Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Fejősjuhászat

Mind a történeti forrásokból, mind az emlékezettel megidézett, tettenérhető közelmúltból egyértelmű, hogy a juhászat egyik meghatározó fontosságú haszonvételi forrása a tej és annak a különböző feldolgozott változatai: a gomolya, a túró, a sajt és a zsendice volt. Az Alföld - ezen belül a Nagykunság - meglehetősen egységes képet mutat a fejősjuhászat dolgában, ezen belül a tejfeldolgozás folyamatát illetően. Erről mind a Magyar Néprajzi Atlasz, mind a Szolnok Megye Néprajzi Atlasza, mind pedig az idevonatkozó szakirodalom meggyőz bennünket.[1]
Kialakult mind a fejésnek, mind a tejfeldolgozásnak és a fejősjuhászat tartásának a ritmusa. A január végén, februárban született kisbárányok (a vemhesség 150 napig tartott) 5-6 hétig vannak anyjukkal, ez alatt szopnak. Április végén, május első napjaiban - gyakran emlegetik pünkösd napját is - választják el a bárányt az anyjától. Ettől kezdve fejik a juhokat. Hagyományosan háromszor fejtek a fő idényben, reggel, délben és este. Majd szeptember elején áttértek a kétszeri fejésre, míg újra rá nem eresztették a kosokat az anyajuhokra. A fejősjuhokat ezután tovább legeltették, több esztrengát is egybeverve, kevesebb pásztor felügyelete alatt maradt kinn a juh a legelőn, míg a hó miatt végképp be nem szorult gyűjtött takarmányra.
A pásztorokat rendszerint újévkor fogadták. Mindig meghatározták a szolgálat idejét és ennek megfelelően állapították meg a bért. A fejősjuhászokat is vagy egész esztendőre fogadták - ilyenkor is különválasztották a téli- és nyári legelést és ennek a bérezését, és az elletésért is külön fizetséget kaptak, - vagy csak a fejés idejére állott szolgálatba a juhász. Ez az időintervallum is változott. A 18. század közepére tehető a váltás. 1742-ben Karcagon úgy határoztak, hogy a fejősjuhászok szolgálata ezután Demeterig (október 26.) nem pedig mint eddig Szent Mihály napig (szeptember 29.) tart. A díjazást mind pénzben mind naturálékban meghatározták.[2]
A nem egész éves, vagy elletést nem vállaló fejősjuhászok rendszerint Gergely napkor (március 12.) "szoktak a juhok mellé menni." A fejősjuhásznak - mint fentebb is láttuk - egy napi vagyis 30 darab juha lehetett. Ennyi után járt egy gazdának egy napi tej. A juhász maga is beállhatott a gazda vagy esztrenga társaságba. Ilyenkor saját vasárnapi tején kívül a maga joga után is fejt. Ezt a 30 juhot a megállapodás szerint az esztrengatársaság ingyen teleltette ki. Az ezen felül lévő juhok teleltetéséért darabonként 1 forintot kellett fizetnie.[3]
A fejősjuhoknak igyekeztek mindig jó legelőt kijelölni. Egyedül csak ennek a nyájnak engedték meg, hogy téli időben a szántóföldek között járjanak, és a vetéseket legeljék. Ritka alkalmakkor pedig a nagyjószág után a külső pusztákon is járhattak.[4] Karcag város tanácsa 1739. nyarán hozzájárult, hogy a fejős juhok a tilalmas földek közé mehessenek legelni úgy, hogy "mindennémű életeknek, boglyáknak jól gondját viseljék (ti. a juhászok), másként ami kárt tésznek rájuk becsültetik."[5]
A legelőn a fejősjuhász jószágainak karámot állított. Itt volt a juhász szállása is. Egy lopás kapcsán megtudjuk, hogy a szálláson mi volt. Gulyás Szabó István, fejős juhász panaszolta, hogy "az éccaka a karámjától elveszett egy bárány, fél kenyér, szalonna, zacskóval tészta, kása, só, egy ló hátizsák két gyapjúval és egy tarisznyája, melyek közül motozás után megtalálta Dudás Mihálynál a báránybőrt, a zsákot két gyapjúval és a sós zacskót."[6] Nyilván ismerősként járhatott a komája a karámjánál, mert jól tudta mindennek a helyét. Általában gond volt a juhászokkal, mert a jószággal nem törődve gyakran összejöttek szórakozni. 1781. júliusában a tanács megtiltotta, hogy "a fejős juhászok tanyát tartsanak, a juhokat össze ne verjék, hanem ki-ki maga juhát legeltesse. Aki ellenkezőképpen tapasztaltatik, azonnal megveressen."[7]
Hogy mivel is tölthették az idejüket, az egy másik feljegyzésből derül ki: "a fejős juhászok istentelen pásztorságok hogy jó rendre hozattasson, kik mihelyst a helységből kihajtják a juhokat, minden gondjukat a tanyázásra fordítják, négyen-öten rakásra ülvén kártyáznak, hivalkodnak, s az előttök levő juhokat nemhogy legeltetnék, sokkal inkább aszalják. Tetszett azért a nemes tanácsnak minden nap vagy harmadnap bíró uram által őket pálcáztatás által azon helytelen cselekedettül elszoktatni és a tizedeseket erről tudósítani."[8]
Egyébként ha az idő megengedte nemcsak nappal de éjszaka is legeltették a juhokat. Ifjú Pető István fejősjuhászt juhásztársa Boros Mihály "tsak azért hogy őtet meg nem várta mikor a múlt szombaton estenden éjjeli legelőre kihajtván juhait, a Kabai telken öszvetalálkozván" megverte.[9] Danka István és Szegő András kisújszállási fejősjuhászokat azért találták vétkesnek, mivel "félretévén hivatalbéli kötelességeiket, a szolgálattyukat, amidőn gazdáinak juhait kellett volna legeltetni és fejni, a helység alatt a juhokat egyben verni és ottan melegen főzni bátorkodtak," és mint az iratokból megtudjuk, ehelyett inkább a közeli csárdába mentek torkukat lemosni. Ezért a tanács 10 és 20 pálcával való megbüntetésre ítélte őket.[10]
Az ősszel beűzetett nyájat most már nem a szokásos őrzési egységben, - tehát 180 darab egy fejős falka, vagyis egy esztrenga - őrizték, hanem 4-5-6 esztrenga juhot esetleg az addig külön őrzött bárányaikkal együtt összeverték. Körülbelül ezer darab juh került együvé, melyet karácsonyig vagy a szigorú tél beálltáig, széthányásig kevesebb pásztor felügyelete alatt legeltettek. A kunhegyesi tanács pl. 1817-ben arról határozott, hogy "tokjó nyáj ne legyen hanem hat esztrengát egybevévén minden 6 eszterengának legyen egy nyájjuhásza esztendőként...a fejős juhász köteleztetik nyírésig az eszterengánál levő juhot, tokjót, kost, mindent őrizni."[11]
A források a juhok háromszori fejéséről szólnak. A kunmadarasi tanács előtt van a fejés ügye, mely szerint "sok rendetlenségek s törvénytelen, és némelyek a magok különös hasznát más kárával vadászni kívánná célból származott cselekedetek tapasztaltatván, mintsem a rendes idő hozná magával, kétszerre hagynák a fejést. Meghatároztatott, hogy minden juhos gazdák nem elébb, hanem Szent Mihály nap (szeptember 29.) előtt két héttel hagyják kettőre a fejést."[12] Másik esztendőben is meg kellett inteni a fejős juhászokat, mivel "a gazdaságok akarattya ellen a magok tetszések szerint a fejést előbb mint szokás volna kétszerre s azután egyszeri fejésre kezdvén, a tejét a gazdaság kárával idő előtt elapasztják." Ezért meghatározta a tanács, hogy a juhászok "a régi atyák szokásait ezután is kövessék, a kétszeri fejést Szent Mihály nap (szeptember 29.) előtt két héttel, az egyszeri fejést pedig Szent Mihály napkor kezdjék."[13]
Nyilván a fentiekkel van összefüggésben az az általános gyakorlat, amit a kunszentmártoni jegyzőkönyvek foglaltak össze a számunkra. 1792. Szent Mihály nap közelében a főbíró referálta a fejős juhászok rossz szokását, hogy "két esztrengáról való juhokat összevervén éccakára" azokat egy juhász őrizetére bízzák, maguk pedig hazajönnek a feleségükhöz. Ezért 6-6 pálca büntetést kapnak.[14] A kevi tanács szigorúan megparancsolta, hogy "fejő juhászok tanyát ne tartsanak, a juhokat össze ne verjék, hanem ki-ki a maga juhát legeltesse, aki ellenkezőképpen tapasztaltatik, azonnal megveressen."[15] A 19. század első évtizedeiben a tanácsok megértőbbnek mutatkoztak a fejős juhászok azon rossz szokásával, hogy "jószágaikat egy falkába verik, és amellé csupán egy őrzőt állítanak. A juhászok maguk jó voltára nézve az összeverést hasznosnak látják azt a tanács nem ellenzi, csupán csakhogy minden számadó jelen légyen" - követelik meg. Azt a pásztort, aki idehaza van nem a jószág mellett, 15 pálca büntetésre ítélik.[16]
A tejhaszon elosztásában a mi számunkra szinte követhetetlenül bonyolult rendszert alkalmaztak, de a juhtartó gazdák számára nyilvánvaló rendszerként működött. Egy fejős falka 180 anyajuhból állott.[17] Pápai István 160 darabról tesz említést.[18] Papp István karcagi juhász 1861-ben H. Kiss József fejős juhász bacsusa volt 120 juhot számolt elé gazdája 4 font túrót és 1 meszely vajat beszámolt, mégis a gazda a béréből elfogott.[19]
A források nem szólnak arról, hogy egy-egy városban egy-egy esztendőben hány fejős juhnyáj létezett. Számuk nem lehetett kevés, a juhszám nagyságából következően. Kisújszálláson az 1870-es években 60 fejős juhnyájról tudunk. Egy nyájban általában 180 darab fejősjuh legelt. Ezért egy egész napi tejet 30 juh után, félnapi tejet 15 juh után kapott a gazda. A vasárnapi fejés, tehát a vasárnapi tej a szerződés szerint is mindig a juhászt illette meg. Az "egy esztrengán fejő társak a beméréskor állapították meg, hogy kinek jár az egyik napi fejetésnek a jussa, vagy ki csak félnapos gazda. A bemérés terminus nem az erdélyi tipusú tejbemérésre utal, inkább arra, hogy itt is az alföldi tipusú tejgazdálkodással van dolgunk.[20] Ennek alapján határozták meg a juhásztartást is, amely a fejősjuhász élelmezését jelentette. A vasárnapi tejet a juhász gyakran nem tartotta meg magának, hanem értékesítette.
A tej mindenképpen nagy értéknek számított, részben azért mert a család egész évi táplálkozásába besegített feldolgozott állapotában, részben pedig azért, mert el lehetett adni, jó pénzt lehetett belőle csinálni. A kevi Endrédi Mihály a tanács elé vitte az ügyet, mert megcsalva érezte magát, hogy gazdatársai nem engedtek neki csak fél napi fejést. A társai bebizonyították, hogy "Endrédi Mihály uram úgy tartatott mint fél napos gazda." Ezért természetesen nem járt neki több tej.[21] Szabó Ferencné Nagy János fejős juhászától fél napi tejet vett 6 forintért, "melynek árát még Szent Pál nap előtt megfizette. Most pedig már a tejet másnak akarja által adni". A juhász azzal mentette magát, hogy "a gazdaság nem engedi, hogy az juhok más esztrengáján fejessenek," de ezt a védekezést nem fogadta el a tanács. Arról döntött: "az juhokat ott, ahol magának fej, Szabó Ferencnének is fejje."[22] A túrkevei fejő juhász Tóth István a vasárnapi tejet alku szerint a gazdájának adta el, közben mégis másnak ígérte oda.[23] Egy Túrkeve határában levő pohamarai föld eladásába többek között belefoglalták az egy napi juh fejést vagy "az egy napi juhtej helyett 16 rénes forintokat ad a vásárló."[24] Tehát körülbelül ilyen értéket képviselt a 18. század végén az egy napi tej. Gönczi György kunhegyesi fejősjuhásznak D. Major Mihály mint fejősgazda 50 krajcárba "egy fejés tejit elfogadott." Mivel a juhhányás miatt - mely a gazdák kívánságára előbb történt - károsodott a gazda, ezért vitte az ügyet a tanács elé.[25]
A kunszentmártoni Szűcs Mátyás Oláh János juhásztól a vasárnapi tejet 5 forinton megvette, előpénzt már tél elején adott. A juh nyíráskor Kovács Jakab mint tőkegazda a maga számára foglalta le a tejet. A tanács az első megállapodást tartotta érvényesnek, és eszerint ítélkezett.[26] Varga Jánosné kisújszállási asszony fél napi tejet vett meg 8 vonás forinton, felpénzt is adott. Közben a juhász másnak adta oda a tejet. A tanács kötelezte, hogy az első vétel szerint járjon a jövőben el.[27] A madarasi Szűcs Sámuelné jelentette a tanácsnak, hogy "Kotzó Jánostól aki Kerekes Istvánnal egy társaságba féjj, vett fél napi tejet." Ezt Kerekes mint társ elfoglalta, "holott neki sok apró gyermekei lévén szüksége volna rá." Kerekes úgy engedi át a tejet, hogy Szűcsné az ő esztrengáján fejettessen.[28]
Öreg Tokaji István Túri Jánostól "megvett karátson tájba fél napi tejet, 3 véka vetésen úgy, hogy ő takartatja fel, el is nyomtattatja, már most T. Nagy János a tejet nem akarja neki engedni, mint a juhásznak a gazdája."[29] Tehát látjuk, hogy eléggé szövevényes és összetett volt a tejhaszon értékesítése. A felesleget szívesen vették meg maguk a juhtartó gazdák is, de olyanok is vásárolták, akik juhot nem tartottak. Az alkuban az elsőbbséget mindig a gazdatársaságok élvezték, illetve azok, akik korábban kötöttek szerződést a juhászokkal. A juhtej értékét pénzben, terményben vagy földhasználatban egyaránt megállapították.
Az előző fejezetben az épületek számbavételénél már bőven idéztünk példákat arra, hogy a Nagykunságban mindig bent a településeken, az ólaskertekben fejték a juhokat. Szilágyi Miklós adatai is megerősítik ezt az állításunkat.[30] A juhtej eladásnál gyakori kikötése a gazdának, hogy az ő esztrengáján fejjék meg a másnak szánt juhokat is. Nyilvánvaló a tej elosztásban meghatározó szerepe volt annak, hogy a gazda udvarán fejt a juhász, tehát nem volt mód arra, hogy bármifajta tej eltitkolására sor kerüljön. Az esztrengák a felsőbb hatóságok utasítása ellenére is bent voltak még a múlt század második felében is a gazdasági udvarokon, és ott fejték a juhokat. Majd csak a század vége körül az erősen megcsappant állományok kerülnek ki a legelőre ott folyik a fejésük és a tej feldolgozás is. Az első rendszerben az volt a praktikus, hogy a tejet mindjárt a gazdaasszony vette gondozásba és kezdte meg a gomolyakészítést, sajtkészítést.

A juhok értékesítése

A mezővárosi gazdaságoknak egyik legfontosabb bevételi forrása a juhok eladásából származott. Piaca volt mindig a juhoknak és a gyapjúnak. Leginkább a kosok és örük eladása jelentett hasznot de vásároltak meddőjuhot és fiasjuhot is az idegenek. A kereskedőkkel mindig a tanács tárgyalt és velük az alkut az egész város állományára kötötték meg. Ez mindkét oldalról garanciát jelentett: a kereskedőnek, hogy nem fáradt hiába, a lakosoknak, hogy nem csapódnak be a külön alkuval, a tanácsnak pedig hogy a kezéhez leszámolt pénzből - amint azt egy korábbi példából is láttuk - az adósok hátralékát kifoghatja. Rendszeresen ismétlődő adatokból megrajzolható a szokásrend: az eladás a hajtás gyakorlata, az időpontja, és az is tanulságos, hogy a város juhait milyen piacokra hajtották el. Természetesen nemcsak vidéken volt keletje a Nagykunságban nevelt juhoknak, hanem helyben is sokszor cseréltek gazdát. Mint korábbi példáinkból is láttuk, még földet is adtak juhokért, de porta is cserélt gazdát, melybe a juhokat is beszámították. Aki nem tartott juhot, jeles családi eseményre - például lakodalom - szivesen vásárolt egy-két hízott örüt, hiszen a kunsági lakodalmi étrend elengedhetetlen tartozéka volt a juhtest, vagy juhpaprikás, melyet itt mindig férfiak főztek. Családi szükségletre pedig a mészárszékben vásároltak néhány kiló juhhúst.
A juhtartó gazdáknak az igazi haszna a tavaszi bárány eladás mellett az örü, a meddő és a kos eladásából származott. Az eladandó juhok megnevezései is eléggé változatosak. Egy madarasi jegyzőkönyvben a következők olvashatók: "az úgynevezett csapott juhoknak párjok 10 forint, a száraz meddő juhoké 11 forint, a harmadfű örüké 12 forint, az idősb örüké pedig szabad alkura hagyatik.[31] Mint látjuk tehát, a piacra kerülő állatok között is értékben kifejezhető különbség volt. Legértékesebb az öreg kos, vagy öreg örü. Az öreg minden esetben negyedfű vagy annál idősebb jószágot jelentett, de a harmadfű örü még kelendőbb volt. Ennél fiatalabbat azonban már nem értékesítettek. Végül a meddő juhot kell megemlítenünk. Tanulságos, hogy a legértékesebb öreg jószágokat nem tanácsi egyezség alapján adták el, hanem azt a gazdák szabad alkujára hagyták. A karcagi tanácsi jegyzőkönyv 1798-ban megörökítette, hogy "az öreg örük szokás szerint a gazdáknak szabad alkujára hagyattatnak."[32] Ez a sztereotip fogalmazás valamennyi juh eladásnál szerepel. A madarasiak így fogalmaztak: "az öreg s kolompos örük különös alkujukra hagyatik" a gazdáknak.[33]
Kérdés, hogy meghatározható-e az eladott juhok száma. A források erre csak nagyon bizonytalan adatokkal szolgálnak. Nyilván lehetnek más források, melyek pontosabb eligazítást adnak. Ilyenek például a kereskedők elszámolásai. Azonban ezek is csak nagy megszorításokkal érvényesek. Pl. Kisújszálláson Keller Ferenc csehországi kereskedő előbb megvett 642 örüt, de a többire is megalkudott, melyeknek nem ismerjük a számát.[34] A kunszentmártoni tanácsot a szarvasi kosvásárlók arra kérték, hogy az itt vett 100 darab kos a mesterszállási legelőn élhessen. Még a templom számára is felkínáltak 2 font faggyúgyertyát köszönet képpen.[35] Kunmadarasról Nószák Károly kereskedő az általa megvett kosokból és örükből 462 darabot elhajtatott, de a még hátramaradókat is megvette, de hogy mennyi lehetett ez, nem tudjuk.[36] Truszik János Túrkevibe való ürükereskedő a város minden fajta eladó ürüit megvette. A Csorbán legelőből 200 darabot idegennek akartak eladni, emiatt tiltakozott a kereskedő.[37] 1834-ben a vágújhelyi Chrenek György ürükereskedő a kunszentmártoni gazdáktól kétezer darab ürü megvételére kötött szerződést, de nem teljesítette az abban foglaltakat. Ezért a foglaló pénzét 1000 forintot a kunszentmártoni tanács nem adta vissza. Két kisújszállási helybeli kereskedő 512 darab "eladni való juhokat" vásárolt haszonra (azaz további értékesítésre).[39]
Az ausztriai Fischer József aki hosszú időn keresztül volt a nagykunsági juhok felvásárlója 1546 juhot vett meg a karcagi gazdáktól.[40] Más alkalommal egy vásárló kompánia csak 722 darab juhot - kost és ürüt - hajtott el Karcagról.[41] A kevi kosokat a szarvasi Pap Theodor vette meg "gyapjakkal együtt." Margit napig (június 10.) még pascumot (legelő) is ad neki a város. A kosok száma 834 volt.[42] Ez a szám azért is tanulságos - a megközelítő pontossága mellett - mert utal arra, hogy a rotációban körülbelül ennyi kos vett részt, ennyi került ki a tenyésztésből, tehát ugyanennyi fiatal kosbárányt kellett pótlásként meghagyniuk, vagy ennél többet, hogy a selejtezésre is legyen lehetőségük. Mivel a 4-5 éves kos számított öreg kosnak, tehát a kosbárányok a nyájakban ennek három-négyszeresét tették ki ami megközelítően 3-4000 közötti számot jelent.
1797-ben Túrkeviben mindössze 381 meddő juh volt, amit értékesíteni lehetett. Ezeket a békési Kiriak Márton és Kolibár János "meddő juhokkal kereskedők" vették meg.[43] Más alkalommal a város 400 darab örüjére alkudott meg Herkl Márton. A város vezetése úgy ítélte meg, hogy a párjától kínált összeg elegendő, így az alku a kereskedővel megköthető.[44] 1840-ben Bécsvári Tamás a keviben fellelhető 597 darab örü közül 500-at venne a régi rend szerint 100-tól 2 darab ráadással. Amit most nem hajtat el, itt helyben legeltetheti - állapodik meg a tanáccsal.[45] 1819-ben Keviben a felmérés szerint mindössze 102 darab idegenbe is eladható kos volt "mintegy egyhatod rész," mivel a lakosok azon az áron adni nem akarják. Tehát az eladható kosok száma ebben az esztendőben körülbelül 600 lehetett![46] A kunhegyesi tanács 1849-ben Fehér József irsai izraelitának a két ürü nyájból 800 darabot adott el, ebbe a vezér ürüket nem számolták bele. Másik évben, - mivel csak egy hajtás lesz - a javából az összes juhból (kos, örü, meddő) 600-at kötelesek elhajtani a vásárlók.[47] Gyakran fogalmazódik meg az az igény is az alkuban, hogy "alkalmatosoknak és kihízottaknak kell lenniük" a megvett juhoknak.[48]
Arra is van adatunk, hogy juhvásár reményében a környező települések sokadalmaira hajtották föl a juhnyájakat. Korábban már más városok panaszait is idéztük, mivel az állatkereskedők különösen a juhászok szívesen elindították a jószágokat több nappal a vásár előtt, és a vásárt tartó település legelőin várták ki a vásár megkezdését. 1786. nyarán pl. a Jászkun Kerület körlevélben értesítette a városokat: "Debrecen városa arról panaszolkodván a felséges királyi helytartó magyar tanács előtt, hogy az ottan esztendőnként előfordulni szokott vásárokra akik juhokat hajtanak a vásár béállása előtt 6 s 7, sőt néhánykor 14 napokkal is juhaikat a város határai között legeltetik, és azáltal tetemes károkat okoznak. Mire való nézve a fent nevezett város kérésekre azon tisztelt Királyi Tanács meghagyja kihirdetni, hogy a nevezett város határaira csak a vásárok első napjára hajtassanak az eladó juhok, az úgynevezett Nyulas vendégfogadóhoz."[49]
Tanulságos a nagykunsági juhkivitel iránya. Területünknek, tágabban az Alföldnek rendkívül kiterjedt gazdasági kapcsolatrendszere alakult ki a vizsgált időszakban mind hazai mind külföldi kereskedőkkel. A juh eladás - ebben a felsorolt jószágokat örüket, meddőjuhokat és kosokat egyaránt értjük - az esetek döntő többségében helyben történt. A kereskedők vagy megbízottaik sokszor már a vételt megelőző év őszén, telén jelentkeztek, hogy az alkut megkössék. De helybeli vagy környékbeli kereskedők neveivel is találkozunk a jegyzőkönyvek lapjain. Nemzetiségüket illetően a 18. században vannak magyar, görög, örmény, német, szlovák, cseh és morva kereskedők. A 19. század első felében szinte teljesen a zsidók kezébe kerül ez a tevékenység is.
Az adatokból nem derül ki, hogy a helybeli kereskedők hol értékesítették a felvásárolt állatokat. A jegyzőkönyvek csupán a tényeket rögzítik. A túrkevei Hagymási Márton és Tóth András 1764-ben meddőjuhokat vásárolt. Ugyancsak örüt és meddőt vett a kisújszállási Rácz István és Jónás Gáspár is 1785-ben. Nyilván helyi vágásra vettek meddő juhokat 1791-ben a karcagi szék árendátorok. Az adatokból kitetszően az örü, a meddő és a kos kereskedelemben leginkább a kisújszállásiak jeleskedtek. De jászberényi kereskedők is megfordultak a Nagykunságban. 1789-ben például Bagi Szabó György, Gedei Imre, Tsáti József és Lukács István vette meg a juhokat, sőt még az ott telelő oláh purzsásoktól is megvásárolták a felesleget. De találkozunk ceglédi, szentmártonkátai, nagykőrösi és irsai kereskedőkkel is. Túrkevére és Karcagra szívesen jöttek juhokat venni a szarvasi kereskedők Pap Theodor, Vaits Demeter, Konstantinovics István és Koszta Misits - nevük után ítélve odavaló görög kereskedők, - akik a 18-19. század fordulóján vásároltak a Nagykunságban eladó juhokat. Találkozunk még szigetszentmiklósi kereskedő nevével is.
A juh kivitelnek több iránya figyelhető meg. Sok került az észak-magyarországi, főleg szlovákok lakta vidékekre, rendszeresen hajtottak juhokat Cseh-Morva területekre és Ausztriába is. Néhány alkalommal prágai kereskedőkre hivatkoznak a jegyzőkönyvek. Ilyen volt Kokolka Ferenc, aki Kisújszállásról vett juhokat 1829-ben, valamint Bécsvári Tamás és Salek Pongrác valamint Muszelin József. Máskor csak annyit írnak a jegyzőkönyvek, hogy cseh kereskedők vették meg a juhokat. Győr városába is többször hajtott kost, örüt és meddő juhokat Tinágh vagy Tinóri Mátyás Karcagról és Kunmadarasról. A 19. század első felében a legállandóbb vevők egy része Ausztriából Stockerauból (Bécs és Lintz között félúton, a Duna bal partján fekvő város), Sinndorfból, Krajnaburgból vagy Karenburgból jöttek valamennyi nagykunsági településre. Közülük legtöbbször Fischer József nevét említik a szerződések.
Morvaországba is sok juhot hajtottak el a Kunságból. Két település nevével találkozunk a jegyzőkönyvek lapjain. Tanulságos, hogy a nótáriusok hallás után írták le a települések neveit, így meglehetősen változatos a kép: "Holesan, Holleschov, Prerova, Prerov, Prerán, Vizovitza, Szuszlovitza, Resnov, Szettyin, Szekin, Szeke, Szettyén. Máskor csak egyszerűen morvaországi kereskedőt említenek név szerint Tamás Tayert, Libor Biltsiket, máskor a morvai tótok néven Svedli Pált, Tamás Gábort, Gyurka Mátyást, Paul Mayert, Péter Cseretzkit. A morvaországi kereskedők is a XIX. század első felében jelentkeztek vevőként.
A felföldi vármegyékből is sokan jönnek. Az ungvári csapók a gyapjú mellett az örüt is megvásárolják Kunmadarason a 18. században. A gyöngyösi zsidó Seinel Mátyás vagy Czeinnel Mátyás mészáros is vásárolt Túrkeviből 1810-ben. A Gömör megyei Dobsinába 1786-ban hajtottak kosokat. Rimabányára (tót falu Rimaszombat és Tiszolc között) is került kunsági hízott örü Kunmadarasról 1823-ban. A Hont megyei Újfaluba (Balassagyarmat környéki magyar falu) pedig rendszeresen kunsági hízott ürüt vágtak a mészárosok a 18. század végén. De ugyanígy Báth (Bad, Bath, vagy Bád) Selmecbánya környéki városkában is nagykunsági juhhúst mértek a mészárosok. A Nógrád megyei Nagykürtösre is rendszeresen hajtott juhot Strásó István. Túrócz megyebeli Nagycsepcsény kereskedői rendszeres vásárlók a Kunságban. De Váralja, Zsinváralja, Zsippó, Zrinó, azaz Zrinó-váralja kereskedői is rendszeresen kötnek üzletet a karcagi, kunmadarasi, kunhegyesi és kunszentmártoni tanáccsal az örükre, kosokra és meddőjuhokra. Jöttek vásárlók Trencsén megyéből, Vágbesztercéről, a Bars megyei Léváról, Túróc, Zólyom és Zemplén megyékből egyaránt. Jónéhány kereskedő neve csak egyszer szerepel. Azonban éppen ez az a tevékenység, amelyik nem volt teljesen tanácsi ellenőrzés alatt, így sem a jószágszám, sem az eladás gyakorisága igazán nem mérvadó. Sok olyan egyezség született, amelyik nem kapott írásos formát. Tanulságos az, hogy egy-egy távoli kereskedő hosszú évekig, évtizedekig járt kölcsönös bizalom volt eladó és vevő között.
Gyakran már az előző esztendő őszén maguk a kereskedők személyesen megjelentek, levelet küldtek, vagy megbízottaik által a tanáccsal alkut kötöttek. Az alku megerősítésére 400-500 forint bánatpénzt vagy előpénzt hagytak. Az alkut a juhokra párosával kötötték, azaz páranként számították a juhokat. 1758-ban a kevi "helység lakossainak nyáj juhain lévő meddő juhokat" vette meg Vladár János nagycsepcsényi lakos.[50] A karcagi tanács "a város cívisei eladó juhait" értékesítette, a meddő juhok párját 2 garason, az örüknek párját 13 máriáson és 1 petákon.[51] A kunszentmártoniak 10 körmöci arany azaz 43 rénes forint érő előpénzt vettek fel a Túrócz megyei András Pátustól és Birán Jánostól "olly conditioval, hogy az beteges vagy sánta, meddő juhokot vagy igen soványokot" nem kötelesek átvenni.[52]
Az egyik kárból keletkezett peres ügy kapcsán a kisújszállási Ráh István és Jónás Gáspár részben a "helység házánál" megvett 512 juhot, részben egyes házaknál is sokat fölvásárolt. Azokat maguk elé véve megfogadták hajcsárnak Csiki Istvánt. Ahogy megtudjuk "hat hetek alatt előre-hátra innen az Dunai eladás végett hajkászván" 4 darab megdöglött. Nyilván itt nem igazán volt sikeres a vásár, ezért "a felső részekre hajtván részenként" adták el a juhokat, tehát a Felvidéken értékesítették. Nyilván hitelben vásárolták meg ott a juhokat, mert nem fizettek ők sem a lakosoknak. Sőt buktak is az üzleten, mivel "az eladott juhok árában egy nyitrai zsidótól" rőfös anyagot vettek, rőfjét 30 garasával számítván, de a helybeli görög rőfös szerint 12 garasnál nem ért többet rőfje az anyagnak. Ezzel akarták a lakosokat kifizetni, amit azok természetesen nem vállaltak.[53]
Tanulságos a megvásárolt juhok elhajtásának a kérdése. Ugyanúgy mint a göbölyt, az eladandó juhot is fel kellett javítani, hízlalni, hogy értékesíthető legyen. Így a legelőre hajtott juhok is csak nyár közepére lettek készen, kerültek értékesíthető állapotba. A legjobbak kiválogatására mindig eljöttek maguk a vásárlók is. Behajtották a városra, többnyire a város udvarába, és itt történt az állatok kiválogatása. A helyszínen fizettek és megállapodtak a tanáccsal a hajtás vagy hajtások időpontjaiban. Kisújszálláson 1793. augusztus 29-i egyezség szerint a hajtás a következő hétfőn történt.[54] Egy másik esztendő szeptember 1-i megállapodása a jövő csütörtökre tete a hajtást.[55] Madarasról előbb egyik részét vették meg az eladó kosoknak, majd "elmenvén harmadnap múlva visszajövén majd szinte annyit elhajtottak, mint először."[56]
Van amikor a vevők kikötik, hogy az elhajtásig a juhoknak a város biztosítson legelőn. Túrkevén például 1796-ban abban állapodtak meg, hogy Kisasszony napig (szeptember 8.) a "juhoknak a közönséges legelőn idehaza lejendő legeltetésekért semmi neheztelés ne légyen."[57] Madarason a meddő juhok és örük kihányása terminusául augusztus 4. utáni hétfőt jelölték.[58] 1797-ben a kunszentmártoni tanács attól félvén, hogy a megvett, de el nem hajtott meddő juhok a szárazság miatt a nyakukon maradnak, az eladó juhokat külön falkába verve őriztette. Sárközi Jánost fogadták meg számadó juhásznak külön bérért, melyért "Demeter napig (október 26.) azokat is tartozik őrizni, melyek a vételből kimaradtak."[59]
Karcagról az örü és meddő juhok első hajtását július első napján, a másodikat pedig augusztus 10. napján állapítják meg.[60] Madaras tanácsával úgy egyezik meg a vevő, "hogy azoknak elejit Sarlós Boldog Asszony napjakor (július 2.) a hátulját pedig Lőrinc napkor (augusztus 10.) elhajtja.[61] A karcagiak Margit nap (június 10.) előtt egy héttel hajtatják el Ausztriába a juhokat.[62] Más évben az elhajtás idejét szeptember 14. tájban határozzák meg.[63] A kevi tanács úgy egyezett meg a szarvasi kereskedőkkel, hogy "Szent György nap (április 24.) előtt két héttel kezek alá fogják venni, s különös magok pásztorja által helységünk határai között Sarlós Boldog Asszony napig (július 2.) őriztetik."[64] A Morvaországi kereskedőkkel úgy egyeznek, hogy a meddő juhokat 4 hajtással, mindenkor a javát fogja elhajtani, "a rossza maradjon hízni."[65] Karcagról Ausztiába augusztus utolján indítják a juhokat 1802-ben.[66] A túrkevi tanács Pap Theodor embereivel úgy alkuszik, hogy a kosokat József napkor (március 19.) veszi a keze alá, ezeknek párjáért 8 forint 30 krajcárt fizet, ha később nyíréskor (április vége felé, május elején) úgy 9 forintot tartozik fizetni.[67] Máskor a meddő juhok eladása kapcsán a kihányást Kisasszonyra (szeptember 8.) kéri Pap Theodor azzal, hogy "a kihányás után vagy két hétig engedtessen meg a kommunitás mezején legelni."[68] Pesti kereskedők a juhokat Madarasról szeptember 20-án hajtják el. Az alkut július második felében kötik.[69] A karcagi tanács előírja, hogy a kosokat augusztus 6-án, a juhokat először augusztus 27-én, másodszor szeptember 24-én hajtsa el a vevő.[70]
A kunszentmártoni tanács úgy egyezik a kosokról az öcsödi kereskedőivel, hogy "most mindjárt a maga szerencséjére általvenni tartozik úgy mindazáltal, hogy legfeljebb három hét alatt el is hajtani köteleztetik. Addig pedig a pásztortartás minket fog illetni."[71] A kevi tanács a juhvevőkkel abban állapodik meg 1806. decemberében, hogy a megvett juhokat "Szent György nap (április 24.) előtt egy héttel ki fogja hányni és a maga keze alá venni, azonban a Túrkeviből vett kosoknak a territóriumon pascuum engedtetik Lőrinc napig (augusztus 10.).[72] A kevi tanács a kosok elhajtását Ausztriába júliusban, az örüket és a juhokat először augusztusban, másodszor október elején írja elő.[73] Madaras tanácsa a kosok és örük hajtásának idejét Nagyboldogasszony napján (augusztus 15.), a meddőjuhokét Kisasszony napkor (szeptember 8.) határozza meg.[74] Máskor úgy fogalmaznak, hogy a juhokat csak egyszer hajtják "amidőn már a tejről kihányt juhok is megjavulnak, nevezetesen Kisasszony napkor."[75]
A magyar juh és a birka egy áron kelt el. Azonban többnyire külön terelték őket. "A birka, örü és kos a magyar kossal együtt Margit napkor (június 10.), a magyar örü pedig szeptemberben fog elhajtatni" - határozott a túrkevei tanács 1829-ben.[76] Az eladandó hízott juhok ára a mindenkori piaci viszonyokhoz alkalmazkodott. Tanulságos az is, hogy a városok nem elégedtek meg saját egyezségükkel, hanem igyekeztek tájékozódni, hogy milyen áron kelnek el a juhok a szomszéd városokban, a kerületekben vagy más megyebeli helyeken. Minthogy nagyértékű áru cseréjéről beszélhetünk, természetes, hogy az eladást a tanács szervezte, és irányította, felügyelte. A tanácsok az alku megkötése előtt vagy éppen a szerződésbe is foglalva kikötötték, hogy a szomszédos településekhez igazodva értékesítik juhaikat. A kevi tanács megbízta 1808-ban a főbírót, hogy a meddő juhokat, ha vevő jelentkezik "minden gyűlés tartás nélkül ugyanazon az áron, mint Karcag adja el, értékesítheti. Más esztendőben is úgy határoznak, hogy ha a kosokra vevő jelentkezik, "bíró úr magától is megteheti az egyezséget...akár gyapjastúl, akar gyapjú nélkül, de 30 forinton alább a tanács ülése nélkül alkut nem tehet." Tehát viszonylag szabad keze volt a város főbírójának alkutételre, de ehhez mindig meg kellett nyernie a tanács jóváhagyását.
Az adatok szűkszavúak ugyan, annyi azonban kivehető, hogy juhot nyereségre vették a kereskedők. Többnyire sikeres üzleteket folytattak, volt azonban hogy ráfizettek. A vásárlók - főleg a felvidékiek, morvák, csehek, ausztriaiak - elsősorban mészárosok voltak, akik jóféle, Alföldön nevelt, hízlalt juhval illetve friss hússal látták el vevőiket. A többszöri hajtás - amelyik szinte egész nyáron ősz elején tartott - is ezt erősíti meg. Mészárosok szék árendátorok a felvásárlók, akik a kövérre hízott öreg örüket, kosokat és meddő juhokat százszámra vásárolták és hajtották haza. A megnevezett települések kisebb-nagyobb városok, ahol nyilván jó piaca volt az alföldi juhhúsnak és az irháját is fel tudták használni.
Tanulságos azonban még az is, hogy a juhok hajtásához szinte sohasem fogadtak helybeli embereket, mindig hoztak magukkal saját hajcsárt. Az 1850-es évektől egyre lejjebb hanyatlik ez a virágzó kereskedelem. Még a hatvanas, sőt a hetvenes években is találunk arra adatot, hogy a tanácson keresztül kötnek a juhokra, meddőkre szerződéseket, de a tanács egyre inkább kivonul ebből az alkuból, és a gazdák és kereskedők megállapodására bízzák a dolgok lebonyolítását. Így minden gazda maga kereste a kapcsolatot a kereskedőkkel, igyekezett a felesleges állományát jó pénzen értékesíteni.

A gyapjú értékesítése

A juhtartás egyik, ha talán nem a legfontosabb haszonvétele volt a gyapjú. A XVIII-XIX. században a Nagykunság nagyszámú juhállományának állandó bevételi forrást biztosító részeként tartjuk számon. A gyapjúfeldolgozás az egyik legősibb tevékenység. A nemezkészítés ismerete és gyakorlata szinte napjainkig fennmaradt. Nagyobb jelentőségű volt azonban a szövése, illetve fonása. A Nagykunságban azonban ez a mesterség nem élt, - a források legalábbis nem szólnak róla. A gyapjú házi feldolgozásáról is kevesebbet tudunk. A források és az emlékezet elsősorban a gyapjú értékesítését tartja számon.
A múlt század közepéig a juhokat évente kétszer nyírták. Volt a tavaszi nyírésű és az őszi nyírésű gyapjú. A népjrazi szakirodalom ezt a kérdést nem érinti. Ahol szólnak róla, ott az egyszeri nyírás mellett voksolnak.[77] A gyapjú eladásban is szerepet játszott a kétszeri nyírás, hiszen az alkut aszerint kötötték, hogy tavaszi vagy őszi nyírású gyapjút adnak-e el a kereskedőknek. Míg kétszer nyírták a juhokat - április végén, május elején és szeptemberben - az értékesebbnek a tavaszi gyapjút tekintették, ezért pár forinttal többet is adtak érte. Ritkán előfordult, hogy néhány juhnál a nyírás egy-egy alkalommal elmaradt. Ilyenkor azt mondták, hogy két szőrben van a juh. Karcagon például 1850-ben föld árában juhok is gazdát cseréltek, összesen 22 darab. "melyek a múlt ősszel nyíretlenek maradván, most két szőrbe vagynak."[78]
A források szinte semmit sem szólnak a juhok nyírásánk a körülményeiről. Nyilván a hagományos, rugós rendszerű juhnyíró ollót használták, melyet még napjainkban is kézbe vesznek. Azt azonban nem tudjuk, hogy a juhászok nyírtak-e csak, vagy voltak más munkavállalók is, esetleg maguk a gazdák is értettek hozzá. Nagyon nagy munka volt azt a rengeteg juhot megnyírni, nyilván sok embert kellett foglalkoztatni, hogy időben végezhessenek a munkával. Az nyilvánvaló, hogy egy juhról egyben, vagy ahogy mondották, egészben kellett levenni a gyapjút. A szétszakadtat a kereskedő nem volt köteles átvenni. A túrkevei tanács a birgenyírók visszaélése ellen tiltakozik 1841-ben, mivel sokat követelnek. Ezért meghatározzák, hogy minden darab birge "nyírés után eledel nélkül 2 krajcár, eledellel pedig 2 darabnak megnyírásáért 3 krajcár fizettessen a nyíróknak."[79] Tehát ekkor már a fölszaporodott számú juhok nyírására külön nyíró emberek voltak, akik a munkát igen jelentős összegért végezték el.
Nyírás előtt a juhokat rendszeresen megfürdették, ha lehetett élővízben, vagy nagyobb tóban. A túrkeveiek a Berettyóban úsztatták meg a birkát. Ezt gyakran a szerződésben is kikötötték a kereskedők. Karcagon például 1784-ben belefoglalták a szerződésbe, hogy: "a kirendelendő bírák uraimék előtt fognak megúsztatni, és ha mégis találtatik a gyapjún gané, szabadsága lészen a fent írt zsidónak a mázsálás alkalmatosságával az olyas gyapjúnak kihányása."[80] Túrkevén is a bojtorjányos gyapjú csökkent értékűnek számított.[81] A Kisújszállással "őszi nyírás gyapjára" kötött szerződésben kiköti Háy Mihály tiszabői kereskedő, hogy az tiszta, jól megúsztatott legyen, a "zsíros, piszkos vagy bojtorjányos gyapjút" nem köteles átvenni.[82] Máskor úgy szól az utasítás, hogy "minden gazda a nyírés előtt a juhait megúsztassa, hogy a gyapjú zsíros és ganéjos ne legyen."[83] A kisújszállási tanács előtt kötött szerződésnek is szigorú pontja, hogy a kereskedő csak "olyan gyapjút tartozik általvenni, amely jól megúsztatott és tiszta, a piszkos és zsíros gyapjúnak általvételére nem köteleztethetik."[84] Kunhegyesről sem akarták átvenni a bojtorjányos gyapjút. Ekkor külön rendelkeztek arról, hogy az egy nyíretű mázsájáért 46, a két nyíretűért 43 forintot fizessenek a vevők.[85] A kevi tanácsnak levelet küldtek a gyöngyösi csapók azzal, hogy a megalkudott gyapjút megveszik, de kérik, hogy "minden juh a nyírés előtt megúsztattasson, az ellent nem állván, hogy feledékenységből a contractusba foglalva nem volt" ez a megállapodás.[86] A kunhegyesi tanáccsal úgy állapodtak meg a zsidó kereskedők, hogy ha úsztatatlan a magyar juh gyapja, úgy azért csak fele árat fizetnek.[87]
Az úsztatásra, tehát a gyapjú mosására nyilván különösen a modernebb gyáripari feldolgozásnak, a posztóiparnak volt szüksége, hogy megfelelő tisztaságú, vagy megfelelően előre tisztított gyapjút dolgozhassanak fel. Legtöbbször csupán annyi olvasható a jegyzőkönyvekben, hogy "az jól kikészíttetett és tiszta legyen."[88] Máskor az a kikötés, hogy a lakosok "magyar gyapjúját úsztatva és nem nyirkosan" kell átadni a kereskedőnek.[89] Úgy is fogalmaznak esetenként, hogy a gyapjú "jól úsztatott és tiszta tartozik lenni."[90]
Nyilván az úsztatás külön munka és ezzel együtt külön költség is volt, amelyiknek valami módon mutatkoznia kellett a gyapjú árában. Erre szolgált az úgynevezett úsztató pénz. Skene Ágoston brünni gyárossal az őszi nyíretű gyapjúra alkudott madaras tanácsa úgy, hogy még az úsztató pénzt is tartozik megfizetni.[91] Máskor arról értesülünk, hogy a birge gyapjú szedő zsidók a tanács megkerülésével kötnek alkut, a gazdákat becsapják mert "úsztató pénz áldomás adással az alkut leszállítják."[92] Madarason 1832-ben a zsidó Háj Mózes áldomás pénzt is ígért a gazdáknak, csakhogy ő vehesse meg a gyapjút.[93] Fazekas Mihály több példát is hoz, Kunmadarason az úsztató pénzt a gyapjú árának 1 %-ában állapítja meg azzal megtoldva, hogy ez a gyakorlat ténylegesen a merinó juh gyapjával kapcsolatosan vált általánossá a XIX. század közepe felé.[94]
Előnyük volt azoknak a településeknek, melyeknek a határában alkalmas víz volt az úsztatásra. Akinek megfelelő vize volt, az nemcsak a maga, de idegen jószágok számára is - természetesen pénzért - gyakran lehetővé tette az úsztatást. A túrkevei tanács előtt volt az a panasz 1833. augusztusában - tehát az őszi juh nyírás előtt, - hogy "a szomszéd városok juhászai juhaikkal úsztatás végett a kevi Berettyóra jövén" minden engedelem nélkül a legelőn sok kárt tesznek. Ezért úgy határozott a tanács, hogy minden idegen juhtól 1 német pénzt kell fizetni, a juhokat pedig a kisújszállási országúton lehet hajtani a város alá úsztatás végett.[95] Kunhegyesen "a juhok úsztatása könnyebbítése" végett a Sebes-éren keresztül árkot ástak, "melyben minden falka juhok egymás után hasznosan megúsztatnak."[96] A kunszentmártoni tanács szorult helyzetbe került 1834. májusában, mivel az úsztatás ideje itt lévén, (sem Mezőtúr városa, sem a fegyverneki uraság nem engedte meg számukra, hogy a juhaikat ott úsztassák "az életbe (búzavetésbe) útközben esendő kártétel, és a legelőnek rontása miatt." A juhok a város csorbai legelőjén voltak. A hazahajtás a Körösön átjáró komp javítása miatt vált lehetetlenné, ezért kivételesen megengedi a tanács, hogy "a közlakosság juhai 4 falkánként egyszerre Mesterszállásról lehajtatván a Büdösbe (ez a Körösnek egy holt-ága) megúsztassanak, és harmadnapig míg a gyapja megszikkadna a sertés nyáj járáson jelelt helyen járjon." A nyírás után hajtják vissza a juhokat Csorbára és helyére újabb 4 falka jön le.[97] A túrkevei tanács pedig egyenesen megtiltja mind a karcagi és kisújszállási, mind a kunszentmártoni juhnyájak úsztatását a Berettyón, mivel "a drága árendás pusztánkon tetemes károkat tesznek."[98]
A kevi tanács úgy látja, hogy praktikusabb és jobb lenne, ha a Berettyón "a birka juhoknak úsztatása végett valamely úsztató helyet deszkából és fából fölállítanának." Ezt nemcsak a helybeli juhok hanem más helységbeliek is használhatnák - állapítják meg. Koós Imre ácsmesterrel meg is kötik az alkut egy ilyen úsztatóhely elkészítésére.[99] A kevi tanács a kisújszállási főbíró Kaszás Istvánnak és Bozóky István esküdt komisszárnak csak úgy engedte meg juhainak a Berettyón való úsztatását 1840-ben - a juhok a Csorbai legelőn voltak, - hogy nem a vetések között a szolnoki úton vagy a fegyverneki úton hajtsák, hanem a Gástyás felőli oldalon menjenek oda.[100] Ezen a tavaszon az idegenből a túrkevi Berettyó vizére hajtott juhok úsztatásáért a kirendelt felügyelők 117 forint 7 krajcárral számoltak el Debreceni János városgazdának.[101] 1842. szeptemberében az őszi nyírású gyapjú úsztatásáért 196 forintot szedtek be a feügyelők az idegenektől.[102] Más esztendőben is csak úgy engedik meg a kisújszállásiaknak a kevi Berettyón való birkaúsztatást, hogy azok a csóvázással kijelölt Gástyáson jönnek le és 1 krajcárt fizetnek minden megúsztatott juhért.[103] Sajátos az, hogy míg a többi kisújszállási gazda a juhát Kevibe hajtja úsztatni és a fizetséget is vállalja érte, addig Kisújszállásra a Bukóba kenderesieket fogad a tanács kétszeres, azaz 2 krajcár darabonkénti ár mellett.[104] Talán éppen ez az emeltebb, dupla taxa riasztja el a helybeli juhtartó gazdákat, hogy a Bukóban való úsztatást vállalják.
A juhok úsztatása több városnak nem okozhatott gondot, mivel semmiféle írásos nyoma sincs a gyakorlatnak. A szerződésekben ugyan rendesen megjelennek a kívánalmak, de azt hogy miképpen teljesítették a juhtartók a juh gyapjának úsztatással történtő tisztítását, nem tudjuk. Mivel az ügy rutinszerűnek tűnik, ezért írásba sem foglalták az eseményeket. Kunmadarason "Háj Mihály Szolnok-Abonyi zsidó kereskedő" mind a birge mind a magyar juh gyapjúját alkudta 1836. februárjában. A gyapjúkat nem darabra, hanem "mázsa szám", tehát súlyra kérte. Ezt a gazdák helyeslően elfogadták. Egyedül az okozott gondot számukra, hogy a magyar gyapjút is úsztatva, tisztán kérte, ami "a lakosság részéről néminemű alkalmatlansággal és nehézséggel volna összekötve íly nagy szűk víz idejében."[105] Tehát nem a gyapjúk úsztatása, hanem a száraz idő okozott gondot a juhtartó gazdáknak. Akik nem tisztított gyapjút adtak el, külön kellett alkudniuk a kereskedővel. Meg kell még jegyeznünk, hogy a juhok úsztatása tovább is gyakorlatban maradt. A kereskedők csak a tiszta gyapjút vásárolták meg és fizették ki. Ha a gyapjú szakadozott, koszos volt, nem vették át, vagy igen jelentős értékcsökkenő tényezőként számították be a hiányosságokat. A juh úsztatók az élővizeken és a mesterségesen létrehozott vizeken szinte a legutóbbi időkig megvoltak és a juhok úsztatásának a gyakorlata is él szinte napjainkig.
A gyapjút tehát közössen, tanácsi segítséggel értékesítésítették. Ezt a gyakorlatot - úgy tűnik - a XVIII. században vezették be a nagykunsági települések. Valószínű, hogy az egész Jászkunságban egyszerre történt. A Jászkun Kerület 1793-ban a következő határozatot hozta: "A gyapjú el adásának dolgában az a határozat tétetik, hogy ennek utánna minden esztrengának egy-két gazdái hívattassanak fel a helység házához, kérdeztessenek meg akarják-é eladni közönségesen (közösen) a magok gyapját vagy sem. Akik megegyeznek eránta, azoknak részére osztasson fel az előpénz és köteleztessenek a gyapjújoknak általadására...továbbá az is meghagyatik, hogy a gyapjú vevők a gyapjúnak árát a közönségek házánál fizessék, hogy akik az adóban tartoznak, tőlük a restancia beszedethessen."[106] Túrkeve tanácsa - nyilván ennek az intézkedésnek a hatására - a régi szokásra hivatkozva a kosok, meddő juhok és a gyapjú felvásárlását csak a "helység házánál" engedélyezi a "közönségesebb adózásoknak jobb és könnyebb móddal lejendő beszedésének kedvéért."[107]
A kunszentmártoni tanács 1807-ben sajátos ügyet tárgyalt: "Emlékezetünkön felül mindenkor bevett szokás" szerint a tatai csapó mesterekkel alkudunk meg a tavaszi nyírésű gyapjú eladásáról. Mivel a távolmaradtak, azaz az egyezségbe nem szállók drágábban adták el az éjszaka titokban megjelenő zsidóknak gyapjaikat "különös (külön) alkut tévén kézfogással," ezeket templomra, vagyis a templom jövedelmének gyarapítására büntették. Megtudjuk, hogy "a bevett szokás szerint" a gyapjút, kost és meddőjuhot úgy értékesítették, hogy a juhot tartó gazdák közül néhányat behívtak a városházára, és ott "mindenkor a publikumnak nagyobb hasznára nézve" a közönség a communitás házánál kötik meg az egyezséget, "és az ellen soha senkinek mindeddig semmi kifogása nem volt."[108] A következő évben már ehhez tartották magukat a gazdák, megalkudtak a tatai csapómesterekkel: "6 falka juhnyáj lévén városunkban, minden falkából a tőkegazdák nevezetesen Bíró István, Pataki Pál, Kurucz Mihály, Józsa Ferenc, Turcsányi Gergely és Szoszkó Mátyás jelen lévén" felvették a foglalót. A gyapjú árát ahhoz mérten állapították meg ahogy Mezőtúron, Öcsödön és Szentesen - tehát a környező nagyobb településeken - adták el.[109]
A kevi tanács "köz- és nagy botránkozásának" adott hangot amiatt, hogy "némely juhos gazdák az eddigi gyakorlott közönséges jó rendelés ellenére" némely zsidóknak vagy tótoknak adják el a gyapjújukat. Ennek "kedvetlen következéseit" abban látják, hogy hátráltatja a puszták árendájának a fizetését. Akik tehát mégis így cselekszenek, - így a tanács - azok "árendáljanak magoknak pusztát!"[110] Tehát a tanácsok számítottak erre a biztos bevételre, amiből a súlyos pusztai árendát is fedezni tudták. A madarasi tanácsi jegyzőkönyvben úgy fogalmaznak: "a gyapjúk áraira nagy szüksége volna a lakosoknak, hogy abból mind az adóbeli, mind más árendabeli adósságaikat fizessék."[111] A következő esztendőben a tanács a csapók mellé rendelte ifj. Nagy Gergelyt és Szabó Józsefet, hogy a beszedett gyapjú árát ha a csapók kiosztják a lakosoknak "azok fizethessenek mind kvantumot, mind tomai árendát.[112]
Úgy tűnik az adatokból, hogy különösen a zsidók igyekeztek a tanács hátamögött egyezkedni a juhtartó gazdákkal. A madarasi jegyzőkönyvben olvassuk, hogy "néhány év olta törekszik az előljáróság azon, hogy rész szerint a királyi adó beszedése könnyebbítése, rész szerint a zsidók által a gyapjú vételekor a máséban elkövetett csalások elkerülése tekintetéből a birkát tartó lakosok gyapjait szintúgy mint a magyar juhokat tartóké közönséges helyen (községházán) adódjon el. A mérés tanácsi küldöttség jelenlétében rendes mértékkel tétessen. Annak áraiból kinek-kinek adaja levonattatván azáltal az adó beszedés könnyebbíttessen." A tanács a csempeskedő zsidókat bezárással fenyegette 1842-ben.[113]
Az adatokból kiderül, hogy a XVIII. században még döntően a mesteremberek vásárolják fel az általuk feldolgozandó gyapjút, később előbb görög majd zsidó kereskedők kezébe került a gyapjúkereskedelem. A Nagykunság területére az ország különböző helyeiről jöttek vásárlók. Velük nem az egyes gazdák kötöttek egyezséget, hanem mindig a communitás, a városi tanács állapodott meg, és ennek alapján teljesítették a szerződési feltételeket. Az előnye ennek a rendszernek - mint láttuk - ugyanabban fogalmazható meg, mint a juhok vagy a sőre eladásánál. Vásárlóként jelentkeztek dunántúli városok főleg Tata, Veszprém és Várpalota csapómesterei, a pesti, gyöngyösi, szolnoki, szarvasi, miskolci és ungvári kereskedők mellett a helybeli illetve nagykunsági kereskedők is.
Tél végén, kora tavasszal egymással is versengve jelentek meg a gyapjúvásárlók az alföldi városokban, falvakban és a tanácsoknál igyekeztek a maguk számára kedvezőbb áron lekötni a tavaszi nyírésű gyapjút. Ha az alku létrejött az előpénzt vagy foglalópénzt a bíró kezébe letették. A megállapodásokban kikötték, hogy egész gyapjúnak szabad csak lenniük, tehát szakadt, vagy darabokból összerakott gyapjút nem voltak kötelesek elfogadni. Mindig százasával számolták a gyapjúkat és úgy állapodtak meg, hogy az apadásra számolva 2 ráadást kell százanként adni. A tanács előre kidoboltatta, hogy "a helység házához ezennel szabadon lehet a gyapjakat hordani, azonban a tsapó mester uraimék tudóssíttasanak arról, hogy a helység házán kívül senkinek a gyapjúja árát kifizetni szabad nem lészen." 1796-ban például Túrkevén 10.974 juh gyapját adták el.[114]
A gyapjúszám megközelítően azonos lehetett egyes településeken, és a felnőtt juhok számával természetszerűleg megegyezett. 1809-ben a tatai csapómesterek kérésére a túrkevei tanács levélben azt válaszolta, hogy "a gyapjak száma amint az árendára tett conscriptio mutatja, 11.785 és ahhoz képest lehet írni a csapóknak 12.000-et."[115] Az eladott gyapjúmennyiség jelezte legjobban a város határában levő egy évesnél idősebb juhok számát, mert ha egyébként az összeírásból máshonnan el is tagadtak néhányat, az eladott gyapjú jól mutatta a ténylegesen nyírás alá érett juhok számát.
Karcagon 1798. májusában veszprémi csapó mestereknek 20.291 darab gyapjút adtak el, akik "a város által megbízandó karcagi gyapjúvivő szekeres emberek kezébe hiba nélkül az egész summát lefizetik" ha oda szállították a gyapjút.[116] 1801-ben Karcagon az előzetes tájékozódás szerint 27 vagy 28 ezerre teszik a gyapjúk számát, melyet székesfehérvári görög kereskedőnek adott el a város. Ekkor a gyapjú szedését május 10-re és a következő napokra tették.[117] Karcagon 24.645 gyapjút rakatott fel Dukovits Demeter a szekerekre a ráadásokon kívül, melynek az árát a város bírája kezébe tette le a vásárló.[118] A gyapjú árában 7.393 forint 30 krajcárt hagytak itt a kereskedők amelyet a város vezetése a lakosok között kiosztott annak arányában hogy ki hány gyapjút adott el.[119]
1796. tavaszán a gyapjú eladás után a túrkevei tanács számot vetett a bevétellel. A lajstromokból az mutatható ki, hogy 10.974 gyapjú van a városon, ebből lejön százától 2 ráadás, összesen 103, a maradékra kifizetett összeg 2.347 forint 67 krajcár.[120]
1808. őszén 9 juhnyáj volt Keviben, az előpénzt erre a 9 nyájra osztották széjjel.[121] 1809-ben a tatai csapóknak azt írta Túrkeve városa, hogy az összeíráskor az árendás legelőre hajtandó juhok száma 11.785 volt, tehát számíthatnak arra, hogy 12.000 gyapjút tudnak felvásárolni. Biztatólag írták, hogy "a gyapjúk jóságát mi illeti, jobbak lesznek a tavalyiaknál, mivel a szűk mező miatt kevés bárány hagyattatván, kevés lesz a toklyó gyapjú, azonban a kosok gyapjai is köztök lesznek, mivel a kosok kopaszon (azaz nyírottan) alkudtattak el."[122]
Kunmadarason 1834. májusában a tatai csapó mesterek a bevett szokás szerinti ráadáson kívül 6.520 magyar juh gyapját vásárolták fel 6.194 forintért.[123] Egy gyöngyösi kereskedő vette meg Madarason és környékén a gyapjút 1815-ben. Olyan jó vásárt csinált máshol, hogy a Madarason megvett 13.360 darab gyapjú árába csak 10.000 forintot tudott adni. A hátramaradó 16.721 forintot a pesti vásár után igérte.[124] 1814. júniusában báró Orczy abádi tiszttartója gazdája megbízásából Kunhegyesen 8.000 gyapjút vásárolt fel.[125] 1827-ben a kevi juhtartók gyapjúját 200 mázsára becsülték, de kijelentették, hogy az eltérés akár 50 mázsa is lehet.[126]
Gondolhatnánk, hogy az adott gyapjúszámból vagy a kifizetett összegből következtethetünk a városok juhtartásának az alakulására. Hiszen a felnőtt, egy évesnél idősebb juhokat meg kellett nyírni. Azonban a gyér adatok is arról tesznek tanúbizonyságot, hogy nem volt egyértelmű a tanács által szervezett gyapjúeladás. Sok volt a kibúvó, és nagy volt a kisértés, hogy magasabb áron titokban értékesítsék a gazdák a gyapjút. Tehát inkább csak megközelítő számnak foghatjuk fel a felsoroltakat. A kunhegyesi tanács 1823. márciusában Hába József és Kovács András tatai csapókkal 8.000 gyapjú eladásában állapodott meg.[127] A túrkevei város örüinek gyapja 1840-ben 12 mázsa 63 font lett, ami a városnak 1.326 forint 9 krajcárt hozott.[128] Hogy valóban milyen jelentős bevétele volt a gyapjú a gazdaságoknak, Fazekas Mihály megállapítására hivatkozok, aki azt írja, hogy a múlt század közepén Magyarország lakossága az összes adóját gyapjúból kifizethette volna![129]
A gyapjú értékesítés menetéről keveset őriztek meg a jegyzőkönyvek. Az átvétel a város udvarán történt. Ha nem darabszámra vették, akkor vagy körtés mérlegen, körtvély mázsán vagy a város hitelesített lapos mázsáján mérték meg a gyapjút. A tanács kirendelt erre az alkalomra két felvigyázót, igazlátót, vagy hites embert, akiknek feladatuk, hogy laistromba vegyék kinek-kinek a gyapjúja mennyiségét és az érte kifizetett pénzt.130 Ezeknek a napi díját a gyapjú eladóknak kellett kifizetniük.[131]
A Nagykunságon kétféle vevőt különböztettek meg. A XVIII. században még általános, hogy tatai, veszprémi és várpalotai csapómesterek vásárolják feldolgozásra a gyapjút. Van utalás arra, hogy szűrposztót készítettek belőle a szűrcsapók. A karcagi jegyzőkönyvben olvashatjuk, hogy "az illy csapók akik tudniillik nem kereskedésre, hanem mesterségeknek folytatására veszik, és így rendesebb áron is vehetik, productumaikat is nekünk olcsóbban adhatják."[132] Tehát a gyapjú eladók számítottak arra, hogy a feldolgozott posztót olcsóbban tudják megvenni a csapómesterektől. A merinó juhok számának gyarapodásával megnő a kereskedelem, és így a kereskedők szerepe is. A 19. századra ez már egyértelműen, - ahogy arra utaltam is, - a zsidó gyapjúkereskedők térhódítását jelenti vidékünkön.
Tanulságos, hogy a gyapjú eladáskor az árat aszerint állapították meg, amint azok a szomszédos helységekben elkelnek. Kunhegyes tanácsa 1789. októberében a karcagi, kisújszállási és madarasi árakat vette figyelembe.[133] Madarason Milits Péter "az egész nagykunsági helységek alkuját tette fel, most azt megváltoztatni kívánja úgy, hogy mint eddig nagyiváni, karcagi, kisújszállási, túrkevi és kunhegyesi alkuk vétessenek fel."[134] A kunszentmártoni tanács Mezőtúrra, Öcsödre és Szentesre hivatkozik az ottani "legfelsőbb árat" veszi figyelembe.[135] Túrkeve tanácsa csak annyit írat a jegyzőkönyvbe: "százáért fognak azon áron fizetni, mint a Nagy Kun Helységekben, úgy Gyoma, Endrőd, Túr, Ványa és Tartsa helységekben lévő gyapjak legfeljebb való áron elkelnek."[136] Máskor nem sorolják fel a településeket, csak így summázzák: "a szomszéd nemes Heves és Békés vármegyékben, vagy a nagykunsági helyeken" a legmagasabb árat számlálják.[137] A kisújszállásiak "a Kőrös mellyékét" és a Nagykunságot jelölik meg viszonyításnak.[138] A madarasi tanács a birka gyapjú árát Karcaghoz, Nagyivánhoz és Püspökladányhoz méri, a magyar juh gyapjút pedig Kunhegyes, Köre és Tisza-Szolnok áraihoz alkalmazza.[139]
A gyapjú eladásának és átvételének napját mindig előre meghatározták. Ezek jórészt vásárokhoz kötődnek, de sok más jeles ünnep is meg van említve. Tanulságos, hogy ezek az ünnepek a protestáns Nagykunságon is jórészt katolikus szentekhez kapcsolódnak! Az ungvári kereskedők 1769-ben a Szent György napi debreceni vásárra (április 24.) ígérték, hogy jönnek, és 600 forintot hoznak előlegként a tavaszi gyapjúra.[140] Más évben a "Debretzeni Vízkereszti Szabadság" -ot (január 6.) jelölték meg az előleg fizetésére.[141] A kunhegyesi tanács Balogh Mártony tanácsbelire bízta, hogy mivel úgyis megy "a debreceni szabadságra" (vásárra) a helység számára hol mi szükségeseket vásárolni," így ott közölje az odaérkező ungvári bőrkereskedőkkel a gyapjú árát is.[142] 1797-ben a Túrkevén megvásárolt gyapjúk árának kifizetésével a kereskedők az "elkövetkezendő Szent János fővételére (augusztus 29.) tartandó pesti vásárig" kérik a várakozást.[143] A tanács úgy egyezik bele, hogy 500 forintot előlegként adnak a "Margit napján (június 10.) Kardszagon tartandó vásárra" amelyik az ecsegi árendába kell. A madarasiak gyapját jóelőre megalkudta az ungvári kereskedő Papp János, kötelezvén magát, hogy a "Szent Mihály napi (szeptember 29.) debreceni vásárkor" előpénzt ad.[144] Karcagról a veszprémi csapók a gyapjúk elvitelét áldozócsütörtök hetében (május közepe) ígérik.[145] Madaras is kikötötte, hogy a veszprémi csapók "a gyapjúkért jövő áldozói vásárunkra múlhatatlanul megjelenjenek."[146]
Az őszi nyírású gyapjúra ungvári kereskedőkkel kötött alkut Madaras tanácsa. A kereskedő ígérte, hogy Szent Mihály tájban jön az alku megkötésére.[147] Janovics Mihály boltos kereskedő is Szent Mihály napkor fizette meg a városnak a gyapjú árát.[148] A túrkevei tanácstól fizetési haladékot kértek a gyöngyösi csapómesterek az elvitt gyapjú hátramaradó árának megtérítésében a Bertalan napjára (augusztus 24.) esendő vásárig." A tanács nem járult hozzá, ragaszkodott a szerződésben kijelölt június 25. napjához.[149] A jövő évi gyapjú foglalójába Madarason 500 forintot fizetett be Milits Péter helybeli kereskedő Mindszent napján. (november 1.)[150] A veszprémi csapómestereknek megkeresésére azt válaszolta a kevi tanács, hogy a gyapjúra az alku napját Mátyás napra (február 24.) teszik, és akkor jöjjenek el.[151] A madarasi tanács úgy egyezett meg a veszprémi csapómesterek képviselőivel, hogy a pesti József napi (március 19.) vásárra küldjenek le 2.000 forint előpénzt.[152] A kevi tanács miskolci kereskedőkkel alkudott, és az előpénz letételének a határidejét a Szent György napi (április 24.) debreceni vásárra határozták meg.[153] Az ungvári kereskedők 1794-re az újesztendei debreceni vásárra ígérték a gyapjúelőleget a szerződés szerint.[154]
Kialakult gyakorlat volt, hogy a lenyírt gyapjút egy darabban vették le az állatról, majd bekötötték, azaz valamilyen kötözőanyaggal egybefogták. Eszerint darabonként történt a számlálás. Csak azokat bontották ki a vevők, amelyekről gyanú volt arra, hogy tépettek, nem egészet kötött be a gazda. Ha a gyanú igazolódott, a kereskedő nem volt köteles átvenni tőle ezt a rontott gyapjút. Erre vigyázott fel a gyapjú átvételre kirendelt két tanácsbeli, hogy a vitáknak időben elejét vegyék. Szeghalmi Sámuel madarasi juhosgazdára a gyapjú vásárló tatai csapók panaszkodtak, hogy a gyapjukat kétfelé hasítja és így akarja adni. A panasz beigazolódott. Szeghalmi azonnal próbálta menteni magát, hogy nem volt otthon a gyapjú kötözéskor ezt a felesége cselekedte. A tanács nem fogadta el az érvelést, a férj "mindenek tanúságjokra" 20 pálca ütésre, a felesége pedig 15 korbácsütésre ítéltetett. A gyapjújukat pedig nem vették át a csapók.[155] Tehát a gyapjúrontókat nagyon szigorúan büntette meg a helybeli tanács is, hiszen a város a közösség hitelét rontották.
Ugyancsak nem voltak kötelesek átvenni azt a gyapjút, amelyik füstös volt. Hogy mit jelentett ez a füstösség, nem derül ki a jegyzőkönyvből.[156] Más alkalommal is szigorúan megparancsolja a tanács, hogy "mindenki a gyapját jól bekösse, tisztán tartsa és épségben adja által, kétfelé ne hasítsa, különben a csapó az olyan hibásakat visszavethesse, a kétfelé hasítók pedig a tanács által büntessenek."[157] A kisújszállási tanács a gyönögyösi timárokkal alkudván elfogadja feltételüket, hogy csak olyan bőröket vesznek át, amelyeken a gyapjú nem füstölődött.
Mindig betartották azt a gyakorlatot, hogy száz darab után apadóra két ráadást, vagy egy mázsára két font apadót adnak. Ezt a gyakorlatot is megtartották napjainkig. A szerződésben gyakran kikötötték nemcsak az elszállítás napját vagy hetét, de azt is, hogy a kereskedő helybeli lakosokat fogadjon a gyapjú fuvarozására.[158] Az is előfordult, hogy a kereskedők a gyapjúszállító szekeresekkel küldték meg a pénzt. Így történt például 1798. májusában is, midőn a veszprémi csapók a felrakott 20.291 gyapjút és a ráadást szállító szekerek tulajdonosaival küldték Karcagra az árát.[159]
Többször találkozunk a jegyzőkönyvekben tilalomrontókkal. Nem a város vezetésével megállapodott kereskedőkkel kötöttek alkut a birkatartó gazdák, hanem külön egyezkedek a birka gyapjának eladásában. Ezt nagyon rossz néven vette mind a helybeli tanács, mind pedig az a kereskedő, aki korábban alkut kötött. Ezért nagyon szigorúan büntette a tanács, ha ilyen külön egyezségre rájött. 1800. májusában a tatai csapómester panaszát vizsgálta ki a karcagi tanács. A panasz tárgya, hogy maga számára nagyon kevés gyapjút szedhetett, mert titkon egy másik kereskedő "a népet magához csábítván két szekérre való gyapjút többnyire éjszakán a mezőre kihordatott." Egyébként a két szekérre 1150 gyapjút raktak fel. Azt a város elkobozta és átadta a tatai mesternek.[160] Az adatból az is világos, hogy egy szekérre átlag 5-600 gyapjút tudtak felrakni a szállítók, tehát igen sok szekér kelt útra egy-egy alkalommal.
A merinó juh megjelenését a Nagykunságon a 19. század elejére tehetjük. Erre közvetett adatunk 1808-ból Túrkevéről van. Ekkor a palotai csapó mesterek "a túrkevei magyar juhgyapjokra" alkudtak. Feltételezzük, hogy a magyar juh hangsúlyozása már a birka jelenlétét igazolja.[161] Az 1820-as évek végére annyira megszaporodott a birkák száma, hogy a gyapjú eladásával kapcsolatosan a tanács már külön rendelkezik: "mivel a birka gyapjút nem a városházánál szokták eladni, a fizetést maguk a lakost veszik fel, és költik el, s az adóba vagy árendába nem fordítják, amidőn az magyar gyapjú a város házánál adatván el, azért eső sok ezer forintok mindjárt az árendába fordítódnak, és így a magyar juhot tartó gazdák csalatkoznak, másrészről a birkagyapjút vevő zsidóság a rossz mázsálással és az uzsoráspénzzel nagyon rontja az adófizető lakosságot, olyan határozat tétetett, hogy ezentúl a birkagyapjút is az előljáróság a városházánál fogja eladni a birkát tartó gazdák befolyásával."[162] Kunmadarason az 1830-as évek közepétől jegyzik a tanácsülési jegyzőkönyvek, hogy külön vásárolják meg a kereskedők a birge és külön a magyar juh gyapját.[163]
A gyapjúval együtt - erre a szerződés is kötelezte a kereskedőket - kötelesek voltak átvenni a gyapjas dögbőröket is ugyanolyan árban, mint a gyapjút. Ezt szinte minden szerződésbe belefoglalták.
A másik jelentős bevétel a levágott juhok és szarvasmarhák bőrének az értékesítéséből volt. A mészárszékeken levágott bőröket helybeli és vidéki tímármestereknek adták el. 1766. májusában aszódi kereskedőnek adta el Túrkeve városa a mészárszékekben levágott báránybőröket, százát 35 forintért. Tehát nem volt lebecsülendő mennyiség, ami egy évben összegyűlt.[164] Kisújszálláson 1793-ban külön alkudták meg a zsidó kereskedők a dögbőröket. Mind a juh mind a tokjó bőröknek párját 51 krajcárért vették meg a gyapjút pedig súlyra.[165] Úgy tűnik, hogy a fekete juh bőrét értékesebbnek tartották, mivel ebből készültek a prémezések a ruhaszegélyek. 1799-ben a mészárszékekben már levágott vagy ezután levágandó báránybőröket a szolnoki szűcs céhvel alkudták meg. A feketék százáért 65, a fehérek százáért 46 rénes forintot adtak.[166] Ugyanilyen alkut kötöttek a következő esztendőben is.[167] A karcagi mészárszékben összegyűlt báránybőröket is a szolnoki szűcs céh megbízottai vásárolták fel úgy, hogy minden százra egy pár ráadás is volt.[168]
Tanulságos Túrkeve tanácsának a szerződése a szarvasi tímár mester Rusza Ferenccel. A mészárszékbeli marhabőrökre alkudtak meg 13 rénes forinton adva párját. Az alku a Mindszent napig (november 1.) levágandó jószágok bőrére szólt, mivel a szerződéskötésig valókat már más vette meg. A vevők megjegyzik, hogy az eddig eladott bőrök a legjobbak voltak, ezért is ígértek kevesebbet, mert "amelyek ezután vágatnak, alábbvalók lesznek, mint amelyek eddig eladattak." Ezzel a véleménnyel a tanács is egyetértett. A szerződésbe belefoglalták még a következőket: "a harmadfű marhabőrökből 3, a tavasziak bőréből pedig 4 számláltasson egy pár öregmarha bőrbe. A bőrökön a szarvaik és a farkaik rajta legyenek. A bőrökből hasit metszeni nem lészen szabad, mert különben a bőr mint haszontalan és a contractus tenora ellen meghibásított, vissza fog vettetni a maistertől. A nevezett maister úr tartozik a helység számára 1 pár számos bőrt kikészíteni minden fizetés nélkül."[169]
A kunhegyesi mészárszékben levágatandó marhák bőrét "jövő Mindszent napjától fogva jövő augusztus hónap végéig azaz fél esztendőre" adja el a tanács a szolnoki tímár mestereknek.[170] Más települések, így Madaras mészárszékén levágott báránybőröket is a szolnoki szűcs mesterek alkudják meg.[171] Karcagon a szolnoki szűcs céh képviselői a megvett báránybőrök mellé - árát a székgazdáknak fizetik ki mindig - még két mázsa faggyút is kértek, - természetesen megfizettek érte.[172] A veszprémi csapók a madarasi tanáccsal úgy alkudtak meg 1818. tavaszán, hogy "az alkalmatos juh bőröket egy gyapjúszámba" veszik át, az alábbvaló tokjó bőrökből pedig hármat számítanak egy gyapjúszámba.[173] A kisújszállási tanács úgy alkudott a gyöngyösi kereskedőkkel, hogy a magyar juh gyapjú árában veszik meg a dögbőröket is, amelyik "egész és meg nem füstölődött," a rajtuk levő gyapjúval együtt fog elkelni.[174]
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a nagykunsági mezővárosok állattartó gazdálkodásában a juhtartásnak meghatározó, és a múlt század első felétől egyre jelentősebb szerepe volt. A juhok húsa saját fogyasztásra és értékesítésre egyaránt kapós volt, de ugyancsak jelentős bevételt adott mind az élőállat eladás, mind pedig a gyapjúk és bőrök értékesítése.

J e g y z e t e k

1. Szolnok Megye Néprajzi Atlasza I. 1. 1974. 216-219. Magyar Néprajzi Atlasz III.1987. 166-190. lap
2. Prot. Kg. 1742. febr. 4. 112.
3. Prot. Kszm. 1808. febr. 19. 475/1103.
4. Prot. Tk. 1762. szept. 25. 237.
5. Prot. Kg. 1739. aug. 9. 57.
6. Prot. Tk. 1827. máj. 5. 281.
7. Prot. Tk. 1781. júl. 22. 2-3/5.
8. Prot. Tk. 1767. júl. 26. 127.
9. Prot. Tk. 1789. okt. 5. 219/647.
10. Prot. Kj. 1780. júl. 29. 549.
11. Prot. Kh. 1817. febr. 2. 20/45.
12. Prot. Km. 1797. máj. 7. 115-116/155. és Fazekas Mihály, 1979. 179.
13. Prot. Km. 1796. jan. 23. 205/94.
14. Prot. Kszm. 1792. szept. 20. 375/162.
15. Prot. Tk. 1781. júl. 22. 2-3.
16. Prot. Kszm. 1820. szept. 9. 593/1677.
17. Bencsik János, 1975. 249-250, Dobrossy István, 1974. 93-108., Fazekas Mihály, 1979. 180., Szilágyi Miklós, 1968. 357-358.
18. Pápai István, 1936. 11.
19. Prot. Kg. 1862. aug. 11. 169/655.
20. K. Kovács László, 1947. 45-55., és 191-210., 1968. 9-50.
21. Prot. Tk. 1795. máj. 23. 328-329/130. "Endrédi Mihály véle egy esztrengán fejető gazda társa ifj. K. Kováts János és Ferentz ellen panaszollya, hogy egy napi fejetésnek jussa ellen nem engedték számára a kiszabott napon u.m. szerdán ezen héten a juhokat megfejetni, ugyan ebből következett hijánosságát kipótoltatni kéri. - Ifj. K. Kováts János vélle edjütt fejető más gazda társa Zóltán Mihállyal meg jelenvén a biroi hivatalra előadják, hogy a fejős juhász megfogadásakor Endrédi Mihály uram úgy tartatott, mint fél-napos gazda, s egész választásig a juhászt is csak fél napul tartotta. Annak ellenére mind azáltal, hogy Boross Mihály nótárius testvér hugának férje fél napi fejettetéstől elmaradjon, éppen a választás napján egész napossá tette magát, 7 juh hasznot vévén K. Kováts Jánostól 4 bárányokon. Azomban Boros notar. az emberséges jó regula ellen ki nem maradhatván, Endredi uramat sem lehetett egy naposnak meghagyni, és éppen ez az oka, hogy már Endrédi úr áldozó hetében kivévén két hétről az egy napi fejetés által a maga jussát, nem következett ezen a héten is fejetni más kárával. Ugyan azért ebben lévén az egész dolognak valósága, kívánnak igazságot szolgáltatni.- Elvégeztetett: A juhász tartása fél napi lévén Endrédi Mihály részéről maga el esméri és a szerént is egész bárány választásig, egész napi fejésre más kárával nem helyheztetheti magát, ugyan azért K. Kováts János Endrédi Mihálynak ezen nyári fejésre engedett 7 juhait kihányván az esztrengáról, azokért elvett 4 báránnyait Endrédi Mihálynak adja vissza, s Endrédi Mihály a fél napi fejetés hasznával elégedjen.
22. Prot. Kg. 1791. máj. 7. 112/369.
23. Prot. Tk. 1780. máj. 13. 142-143.
24. Prot. Tk. 1790. máj. 6. 341/324.
25. Prot. Kh. 1790. márc. 7. 110/49.
26. Prot. Kszm. 1789. máj. 12. 75/80.
27. Prot. Kj. 1792. márc. 8. 20/89.
28. Prot. Km. 1801. máj. 30. 117/180.
29. Prot. Km. 1807. febr. 6. 23/61.
30. Szilágyi Miklós, 1968. 358.
31. Prot. Km. 1830. szept. 18. 153/496.
32. Prot. Kg. 1798. jún. 30. 126/419. Szinte általánosnak mondható, minden alku, megállapodás záradékaként ilyen, vagy hasonló mondat olvasható.
33. Prot. Km.1812. máj. 11. 48/193.
34. Prot. Kj. 1831. jún. 19. 372/397.
35. Prot. Kszm. 1799. máj. 11. 320/308.
36. Prot. Km. 1830. júl. 30. 134/427.
37. Prot. Kszm. 1844. jún. 14. 697/126.
38. Prot. Kszm. 1834. nov. 8. 151/222.
39. Prot. Kj. 1785. jan. 11. 242/2.
40. Prot. Kg. 1805. szept. 4. 117/417.
41. Prot. Kg. 1802. jún. 27. 137/398.
42. Prot. Tk. 1808. febr. 23. 59.
43. Prot. Tk. 1797. szept. 24. 409/339.
44. Prot. Tk. 1839. máj. 23. 147-148/378.
45. Prot. Tk. 1840. júl. 10. 214-215/521.
46. Prot. Tk. 1819. márc. 18. 166.
47. Prot. Kh. 1850. aug. 4. 79/300., Prot. Kh. 1849. aug. 10. 46/115.
48. Prot. Kg. 1851. márc. 18. 49/208.
49. Prot. Tk. 1798. jún. 6.60/265. és Pag. Curr. a. c. 764. No 7509.
50. Prot. Tk. 1758. aug. 28. 86.
51. Prot. Kg. 1765. szept. 15. 38.
52. Prot. Kszm. 1776. aug. 28. 297/1.
53. Prot. Kj. 1785. jan. 11. 242/2.
54. Prot. Kj. 1793. aug. 29. 200/284.
55. Prot. Kj. 1794. nov. 1. 300/352.
56. Prot. Km. 1794. szept. 25. 387/373.
57. Prot. Tk. 1796. júl. 7. 153/294.
58. Prot. Km. 1796. aug. 4. 7/250.
59. Prot. Kszm. 1797. júl. 29. 169/149.
60. Prot. Kg. 1799. jún. 4. 338/321.
61. Prot. Km. 1799. jún. 2. 393/166.
62. Prot. Kg. 1800. máj. 10. 127-128/347.
63. Prot. Kg. 1802. aug. 2. 184-185/534.
64. Prot. Tk. 1801. febr. 9. 26.
65. Prot. Tk. 1801. máj. 13. 188.
66. Prot. Kg. 1802. jún. 27. 137/400.
67. Prot. Tk. 1802. febr. 16. 64.
68. Prot. Tk. 1802. máj. 5. 225.
69. Prot. Km. 1803. júl. 22. 82/256.
70. Prot. Kg. 1804. jan. 4. 1-2/2.
71. Prot. Kszm. 1805. jún. 24. 77/247.
72. Prot. Tk. 1806. dec. 2. 442.
73. Prot. Tk. 1809. febr. 7. 49.
74. Prot. Km. 1811. máj. 3. 69/235.
75. Prot. Tk. 1811. máj. 5. 160.
76. Prot. Tk. 1829. máj. 3. 285.
77. Szilágyi Miklós, 1968. 356.
78. Prot. Kg. 1850. máj. 11. 366/283.
79. Prot. Tk. 1841. máj. 1. 73-74/229.
80. Prot. Kj. 1784. jan. 15. 185/3.
81. Prot. Tk. 1839. máj. 26. 396.
82. Prot. Kj. 1838. aug. 9. 453/334.
83. Prot. Kj. 1792. márc. 28. 34/145.
84. Prot. Kszm. 1839. nov. 8. 177/347.
85. Prot. Kh. 1847. máj. 18. 105/252.
86. Prot. Tk. 1800. ápr. 30. 287/191.
87. Prot. Kh. 1828. máj. 7. 39/115.
88. Prot. Kh. 1827. ápr. 22. 39/88.
89. Prot. Tk. 1829. márc. 22. 194.
90. Prot. Kg. 1849. szept. 20. 104/222.
91. Prot. Km. 1847. máj. 30. 97/441.
92. Prot. Km. 1839. máj. 18. 75/311.
93. Prot. Km. 1823. jún. 23. 136/431.
94. Fazekas Mihály, 1979. 167.
95. Prot. Tk. 1833. aug. 31. 467.
96. Prot. Kh. 1836. ápr. 24. 60/130.
97. Prot. Kszm. 1834. máj. 3. 60/85.
98. Prot. Tk. 1834. márc. 3. 20/93.
99. Prot. Tk. 1839. máj. 2. 127-128/330.
100. Prot. Tk. 1840. máj. 9. 140-141/340.
101. Prot. Tk. 1840. júl. 5. 201/497.
102. Prot. Tk. 1842. szept. 23. 180/490.
103. Prot. Tk. 1840. ápr. 15. 76/212.
104. Prot. Kj. 1846. máj. 9. 111/321.
105. Prot. Km. 1836. febr. 23. 34-35/110.
106. Jászkun ker. jkv. 1793. 398,399/7. 1076.
107. Prot. Tk. 1800. márc. 11. 271/112.
108. Prot. Kszm. 1807. máj. 16. 362/871.
109. Prot. Kszm. 1808. jan. 21. 463/1067.
110. Prot. Tk. 1819. febr. 20. 123.
111. Prot. Km. 1827. máj. 8. 64/193.
112. Prot. Km. 1828. máj. 13. 89/262.
113. Prot. Km. 1842. szept. 10. 155/412.
114. Prot. Tk. 1800. ápr. 30. 287/91.
115. Prot. Tk. 1809. okt. 22. 234/215.
116. Prot. Kg. 1798. máj. 17. 104-105/379.
117. Prot. Kg. 1801. jan. 15. 16-17/37.
118. Prot. Kg. 1801. máj. 22. 139/395.
119. Prot. Kg. 1801. júl. 10. 172/507.
120. Prot. Tk. 1796. máj. 21. 99/231.
121. Prot. Tk. 1808. okt. 15. 290.
122. Prot. Tk. 1809. máj. 6. 123/213.
123. Prot. Tk. 1840. jún. 21. 184/456.
124. Prot. Km. 1815. máj. 29. 86/245.
125. Prot. Kh. 1814. jún. 1. 70/237.
126. Prot. Tk. 1827. ápr. 25. 249.
127. Prot. Kh. 1823. márc. 17. 63/187.
128. Prot. Tk. 1840. jún. 21. 184/456.
129. Fazekas Mihály, 1979. 169-170.
130. Prot. Km. 1836. máj. 4. 76/267.
131. Prot. Kh. 1847. máj. 15. 104/251.
132. Prot. Kg. 1780. máj. 12. 247-248/153, 154.
133. Prot. Kh. 1789. okt. 10. 60/530.
134. Prot. Km. 1807. dec. 12. 169/622.
135. Prot. Kszm. 1808. jan. 21. 463/1067.
136. Prot. Tk. 1808. okt. 15. 295.
137. Prot. Tk. 1809. okt. 22. 234.
138. Prot. Kj. 1813. nov. 4. 185/651.
139. Prot. Km. 1836. febr. 23. 34-35/110.
140. Prot. Kg. 1769. jan. 28. 79.
141. Prot. Kg. 1776. okt. 16. 88.
142. Prot. Kh. 1781. jan. 13. 61.
143. Prot. Tk. 1797. júl. 8. 380-381/303.
144. Prot. Km. 1792. jún. 2. 29/286.
145. Prot. Kg. 1798. márc. 31. 77/305.
146. Prot. Km. 1822. febr. 13. 28/87.
147. Prot. Km. 1786. szept. 26. 259/1.
148. Prot. Kg. 1792. ápr. 27. 50/123.
149. Prot. Tk. 1800. máj. 24. 297-298/236.
150. Prot. Km. 1805. okt. 13. 243/257.
151. Prot. Tk. 1807. dec. 7. 365.
152. Prot. Km. 1822. nov. 30. 194/727.
153. Prot. Tk. 1824. dec. 11. 541.
154. Prot. Km. 1793. nov. 9. 210-14.
155. Prot. Km. 1819. máj. 28. 79/321.
156. Prot. Km. 1818. aug. 26. 128/513.
157. Prot. Km. 1808. márc. 3. 46/125.
158. Prot. Km. 1793. nov. 9. 211-15.
159. Prot. Kg. 1798. máj. 17. 104-105/379.
160. Prot. Kg. 1780. máj. 12. 247-248.
161. Prot. Tk. 1808. ápr. 30. 135.
162. Prot. Tk. 1829. máj. 30. 369.
163. Fazekas Mihály, 1979. 165.
164. Prot. Tk. 1766. máj. 1. 70.
165. Prot. Kj. 1793. jan. 1. 121/1.
166. Prot. Kj. 1799. máj. 7. 350/147.
167. Prot. Kj. 1800. márc. 29. 425/96.
168. Prot. Kg. 1800. márc. 31. 101/261.
169. Prot. Tk. 1802. febr. 6. 48.
170. Prot. Kh. 1802. szept. 6. 500/132.
171. Prot. Km. 1803. febr. 2. 22/21.
172. Prot. Kg. 1805. febr. 12. 18/58.
173. Prot. Km. 1818. márc. 9. 35/138.
174. Prot. Kj. 1829. ápr. 23. 335/165.

Rétek, kaszálók

A magyar parasztság rétgazdálkodásáról Paládi-Kovács Attila alapvető monográfiája igazít el mind a térben, mind időben. Az egész magyar nyelvterületnek az állattartását meghatározó takarmánygazdálkodásról, ennek történeti rétegeiről, néprajzi tanulságairól szóló munka az utóbbi idők egyik legkiemelkedőbb néprajzi teljesítménye. A szakirodalmat is sokoldalúan feldolgozó tanulmánykötetben bőven szerepel az Alföld, a Tiszántúl rétgazdálkodásának a kérdése is.[1] Az azóta feltárt levéltári források a történeti-néprajzi irodalom a Nagykunságról rajzolt képet tovább árnyalja és gazdagítja. A következőkben ezt szeretném bemutatni.
A legeltető állattartásból élő paraszti közösségeknek nem a nyári legelők okozták a legnagyobb gondot, hanem a nagyszámú jószágállomány téli takarmányának az előteremtése. A szántóföldi kultúráknak ebben a térségben szinte századunkig csak kiegészítő szerepük volt. Mivel a Nagykunságon hatalmas jószágállománnyal kell számolnunk, a témánk megköveteli a rétek és a kaszálók vizsgálatát.
Az állattartást a mi mérsékelt-övi térségünkben is nagymértékben meghatározta a legelők, a rétek és a kaszálók állapota, hozama. Ezen az éghajlati övön nem lehetett csak arra alapozni az állattartást, hogy a legelő jószág mindig talál magának élelmet. Sokkal inkább az a gondoskodás volt a meghatározó - és ez adta meg az állattartás biztonságát, - hogy nyáron annyi takarmányt gyűjtsenek, amennyivel a szűkös téli hónapokban a jászolra szorult állatokat eltarthatták. Jóllehet a legeltetést maximálisan igyekeztek kihasználni, és amíg az idő engedte, mindenféle jószággal járatták a legelőket, a szántókat, a kaszálókat. Ha az időjárás kedvező volt, akkor a takarmányt meghagyták szigorúbb időkre, vagy ami szintén gyakori volt, a felesleget értékesítették. A szénakereskedelem sokszor több napi járóföldre is kiterjedt.
Az adatok egyértelműen arról tanúskodnak, hogy a Nagykunság mezővárosaiban az állattartás érdekeit szolgáló területek - a legelők, kaszálórétek, ugarok - kollektív használatúak voltak, de a jogot a redempció határozta meg. Ennek következtében a réteket évenként rendszeresen újraosztották. Az osztás alapja minden esetben a redemptus jog volt. Az osztás gyakorlati kivitelezését a gazdaközösséget képviselő tanács határozta meg és hajtatta végre.
Az ármentesítések előtt a nagykunsági mezővárosok határainak közel kétharmad részét az állattartás közvetlen érdekeit szolgáló területek alkották: rétek, kaszálók és legelők. Esetenként ez az arány még növekedhetett is. A paraszti közösség ennek a területnek az együttes használatát szervezte. Ezért ritkán találunk arra példát, hogy csak kaszáló vagy csak legelő lenne egy-egy terület, sokkal inkább a mindenkori időjárási viszonyoktól függő legelő és kaszáló állapota döntötte el, hogy melyik területet használják legeltetésre és melyiket teszik tilalomba, hogy ott füvet kaszáljanak. Ezért azt mondhatjuk, hogy a határok kétharmadán űzött jószágtartás -esetenként még a szántóföld és ugar legeltetéssel kiegészülve - adta a nagykun mezővárosok állattartásának az alapját.
Hangsúlyoznom kell, hogy a használati jog szempontjából kétféle rendszer figyelhető meg a Nagykunságon: a redemptus jog érvényesült a saját terrénumon kialakított legelőkön, kaszálókon, a bérelt pusztákon viszont döntően a bérleti arány vagy jog kapott szerepet. Meg kell jegyeznem azonban, hogy ezt is erősen befolyásolta az állattartó redemptusok érdeke, hiszen jórészt belőlük kerültek ki a bérlők is. Így sokszor eltűnni látszik a kétfajta gyakorlat közötti különbség. Jellemző tehát a nagykunsági határokra, hogy kaszáló- legelőgazdálkodást folytattak rajtuk. Bárhol is jelölték ki a kaszálókat, ennek használati rendje megegyezett más közös földekével. Azaz a redempciós jog alapján használták a városok gazdaközösségei. A bérelt pusztákon az árendafizetésben vállalt részesedés volt a kaszálóosztásnak, illetve a legeltetésnek az alapja. A terméskilátásokat mérlegelve mindig úgy alkalmazták a közösségek, hogy elengedő legyen a jószágnak a legelő, de a kijelölt kaszálókon is elegendő szénát gyűjthessenek télire. Tehát azt mondhatjuk, hogy egy rendkívül gondos, mérlegelő, a körülményeket figyelembe vevő gazdálkodás jellemezte a rétség használatának rendjét. Megjegyzendő, hogy elsősorban a legelő állat érdekeire figyeltek. Inkább a kaszálónak hagyott területekről mondtak le a legelő állat javára.
Mint korábbi példákból láttuk, a jószágállomány nagyobb része a tél szigorú időszakát fedett istállókban, az ólaskertekben vagy a tanyákon vészelte át. Ha az idő engedte, a gazda saját földjén, vetésein vagy éppen a tanya körüli kaszálókon, parlagokon is legeltette jószágait, sőt a fagyott földeken nem tiltották még a vetések legeltetését sem.
Általában április végéig május elejéig szabadon legelhetett bárhol a jószág a legelőkön. Majd csak ekkortól tiltják a kaszálónak szánt területek legeltetését. Általában Szent György nap (április 24.) volt az a terminus, amikortól a kaszálókról a jószágokat el kellett hajtani a nyájakba. Ettől kezdve hagyták, hogy széna csinálásra alkalmas fű nőjön rajta. Túrkeve jegyzőkönyvében olvashatjuk: "emlékezetbe hozatik, hogy Szent György napja elközelgetvén a szokás szerént tilalmasokat kellene tenni és csóvázás által azokat nyilvánvalóvá kellene tenni, hogy az útonjárók és a lakosok is tudhassák magokat mihez tartani."[2] A kunszentmártoni tanács 1816-ban határozott, hogy Mesterszállásról mivel "Szent György nap után a kaszálók tilalmasok lévén", minden jószágot a csorbai pusztára hajtsanak fel.[3] Hangsúlyoznom kell, hogy a Nagykunságon a redempciós jog alapján mind a legelő mind a kaszáló járulékos föld, melyek - évenkénti újraosztással - kinek-kinek a redempciós jogát figyelembe véve határozzák meg a használati jogát. Egy gazdaság állatállományának mennyisége nagymértékben függött attól, hogy kinek milyen redempciós joga volt, ebből következően mennyi legelő és mennyi réti illetősége. Hiszen alapvetően ezek a tényezők alakították az állattartás belső mértékét, arányát.
Az adatok ismeretében nem túlzás azt állítani, hogy a Nagykunságon elsősorban nem rétgazdálkodásról, sokkal inkább rétélésről beszélhetünk. Ez azt jelenti, hogy a kaszálókat, réteket különösebben nem gondozták, azokat csupán az ott legelő állatok trágyája kövérítette. Ahová a Tisza áradó vize rendszeresen kijött, a lerakott iszap termékenyítette, hízlalta a kaszálókat, amiről egyöntetű a vélemény, hogy rendkívül hasznos volt a réteknek, legelőknek. Trágyázásra nem is kerülhetett sor azon oknál fogva, hogy a Jászkunságban a kaszáló is redempciós jog alapján kinek-kinek birtokaránylagosan járt, amit évenként újraosztással mértek ki. Ebből adódóan mindig más-más helyen kapta meg egy-egy redemptus a kaszálóilletményét, így annak gondozására, kövérítésére nem is gondolhatott.
Április közepén már látható volt, hogy az adott esztendő milyen termést ígér. Ennek ismeretében határozták meg mind a legelőnek mind a kaszálónak kialakított területet. Május közepén, vége felé, amikor már a rét haszna mutatkozott, a tanács a tilalomba tett területekre küldöttséget menesztett, hogy tegyen jelentést annak állapotáról. A küldöttség bejárván a területet a tanácsnak beszámolt, hogy hol és milyen minőségű és mennyiségű fű remélhető. A kiosztás egysége mindenkor az egy láncnyi tőkeföld volt. Meghatározták a dűlők hosszúságát, majd nyilat húztak a tizedek között a sorrendiség eldöntésére.
A kaszálás a fű érésétől függően általában június közepe táján kezdődött. 1745, a redempció előtt még gyakran találkozunk a tanácsi jegyzőkönyvekben olyan feljegyzésekkel, hogy a határban bárki szabadon kaszálhat ahol füvet talál magának, ahogy a karcagi tanács 1736-ban megörökítette: "közönséges megegyezésből elvégeztetett, hogy a határunkon levő réteken és mezőn az hol a lakosok találhatnak arra való füvet, mindenütt szabadon kaszálhatnak, kifogván a nyílban jutott földeket, melyek csak éppen a maga urához tartozik."[4] Tehát függetlenül attól, hogy a határ jórésze szabadrendelkezésű volt, ki-ki ott szántott vetett és ott kaszált ahol kedve volt. A határ egyrészére az előljáróság tilalmat rendelt el, és ezekben a tilalmasokon a kaszálókat nyíl szerint osztotta ki. Kisújszállás tanácsa 1773. júniusában azt a határozatot hozta, hogy "a Pázsit sziget, Rakontzás, Matskás szigeten és Igarijó lapossán kívül a lakosok hol mit találnak, az rétek oldala és nyomás kaszálásra megszabadíttatik."[5] 1737-ben a karcagi tanács jegyzőkönyvében az áll, hogy "a szigetekre semminémű marhák, ménesek ne hajtassanak, hogy kaszálók lehessenek."[6] A madarasi tanács is úgy tapasztalta, hogy "a sűrű esőzések után az Etse rétje szépen zöldülne, és az ottan levő fű szemlátomást nevelkedne." Ezért a rétet azonnal tilalomba teszik, felcsóvázzák, a további sorsáról majd később döntenek.[7]
Általában azonban az a gyakoribb, hogy a tavasz beköszöntével tilalomba teszik a kaszálókat, hogy anyaszénát nyerjenek. A kisújszállási tanács a kevés árendás puszta egyrészét tette tilalomba a kaszáló miatt. Az ok az volt, hogy az előző, mostoha esztendőben annyira megkevesedett a jószág, hogy a bérelt puszta egy részén is elfért legelni, a többit kaszálóként hasznosítják.[8] Március végén, április elején foglalkoztak a tanácsok a réti tilalmasok ügyével. Gyakran már ekkor határoztak, legkésőbb azonban Szent György napkor tettek tilalmat. A kunmadarasi tanács 1800-ban már április 6-án tilalomba tette az Etse rétjét, elrendelte, hogy "oda semmiféle marhák legelés végett mindaddig, míg az ott kaszált takarmány onnan haza nem szállíttatik, büntetés alatt ne bocsájtassanak."[9] 1800. április közepén "kihirdetés által" a kevi tanács a tilalmasok sorsát a következőképpen határozta meg: "a Barczay úrtól árendált ráta egészen, úgy szinte a Borbélly Mihály úrtól árendált ráták is egészen tilalomba tartassanak a széna takarás kedvéért. Malom-zug is egészen lapossával együtt, s a Móriczi telek is egészen tilalmasok legyenek. Még mindezeken kívül Kaba is a két köles földek közt, Pohamarának is a szokott sőrejáráson kívül levő részei, valamint másszor, úgy most is tilalmasok maradjanak s tartassanak."[10]
A kevi tanács 1837. áprilisának közepén a Malom-zugot, a túrkeddi Szőllőalját, Ecsegpuszta egyrészét "kaszálási haszonvételre" fordította, hozzá vévén a Dinnyéshát-alját és mindezeket tilalomba tette.[11] Egy hónappal később arról olvasunk, hogy egy küldöttség végigjárta a nevezett helyeket és úgy találták, hogy a Hosszú-hátat, a Dinnyés-hát alját "fel lehetne csóvázni kaszálónak, de a Mirhó-lapossán semminémű kaszálásra hagyatandó mező nem találtatik."[12] Egy héttel még később részletes beszámolót kapunk a rét kiosztásáról. Az ecsegi kaszálót dűlőzték ekkor fel. A bizottság három minőséget állapított meg: "8.000 rúd mehetett az elsőbbrendűek közé, továbbá 4.260 rúd a második rendbe, 8.000 rúd ismét a harmadik rendű nyilasok közé."[13] Túrkeve Pásztót hosszú időn keresztül árendálta. Gyakran határozott úgy a tanács, hogy "azon semmiféle jószágnak márciusnak utolsó napjától nem szabad járni, azon okból mivel az drága pénzen árendáltatik, nem legelő, hanem szénatermő földnek."[14] 1809. tavaszán arra hivatkozva, hogy nagyon megfogyatkozott "a szarvas- és lóféle barmoknak számossága," ezért kaszálónak nagyobb földet csóváztatnak ki Ecsegen.[15] Pontosan megjelölik a tilalomba tartandó részeket a következőképpen: "a Kerek-tó partjánál levő szeglet határtól egyenes lineába a Berettyó partnak az Ördög-árka sarkáig, ezen kívül az egész Mirhó-lapossa, a most következő Túri vásár után pedig a Nagy- és Kiskaba is."[16] A kunhegyesi tanács 1815. áprilisában a Kolbászi telket, Kisrétet, az Életek lábját, Kun-ülést és Bors-erét tette tilalomba és csóváztatta ki.[17] Máskor a Purgány környékét és a Gergely gyepjét teszik tilalomba.[18]
A tilalomtevést mindig gondos szemle előzte meg. Rendszerint egy küldöttség járta végig a határt, és a tapasztalatairól jelentést tett a tanácsnak. Például a kunszentmártoni nyolc tagú delegáció 1820-ban jelentette, hogy Csorbán "igen szép állapotba tapasztalták lenni a mezőt, mivel igen jól megázott a föld, a fű szemlátomást nyől." Ezzel szemben Mesterszálláson nem volt eső, és így nincs kaszálni való fű.[19] Máskor pedig Mesterszálláson "az ürü- és bárányfalka legelőjének elintézésére" kiküldöttek azt tapasztalták, hogy a Nyári járáson olyan jó fű van, ami évek óta nem volt. Ezért kár lenne azt a juhokkal gázoltatni. Inkább jelöljék ki kaszálónak - tesznek javaslatot a tanácsnak.[20] A gazdasági gyűlés jónak találta az indítványt. Mivel Csorba, mely csak 500 hold körül van, és nem a legjobb kaszáló, míg a mesterszállási Nyári járás kétszer-háromszor annyi és kitűnő kaszáló, ezért fordítanak a dolgon. Mesterszállás lesz a kaszáló, a csorbai kaszálóra pedig menjen a kisménes és ökörcsorda, a csorbai Kettőshöz ezen jószágok helyére a bárány- és ürüfalka.[21] Túrkevén egy tanácsi küldöttség vizsgálta meg a rétek állapotát és az időjárás függvényében várható fűhozamot. Javasolták az előljáróságnak, hogy némely területeket vegyenek tilalomba és csóvázzák ki, ahonnan a legelő állatokat azonnal ki is tiltják. 1788. májusában azt határozzák, hogy "Malom-zugi sziget, minthogy az mostani környülállások szerint a szénára nagy szükség vagyon, kaszálónak hagyatik és mától fogva tilalmasban tartatik."[22] Az adatok fényében megállapíthatjuk, hogy különösen a szigetek szénatermését óvták. Ezeket részben kaszálónak, részben téli legelőnek szánták mindenhol.
A karcagi tanács 1782. májusában arról határoz, hogy a földekből egy nyomást legelőnek hagy meg, ezért a szigeteket "erősen tilalomba" tartják, hogy annak idejében kaszálónak kioszthassák a lakosok között.[23]
Jóllehet a gondos terepszemle során jelölték ki mind a legelőterületeket, mind a kaszálásra tilalomba tett részeket, azonban az időjárás gyakran beleszólt a döntésbe. Szárazabb időben a jószág ha nem élhetett meg a számára kijelölt legelőn, nagyon gyakran kaszálókat szabadítottak fel a legelő állatok számára, mert mindig a legelő állat élvezett elsőbbséget minden mással szemben. 1799. április végén a túrkevei tanács már a kaszáló kijelölésnél is óvatosan járt el. A Kabai lapost, Póhamarán az eddig volt négy kaszálót és az egész malom-zugi lapost kaszálónak fordították "olly móddal, és céllal, hogy ha a sőrék száma annyira nevekedne, hogy Pohamarán jó móddal nem legelhetne, a Malom-zug hátasabb része sőrejárásnak fog fordíttatni. Ecsegen pedig az eddig volt szokás szerint Szartos-közi, Ritka Borz, Kinder farka" lesz a legelő terület.[24]
1830. júniusában panasz érkezett a kevi tanácshoz, hogy az ínség miatt veszedelembe került Matyi gulyája, Kiskabán a kaszálóra szorult. Az aszály miatt sem Fegyverneken, sem Bánhalmán nem kaptak legelőt, más megoldást nem látván a tanács úgy döntött, hogy "minden ember vegye kezéhez marháját és jászlon viselje gondját."[25] Más esztendőben arról határoztak, hogy mivel "a Malom-zugban meghagyott kaszáló nem arra való" ezért a Korom csordája számára "megszabadíttatik és legelővé tétetik."[26] Kunszentmártonban 1841. június elején tartott "népes közgazdasági gyűlésben" - mivel a mesterszállási Hupai kaszálót felláncolók azt alkalmatlannak találták, és ott alkalmas osztályt tenni nem lehetne, úgy határoztak, hogy "a Csorbai pusztáról a göböly lehajtasson a Hupára, Csorbai pusztán pedig a volt göböly járásra a két gulyák, az ökörcsordajárásra pedig a kosfalka bocsájtasson." Erről a döntésről a pusztagazdákat is értesítik, mivel ő a tanácsi intézkedések végrehajtója. Egyúttal figyelmeztetik is a pusztagazdákat kötelességük teljesítésére, tiltják, hogy elhagyják a pusztát mert a tanács tapasztalta, hogy eljárnak, a falkákat ritkán ellenőrzik, és a sózáson is gyakran nincsenek jelen. Megfenyegetik őket, hogy ne koncsorogjanak, feladatukat végezzék rendesen mert különben ha a tanácsbeliek mást tapasztalnak "hivatalaikból és szolgálattyaikból tüstént elmozdíttatnak."[27]
A kisújszállási tehénsőre legelője melletti 500 holdnyi kaszálóról a szénát lehordták 1847. június közepén, rajta jó sarjú mező nőtt. Arról határozott a tanács, hogy "minden két hold sarjú kaszáló földre annak haszonbérlője egy darab marhát hajthat legelés végett.[28] Többször is találkozunk azzal, hogy az anyaszéna boglyázása után a kaszálókat - különösen ha azokon jó sarjú nőtt - a legelő állat számára felszabadítják. Így igyekeznek segíteni a legelő eltartóképességének növelésével. A kunszentmártoni lakosok a Jaksor-éri kaszálót "mely a közönséges marha legelők között fekszik, az éhel haló jószágaiknak torkából lekaszálni kívánták, és már jeles kárt is tettek benne." Ezért a tanács elrendeli, hogy ezt a kaszálót csatolják a legelőhöz, a jószág számára tegyék szabaddá.[29]
1834. júliusában a kisújszállási tanács a szükségtől kényszerítve a szárazság miatt kénytelen volt valamelyik kaszálót felszabadítani. A Pázsit-szigeten tett tilalmast "az éhséggel küszködő három kezes ménes" számára engedték át oly figyelmeztetéssel, hogy a Pázsit-sziget melletti Kecskés-érben levő nyilasokban termett kevés takarmánynak hazahordását a gazdáknak javasolják, másoknak viszont továbbra is tilos a kaszálókról a széna behordása. A gyakorlat az, hogy a szénahordásra csak ősszel, a nyári nagy munkák - az aratás és nyomtatás után fogtak hozzá.[30] Két évvel később is a nagy szárazság miatt azt tapasztalta a tanács, hogy "a lakosok igavonó jószágaikkal mind a Ludast mind a Kurva-háti osztályokat felélték, mostmár lovaikkal Csorbára járnak heverni, "ha nappal némelyek kipányvázzák is lovaikat, éjjel szabadon bocsájtják. Ezen szomorú sovány esztendőben anya füvet sem kaszálhatván, a sarjú igen nagy nyereség lenne." Ezért a más kaszálójának bitangolásától eltiltják a lakosokat, sőt kötelezővé teszik, hogy "senki kézen négy lónál többet ne tartson hanem heverő lovait vigye újra a ménesre." Minden ember köteles "lovait a maga földjén pányván tartani, vagy szekérhez kötni és kézen etetni." Különben súlyos pénzbüntetést von maga után a tilalom megszegése.[31]
Más sajátos visszaéléssel is találkozunk a kaszáló rontásokkal kapcsolatban. Ennek egyike, hogy a pásztor a maga szakállára a legelő egy részét meghagyja és ennek a szénatermését a maga hasznára fordítja. A kevi sőrések "a sőrejárásból maguknak kaszálókat hagytak" 1824-ben. A tanács keményen megbüntette őket.[32] Más esztendőben is engedély nélkül fogtak a sőrések a göböly járáson kaszálót. Kérték a tanácsot miután lelepleződtek, hogy utólag engedjék meg nekik a használatát. A tanács a kérést elutasította, a testi büntetést ugyan elkerülték a pásztorok, de a szénát a város magának foglalta le.[33] A madarasi gulyások Tomajon az ökör legelőn fogtak maguknak kaszálót. Itt is elvette tőlük a szénát a város.[34] 1806-ban a kevi sőrések Póhamarán "magoknak a göböly járásból kaszálót hagytak, és kaszáltak is minden arra adott engedelem nélkül." A kaszált szénát a tanács lefoglalta, aki már elhordta annak a béréből fogták le a kárt. Újból megtiltották, hogy tovább ilyet cselekedjenek.[35] A később is megújuló tilalmak viszont azt bizonyítják, hogy a pásztorok tovább is megpróbáltak a maguk számára a legelőről takarmányt készíteni.
Az árvízmentesítésig - tehát a múlt század második feléig - a Nagykunság területének jelentős részén több-kevesebb rendszerességgel a Tisza, a Berettyó és a Körösök vize járt. Az állattartás céljait ezek a vízjárta rétek, kaszálók, legelők szolgálták. Az okosan, célszerűen gazdálkodó mezővárosi közösségek többnyire a kiterjedt rétségek belső szigeteit tették tilalomba. Ezek részben kaszálók lettek, részben az itt megvénült avarfű, a téli legeltető takarmányozás céljait szolgálta. Ez volt a legbiztonságosabb terület mind kaszálónak mind legelőnek.
A kaszálók, legelők tilalomba tétele sajátos logikát követ. Úgy is fogalmazhatok, hogy az állattartás pillanatnyi érdekét érvényesítették. Egy rendelkezést - ha a szükség vagy lehetőség úgy diktálta - akár néhány nap különbséggel is megváltoztattak, és a pillanatnyi szükséglethez igazítottak. Kétféle tilalmas volt a Nagykunságon: egyiket április tájban tették a nyári kaszáló védelmében, a másikat nyár vége felé leginkább a szigetekben, ahol a téli legeltetésre szánt területeket védték mind a kaszáló emberektől mind a legelő állatoktól. 1764. szeptember közepén a kevi tanács úgy határozott, hogy a fejős juhászok a juhokkal "a pusztára és Kabára a boglyák közé sarjúra kimehessenek" mivel máshol nem nagyon élhettek.[36] Nyáron itt kaszálót osztottak, és a gyakorlatnak megfelelően a szénát őszig, tél elejéig boglyákban kint tartották a kaszálókon.
Nyilván nem mindig nőtt meg annyira a sarjú, hogy érdemes lett volna lekaszálni takarmánynak. Máskor úgy döntött a tanács, hogy a jó sarjút nevelő kaszálókat az első osztás alapján ki-ki levághatja magának, nem kell újra osztani. Aki tehát "a tulajdonos ellenére, vagy annak tudta nélkül máséba vágja kaszáját, olybá fog tekintetni mint valóságos tolvaj" - szól a szigorú szentencia.[37] Van olyan esztendő, amikor a sarjú olyan kevés, hogy "abbúl osztályt tenni sem lehet," ezért meghagyják későbbi marha járásnak. Akik a tilalom ellenére még ha a maguk nyilasán is kaszálni bátorkodtak, büntetést érdemeltek, a levágott sarjút pedig a város számára lefoglalták.[38] 1803-ban úgy döntött a kevi tanács, hogy a pásztai pusztán levő sarjút Mindszent napig (november 1.) tilalomban tartják, és csak utána szabadítják fel a kinn legelő szarvasmarha számára.[39] Tehát igyekeztek minél jobb mezőt nevelni a késő őszre, télre kinnmaradó jószág számára.
A sarjú többnyire bizonytalan hozamú volt, hacsak nem jártak olyan esők, hogy gazdag termést remélhettek. 1840. augusztusában "a sok esőzések miatt szinte tavaszi módon megzöldülvén a mező" elhatározta a kevi tanács, hogy "a Póhamari telek a Hegyesi járással együtt ez napságtól fogva tilalomba tartatni rendeltetik."[40] Volt amikor olyan jó sarjútermés igérkezett, hogy érdemes volt a rétosztást megismételni. 1834. szeptember közepén például "az Ecsegi sarjút dűlőző deputáció" 21.046 ölet talált kioszthatónak. Így minden árendás forintra egy ölet avagy egy nyilast számítottak. A tizedek sorrendjét nyílhúzással döntötték el. A Kerek-tónál kezdődő osztályra a következő sorrend jött ki: hatodik, második, első, ötödik, negyedik és harmadik tized.[41]
A kaszáló állapotát két időjárási tényező döntően befolyásolta: az aszály illetve az árvizek. Az aszály kárairól már a legeltetés kapcsán szólottam amelyik a fűhozamot is nagyon befolyásolta. Aszályos évben ha a mezők soványak voltak gyakran a gyenge nádat osztották ki kaszálónak, hogy a gazdák mégis téli takarmányhoz jussanak. 1794-ben arról panaszkodott a karcagi tanács, hogy olyan kevés és olyan rossz kaszálója van, hogy kénytelenek a rétekbe ami kevés nád verődött azt is lekaszálni, mint ahogyan írja a jegyzőkönyv: "mivel ha most le nem kaszáltatik, takarmánynak hasznavehetetlen lesz, ámbár nagyobb bajjal osztathatik el, mint boldog időkben, amikor egész plágák egyforma terméssel vagynak, minthogy mind az által felszabadíttatni, s kinek-kinek szabad tetszésére bízván sokaknak, a gyengébb erejűeknek, kivált most az élelmek keresése végett távol levőknek nagy károkra lenne, ezért meghatároztatott, hogy a kaszára alkalmatos zöld nádas rét elosztasson a lakosok között, adatván minden láncalja birtok után 100 öl hosszúságú dűlőbe 2 öl szélességű nyilas."[42] 1797-ben a karcagi tanács Kunlapost, Orsolyát, Ürömrétet osztotta ki. 100 öl hosszúságú dűlőket szabtak, minden lánc földre 1 öl szélességű nád kaszálót adtak.[43]
1768-ban egy Karcag és Kisújszállás közötti határperben vallomást tevő tanú, Szűcs András azt mondta, hogy ő a határnak a Kara János derekát tudja, mivel ott nagyon gyakran nád szénát kaszált.[44] Kisújszálláson 1794. júliusában kaszálónak nádast osztottak ki mely "olyan állapotban lévén, hogyha így marad, sem marhának nem jó lesz, sem fedőléknek."[45] Madarason az Üllőbeli nádakat osztják ki 20 rúd hosszúságban és 10 forintos redempcióra egy rudat adnak.[46] A következő esztendőben is az üllőbeli gyenge nádat osztják, mely között "sok hasznos és takarmánynak való gazok, füvek vagynak."[47] Tehát takarmánynak bármilyen minőségű gazt, füvet levágtak, amivel a jószág áttelelését próbálták biztosítani.
Nagyon gyakran találkozunk a tilalmas kaszálók rontásával. Ennek két formája volt ismeretes. Egyrészt a tilalomtevéssel nem törődve egyesek a maguk számára füvet kaszáltak, szénát készítettek, másrészt a tilalmas kaszálókra legelő jószágokat hajtottak azzal pocsékoltatták. Mindkét esetben a tanács igyekezett szigorúan fellépni a tilalomrontókkal szemben. 1762-ben például azt olvashatjuk, hogy "valakik tilalom ellen nyomáson, réten tilalmason kaszáltak, ahány cselédével kaszáltatott s mennyi nap, minden napra egy-egy máriást egy személy kaszálásért kötelesek megfizetni a tanács pénztárába."[48]
Ahogy arra korábban is pár példát hoztam, láthattuk, hogy a takarmány készletezés érdekeit gyakran alárendelték a legeltetés érdekeinek. Sokszor fogalmaznak úgy, hogy remény volt nagy területű kaszáló tilalomba tételére, de a nyári szárazság arra késztette a tanácsot, hogy azok egy részét visszafordítsa legelőnek. A kevi tanács jegyzőkönyvében találjuk azt a bejegyzést, hogy a laposokat a Malom-zugban felcsóvázzák, de ha a tinógulya szorulni talál, akkor a legelő számára föl lehet szabadítani a tilalomba tett kaszálót.[49] A Madarasi tanács a bérelt Tomaji pusztára idegen jószágot is fogadott. A Harcsásnál kijelölt kaszálót legelőnek szabadították föl 1820-ban elsősorban az idegen marhák miatt, "nehogy méltó panaszra felinduljanak marháiknak a legelő szorossága miatt." A pásztoroknak is meghagyták, hogy legeltessék az ökröket a fölszabadított kaszálón.[50]
Máskor pedig a legelő jószág kisebb száma teszi lehetővé, hogy nagyobb darab kaszálókat fogjanak. Kunszentmárton tanácsa egész bonyolult manőverbe kezdett miután 1842. májusában az időjárás biztatónak mutatkozott. A gazdasági gyűlésen döntöttek arról, hogy megcserélik a két kaszálót, Csorbát hagyják a legelő jószágnak és a mesterszállási legelőt fordítják kaszálónak, így teremtve meg a takarmányszerzés lehetőségét.[51] 1845. májusában a Madarasi tanács a nagy vizek miatt a határba összeszűkült legelőn úgy igyekszik segíteni, hogy a saját kisajtósi kaszálóit kínálja fel, amelyik 250-300 darab marha számára elegendő legelőnek mutatkozik.[52]
1849. zavaros, háborúskodó idejét sokan arra használták ki Karcagon, hogy a kaszálókat szabadon vágták. A tanács ezért azt a szigorú intézkedést tette, hogy a tilalom ellenére lekaszált és felgyűjtött gaz azé legyen, akinek az a rét jutott, amelyiken a gaz takartatott. Aki pedig hazavitte, attól a tanács magának lefoglalta a takarmányt.[53] A kisújszállási tanács is elkobozta a réten tilosban vágott "renden vagy petrencékben levő füveket." Ezt különösen azért tette, mert mások az alatt az idő alatt Törtelre kőért kényszerültek menni. Az itthon maradók kihasználva a lehetőséget, a maguk számára tilosban kaszáltak.[54]
A tilalomrontás eléggé gyakori volt. A madarasi lakosok is szívesen hágták át a tilalmat. "Némely telhetetlen lakosok az Etse rétjén kiadott két rendbeli nyilasaikon kívül is az fenekes helyeken meghagyott nádakat vágják és hordják" - szól a panasz a tanács előtt. Máskor is azt tapasztalta a tanács által kirendelt osztóküldöttség , hogy az "apróbb kaszáló helyeket és fertőket sokan a tilalom ellenére megkaszálták."[55] Abban meg egyenesen Illéssy János Nagykun kapitánynak kellett igazságot tenni Kiss Pál kunszenti redemptus gazda panaszára, akinek a fiát a bírák megverették. Az történt, hogy a fiú és a szolga "minden hír és jelentés nélkül beleállott az osztatlan földbe, és jó darabot lekaszállott." Mikor a bírák ezért megintették "mocskolni kezdette őköt." Ezért kapott ki.[56] A karcagi lakosok a legelőként használni szokott területeken - mivel a szárazság miatt nyári széna nyilast nem osztottak - engedelem nélkül a rétek füvesebb részein kaszáltak és udvarukra vagy a tanyájukra be is hordtak. Ezeket a szénákat a város számára lefoglalták és árverésen értékesítették.[57]
Példátlan esetet büntetett a kevi tanács 25 érzékeny korbácsütéssel. 1781. augusztusában Oláh Péter "a tilalmas fűben kaszálván tilalmat rontott." Ezért a tanács a kaszált füvet magának lefoglalta. Oláh azonban "szélvészes időben a maga által kaszált szénát meggyújtani és másoknak rettentésére éjtszakának idején perselni bátorkodott." Ezért kapta a szigorú büntetést.[58] 1783. szeptemberében a kisújszállási tanács is tilalomrontás ügyében foglalt állást: "némely lakosok a tilalmas szigeteken szabadítás előtt bátorkodtak a magok számokra kaszálni, sőt némelyek boglyákba is rakták, hogy az ilyentén hír nélkül munkálkodóktól kaszált szénájuk a helység számára elhordattasson, elvégeztetett.[59] Tehát nemcsak megbüntették a kártevőket, de a kaszált szénájukat is lefoglalták a város számára. Más alkalommal a kisújszállási tanács 3-3 forintra büntette azokat, akik "vakmerően idejekorán a réten kaszálni bátorkodtak" és a kaszált szénájukat is elkobozták.[60]
A karcagi tanács 1752-ben engedékenyebb volt. Jóllehet májusban "közönséges megegyezésből megtiltatott, - olvasható a jegyzőkönyvben, - hogy senki a szigeteken és más nyomásföldeken mindaddig ne kaszáljon míg meg nem szabadíttatik, mindazonáltal nemhogy a felszabadítást megvárták volna sok becsületes lakosok, sőt a tilalom ellen szánt szándékkal cselekedvén azonnal kaszáltattak." A tanács 1-1 forintra megbüntette a tilalomrontókat azt viszont megengedte nekik, hogy a már levágott szénát a maguk számára megtartsák.[61] 1777. júliusában a kisújszállási szigeten tilosban kaszálókat 3 rénes forintra büntették azonkívül a levágott fűnek a felét a helység számára elkobozták.[62] A másik fele megmaradhatott a kaszálók tulajdonában.
Gyakran megesett, hogy a szükségtől szorítva engedéllyel vagy anélkül a legeltető legények vagy pásztorok a tilosban tartott kaszálókat megdézsmálták. Ebből sokszor t bonyodalom, sőt a települések között is hosszú ideig tartó háborúság és vita támadt. 1802. nyarán Kisújszállás tanácsa "neheztelve" jelentette hogy "ily nagy takarmánybeli szükség idején is a túrkevi pásztorok egész gulyájukat a takarmánynak sugorgatott Rakontzás szigetbeli füvekre bé engedték." Kéri a tanács a "szomszédságos barátság" alapján a pásztorok megintését.[63] A kerülő csőszök és a hites hadnagyok jelentéséből értesült a karcagi tanács, hogy a püspökladányi sertések "a réteinken pascualtatnak, a széna boglyákban is tetemes károkat tesznek." A hadnagyokkal egy falka sertést be is hajtottak a város udvarára.[64] A tilosban a kaszálón legeltetésért a büntetés lehetett pénz, marhánként 1-1 forint, a gazda vagy a cseléd pedig aki oka volt a kártételnek, még pálca büntetést is el kellett hogy szenvedjen.[65]
Július közepére kasza alá érett a fű. A lakosok és a csőszök is figyelmeztették az előljáróságot, hogy alkalmatos a fű az osztásra, ne hagyják tovább levénülni. A tanács - többnyire a maga soraiból - osztó deputációt jelölt ki akiknek tisztük volt a redempciós jegyzék alapján kinek-kinek a réti járandóságát kimérni. Először fölmérték a kiosztható rét mennyiségét. A sok évtizedes, évszázados gyakorlat segített abban, hogy melyik határrészen hogyan célszerű elvégezni a munkát. Általában meghatározták és kijelölték a dűlők hosszát, majd ölben, láncban, lábban, póznában, rúdban, rúdaljában vagy kerékfordulóban határozták meg a kiosztandó rét nagyságát. Ennek ismeretében mutatta ki a gazdasági tanács, hogy a meghatározott összegű redempcióra mennyi kaszálót lehet adni.
Egy-egy kaszálót felcsóvázással, hancsíkolással jelöltek ki. A csóva vagy hancsík lehetett a fűben kaszával vágott kis tarló, cövek, ásóval egy kis mélyített gödör, mellé téve a kiemelt földkupac, vagy szántott barázda. A csóvázás országos gyakorlat volt. A leírások ugyan nem tartalmazzák, de analógiák alapján tudjuk, hogy a hancsíkolás és csóvázás az adott föld szélein egymástól jól látható távolságokban kiásott és kupacokba rakott föld volt. Gyakran valóban nem több, mint egy ásónyomnyi mennyiség. Mivel többnyire ugyanazokat a területeket jelölték ki kaszálónak, a pontos körülírások a határrészek megnevezései inkább az emlékezet megerősítését szolgálják.
Ritka dolog volt, hogy ekével hancsíkolták ki a kaszálót. 1808-ban Túrkevinek vitája támadt Orczy Lőrinc földesúrral, mivel a bérelt pásztai pusztán levő kaszálók "szántott barázdák által vagynak a lakosok között felosztva."[66] A földesúr rossz néven vette a legelőnek hagyott területek még ilyen formán történő szántását, rongálását is. 1809. nyarán a tomaji árendás pusztán kaszálót osztó deputációt jelölt ki a madarasi tanács. Hogy ne ugyanoda essen kinek-kinek a járandósága annyit változtattak az előző évi gyakorlathoz képest, hogy 250 numerussal elébb kezdték a kimérést, tehát 250 számmal előbbre mentek a lakossági lajstromban. Tanulságos az is, hogy "a kaszával leendő csóvázásra" két csőszt jelöltek ki illő jutalom fejében.[67]
Az osztók kocsival mentek ki a kaszáló fölmérésére, velük tartottak a lánchúzók. A leendő tulajdonosok is kinn voltak, hogy a nekik jutó kaszáló helyét megjegyezzék. Az osztás előtt nyilat húztak, hogy a tizedek milyen sorrendben kövessék egymást. A tizedeken belül az osztás mindig utca- és házsorjában történt. Sokszor tiltják hogy a lakosok lóval, kocsival menjenek ki, mert legázolják a füvet. Az osztókat is jutalmazták fáradságukért, kisebb-nagyobb kaszálót kaptak a saját járandóságukon felül. Azok a lakosok, akiknek láthatóan rosszabb kaszáló jutott, például szíkfolt is volt benne, bonifikációként (javításként) kiegészítésre számíthattak.
Néhány példát szeretnék hozni a már emlegetett különböző mérőeszközöknek a használatára. 1812-ben a madarasi tanács az Etse réten levő "sásaknak, gazoknak, takarmányoknak" felosztását rendeli el. Az osztást Szarka Péteren kezdik a Darvas-fenék mellett, 10 forintos redempcióra 1 rudat adnak, a dűlő hossza 30 rúd. Ezen kívül "minden szekeres szolgálatú akár redemptus, akár irredemptus lakosnak 3 rúd" jár. Kijelölte a tanács az osztókat, rudallókat, és lovast.[68]
1811-ben a túrkevei tanács a kaszáló kimérésére egy 10 sukkos rudat csináltatott.[69] Ez a rúd két öles volt, egy ölbe 5 sukkot számítottak.[70] 1835-ben a lánchúzóknak és póznát hordozóknak fáradozásuk jutalma 15 öl kaszáló volt fejenként. Ekkor mértek utoljára póznával Túrkeviben. "Azon tapasztalt nagy csalatkozások mia, mellyeket a rúddal való hányás szokott okozni ezennel meghatároztatik, hogy ennek utánna valamint mindennémű osztállyok, úgy a nyilas adás is nem rúddal hanem lántzzal mérettessen: melly szerint próbáljon meg a deputatio a már feldűllőzött nyilasokból két vagy három dűlőt, és ha a már rúd számra feldűllőzött mennyiségnél több öleknek találandja, adja bé tudósítását."[71] A közelgő szénatakarás során az irredemptusok az első osztályból kimaradván - dönt a madarasi tanács - "a második osztályba házok sorjában jőnek...úgy intéztetik, hogy minden marhás lakosnak 5 rúdalja mérettessen."[72] A rúd vagy rúdallja azonos mennyiséget jelölt. Nyilvánvalóan ugyancsak azonos mérce lehetett a rúd vagy a pózna is, erre a forrásokból nincsen bizonyítékunk. A kunszentmártoni tanács gondosan mérlegelte a legelők és kaszálók állapotát. 1842. februárjában már arról döntöttek, hogy a Róka-lyukas közkaszáló legyen. A "tavasz kinyílásával mérnök által 500 forintos, vagyis póznás plágákban birtokaránylagosan osztasson ki," és nyílhúzás szerint kiadatván rendesen karóztassanak ki a kijelölt darabok.[73] Ugyancsak nem tudom, hogy milyen szélességű volt a láb mint mérce. A kunhegyesi tanács Kolbászt kaszálónak osztja 1842. május végén, 80 öles dűlőkben 1 forintos birtokra 3 láb szélességű földet adnak. Nyilat húznak a tizedek, eszerint jönnek ki: 4-3-1-2. Azt is meghatározzák, hogy az osztály a tizedek elején kezdődjön "megtartatván amennyire megeshetik a házak rendje."[74]
A legáltalánosabb mérce az öl volt. Többnyire ezt használták és szinte használják napjainkig is. Kisújszálláson 1792-ben 3 forintos redempció után 1 ölet adnak a "gyalogszolgálatra, a szekeres irredemptus 7 ölet kap, és egyéb redemptus 16 ölet.[75] Kisújszálláson az irredemptusok sokáig élvezhették a kaszáló jogot szolgálatuk után. A redemptus gazdák 1824-ben tiltakoznak a megkárosításuk miatt "mivel ezen osztály egyedül a redemptusokat illeti." Kérik azt is, hogy az osztás lánccal történjen, és még kopaszon, azaz míg a fű kicsi, hogy kár ne legyen az osztás miatt. A tanács a kérésnek helyt adott.[76] A kunszentmártoni tanács is 1838. júniusában a kaszáló felláncolására és elosztására embereket rendelt ki.[77]
Végül szólnunk kell a kerékről, mint mértékegységről. 1805-ben nagyon gyenge volt a fűtermés, mind Csorbán, mind Mesterszálláson. A szemlére kiment delegáció azt állapította meg, hogy "100 pózna földet bíró gazdának több 6 keréknél nem esett volna, ezért a számbavehető réteket felibe vágatta a tanács.[78] Tehát kerékfordulással mérték a kaszálót. A kisújszállásiak a kerékkel mérést nem tartották megbízhatónak. A kerékkel méréssel "soha az igaz mértéket nem lehet megtartani" - mondják, ezért kérik a lakosok, hogy "a rét lánccal mérettessen." A tanács még megpróbálja menteni a helyzetet, elrendelik, hogy olyan kereket csináltasson a város, "melynek kerülete éppen két öles legyen, és minden dűlőzés az osztály alkalmatosságával ezen kerekek applikáltassanak."[79] Még 1842-ben is arról olvashatunk a jegyzőkönyvben, hogy "az osztály alá vehető és kaszálásra alkalmatos legelőt számbavéve 18.000 ölnek találták 100 öles dűlőben" az osztó deputátusok, ezért 4 forintos redempcióra esik egy kerék.[80]
A réti fű június közepére érett kasza alá. A lakosok és a csőszök is figyelmeztették az előljáróságot, hogy alkalmatos a fű az osztásra, ha tovább hagyják, levénül. A tanács tagjai közül több osztó deputátust jelöltek ki, ezek előbb fölmérték a kiosztható területet, kialakították a dűlőket. "Ecsegpusztán fűosztást kíván tenni a nemes tanács - olvassuk a túrkevei jegyzőkönyvben, - mivel már előre az ottani kaszálókat feldűllőztette, egy-egy dűlőt 72 ölnyi hosszúságúra szabván."[81] A felosztásnak több formáját ismerjük. Általános gyakorlat volt, hogy tizedenként jelölték ki nyílhúzással a kaszálót, és az osztás a tizeden belül házsorjában történt a redempciós kulcs alapján. Például 1792. júniusában a karcagi tanács minden lánc redempcionális föld után két ölet adott. "A zálogos földek eránt oly határozás tétetett, hogy aki a szabjapénzt fizeti, az vegye az osztálynak is hasznát. A dűlőnek hossza 100 ölekre határoztatott."[82] 1796-ban Karcagon minden láncalja föld után 4 öl szélességű kaszálót adtak, a hosszasága 100 öles volt egy dűlőnek.[83]
A városok mivel maguk is gazdálkodtak, jószágot tartottak, természetesen a város számára is kaszáltattak. Ez a széna mennyiség a jószágállomány takarmányozását szolgálta elsősorban, de ebből etették a forspontos lovakat is, a város szolgálatában álló cselédek, pásztorok jószágai is ezen teleltek, végül ami megmaradt, eladták. A rét kaszálását közmunkában végezték a lakosok. Be volt osztva kinek-kinek a munkarendje. A madarasi tanács 1819. júniusában a Darvas-szigeten jelölt ki egy területet városi kaszálónak, ahol 30 szekérre való szénára számított. A tanács úgy határozott, hogy "kaszálni minden ember mehet szekérrel a Darvas-szigetbe, ott fogjanak tanyát, gyűjteni is pedig szekérrel ki-ki mehet, és a gyűjtött szénát a városnak hazahozza. Vizes edényt is ki-ki vigyen magával, mivel ott közel nem lesz jó ivóvíz."[84] Kunszentmárton tanácsa 1814-ben arról intézkedett, hogy "Péterszegben még lábán maradt füveknek lekaszálásában, felgyűjtésében a vonó marhákat nem tartó gazdák, lakók, zsellérek, mester emberek, juhászok, béresek, feleségeik hasonlóan" kötelesek résztvenni.[85] 1821-ben a kunmadarasi Nagy-üllőbeli anyakaszálókat osztották el. A kimaradt 12 láncaljányit a hibás nyilast kapott lakosoknak adta a tanács.[86] 1829. augusztusában már sarjút osztanak Madarason. Egyik helyen a dűlő hosszát 50 ölben határozták meg. 2 forint redempcióra 1 ölet adtak, a másik helyen a dűlő hossza 12 rúd volt, ebből 10 forintra egy rudat mértek. Mindkét helyen azonos volt a kiosztási sorrend.[87]
A kunszentmártoni tanács Mesterszálláson első- második- és harmadik osztályú kaszálókat jelölt ki 1846. májusában. Mindegyikből mindenki arányosan részesedett. Ahol rossz minőségű, "haszontalan, bilindekkel tele lévő dudva" volt, nem osztották ki, hanem aki vállalta, kétharmadot magának, egyharmadot a városnak arányban lekaszálhatta. Ezt a gazt a város bikáival etették meg télen.[88] Máskor a mesterszállási Hartsás-zugban az aszatos tövist és megszáradó füvet a szarvasi lakosoknak adták kaszálásra 150 forintért, az összeg a város kasszáját gyarapította.[89] Megkülönböztettek kiváló minőségű gyepszénát, és a réten kaszálandó gazt. Ez utóbbiról úgy vélekszik a tanács, hogy "a hodálynál mind bikáink, méneses lovaink és gulyabeli marháink kitelelhetne rajta," így az itthon maradó szalmát téglaégetésre lehetne fordítani.[90] Ezekből az adatokból nyilvánvaló, hogy a heverő, nem igázott jószágok teleltetésére kisebb gondot fordítottak. Azok etetésére a szalma vagy annál alig jobb minőségű gaz takarmány is megfelelt. Nyilván a jóminőségű szénát az igásállatoknak: a lovaknak, ökröknek és a tejelő marháknak adták. A heverő jószágoknál az volt a fontos, hogy ne pusztuljanak éhen.
A városok más módon is igyekeztek takarmányhoz jutni. Csorbán a kunszentmártoniak legelőjén a csősz által használt szántóföld már nagyon elélődött, azaz nagyon soká használták, alkalmatlanná vált további művelésre, ezért helyette máshol adtak részére megfelelő területet. "Most azon élt földön 6 véka alá való nagyságú parlagfű vagyon." Azt a város pénzért kínálta annak aki vállalta, hogy felében lekaszálja a rajta termett füvet.[91] Ugyanúgy kaszálónak hagyták a kisújszállásiak a korábban ugarként használt Kurva-hátat, miután a föld kimerült azzal a megszorítással, hogyha a jószág a legelőn nem élhetne, oda hajtsák. Aki pedig tilalom ellen a nyilassát mégis feltörné, felszántaná, azt 12 forintra büntetik.[92]
A Kurva-hátat rendszerint 3 évre osztották ki mint ugarföldet szántás alá, máskor pedig kaszálóként hasznosították. A kaszálóként használt földről a szénát hamar haza kellett vinni, mert utána a területtel a tanács rendelkezett. Meghatározta, hogy "a termésnek betakarítása után "minémű jószágnak engedtetik meg a sarjún való legelés."[93] A Ludason levő szántóval is felhagyott a tanács 1834. őszén, utasítván a lakosokat, hogy ezt a területet még két évig "meg ne szántsa, hanem szénatermő földnek használja." Az így átállított kaszálót majd a város a maga céljaira fordítja. A széna lekaszálása után azt "a dúró jószágnak legelés végett felszabadítják." Nyilvánvaló a szándék, hogy a sertés még inkább kitisztítsa a területet és más célokra előkészítse.[94] Az adatokbóll az a kép sejlik, hogy kevés volt az úgynevezett ősgyep, mert ami területet ekével élhettek, azt több-keveseb rendszerességgel megművelték, majd hagyták újra befüvesedni és újra legelőként használták.
Sajátos ok készteti a tanácsot intézkedésre 1840. szeptemberében Kisújszálláson. A kaszálónak kiosztott nád nyilasokat sokan nem vágták le, "emiatt a farkasok annyira megszaporodtak azon a részen, hogy a rétbe sem gulyát sem a ménest veszedelem nélkül hazaszállítani nem lehet. Holott a réten olyan szép sarjú van, úgy hogy a heverő marhák és lovak még a kisebb havú télen azon ki is telelhetnének," ha a farkasok miatt a gulyát, ménest odaszállítani bátorságos volna.[95] 1831-ben a fűosztók a Dantzka-szigeten mintegy 1000 ölnyi ürgefarkas (szíki egérárpa, Hordeum geniculatum) részt találtak, melyet nem lehet kiosztani. Ezért azt az utasítást kapják, hogy a sásasabb részeken "akinek egész sása esik, annak egy ölre 3/6-od öl, akinek félig sásas a dűlője, annak 2/6-od, akinek egyharmad rész dűlőbe esik sása, annak 1/6-od öl adattasson minden ölre, hogy az osztály ezáltal egyenlőíttessék."[96] A kevi tanács az ecsegpusztai Kér-sziget kaszálójának elosztásakor azt kérdezte, hogy az árenda összeget, vagy a marhák számát vegyék-e figyelembe. Az utóbbi mellett döntenek azzal a magyarázattal, hogy így jobban nyilván van tartva. Azt is meghatározzák, hogy "a szolgák marhái után esendő nyilas a gazdájához mérettessen, mivel azokat a marhákat a gazdák teleltetik."[97]
A lekaszált réten levő új mezőt tehát többféleképpen hasznosították. Egyik módja volt a nyájakkal legeltetés. Arra is van példa, hogy a szigetek gyenge sarjútermését ki-ki szabadon lekaszálhatta, mellette megengedték, hogy "a nyomtató lovak oda hordattassanak éjjeli legelőre," minden egyéb jószágot viszont a nyájakra kellett hajtani a pásztorok felvigyázása alá.[98] A kaszáló osztályozási szempontja a mindenkori fűhozam és a fű minősége volt. Például Pásztón a három osztályt a parlag, a gyep és a lapos alkotta. A dűlő hosszát 120 ölben határozták meg 1814-ben.[99] Túrkevén a bérelt pusztákon kijelölt kaszálómezőt egyébként mindig pontosan számbavették, mert ettől függött az árendaösszeg beszedése. 1799-ben Ecsegen 27 dűlőben osztották ki a kaszálómezőt, amelyik 55.148 ölet tett ki.[100] 1799-ben a Kabai kaszálókat 12 dűlőre osztották, minden dűlő 120 öl hosszúságú volt, az egész terület 11.134 ölből állt.[101] 1826-ban "a víztől tágult Ecsegi kaszálónak a területe 6.158 rúd, vagyis 12.300 öl" - jelentette az osztó küldöttség.[102] 1827-ben az "az osztály alá menő nyilas találtatott 13.660 ölnek, 80 öles hosszúságú dűlőben."[103]
Egyébként legjobban a kiosztandó rét nagyságáról van tudomásunk, ugyanis minden város protokollumában évről évre pontosan beírják a területnek a meghatározott nagyságát, és ennek az ismeretében döntenek, hogy a redempciós jog szerint vagy a bérleti díjak arányában történjen az osztás. Túrkeve eddigi példái is, és a következők is talán ennek a folyamatnak a jellegére rávilágítanak. 1790. júliusában a dűlőzők jelentették, hogy Kér-szigetben 3.844 ölnyi szélességű, és 60 ölnyi hosszúságú kaszáló rét van, a Sáros-derékon belül az Egér-mellyékén 2.538, Bürkös- és Szartos környékén 9.868, - összességében 16.250 ölnyi szélességű, és 60 öl hosszúságú kaszáló rétet dűlőztek föl két teljes napi munkával a küldöttek. Az osztás alapja ekkor az árenda alá eső marhák száma volt, amelyik 5.969 öregszámot tett ki. Így minden marhára 2 öl szélességű nyilas esett. A nyílhúzás sorrendje tizedenként: 1-6-2-3-4-5.[104] 1792-ben a hímesdi- és a malom-zugi "laposokon verődött kaszálónak feldűlőzésére" jelöltek ki küldötteket, akik 6.320 ölet találtak. Minden rovásos földre 5 ölet számoltak. Meghatározták azt is, hogy "az osztás kezdődjön az utolsó tized hátulján, és végződjön az első tized elején."[105] Tehát visszafelé számolták ebben az esetben a tizedeket. 1797-ben Ecsegen 7.416 öl kaszáló nyilast dűlőztek 60 öl hosszúságú dűlőben. A kiosztást a Ködmönös-oldalon kezdték el, a tizedekre nyilat húztak, ennek sorrendje 2-4-1-3. "Minden tizednek az elein fog kezdődni az osztály"[106] - szól a gazdasági tanács döntése.
1798-ban arról értesülünk, hogy az Ecsegi kaszálókat feldűlőzvén 33 dűlőt csináltak melyik összesen 15.919 rudat tesz ki. Az osztás alapja az árenda, így minden forintra 5 rudat számoltak, vagyis 10 ölet. "Eszerént 6 krajcárra 1 öl, 12 krajcárra 2 öl, 18-ra 3, 24-re 4 öll, 30 krajcárra 5 öl, 36 krajcárra 6 öll, 42-re 7, 48-ra 8, 54 krajcárra 9 öl, 60 krajcárra, vagyis 1 forintra 10 ölek" számíttatnak.[107] 1802-ben a szintén bérelt Pásztópusztán mérték fel a kiosztható szántót és kaszálót. Jugerumonként (egy jugerum = egy hold) 1 forint 15 krajcárt számolva 2.738 1/3 jugerumot találtak. Végül a mérnöki kimérés alapján kijött 3.287 1/3 kaszáló, melyből a hátjai 2.548, a lapos 739 1/2 rész. A Kadátsa-torok, Ürmös-ér és a Berettyó-lapossa fel nem méretett, eszerint még ezen felül maradt száraz kaszáló 549 jugerum."[108] 1835-ben 17.570 ölet találtak, ekkora dűlőt 20 öllel meghosszabbították, és így 100 ölesek lettek. Ekkor 5 forintra adtak 6 ölet, vagyis 1 forintra 1 öl és egy 1 sukk járt.[109] 1843-ban Ecsegen a kaszáló nyilas 16.626 öl volt. Ebben az évben fogalmazták meg azt is, hogy "ne rúddal osszák el a nyilast, hanem lántzhúzók fogadtatván, rendes lántzzal mérettessen széjjel."[110]
Nézzünk néhány más nagykunsági adatot is. A kisújszállási tanács 1797-ben a Daraksáról visszatért gulya legelőjén kívül maradt zöld nádat felmérte "kihagyván az avas náddal elegyes, és amiatt kevésbé hasznavehető kaszálót." 10.630 ölet mértek fel 120 öl nagyságú dűlőben.[111] 1803-ban 30.000 öl szélességű füvet osztanak 200 öles dűlőkben Kisújszálláson. Ebből két osztályt csinálnak. Az első osztályba két redempciós forintra egy ölet adnak, a szekeres szolgálatra tízet, a második osztálybelire nyolcat, a harmadikbelire hatot, a gyalogszolgálatra négy ölet.[112]
1828. nyarán a Kisújszálláson kimért kaszálóból az első osztályút 22.000 ölnek, a második osztályút 5.600 ölnek találták az osztók. Tanulságos a város további intézkedése: "A réti nyilasokról a takarmánynak a városra való betakarítása és rakása kiváltképpen a nyári hónapokban a tűzi veszedelemtől való tartásra méltó okot szolgáltatván, másrészről pedig tapasztaltatván, hogy az ily korán való takarmányhordás alkalmatosságával szám nélkül való lopások és pocsékolások történnek, hogy ezen két rendbeli rossznak eleje vétessen, szükségesnek találta meghatározni a tanács, hogy senki a réti takarmányát szeptember holnap első napjáig a városba behordani ne merészelje.[113]
Mint az eddigiekből láttuk, több napot igénybe vevő, felelősségteljes munka volt az osztóké - és fáradságos is. Ezt a tanács úgy ismerte el, hogy a kaszálóosztásban résztvevőknek a competentiájokon (járandóságukon) felül több-kevesebb kaszálót adományozott. Ezeket a jutalomföldeket szakállföldeknek, szakállfüveknek, szakáll nyilasoknak is nevezték: "committáltatik az is, hogy mind szakállföldet úgy szakállfüvet senkinek a rendes osztáson kívül adni ne merészeljenek."[114] A tanácsülések gyakran határoznak úgy, hogy mind az osztóküldötteknek, mind a bíróságban tisztséget viselőknek munkájuk elismeréseként kaszáló réteket adnak. Karcagon például azt olvassuk: "bírák uraimék, mint akik mind ez, mind más dolgokban a közjó mellett fáradoznak, competentiájokon kívül hivatalok után személy szerint 60 ölet vegyenek, s ha a nyilasok rossz helyre esne, más jobb helyen vehessék ki."[115] Egy másik alkalommal pedig azt olvashatjuk, hogy a bíráknak a saját járandóságukon kívül "személyenként 5 láncalja kaszáló jog adódjon" a kiosztás során.[116] Túrkevén a "nyilas osztók fáradságoknak jutalmát megérdemlik, nevezetesen akik a tanácsból lésznek, úgy illendőségekre kiadandó nyilassaik 40 öllel, akik a közönség közül lésznek, 30 öllel bővíttessenek."[117] Máskor úgy fogalmaznak, hogy "illendőnek lenni esmértetik, hogy a dűlőzőknek s osztóknak jutalmul kimutatandó s rendes kaszálóikhoz 10-10 rúddal több mérettessen, mint illendőségek hozná magával."[118]
A madarasi tanács "a szabad fűnek osztására" kirendelt osztóknak "kinek-kinek a maga sorjába esendő nyilassához 20 rudat" adományozott, "minthogy a tanácsbéli személyeknek semmi fizetések nincs."[119] Ha a termés gyengébb volt, a járandóságot is csökkentették. "Bírák uraiméknak szolgálattyokért ámbár ennek előtte 20-20 rúd volt szokásban, most a fűnek szűk voltára nézve csak 10-10 rúd adatik, az osztóknak is ugyanannyi fáradságokért adatni rendeltetik."[120] 1825-ben a Nagy-üllőbeli gyenge nádak osztóinak "fáradságokért a maguké mellett adódik 5 rúd, rudallóknak 5 rúd. A tanácsbelieknek pedig a régi szokás szerint nyilasok mellett 10-10 rúd."[121] Karcagon a rét osztó mérnökök segítségére levő napszámosok és halászok a Zádor körül 1-1 szekérnyi kaszálót kaptak 1857 nyarán.[122]
A kunszentmártoni gazdasági tanácsban arról folyt a szó 1824-ben, hogy Mesterszálláson szakáll nyilast adjanak-e továbbra is, vagy ne. Az "egymás között való megrostálás és fontolás után" úgy döntöttek, hogy "senkinek szakáll-nyilas ne osztasson egyéb a professzoroknak 1-2 tehén tartására való fű."[123] Kaszálókat gyakran osztottak a város szolgálatában álló embereknek. 1842-ben például a kunhegyesi Péter Mihály ökörcsordás és Czupp János gulyás kért "egy kevés nyilast." "Tekintetbe vévén - így a tanács, - hogy a mondott pásztoroknak jószágot kell tartani, melyen kenyerekért s egyebekért a városba járnak, az okból mindenkinek adatik kaszáló 6-6 vékás föld a Rácz-halom mellett."[124] Máskor viszont elutasítják a pásztorok kérését, mondván, hogy lévén nekik becsületes kenyerük, elégedjenek meg azzal. 1810-ben a kevi tanácsi jegyzőkönyvben részletesebb intézkedésről értesülünk. Úgy fogalmaznak, hogy mind Kabán, mind Ecsegen "rendszerint esendő nyilasaik mellett 20 öllel javíttassék kaszálójuk, ugyan személy szerint mindnyájoknak bírák uraiméknak nyilassaik 10 öllel bővíttessék, hasonlóan kistanácsbelieké, kisbíráké, hadnagyoké 10 öllel, baktereké, ármásoké, tizedeseké, kocsisoké 5-5 öllel bővíttessen."[125]
A kimért, kicsóvázott kaszálót ki-ki maga, vagy cselédjeivel vágatta le, esetleg napszámosokat fogadott erre a munkára. Már utaltam arra, hogy a Nagykunságon a hatalmas szénamennyiséget saját munkaerőn kívül rendszeresen bérmunkával is kaszáltatták a redemptus gazdák. Ennek a munkának a bérét mindig előre meghatározta nemcsak a helybeli tanács, hanem a jászkun kerülettel is egyeztették, sőt az a gyakorlat, hogy a szomszédos vármegyék véleményével is egyezően alakították ki a kaszások és egyéb napszámosok munkabérét. Erre több példát hozhatunk. 1771-ben Pest vármegye "a maga grémiumában (testületében) tett munkások bére limitációját" küldte meg. Eszerint a "kaszásnak a napi száma maga kenyerén 18 krajcár, a gazda kenyerén 12 krajcár, a boglyázónak hasonlóan határoztak. Gyűjtőnek a maga kenyerén 9 krajcár, a gazda kenyerén 6 krajcár."[126] A kisújszállásiak napszámbére 1771-től a század végéig az évenkénti nehezebb vagy könnyebb körülményekhez alkalmazkodva változott, mint ahogy erről Szabó Lajos kimutatásaiból és számításaiból értesülünk.
Tanulságos, hogy azonos bért kapott a kaszás, és a boglyázó, többnyire ugyanennyi munkabérre fogadták a petrencehordót és a gyűjtőt.[127] Az 1740. júliusi karcagi protokollumban ez áll: "közönséges értelem szerint determináltatott, hogy mostani idő szerint a jó kaszásnak egy máriás, úgy a boglyázónak, az férfi gyűjtőnek 8 portura, az asszonynak és leánynak 6 portura, úgy kapásnak is annyi fizettessék. Aki különbül cselekszik, törvényes büntetését fogja elvenni."[128]
A Jászkun Kerület is meghatározta a munkabéreket. 1791-ben "a közelgető nyári munkák alatt a kaszásoknak napjára 17 krajcár és tartás (élelmezés), a petrencze hordóknak is annyi mint a kaszálóké, a gyűjtőnek 7 krajcár, a szőlőkötözőnek is 7 krajcár tartással együtt."[129] Két évvel később már a Hármas Kerület a bérek megállapításánál Pest-Pilis-Solt egyesített vármegye véleményét is figyelembe vette: "egy olyan kaszásnak aki főtt ételt nem kap 24 krajcár, aki pedig főtt ételt kap 17 krajcár, egy alkalmatos gyűjtőnek étel nélkül 12 krajcár, ha pedig ételt kap 2 krajcár. A boglyázók azonban és a petrence hordók a kaszásokkal egy karba helyeztetnek, melyeket avégre közölnek, hogy ezen megyék is hasonló rendeléseket tévén jövendőre e részben vélek egyetértsenek."[130]
1795-ben a Jászkun Kerület jegyzőkönyvében a következő olvasható: "a nyári munkásoknak bérét a Jász megyére nézve meghatározni szükségesnek ítéltük. Eszerint a kaszásnak, boglyázónak és petrentze hordónak ételivel együtt 12 krajcár, a férfi kapásnak 9, az asszonykapásnak 6 krajcár, a gyűjtőnek hasonlóan 6 krajcárnál több ne fizettessen. Az említett napon (ti. július elsején) túl pedig a kaszásnak, boglyázónak, petrencehordónak és férfi kapásnak a napi bére élelmével együtt 15 krajcárra, az asszonykapásnak 9, a gyűjtőnek pedig 7 krajcárra limitáltatik." Aki ezeket a rendelkezéseket áthágja szigorú pénzbüntetéssel sújtja a helyi tanács.[131] 1815-ben a Jászkun Kerület közgyűlése úgy határoz, hogy a férfi kaszás, kapás és boglyázó ha a gazda kenyerén dolgozik 31 krajcárt kap, ha a maga kenyerén, 1 forintot. Asszonykapás és petrencehordó a gazda kenyerén 27 krajcárt, a gyűjtő kenyerén 20 krajcárt kap. Ebben a jegyzékben még a szőlőkötöző, az ostoros, a faragó, a falrakó, a nádkötő, az ács és kőműves bérét, valamint az aratórészt határozta meg a kerületi tanács.[132] 1817. júniusában a Kerület a nyári napszámosok, a kaszás, kapás, férfigyűjtő, petrencehordó, boglyázó bérét állapította meg. Eszerint a gazda kenyerén 36 krajcár, a maga kenyerén 1 forint 12 krajcár. Asszonykapásnak, lánygyűjtőnek vagy gyereknek 24 krajcár, a maga kenyerén ennek a duplája 48 krajcár. Szólnak még az ostoros és szőlőkötöző béréről is. A Nagykunságban ezt a határozatot úgy módosítják, hogy a kaszásnak, boglyázónak, a gazda kenyerén 45 krajcárban, a maga kenyerén 1 forint 30 krajcárban limitálják a napszámot. A férfi gyűjtőnek 36 krajcár, a maga kenyerén pedig 1 forint 12 krajcár a bére. A gyermek vagy leánygyűjtőnek 27 krajcárt fizetnek, a maga kenyerén 54 krajcár a járandósága. Még a kapásnak elsőjére vagy másodjára, a szőlőkötözőnek és az aratónak határozzák meg a bérét.[133] A XIX. század további esztendeiben ezt a rendet követve évenként határozták meg a különböző munkásoknak a fizetségét, és ezt mindig egyeztették a szomszédos vármegyékkel, leginkább Pest, Békés és Heves megyével, tehát azokkal amelyek a Jászkunságot körülveszik és ahol hasonló rendszert kívánnak megvalósítani.
Kunszentmárton tanácsa a kaszásnak a gazda kenyerén 1814-ben 13, a maga kenyerén 26, az asszony vagy leánygyűjtőnek a gazda kenyerén 9, a maga kenyerén 18 krajcárt szavazott meg. Kikötik, hogy "aki azon felül bátorkodik kérni és fizetni, amennyivel többet kért vagy fizetett, annyira fog büntetődni. Az általhágó napszámos még azonkívül a városból is ki fog csapattatni. A jó rendtartás és más városok bevett szokások szerint az is elvégeztetett, hogy akinek napszámra menni való szándéka vagyon, hogy azt tudni lehessen, álljon ki a piacra és a gazdák onnan fogadják. Sőt amely szegény ember külső pusztákon bátorkodik napszámra addig kimenni, míg itt helyben munkát talál, több districtuális rendelések szerint a városból minden famíliájával együtt ki fog küldetni."[134] Tehát amint látjuk, már a 19. század elején is igen szigorú munkajogi feltételeket diktált a különösen nyári csúcsmunkaidőkben munkáskézben szűkölködő városi tanács. A madarasiak 1825-ben a kaszásnak 18 krajcárt, a kapás férfinak is 18 krajcárt, asszonykapásnak 15 krajcárt, gyengébb leánynak 12 krajcárt, férfi gyűjtőnek ha boglyát s rudast hord 18 krajcárt, ha csak gyűjt, 15 krajcárt fizetnek. Asszony, leány gyűjtőnek a bére 12 krajcár, szőlőkötöző 8 krajcárt kap.[135]
A fűvágást kaszálásnak mondották, de előfordult, hogy takarás kifejezéssel is illették. A renden megszáradt szénát favillákkal vontatókba gyűjtötték össze, majd a vontatókból boglyákat raktak. A boglyák nagysága rendkívül eltérő lehetett. Vannak adataink arról, hogy 14 vontató ment egy boglyába, de arról is tudunk, hogy 26 sőt ennél több vontatót raktak egy boglyába, melyeket tetíző s derekazó villákkal raktak össze a gyalogemberek. A tanács gyakran figyelmezteti a lakosságot, hogy minél gyorsabban minden gazda egy rakásba takarítsa a mezőben levő szénáját, takarmányát hogy azt könnyebben meg lehessen őriztetni a kártételtől.[136]
A szénamunkánál használt eszközök megegyeznek az Alföldön mindenhol igénybevett munkaeszközökkel. Felsorolásuk azonban tanulságos, hiszen ezek korábbi meglétét és használatát igazolják. Sajátos ügy került a tanács elé 1789-ben Túrkevén. Egy miskolci lakos Tsorka György Kenéz Mihályné kapása volt a szőlőben. Onnan 2 forintot érő két kaszáját elloptak még tavaly. Az idén "takarás kedvéért ezen földre jövén" a kenderesi útnál megpihenvén, a Fehér-tói kaszálókban füvet vágó Veréb Jánosnál ráismert egyik kaszájára. Veréb a múlt évben csősz volt a szőlőskertben, nyilván akkor tulajdonította el a kaszákat.[137] A teljes kár megtérítése mellett még 12 pálca ütést is el kellett szenvednie a tolvajnak. A kiesett napszámbér 48 krajcár mellett a kaszába tett kárt is megfizettették vele, amelyik: két vasék 3 krajcár, 1 kats és körömvas is 3 krajcár.
A kevi tanács a Túrpásztón termett apróbb szénaboglyának nagyobb boglyába történő összerakásáról intézkedett. Erre "a harmadik és negyedik tizedbeli szekérrel szolgáló és kézimunkával élő lakos uraimékat" rendelték ki, előírván számukra, hogy "a gyalog emberek tetíző s derekazó villákkal" jelenjenek meg.[138] A kunszentmártoni tanács megbízta Kurucz János másodbírót, hogy ha Vásárhelyre megyen, vegyen 12 pár rudashordófát (54 krajcár a darabonkénti ára: összesen 4 forint 36 krajcárt fizetett ki), 10 favillát (24 krajcár darabonként) összesen 4 forintot, 3 terítő villanyélért (27 krajcár darabonkénti ára), 3 derekazó villanyélért 30 krajcárt fizetett.[139] A kisújszállási városgazda Terbócs István 1837-ben szecskavágót vett a városnak 18 forint 21 krajcárért.[140] A kunhegyesi Kovács István Forgács Lajos kováccsal szénavágót csináltatott. Előbb hosszallotta a vágót, majd a talpallója tört le.[141] Azért fordult a tanácshoz, mert a kovács ingyen nem akart rajta további javításokat végezni.
Kérdés, hogy nagykun városokban volt-e elegendő kaszáló a nagyszámú jószág átteleltetéséhez. Erre nem mindig mondhatunk igent, hiszen gyakran - nemcsak az ínséges időkben, de máskor is - találkozunk azzal, hogy kevésnek mutatkozott a széna, s a lakosok más - ahogy mondták - "boldogabb vidékre" mentek és vásároltak tél vége felé a jószág számára takarmányt. Szilágyi Miklós bőséges adatokkal igazolja ezt a gyakorlatot az 1790-es aszályos esztendő kapcsán.[142] Kisújszálláson a kaszáló rét területe 1773-1825 között 1.422-ről közel 5.000 holdra növekedett. A kaszás rét 1.200 négyszögöl, tehát egy kis vagy magyar holdnak megfelelő terület, amit egy ember egy nap alatt le tudott vágni. Amint látjuk tehát mintegy 50 év alatt Kisújszálláson körülbelül megháromszorozódott a kaszáló területe, a jószágállomány növekedésének a függvényében.[143] Ehhez természetesen hozzájárult az is, hogy a Mirhó-gát megépülésével a határ legveszélyeztetettebb területei biztonságosan használhatók voltak mind legelőnek mind kaszálónak.
Valójában nehéz meghatározni a kaszálórétek területét és különösen a termés mennyiségét. 1802. májusában Berettyóújfaluból egy körlevelet kaptak a nagykunsági települések, amelyben a szénaterméssel kapcsolatos kérdésre kellett válaszolni: 1. Középtermés idején egy jugerumon miformán terem széna? 3-4 marhákra való széna mennyi helyen terem és mit érhet középáron? 2. Azon rétes hely, amely Karcag városa határával határos, arra való-e mindenkor, hogy marhajáró föld legyen, vagy a víz miatt nagyrészént olyan, hogy sem marhával sem egyébképpen nem lehet kaszálni? A válasz: 1. Középtermésben ezen környéken a nem víz öntötte földön szokott teremni három ember kaszáló helyén két négymarhás szekér széna, melyből egy szekérrel megér középáron 5 rénes forintot. 2. Azon rétes helynek a kaszálhatása, mely a karcagi határral határos, mivel sokszor árvízzel megtelik, az áradástól annak nagyságától, tartósságától s a víz jövetelének idejétől függ, melyet hasznára nézve meghatározni nem lehet, igaz, hogy marhával járni nem mindenkor lehet, de olyankor nádat ád."[144]
Az adatok inkább amindennapi gyakorlatra és a mértékekre adnak tanulságos példákat, mintsem a termés átlagokra. Egy kocsmai verekedés során a sértettet a helybeli orvos hat hétig gyógyította. A tanács végzése szerint a gyógyítási költséget a sértőnek kellett állnia, és abban egyezett meg az orvossal, hogy Gergelyen levő két láncalja szíkes földjének kaszálásával kompenzálja az orvosi költségeket.[145]Más alkalommal arról értesülünk, hogy a Lente-völgyön kívül két boglya szénája volt Hagymási Sámuelnek, amely 4 jó szekérnyi mennyiség volt, és ezt a kint levő jószág elpocsékolta.[146]
1790. nyarán három legény a réteken gyújtogatott és ebből adódott a kár. Mint megtudjuk "némelyeknek már rakásban lévő gazzok égtek meg, de ha az öszverakott takarmányok meg nem égnének is, elég ok volna csak az is, hogy téli pascumra szolgálhatván még a rétek, az ily gyújtogatók által tsaknem haszonvehetetlenné tétetik."[147] Egy másik adatból több tanulságos dolog is kiderül számunkra. Pandur István panaszát vizsgálja a tanács, ugyanis 8 vontató szénából álló boglyájának a felét ellopták éjszakának idején, némely részét pedig "a boglya árokba taposták," mely széna 12 rénes forintot is megért volna. Tanulságos az, hogy a boglya körül volt árkolva, minden bizonnyal a gyújtogatások, a tűzkár megelőzése érdekében.[148] Túrkeviben 1730-ban egy tűzeset kapcsán arról értesülünk, hogy: "midőn az ország törvénye szerint Gergely nap (március 12.) után szokásban ment, hogy mindenütt a mezőt gyújtogatni szabad, melyet a bíró úr is meghirdetett, eszerint Nagy János a maga földét meggyújtotta, mely részről Tóth János úr mezőbéli kazla meggyulladván megégett."[149] A leírásból megtudjuk, hogy ugyan a tulajdonos a kazlat még ősszel körülperzselte (körülégette), de a nagy szél miatt a tűz ezen a perzselésen is átterjedt és így kapott lángra a boglya.
Egy másik esetből kiderül, hogy a végrendeletileg hagyott két láncalja földről 48 vontató szénatermést loptak el.[150] Sós István és Csorba Mihály a Csorbai pusztán a Szentmártoni notáriustól vett 10 rénes forintért egy boglya szénát, melyben 6 szekér széna lett volna 4 lóra számítva szekerenként de ebből alig hoztak el, a többit ellopták, és emiatt kérik a káruk megtérítését.[151] 1796. tavaszán a karcagi tanács előtt Nagy György panaszt tett Szilágyi Andrásra, hogy az ő földjéből véletlen tévedésből 15 ölet megszántott és a termést is elvitte. Abban egyeztek meg, hogy kárpótlásul 8 vontató jó szénát ad Szilágyi Nagy Györgynek, de ezt nem olyan minőségű szénából akarta megadni mint amilyenben megegyeztek ezért került az ügy a tanács elé.[152] Tehát körülbelül azonos értéknek tekintették a 8 vontató szénát, mint a 15 öl föld termését! Nem lehettek nagy rakások Vajó Gáspár réti kaszálóján sem, hiszen egy atyafia a saját szekerére tett fel két vontatót, mellyel még nem is telt meg a szekér. A dolog világosságra jött, a tanács a vétkes tettét 15 pálcával büntette, és elrendelte, hogy a 2 vontató gazt természetben vagy pénzül adja meg .[153]
1800-ban a karcagi tanács előtt az egyik tanácsbeli fűosztó ellen tettek panaszt, mivel magának több helyen és többet mért mintsem járandósága lett volna. A vizsgáló deputátus valóban megállapította a tényt, hogy a Bene oldalon "melyen nagy részént hátszéna, de sásos és nádas is van" magának fogta, ezen kívül még egy másik helyen 15 szekeres boglyája is van, sőt "a Karga előtt, melyet maga fogott fel Elek Györggyel, porongos, jó széna van rajta, mindeniknek 5 és 5 boglya, 6-6 marhára való" és még ráadásul van egy boglya takarmánynak való nádja is. Vétkesnek találván, a tanács felelősségre vonja.[154] Egyébként a tűz gyakori veszedelme volt a szénának, ezért is nem hordták be, kint is igyekeztek megóvni a kaszálókon. Szatmári Pál szolga 1753. tavaszán "Mátyás és Gergely napjai között gazdájának parlagján" tüzet gerjesztve perzselte. A szomszéd Bugyik János szénája megégett, tehát még kint volt! "Mivel a tűz támasztás oly időben esett, amelyben a mezőket nem is illik vala perzselni, annyival inkább, hogy akkoron boglyák és a mezőn való rakományok sem szántással, sem perzseléssel körös-körül nem voltak mindenütt provideálva (előrelátóan cselekedve, megcsinálva), azért a kárt meg kellett téríteni.[155]
A kint levő rakományt és jószágot más veszély is fenyegette. Gál Mihály madarasi gazda tehene a Csipő András szénája körül ásott árokba döglött. A bíró ugyan megparancsolta, hogy "az árkok a szénák körül betemettessenek" - de az nem hatott. Nem bűnös a gazda mert azzal hogy körülárkolta, a parancsolat szerint szénájának gondját viselte - olvashatjuk a kisújszállási protokollumban.[156] A kunszentmártoni tanács elé került az az ügy, amelyikben "a múlt áprilisi fergeteges időben a veszedelem megelőzése végett a pásztorok az ökörcsordát a mesterszállási szénáskertbe, a telelő marha aklába hajtották. A "harmadnapig tartó zürzavaros időben az éhes marhák kit megettek, kit öszvegázoltak és rontottak. A kisebb kárral nagyobb kárt elkerülvén" - olvashatjuk, a tanács a gazdákat kárpótolta, a pásztort nem büntette meg, mert az a jószág érdekeit nézte.[157]
Nagyon tanulságosak a mennyiségek megjelölései amelyekkel a jegyzőkönyvek lapjain találkozunk. Nagyon változatos és nagyon gazdag a terminológiai rendszer, amelyikkel a széna összerakott egységeit megnevezték. Kelemen Istvántól "az új esztendő napjaiban" 12 rudas szénát loptak.[158] A madarasi tanácsnak nádra lévén szüksége nádat szénáért cserélt. Egy rudas szénát megmértek, az 25 fontot nyomott, melyért a ladányiak 10 kéve nádat adtak.[159] Ekkor 280 mázsa szénát cseréltek 2.800 kéve nádért úgy, hogy "a boglyáknak a tetejessét, fenekessét, penészessét a bikákkal etetették meg."[160] A madarasi tanács 1835-ben a tiszteletes úr kérésére 14 szekér szénának az árát 175 forintban állapította meg.[161] Bánhegyesi András 3 vontató sássát éjszaka szekérrel ellopták.[162] Keviben Tóth András ecsegi szénájából a tarlójáról vittek el 14 vontatónyi boglyát."[163] 1810-ben Kunmadarason Hodos János udvarából három kötél szénát loptak el, a tolvajok a csárdánál adták el az utazók lovainak a lopott takarmányt.[164] Más évben Fazikas János két kötél szénát lopott, melyet lóháton vitt el.[165] A széna árát 1 rénes forintban állapította meg a tanács. A tolvajt 10 pálca ütésre büntették.
Kisújszállás tanácsa Kecskésen a város szénáját árulta. A legkisebb boglyát melybe körülbelül 6 szekér széna lehetett, 125 vonás forintért adták. Másik esztendőben a dézmások akarták megvenni a széna felesleget, minden 25 rudasból álló jó 4 lovas szekér szénáért 7 forintot kínáltak.[166] Más évben a Kecskésen dézmált boglyák száma 163. Ezt kazalba rakták, lett belőle 3 jó berakott boglya, és egy 12 öl hosszú, 2 öl széles kazalszéna."[167] Más esztendőben Kecskésen 6 nagyobb és két kisebb boglyát raktak szénából. A nagyobbakban egyenként "20 hatökrös tele szekér széna," a kisebbikben 15 hatökrös tele szekér széna volt.[168] A kunszentmártoni tanács Mesterszálláson a város lóherés és bodorkás szénájának letakarására mozgósította a város lakosságát. A takarmányt "négy vagy öt szekeres kalangyákba" rakatták össze.[169] 1773. októberében Kunszentmárton szerződést kötött Karatson Bogdánnyal a Szenttornya téli legeltetésére. Ebben a szerződésben olvashatjuk, hogy: "azon plágában, melyet kiadtam lívín egy nehány kolongya színám egy rakásban, azon szénát tartoznak oltalmazni a pásztorok a kártól."[170]
A kerületi érdeklődésre 1789-ben Karcag tanácsa azt válaszolja, hogy a szigeteken esztendőnként amit kaszálnak az egész karcagi határban terem 46 szekér széna és 58 szekér sás. Alkalmas időben ennyire lehet számítani.[171] 1823. decemberében Csegei Pál ecsegi takarmányát a gulya elpocsékolta, a kár mintegy 60 rudas. Csegei János a tanács előtt kereste igazát, mivel Csegei Pálnak egy boglya szénát adott el "mely 6 ökrű szekéren nyolcszor vitetett be, és amely esztendő olta nyomakodván a kerülete ugyan 11 öl 4 arasz, a magassága pedig 4 öl 4 col volt". Csegei Pál azzal védte magát, hogy nem lehetett annyi "mert csak 6 boglyából és 2 vontatóból volt rakva, már pedig azt nem lehet hinni, hogy 6 boglyával nyolcszor lehessen megrakni a szekeret."[172] A kisújszállási szék árendátor görög a város szénatartozását amelyiket "öt csillyében vágótartásra ígért a helység" jövőre kéri megadni.[173] 1762-ben a kunhegyesiek hordták be a szénát a Karcag és Kisújszállás közötti vitás területről. Ennek a peranyagában olvasható: "azon szénának mivoltát környülnézvén, mint réti komótsin, (mezei komócsin - Phlenum pratense), vízi perje (harmatkása - Gyceria maxima), és mocsári perje - (Poa paluestris), káka s gyíkínnyel elegyes s valamennyire tsaknem pállott színt mutató szénát a mostani időhöz képest mennyiségre nézve 10 csillyének azon csomóban létit gondolván, ezen az okon hogy az említett széna 18 rénes forintot ér."[174]
A széna hazaszállítása is gyakran okozott gondot. Túrkevén a második tizedbeli gazdák szénája a Füzes-tó szigetén volt összerakva. Hogy ezt kihordhassák, 1843. március végén a város ladikját kérték el. A város 1 forint napi bérért adta oda, sőt kikötötték, hogy "kik mostanában nádhordás végett használták a ladikot, azok is tartoznak naponként 1 forintot fizetni."[175] Sajátos ügyet tárgyalt 1849. december 10-én a kisújszállási tanács. A város által bérelt fegyverneki pusztán esett szénakár okát adják elő. Ekkor az oroszok "32 boglya jó gyepszénát" vittek el. Egy boglya megért volna 12 forintot, így a kár összesen 384 pengő forint lett.[176] 1829-ben a kerület arról érdeklődött, hogy mibe kerül a fű levágása, összerakása és behordása. Túrkeve úgy válaszol, hogy egy pozsonyi mérő földön a fű levágása és összerakása 21 krajcár. "A magunk határából való befuvarozása 36 krajcár, Ecsegről 60 krajcár."[177] 1809. őszén a kevi tanács felméreti a Malom-zugban tárolt szénát. Azt "107 négylovú szekeres boglyának lenni" találták.[178] Hajdu Ferenc tanácsbeli ecsegi boglyáját a zivataros időben megette a gulya, "mely 8 ökörre 3-szori vitel volt." A kárt elismerik helyette 2 gaz boglyát és 1 vontatónyi forma tsomó paréjt kap a gazda.[179] 1842. tavasz elején Túrkevén "az időnek viszontagsága miatt megszorulván a gulya veszedelmes körülményei között több lakosoknak gaznémű takarmányai a megszorult marháknak széjjelhányattak" - azaz a földről etették fel. "Ezen kívül több nád karámot a jószág által összetörettek." A város minden kárt az ecsegi pénztár terhére megfizeti.[180]
A karcagi Gellért Katalin Pallagi András özvegye amiatt tett panaszt a tanácsnál, hogy az örökségként maradt két láncalja földön termett 48 vontató szénáját Mátyus György elvitte.[181] Két karcagi gazda a kunszentmártoni notáriustól vett 10 rénes forinton egy boglya szénát, melybe 6 szekérrel volt 4 lóra számítva.[182] 1800. nyarán Ökrös István kaszálóit gyanúsnak találta a rétosztó deputáció, ezért újra mérte. A Bene-oldalon - ahol hát széna és sásas, nádas is nőtt, - 15 szekeres boglya van, a Karga előtt a porongos jó széna 5 boglya, és a boglya egyenként 6 marhára való nagyságú - jelentik a kiküldöttek.[183] Oros István kunhegyesi gazdától Tomajról a 4 csomó, vagy boglya takarmányából egyet elloptak 1818. júliusában. Mindegyikbe 12 rudas volt berakva.[184] A madarasi Nagy Gergelynek a tanyaföldjén összerakott két boglya szénáját valaki meggyújtotta. 11 szekérnyi széna égett el, amelyiknek az értékét 165 forintra becsülték.[185]
Szinte lehetetlen számbavenni, hogy évenként mennyi széna teremhetett egy-egy határban. Az adatok ritkák és esetlegesek, így még arra sem vállalkozhatok, hogy megbecsüljem a termést. Az adatokat mégis tanulságos felsorolni, mert némi következtetést is levonhatunk belőlük. A maga idejében is nyilvántartották a szénahozamot. Ezek a lajstromok eddig még nem kerültek elő. Ha meglennének is még mindig nem tudnánk összefüggésbe hozni a jószágok számával, hiszen mint láttuk, a takarmánybázis csak végső szükségben a legelő teljes hiányakor szolgált megmentőként.
A madarasi tanács 1838. augusztusában utasította tagjait, állapítsák meg, hogy a város berakott szénája hány mázsát tesz ki. Ugyancsak egy peres ügy kapcsán megtudjuk, hogy Bugyik János szénája "két csillye, avagy közönséges szekerekkel lett volna" azaz két szekérrel amelyik egy boglyába volt berakva.[186] Mércének számított a szekérderék széna mennyisége is. Ennyit vittek el Széll Tóth István tanyájáról a tanyás tudtával és beleegyezésével.[187] A kunhegyesi tanács a város szénáját 1838. nyarán felmérte. A tallóján 224 vontató lett, "melyből egy porció felköttetvén, kiadott 146 porciót, mely 10 forintjával számíttatván tészen 14 mázsát."[188] Másik évben is "a vontatókon a próbát megtették, egy-egy vontatót porcióba felköttettek és lett belőle 10 fontos porció 80, a pallagszénából adott egy vontató 50 porciót...a tallón talált gyep- és pallagszénákat a város kertjébe berakodták, s lett a gyepszénából 2 kisded boglya, a pallagszénából 3 kis boglya."[189] 1849. novemberében két tanácsnok felügyelte a város szénája felgyűjtését, amelyik 165 vontató lett, "2 vontatót felköttetvén kiadott 130 részlet 10 fontot, 7 boglyába a kertbe rakatván egynek negyedrészét megvágatván, felkötöztették, és kiadott 400 részletet 10 fontot."[190]
Az adatokból láttuk, hogy az összegyűjtött, beboglyázott szénacsomók többnyire a kaszálón maradtak késő őszig, tél elejéig, úgy is fogalmazhatnánk, hogy a felszabadulásig. Majd csak aztán hordják haza, illetve oda ahova a gazda a jószágot teleltetni akarja. Mivel a nagykunsági mezővárosok határában a XVIII. század második felétől kiépül a tanyarendszer, természetesnek tartjuk, hogy ez válik a jószág egyik legmeghatározóbb teleltető helyévé. Györffy István többször is írt a tanyák telelő funkciójáról.[191] De szépszámmal teleltek a legelőről beszoruló állatok az ólaskertekben is, vagy éppen a nagy gazdaporták udvarain, ahol erre megfelelő hely kínálkozott. A Jászkun Kerület közgyűlésének kérésére 1811-ben Kunszentmárton tanácsa azt válaszolta, hogy "itten takarmányt a helységbe nem hordanak, hanem a földbirtokos tehetősebb lakosoknak tanyájok, a kisebb birtokú és földetlen lakosoknak pedig külső szőlőskertje lévén takarmányokat oda takarítják."[192]
A kisújszállási tanács a szárazságra hivatkozva a réti gazt nem engedi a városba behozni annak kívül keres helyet 1819. júliusában.[193] A madarasi Kiss Mihálynak "a mezőben lévő szénás kert kerítéséből lopott" K. Tóth Bálint 1818. novemberében "öllel hozván onnan ki a nádat." Kántor Bálint ugyan azt vallotta, hogy csak kaparékot vitt, de nem fogadta el a tanács a védekezését, megbüntette.[194] A nagykun kapitány rendeletére a nádfalak felszedését illetően a madarasi tanács azt válaszolta, hogy "a nádfal kerítéseket, melyek a takarmányokat a pocsékolástól gátolják, leginkább azon tekintetből, mivel a madarasiaknak a tavalyi takarmányoknak és idei szalmáknak idehaza való felemésztése megengedtetett, még tavaszig a nád kerítéseket és a garádjákat melyekből vagynak a juhok aklai, megengedni méltóztasson."[195]
A réteken levágott széna természetesen nem maradt, nem is maradhatott a tarlóján összerakva, hanem védettebb közös helyre, szigetekre kellett szállítaniuk és ott tárolni ahol csősz is vigyázhatott rá. A kisújszállási tanácsnak a Kecskéspusztáról hazajött hadnagyok jelentették, hogy "az eléhezett gulyában" nagy kár várható ha nem jutnak jobb legelőre. Azonnal intézkedtek, bár korábban két hetet adtak arra, hogy "a réti takarmányaikat hazaszállítsák vagy a szigetekre rakják" a lakosok. Úgy vélik, több boglya lehet még a tarlóján, ezért még egy hetet adnak a takarmány hazaszállítására. A két gulyát ugyan hazahajtják a Kurva-hátra, utána az elszállított takarmánynak helyére mennek anyájak: az egyik a Dantzkába és a Ravasz-lyuk-szigetbe, a másik a Kisrét-oldalra, "később majd beljebb a rétekbe, nehogy az egész rét egyszerre felszabadulván, az egészet minél előbb elgázoltassák, és a marha idő előtt jászolra szoruljon."[196] A kevi tanács arról intézkedett 1794-ben, hogy a város számára Pohamarán gyűjtött takarmányt a helység kertjébe hozzák be, mivel az "körülárkolással és garádjákkal meg fog erősíttetni." Ott rakják boglyába.[197] 1810-ben Madarason Kiss Mihály szenátor bepanaszolta szolgáját Túri Mihályt akit summásnak fogadott kaszálásra, nyomtatásra és szénahordásra. Október elején már a szénahordást nem akarta cselekedni, ezért 1 köböl búzáját vissza kell fizetnie.[198] A szolga azzal védekezett a tanács előtt, hogy ő csak a kis osztásig és a tomaji szénahordására vállalt szolgálatot, és csak pévatakarásig állott be.
A fentebbi adatból láttuk, hogy sem a kaszálóra kijelölt területeket, sem a levágott, beboglyázott szénát nem hagyták őrizetlenül, a városok rendszerint csőszt fogadtak bérért melléjük, akiknek feladatuk volt mind a kaszálónak mind a szénának a vigyázása. A kevi tanács a Malom-zugot "a sőre-járástól mentté tétetvén kaszálónak hagyta." Ennek megőrzésére csőszt fogadnak.[199] Bernáth György vállalta a csőszködést "1 köböl búza, 1 köböl árpa, 1 szekérre való kaszáló és a tilalmasban találandó és onnan béhajtandó marhától lejendő fizetésnek feléért."[200] Más évben Cs. Szabó István vállalta a kaszáló megőrzését hetenként 51 krajcár fizetésért.[201] Ecsegpusztára "a lakosok szénáinak gondviselésére" öreg Szabó Andrást fogadták meg karácsonyig 3 köböl árpa és 1 pár új csizma fizetségért.[202]
1813-ban arról intézkedett a kevi tanács, hogy Ecsegre csőszöket fogadjanak. "Számokra valamely hajlékocska készíttessen a Hosszú-háton az Ördög-árka környékén egy pitvarral együtt, mely házacskában két s három ágy elférhessen." A csőszbér cselédjével együtt 6 köböl búza, 6 köböl árpa, 30 forint és 1 pár csizma. Nyilván azért kellett az ágyat is betervezni, hogy a kint dolgozóknak, éjszakára kint szorulóknak legyen hol megpihenniük.[203] 1777-ben még decemberben is kint van a széna a karcagi réteken. Ezért meghatározta a tanács, hogy senki se merje jószágát a szigetekbe behajtani mindaddig míg fel nem fagy, és ki-ki a maga takarmányát ki nem hordhatja."[204] Addig is csőszök vigyázzák, hogy kár ne történjen a takarmányban. 1812-ben a túrkevei tanács Szőllősi Jánost Ecsegre "míg a széna behordatik" 3 köböl búzáért, 3 köböl árpáért és 10 forintért fogadta meg. A város még 2 véka búzát külön adott kenyérnek valóként a számára.[205] A gyér adatok is rávilágítanak arra, hogy milyen fontos tisztsége volt a szénát és a rétet őrző csősznek.
Nem mindenki szállította haza a rétről a takarmányát. Volt aki tavaszig is kinn tartotta, sőt - még emlékszünk rá, korábbi példákban láttuk - sokan a jószágot hajtották ki a szigetekre, és az ott gyűjtött takarmányon teleltettek. Kiséri Tóth Jánosné kisújszállási lakos 16 szekér szénájának árát kéri, melyet 1822. április közepén Ecsegen a zimankós időben az odaszorult gulya megevett. A tanács elismeri a kárt, sőt megfogalmazzák, hogy a takarmány "megétetése a marháknak nagy jótéteménye" volt.[206] 1848. nyarán a kunszentmártoni ürük Csorbán "a mező hiánya végett hízás helyett úgyszólván romlanak" állapítja meg a tanács, ezért azokat Mesterszállásra irányítják, előbb azonban a vontatókban lévő szénát el kell onnnan szállítani.[207] A kisújszállási tanács is intézkedik, hogy a lakosság a tarlóikon széjjel levő takarmányboglyákat rakja be, hogy a ménest oda lehessen hajtani.[208] 1837-ben a templom előtt hirdették ki, hogy "senki a takarmányát a városba be ne rakja." A lakosok kérdésére, hogy a parlagon termett szénát hová rakhassák, így válaszolnak: "az első és második tizedeknek rakodó helyül a régi erdőbeli Székes-hely, a harmadik és negyedik tizednek a Lógó-kert és Vívó-kút mellett egy darab föld, az ötödik és hatodik tizedeknek a Nagy-kert mellett egy darab föld kimutatódik, melynek árokkal leendő bekerítése eránt az előljáróság gondoskodni fog."[209] Tulajdonképpen ezzel az intézkedéssel létrehozták a lógereket.
A múlt század elején felső ajánlásra a nagykun városok a tüzi veszedelemtől való félelem miatt a város körül rakodókat úgynevezett lógereket hoztak létre. Ezeket a lógereket mind a gabonaneműek tárolására, elnyomtatására, cséplésére mind pedig a takarmányok tárolására egyaránt használták. Kisújszálláson két lógerkertet jelöltek ki. "Az egyes gazdák szérűt kaptak. Iderakták a takarmányt, szénát, szalmát, csutkát. Itt folyt az egyik legnagyobb paraszti munka, a nyomtatás is."[210] Karcagon 1811-ben létesült a város körül négy rakodó vagy lóger, ahogy a korabeli jegyzőkönyv fogalmazott: "a tanács örömest kívánja követni más olyan közönségek példáját, hogy kívül nyomtatnak, és belül sok takarmányt nem tartanak, azért tanácsosnak lenni ítélné megparancsolni, hogy akinek módja van benne a tanyán, akinek nincs pedig tanyája a városon kívül mutatandó helyen nyomtasson."[211] Minden nagykun városban létrehozták ezeket a rakodókat és használták sőt napjainkig is használnak belőlük amelyikre még szükség van. Györffy István így mutatja be ezeket a nagykunsági lógereket: "ide rakják le a télire való tüzelő anyagot és takarmányt, ha a jószág bent telel. A szegény ember ide hordja ami kevés életje terem és itt nyomtatja el is. Télen innen hordja be a városba a szalmát és takarmányt, mert az udvarok igen kicsinyek és tűzbiztonsági szempontból csak kevés rakományt engednek meg az udvaron. Nyár végén vagy télen szoktak a lógerben rakodni, mégpedig annyit, hogy Szent György napig elég legyen, mert a föld fakadásakor, mikor a téli fagy kienged, nem szabad sőt nem is lehet a feneketlen sárban még üres szekérrel sem járni, nehogy a dűlőutakat járhatatlanná tegyék."[212]
Egy-egy lóger kb. 5-10 holdnyi területet foglalt el a város körüli belső legelőből. Mivel leginkább nyáron a behordáskor kezdték igénybe venni, késő tavasszal felszabadult, a városok többnyire úgy hasznosították, hogy az üres területeken takarmánynövényeket termeltek, vagy az ott nőtt füvet lekaszálták. A lógerek megközelítően négyzet alakúak voltak. Köréjük széles, mély árkot húztak. A belső oldalt, ahová a földet is kihányták akácfával sűrűn körbeültették. A város felőli oldalán középen hagytak széles bejárót hagytak, amelyiken két rakott szekét is elfért egymás mellett. A bejáróval szemben, vagy kissé oldalt található mindenütt a lógercsőszök háza. Így közvetlenül is ellenőrizni lehetett a ki- és bejáró szekereket és embereket.
A rakodók felelősét lógergazdának nevezték. Őt a közbirtokosság választotta saját soraiból. Valamennyi lógerért ő volt a felelős, melyeket a lógercsőszökön keresztül irányított és felügyelt. Takarmány- vagy gabonahordás előtt kicsóvázták a lógerben az utakat, kijelölték az asztagok és rakományok helyeit. A csőszök a lógercsősz házban laktak, és a gazdák fizették meghatározott rend szerint őket. A századfordulón minden mázsa búzától 2 kilogramm, majd később 1 kilogramm gabona volt a lógercsősz bére, minden másért pénzbeli fizetése volt. A csősz feladatát abban határozták meg, hogy vigyázzon, nehogy illetéktelen hozzányúljon más takarmányához, szalmájához, gabonájához, felügyelt a rendre, a tűzbiztonságra, irányította az újonnan érkezőket, megmutatta hol folytassák a sort, ki hova rakodjon.
A rakodóban máshol jelölték ki a takarmány és megint máshol a gabona helyét. A gabona asztagokat szellősebben rakták egyrészt tűzbiztonsági okokból másrészt pedig hogy legyen elegendő hely nyomtatáskor, csépléskor a szalma és a törek lerakásához, mivel ezek a felhasználásáig ott maradtak. A két asztagsor közötti széles térséget utcának nevezték. Rendszerint olyan széles utcát hagytak, hogy két rakott szekér elférjen egymás mellett. A takarmányt sem lehetett össze-vissza rakni, annak is kijelölték a sorát, hogy szekérrel lehessen köztük közlekedni.[213]
A leggondosabb vigyázás mellett is azonban óhatatlan volt, hogy valami kár ne történjen a réteken kinn levő takarmányban vagy takarmánypótló növényekben. Ha az esztendő olyan volt, hogy gyenge termést igért a rét, osztásra alkalmatlannak ítélték. Ilyenkor rendszerint felszabadították, és ki-ki ott is annyit kaszálhatott, amennyit tudott. A tanácsok ilyenkor többnyire ezzel a formulával éltek "kinek-kinek a lakosok közül megengedtetik annak szalmára s egyébre való hordása."[214] Tehát a gyenge minőségű lekaszált gazt szalma helyett alomnak vagy más célra használhatták. Hogy a réten kaszált fű és sás - ami a jószággal nem etethető fel - máskor is válhatott szalmává - azaz értéktelenebb alommá és tüzelővé vagy éppen kerítéssé - azt más adatok is bizonyítják. A jól kezelt széna volt csak értékes, a boglyák, kazlak "tetejessét, fenekessét, penészessét" vagy az ökrökkel, bikákkal etették meg, vagy alomnak használták ahogy ezt már korábban is láttuk.[215] 1804. nyarán a boglyákban esett károkat mérte fel a tanácsi küldöttség, melyek részint az idő, részint a gulya okozott Ecsegen. A pásztorokat megkérdezve derült ki, hogy "a szénákból a marhák is ettek ugyan, de többnyire dudvává lévén (a földre kerülve összetaposta sáros, ehetetlen egyveleggé vált), Koboz András garádjának hordta. Ugyancsak Tariska István szénadudváját is garádjának hordta Koboz Balogh András.[216] Tehát a sárral összekeveredett, másra nem használható dudvává vált takarmánynövényből, gazból kerítést, garádját építettek. A telelő gulya földről etetése általános gyakorlat lehetett. 1842. tavasz elején is arról értesülünk, hogy "az időnek viszontagsága miatt megszorulván a gulya" Ecsegen, ezért a pásztorok több lakosok "gaz nemű takarmányait" a megszorult marhák elé hányták.[217] Nyilván a takarmány egyrészét a jószág meg tudta enni, a többit összetaposta, dudva lett belőle. A Kunságon a szalmás trágyát ma is dudvának mondják. A kisújszállásiak a tilalom ellenére "a pascuumon elmaradott kaszálható gazból" házfedélnek és más dologra kaszáltak. Akik ezzel házat fedtek 2-2 forintra, azoktól akik garádjának gyűrték, vagy boglyába takarmánynak rakták elvették, és "a birka akol garádjára" hordták.[218] Tehát a város birkái is dudvából rakott garádja között tartózkodtak.
Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a nagykunsági mezővárosok a XVIII-XIX. században az állattartási érdekeket szolgáló gazdálkodást folytattak. Ez a legeltető állattartás mellett a réteken kaszált széna összegyűjtésére is hagyatkozott. Ezeknek a réteknek a használata, kiosztási rendje a rajtuk termett fűnek a begyűjtése a közösség alapvető érdekeivel esett össze. Ezeket a kaszálókat a redemptus jogok alapján a tőkeföld arányában évenként osztó deputátusok mérték ki, mindig az adott év terméséhez igazított mennyiségben, és ezt ki-ki a maga számára lekaszálta, összegyűjtötte, megfelelő biztonságba helyezte és télen a telelő jószágaival feletette. Ha azonban az állattartás érdeke úgy kívánta, a tilalomba tett kaszálókat a legelő nyájak számára felszabadították. Tehát döntő módon a legeltetés édeke érvényesült, és csak utána következett a takarmánygyűjtés ott és annyi helyen, amennyire a körülmények lehetőséget teremtettek. Ennek ismeretében tehát nem túlzás azt állítani, hogy a vizsgált időszakban a Nagykunságon az állattartás alapvetően a legeltetésen alapult, és amennyire a klimatikus viszonyok - a tél szigorúsága - ezt lehetővé tették, elsősorban a legeltetésnek biztosították az elsőbbséget.

J e g y z e t e k

1. Paládi-Kovács Attila, 1979.
2. Prot. Tk. 1799. ápr. 20. 156/114.
3. Prot. Kszm. 1816. ápr. 27. 334/847.
4. Prot. Kg. 1736. jan.7. 9.
5. Prot. Kj. 1773. júl. 27. 154/4.
6. Prot. Kg. 1737. máj. 16. 17/3.
7. Prot. Km. 1801. aug. 8. 137/243.
8. Prot. Kj. 1838. ápr. 12. 371/168.
9. Prot. Km. 1800. ápr. 6. 514/111.
10. Prot. Tk. 1800. ápr. 13. 284/176.
11. Prot. Tk. 1837. ápr. 15. 103-104/281.
12. Prot. Tk. 1837. máj. 20. 153/394.
13.Prot. Tk. 1837. máj. 27. 161-162/415. "Fellyebb az 394-k szám alatt az Ecsegi Nyilasok fel dűllőzését munkáló küldöttség szóval válaszol, hogy az Ecsegen lévő Kaszálló földeket fel dűllőzték, s véleménnyek szerént az Nyilasokat, azoknak minéműsége és kaszálló földjeik tekintetéből 3 rendbe lehetne osztani. Ú.m.1-ör 8.000 rúd mehet az elsőbb rendűek közzé, továbbá 4.260 rúd az 2-k rendbe, 8.000 rúd ismét az 3-k rendű Nyilasok közzé: miként? melly rendel? S mitsoda határozatok mellett osztódnék el? kérdésbe teszi a válaszoló küldöttség. A Válaszoló Küldöttség Tudósítása szerént az Ecsegi kaszálló Nyilasoknak 3 osztályba lett kiszakasztása jóvá hagyatván a történhető Zűr zavar ki kerülése tekintetéből, következő Határozatok tétettek: u: m: 1ször A 8.000 rúdnak talált 1-sőbb rendű Nyilas - mellybe a régibb kaszállók foglaltatnak a Kerek-tón és Nyárjas derékon kívül, - osztatni határoztatik, a Kerek-tó szélénn folytatódik ki felé, ismét vissza igy a 7-k dűllőig, ahol a Hosszú Sziget belső végén fog az osztály tétetni, onnan a 8-ik dűlőre, és így tovább Nyíl húzás után ekként: 6.4.3.5.2.1.
Tizedek: 2-or, a 4.260 rúdnak feladott másodrendű nyilas, mellybe a Kerek-tó és Nyárjas derék foglaltatnak, osztatni kezdődik a Kerek-tó hasításnál, folytatódik a dűlőzés szerint ekként: 4-6-2-1-5-3 tizedek. 3-or a 8.000 rúdnak talált harmadik rendű nyilas ezekből áll: Dinnyés-hát, Szőllős, Füzes-tó köze, és Zugja, és Hosszú-hát, ezeknek osztállya kezdődik Szellős szigeten, ezután Füzes-tó köze, s Zugja, Hosszú-hát utóljára Dinnyés-hát allja. 3-2-6-1-5-4 tizedek. Mindezen nyilasok közzül az első és harmadik rendű, melyekből 1 forintra esik 1 2/6-od öll - osztatni rendeltetik jövő hétfőhöz egy hétre a második rendű pedig jövő hétfőhöz két hétre, minden forintra 4 sukk adatván - ezen határozatok a nép előtt közhírré tétetni rendeltetnek.
14. Prot. Tk. 1804. márc. 6. 69.
15. Prot. Tk. 1809. ápr. 27. 113.
16. Prot. Tk. 1811. ápr. 26. 133.
17. Prot. Kh. 1815. ápr. 4. 212/669.
18. Prot. Kh. 1826. ápr. 22. 65/165.
19. Prot. Kszm. 1820. máj. 27. 570/1578.
20. Prot. Kszm. 1842. máj. 7. 348/90.
21. Prot. Kszm. 1842. máj. 13. 349/91.
22. Prot. Tk. 1788. máj. 6. 311.
23. Prot. Kg. 1782. máj. 21. 303/209.
24. Prot. Tk. 1799. ápr. 20. 156/114.
25. Prot. Tk. 1830. jún. 4. 300.
26. Prot. Tk. 1827. júl. 7. 424.
27. Prot. Kszm. 1841. jún. 5. 211/119.
28. Prot. Kj. 1847. júl. 13. 373/668.
29. Prot. Kj. 1846. júl. 11. 195/515. "Kistanácsbeli Nagy István és birtokos lakos Polgár István őkegyelmek, kik több gazdákkal együtt a rétnek megvizsgálására kiküldettek szóval jelentik, hogy a rétet megjárván úgy találták, miszerint azt kasza alá kiosztani lehetetlen, rész szerint azért, mivel az ottan termett káka, gyékény nem érdemes lekaszálásra, rész szerint mivel annak kidűllőzése és elosztása lehetetlen is, nem állhatván ki az apadásokon levő nagy sarat sem ló sem gyalog ember, hanem legcélszerűbbnek látnák, ha a különben is éhséggel küszködő gulyáknak és tehéncsordáknak a rét megszabadíttatnék, a juhok osztán a gulyalegelőre a Kurva-hátra bebocsáttatnak.
Minekutánna több rendbeli küldöttség egyenlően úgy nyilatkozott a rét felől, hogy az ott termett gyékény káka és egyéb haszontalan dudva takarmánynak nem alkalmatos, annál fogva nem érdemes, hogy a lakosok közt kaszálónak kiosztasson, erre nézve ezennel oly határozat tétetik, hogy mindkét gulya menjen a rétre, egyiknek járása lévén a Göröngyös sziget, Kis rét oldallal, Takács és Kúpnád szigetekkel az ún. Kúpnád sziget gátig, a másiknak járása légyen a Kúpnád sziget gáttól kezdve a Mily ér, Szabó Csurgó szigetekkel együtt a Sebes ér folyójáig, a Kenderes sziget határáig egészen. A csordáknak marad a Vasas kút lapos, Mily ér eleje, Csegei sziget a Nyári derékig, a Kerülő lapos a nádig, a Danczka sziget laposával együtt. Nyíl húzatván a gulyajárás eránt Bátori gulyájé lett a Göröngyösi járás, a Kocsis gulyájé a Mily-ér szigeti járás. Ugyan ezen alaklommal a sertésekre nézve oly rendelés tétetik, hogy azok maradnak a csorda járásokon ugyanott a Kerülőbe, Danckába, Csegei szigeten, Mily ér elején, Vasas kút laposon, de a belső rétekre beszállítani senkinek szabad nem lészen, végre a juhokra nézve elrendeltetik, hogy a két kosnyáj részére elsőben a volt ökörjárás, a Bátori gulyája hasításáig, négy dűllőbe a Sós kúttal együtt szakíttasson ki a karcagi határig, a többi része a Kurva-hátnak és az egész Varjas, a juhoknak átajjába felszabadíttatik. Ugyanez alkalommal a hámos lovak is szóba hozódván, noha némelyek a tanyák közötti tarlókat kívánták volna közös használatra felszabadíttatni, közösen meggyőződvén ezen gyűlés arról, miszerint a magános magán birtokaikról nem rendelkezhetik és azt közös legelőnek fel sem szabadíthatja, rendőr úr erre nézve oda utasíttatik, hogy a keze alatt levő csőszök által a tilalmast feltartani a bitangolásokat eltávoztatni igyekezzen, egyéb iránt minden ember viselje gondját hámos lovainak, ha a közlegelőn nem akarja tartani."
30. Prot. Kj. 1834. júl. 6. 427/342.
31. Prot. Kj. 1836. jún. 30. 326/252.
32. Prot. Tk. 1824. jún. 12. 265.
33. Prot. Tk 1809. jún. 22. 154.
34. Prot. Km. 1815. júl. 2. 99/283.
35. Prot. Tk. 1806. jún. 7. 187.
36. Prot. Tk. 1764. szept. 16. 37.
37. Prot. Tk. 1833. aug. 19. 444.
38. Prot. Tk. 1826. aug. 30. 459.
39. Prot. Tk. 1803. szept. 22. 283.
40. Prot. Tk. 1840. aug. 1. 226/552.
41. Prot. Tk. 1834. szept. 16. 91/484.
42. Prot. Kg. 1794. jún. 22. 109-110/264.
43. Prot. Kg. 1797. jún. 19. 62/290.
44. Kj. iratok, 1768. Capsa C. fasc. 4. No. 5.
45. Prot. Kj. 1794. júl. 5. 287/288.
46. Prot. Km. 1824. júl. 1. 111/383.
47. Prot. Km. 1825. júl. 16. 126/355.
48. Prot. Kg. 1762. júl. 19. 4-5.
49. Prot. Tk. 1828. máj. 11. 276.
50. Prot. Km. 1820. máj. 25. 77/278.
51. Prot. Kszm. 1842. máj. 13. 349/91.
52. Prot. Km. 1845. máj. 16. 40/234.
53. Prot. Kg. 1849. szept. 2. 101/214.
54. Prot. Kj. 1773. jun. 24. 150/1.
55. Prot. Km. 1804. júl. 1. 153/104.
56. Jászkun ker. jkv. 1795. 321/1500.
57. Prot. Kg. 1856. szept. 2. 77-78/515.
58. Prot. Tk. 1781. aug. 18. 3.
59. Prot. Kj. 1783. szept. 20. 171/2.
60. Prot. Kj. 1761. okt. 24. 195.
61. Prot. Kg. 1752. máj. 24. 187.
62. Prot. Kj. 1777. júl. 13. 449/2.
63. Prot. Tk. 1802. jún. 28. 331.
64. Prot. Kg. 1793. aug. 16. 80/241.
65. Prot. Km. 1808. aug. 19. 164/396.
66. Prot. Tk. 1808. jún. 25. 172.
67. Prot. Km. 1809. jún. 3. 134-135/373.
68. Prot. Km. 1812. júl. 23. 73/326.
69. Prot. Tk. 1811. jún. 12. 218.
70. Prot. Tk. 1835. júl. 4. 203/293.
71. Prot. Tk. 1835. jún. 28. 199-200/384. "5-ör: Azon tapasztalt megcsalatkozások miá, - mellyeket a rúddal való hányás szokott okozni - ezennel meghatároztatik, hogy ennek utána, valamint mindennémű osztállyok, úgy a nyilas adás is nem rúddal, hanem lántzal mérettessen: melly szerént próbáljon meg a deputatio a már feldüllőzött nyilasokból két vagy három düllőt, és ha már rúd számra feldüllőzött mennyiségénél több öleknek találandja, adja bé tudósítását."
72. Prot. Km. 1796. júl. 3. 2/233.
73. Prot. Kszm. 1842. febr. 28. 305/34-3.
74. Prot. Kh. 1842. máj. 28. 64/161.
75. Prot. Kj. 1792. jún. 3. 65/257.
76. Prot. Kj. 1824. máj. 23. 63/286. "Számos lakosok és gazdák előadják a redemptusoknak abból való károsodásokat, hogy a földetlen lakosoknak servitium titulus alatt sokra tellő kaszálók osztatván az által a redemptus lakosok birtokaik nagyobbságához képest tetemesen megcsalatnak. Mivel pedig ezen osztály egyedül a redemptusokat illeti, kérik, hogy a réti kaszáló azok között osztasson fel az irredemptusok kirekesztésével, mégpedig hogy annál tökéletesebb lehessen az osztály, lánccal, és nehogy az osztálykor több-több kedvetlenségek essenek még kopaszan, mivel már a fentebbi esztendőkben is a későbbi osztály miatt a szigetek haszonvehetetlenekké lettek.
Fontolóra vétetvén ezen tárgyban magokat elő adandó nehézségek és akadályok melyek még csaknem minden esztendőben különbféle határozatokra szolgáltattak alkalmatosságot, köz akarattal abban állapodott meg ezen gyűlés:
I. Hogy az irredemptusok a nyilas osztályból, mert egyedül csak a redemptus plága után járuló beficium a más disctrictusok s ezen kerületben fekvő városok példája után is kirekesztessenek, elég jó tétemény lévén reájok nézve, hogy itt szabad helyen lakván, semmi dézmával és felényi szolgálattal sem terheltetnek mint az urbáriális helyeken.
II. Hogy a rét két szakaszba vétessen, melynek egyik részét tegye a kaszálhatóbb szakasz, másikat pedig a Halas, Lukács-fenék és Nyári-derék környéke, és ezen két osztályból két, vagy a lehetőség esetében három rendbeli osztályok tétessenek. Azon határozattal, hogy clávisul csupán a redemptio vétessen. A servitiumra való adás pedig, ki vévén azon város és eklézsia szolgálattyába lévőket, kiknek eddig is szokott adatni teljességgel töröltessen el. Ezen osztály pedig csupán egy esztendeig fog tartani melynek hová hamarabb való munkába vételére Pólya Mihály és Illéssy György tanácsbeli uraimék úgy Papp Lukács, Pólya Sándor, Takács Ferenc és Mohácsi Gáspár őkigyelmekre bízatik oly hozzáadással, hogy a düllő hossza 200 ölekre határoztatik, s a dűllőzés valamint az osztály is a Ravasz-lyuknál fog kezdetni."
1824. június 7. 68/302. "A fejjebbi 286-ik szám alatt a nyilasok osztása eránt tett határozatban nevezetes vitatásra adván alkalmatosságot azon kitétel, kiket kelljen érteni azon városi és eklézsiai szolgálatban levő individumok alatt, kiknek a servitium titulusa alatt adandó nyilasok az eddig volt mód szerint ennek utánna is applacidáltatnak. Ezen gyűlés által átajjában és közönségesen meghatároztatott, hogy a város szolgálattyában levő személyekkel ugyan a tanácsnak tagjai és notárius urak, az eklézsiai személyeken pedig tiszteletes urak és az oskolai tanítók értetődvén ezen személyeknek ide értvén helybeli magistratuális tiszt urakat is, 20 és 20 öl nyilasok ház sorjokban adattassanak redemptionális obsingentiájokon felül, és ezen beneficium a fent specifikált hivatalbeli személyeknek ha szinte redemptiojok nem volna is, ki adattasson. - Az osztálynak végbe vitele ugyan azon deputációra bízatik, mely a dűllőzést tette, megjegyezvén, hogy a tanácsbeli személyeknek a fáradságokért a rendes diurum a többieknek pedig egy-egy láncalja nyilas fog adatni.
Ezen világosítással, minekutánna a provokált szám alatt kiküldött deputáció referált volna, hogy a rétet a fenekeken és derekakon kívül felmérvén 30.574 ölnek találta volna, megállíttatott, hogy az eddig felmért plága két szakaszokban osztasson ki két forintra 1 ölet számolván, kezdődvén most elsősorban az osztályt a Ravasz-lyukon, azután folytatván a Danczka és Kerülő laposon, Mély-éren és Vigyorgón, s végezvén a Domb-szigeten. Eszerint az osztályra nyíl húzatván lett első az első tized, második a hatodik, harmadik a negyedik, negyedik a második, ötödik a harmadik, hatodik az ötödik."
77. Prot. Kszm. 1838. jún. 2. 188/111.
78. Prot. Kszm. 1805. júl. 6. 80/254.
79. Prot. Kj. 1822. szept. 22. 89/399.
80. Prot. Kj. 1842. jún. 22. 198/420. Szilágyi Miklós is nagykunsági adat alapján mutatja be a keréknek mint földterületmérő eszköznek a használatát. 1995. 51-53.
81. Prot. Tk. 1789. júl. 1. 163-164/443.
82. Prot. Kg. 1792. jún. 2. 69-70/188. "A Réteken való marha legeltetés meg tilalmaztatott és Kaszállónak hagyatni rendeltetett. Mái nap ezért kérdésbe jött, hogy mitsoda móddal és rendel osztasson fel. Az osztály fog kezdődni a Bikás- szigetenn, onnan megyen rendel a Hortobágyig, onnan Bezi-szigetre, ezután a Határ-szigetbe, Kunlaposra, Orsojára, osztán a Sándorokra, Kürtőre, Vékony-szigetbe, Oldal-szigetbe, Agyagosba, Kígyós és Kun ér szigetbe, Perjésbe, Pernyésbe, Balás- és Kondás-szigetekbe, Délő, Apavára, Cseh-sziget, Szénás- sziget, és Gyakor-kút hátullyába. Ezen renden menvén az osztály nyíl vonás szerént leszen az 1-ső nyíl 5-dik Tizedbe 2:6, 3:3, 4:4, 5:2, 6:1. Ezen osztállynak végben vitelére kirendeltetnek Nagy Gáspár, Győry Gáspár és Disznós Mihálly urak. Kiknek is kötelességekbe fog állani a szemmel való látás utánn Düllőkre fel osztani, azután kinek Redemptiója után fog ráta adattatni, a hszontalan rész pedig osztályba nem fog jönni. A proportio úgy határoztatott meg, hogy minden lántz Redemptionális föld után két öll adattasson. A zálogos földek eránt olly határozás tétetett, hogy aki a szabja pénzt fizeti, a vegye az osztálynak is hasznát. A Düllőknek hossza 100 ölekre határoztatott, és hogy minden Tized beli Birák Uraimék, a magok tizede osztállyán jelen legyenek meg hagyatott."
Prot. Kg. 1780. jún. 18. 250/156. A szigetek kaszállóra ekképpen osztattak fel: első és második tized számára rendeltetik az Apa Vár szigete, egésszen harmadik tized számára Kürtő-sziget, Vékony-szigeth, Oldal-sziget, Agyagos-sziget és Délő-sziget. Negyedik tized számára Kondás, Balás, Pernyés, Perjés és Kúnn szigetek. Ötödik, hatodik és hetedik tizedek számára Ménes Déllés, Oldal, Hosszú, Dinnyés, Balogh Mihály, Hegedűs hát és Görbe szigetek.
83. Prot. Kg. 1796. jún. 19. 80-81/326.
84. Prot. Km. 1819. jún. 26. 90/372.
85. Prot. Kszm. 1814. júl. 2. 85-86/276.
86. Prot. Km. 1829. jún. 20. 79/226.
87. Prot. Km. 1829. aug. 15. 92/275.
88. Prot. Kszm. 1846. máj. 13. 242/106. és 244/108. "Mérnök Juhász András úrral az idén osztandó nyilas kaszálókra nézve 250 vonás forintban és 10 köböl búzában az alku megtétetvén oly feltétellel, hogy becsüsök által előre a fű a hely színén megbecsültetvén, első második és harmadik osztályzat szerint minden birtokosnak köteles lészen aránylag a birtokához képest minden osztályzatból 1 és 1 kaszálót adni, éspedig az állásos osztálybéli füveket először megvizsgálván és felvévén becsü után nyílhúzás szerint kiadni, mely állásos füveknek megbecsülésére tanácsnok Tóth János úr és Karhetz Mátyás, ifjú Szabó János, Józsa József a többi más rendű füveknek becsüseire pedig ifjú Kovács István és Tóth Károly tanácsnok urak a lakosok közül pedig Radics Sándor, Dósa Mátyás, Szarvák János, B. Kovács Mátyás, ifjú Kovács József, Kurucz Mihály, Sadhaft Jakab, öreg Józsa János ezennel kiküldetnek.
244/108. A mesterszállási osztandó kaszálókra a telekrészben a kiküldöttek mérnök Juhász András úrral jelentvén, hogy a telkes részt mindenütt kiszakajtván és azon kiszakasztott telkes részek lesznek Pókába Standhaft Jakab tanyájánál kezdve Szabó Antalné, Nagy Fertő végénél, Barnák, Benke pusztagazda, Gátsi Pál, Szarvák tanyájánál s földjeiknél levő állások. A Hupán Tóth András osztályosok tanyájánál kezdve Fertő-szélein Kanász állás, Szegények zugjától le a Körözs parton való állások, úgy Szamár-ér parton kezdve a Holt Körözs parton Bogárzó szélein, Józsa János tanyájánál Kis Szamár-ér parton Régi kút, Kórhány, Új kút, Fekete-állás, Harcsás szélén levő állások, melyeknek osztályára nézve szükséges volna nyilat húzni. Továbbá azt is kívánják jelenteni, hogy a nyári járáson a Disznó-telken, Hupán, a Nagy telken haszontalan bilindekkel tele lévő dudva lévén a köz osztály alá nem jöhet, hanem aziránt most intézkedés tétetne. - A haszontalan bilindekes rész mely osztály alá nem jöhet, harmadába lekaszáltatni, hogy aki lekaszálja két rész azé, egy harmad rész pedig a városé, a közlakosság birkáinak lekaszáltatni elrendeltetett."
89. Prot. Kszm. 1814. júl. 2. 85/273.
90. Prot. Kszm. 1806. márc. 1. 156/404.
91. Prot. Kszm. 1818. jún. 13. 251/576.
92. Prot. Kj. 1849. febr. 16. 19/21-B.
93. Prot. Kj. 1844. okt. 12. 210/524.
94. Prot. Kj. 1834. okt. 11. 465/442.
95. Prot. Kj. 1840. szept. 19. 438/357. "Főbíró Kaszás István úr jelenti, hogy némely lakosok a kaszálónak kiosztott nád nyilasokat le nem vágták mind ez ideig is és emiatt a farkasok annyira megszaporodtak azon a részen, hogy a rétre sem a gulyát sem a ménest veszedelem nélkül hazaszállítani nem lehet. Holott a réten olyan szép sarjú van, úgyhogy a heverő marhák és lovak még a kisebb havú télen azon ki is telelhetnének, ha a farkasok miatt a gulyát, ménest odaszállítani bátorságos volna. Kérdést tészen tehát, mit kelljen a réttel tenni.
Mivel a réti nádas kaszálók takarmánynak oly céllal osztattak ki, hogy a réti fenekesebb kaszálók a most benne levő gazoktól megtisztíttatván, jövő esztendőben a lakosság azokba, ha az árvíztől lehetne jobb és alkalmatosabb takarmányt nyerhessenek. Erre nézve közhírré tenni rendeltetik, hogy minden ember, aki még eddig is a nádas kaszálóját le nem vágta, azt folyó év Szent-Mihály napig levágja, mert akkor az egész rét felszabadíttatik, hogy így a réti fenekekben levő gazos, kákás nád levágattatván a mostanába megszaporodott és igen sok károkat tevő farkasok búvó barlangjaiból kiszoríttathassanak, s a határnak rétes részeiről elvadíttathassanak."
96. Prot. Kj. 1830. jún. 12. 365/388.
97. Prot. Tk. 1790. jún. 20. 384/464.
98. Prot. Tk. 1790. szept. 7. 424/637.
99. Prot. Tk. 1814. máj. 4. 240.
100. Prot. Tk. 1799. máj. 20. 167/161.
101. Prot. Tk. 1799. máj. 30. 169/168.
102. Prot. Tk. 1826. júl. 13. 419.
103. Prot. Tk. 1827. máj. 30. 342.
104. Prot. Tk. 1790. júl. 7. 40/554.
105. Prot. Tk. 1792. jún. 24. 270/370.
106. Prot. Tk. 1797. jún. 28. 371/276.
107. Prot. Tk. 1798. jún. 17. 66/289.
108. Prot. Tk. 1802. ápr. 6. 165.
109. Prot. Tk. 1835. júl. 4. 203/393.
110. Prot. Tk. 1843. jún. 5. 173-175/412.
111. Prot. Kj. 1797. jún. 24. 183/196.
112. Prot. Kj. 1803. jún. 19. 193/339.
113. Prot. Kj. 1828. jún. 20. 227/336, 337.
114. Bellon Tibor, 1973/a. 101.
115. Prot. Kg. 1796. jún. 19. 80-81/326.
116. Prot. Kg. 1795. máj. 27. 87/359.
117. Prot. Tk. 1799. máj. 20. 167/161.
118. Prot. Tk. 1807. jún. 20. 174.
119. Prot. Km. 1795. jún. 5. 114/347.
120. Prot. Km. 1806. júl. 6. 369-370/364.
121. Prot. Km. 1825. júl. 16. 126/355.
122. Prot. Kg. 1857. jún. 21. 76-77/763.
123. Prot. Kszm. 1824. jún. 12. 662/428.
124. Prot. Kh. 1842. máj. 28. 66/162.
125. Prot. Tk. 1810. jún. 24. 241.
126. Tk. Currentalis, 1771. júl. 2.
127. Szabó Lajos, 1987a. 42.
128. Prot. Kg. 1740. júl. 10. 71.
129. Jészkun ker. jkv. 1791. 313/1169.
130. Jászkun ker. jkv. 1793. 494/1513.
131. Jászkun ker. jkv. 1795. 198-199/951.
132. Jászkun ker. jkv. 1815. jún. 12. 350-351/1007.
133. Jászkun ker. jkv. 1817. jún. 14. 314-315/968.
134. Prot. Kszm. 1814. máj. 28. 76/244.
135. Prot. Km. 1825. máj. 25. 91/239.
136. Prot. Kg. 1765. szept. 8. 38.
137. Prot. Tk. 1789. jún. 29. 163/441.
138. Prot. Tk. 1807. szept. 10. 248.
139. Prot. Kszm. 1824. júl. 3. 682/480.
140. Prot. Kj. 1837. jan. 19. 29/55.
141. Prot. Kh. 1839. febr. 2. 10/23.
142. Szilágyi Miklós, 1966. 91-136.
143. Szabó Lajos, 1987/b. 157.
144. Prot. Kg. 1802. máj. 8. 99-100/310.
145. Prot. Kg. 1786. ápr. 1. 49/9.
146. Prot. Kg. 1790. márc. 5. 103-104/92.
147. Prot. Kg. 1790. júl. 31. 203/341.
148. Prot. Kg. 1790. márc. 8. 109/110.
149. Prot. Tk. 1730. jún. 5. 34.
150. Prot. Kg. 1792. febr. 13. 20/48.
151. Prot. Kg. 1794. márc. 3. 192/18.
152. Prot. Kg. 1796. márc. 12. 40-41/161.
153. Prot. Kg. 1800. aug. 7. 190-191/492.
154. Prot. Kg. 1800. júl. 28. 167/452.
155. Prot. Kj. 1753. nov. 23. 21-22.
156. Prot. Kj. 1785. márc. 19. 253/4.
157. Prot. Kszm. 1814. jún. 25. 83/267.
158. Prot. Kszm. 1825. márc. 19. 48/137.
159. Prot. Km. 1839. febr. 9. 15/65.
160. Prot. Km. 1839. márc. 16. 34/140.
161. Prot. Km. 1835. dec. 5. 119/669.
162. Prot. Km. 1805. okt. 23. 28/233.
163. Prot. Tk. 1826. márc. 11. 132.
164. Prot. Km. 1810. jan. 5. 32/2.
165. Prot. Km. 1803. márc. 16. 88/37.
166. Prot. Kj. 1845. ápr. 20. 122/271., Kj. 1838. szept. 2. 463/355.
167. Prot. Kj. 1842. okt. 26. 297/599.
168. Prot. Kj. 1837. nov. 5. 242/488.
169. Prot. Kszm. 1814. júl. 2. 85-86/276.
170. Kszm. ir. 754 cs. 1773. okt. 21.
171. Prot. Kg. 1789. ápr. 24. 22-23/65.
172. Prot. Kj. 1821. aug. 8. 258/383.
173. Prot. Kj. 1789. jan. 26. 11/38.
174. Kj. iratok, 1762. Capsa C. fasc. 4. No. 19.
175. Prot. Tk. 1843. márc. 29. 79/207.
176. Prot. Kj. 1849. dec. 10. 181/489. "Illéssy László úr kérése következtében Mile András pusztagazda és Komáromi Sándor pusztacsősz a közelebb múlt augusztus hó közepén több száz szekerekkel keresztül utazott oroszok által Fegyverneki pusztán a fuvarozókkal tétetett kártételek iránt kihallgattatván a tanácsgyűlésben egyhangúlag azt adták elő, hogy midőn a fentebbi napon a sok szekerek jöttek a fegyverneki pusztán keresztül az első szekeren ülő muszka a szekereket megállította és egy nagyot lőtt. Mely lövésre a szekeresek leugráltak a szekérről, és mentek egyenesen a széna boglyáknak és hordták a szekereikre. Midőn pedig ők a szénát hordó embereket tiltották, a muszka rájok fogta a puskát és kényteleníttettek elnézni ezen rablást. Ezen szekerekkel levő Szolnoki hadnagy mondta nekik azt is, hogy így volt-e mindenütt, ahol csak eljöttek. Előadják továbbá, hogy az ezen szekeresek által elvitt széna öszvesen 32 boglya jó gyepszéna volt, és megért volna az akkori időben is 1 boglya 12 pengő forintokat, és így öszvesen 32 boglya 384 pengő forintot, mely ekképpen tett előadása a kihallgatott két tanúnak hiteles bizonyítványban kiadatni rendeltetett."
177. Prot. Tk. 1829. febr. 3. 75.
178. Prot. Tk. 1809. okt. 8. 219.
179. Prot. Tk. 1806. jan. 27. 10.
180. Prot. Tk. 1842. okt. 28. 229/620.
181. Prot. Kg. 1792. febr. 13. 20/48.
182. Prot. Kg. 1794. márc. 3. 192/18.
183. Prot. Kg. 1800. jún. 28. 167/452.
184. Prot. Kh. 1818. júl. 11. 89/193.
185. Jászkun ker. hivatalos tudósítások 1828. jan. 20. 226.
186. Prot. Kj. 1753. dec. 4. 23.
187. Prot. Kj. 1835. ápr. 22. 79/214.
188. Prot. Kh. 1838. júl. 14. 91/344.
189. Prot. Kh. 1840. jún. 29. 78/212.
190. Prot. Kh. 1849. nov. 2. 74/195.
191. Györffy István, 1910. 129-148., 1926. 105-136.
192. Prot. Kszm. 1811. febr. 28. 270/643.
193. Prot. Kj. 1819. júl. 10. 199/341.
194. Prot. Km. 1818. nov. 14. 164/655.
195. Prot. Km. 1838. nov. 17. 125/430.
196. Prot. Kj. 1844. okt. 12. 211/526.
197. Prot. Tk. 1794. szept. 20. 154.
198. Prot. Km. 1810. okt. 3. 138/406.
199. Prot. Tk. 1809. ápr. 16. 104.
200. Prot. Tk. 1809. ápr. 22. 110.
201. Prot. Tk. 1801. ápr. 20. 132.
202. Prot. Tk. 1802. júl. 15. 361.
203. Prot. Tk. 1813. máj. 8. 114.
204. Prot. Kg. 1777. dec. 7. 210-211.
205. Prot. Tk. 1812. jún. 7. 199.
206. Prot. Kj. 1822. ápr. 26. 36/158.
207. Prot. Kszm. 1848. jún. 12. 712/191.
208. Prot. Kj. 1846. okt. 17. 288/708.
209. Prot. Kj. 1837. jún. 4. 153/301.
210. Bencsik János, 1975. 241., Szabó Lajos, 1987/b. 30.
211. Prot. Kg. 1811. dec. 1. 202-203/706., Bellon Tibor, 1973/a. 150.
212. Györffy István, 1943. 56-57.
213. Bellon Tibor, 1973/a. 152-154.
214. Prot. Km. 1809. szept. 12. 167/447.
215. Prot. Km. 1839. márc. 16. 34/140.
216. Prot. Tk. 1804. júl. 21. 198.
217. Prot. Tk. 1842. okt. 28. 229/620.
218. Prot. Kj. 1799. júl. 13. 368/219.

folytatás