszajöttünk. Ott megunván az hamis emberek miatt Túrra mentünk. A tatár ránkjött. Ekkor mind Ványa, mind Túr, mindpedig az egész föld elpusztult. Szolnok fele szaladtunk. Jut eszembe, hogy a hídra nem bocsátotta a német a futottakat, letaszigálta a hídról, osztán minden szekeret egy aranyért bocsátotta által. Osztán Ceglédnél teleltünk. Onnét Nánára jöttünk. Ott hat esztendeig laktunk. Onnét jöttünk Karcagra, de akkor s azután is tsak bújdosás volt életünk."52
De nem voltak jobbak a felszabadító seregek sem. Így a 17. század végére mind emberanyagban mind egyéb értékeiben, vagyonában megfogyatkozott Nagykunság volt. A megmenekült lakosság reménykedett, hogy nyugalmasabb kor jön, ahol sem életét sem értékeit nem kell féltenie. A következő 18. század valóban a Jászkunság legfényesebb időszakává vált. A népesség és javak gyors növekedése, a földesúri függéstől való felszabadulás, a kiépült redemptus gazdasági-társadalmi berendezkedés meghozta e tájnak a nyugalmat, a békés építőmunka eredményeként felvirágzott e sok bajt látott, sokat szenvedett táj, kiépültek a mezővárosok, falvak a hatalmas pusztákon részben szemtermelő gazdálkodást, részben pedig állattenyésztő gazdálkodást folytattak.
A 17. századdal véget ért török uralom a Nagykunságot teljesen romokban hagyta. A kamara megbízásából összeírást végző Penz János Kristóf egri prefektus a Nagykunságban mindössze két lakott helyet talált: Karcagot és Kunmadarast, a többi puszta volt.53 Az összeírásra azért volt szükség, mert a királyi udvar a fegyverjog (iure armorum) alapján a töröktől visszahódított Jászkunságot saját tulajdonának tekintette, nem vette figyelembe a korábbi századokban kialakult rendet, sőt azt sem, hogy a középkorban a kunok királyi szolgálatban álló, királyi jobbágyok voltak. Az összeírás kiterjedt arra is, hogy a Jászkunságot felértékelje, milyen hasznot lehet remélni róla a majdani földesúrnak, és ezzel összefüggésben mennyiért lehet azt áruba bocsájtani. A Nagykunságon a következő településeket vették számba és egyúttal a várható jövedelmet is meghatározták: Karcagújszállás, Bolcsa, Kápolnás, Fábiánka, Kolbász, Magyarka, Márialaka, Kaba és Kevi, Póhamara, Kisújszállás, Kis- és Tótturgony, Csorba, Mesterszállás, Kunszentmárton, Kunhegyes, Móricz, Kunmadaras. Ez összesen 19 település illetve puszta.54 A lakosokat csak ott írta össze Penz, ahol bíró volt, tehát közigazgatás működött. Így elképzelhető, hogy más helyekre is visszaszivárgott néhány lakos, de az összeírás róluk nem vett tudomást.
A jogi és történeti irodalom bőségesen tárgyalta a Jászkunság eladásának a töténetét.55 A Jászkunság földesura a Német Lovagrend lett. Ezzel a korábbi szabadmenetelű királyi jobbágyok magánföldesúri fennhatóság alá kerültek. Az eladás 1702-ben történt, és 1745-ig tartott a földesúri fennhatóság. A Rákóczi szabadságharcban - mivel a fejedelem a régi kiváltságok visszaállítását megígérte - a jászkunok tevékenyen résztvettek. A szabadságharc időszakának volt egy fontos néptörténeti mozzanata. A fejedelem a rác támadásokat kivédendő a Nagykunság népét 1706-1707-ben áttelepítette a Rakamaz környéki, rétközi birtokaira. Itt a kunok nem végeztek robotot, csupán a maguk ellátásán fáradoztak. Szántottak, vetettek, állataikat gondozták. Panaszkodott is a tokaji tiszttartó, hogy az odatelepült kunságiak nem hajlandók semmiféle munkára, csak a maguk dolgát végzik.56
A szabadságharc bukásával a nagykunsági falvak népe visszaköltözött elhagyott településeire. A Lovagrend arra törekedett, hogy a földesúri jogait minél teljesebben érvényesítse, azaz robotoltató majorsági gazdálkodást szervezzen. Ezt azonban csak a mezővárosi lakosság kárára tehette volna meg, mint ahogyan Cegléd vagy Gyoma esetében erre példa is volt. Ez a törekvés a szabadgazdálkodáshoz, a pusztákhoz szokott falvak, mezővárosok ellenállásán megtört. Még a maga számára megszervezett pusztai legeltető állattartás is irreálisnak tűnő szándék maradt, le is tett róla a Lovagrend, megelégedett a viszonylag alacsony taxa adóval, amelyet a Jászkun településektől beszedett.57
A szabadságharc bukása után a Nagykunságba visszatért lakosokat 1713-ban írták össze. Az összeírás arról tanúskodik, hogy viszonylag szegény körülmények voltak ezen a tájon. Egy családra átlag két szarvasmarha és egy igásló esett, a vetésterületet pedig az egész Nagykunságra 5159 kilában határozták meg.58 Mivel azonban még ekkor bőségesen állott rendelkezésre művelés alá fogható föld, a lakosok parlagoló földművelést folytattak. Nem tudjuk azonban, hogy mennyi volt az adómentes lakos és terület, és a nyájakról sincs információnk.
Az 1720-as években az összeírók már arról adtak számot, hogy valamennyi nagykunsági település kiépítette a maga hagyományos gazdálkodását, amelyiknek egyik része a saját és a Lovagrendtől bérelt pusztákon folytatott legeltető jószágtartásból állott, a másik része pedig a hozzájuk tartozó határokon végzett földművelésből. 1720-ra Karcag Asszonyszállást és Magyarkát vette bérbe, Kisújszállás Marjalakát és Turgonyt, Kunszentmárton pedig, amelyik csak 1718-ban Jászapátiból települt újjá, Mesterszállás pusztát vette árendába. Túrkeve Móriczot árendálta. Tanulságos, hogy a debreceni jószágtartó gazdák is megjelentek ezen a tájon, és Csorbát, valamint Pohamarát vették bérbe a Lovagrendtől. Kunmadarasnak saját terrénumán többnyire elegendő legelője volt, a Lovagrendtől szántóként bérelte Fábiánkát és Kápolnás pusztát.59
A kedvező lehetőségek még így is nagy tömegeket vonzottak más jobbágyi helyekről a Nagykunságba. Tömeges jobbágyszökésekről adnak hírt a források. A jövevényeket szívesen fogadták, hiszen föld volt bőven, és a földesúri terhek így jobban megoszlottak, legalábbis annak a növekedését jóval megelőzte a lakosság létszámának a növekedése, így a kedvező lehetőségek a Jászkunság területén továbbra is fennmaradtak. Mind Szabolcs, mind Borsod megye gyakran panaszkodott a Jászkun főkapitánynak Orczynak, hogy a szökött jobbágyokat a kunságiak rejtegetik, nem adják ki.60 Ennek eredményeként néhány évtized alatt a Nagykunság népessége 10-15-szörösére növekedett, és teljes mértékben kiépült a határhasználati szervezet és a belső társadalmi gazdasági rend. Már ez a népesség vett részt a redempciós küzdelmekben. A vagyonos, birtokos lakosság függetlenül származásától, eredetétől - kun vagy jász öntudattal rendelkező közösséggé vált.
Mindezek alapján Kiss Józseffel egyetértve megállapíthatjuk, hogy a jászkunok ugyan a Német Lovagrend földesúri fennhatósága alá vetett árendás jobbágyok voltak, de a saját közösségükön belül szabadmenetelűek és a régi kiváltságaikhoz mindvégig ragaszkodó parasztok, akik saját érdekeiket képviselni tudták, és meg is védték a földesurakkal szemben, sőt ennek a küzdelemnek az eredményeként az önmegváltással sikerrel szerezték vissza mind a személyi mind a vagyoni függetlenségüket.61 Ugyancsak megállapíthatjuk, hogy ebben a közel fél évszázadban - a földesúri fennhatóság idején - szilárdult meg a hat nagykun település határa. Karcag, Kunmadaras, Túrkeve, Kisújszállás, Kunhegyes és Kunszentmárton, valamint a hozzájuk kapcsolt puszták rendje ekkor alakult ki. A redempcióban ez a szerkezet új formát nyert, megszilárdította a nagykunsági települések birtokrendjét, és ezek használati módját végképp a közösségre bízta.
Kiss József a Lovagrendi Levéltár kutatása során arra az eredményre jutott, hogy a nagykunságiak szívesen kereskedtek a pusztákon nevelt állataikkal. Az összeírók azt jegyezték fel, hogy "a karcagújszállási parasztok Debrecen, Kassa, Miskolc, Tokaj és Szikszó, a kunhegyesiek és kunmadarasiak főként Debrecen és Miskolc, a kisújszállásiak és túrkeveiek Debrecen, Miskolc és Nagybánya, az eladás és vevés alkalmaival igen erős fáradozással - sed haec valde laboriosa".62
A nagykunsági hat település gazdasági állapota 1721-ben ilyen volt: 4087 szarvasmarha, 1478 ló és csikó, 3872 juh, 1506 sertés, 3648 kaszás rét, kaszáló és a kerület összesen 14 pusztát használt, amelyet a földesúrtól bérelt.63 De tanulságos az is, hogy a szántóföldi termelés mennyit fejlődött ebben az időszakban. 1720-ban a vetés 2475,57 pozsonyi köböl, 1728-ban már több mint a duplája: 5161,25 köböl. A szántó 1720-ban 4951,13 pozsonyi köböl, 8 év múlva: 10.322,5 köbölnek találták az összeírók. Az összes művelt föld 1720-ban 23678,5 pozsonyi köblöt tett ki, míg 1728-ban 27928,72 pozsonyi köblöt.64
Ebből tehát az derül ki, hogy igen jelentős gabonatermesztés is folyt a Nagykunságban, és ez a lakosság gyarapodásával tovább bővült. Az adatok ismeretében úgy fogalmazhatunk, hogy a lakosság szükségére és a királyi szolgálatra illetve földesúri szükségre elegendő gabonát termeltek a Nagykunságban. Kiss Józsefnek tanulságos az a megállapítása, hogy 1720-ban a vetés általában ötszöri magot hoz, egyszeri szántás után. Ténylegesen az arató valamint a cséplőnyomtató béreinek a levonásával már négy köböl szokott lenni. Ez azt jelenti, hogy egy ötöde a munkásoké.65 Tehát ezért volt szükség az összeíróknak bemondás alapján a termést újra ellenőriztetni és mind a vetés területére mind a termés eredményre a reálisabb értéket megközelítő formát megállapítani. Hiszen a parasztok igyekeztek mind a vetés mind a termés valódi mennyiségét letagadni az adóbehajtás miatt.
A Jászkunság parasztsága felismerve a kedvező lehetőséget a maga gazdasági erejére támaszkodva sikeresen hajtotta végre mind gazdasági mind társadalmi függetlenné válását. A redempciós törekvések már az 1720-as évek vége felé elkezdődtek. A jászkunság népe ugyanis nem akart beletörődni, hogy jobbágyi állapotba került. Ezért a nádor hathatós segítségében bízva a kedvező alkalomra várt, hogy a szabad állapotát visszaszerezze. Erre 1745-ben nyílott lehetőség. Mária Terézia ekkor tette lehetővé, hogy a Hármaskerület: a Jászság, a Kis- és Nagykunság visszaszerezze a függetlenségét, azaz kártalanítva a földesurat a maga határának az ura lehessen. A királynőnek ezért a gesztusáért 1000 lovas katona kiállítását kellett vállalnia a Jászkunságnak. Ez volt a híres Jászkun huszárezred.
A redempciónak vagy önmegváltásnak nagyon gazdag irodalma van, de a kerületi levéltár is bőséges anyagot ad a téma kutatójának. Különösen a múlt század végén foglalkoztak sokan a redempció történetével, annak lefolyásával, gazdasági és társadalmi szerepével, hiszen az ár- és belvíz lecsapolás következtében hatalmas területek váltak szabaddá, ezeknek a felosztásáért ádáz küzdelem indult meg. A jogászok ekkor rávetették magukat a levéltárak anyagára, hogy tisztázzák a jogi előzményeket. Ezek egyértelműen azt bizonyították, hogy a földtulajdonos, egykor redemptus örökösök a határ jogos tulajdonosai, a felosztás az ő javukra történhet csak. Így is hajtották végre a múlt század utolsó évtizedében ezt a munkát. Az egyik legsokoldalúbb, legalaposabb könyvet Nagy Lajos írta ebben a kérdésben.66 Ő a levéltári források alapján vonta le mind a jogi, mind a gazdasági következtetéseket.
1745 őszén Jászberényben összeült a Hármaskerület vezérkara, a palatinális főkapitány vezetésével, hogy megbecsüljék a "districtusoknak városaik, helységeik, pusztáik" értékét, azaz a földesúr kártalanítására szolgáló vételárat - és még amit mint beruházását hozzászámítottak. A teljes összeget arányosan szétosztották. A Nagykunság hat helysége és pusztáinak ára eszerint 155000 forintban lett meghatározva.67 Ennek alapján történt a redempció, a megváltási összeg kivetése.
Tanulságos számbavenni, hogy melyik település milyen summa kifizetését vállalta. Az összeg egyrészt az anyatelepülés megváltását tartalmazta, másrészt azokét a pusztákét, melyeket az magához váltott. Karcag váltott pusztái: Asszonyszállás, Magyarka, Bócsa, Ködszállás, Orgondaszentmiklós. Legnagyobb összegért a legnagyobb határt váltotta meg ez a város. Túrkeve Móriczot, Kis Kabát, Pohamarát és Csorba pusztának negyedrészét váltotta meg. Kisújszállás Tót-Túrgonyt, Marjalakát, és Csorba pusztának a másik negyedét fizette ki. Kunmadaras Fábiánkát és Kápolnás pusztát váltotta magához, Kunhegyes csak Kolbászt. Kunszentmárton Csorba pusztának a fennmaradó és reá eső felét, valamint Mesterszállást tudhatta magáénak.68 Az összeget közmegegyezéssel becsült értékben határozták meg, ez volt a korszak általánosan elfogadott gyakorlata. Az eladás is annak idején ilyen becsérték szerint történt. Emögött természetesen a kor viszonyait jól ismerő emberek számára a mindenkori cserearányok fejeződtek ki, hiszen tudomásunk szerint nem volt vita a puszták értékének meghatározásában.69
A királynő 1751-ben a jászkunoknak jogszabálygyűjteményt hagyott jóvá. 24 cikkelyben határozta meg a kerületek működését, belső életét. Ezzel és a József nádor nevéhez fűződő Statutumokkal lett teljes az új, redempciós alapon szervezett közigazgatási rend a Jászkunságban.70 Ezekben a szabálygyűjteményekben minden fontos, a kerületeket alapvetően érintő kérdés szerepel. A birtokos lakosság belső és külső kapcsolatrendszerének a szabályozása azért is fontos, mert feudális keretek között bontakozott ki a jászkunsági szabadparaszti fejlődés és ennek törvényszerűen alkalmazkodnia kellett a magyar feudális viszonyokhoz.
A redempció alapvetően megváltoztatta a nagykunsági társadalmat azzal, hogy a polgári földtulajdonra helyezte a birtoklást. A birtokot váltott lakosok lettek a redemptusok, a földváltók, azok pedig akik ebben anyagi vagy más okok miatt nem tudtak résztvenni, lettek az irredemptusok, vagy birtoktalanok. A redempcióban mindazok résztvettek, akik remélték, hogy anyagi erejük lesz a váltságösszeg előteremtésére. A földesúr kártalanítására az egyes helységek kölcsönöket vettek fel, melyet gyorsított visszafizetéssel vállaltak. Az 1760-as évekre ezeket a kölcsönöket a Jászkunság visszafizette, a birtokok tényleges szétosztása megkezdődhetett annak arányában, hogy ki milyen összeget vállalt, mennyi redempciós pénzt fizetett be. Ami adósság maradt, azt a kerületi kassza vállalta magára. A jászkunsági települések lakosságának közel háromnegyede kisebb-nagyobb összeggel részt vett a váltságösszeg visszafizetésében, így birtokon belül került, redemptus lett. A lakosságnak negyed-harmad része maradt ki a földváltásból, nem jutottak földtulajdonhoz, személyükben azonban ők is szabadokká váltak, ugyanazok a jogok illették meg a Jászkunságon kívül a vásárokon, réveken, mint a redemptusokat - őket irredemptusoknak mondották.
A birtokos lakosság a földet kétféleképpen hasznosította. Egyrészt a határok egybefüggő, legjobb minőségű területeit a redempciós összes arányában kinek-kinek kiosztották. A helyenkénti föld- és értéknagyság a befizetett összeg volt. Ezért is nevezték forintos földeknek, más helyeken pedig a mérték után pózna-, rúd-, kötél- vagy láncalja földekről beszéltek, és a későbbiekben is így szólottak róla. 1846-ban a Jászkun kerületi kapitány körlevélben kérdezte meg a jászkunsági településeket, hogy "a szokott lánc, gyalog, pózna, kötél, öl s egyéb nevezett alatt álló földmennyiségek" egy-egy helyen hány holdat jelentenek. Karcag például erre azt jelenti, hogy "e közönség keblében 1540 négyszögöl tévén egy hold földet, ebben mely mennyiségnek formája 308 öles hosszú dűlőben 5 folyóöleket tészen, rendesen két pozsonyi mérő gabona szokott vettetni, s ennyi földnek váltáskori ára 2 forint 30 krajcár ezüstpénzben. Egyébiránt leggyakorlottabb s köznép száján leginkább forgó elnevezés itten az láncszám, mely 308 öl hosszúságban 10 folyóöleket tévén redempcionális ára az ily két hold földnek 5 forint ezüstben, s 4 pozsonyi mérő magot fogad magába vetés alá."71 Ezt az adatot erősíti meg Szentesi Tóth Kálmán is, aki Karcagról írja, hogy minden befizetett 5 rénes forintnyi összeg után 10 öl, vagyis egy láncalja földet kaptak örök tulajdonul a földváltók Karcagon. A járulékokat később ennek arányában évenként más-más mennyiségben számolták, ilyenek a rét, a legelő, a kaszáló. Karcagon egyébként 15000 katasztrális holdat osztottak ki a redempciókor, és 51000 maradt közös használatú rét és legelő.72 Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben szerzője is úgy tudja a Jászkunságról, hogy itt a 100 forintos redempciós föld kb. 20 katasztrális hold földnek felelt meg, utána járó appertinenciákkal, apróföldekkel, kaszálókkal, nádlással, legelőilletménnyel.73
Minden város határának a legtermékenyebb, szántóföldi művelésre alkalmas területét az 1760-as évek közepén osztották ki a birtokos lakosok között a redempciós kulcs szerint. A következő másfél évszázad alatt ezt tekintették mértéknek, amelyet a földkönyvben a Liber Fundiban is megörökítettek. Minden közös haszonvétel aránya a tőkeföld volt, tehát kaszálót, rétet, legelőt, apróosztás földet ezután csak ennek arányában kaphatott egy redemptor illetve annak utódai. Aki földet vett, az jogot vett a közös használatú területekből is a maga számára. A jog érvényesülésének a múlt század végén volt nagy visszhangja, ugyanis az ármentesítésekkel felszabadult rétek, legelők szántóföldi művelésbe fogása során szóba került az a lehetőség, hogy a városok azon lakosai, akik tehetségük, akaratuk szerint vásárolni tudnának ezekből, bizonyos földterületekhez juthassanak. A redemptus örökösök viszont ragaszkodtak ahhoz, hogy a felszabadult területeket is ők használják, az övék legyen, hiszen őseik, a földváltók az egész terrénumért fizettek, ők tehát ennek a földnek jogos örökösei. A heves csatározás végülis a redemptusok győzelmével ért véget. A redempciós kulcsot még egyszer alkalmazva hatalmas területeket osztottak szét a birtokosok között, míg az irredemptusok utódait, a zsellérszegénységet esetleg kis házhellyel kártalanították, illetve szerelték le. A város körüli közlegelőkből szakítottak 200 négyszögöles telkeket számukra. Karcagon például ezen jött létre a Kisföldek nevű városrész, a Mezőgazdasági Szakközépiskola körül. Ezzel zárult a Nagykunságban a múlt század utolsó évtizedében a redempciós küzdelmeknek a sora.
A jászkunsági illetve nagykunsági gazdasági és társadalmi feszítőerők a redempciót követően már működésbe léptek. Hiszen a 60-as évekre nyilvánvaló lett, hogy egy erőteljesen megosztott társadalom ez, amelyben éppen a vagyon, a föld birtoklása alapvetően kettéválasztja a társadalmat. A birtokon belül került redemptusok minden eszközzel azon voltak, hogy a drága pénzen visszaszerzett kiváltságaikat mindenkitől védjék, tehát olyan jogi rendszabályokat foganatosítottak, amelyek következtében akár adás-vétel, akár öröklés révén birtokon kívüli nemigen szerezhetett földet. Így az irredemptusok teljes mértékben el voltak zárva a földszerzés lehetőségétől. A Jászkun statútumok néven ismertté vált kódex olyan jogi keret volt, amelyik a feudális Magyarországon megvédte a birtokosokat a külső behatolástól. Így a kívülrekedt irredemptusoknak nem sok lehetőségük teremtődött a felemelkedésre. Szabó Lajos írja, hogy a redempcióval konzerválódtak és elmélyültek a már meglévő gazdasági ellentétek, és ezek oda vezettek, hogy a kisföldű redemptusok és a kívülrekesztett irredemptusok a Kunságon kívül keresték "életüknek jobb móddal lehető folytatását." Amikor a 18. század nyolcvanas éveiben 1786-ban lehetőség nyílott a bácskai pusztákra telepes rajt kibocsájtani, a nagykunságiak fölkerekedtek, s több száz családdal elindultak, hogy új életet kezdjenek. Négy faluban szálltak meg. Ezek: Ómoravica, Bácsfeketehegy, Pacsér és Piros. Györffy István adott hírt először róluk a Nagykunsági krónikában.74 majd Dévay Lajos a Nagy idők sodrában75 később Nagy Kálózi Balázs Györffy bíztatására tudományosan közelített a kérdéshez.76 Újabban Szabó Lajos szentelt több tanulmányt a kunságiak bácskai kiköltözésének, az esemény kétszázadik évfordulóját Kisújszálláson tudományos emlékülésen méltatták.77 A bácskai kiköltözéssel oldódott a társadalmi feszültség a Nagykunságon belül. Az ittmaradó irredemptusok a redemptusoknál szolgálatba állván hosszú időn keresztül adták mind a pásztori rendet, mind a tanyák különböző rangú szolganépét.78
Az eddigiek alapján összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a Nagykunság gazdasági életét a nagy hagyományú gazdálkodás, a legeltető árutermelő állattartás határozta meg. Ez mind a pusztaszerzési törekvésekben, mind a legeltető állattartás megszervezésében kifejezésre jutott. Tálasi István fogalmaival élve az állat volt a jólét, a vagyoni állapot fokmérője, a földművelés ennek a tevékenységnek alá volt rendelve, szinte a múlt század közepéig, második feléig.
Az Alföld gazdasági életében a múlt század közepén elkezdődött folyószabályozások és ármentesítések hoztak alapvető változást. A Nagykunságon majd egy évszázaddal korábban hasonló törekvésekkel már találkozunk. Kéziratos térképek bizonyítják, hogy a Nagykunság városainak, falvainak határát kétharmad részben állandóan vagy időszakosan víz borította. Hol a Tisza, hol a Körösök vagy Berettyó vize öntözte a kunsági földet. A Tisza két nagy árkon keresztül juttatta el vizét a nagykunsági tájakra. A Tiszalök környékén kilépő víz a Hortobágy árkán keresztül jutott a Nagykunság alá benyúló Nagysárrétbe, a másik kiöntés helye Abádszalók térségében a Mirhó-foknál volt. Az itt kijövő víz a Nagykunságot a nyugati oldalról fenyegette. Ezért 1786-ban másodjára fogott össze a Nagykunság népe, hogy jól szervezett közmunkával a Mirhó-fokot megtöltsék.79 Így megakadályozták a Tisza vizének rendszeres áradását. Ezzel elsősorban Kisújszállás határát védték, amelynek majdnem háromnegyedét rendszeresen elborította az árvíz. A levéltári forrásokból egyértelműen kiderül, hogy ennek a nagyszabású munkának a hátterében az állattartás érdekei domináltak.
A gát megépítése nem volt minden településnek egyformán fontos, Kunhegyes például kifejezetten ellene szólt, mivel féltette az ártéri haszonvételeket: a halászatot, a nád- és gyékényvágást. A Mirhó-gát megépülésével a Nagykunság gazdálkodása sok tekintetben megváltozott, átalakult, az új körülményekhez alkalmazkodott. A szántóföldek, a rétek, a legelők kialakult új rendje mostmár a vizektől nem fenyegetve kiterjedtebben szolgálta a birtokos redemptus érdekeket, elsősorban az árutermelő állattartást. Ez a gazdasági modell közel egy évszázadon keresztül zavartalanul működött. Csak a Tisza teljes szabályozása, a lecsapolási munkálatok következtében alakult át teljesen a határ, ebből következően az egész gazdálkodás struktúrája átformálódott. Ugyanakkor ezzel a folyamattal párhuzamosan lejátszódott a paraszti üzemszervezetnek egy másik változása: a rétek, a legelők rovására történő kiterjedt szántóföldi gazdálkodás térhódítása. A gát megépítése a XVIII. századi nagykunsági társadalomnak a redempció mellett a legnagyobb szabású összefogása volt. Árutermelő gazdasági érdekeit felismerve cselekedett a redemptus társadalom. Ezzel a későbbi időkben is sok energiát lekötő építkezéssel sikerült stabilizálni a gazdaságot, működtetni a jól kialakult rendszert.
A Mirhó-gát megépítésének szükségességét és hasznát a különböző helyekről beérkezett írásos vélemények alapján ismerjük. Ezeket a tapasztalatokat másfél évtizedes gyakorlat hitelesítette. Hiszen az első gátat 1754-ben kezdték megépíteni, jótékony hasznát 16 éven keresztül élvezték a mezővárosok. A 70-es években azonban részben az árvizek, részben az emberi rossz szándék lerombolta a gátat. 10 évig ismét pusztító árvizek látogatták e tájat. Tehát a megformált vélemények mögött valóságos tapasztalatok vannak, hitelességüket nem vonhatjuk kétségbe. A gátépítő kérelemhez gyűjtötte össze a szervezést magára vállaló Kisújszállás, az érintett települések véleményét. Tanulságos, hogy a nagykunsági mezővárosokon kívül Bura, Abád, Szalók, Kenderes, Püspökladány, Dévaványa, Szeghalom, Szentandrás, Szarvas, Gyoma, Endrőd sőt még Szentes is elküldte véleményét. Kisújszállás még a Bácskába, Pacsérra költözöttektől is megkérte az állásfoglalásukat. A levelek alapján kibontakozó kép arról árulkodik, hogy meglehetősen egységes termelési szerkezete volt a 18. század végi alföldi falvaknak, mezővárosoknak, de még az urasági majoroknak is. Az árutermelő állattartás érdekeinek volt alárendelve a paraszti üzem.
Mivel a Tisza árvizeitől leginkább Kisújszállás szenvedett, természetesnek tarthatjuk, hogy a gázépítő mozgalom élére állott és szervezte a nagy munkát, megnyerve magának a Jászkun Kerület vezetőségének a segítőkészségét és jóindulatát, amelyikre nagy szükség volt a királyi udvarhoz való folyamodása során. A kisújszállásiak panasza foglalja össze legteljesebben a vizek okozta gazdasági károkat: "A mirhó nevezetű fokon minden esztendőben árvíz idején kiönteni szokott Tisza vize nemcsak szomszédságunkban levő helyiségeinknek földeit posványosítja, hanem a mi földeinket is nagyobbrészt már annyira elfoglalta, s haszontalanná tette, hogy sem ekével, sem kaszával nem élhetjük, de ami nagyobb, barmainkat sem járathatjuk melyekre nézve másoktól kénytelenítettünk régtől fogva barmainknak is pusztát árendálni lakosainknak nagy enervátiojával." Ugyanerre a körlevélre Kenderes azt írja, hogy "határunk nagyobbrésze nem csak posványossá, de jobbára nádassá változott." Kunhegyes véleményét így foglalja össze: "Nem lehet tagadnunk, hogy a Tiszának a Mirhón való kiöntése határunkban tetemes károkat nem okozna, ezért a Mirhónak megtöltését nemcsak óhajtjuk, hanem segítséggel is lészünk, hogy a dézmás földeknek rendkívül való terhét elkerülhetnénk, melyekre minden esztendőnként rászorulni kénytelenítettünk."80 Ebben az időben keletkezett Kisújszálláson az a panaszos levél is, amelyben azt olvashatjuk, hogy "súlyos árendák fizetése annyira megnyomott bennünket, hogy valósággal szánakozást érdemlünk, és boldogtalan szegénységünket tsak a nem tudja, aki az idén sok szép földeinken az árvíz uralkodását nem látta vagy nem hallotta."81
1777. április 22-én a Törökszentmiklóson tartott ülés elé terjesztett beadványában Kisújszállás bírái és tanácsa a gát haszna mellett érvelve ezt írja: "annak megépülésével a rétes, vizenyős, és posványos földek nagyrésze marhajáró és kaszáló földdé változván az árenda fizetéstől megmenekedett, mígnem az 1770-ik esztendőben uralkodó s majdtsaknem hallatlan árvíz rész szerint a Kunhegyesi Ásványon, rész szerint pedig azon hátat meghágván egész földünket a kirohanó víz újra elfoglalván és más utána következő két esztendőkben is a víznek némely része rajta hevervén, lakosaink marháikat kénytelenítettek más külső nemes vármegyebeli pusztákra és helységekre drága árenda mellett kiszerezni... sokan pedig fejős teheneiket teje haszna vételiért adták pascuáltatásra (legeltetésre), idehaza alig maradván csak mi fejős tehén is... holott a víznek eljövetele előtt azon földek, melyeket a víz szokott kiáradáskor bírni, oly közönséges haszonvételekké változtak, melyeken mind az szegénység maga szükségének pótolására elegendő szénát csinálhatott, mind pedig a kommunitás az közönséges haszonra úgy szinte az nemes Militia (katonaság) lovainak intertenciójára (szükségére) elegendő szénát készíthetett, sőt a lakosok között is bő esztendőben a réteken, vagy szigeteken lévő kaszálóban közosztályt tehetett, árvizes időben pedig minthogy a víztől kevés föld marad szárazon, az communitásnak majd éppen semmi kaszálója sem marad, mind az lakosok más szomszéd pusztákra kényteleníttetnek kaszálni kimenni dézsmájára... micsoda nagy megerőtleníttetésére szolgáljon a szegény contribuens (adózó) népnek úgy az communitásnak is ezekből elég világos... sokkal tetemesebb károkat kénytelenítettünk szenvedni, ha helységünket csekély pascumunkat, (legelőnket) melyen juhainkat és kezes marháinkat sem tudjuk sugorgatni, három szőlős kerteinket úgy szántóföldeinket is a víznek ilyetén kiöntése alkalmatosságával éjjel-nappal nagy munkás és hosszas gátokkal nem oltalmazhatnánk."82 Részleteiben Szabó Lajos és Károlyi Zsigmond is idézi ezt a levelet. A deputáció elé kerülő beadvány végül a következőket tartalmazza még: "eszerint már ezen helység - tudniillik Kisújszállás - melyben 4412 lélek sohajt... a köztehernek viselésében megerőtleníttetik, hacsak a Mirhó-gátja régi állapotjára vissza nem állíttatik. Mivel már külső vármegyékben nagy árendára sem találunk marháinknak pascumot, minthogy a földes uraságok azokat a magok jobbágyaik részére kivánják tartani, különben pedig az örmények és görögök azokat a szegény adófizető nép elől magoknak igyekeznek megszerezni. Ami pascumotskája pedig ezen helységeknek az víztül megmarad fejősjuhainak, teheneinek és kezes jószágainak sem elégséges." Az itt előadottak bizonyítják, hogy az intenzívebb hasznosítás érdekében valóban nagy szükség volt a gát megépítésére. Szabó Lajos úgy fogalmaz, hogy áldást jelentett a rét, mert a hal a teknősbéka és a vízimadarak haszna az áradásokkal kövérített kaszáló és legelő "terített asztalként" kínálta magát, de "a gyors népesedéssel átok is, mert nem volt az állatok számára elegendő legelő."83
Az idézett terjedelmes forrás azt a lehetetlen helyzetet mutatja be, amelyikben a tanács nem tudta megszervezni saját határában az árutermelő állattartást. Emellett azt is megfogalmazzák a tanácsbeliek, hogy a pusztabérletek szerzése egyre nehezebb. A 18. század második felére az úrbérrendezés és a majorsági gazdálkodás kialakulásával nagymértékben csökkent a bérelhető puszták száma. De a mezővárosi jogok is több helyen csorbát szenvedtek a földesúri majorsági gazdálkodás terjeszkedésével.84 Kisújszállás ezzel a gonddal tovább sem tudott igazán megbírkózni. A gát megépülése után is rákényszerült pusztabérletre, mint ahogy azt a korábbiakban már láttuk.
Kisújszállás gazdasági állapotára vonatkozóan többet is megtudunk egy összeállításból, amelyben tanúként hallgatják ki őket. Korábban minden bizonnyal a réteken itatták a legelő állatot. Az első gát megépülése után "a marhák jobb móddal lehető tartásokra nézve" 13 kávás kutat ásatott a város, és ezt felszerelték megfelelő nagyságú vályukkal, ágasokkal, kútgémekkel, melyet az árvíz tönkretett. Igaz-e - teszik fel a következő kérdést, - hogy "Kisújszállásiak hol két- hol három s több öl szélességű, s 2453 öl hosszúságú gátakat kénytelenítettek készíteni, és minden esztendőben újítani csupán csak azért, hogy a legelő mezeit, szőlőskertjeit, szántóföldjét és az elvágatott Mirhó-gát helyen kijövő árvizektől megoltalmazhassák." Végül a következő kérdés: "nem lévén elegendő mezeje a kisújszállási lakosoknak, a Mirhó-gátnak elvágása után nemdenem Daraksáról nemes Szabolcs vármegyében fekvő pusztáról 7 mérföldnyiről kellett igásmarhájukat s lovaikat is ki- és hazahajtani. Emellett pedig az irredemptus lakosok mind menet, mind jövet a kakati vámon való fizetéssel is terheltettek."85
Amint a fentiekben Kisújszállás gazdálkodásával kapcsolatosan megtudtunk, más városok válaszával tovább színesíthetjük, gazdagíthatjuk. Mindenhol jellemző a gazdasági szerep hangsúlyozása. A kenderesiek azt írták, hogy 1776-ban a "Berettyúnak nagy árjátúl az egész marhajáró pascumunkat a víz többnyire elborította és keresztülfutotta, és több esztendőkben is tapasztaltuk, hogy a Berettyúnak kiáradása miatt Szejkő nevezetű rétünköt a víz elborította az mely víznek áradása miatt az legelő pascumunkban sok károkat vallottunk."86 A következő esztendőben "a Tiszának ártalmas kiáradása miatt... kénytelenítettünk Tomaj nevezetű prédiumon az örményektől marháinknak pascuatiot 650 rénes forintokig árendálni... a sertéseinkben is az áradás miatt a lakosaink vallottak kárt" - panaszolják a kenderesi előljárók.87
Már utaltunk rá, hogy Kunhegyes tanácsa nem egyértelműen foglalt állást a gát megépítésével kapcsolatban. 1785-ben azt írták, hogy "meg nem egyezhettek volna, szavazatra bocsátván a dolgot, majdhogynem mindenek és csak ketten voltak a communitas közül, akik hasznát, nem pedig kárát ítélnék lenni az árvíz kijövetelének. A nemes tanács pedig hasznát tapasztalja a nagy árvizeknek, és éppen nem ellenkeznek a Mirhónak megtöltésében, tsakhogy valamely árvíz kanálison bocsáttatnék a kunhegyesi terrénumra."88 Jó évtizeddel később újra napirendre került a kérdés, egy küldöttség tekintette meg a kunhegyesi határt, megállapítván, hogy "a Mirhó-gát megtöltése által ekével, kaszával és marhalegeltetéssel élhetőkké lettek." Amint az iratból kitetszik a deputáció Kunhegyes panaszára tartott vizsgálatot, mert azt vallották, hogy kárukra van a gát, nem akarnak részt venni annak megújításában, nem vállalják a reájuk eső költségeket. Tanulságos idézni az ütköztetett érveket: "A Mirhó-gátjának előszöri megtöltése előtt annyira jutott volt már Kunhegyes a Mirhó-fokon kijött víz miatt, hogy noha még akkor mind az ember mind a marha kevesebb volt, mégis dézmás földből tengette mind magát, mind barmait, s ugyanezért óhajtotta, segíteni kívánta a gát töltést. A gátnak átvágattatása után még keservesebb állapotban volt, a kárt megsirathatatlannak és kimondhatatlannak, az árendálásra való költséget elhordozhatatlannak, magát pedig, ha a gát meg nem töltődik, minden terhek viselésére alkalmatlannak adta ki. Meg tetszik ezekből, micsoda szomorú környülállások között volt legyen Kunhegyes azon időszakokban, amelyekben a Mirhónak tartalékja nem volt: mennyivel légyen pedig most boldogabb állapotban, megítélhetni ezekből. Vagyon mindezen a környéken vettetni szokott gabonatermő földje az elégségig, vagynak legelő mezei mindennémű marhájára nézve nemtsak maga szükségéig hanem a másokkal való jótehetésig, ahonnan egyenesen foly a marhák szaporodása, mely ezen a földön legelső gazdálkodás neme. - Vagynak mind hátas mind lapályos szénatermő földjei a bőségig. Tsudálkozni lehet hát, hogy mindezek mellett is károsnak mondja magára nézve a Mirhó-gátját. Ha az esik nehezen, aminthogy egyébről nem is panaszkodhatik, hogy a nádvágás, halászás, téli marhalegelés, a sertésnek való rét és kenderáztatásbéli beneficium elmúlt, vissza kelletik tekinteni az elmult boldogtalan időkre, s meg lehet látni hogy akkor volt legsiralmasabb sorsa, mikor azon hasznokkal tetszés szerint élt... tudják a szomszéd helyiségek, maga is megvallja Kunhegyes, hogy tsak egy esztendőben a közelebbi szükség idején a víztől megszabadult földben termett tsupa kölesből és annak szalmájából többet vett bé, mint vett volna 10 esztendeig a vízből."89 A vizsgálatot a karcagi és kisújszállási küldöttek végezték. Az adatokból nyilvánvaló számunkra, hogy kétfajta gazdálkodás és szemlélet ütközik össze. Az egyik egy gyűjtögető, rétélő, réthasználó közösség véleményét fogalmazza meg, a másik pedig a kor színvonalán álló legeltető árutermelő, állattartás érdekeit helyezi előtérbe.
A szalókiak úgy vélekszenek, hogy "a Mirhó-gátnak elvágása oly nagy és tetemes kárt okoz minekünk, amely miatt el kellett itt pusztulnunk, mert mind szántóföldeinket, mind kaszálórétünket, mind baromjáró pascumunkat egészen elfoglalja az árvíz...miolta a Mirhó-gát felállott, 16 esztendőnek elforgása alatt oly nagy hasznát vettük, hogy pusztát árendálni nem kellett, hanem a magunk határán élhettünk minden bátorsággal."90 1783-ban azt írja Für Gáspár Szalókról, hogy "nagyobb terhet szenvedünk a nagyvizek miatt, mintsem az elmult tél hozott magával, kőszikla volna szíve látván siralmas kárainkat, ki bennünket nem szánna, rajtunk nem könyörülne, tudván, látván a nagy vizektől elviselhetetlen szenvedésünket."91 Az abádiak a gát hasznát elsősorban abban jelölik meg, hogy sokkal könnyebben elérik rajta keresztül a földesúri földeket és nem kell három mérföldet kerülni hogy a robotot teljesítsék. A Heves megyeiek azon vádjára, hogy a gát elvágására azért volt szükség, mert az árvíz a földjeiket pusztította, azt válaszolják, hogy ez nem áll, mert "azt világosan tudjuk, hogy míg a Mirhó-gátja soha nem existált, annak előtte is túl a Tiszán való részt a nagy vizeknek áradása szintén úgy rontotta, mint azon gátnak fennállásátul fogva."92
Az alsó részen lévő tiszaburai tanács válaszlevelében azt emelte ki, hogy "16 esztendő elfolyása alatt annyira mentünk az határunkban, hogy az árvíz rajta nem lévén, gyönyörűségesen kezdettük művelni, tisztítani mindenféle haszontalan kikától, aszottól, gyékénytől, varaditstól, hogy már Isten kegyelméből termett azon határunk kölest, árpát, tavaszi búzát és őszi búzát is, holott annak előtte halak és vízimadarak és az hátokon való szárazföldin kártevő farkasok laktanak és sokkal nemesebb és jobb termékenyebb része a határunknak, mintsem mely szárazon vagyon, mert az terméketlen, csupán csak homokból álló hely miatt rossz pusztákon szánthatunk, amikoron szerzhetünk, kenyerünk sem terem járójószágot sem tarthatunk. Tudjuk azt is, hogy míg a Mirhó-gátjának híre sem volt, voltak olyan árvizek, hogy az Akolháton egy Hátra szorult a ménes, egymásnak a serényét és farkát ette és temérdek boglya szénákat elhordott, miolta pedig a Mirhó-gáttya fennáll, azt nem tapasztaltuk."93
A püspökladányiak két dolgot emlegetnek: egyrészt hogy a Mirhó gát elvágása miatt Karcagra és Kisújszállásra csak hajóval közlekedhetnek, másrészt hogy a mezőtúri és a túrkevei gátak és vízimalmok "annyira tartóztatják a vizet", hogy a határjukban a Sárrét teljesen "elhatalmazott" és "elsüllyedt" hogy a réteknek semmi hasznát sem tudják venni.94 Mezőtúron az árvíz a szántóföldekben, kaszálómezőkben és a szőlőskertekben tett kárt, emellett "sok házak a víztől elboríttattak."95 Szeghalom tanácsa is a "gát felette igen nagy haszná"-ról szól, amelyik a legelők és a szántók biztonságos használatát teremtette meg.96
A Körös mellett fekvő Öcsöd is élvezte a gát előnyeit, míg át nem vágták. Attól fogva "mikor a Tisza megárad, s a Körös rendes szabad folyásában gátoltatván vagy felnyomattatván a Tisztától szántóföldeinket, kaszálóinkat, legelőinket sőt helységünknek tsaknem harmadrészét is elönti, oly megmondhatatlan károk szoktak származni, melyek a megnyomorodott szegény adózó nép szája mind maga élelmére mind jószágának számára mulhatatlanul megkivántató és egyedül a földből várható eledelnek említett okból következett nemléte, más boldogtalan sorsán szánakozni szokott emberek szíve hasogató keserves panaszolkodásra nyílik meg, mely annakelőtte a baromtartás jó módja, és a gabonájának bőséges voltából egész örömmel s ditsekedéssel volt teljes."97 Békésszentandrás földjeit megfutotta, legelőit elborította víz, ezért arra kényszerültek, hogy súlyos pénzen pusztát béreljenek jószágaiknak. Ezen felül még a lakóházak egyrésze is összedűlt az árvizek miatt.98
Gyoma bírája a Körösök és a Berettyó vizére panaszkodik, melyet a Tisza áradása szorít. Ezért a szántóban és legelőben szűken vannak, "a kenyérnek nemléte miatt vagy éhezni vagy jószágaiktól megválni és így gazdaságuk folytatásának véget vetni kényteleníttetnek."99 Az endrődiek pontokba szedték káraikat: "A Berettyó áradása miatt a marhatartó mezeinket" a víz meglepi, "fél nyárnál tovább hasznát nem vesszük." Azelőtt, míg a gát megvolt "sem mezeinkben, sem marháinknak tartásában hátramaradást nem szenvedtünk."100 A dévaványaiak a gát megépülése után az "előbbeni vízjárásokon" szántóföldeket fogtak fel és azt "ekével élték," de az árvíz ezt is és a kaszálójukat, legelőjüket tönkretette.101 Szarvas városa is a károkat sorolja fel: "némely esztendőben saját legelőinken semminémű marháink sem legeltethettek, egészen elöntötte legelőinket és szántóföldjeinknek is edjik részét a víz, ez pediglen (mint szokásba vette az árvíz) esztendőnként ront bennünket. Nemcsak a mezőinket de magát a várost is."102
Végül a legtávolabbi város, Szentes levelét és panaszát idézzük tanúként. Ők is az árvizek miatt megfogyatkozott legelőket emlegetik: "kénytelenítettünk annyi felé marháinkkal legelőmező keresés végett menni, mint ahányan vagyunk." Ennek okát a "Tiszából kiszakadó Mirhó eren jövő rettenetes Tisza vizében" látják, "mely mint annyi tenger, a Nagykunságnak sok helységeit hasonlóképpen Szentes városának határát siralomra méltó kárral emészti és pusztítja."103 Egy esztendővel később még részletesebben szólnak a víz okozta kártételről: "ezen vizeknek áradása még a Mirhó-gátja hajdani erős állásában megmaradott, soha sem oly korán tavasszal, sem pedig oly nagyságal mint annak elvágása után határinkra ki nem öntött, és károkat nem okozott, sőt azon vizeknek földeinkre való kiöntése felettébb is zsírossá és termékenyebbé tette földeinket. Miolta azon nevezett gát elvágattatott azon időtől fogva Királysági, Szénási, Ecseri, Veresegyházi és Fábián nevezetű pusztáinknak laposabb részei annyira a vizek által elnyomattatnak, hogy minden esztendőben 2000 db. marháinknak szükséges legelő mezeje elboríttatik, s haszontalanná tétetik. A víz az urbariale pascumunkat is annyira megrontotta, hogy ahol annakelőtte szelíd fű és sárkerép termett, már most itt gyékény, nád avagy pedig némely részen éppen semmi nem terem. Az említett kárvallásokon kívül pedig szegény adófizető népe városunknak kaszáló réttyeiben, vetéseiben mennyi károkat vallott, siralommal inkább mintsem írással kellene magyarázni. De még ezen felül miolta a sokszor nevezett Mirhó-gátja elvágattatott, három falka barmaink, melyek legalább egy-egy ezerből állottak és két falka méneseink, melyekben csekély calculus szerint is három-háromszázból álló lovak voltak, a gyakor árvíz által elpusztult legelő mezőnek nemlétének végett elfogytanak."104
Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a Mirhó-gát megépítése hatalmas társadalmi és gazdasági összefogás eredménye volt. A redempcióban megerősödött nagykunsági birtokos társadalom szervezte, melyhez a környék érintett települései is csatlakoztak. Gazdasági haszna elsősorban abban fogalmazható meg, hogy a nagy határú mezővárosokban a korábbi rétgazdálkodás helyébe kiterjedtebb árutermelő állattartásra berendezkedő gazdaság juthatott. A gát megépítésével jelentős területek váltak szabaddá részben szántóföldi művelés, részben takarmánygazdálkodás részben pedig a legeltető állattartás számára. Ez utóbbinak különösen akkor értjük meg a jelentőségét, ha a pusztabérletek szempontjából vizsgáljuk. A vízjárta szűk határok nem voltak elégségesek a nagyszámú állatállomány takarmányozására, ezért súlyos pénzeken kellett rendszeresen legelőt bérelni. Ez rendkívül nagy anyagi és szellemi energiát kötött le, gátolta a mezővárosok fejlődését. A felszabaduló területeken megszervezett legeltetéssel ezt a terhet váltották ki a városok.
A társadalmi változások elsősorban a birtokos redemptusok és a bírtokon kívül maradt irredemptusok küzdelmében rajzolhatók meg. A feszültség levezetését - mint korábban utaltam rá - a bácskai kiköltözés segítette, amelyik nyugalomra juttatta a Nagykunság társadalmát.
105. jegyzet helye hol van?105
A gazdálkodás rendjét két esetben zavarta meg a természet: ha sok csapadék volt és árvíz fenyegetett vagy éppen az ellenkezője, az aszály pusztított a tájon. Mindkettőre bőségesen van példánk, és tudjuk, hogy katasztrofális volt ezek hatása. A vizek szerepéről fentebb a Mirhó töltése kapcsán már szólottam, az aszályokról is meg kell emlékeznünk. Két nagyobb aszályos periódusról emlékeznek meg a jegyzőkönyvek: egyik a 18. század utolsó évtizedében rendítette meg a Nagykunság gazdálkodását - erről Szilágyi Miklós kitűnő tanulmányban emlékezett meg, a másik az 1863-as, amelyről többen írtak. Legteljesebben Györffy Lajos, Szabó Lajos és Zsoldos István tárta fel a pusztítás mértékét.106 Az 1863-as aszály katasztrofális hatása következtében igazán nem tudott helyreállani a korábbi állattartás. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az aszály indította meg a változást, a hagyományos mezővárosi termelési struktúra felbomlását.
Az 1790-es és 94-es aszály elsősorban a társadalmi rétegződést segítette elmélyíteni, hiszen az élelemhiány sokakat arra kényszerített, hogy jószágaiktól és kevéske földjüktől is megváljanak. A kunhegyesiek azt írják a protokollumba: "Oly nagy szárazság uralkodott, hogy sem őszi, sem tavaszi vetésekből csak vetni való magot sem lehetett felvenni. A szénának hasonlóan sem gyepen, sem a Tisza rétségén semmi termése nem volt, mivel egész nyáron által barmainkat az éhségtől a rétség által menthettük meg." A lakosok Szatmár megyébe mentek, hogy takarjanak, nyomtassanak, ezzel keressék meg a szűkölködő családjuknak az élelmet. Több gazdag redemptus lóval, szekérrel a cselédjét küldte el, hogy szolgálatukkal a gazdának is élelmet szerezzenek.107 Szatmár a Partium és Erdély irányába gyakori a lakosok kimenetele, ha az Alföldet aszály fenyegeti. Így e tájak között rendszeres a kapcsolat.
Szilágyi Miklós levéltári kutatásai során gyűjtötte össze a nagykunsági települések aszályos, 1790. esztendejének gazdálkodására vonatkozó adatokat. Kitűnik belőle, hogy egy-egy ilyen válságos időszak megrendítette a gazdaságot, elsősorban az állattartást, hiszen a nagyszámú jószág élelmezése megoldhatatlan feladatok elé állította a gazdákat. Mind az ivóvíz, mind a legelő és legfőképpen a téli takarmány előteremtése - amelyik egyébként is többnyire a legsebezhetőbb pontja volt ennek a gazdálkodásnak, - gyakran megoldhatatlan feladatok elé állította a közösséget, és a szegényebb redemptusokat koldusbotra is juttathatta. Szűkölködtek a kenyérnekvalóban is, hiszen vannak feljegyzések, hogy a liszthez pótanyagokat keverve sütöttek, és ebből is csak kevés jutott az asztalra. Ezeken a nehézségeken úgy próbáltak úrrá lenni az aszály sújtotta területek lakói, hogy "boldogabb" helyeket kerestek fel, ahol termett élelem mind a jószágnak, mind az embernek, és pénzért, munkáért igyekeztek hozzájutni. Ezeknek a kényszerűségből felvállalt kapcsolatoknak később is kamatozó együttműködés lett az eredménye. Ilyen pl. a tűzi- és épületfa beszerzése, a sertésmakkoltatás megszervezése, takarmány vásárlás hogy csak néhány példát említsünk.108
Gazdag forrásunk van az 1863-as nagy ínségről, részben a korabeli sajtó, részben Györffy Lajos publikációja következtében. Az aszály méretére és a pusztulásra a következő statisztika mindennél kegyetlenebb bizonyíték. Egy elrendelt összeírás a következőket állapította meg:
A Nagykunságban az állatállomány így alakult:109

Év	Szarvasmarha	Ló	Juh	Sertés
1861-ben	3059	15190	245340	26100
1863 nyarán	6087	8470	47362	7010
Elpusztult	24506	6720	197978	19090

Az ínség elől még jómódú gazdák is elmentek élelmük keresésére Erdély felé Bihar-, Kolozs- és Maros-Torda vármegyékbe.110 Az itthon maradók ínségeledelen tengették életüket. Sásböndőből vagy böngyöléből készítettek lepényt, de csináltak korpa-pogácsát a búza vagy rozs konkolyos ocsúját összeőrölvén, sós vízzel összegyúrván. Sokan fakérget daráltak, ennek a lisztjét keverték az előbbihez. Tölgyfa-kérget, száraz tengeri-csutkát is ledaráltak, hogy pótolják a kenyérlisztet.
Az 1863-as ínséges esztendőről Ditz Henrik Érkövy Adolfot idézve a következőket írja: "A Nagy Kunságban Karczag 70 ezer holda határa olyan, mint egy Áfrikai sivatag, a tenyészetnek semmi nyoma rajta. Kunhegyes, Madaras, Kisújszállás, Túrkevi, Kun-Szent-Márton 200.000 holdnyi határa ugyanazon fokán áll a nyomornak, mint Karczag. Ezen hat községben a marha létszám megdöbbentő csökkenését e számok mutatják:

Év	Szarvasmarha	Ló	Juh	Sertés
1861-ben volt	30593	15190	245340	26100
1863. júniusában volt	6087	8470	47362	7010
Elpusztult	24506	6720	197978	19090

E veszteség legalábbis 3 millió forintot képvisel.

Igaz, nem lehet az egész veszteséget egyesegyedül az 1863-i szárazságra vezetni vissza, s minthogy a marhavész miatt már júniusban sok járó jószág más vidékre hajtatott, hol egyik fele legelőbér lőn a másikért, de ez fölöttébb kis részük lehetett miután a legtöbb marha éhségtől annyira el volt csigázva, hogy más vidékre el se hajtatott. Bárhonnan származott legyen is e számkevesbedés, nekünk, kik az ínségről csak képet akarunk adni, elég tudnunk, hogy még ez annyira leolvadt marhaszám sem talált táplálékot ott, hol elébb 4-5 annyi legelhetett!" Az éhhalál június utáni áldozatairól nincsenek adataink, pedig június végétől kezdődött mégcsak a valódi nyomor. Kövessük előadónkat tovább: "Egy Karczag melletti, 200 holdas tanyán mindössze 5 véka búza termett, takarmány semmi. Az emberek füvet, a sertések húst esznek. Azok is, ezek is só nélkül. A mi megehető zöldet talál a szegény nép, összeszedi s ételnek megfőzi, az elhullott lovak hulláin pedig sertések lakmároznak. Az élelmes faj összevásárolja potom áron a sovány sertéseket és lovakat, s ezeket lebunkózza, megnyúzza, s húsukkal amazokat hízlalja. A zöldség ritka s méregdrága s ha az ember, újságvágytól ingerelve, erszénye megerőltetésével vesz is pl. nehány ugorkát, nem élvezheti, mert a szárazság miatt oly keserű, hogy lehetetlen megenni. Egy dinnye s egy ló egy áru, ez is, amaz is 25 garas. Akár merre megy az ember, az úton döglött lovakat talál. Kun László idejét értük el, már sokan taligára szorultak, s azt maguk vonják. A takarmánynak oly szűke van, hogy a legavasabb régi szalmának, sőt dudvának, melyre az előtt még csak rá sem néztek, tizszerte nagyobb ára van, mint volt hajdan a legjobb szénának. A fuvaros lovai számára zsákokba tömi a szalma- vagy polyva takarmányt s úgy indul útra. Fűteléknek a nép a rétekről, miután a csorda lelegelte, a nád és gyékény gyökereit, a mezőkről a kutyatejet vagdalja ki. Barmát akácz, szőlő és fanzárlevéllel tengeti. A régi villák hevernek, az újak nem keltek. Helyettük a gazdák gereblyéik régi fogai közé ujakat csinálnak, hogy a lekaszált arasznyi gabonát összegereblyézhessék. Maguk a gazdák is marokszedőkké lettek. A termést néhol ökrös szekerek helyett talicskán és lepedőben hordták haza. Kisújszálláson már június 18-ka körül egy pár ökör 60 ft-on, egy pár juh 1 ft 20 kron, egy éves sertés párja 3 ft-on volt vehető, ló semmi áron nem kellett senkinek". (Az ínséges vidék megszemlélésére kiküldött királyi biztos jelentése, időzi Érkövy Adolf.)111
Egy kunhegyesi parasztember feljegyzésében olvashatjuk: "Ezen említett szomorú időben minden a legdrágább vót a mostoha időjárás végett. Ellenben a jószág vagy barom ez volt legalsó áron, mivel sem egész nyáron mező nem volt, mért éhel is döglött a jószág, különösen a juh, sem pedig a nagy télre nem vólt nekiek mit berakni. S erre nézve kelletlen vólt a jószág... Ezekből által láthatod, t.o. hogy ezen mostoha időben nem sok szükség volt a barmokra. Csak magát tarthatta az ember. Az élet az őszi és tavaszi egyaránt nem ért semmit, a búzát és árpát, zabot nagyobb részint megétették."112 Karcagon azt jegyezték fel, hogy "A juh nyáj nádkarámjait sok helyt a második korcolásig (mintegy 120 cm magasságig) pustolta és hordta tele a szél porral, némely télen hóval cselekedni szokta azt.113 Kisújszálláson az aszály társadalmi és gazdasági következményeit Zsoldos István tollából ismerjük.114 Sokoldalú vizsgálatának elsősorban az a konkluziója, hogy mind jószágállományban, mind emberi értékben mérhetetlenül nagy volt a veszteség, és szinte alapjaiban rendítette meg a város gazdasági életét, nagymértékben elősegítette a társadalom differenciálódását. Azok a folyamatok, amelyek ennek a természeti katasztrófának a nyomán elindultak, a hagyományos társadalmi és gazdasági szerkezet felbomlásához vezettek, átalakulást vont maga után anélkül, hogy a belső struktúra lényeges módosuláson ment volna át. "... az eddigi tavaszi hónapok - úgy szólva - egy éltető eső vagy harmatcsepp nélkül folyván le, földbeszórt magvaink nagyrészt ki sem kelhettek - melyek kikeltek, még mielőtt felnőttek s kifejlettek volna, részint a sáskaként feltámadott szipolybogarak, részint az iszonyú szárazság miatt végképp megsemmisíttettek, legelőinknek, kaszálóinknak pedig még gyökere is kiégett, s elpusztult annyira, hogy ... földeink most egy sivatag Saharához hasonlítanak, melyen egeket verdeső óriási forgószelek, vagy mindent kiperzselő orkánok űzik iszonyú játékaikat."
A jószág ára egytizedére esett, de így sem volt, aki megvásárolja. "Többen - nem tudván barmaiknak éhhalálát elnézni s bevárni, mivel azoknak semmiféle táplálékot adni nem tudnak többé - nehogy valaki visszahozhassa - idegen határba hajtották, s ott szabadon elbocsátották, s azok ott gazdátalanul bolyonganak. Határainkon mindenütt elszórva tévelyegnek, vagy az éhségtől kimerülve csapatonként fél élet nélkül feküsznek a már erejükből kifogyott, gazdátalanul kivert barmok" - írja a kegyetlen valóságot a szánakozó krónikás.115
A redempcióval a nagykunsági mezővárosok határának és területének változása nem fejeződött be. A későbbi időkben is bőven találunk arra adatokat, hogy a szűkös legelőket igyekszenek részben vásárlással, részben bérletekkel szaporítani. A redempcióban kétféle tulajdonjogú határ jött létre a Nagykunságban. Az egyik a szabadrendelkezésű föld, amelyet a redempciós összeg arányában tőkeföldként osztottak ki örök használatra. Ezek a legjobb minőségű szántóföldek minden határban. Itt alakultak ki már a 18. században az első tanyák. A határ nagyobbik része közös használatban maradt, amelyet a redempciós kulcs alapján legeltetéssel kaszálással, réthasznosítással éltek. A nagykun mezővárosok gazdálkodásában kiemelkedő szerepe volt az árutermelő legeltető állattartásnak, ezért is volt különösen nagy szerepe a legelők szerzésének. A városok határában nem egyforma minőségű és mennyiségű legelőt találunk. A törekvések, az indítékok a városok részéről eltérőek. Karcagnak saját terrénumán elegendő legelője volt, így csak ritkán szorult arra, hogy idegen puszták bérlésével egészítse ki jószágállományának a szükségét. A város legelője a Mirhó-gát megépülésével úgy alakult, hogy abból jelentős terület kaszálóként és legelőként hasznosított.116 1802-ben Szerep község (Bihar m. Nagysárrét) földesura annak a visszaigazolását kérte, hogy a Mirhó-fok megtöltése következtében Karcag határában a korábban a Tisza árja miatt hasznavehetetlen lapos rétek szántó- és kaszálóföldekké változtak. Mivel a tanács is ezt vallja, szívesen küldik meg az igazoló levelet.117

Jegyzetek

1 Gyárfás István, III. 1870-85. 208.
2 Gyárfás István, III. 1870-85. 59.
3 Gyárfás István, III. 1870-85. 75.
4 Gyárfás István, III. 1870-85. 110.
5 Pálóczi-Horváth András, 1974. 244-259.
6 Bellon Tibor, 1979/a. 20-21.
7 Gyárfás István, III. 1870-85. 112.
8 Gyárfás István, III. 1870-85. 114.
9 Gyárfás István, III. 1870-85. 153.
10 Gyárfás István, III. 1870-85. 152.
11 Gyárfás István, III. 1870-85. 154.
12 Gyárfás István, III. 1870-85. 154.
13 Gyárfás István, III. 1870-85. 349-350. Az adatot Györffy István is idézi.
14 Gyárfás István, III. 1870-85. 351.
15 Gyárfás István, III. 1870-85. 358-359.
16 Gyárfás István, III. 1870-85. 373.
17 Gyárfás István, III. 1870-85. 375.
18 Gyárfás István, III. 1870-85. 377.
19 Gyárfás István, III. 1870-85. 424.
20 Gyárfás István, III. 1870-85. 400.
21 Gyárfás István, IV. 1870-85. 43.
22 Gyárfás István, IV. 1870-85. 44.
23 Gyárfás István, IV. 1870-85. 44.
24 Gyárfás István, IV. 1870-85. 60.
25 Gyárfás István, IV. 1870-85. 61.
26 Gyárfás István, IV. 1870-85. 61.
27 Gyárfás István, IV. 1870-85. 81.
28 Gyárfás István, IV. 1870-85. 83.
29 Gyárfás István, IV. 1870-85. 75.
30 Gyárfás István, IV. 1870-85. 98.
31 Gyárfás István, IV. 1870-75. 104.
32 Gyárfás István, IV. 1870-85. 104-105.
33 Gyárfás István, IV. 1870-85. 112.
34 Gyárfás István, IV. 1870-85. 130.
35 Gyárfás István, IV. 1870-85. 132.
36 Gyárfás István, IV. 1870-85. 134-135.
37 Gyárfás István, IV. 1870-85. 136-137.
38 Botka János, 1987. 205-251.
39 Gyárfás István, IV. 1870-85. 144.
40 Gyárfás István, IV. 1870-85. 144.
41 Gyárfás István, IV. 1870-85. 145.
42 Ágoston Gábor, 1988. 221-296.
43 Gyárfás István, IV. 1870-85. 191-192.
44 Gyárfás István, IV. 1870-85. 197.
45 Gyárfás István, IV. 1870-85. 205.
46 Gyárfás István, IV. 1870-85. 218-219.
47 Gyárfás István, IV. 1870-85. 219-220.
48 Gyárfás István, IV. 1870-85. 230.
49 Gyárfás István, IV. 1870-85. 282-283.
50 Gyárfás István, IV. 1870-85. 318.
51 Gyárfás István, IV. 1870-85. 321-322.
52 Györffy István, 1984. 66-67.
53 Magyar Országos Levéltár U et C. Fasc. 71. No. 4. (1699.)
54 Illéssy János, 1905. 32.
55 Illéssy János, 1905. Fekete Lajos, 1861. Nagy Lajos 1878. Györffy István, 1984. Kiss József 1979.
56 Kiss József, 1973. 415.
57 Kiss József, 1973. 423.
58 Kiss József, 1973. 247.
59 Kiss József, 1973. 430.
60 Ács Zoltán, 1985. 588-604. Kiss József, 1973. 434.
61 Kiss József, 1973. 436.
62 Kiss József, 1979. 130-131.
63 Kiss József, 1979. 132.
64 Kiss József, 1979. 134.
65 Kiss József, 1979. 135.
66 Nagy Lajos, 1878. 77.
67 Nagy Lajos, 1878. 241.
68 Nagy Lajos, 1878. 239-240. "A nemes Jász-Kun Districtusoknak 1745-ik esztendőben november havának 25-ik napján Jászberény városában tekintetes és nemzetes palatinalis főkapitány úrnak előülése alatt tartott közönséges gyűlésekben azon districtusoknak városaik, helységeik pusztáik és majorjaik a következő módon becsültettek meg Nagykunság Kardszag városa 17.800 Ft Asszonyszállása 5.000 Ft, Magyarka 4.000 Ft Bolcs 700 Ft, Ködszállás 3.500 Ft, Orgondaszentmiklós 4.000 Ft summa 41.300 Ft Túrkevi 11.300 Ft, Moritz 8.500 Ft, Kiskaba 3.000 Ft, Pohamara 3.000 Ft Csorbának egynegyed része 2.500 Ft. Summa 28.300 Ft Kisújszállás 11.300 Ft, Tó-turgony 9.000 Ft Marjalaka 4.000 Ft Csorba egynegyed része 2.500 Ft Summa 26.500 Ft. Madaras 9.700 Ft Fábiánka 4.000 Ft, Kápolnás 7.000 Ft. Summa 20.700 Ft Kunhegyes 9.700 Ft Kolbásszék 9.000 Ft Summa 18.700 Ft Kunszentmárton 9.700 Ft Csorba fele 5.000 Ft Mesterszállás 4.500 Ft Summa 19.200 Ft A Nagykunság summája: 155.000 Ft"
69 Hermán Ferenc, 1904.
70 Fekete Lajos, 1861.
71 Prot. Kg. 1846. nov. 23. 279/755.
72 Szentesi Tóth Kálmán, 1940. 24.
73 Osztrák-Magyar Monarchia II. 1891. 243., Bellon Tibor, 1973/a. 12.
74 Györffy István, 1984. A mi emigránsaink című fejezet
75 Dévay Lajos, 1936.
76 Nagy Kálózi Balázs, 1943.
77 Jubileumi tudományos ülés a jászkunságiak bácskai kitelepülésének 200-ik évfordulóján (Kisújszállás, 1986. április 19-20. Szerk. Kaposvári Gyöngyi, Bagi Gábor. Szolnok, 1989.
78 Bellon Tibor, 1973./a.
79 Áldás és átok a víz 1987. 113-130.
80 Kj. iratai. Mirhó iratok 1736-1816. 1770. nov. 11. rtsz: 709. Bellon Tibor, 1987. 505-531.
81 Bellon Tibor, 1986. 505-531.
82 Kj. iratai. 1777. április 22.
83 Uo. Szabó Lajos, 1987/b. 138. Károlyi Zsigmond-Nemes Gerzson, 1975.
84 Bellon Tibor, 1986. 505-531.
85 Kj. iratai. Mirhó iratok 1736-1816. é.n. rtsz: 709.
86 Uo. Kenderes, 1777. ápr. 15.
87 Uo. Kenderes, 1777. máj. 9.
88 Uo. Kunhegyes, 1785. jún. 2.
89 Uo. Kunhegyes, 1796. aug. 5.
90 Uo. Tiszaszalók, 1776. dec. 10.
91 Uo. Tiszaszalók, 1783. máj. 19.
92 Uo. Abád, 1776. dec. 25.
93 U.o. Tiszabura, 1775. dec. 17.
94 Uo. Püspökladány, 1776. dec. 27.
95 Uo. Mezőtúr, 1784. szept. 1.
96 Uo. Szeghalom, 1777. júl. 8.
97 Uo. Öcsöd, 1785. máj. 19.
98 Uo. Békésszentandrás, 1785. máj. 17.
99 Uo. Gyoma, 1785. máj. 7.
100 Uo. Endrőd, 1785. jún. 5.
101 Uo. Dévaványa, 1776. dec. 16.
102 Uo. Szarvas, 1785. máj. 17.
103 Uo. Szentes, 1784. okt. 4.
104 Uo. Szentes, 1785. máj. 7.
105 Szilágyi Miklós, 1966. 91-136.
106 Györffy Lajos, 1932. 1978. 91-103., Szabó Lajos 1987/b. 155. pp. Zsoldos István, 1988/b. 43.
107 Szabó Lajos, 1966. 44. 1795. március 15-én a karcagiak a jászkun főkapitányhoz az éhezők nevében segélykérő levelet írtak, ilyen szöveggel: "...olly végső nyomorodottságban vagyon dolgunk, mint azoknak, kik a zajos tengeri habokkal tusakodnak, ezek is, mi is veszedelembe forgunk, és inkább halunk minden nap, hogysem élünk nem is tudjuk mellyik lélegzetünk légyen az utolsó. Aggódunk, mint a tőrbe esett madár elhallgatjuk a száraz nyárnak, és hosszasan tartó kemény sanyarú télnek miatta marháinknak elfogyasztását mint ezeknél legnagyobb a rajtunk uralkodó éhség..." (Szolnok Megyei Olvasókönyv 1969. 79.)
108 Szilágyi Miklós 1966. 91-136.
109 Györffy Lajos, 1932. 18.
110 Györffy Lajos, 1932. 21.
111 Györffy Lajos, 1932. 18.
112 Szendrey Mihály kunhegyesi parasztember feljegyzései. Szolnoki Damjanich Múzeum Néprajzi Adattára. (DMNA) 218-61
113 Szentesi Tóth Kálmán, 1940. 39. A Nagykunság XXXIV. évfolyam 22. számában 1909. május 30. emlékezés 1863-as aszályra. Ezt olvashatjuk: "a juhnyáj nádkarámjainak sok helyt a második korcolásáig pustolta, hordta a port a nagy szélvész, mint némely télen szokta azt hóval cselekedni... de a legszomorúbb látvány volt, könnycsepp gördült ki a legkeményebb szívű ember szeméből, hogyha látta azon csapatos jószágokat, melyek idehaza maradva a kotus, kopár legelőn senyvedtek. Az ínségtől elgyengülve lefeküdtek, s némelyike fel sem tudott kelni, behordta, betemette a szél porral, s úgy látszott, mintha helyén egy nagy sírhalom volna. Amelyikben még egy kicsi élet volt, ott fetrengett a porban. Egynémelyik a fejét, másik már csak a szarvahegyét mozgatta. A lovasgazdáknak nagyobbrésze szétment az országba nyomtatni, ki a Nyírbe ki a Szilágyba, ki más felé, de szétmentek a szegény munkások is élelmet keresni." Kapocsi Imre
114 Zsoldos István, 1979. 225-272.
115 Zsoldos István, 1979. 225-272.
116 Jászkun ker. jkv. 1792. 231/919.
117 Prot. Kg. 1802. okt. 29. 183/538.

folytatás