Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára


Nádasok

A nagykunsági települések határait bőven öntözték árvizek. Kiterjedt mocsarak, állandóan vízzel borított területek foglalták el a felét, kétharmadát. Régi kéziratos térképek gazdag földrajzi névanyaga őrzi a "vizes világ" emlékét. Ezekben a rétekben hatalmas "náderdők" nevelkedtek. De szükség is volt nádra! A leleményes kunságiak náddal helyettesítették a fát, amiből Alföldszerte nagyon kevés nőtt, ahol csak lehetett. A szárított trágya mellett a nád volt a tüzelőanyag. Nádból kötötték a háztetőt, sőt korábban a szegényebbek a falat is nádból csinálták, de nád volt a színek, ólak fala is. Nádkerítés határolta a portákat, a pásztorok is nádból ültették maguk számára a tágas kunyhókat, a jószág számára pedig az enyhelyeket, szárnyékokat, karámokat. Esetenként a vizen átjárást szolgáló bürühíd is nádkévékből készült. Aszályos esztendőben pedig az elmaradt szénatermést a fiatalon lekaszált náddal, sással, gyékénnyel pótolták. Már korábban is hoztam adatokat annak bizonyítására, hogy az állattartásban a réteknek milyen meghatározó szerepük volt. Nemcsak a rendkívüli esztendőkre gondolok. Normális években is a rétek belsejében levő szigetek avarfüvén teleltettek mind a pásztorok, mind az erdélyi purzsások vagy más bérlők. Szárazabb nyarakon a nedves rétekben mentették át a legelő nyájakat a fiatal nád etetésével, míg újra csapadékosra nem fordult az idő.
Érthető tehát, hogy fontos és megbecsült növénye volt a tájnak a nád, bár a nádtermő föld tiszta jövedelme mindig is a legalacsonyabbnak számított. Sokirányú felhasználása miatt a szerepe és jelentősége ennél azonban sokkal nagyobb volt. A Nagykunságon a redempció előtti időben gyakorlatilag mindenki ott és annyi nádat vágott a maga számára tüzelőnek, lakástetőnek, kerítésnek, amennyire szüksége volt. Majd csak a redempcióval kezdik korlátozni az irredemptusokat a nád használatában, de a vágáshoz való joguk még hosszú időn keresztül megmaradt, talán a legtovább a közös használatú területekből. Túrkevén például 1750-ben azt határozta a tanács, hogy "amely emberek nem redimáltak, azoknak nádjok megdézsmáltatik harmadán úgy, hogy minden harmadik kéve a helységé lészen."[1] A városok maguknak is vágattak nádat, vagy pedig a lakosokat kötelezték, hogy bizonyos mennyiségű kévét a közösbe szállítsanak be. Nem lehetett kis mennyiség, hiszen a tanács konyháját, kemencéit is ezzel fűtötték, a város épületeit náddal fedték, kerítéseit is nádból csinálták, nyájaiknak enyhelyeihez is nádat használtak. Az irredemptusok nád beszolgáltatási kötelezettségével tehát a város szükségét elégítették ki. Más esetekben is találkozunk azzal, hogy az irredemptusokat a nád vágásban korlátozzák.
1800-ban a nádosztók dolgavégezetlenül tértek vissza november elején. Ugyanis ekkorra már sok nádat levágtak, így a tanács nem tehetett mást meghirdette, hogy "hólnap a nádvágás a redemptus lakosoknak szabad lészen, az irredemptusok pedig két hét múlva foghatnak ahhoz, nehogy miattok a birtokos gazdák anélkül maradnának."[2] Az irredemptusokkal sokszor megkülönböztetetten bántak. 1810-ben például a szekeres szolgálatúak 6 ölet, a többiek 4 vagy 2 ölet kaptak a közös nádasból, tehát érdemük szerint juthattak nádvágáshoz a város lakosai.[3] 1849-ben a zavaros időkre hivatkozva nem tudták a réti nádnyilasokat kiosztani. Ezért azok szabad vágását megengedték, kiemelve, hogy ez csak most egyszeri dolog, de az irredemptusokat nádbeadásra kötelezték.[4]
Sajátos osztó elvet alkalmazott a kunhegyesi tanács 1785-ben. Két napig engedték meg a redemptusoknak a nádvágást: "Akinek 100 forinton felüli redempciójok vagyon, 3 emberekkel, akiknek 50 forintokon felül 100-ig vagyon redempciójok 2 embereikkel, akiknek pedig 50-en alól vagyon 1 emberrel a nádat szabadon vágathatja le." Utána bárki vághat magának amennyire szüksége van.[5] A karcagi tanács 1795. novemberében a nádvágást felszabadította, az irredemptusoknak azonban nádat vágni karácsonyig nem volt szabad. Akik tilalom ellen vágtak, hal-héjjakat raktak, azoktól a város lefoglalta és elvette.[6] 1807-ben az irredemptusokat a nádosztásból kihagyták, csak miután "az osztály véghez megyen, és a vágás közönségesen megszabadul, nékiek is szabadságokban fog állani magok részére vágni amit kaphatnak"[7] - szól a tanácsi utasítás. Ugyanebben az évben az osztásból kimaradt ligetes és gazos nád sorsáról úgy intézkedik a kisújszállási tanács, hogy tovább tilalomban nem tartható, hanem "akinek módja és kedve van vághatja." Az irredemptusok korlátozásával más alkalommal is találkozunk. 1796-ban a redemptusoknak a nádvágást szabadon engedte a kisújszállási tanács de csak azzal a feltétellel, hogy "a maga cselédjein kívül sem helybeli sem külföldi irredemptust nádvágásra alkalmaztatni sem napszámra sem más módon ne bátorkodjon egész karácsonyig, amikor az irredemptusoknak is a nádvágásra való szabadságok elkezdődik."[8]
A múlt század közepétől egyre nagyobb veszély fenyegette a nádasokat, hiszen az ármentesítések és lecsapolások következtében vérét vesztett rétekben egyre gyengébb, silányabb nád termett, és egyre inkább az eke hasított barázdát az egykori nádasok helyén. Tanulságos a karcagi tanácsnak egy 1855-ben hozott határozata és magyarázata: "a rétnek, különösen pedig a téli nádlásnak leginkább csak azok veszik hasznát, kiknek ahhoz semmi joguk sincs - többnyire az irredemptus lakosok pusztítják le a rétről a nádat, míg a nagy földadóval terhelt birtokos lakosságnak csaknem egész általánossága nád nélkül marad, vagy csak igen kevesen élvezhetik a különben földbirtokaik után egyenesen csak őket illető beneficiumot. - S miután általánosságban tudva van, hogy a gazdálkodó nem kaphat gazdaságához elég cselédet, mert a szolgálatból élő szegényebb sorsúak csak azért nem állanak a szolgálatba, mivel a rétbőli keresetre vetik magukat."[9] A tanács a munkás kéz hiányát a szegénységnek a rétből élésével indokolja, legalábbis ezt hozzák fel a tilalom okaként.
A jegyzőkönyvek gyakran használják a nádlás szót, a nádosztás, nádvágás helyett. A nád osztása az 1860-70-es években szűnt meg a rétek lecsapolásával,és a másfajta művelésbe fogásával, felosztásával. Ezután már ki-ki csak magának vágott sokszor szükségesnél is kevesebbet a neki jutott rétes helyen, vagy a még megmaradt nádasokban.
A lakosok a késő ősz, tél beálltával sürgették a nád kiosztását, hiszen szükségük volt téli tüzelőre és akkor tudták biztonságban magukat, ha a téli tüzelőnek és a jövő esztendei tetőnek és kerítésnek való nád is már a portájukon volt berakva. Gyakran azonban az időjárás akadályozta a munka elkezdését. 1784. januárjában a kunhegyesi tanács arra hivatkozik, hogy "a zuzz hó és fagy elrontotta, lefektette a nádat," ezért ki-ki próbálja folytatni a már megkezdett nád vágását, és ki-ki magának ott és ahol amilyet talál szabadon vághatja.[10] 1849. tavaszán a kisújszállási tanács "a célszerűbb használhatás végett" a réten levő avas nád és káka, gyékény felgyújtásáról döntött. Ezt a munkát a csőszök kötelességévé tette azért, hogy a rét megtisztuljon és ott megfelelő módon lehessen a jövő évi nádtermést biztosítani.[11] Általános gyakorlat volt, hogy a rétségeket égetéssel tisztították meg, hogy a jövő évi egészséges és szép nád és gyékény növését így tegyék lehetővé. Ezt mindig tavasz felé csinálták. Különösen a nádnak volt nagyon sok törmeléke, ami szennyezte a vizet és az egészséges, fiatal nád hajtását is akadályozta. A törmelék is alkalmas volt kemence fűtésére, gyakran éltek is vele a szegényebb sorsúak. Szekérszámra hordták haza az összegereblyézett, villával felrakott nádcsörmőt.
Gyakran előfordult, hogy a lakosok nem várták meg - sokszor még a redemptusok sem - az osztást, hanem engedély nélkül kezdték el a nádat vágni. 1807-ben Túrkeve a tilalomrontókat azzal büntette, hogy a levágott mennyiség felét a maga számára lefoglaltatta: "mindazok, akik a Kép környékén nádat vágtak, akár árenda nélkül, akár a maguk nyilassa körül, mind menjen ki hétfőn reggel a maga nádjához, hogy ottan felirattasson, hogy ki mennyi nádat vágott, hogy így a nádját az ottan nem létel miatt egészen el ne veszítse. A nádjának azt a fele részét, amely a communitásé fog lenni, a tarlóról tartozik oly helyre kihordani, ahol szekérrel melléje lehessen állani, fele része pedig maradjon magának.[12] 1846. januárjában Karcagon Fekete Mihályt és Farkas Andrást a tanács előállította és 12 pálcára megbüntette, mivel a tilalom ellen engedély nélkül 210 kéve nádat vágtak. A nádat a város számára elkobozták.[13] Túrkevén 1766-ban a tilalmas helyen nádat vágókat megkérdezte a tanács, hogy mire használták fel a levágott nádat. Megtudjuk, hogy "Kis György 35 kévét vágatott vésznek, Bárdi István cselédje vágott vésznek és kunyhónak valót, Bodó István fia is vésznek valót vágott, Nánási János vágott valamelyet az aklához jászolnak."[14] Tehát legtöbben - amint látjuk - a halfogáshoz készítendő vészhez vágtak nádat. A 30-40 kévényi mennyiség azt jelzi, hogy egy-egy vész megcsinálásához ennyire volt szükség. Érdekes az az adat, hogy nádból készítettek jászlat a jószágok számára.
A tilalomrontókat, az engedély nélkül nádat vágókat is úgy büntette a tanács, hogy a vágott nád harmadát, felét, de gyakran az egészet a maga számára elkobozta. 1849-ben a kisújszállási tanács "a tilalomrontókat és harácsolókat" azzal büntette, hogy a nád kétharmadát elkobozta. Hogy a letagadást elkerüljék, 2-2 főből álló tanácsi küldöttséget jelöltek ki, hogy "az udvarokat, tanyákat és a lágerekben (lógerekben, rakodókban) levő nád csomókat számba vegyék."[15] 1792-ben a kisújszállási tanács a redemptus gazdáktól 20, az irredemptus gazdáktól 30 "kéve jóféle új és épületre alkalmatos nád" behozását írta elő.[16] 1820-ban az ecsegi nádalló rétet harmadába adja ki a tanács vágásra. A dézmát a Ritka Borzra kellett kihordaniuk a dézmásoknak. Innen a szekeres gazdák kötelesek voltak hazahordani a város kertjébe.[17] 1832-ben a Halasban 50 öles dűlőben 1290 öl tűzrevaló nád volt, melyet a város levágatott, a csörmős részét téglaégetésre használta fel.[18] 1785-ben a kisújszállási réteken bárki szabadon vághatott nádat, de minden tizedik kévét be kellett adnia a tanácsnak. Tehát szabályszerű tizedet szedtek a nádvágóktól.[19]
Egy évvel később úgy fogalmaznak, hogy "minden kenyeres gazda 10 kéve nádat a helység számára behozni köteleztessék" függetlenül anyagi állapotától.[20] A madarasi tanács a Nagy Üllőből 15-15 kéve nádat kér minden gazdától, azt "a város kertjébe be is vinni torsával és kaparékjával" együtt kötelesek.[21] Nyilván a szín nád kerítésnek és tetőnek kellett, a torzsa és a kaparék fűtőanyag volt. De egyúttal ezek elszállításával a réteket is tökéletesen megtisztították, így segítették a következő évi nádtermést. Más esztendőben "10 jóféle nagyságú kéve nádat" kér minden gazdától a madarasi tanács akár redemptus akár irredemptus az illető.[22] 1804-ben 25-25 kévét kell beszolgáltatni úgy, hogy először a város szükségére vágjon mindenki, majd csak utána vághat magának.[23] A karcagi tanács 30 kéve nád behordását követeli meg 1790-ben.[24] 1793-ban pedig minden lakostól 50 kéve nád behordását várja el.[25] Ugyancsak 30 kéve nádat kellett a redemptusnak, 50 kévét pedig az irredemptusnak beszolgáltatni 1771-ben Kisújszálláson. Azt is megjegyzik, hogy ha valaki "alkalmatossága (t.i. szekér és iga) nem léte miá be nem hozhatná, ilyenkor ki-ki oly helyre tartozik kihordani a nádat, hogy szekérrel minden baj nélkül mellé lehessen állani." Az ilyennek viszont még 20 kévével többet kellett vágnia nyilván a fuvarköltség fejében.[26] Hogy az így begyűjtött mennyiség nem lehetett kevés, azt egy 1846-ban Karcagon rögzített adat bizonyítja. Ekkor a tanács számba vette a város kertjébe rakott nádat, amelyik 4.381 kéve volt![27] A kevi tanács 1793-ban a maga nádját a lakosokkal vágatta le. "Régi szokás szerint minden külön kenyéren levő gyalog ember" 100 kéve nádat volt köteles levágni és bevinni a város udvarára.[28] Egyébként a túrkevei tanács nádszerző tevékenységéről nagyon gazdag irodalom található a jegyzőkönyvekben.[29]
Kevés adatunk van arra, hogy a nádat - mivel értéknek számított, - ugyanúgy őriztette a város, mint a kaszáló réteket, vagy a boglyázott takarmányokat. Kisújszálláson 1805-ben Burkus Kovács János kérte a tanácsot, hogy az elmúlt három esztendőben tett 20 hetes szolgálatát, melyet sás és nád őrizésében eltöltött, honorálják.[30] Máskor is találunk arra adatot, hogy a harácsolók ellen a csőszöket rendelnek a nádasok védelmére.[31]
A nádvágás jellegzetesen téli foglalatosság volt. Ahogy beállt a kemény fagy, a vizek jéggé dermedtek, a tanácsi deputáció bejárta a nádas helyeket, felmérte a termést, meghatározta a kiosztandó terület nagyságát. Ha száraz ősz volt, a nádasokat szárazon lehetett lábalni, már novemberben kiosztották a nádas plágákat. Hogy mennyire ismerte a város vezetése a határát, így a nádtermő helyeket is, és nemcsak a rétet járó pásztorokra hagyatkozott, mi sem bizonyítja jobban, hogy a karcagi tanács 1789-ben megbecsülte a város nádtermő helyeit és a következő összeírást terjesztette elő: Kara János 1000 kéve, Vajas 600 kéve, Hattyús 300 kéve, Magyarka 500 kéve, Halas 3.000 kéve, Karga lapos 3.000 kéve, Földégés Botonással 23.600 kéve, Apavára, Érbuga 22.000 kéve, Berecz-fenék 1.000 kéve, Disznó-rét 3.000 kéve összesen 79.700 kéve a várható nádhozam.[32] 1811-ben a nádat szemrevételező küldöttség az osztás minél előbb való elkezdését azért szorgalmazta, "mivel igen nagy tüzek támadnak, melyek által szép nádas plágák semmivé lesznek," másrészt pedig a rét elosztható állapotban van, tehát nem érdemes vele várni.[33] 1796-ban az Üllőbéli nádnak a levágását sürgetik a kunmadarasi gazdák, mivel "attól lehetne tartani, hogy már a sertések a rítről kiszorulván az Üllőbe bocsájtatnak, ami kevís nád van is, öszvetöri, gázolja." De az is indok, hogy a juhászok s más kinnháló lovászok és cselédek által sok pocsékolás téteni tapasztaltatott."[34]
A nádosztást mindig szemle előzte meg. 1824. novemberében az Ecsegi nádvágó rétek megtekintésére 3 tagú tanácsi küldöttség ment ki. Egyúttal azzal is megbízták őket, hogy a kinn telelő gulyákat is megnézzék.[35] A dűllőzést mondották nádkitörésnek is.[36] A szó szemléletesen fejezte ki az eljárást, ugyanis kitörte, kitaposta az ember az utat a dűlőt a nádban és ezzel választotta el egymástól az egyes parcellákat. A kisújszállásiak erre a műveletre meg is adják a magyarázatot: "mivel hosszú dűllőben egyenesen menni a nagy nádba felettébb terhes, sőt majd lehetetlen, a dűlőnek hossza felényi légyen, a szélessége pedig kétannyi."[37] Tehát az egyenes lineák kijelölését így könnyítették.
1828-ban a dűlők hosszát 40 rudasban határozták meg a túrkevei nádasokban, így a 14 dűlőben 2.574 rúd nádat jelöltek ki Bürkösön. Az osztás elkezdését a Képnél határozták meg.[38] 1832-ben 5.170 ölet - tehát majdnem ugyanannyit - mértek.[39] Egy évvel később 18.341 ölet dűlőztek fel. Ekkor a Bürkösön termett nád szebb és tisztább volt, ez 8.620 ölet tett ki, a Kerek-tó oldal és Kér-sziget sásasabb, ez 9.721 öl. Így két külön nyilast csináltak és osztottak ki a kevi lakosoknak.[40] Karcag tanácsa 100 öl hosszúságú dűlőket jelölt ki, és egy lánc föld után 4 nád ölet adott. Azt is meghatározták, hogy az irredemptusok szolgálatuk után kapjanak: "a nagyobb szolgálatúak 5 ölet, a kisebbeknek pedig 4 ölet adjanak" az osztók.[41] Kisújszálláson a Halasban 50 öles dűlőből 3.800 ölet mért ki az osztó deputáció 1822. karácsony hetében.[42] Más évben 7.960 öl nád volt vágható állapotban.[43]
Tanulságos, hogy az osztás időpontja mennyire változó. Nyilván a rét és a nád állapota volt a döntő. Szárazabb őszön - ha a rétbe be lehetett menni - már október végén elkezdték az osztást. Gyakran azonban meg kellett várni a kemény fagyokat, amikor a jég hátán foghattak munkához, ez január sőt február hónapokra is eshetett.
A nád kimérésére is láncot, kereket, rudat, rúdalját vagy ölet használtak. 1783-ban a kunhegyesiek a nádat a redemptus gazdák között rúddal osztották el.[44] A madarasi tanács 1793. december 1-én osztókat és rudallókat jelölt ki. Az osztók fáradságokért 10 rudat, a rudallók 5 rudat kaptak a maguk járandóságán kívül.[45] Madarason 1792-ben a nád nyilas hosszát 30 rúdra határozták.[46] 1798-ban csak 17 rúdra ment a dűlő hossza.[47] 1852. januárjában Karcagon 80 öles dűlőben egy láncalja föld után egy rúdalja nádat osztottak.[48] A kisújszállási osztók a Halasban levő nádat feldűlőzvén 840 keréknek találták. 53 plétára osztva egy-egy palétára 16 kerék jutott.[49] Más esztendőben 10 öles dűlőt mértek mindössze a kisújszállási Gyalpárban, ebből 3.000 öl lett. Ekkor a Lukács-feneket és Halast 50 öles dűlőkre osztották.[50] Tehát azt látjuk, hogy a különböző helyeken levő nádasokat mindig a legalkalmatosabb nagyságúakban határozták meg, és osztották ki a lakosok között.
1801-ben az Üllőben 15 rudas dűlőket alakítottak ki a madarasiak. Mivel kevés volt a nád, külön is vigyázni kellett, hogy "senki a másik szomszédjától tovább ne pécézze ki a maga kimutatott jussát," valamint "senki a nádvágók közül tüzelni a nádvágó helyen, úgy mint az Üllőben ne bátorkodjon, hogy a közönségnek kár ne okoztasson az elfutamodó tűzzel."[51] Az emlékezet is így őrizte meg, hogy a nádvágók többnyire nem jöttek haza, különösen ha messze esett a nádas plága, hanem kinn építettek nádkunyhót a levágott kévékből, abban készítettek maguknak éjjeli szállást. Este a törmelékből, nádcsörlőből nagy tüzet raktak, annál pirítottak szalonnát és melegedtek. Nyilván ez ellen volt a madarasi tanács szándéka a tüzelés tiltásával, félvén a tűzi veszedelemtől. Valószínű azonban nem sok eredménye volt a tilalomnak.
Túrkevén a nádasok jórésze a bérelt pusztára, Ecsegre esett. Ezért különös gonddal vigyáztak arra, hogy a nádat is a befizetett árendaösszeg arányában osszák szét a város lakosai között. 1802. novemberében olyan fagyok voltak már, hogy meg lehetett kezdeni a nádosztást: "Ecsegre a nád dűlőzésére kirendeltettek béjelentik, hogy a 4.806 rúd alja nádat találtak. Minthogy az árenda 3.883 forint, tehát meghatároztatik, hogy minden forintra egy öl adódjon. Az osztály kezdődik a Ködmönösi útnál levő hasításnál....minthogy pedig közönségesen tudva vagyon, hogy akik dűlőztek és az osztályt is véghez fogják vinni, sok törődéssel fogják azt cselekedni, tehát fejenként jussuk 15 öllel a maguk sorában megszaporíttatik."[52] 1807-ben Ecsegen a két Borbély fivér árendába vett nádasát osztották el bírák uraimék a lakosok között: "Borbély Gábor úr rátáján a dűlő 80 öl hosszaságra, a tisztelt Borbély Józsefé 50 ölnyi lévén, az 50 öles dűlőből másfél annyi adattasson, mint a 80 ölesből... az is meghatároztatott, hogy a nád eldűlőző és osztó deputátusoknak fáradságoknak jutalmául 20 és 20 öl adattasson, ide értvén Etsegi csősz Kobor Balogh András is, aki fog másik rúdhányó lenni, annak 10 öl adattasson."[53] A tanácsbeli osztó deputátusoknak két segítségük volt a mérésben, akiket rúdhányónak mondottak.
A madarasi tanács - mint a fűből is - rendszeresen osztott a bírák uraiméknak 10 rudat, és többnyire ugyanennyit kaptak az osztók is a maguk nyilasuk mellett.[54] Máskor úgy döntenek, hogy "mind bírák úréknak, mind osztóknak 10-10, a rudallóknak pedig 5-5 rúd adatik az régi szokás szerint nyilassaik mellett.[55] 1819-ben a bírák 10, az osztók 8, a dűlőzők 6, a kisbírák 3 rudat, a város többi cselédje 2 rudat kapott.[56] A madarasi tanácsnak 1792. október végén "a kinn lakó pásztoraik és kanászaik" jelentették, hogy a nagyiváni bikák a csordából kiszakadván a rétünkön legelnek. Mások pedig a "határunkba bécsapván, nádjainkat, fedő gazzainkat kaszálással pusztítják." Levelet írnak a nagyivániaknak, hogy a lakosaikat tilalmazzák el a kártételtől.[57] A kunszentmártoni tanács arról határozott, hogy a Nagy-eret a bábockai határon el kellene tölteni, így "azon évben már gyékény, fedőnek való gaz esztendőnként teremne benne, azonkívül halunk és csíkunk is bővebben lenne."[58] Tehát sok szempontot érvényesítettek a rét használatnál a nagykunsági mezővárosok.
A gaz a tetőfedő anyag összefoglaló neve. Kunhegyesen a Gyolcson termett gyékény- és kákapusztítókat megfeddik, mivel arra szükség lett volna "a megrongyollott kvartély istállók tetejezésére."[59] Tehát a gyengébb minőségű nádat, nádtörmeléket, gyékényt és kákát avagy összefoglaló nevén gazt tetőfedésre és takarmányozásra is felhasználták. 1828-ban Ecsegen "a Bürkösi nádló rétet feldűlőzték 40 rúd hosszúságra, esett mindössze 14 dűlőben 2.574 rúd. Mihelyst alkalmas idő lesz a deputáció a Képnél kezdvén az osztályt, nyílhúzás szerint ily renddel harmadik, hatodik, negyedik, első, második és ötödik tized" végezzék el a munkát.[60] A tizedeken belül házsorjában osztották a nádast. Karcagon 1846. novemberében kétfelől indultak meg az osztók: egyike a Berecz-fenék felől, a másika a Hattyúson kezdte a munkát. 80 öles hosszú dűlőket jelöltek ki és egy lánc föld után egy rúdalját adtak.[61] Amint látjuk a Nagykunságon a nádosztás pontosan ugyanolyan gyakorlat szerint folyt, ahogyan a fűosztás is. A járulékos földek használata - mind a kaszálóé mind a legelőé mind pedig a nádasé - nyílhúzás alapján, tizedenként és a redempciós kulcs figyelembevételével történt.
A nád szükségeledele volt a legelőről beszorult jószágnak, - mint ahogyan azt a korábbi fejezetben bemutattam. Tudjuk, hogy kemény teleken a kinn levő rideg jószág még a védelmére épített nádkarámot is megette, de lelegelte éhségében az avarfű körül levő nádat is. Gyakran találunk olyan adatot, hogy egy-egy aszályos esztendőben a nagykun városok előljárósága a szükségtől kényszerítve a gyenge nádasokat kaszálónak osztotta ki ugyanúgy mint a réti füvet.[62] Túrkevén a Kabai-aposon találtak annyi gyenge nádas kaszálóra, amely egy napi munkát ad egy tizednek. Ezt levágatták a város számára.[63]
A nádat télen vágták. "Két ember együtt dolgozván alkalmatos téli időben, egyik az ő mesterségesen készült nádvágó tolókájával a jég hátán kéveszámra tolja rakásra a nádat, és iparkodjon a másik utána, hogy kévékbe öszve kötözhesse s ketten leg alább is 200 jó kéve nádat rakásra tesznek estvére, mely rendszerént 4 szekérre való és egy szekérért, ha Debrecenbe viszik, 50 s 60 garast megkaphatnak" - mondja Szilágyi uram 1827-ben. Györffy István idézi a Szűcs Sándor által felfedezett Birtalan Szilágyi Sárrétről, Nagykunságról szóló feljegyzését az említett időben.[64] Ha pedig nem termett elég nád a saját határon, messze elmentek szerezni, vagy éppen máshonnan jöttek a kunsági földre nádért. A karcagi tanács a város épületeinek javítására szükséges nádat 1798-ban Püspökladányból vásárolta.[65] 1803. decemberében nádvágó rétet árendáltak Ecsegpusztán a keviek a Borbély családtól. 1 forintra 60 ölet számítottak, aki venni akart, jelentkezhetett.[66] Egy évvel később is az ecsegi "Ködmönös-beli nádját ezen télre való vágásra 100 rénes forintért" Borbély uraságtól megvette a város, egyúttal kötelezték a lakosokat, hogy minden gyalog ember 100-100 kéve nádat vágjon a város számára.[67] A kunszentmártoniak Dévaványán vettek nádat, 100 gazdát rendeltek ki fuvarba.[68] A madarasi Eklézsia-ház tetejére szükséges 2.000 kéve nádat is Ladányban szerzi be a tanács.[69]
1806. nyarán a kevi előljáróság utasította tagjait, hogy Ecsegen ellenőrizzék a gulyát és nézzék meg Borbély uraság nádló rétjét, annak árendálására pedig Roffra menjenek el.[70] A nádas réteket rendszerint már kora ősszel tilalomba tették. 1834. októberében a kevi tanácsban szóba jött, hogy Ecsegen a gyékényt felszabadítsák, vagy tilalomba tartsák-e. "Holnap tétessen közönségessé a nép előtt, hogy senki további rendelésig a gyékényt s nádat vágni ne merészelje."[71] 1787. februárjában a kevi lakosok Borbély Sámuelné rétjén, az ecsegi Ködmönösön nádat vágtak, de a dézmát nem adták meg. A megállapodás szerint minden 50 kévétől 10 garast kellett fizetni a nádvágóknak.[72] Más esztendőben a Egyházhalmi árendás örménytől Szaka Andrástól árendálta ki Keve városa "külső nádvágó rétjét" 360 rénes forintért.[73] 1802-ben Ecsegen 4806 rúdalja nádat találtak a dűlőzők, 1 forint árendára 1 ölet adtak, az osztást a ködmönösi kútnál kezdték. Belefoglalták a protokollumba, miszerint "tudva vagyon, hogy akik dűlőztek és osztályt is véghez fogják vinni, sok törődéssel fogják azt cselekedni, tehát fejenként jussok 15 öllel a magok sorában megszaporíttassék."[74]
Gyakran fordulnak a nagykun városokhoz más települések, hogy határukban nádvágó rétet béreljenek egy-egy alkalomra. Ha mód van rá, ezt lehetővé is teszik, mert az így befolyt összeg a város pénztárát gyarapította. 1737-ben a madarasiaknak a karcagiak kerülők felügyelete alatt engedték meg a nádvágást, egy máriásért 100 kéve nádat vághattak.[75] 1773. januárjából közelebbről meg nem nevezett helység kérésére engedte meg Kisújszállás tanácsa, hogy a Mély-ér, Pázsit-sziget és Ecsegi-oldal területén nádat vághassanak, 100 kévéért 1 máriást kellett fizetniük, vagy harmadában voltak kötelesek a nádat levágni.[76] 1790-ben a kevi és mezőtúri lakosok 100-200 kéve nád vágására kértek engedelmet Kisújszállás tanácsától. Egy máriásért 100-át megengedik.[77] Karcagtól "Nádudvar helysége paraszt communitása a nádudvari határoldalon" nádvágó rétet kért és kapott.[78] 1797-ben Szíjjártó Szabó István, Szabó János és Tőrős Mihály kisújszállási lakosok kérik, hogy a karcagi réten nádat vághassanak. A Halasban vághattak 500-500 kévét, százát 10 garasért.[79] Más évben a nádudvari tiszttartónak engedik meg, hogy 1.000 kéve nádat vágjon a karcagi határban.[80] 1800-ban a madarasi bírák és a nádudvari lakosok kérnek engedelmet nádvágásra. A Kunlaposon százát 30 krajcárjával számítva megengedi a karcagi tanács.[81]
A kunhegyesi tanácsnak a roffi Borbély Gábor kínál 6.000 kéve nádat és 8.000 "tekert korc vesszőt." Mivel mind az városnak mind az eklézsiának szüksége van az új tetőre 2.000 kéve nádat, százát 14 forintjával, és a korcvessző százát 30 krajcárjával veszi meg a kunhegyesi tanács.[82] A kunszentmártoni Tóth János kiküldött deputátus szenátor bejelentette, hogy Dévaványán 2.100 kéve nádért 84 forintot fizetett, melyet a beneficiális kassza egyenlített ki. Az útiköltségre 3 forint 30 krajcárt vett fel.[83] A karcagi tanács a helybéli birtoktalan lakosoktól réti nádvágásért és tűzrevalóért 156 forintot szedett be.[84] 1855-ben a madarasi lakosoktól 30 forintot kapott a karcagi tanács nádvágásért.[85] A kunhegyesiek Kenderesen találtak "malomra alkalmatos nádat." 14-16 forintért vették százát.[86] A kevi tanács az ecsegi árendás pusztán levő nádló rétet felébe levágatta. A városnak jutott nád 100 kévéjét 5 forintjával eladták.[87]
Kisújszállás tanácsa 1842. decemberében úgy tapasztalta, hogy a Nyári- és Görbe-derakakban, valamint a Halasban tetőfedésre alkalmas szép nád termett.[88] A szegénységnek gyakran engedik, hogy tűzrevalónak vágjon nádat. Gyakran erre külön is kijelölnek egy-egy rétet, mint például Kisújszálláson a Kisrét-oldalt és a Kúpnád-szigetet.[89] 1822-ben a madarasi tanács a korcsmárosok kérésének eleget téve szalmát és nádat ad fűteni, hogy "az enyhős házban mind ők, mind a borivók jobb kedvvel légyenek." Bíró Márton csárdásnak azért adnak tűzrevalót, mert egyedül ő nem kapott nádnyilast.[90] Karcag tanácsa a sikeres réttisztítás reményében kínálja fel vidékieknek is némi fizetségért a tűzrevaló nád vágását.[91]
Nádori alkapitány Fazekas András kérését a kisújszállási tanács kénytelen elutasítani, hogy tudniillik kákát és gyékényt vághasson a Kenderes-szigeti oldalban, mivel "a szegényebb sorsú, sőt még birtokos lakosok is egyedül a rétről várják téli tüzelőiket."[92] A következő évben arra hivatkozással, hogy "az oskolák fűtésére a szűk termés miatt a város szalmát nem adhat, elrendeltetik, hogy minden paléta vágjon és hozzon 200 kéve tűzrevaló nádat."[93] 1847-ben a város részére "tűzrevaló csörmőt vágató küldöttség a két napi díját kéri.[94] Mursa András nádlopásban lett elmarasztalva. Egész télen igen kevés nádat vágott, mégis "mindenkoron volt elegendő füttője a kamarában csomó vagy tukants számokra kötözve és béhányva." Sőt még a lopott nádból kis kertet is kerített." Büntetése 20, a fiának 12 pálca ütés.[95] A büntetést nem a nád elhozásáért kapta leginkább, hanem azért, hogy a város számára nem teljesítette a kijelölt nádvágás mennyiségét. A karcagi bíróság több lakost marasztalt el, mert a tilalom ellenére nádat vágtak. "A tanyára kihordatván fel ültették (azaz kerítésnek leásták), némelyek pedig épületre kötötték (tetőnek rakták fel). Büntetésük - mivel a tetőt már nem lehetett leszedni - hogy ugyanannyit vágjanak a város számára, mint amennyit maguknak vágtak.[96]
A kisújszállási Vízhordó Oláh János engedelmet kért a tanácstól, hogy annyi gazt vághasson a réten, mellyel újonnan épült házát befedhesse. Megengedik neki, hogy a Danczka-laposon a marhanyomáson vághat. Nyilvánvalóan csak gaz lehetett az és nem szép nád.[97] A nádtető készítés szakembert igényelt. Minden településen voltak és vannak olyan specialisták, akik kiválóan értették a nádazás mesterségét. Ezeket nádkötőknek mondották, mivel valóban korc- vagy gúzsvesszővel kötötték fel a tetőlécekhez a nádat. Még ma is vannak olyan öreg épületek kunságszerte, ahol ilyen vesszővel kötött nádtetőt találunk. Kunhegyes tanácsa Csoma Györgyöt több nádkötő mestertársával 2 malom tetejének megkötésére s felverésére megfogadta 50 forint készpénz "mindennapi tartás (élelmezés) és napjában egy személynek egy icce bor" lesz a járandóságuk. Hatan fognak dolgozni a megállapodott munkán.[98] Nyilván a bor a nádpor leöblítésére szolgálhatott. Hasonló foglalkozású lehetett az 1810-ben a kerületnél pert indító Házkötő Szabó János jászberényi birtokos is.[99]
Nádból épületeket is készítettek. S. Nagy István amiatt tett panaszt, hogy halászkunyhónak való nádját a bíróság elkobozta. Engedelmet kér, hogy újat vághasson. A tanács hozzájárult, hogy 30 kéve nádat vághat.[100] A kisújszállási Palágyi Ferenc a nádból tett épületét az utcáról is egy kicsit elfoglalva rakta le. A tanács kötelezte, hogy "harmadnap alatt elrontsa, különben bírói hatalommal fog széjjel hányatni."[101][ A kunhegyesi Füzesi Mihály gondatlansága miatt "nádból csinált istállója fala belőlről meggyulladván" tűz keletkezett. A dolog előzménye, hogy "pernyét vittek ki a lovak alá, amelyben tűz lévén, úgy gyulladt meg az istálló nád fala." Tehát valószínűleg nem volt betapasztva, hogy ilyen könnyen tüzet fogott.[102]
A kunságban általános volt a nádfal, nádkerítés. Tudjuk, hogy Karcag 1834-es nagy tűzvésze ebből is keletkezett, mert a tűz a száraz nádkerítéseken gyorsan terjedt. Emlékszünk rá, hogy a túrkevi déli fejésre behajtott juhok közül is a haragos szomszéd a nádfalon keresztül szúrta le a juhot. A kunhegyesi özvegy Jákó Mihályné panaszt tett szomszédasszonyára, Geszti Istvánnéra, mivel az "az udvarán ültetett nádfalat" fölszedte.[103] A nagykunsági mezővárosok építkezésében meghatározó szerepe volt a nádnak a múlt század első felében is, és csak nagyon szigorú helytartó tanácsi és kerületi intézkedésekre szüntették meg a pendelykémények nádból való készítését, és tértek át a téglakéményekre és a kerítéseket nád helyett más anyagok váltották föl.[104] Nyilván a karcagi tűzeset késztette a nagykun kapitányt, Illéssy Jánost azon rendelet meghozatalára, hogy Kisújszálláson minden nádkerítést felszedjenek. Aki ezt nem teljesíti, annak saját költségére a bakterek és tizedesek "hányják ki a még fennálló nádkerítéseket."[105] Egy jó hét múlva már jelentik a kapitánynak, hogy "a tizedeket feljárván a nádkerítéseket mindenütt elpusztítva találták."[106] Tehát Kisújszálláson a városon belül 1838-tól nincs nádkerítés.
A határban is építettek nádfalakat. A kisújszállási Illéssy Sándor a tanyföldjét nádfallal kerítette fel, emiatt a szomszédja nemes Veres János 4 lábnyi szélességben kénytelen volt a parlagon hagyni a földjét, mivel nem tudta a kerítéstől megszántani. Sőt, "a földjét mindig egyfelé szánthatván, már annyira elteknősödött, hogy az esővíz is megáll rajta."[107] Sokan vágtak nádat karámnak, amit a jószágaik számára többnyire a tanyán építettek fel.[108]
A nádvágás nehéz munka volt. Megviselte az embert, de nem kímélte a ruházatát sem. Ezért a legrosszabb ruhát vették fel ehhez a munkához a férfiak, csizmáikra fapapucsot kötöttek, hogy a nádtalló ne vagdossa össze a bőrt, de jégpatkót is erősítettek lábbelijük talpára, hogy el ne csússzanak a jégen. A szerszámaikat - a tolókaszát, vagy tolót és a nádvágót - melyet kaszahegyből csináltattak kováccsal jól megéleztették. A szeredásba élelmet tettek: szalonnát, kenyeret, hagymát és ha tellett a kulacsot is megtöltötték borral, hogy védekezzenek a hideg ellen. A levágott nádat sás-, gyékény-, vagy nádkötéllel kévébe kötötték, majd alkalmas helyen kúpokba állították. A munka sokszor hetekig is eltartott. Ha kint éjszakáztak a nádvágók, nádkévékből éjszakai szállást csináltak maguknak, és a nádtörmelékből csörmőből hatalmas tüzet raktak, melyet egész éjjel táplálták. A nádvágás gyakorlata még napjainkban is él. Kemény téli napokon most is sokan felkeresik a nádtermő helyeket. A padlások zugából, színek mélyéből előszedik a régi eszközöket, megélezik és mennek a rétekre. Múzeumaink gazdag tárgyi anyagot őriznek ebből a kultúrából.
Egy madarasi örökségben keletkezett leltárban a következő tárgyakat sorolják fel többek között: 1 vas nádvágó, 1 fakó szekér, 1 eke vasastúl, talyigástól, 1 szántó tésla, 2 új kapa, 2 vasgereblye, 1 csoroszlya, 1 szórólapát, 1 toló, 6 új vermes véka, 12 zsák, 6 kosár.[109] Bírósági ügy lett egy nádtoló ellopásából Kisújszálláson 1754-ben.[110] Rácz Mihály is elorozott egy nádtolót és egy szekérre való aldeszkát a kapitányné nagyasszony színjéből.[111] Túrkevén Boroszlóba nádvágásra kiküldött Tóth Péter János nevű fiától - mivel tilos helyen vágott nádat - az ármás hadnagyok a tolóját elvették.[112] A kevieknek a dévaványaiakkal gyűlt meg a bajuk, mivel a bérelt nádas vitás határterületét mindegyik a magáénak tudta. 1807. decemberében a ványaiak a túrkeviektől nádvágóikat elszedték.[113]
A levágott nádat még az olvadás előtt igyekeztek biztonságos helyre szállítani, hiszen a vizen sok nehézséggel járt a nád kihordása. 1803. tavaszán például arról értesülünk a túrkevi jegyzőkönyvből, hogy a város ladikját kérték el a széna- és a nád kihordására a szigetekről: "A második tizedbeli gazdák, kiknek szénájok Füzes-tó között van öszverakva, hogy szénájokat a szigetből kihordhassák, kérik részekre a város ladikját általadni. - Mivel a ladik igazítása igen sok költségébe kerül a városnak - szól a tanácsi végzés, ezért naponként 1 forint fizetés mellett adódik ki a kért ladik úgy, hogy aki elviszi, az tartozik egész summa jövedelméről számolni. Ezen kívül akik mostanában nádhordás végett használták a ladikot, azok is tartoznak naponként 1 forintot fizetni."[114] Az adat világosan utal arra, hogy mind a belső szigeteken levő kaszálókon termett füvet, mind az ott vágott és a szigetekbe kirakott nádat ha másképp nem lehetett, valamilyen vízi járművel hordták ki a biztonságosabb helyre, vagy ha szükség volt, a felhasználási helyére.
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a nádnak nélkülözhetetlenül fontos és sokrétű szerepe volt a Nagykunságban is. Mivel sok volt a nádtermő rét, a lakosság a bőven termő nádat a magacéljaira fordította. Használatának módja azonos volt az egyéb apró osztás földekével, tehát redemptus jogon járt a lakosoknak. Gyakran segítette ki szükségtakarmányként az éhező jószágállományt, de a cserép megjelenéséig szinte kizárólagos volt a szerepe a tetőfedésben. A fában szegény vidéken pedig meghhatározó volt a tüzelőként való használata. De még számos más dologra is alkalmas és nélkülözhetetlen volt a nád.

J e g y z e t e k


1. Prot. Kg. 1750. jún. 10. 14.
2. Prot. Kg. 1800. nov. 2.
3. Prot. Kg. 1810. dec. 18. 130/499.
4. Prot. Kg. 1849. jan. 12. 2/2.
5. Prot. Kh. 1785. jan. 22. 447/4.
6. Prot. Kg. 1795. nov. 18. 123-124/485.
7. Prot. Kj. 1807. jan. 10. 554/15., 1807. jan. 25. 560/38.
8. Prot. Kj. 1796. nov. 12. 111/351.
9. Prot. Kg. 1855. dec. 26. 185-186/668., Bellon Tibor, 1973/a. 109.
10. Prot. Kh. 1784. jan. 19. 310.
11. Prot. Kj. 1849. ápr. 13. 62/115-B.
12. Prot. Tk. 1807. jan. 10. 8.
13. Prot. Kg. 1846. jan. 12. 16/35.
14. Prot. Tk. 1766. jan. 20. 23.
15. Prot. Kj. 1849. febr. 9. 12/14-B.
16. Prot. Kj. 1792. dec. 8. 115/419.
17. Prot. Kj. 1820. jan. 11. 5/14.
18. Prot. Kj. 1832. jan. 4. 476/2.
19. Prot. Kj. 1785. jan. 22. 447/4.
20. Prot. Kj. 1786. jan. 7. 530/5.
21. Prot. Km. 1811. dec. 17. 167/657.
22. Prot. Km. 1807. dec. 20. 278/636.
23. Prot. Km. 1804. dec. 21. 177/172.
24. Prot. Kg. 1790. dec. 12. 286/582.
25. Prot. Kg. 1793. nov. 9. 97/300.
26. Prot. Kj. 1771. jan. 25. 100.
27. Prot. Kg. 1846. máj. 16. 111/307.
28. Prot. Tk. 1793. nov. 4. 581/400.
29. Bellon Tibor, 1992. 315-317.
30. Prot. Kj. 1805. jan. 30. 316/23.
31. Prot. Kj. 1847. jan. 20. 37/38.
32. Prot. Kg. 1789. ápr. 24. 22-23/65., Bellon Tibor, 1973/a. 107.
33. Prot. Kg. 1811. okt. 23. 161/554.
34. Prot. Km. 1796. jan. 3. 195/75.
35. Prot. Tk. 1824. nov. 3. 459.
36. Prot. Tk. 1829. jan. 24. 42.
37. Prot. Kj. 1800. szept. 21. 459/233.
38. Prot. Tk. 1828. dec. 26. 646.
39. Prot. Tk. 1832. dec. 8. 628.
40. Prot. Tk. 1833. aug. 19. 446.
41. Prot. Kg. 1800. okt. 26. 248-249/599.
42. Prot. Kj. 1822. dec. 21. 128/552.
43. Prot. Kj. 1818. nov. 26. 100/517.
44. Prot. Kj. 1811. jan. 11. 231/27.
45. Prot. Km. 1793. dec. 1. 222/40.
46. Prot. Km. 1792. dec. 5. 85/33.
47. Prot. Km. 1798. dec. 3. 331/304.
48. Prot. Kg. 1852. jan. 4. 1/1.
49. Prot. Kj. 1832. dec. 15. 680/765.
50. Prot. Kj. 1847. jan. 13. 23/51.
51. Prot. Km. 1801. nov. 16. 177/360.
52. Prot. Tk. 1802. nov. 27. 522.
53. Prot. Tk. 1807. nov. 8. 338.
54. Prot. Km.1808. dec. 9. 232/562., 1807. dec. 27. 280/640., 1810. febr. 24. 37/95.
55. Prot. Km. 1811. jan. 8. 2/4.
56. Prot. Km. 1819. dec. 21. 170/689.
57. Prot. Km. 1792. okt. 19. 71/397.
58. Prot. Kszm. 1795. okt. 4. 10/215.
59. Prot. Kh. 1815. szept. 30. 280/763.
60. Prot. Tk. 1828. dec. 26. 646.
61. Prot. Kg. 1846. nov. 22. 277/749.
62. Prot. Tk. 1790. jún. 28. 397/539.
63. Prot. Tk. 1790. jún. 28. 397/540.
64. Györffy István, 1941. 45.
65. Prot. Kg. 1798. febr. 24. 42/166.
66. Prot. Tk. 1803. dec. 17. 432. és 436.
67. Prot. Tk. 1804. dec. 21. 394. és 395.
68. Prot. Kszm. 1815. febr. 4. 158/464.
69. Prot. Km. 1819. szept. 2. 118/481.
70. Prot. Tk. 1806. aug. 1. 249.
71. Prot. Tk. 1834. okt. 18. 104/540.
72. Prot. Tk. 1787. febr. 4. 241.
73. Prot. Tk. 1811. jan. 1. 2.
74. Prot. Tk. 1802. nov. 27. 522.
75. Prot. Kg. 1737. febr. 7. 9/4.
76. Prot. Kj. 1773. jan. 18. 138.
77. Prot. Kj. 1790. jan. 19-20. 170/32-37.
78. Prot. Kg. 1793. jan. 19. 2/4.
79. Prot. Kg. 1797. jan. 9. 5/15.
80. Prot. Kg. 1797. febr. 27. 26/102.
81. Prot. Kg. 1800. dec. 5. 292/660-661.
82. Prot. Kh. 1818. márc. 28. 42/87.
83. Prot. Kszm. 1825. ápr. 23. 81/208.
84. Prot. Kg. 1855. febr. 22. 32/150.
85. Prot. Kg. 1855. febr. 22. 32/151.
86. Prot. Kh. 1818. febr. 14. 22/43.
87. Prot. Tk. 1840. jan. 11. 10/30.
88. Prot. Kj. 1842. dec. 18. 354/708.
89. Prot. Kj. 1847. jan. 13. 23/51.
90. Prot. Km. 1822. febr. 2. 21/62.
91. Prot. Kg. 1854. dec. 21. 129/592.
92. Prot. Kj. 1841. okt. 22. 275/584.
93. Prot. Kj. 1842. jan. 5. 5/4.
94. Prot. Kj. 1847. febr. 4. 60/135.
95. Prot. Kj. 1782. ápr. 2. 566.
96. Prot. Kg. 1792. nov. 15. 223-224/332, 333.
97. Prot. Kj. 1804. szept. 21. 287/330.
98. Prot. Kh. 1807. nov. 28. 81/193.
99. Jászkun ker. jkv. 1810. 141/401.
100. Prot. Kg. 1789. dec. 5. 252.
101. Prot. Kj. 1776. máj. 5. 416-417/3.
102. Prot. Kh. 1802. jan. 16. 454/5.
103. Prot. Kh. 1821. szept. 1. 169/400.
104. Györffy István, 1938. 238-240., Bellon Tibor, 1989. 25-43.
105. Prot. Kj. 1838. szept. 29. 479/381.
106. Prot. Kj. 1838. okt. 4. 488/395.
107. Prot. Kj. 1847. márc. 6. 126/254.
108. Prot. Kj. 1843. febr. 18. 44/104.
109. Prot. Km. 1763. febr. 28. 110.
110. Prot. Kj. 1754. febr. 19. 33.
111. Prot. Kj. 1820. ápr. 19. 65/285.
112. Prot. Tk. 1766. jan. 20. 23/1764.
113. Prot. Tk. 1807. dec. 26. 389.
114. Prot. Tk. 1843. márc. 29. 79/207.

Itatás, kutak

Palugyay Imre 1854-ben dícsérőleg szólt arról, hogy a Nagykunság minden községében vannak "elegendő, tiszta és egészséges vizet az év minden szakában szolgáltató kutak," ezért nem tartja szükségesnek, hogy artézi kutakat fúrjanak.[1] Azért Zsigmondy Béla áldásos működése révén mindenütt fúrtak artézi kutakat a múlt század utolsó évtizedeiben. Ezek a kutak sokáig szolgálták egészséges ivóvízzel a lakosokat.[2] A jó ivóvíz mindig gondja volt a Nagykunságnak, hiszen élővize, folyója a Hortobágy-Berettyón, a Körösön és alkalmilag a Kakaton kívül nem volt. Különösen a jószágállomány ellátása jelentett gondot. Kihasználták ugyan a természetes állóvizeket, de elsősorban arra törekedtek, hogy "jó készületű kutakat" ássanak. Erre biztatta a városokat a felsőség is. A karcagi tanács jegyzőkönyvében 1769-ből arról olvashatunk, hogy "mind bírák uraimék, mind lakos uraimék egyenlő akarattal meghatározták, hogy mivel már ennekutánna mindenféle jószág kúton fog itatni, az eddig való 3 gulya és 3 ménes helyett az régi 4 tizedek szerint 4 gulya és 4 ménes légyen, és ennek felállítására minden tized pásztort maga fogadjon."[3]
A kút és a víz nagy értéket jelentett. A kút építése, a felhasznált anyag költsége, a folyamatos gondozás, karbantartás a kút tisztítása együttesen jelentette ezt az értéket. Különösen nagyra becsülték ha egy kút vize híresen jóízű volt! Arra jártak, mint a jó kútra! - tartotta a szólás. Az alföldi tájakon a víz az ünnepet jelentette. Aki bármilyen formában a víznek tulajdonosa volt - folyóra lejáró szolgalmi joga, jóvízű kútja - az ezt az előnyét többnyire ki is használta. A jászkun kerület állandóan szemmel tartotta a jószág és a kutak állapotát, folyamatosan szorgalmazták azok gondozását. 1800-ban például ezt olvassuk: "mivel a marhatartásnak egyik fő fundamentoma a jó kutak volnának, minek előtte a pusztákon levő tavak a melegebb napok által megposhadnak. A helységek előljárói egészséges kutaknak állítására és a régieknek tisztítására serkentessenek."[4] Máskor arról intézkedtek - a Helytartó Tanácstól kapván a felszólítást -, hogy "a folyó vizekben és marhák itatására szolgáló tavakban való len és kendernek áztatása szoros felelet és büntetés terhe alatt tiltasson."[5] Tehát tovább is lehetséges volt a nyílt állóvizeken való itatás, csak arra ügyeltek, hogy a kenderáztatással tönkretett vizet ne igya az állat, nehogy betegséget szerezzen.
A kutak száma a Nagykunságban a 18. század folyamán igen jelentős mértékben nőtt. Ennek elsősorban a legelők gazdaságosabb, praktikusabb használata, másrészt a kiépülő tanyarendszer volt az okozója. Az első időkben még a város segítette az első tanyáknak a megépülésekor az ottani kutak készítését, hogy az arra járók megfelelő minőségű és mennyiségű vízhez jussanak. Kisújszállás tanácsi jegyzőkönyvében 1773-ban ez áll: "Minthogy az szállástartó gazdák magok külső szállásaikon tartani szokott falkás marháikat (tehát a tanyákon telelő heverő jószágokat B.T.) a közönséges helység kútjára a szántó marháknak világos károkkal, és az több lakosoknak is majd elszenvedhetetlen és nyilvánságos ártalmokkal és praejudiciumokkal hajtogatják által azoknak földjeiken itatás kedvéért. Meghatároztatott, hogy akik ilyentén szállásokat kívánnak tartani, kutakat is csináljanak marháiknak itatásokra, hogy másoknak kitetsző károkat ne okozzanak."[6] Tehát a tanács kötelezte a tanyaföldeken szántó embereket, hogy a jószágaiknak s maguknak megfelelő kútról, ivóvízről gondoskodjanak és ne tegyenek kárt a más veteményében és földjében az átjárással.
Karcagon több gazda amiatt tett panaszt, hogy Nagy Péterrel megegyeztek, miszerint a földjén lévő Csukás-kutat közösen újítják fel, "mivel az ő földjeiken jó vizet nem lehet találni." Munkájukon kívül 7 szál fát is adtak a kúthoz. Most pedig mégis a gazda eltiltja őket az itatástól. Nagy Péter azzal érvel, hogy nem engedheti meg tovább az itatást, mert "szenvedhetetlen kárt tesznek földjében a szomszéd gazdák jószágai." Nyilván így is lehetett, mert a tanács egyértelműen neki adott igazat a panaszosokkal szemben.[7] A kisújszállási előljáróság 1840-ben számbavette a korábbi évtizedek kútépítő tevékenységét. Kiderült, hogy a ritkás tanyák között városi segítséggel épültek kutak. A tulajdonosok ezért kiegészítő földhasználati jogot nyertek, amivel sokan vissza is éltek. Például a juttatott földet kibővítették, és az is előfordult, hogy eltiltották a kútjuk használatától a többieket. Ezért a tanács visszavonult a kútépítésben való közreműködéstől.[8]
A pásztorbérek tárgyalásánál utaltam rá, hogy megkülönböztették az élővízről vagy kútról történő itatást. Ez utóbbi terhes voltát a magasabb bérezéssel is elismerte a gazdaközösség. Hiszen naponta több száz dézsa víz felhúzása komoly fizikai teljesítmény is volt.
Túrkeve és Kunszentmárton helyzete messze előnyösebbnek mutatkozott a többinél, mert legelői jórészt a Berettyó és a Körösök mentén helyezkedtek el, így a szomjas jószág könnyen jutott folyóvízhez. Sőt hasznot is húzott ebből a város, mert a kisújszállásiaknak pénzért engedte meg például Túrkeve az itatást. 1761. nyarán kérik, hogy a kisújszállási ménesbeli lovaikat "egyedül itatás, nem pedig legelés kedvéért a Gástyás irányában levő Berettyó vizére czapon behajthassák."[9] Máskor a kisújszállási előljáróság - hivatkozva a kútja távol létére - azt kérte, hogy "a Gástyáson legelő barmait itatás végett csak trappon" hajthassa a Berettyóra. A kevi tanács meghatározott taxa fizetés fejében megengedte az itatást, de kikötötte, hogy "a marhák trappon hajtván oda és vissza úgy, hogy ott megállapodni és délelni nekik szabad nem lészen."[10] Mind a czapon, mind a trappon szó azt jelenti, hogy a nyáj nem szétterülve, hanem egymás nyomában, gyorsan haladva, terelve ment az itatóhelyre. Máskor is megengedte Túrkeve tanácsa, hogy a kisújszállásiak jószágai meghatározott terminusig a Berettyóra járjanak inni.[11]
1763-ban követei által azt kéri a kisújszállási tanács a kevi tanácstól, hogy "itatás végett minden marháikat a Berettyóra bocsájtanák le, melly kérdésbe tekintvén a szeretetet, megengedtük, hogy minden jószágaikat a Gástyáson felül levő érnek a laposon a kondás kunyhónál lebocsájthassák karácsonyig, de 1 hatos aranyat adni tartoznak." A kisújszállási tanács visszaigazolta az itatást, hogy "a Gástyás laponyagon fejül levő érnél a Bokros-zugra mindenféle lábas és nyájas jószágainknak az Ecsegi Berettyó vizére itatás végett következendő karácsonyi lejárást engednek túrkevi bírák uraimék."[12]
Sokszor bajba kerültek a keviek is, mert az aszály miatt a Berettyó kiszáradással fenyegetett. Ilyenkor megelőző intézkedésekkel próbáltak magukon segíteni. 1803. májusában például arról olvashatunk, hogy a "gulyabeli és más marháknak itatására nézve...jó volna a Berettyót megfogni, vagy keresztültölteni."[13] Egy hónappal később arról döntött a tanács, hogy jó volna a "hídnál megfogni a Berettyó vizét, hogy a marhák a szomorúság miatt el ne romoljanak. Jóváhagyatik azon gondolkozás, mely hogy zsilip formában deszkákkal rekesztessen" el a Berettyó víznyerés végett.[14] A következő esztendőkben is szóba került a malomhelynél a folyó vizének a megfogása, mivel a víz nagyon apadt. Megjegyzik, hogy "azon gátak töltésével semmi kár nem tétetik senkinek."[15] A megjegyzésnek azért van külön jelentősége, mert pár évtizeddel korábban Túrkeve a város alatt a Berettyón malomgátat emelt, vízimalmát megújította. A megemelt Berettyó vize a bihari Sárrét környéki falvak legelőit és kaszálóit veszélyeztette, ezért azok tiltakoztak a túrkevei malomgát megépítése ellen.
Az irodalmi és néprajzi leírásokban, filmeken, képzőművészeti alkotásokon a puszta képének elengedhetetlen tartozéka a gémeskút. Valóban nagy gondossággal készíttették a gazda- vagy bírák uraimék a kutakat, hogy elegendő és jó ivóvíz legyen a jószágoknak. A legegyszerűbbek a gödör kutak vagy sírkutak. 1768-ban Karcag és Kisújszállás között támadt határvitában meghallgatott egyik tanú arról szólt, hogy a "Ravasz Juk szigetiben való hátat kaszálták, és Karcag felől való szélén nádat is vágtak...és az út mellett levő kút gödörből hordtak innya vizet maguknak."[16] Tehát a rétet kaszáló, mezőn dolgozó emberek is valamilyen gödör kútból hordták maguknak az ivóvizet. Száraz időben a tavak, folyók fenekén ásták meg ezeket a gödörkutakat, hogy a felszín alatt levő kevés víz benne összegyűljön. Azt úgy képezték ki, hogy a szomjas jószág legalább két oldalról megközelíthesse. Ha a szükség úgy hozta, gyorsan kellett cselekedni. Például 1800. júliusában a pusztát járó küldöttség azt tapasztalta, hogy "a ménes és gulya kutak, úgy a tsorda és egyéb marháké tisztítatlanok, és rész szerént elégtelenek lévén, azok miatt a marhák veszedelemben forognak, ezért Etsegen négy, most csak gödör kutak készíttessenek."[17] A Karcagon szolgáló Palotz István tehéncsordás is azzal védekezett a tanács előtt, hogy a rábízott 6-700 tehénből a kútgödörbe veszett tehén kár nem az ő gondatlansága miatt történt, mert egyedül volt csak kint és nem tudott az egész jószágra megfelelően ügyelni, őket itatni.[18]
A legkorábbi adatunk kút készítéséről 1735. januárjából való. Ekkor a kevi tanács megállapodást kötött "Zaránd vármegyében lakó Pap Jánossal és Kállai Andrással kutaknak kívántató kávafáért, százáért 8 vonás forintokban. Minémű fáknak vastagsága lészen 1 arasz, és hosszasága 10 arasz fiatal fábul...úgy mindazonáltal, hogy nemcsak 1 vagy 2 kútnak való káva fákat, sőt többre valókat is következendő húsvéti napokra előre lápokban ide símán le fogják szállítani.[19] Lápnak vagy tutajnak mondották a folyókon leúsztatott kötegelt szálfákat.[20]
A kút készítéséhez szükséges keményfát (tölgy, éger) az Alföldet szegélyező erdős hegyvidékeken szerezték be. Leginkább Bihar- és Zaránd megye Alfölddel érintkező tájaira mentek. Ezt a területet következetesen Erdőhátnak nevezik. Ezt a tájnevet a szakirodalom is számontartja.[21] 1801. februárjában Karcagon tartották a kerületi közgyűlést. Ezen a főkapitány Illéssy János szorgalmazta a kutak építését. Túrkevéről több tanácsi vezető utazott Erdőhátra, hogy "ott kútnak való kávákat készíttessenek, vályut is tizet vásároljanak, melyeket a Körösön szállíttasanak le."[22] Még ezen a tavaszon Karcagról is útrakelt Ökrös István és Magyar Gergely az Erdőhátra "mezei kutakhoz való fáknak vételire." Árpádon 4 kúthoz való fát vettek: "8 ágast, 24 árboczfát, hozzávaló kötéseket és karónak való deszkákat," de Tótiban is vettek két kúthoz való faanyagot melyet ki is faragtattak.[23] Máskor is két tanácsbeli Győri Gáspár és Mándoki János ment el az Erdőhátra 1000 kávát, 20 ágast és 20 vályut venni. Azt is kikötik, hogy a megrendelt mennyiséget a Körösön Túrig (Mezőtúr) szállítsák le az eladók.[24]
A kunhegyesi tanácsnak Szabó János Gyomáról küldött levelet, melyben tudósítja a várost, hogy 4 vályut vásárolt 188 forintért. Mivel nagy szüksége van a városnak 4 itatóvályura, intézkednek a hazaszállításáról és a kifizetéséről.[25] A kunszentmártoni gazdagyűlés 1765-ben "az Isteni szolgálat" után a helység házánál többek között abban állapodott meg, hogy Csorbán kutakat csináltatnak, melyekhez a lakosok fognak fát hozni az Erdőhátról.[26] A madarasi tanács két tagját bízta meg azzal, hogy a túri vásárban (Mezőtúr) a város négy ökrét adják el, és egyúttal vegyenek 3 nagy itató vályut. Sikeres vásár volt, 690 forintért eladták az ökröket, másik négyet 498 forintért vettek és 30 forintot fizettek 5 vályuért. A karcagiak is a mezőtúri vásárról 7 gulyakúthoz szükséges vályuval tértek haza 1857. áprilisában.[27] A kunszentmártoni tanács 1840-ben egyezséget kötött Nyegrutz Karácson és János Arad megyei Talpasra való lakosokkal, hogy a város pusztai kútjaihoz 3 hat öles és 3 nyolc öles vályut leszállítanak, melyek ára 225 vonásforint.[28]
A kisújszállási városgazda a kútgazdával együtt ment el a gyulai vásárra a pusztákon legelő jószágok számára nagy vályúkat venni.[29] Mind a túri vásárokban mind a gyulai vásáron elsősorban az Erdőháton készült kútbeli eszközöket árusítottak, melyeket a Körösön úsztatva juttattak el rendeltetési helyükre. Nyilván az Erdőhátról vitték a békési vásárba is a kúthoz való szükséges fákat. A kisújszállási tanács ide küldte tagjait "alkalmatos tölgyfa vásárlására," mivel a város készlete elfogyott, ezért a vendégfogadó udvarán valamint a Daku-malom mellett levő ivó kutat nem tudják megjavítani.[30] A kunszentmártoni tanács 1792. augusztusában előrelátóan megbízta a főbírót, hogy igyekezzen még az idén Csorbára 3 kút építésére elegendő tölgyfát szerezni, és a kutakat elkészíttetni, hogy oda mehessen jövőre az ökörcsorda Mesterszállásról. Csorbapuszta messzi van - vélekszenek a tanácsbeliek, - ezért azt kaszálással nemigen élhetik, inkább csak legelőként veszik hasznát a város jószágtartói.[31] 1863-ban Karcag tanácsa is a mezőtúri vásárba küldte Szűcs Sámuelt, hogy gulya vályukat vegyen. Ugyanakkor gulya kutakra való 8 dézsát is vettek 8 forintért.[32] 1856-ban 10 gulya kútra való vedret vett Acsádi Pál 14 forintért Karcagnak.[33] Kunhegyes tanácsa Nagy Istvánt és ifjú Szanna Jánost az Erdőhátra küldte 1806. decemberében "malomhoz való fák és 6 gulya kutakhoz való vályuknak megvásárlására."[34]
A kút és egyéb faanyagok beszerzésének másik iránya a Felső-Tiszavidéket célozta meg, hiszen a Tisza hátán rengeteg faanyag érkezett az Alföld fában szegény középső részeire. A Tiszán Szolnokra, Fegyvernekre vagy Csongrádra jöttek le a Nagykunságba irányított, és megrendelt dolgokat szállító tutajok. Beregből, Máramarosból indították útjukra őket. Ez a kapcsolat az eltérő földrajzi adottságú tájak között nagyon eleven volt és messze a középkorba nyúlik vissza.[35] A kisújszállási tanács 1777-ben a Tiszaszalkán lakozó Simon Jánost, Rátz Jánost, Balassi Istvánt, Fejér Istvánt és Kiss Mihályt bízta meg, hogy hasítsanak 200 darab kútrovást a város számára, melyet pünkösd napjára szállítsanak is le.[36] A kunszentmártoni tanács arról intézkedik 1816-ban, hogy a megrendelt itatóvályukat és kútágasokat Fegyverneken kössék ki a Tiszából, hogy onnan aztán tengelyen szállítsák Csorbára.[37] 1833. novemberében a kisújszállási "rétek megnézésére kirendelt tanácsi deputáció jelentette, hogy a Perjés kút és a Sebesér kút rossz állapotban van, arról itatni nem lehet. Mivel a városnak nincs megfelelő fája, két szenátort kirendeltek, hogy vagy Fegyverneken vagy Tiszabőn vegyenek fenyő és tölgyfákat elegendő mennyiségben."[38]
Ezekből az anyagból időtálló kutakat csináltak. Van arra is adatunk, hogy sövény fonású kút volt a legelőn, azaz a föld beomlását sövényfonás akadályozta meg. 1791. júliusában Nyitrai Mihály irredemptus arra kérte a kevi tanácsot, hogy ne engedje "a maga költségével és fáradságával a Kertallyai legelők belső szélén oly alkalmas fonású, s jó és igen ihatós vizű kútját" hogy mások tönkretegyék.[39]
A kutakat specialisták, kútásók készítették, de a fa szerkezet elkészítésében a molnárok is közreműködtek. 1804. szeptemberében "a Tódi kútnak felróvása felől szó fordulván elő, megszólíttattak Molnár Fias Péter és D. Balogh István, hogy mit kívánnának annak kávája kifaragására és felróvására."[40] A munka elvégzése alku tárgya volt. Rendszerint pénzből és élelemből állott a fizetség. A megrendelők adták a hozzávalókat: a fát, a téglát. Kikötésük csupán az volt, hogy a kút "jó készületű" - azaz tartós és bő vizű legyen. 1844. nyarán a kabai csárda itatókútjának újrakészítésében a kisújszállási kútásó Doma Györggyel köt Keve szerződést a következő feltételekkel: "A kútnak általmérője s bősége légyen 1 öl szélességű. Méllységét a kútnak úgy alkalmaztassa, és addig méllyítse, hogy a kútnak szárazságba is bőséges vize légyen. A föld színétől számítva minden öl mélység kivájásáért és felrakásáért a város 5 ezüst forintokat fog fizetni, hanem elegendő téglát a város fog szolgáltatni."[41] A dobhalmi és teleki sőrejárásokon az itatókútnak a helyét egy tanácsi küldöttség jelölte ki. "Azon kútnak elkészítésére és felrakására öreg P. Kiss János hatodmagával megfogadtatott a következő bérre: minden öltől 12 forint 30 krajcár lészen a fizetése, ezen kívül mindenkinek 1-1, öszvesen 6 véka búza."[42]
Az adatok fényében valóban eléggé egyértelmű, hogy a jó és bővizű itatókutak nélkül nemcsak a sőretartás de semmiféle állattartás sem volt megnyugtatóan biztosítva a Nagykunság területén. A kunhegyesi alvégesi borjúcsorda 1790. májusában rossz állapotba került a mező soványsága és kút nemléte miatt. Utasítja a tanács a városgazdát, hogy a Kakat-szélen a régi erdő felé alkalmatos jó kutat csináltasson.[43] A szárazság a kevi gulyabeli marhákat is szorongatta 1790. nyarán. Hogy hol és hány kutat kell ásni - a határozat kialakításába bevonták a pásztorokat is "kik jobban fognának ahhoz érteni a mindennapi legeléseknek mivoltához képest." A Hosszúháton két kutat ásattak ekkor.[44] A kevi tanács "a mezei vagyis gulya és méneses kutakra" vigyázást a kinn lakó pásztorokra bízta, és minden kárért őket tette felelőssé.[45] 1799-ben a kutak hiánya akadályozta meg, hogy "a gulyabéli marha, ökörcsorda és kisménes" Csorbára mehessen.[46]
A karcagi tanácsot a kunhegyesi bírák keresik meg 1794. nyarán, mivel a nagy szárazság miatt sertéseik bajba kerültek, a számukra kijelölt legelőn "nem élhetnek." Kérnek 100 sertés számára legelőt. Hattyús-feneket és környékét jelölték ki a sertéseknek, mivel azonban "kút nélkül itten semmiféle jószág nem ihatik," legelőször is kutat csináljanak, írja a karcagi tanács.[47] A kevi főbíróúgy ítélte meg, hogy a szárazság miatt "a Berettyó vizéhez bízni nem lehetne, a kutaknak jobb karban leendő állításáról kellene gondolkozni." Az alsó csorda számára a borjúcsorda-kútnál, annak közelében egy új kutat csináltatnak ekkor.[48] A Jászkun Kerület is szorgalmazta "a közönséges mezei és pusztai kutaknak felkészítését" és jó karban tartását.[49] 1797. március 18-án a kevi tanács jegyzőkönyvében ezt olvashatjuk: "A gulyabeli marhák, úgy a ménesbeli lovak s nyájjak kihajtásoknak ideje elközelgetvén...a múlt nyári szárazság miatt elapadott, s még eddig is vissza nem érkezett Berettyó vizéhez bízni nem lehet," ezért Ecsegen kutakat kell ásatni az oda kimenő jószágok számára bármennyibe is kerüljenek azok.[50] Egy vizsgáló deputáció Túrkevén 1803. májusában azt állapította meg, hogy 2 göböl járáson nincs megfelelő kút, ezért téglából kell egyet rakni, mely munkára kútásókat fogadnak fel.[51] A túrkevei tanács 1799. októberében tanácsi kiküldött vigyázása mellett elrendeli, hogy a felső csordának egy 8 sukk belvilágú, Fejér-tóba egy 6 sukk belvilágú kutat ássanak, az oldalát téglából rakják ki.[52] A kunhegyesi tanács a gulyakutak ügyében azt határozta 1802. augusztusában, hogy a Róka-lyuk kútja "alább ásattasson és fiók káva tétessen belé," a másik két új kút a Kárászosban és a Szénahát körül készült el.[53]
A kunszentmártoni bírák tárgyalták 1816. május végén, hogy Csorba pusztán csináltatni kell "két juh itató kutat, egyet a szenttamási oldalon, másikat a kevi határ oldalon, egy nagyobb és egy kisebb kutat pedig a Kettősnél." Mivel erre külön pénz nem volt a tanács kasszájában, úgy határoztak, hogy "a csorbai prém árenda búzából és árpából - szokás volt a legelő védelmében annak szélét szántóföldi használatra kiosztani, ezeket mondották prémföldeknek - adattasson el két esztendő béli bejött 1181 köböl árpa, annak ára fordíttasson a kutak felállítására." A kutat itt is téglából rakták.[54] Nyilván az itt emlegetett juhász kutak egyikét pusztította el Kiss Albert és Kofertz János juhász "előre feltett gonosz szándékkal, hogy más egyéb pásztorok ott ne itathassanak, és nem itathatván, azon a tájon ne legeltessenek."[55] Érdekes a pásztorok szándéka, ugyanis a korábbi adatokból is nyilvánvaló, hogy a kútra hajtott jószágokat lehetetlen volt megakadályozni abban, hogy az oda- és visszavezető útban valamint a kút körül egy keveset ne legeljenek. Nyilván ezt akarták a juhászok a kútrombolással megszüntetni. A két juhászt 15-15 "érzékeny pálcákkal fenyítették, emellett a kárt is meg kellett téríteniük.
Kunmadaras Újváros nevű településrészének lakosai a borjúcsordáik és csürhéik számára 2 kúthely kijelölését, és annak megépítéséhez támogatást kértek a tanácstól. A csürhének a Csörgőnél jelölték ki a kúthelyet.[56] A nagykun kerület esküdtje Kenéz Mihály nemzetes úr kérdésére - kerülő levelére -, melyben arra kér választ, hogy Kunszentmártonban "a kutak felrovatva bátorságos, jó állapotban vagynak-é, és az utcákon levő vermek a Tekintetes Kerületek végzése következtében el vagynak-e végképpen pusztítva?" a válasz: "városunkban a kutak elegendő magasságra felróva, s kellő bátorságba helyeztetve, a vermek pedig az utcákról végképpen elpusztítva vagynak."[57] A kevi tanács az ugarföldön ásatott egy téglával kirakott kutat 1835. áprilisában a veremcsőszház körül, mivel a tehéncsorda az itatásban "nagy szükséget lát a víz nem léte miatt."[58] A karcagi tanács a kisnyáj járására csináltatott két kutat 1868. tavaszán.[59]
A kunszentmártoni tanács 1843-ból arról intézkedett, hogy Csorbán a beomlott két kút helyett egy téglával kirakott újat készítsenek. Mivel azonban ezt pazarlónak érezték, ezért fenyőfával rovattattak fel. Elkészülte után az egyik ökörcsorda a Kettős putriba, a másik a Pallagra megy legelni. A kosfalkát a gulya járásra irányítják.[60]
Kisújszállás - mint láttuk - gyakran kényszerült arra, hogy külső pusztákat béreljen. Egyik ilyen kísérlet volt a Tiszafüredhez tartozó Kócs-puszta bérlete. Mint megtudjuk a peres anyagból, ennek a bérlenek a rövid életét a kutak, a víz hiánya okozta. 1845. nyarán Kenéz csikós ménesét haza kellett hozni, mert félő volt, hogy a rekkenő melegben sok kár esik benne. A tanács megkérdezésére az a válasz jött, hogy ott kutat nem lehet csináltatni a laza talaj, a föveny miatt. A lovakat ugyan hazahozták, de a tanács nem hitte el a kifogást: "Lehetetlen föltenni, hogy az uraság számos jószágot tartván ezen pusztán, alkalmas kutat nem tartott volna, erre nézve a pusztagazdának meghagyatik, hogy az uraság régibb cselédjeitől vagy pásztoraitól igyekezzék végére járni, hogy a pusztának melyik részén voltak az uraság itató kútjai, és azokra rá igazodván minél előbb hányassa ki és tegye használható állapotba."[61] Karcag tanácsa is a városgazdára bízta a Tetves laponyagon a téglakút elkészíttetését 1867. nyarán.[62]
A tanácsok azt is meghatározták, hogy mennyi víz legyen a kútban. Mint pl. 1837-ben kikötik, hogy "egy öl magasságú víz legyen benne legalábbis."[63] Az ecsegi Lukácson levő Csendes kútról megtudjuk, hogy "egy öles világú, tölgyfakávákkal, a felső kávái a föld színén alól is egy bokorral ki vagynak fedve. Circiter 6 bokor kávával lehetne reperálni. Jó kútágas van mellette. A másikon gém nincs."[64] Jó lesz tehát ezt a kutat felújítani és megfelelő mennyiségű vízről benne gondoskodni.
A kutak hasznosságuk, és a beléjük fektetett anyag és munka miatt jelentős értéket képviseltek. Az inventáriumokban külön is megemlékeznek róluk. Pl. 1814-ben az Orczy bárók pásztai pusztájának inventáriumában a következőket találjuk: egy csárdakút tölgyfából felróva, melyből 3 bokor fenyő jó állapotban van. 2. Tetves nevezetű kút fenyőfából felróva. 3. Régi háznál levő kút tölgyfából, árbocz fája a gémmel és ágassal provideálva. 4. Kadátsa parton épült kút, melynek allja tölgyfa, tetején 5 bokor rovásos fenyő. 5. Sós nevezetű kút fenyővel rovott. 6. Vintze nevezetű kút, tölgyfával rovott. 7. Kenderesi halom alatt levő kút fenyőből rakott."[65] Tanulságos még, hogy az inventárium felsorolja, hogy itt található két szuszik, egyik sárból a másik deszkából van csinálva. 1847. áprilisában az ökörcsordának, két tőke- és egy szűzgulyának nyári járását jelölte ki a tanács. Az ökörcsordának a Perjés, Pázsit, Rakontzás és Kengyel szigetet, itatókútnak a Perjés kutat vagy "szükség esetében a Berettyóba állítandó kutat" mutatták ki. A szűzgulya a Göröngyös- és Takács-szigetre ment, itatásra a Göröngyös kutat, az egyik gulyának a Vigyorgót és Kisrét-elejét, itatására a Kisállás kutat jelölték. Végül a másik gulya legelője a Kerülő laposon és a Csegei-sziget környékén lett kijelölve, itatókútnak a Kerülőkút.[66]
Tanulságos, hogy minden kútnak neve van. Jóllehet a névadás indokairól keveset tudunk, inkább gyanítjuk, hogy a földrajzi név, a közeli tanya-, vagy az ott legelő pásztor, esetleg a készíttető tulajdonos lehet a nevek mögött. Ilyen nevekkel találkozunk az eddigieken túl. Kunszentmártonban Büdös-kút, Göböly-kút, Nagy-kút, Kisújszálláson Vasas-kúti lapos, ahol a csorda tilalomba jár, Göröngyös-kút, Perjés-kút, Kerülő-kút, új Kurvaháti-kút, Ó-kút, Szejkő-kút, Sós-kút, Kisállás-kút említhető, hogy csak néhány nevet mondjak. A karcagi H. Kiss József jóvizű kútját a Borjú-kút vizének minőségével egyenértékűnek tartják.[67] Több gazda összeállt és a földjükön levő Csukás-kutat kitisztították, felszerelték, hogy belőle itathassanak. Cs. Kovács András és Örsi Tóth András a Csenda-tóban levő Lutzi-kutat kávázta fel.[68] Az Ágotai gulyagazdaság az ökörcsordájának itatására a karcagi tanácstól az Ecse-kutat kérte.[69] Szőnyi Virág Péter maga és társai számára a Czigány fertőnél talált "régi Geszti-féle kávás kutat" kérte a tanácstól.[70]
Túrkevén 1780-ban a szántóföldek között a következő kutakat regisztrálták: Barnák földében Kullos-kút, Oláh Gergely földéhez Tódi-kút, Túri-kút, Sőrés Nagy Péter kútja, Sárvári Nagy György földén Fillár-kút, Fehértói-kút.[71] 1808. májusában számba vette a kevi tanács, hogy Ecsegen melyik pásztornak hol és hány kútja van: "ha kitisztíttatik a kút, itallal a marhát meggyőzik, de tsakugyan ha árvíz nem jő is, a mező nevelkedik, több kutakat kell újonnan ásatni, melyhez képest meghatároztatott, hogy a Somogyi Kóré-zugon lévő 3 kútjai és a kiritói Csikos-kút, úgy a Finta gulyás két kútjai és az ökörcsordásnak Berettyóban lévő kútja is tisztíttassanak ki sietősen."[72]
A kútásás nehéz, veszélyes és fáradságos munka volt, az erre vállalkozókat a tanács igyekezett megfizetni. Túrkevei kútásók a Pohamarán és a Tököshátnál ásott kutakat rovásfákkal rótták fel. 14 napot dolgoztak vele, 6 rénes forint volt a fizetésük.[73] A kunszentmártoni Krinka Mártonnak a pusztán ásott új göböly-kút árába 10 forintot fizetett ki a tanács.[74] A madarasi kertgazdaság az újonnan osztott Homokkertben kutakhoz téglát égettetett. A téglaégetők Fórizs András és Hupuczi János voltak. A díjazásuk: minden tégla kiverés és kiégetés 7 máriás, 1 font hús (10.000-től), 5 font szalonna, 1 köböl liszt, 20.000-től 1 véka kása.[75] A túrkevei tanács Fábián Andrást és M. Nagy Istvánt bízta meg, hogy Ecsegen kutat ásson. Ölét 10 forintért vállalták, ezért fel is kávázták.[76] Ugyanők kaptak megbízatást a pohamari göböly járáson a Fekete-halomnál egy 8 sukkos téglával kirakott kút ásására.[77] Ölenként lefelé számítva 10 forint a bérük, és melléjük "segéd embereket" adott a város elegendő számban.
A föld feletti faszerkezet elkészítése többnyire molnár munka volt. A kevi Tódi-kút felrovását Molnár Fias Péter és D .Balogh István vállalta el 12 forintért.[78] A kunszentmártoni tanácsnak Csorbán az alsó gulyakút tölgyfából való elkészítésére Károly Ferenc szolnoki ács pallér tett ajánlatot, a kút szélessége másfél öl, hossza 2 és fél öl lesz, a vállalkozó a maga kenyerén készíti el a kutat ölenként 100 forintért.[79] A következő esztendőben több tanácsbelit bíztak meg, hogy a túri vásár után Csorbára menjenek ki és az újonnan ásandó kút gödrének a helyét jelöljék ki, mely munkára "elegendő embereket" rendeltek ki. Kút mesternek csongrádi Mészáros Imrét fogadták meg.[80] Négy kunszentmártoni ember 54 napszámot számított fel a csorbai új göböl kútnál végzett munkákért. Földmunkát végeztek, fűrészeltek, és még a juhoknak is két vályut véstek.[81] Ezért kérték a fizetségüket. A kisújszállási Vívó-kút reparálására Faragó Padra Andrást kérték fel, bére 30 forint, 15 font hús, 2 véka búza és 5 font szalonna.[82] 1824-ben is Molnár Padra Andrást bízták meg a város kútjainak "kemény fából leendő felkészítésével." A város kútjáért 12 forint, a Jónásföldön valóért 30 forint, a Szejkő-kútért 34 forint valamint 2 köböl liszt, 30 font hús és 8 font só a fizetsége.[83] Horváth András és Papp György kunszentmártoni faragók Csorbán 8 kútvályu javítására felhasználtak 4.000 ickábát 17 szál szíl deszkát, 2 zsák mohát, 3 szál fenyőt, 25 nagy szeget. Ezen a munkán 20 napot dolgoztak.[84] A felhasznált anyagok csónakszerű vályut feltételeznek, hiszen a megnevezett kellékek a csónak készítésénél játszanak jelentős szerepet.
Kisújszállás tanácsa Padra Andrással az Igarijó oldalon az "1 öl belső világú itatókút elkészítésében" egyezett meg: minden öl kávától és árbotzfától 10 forint, az egészért 4 kila liszt, 15 font szalonna ára, 15 font só ára, 35 font húsnak az ára fizethető ki nekik.[85] A kevi kútásók csak 8 forintért akarták ölét vállalni a munkának. Végül 5 forintban állapodtak meg, és "mindegyik öszveállott munkásnak személy szerint 1-1 véka búza" a pótlás. Olyan mély legyen a kút - szól a tanácsi utasítás -, hogy elegendő víz legyen benne.[86] Másik évben a Kurva-háton levő ún. Sós-kútnak, az Igarijó-beli szántóföldek között levő itatókútnak és a kisújszállási Csorbán levő ún. Váczi-kútnak felkávázását és elkészítését vállalta az említett mester.[87]
Kecskésre az első tizedbeli gulya kútjának elkészítésére a felső járásra Nyitrai János molnárt leviszik a pusztára, az oda leszállítandó nagy vályuval együtt 1834. május végén.[88] Angyal Urbán faragóval az ugarok közt készítendő kútra tesz alkut a kunszentmártoni tanács. 9 forintot fizetnek ölenként a munkáért. Tölgyfából készíti a kutat, a kifűrészelés is az ő dolga. Az alkut kézfogással erősítették meg. Vígh György faragó molnárral pedig a mesterszállási Szamár-éren az avult híd helyett új híd készítésében egyeztek meg 1835. februárjában.[89] A kevi tanács csorda kutat készíttetett alku szerint Fábián Sándor, Szurtos Molnár György és derzsi Kiss Mihály kútásókkal. A bérük 40 forint, 2 köböl búza, és 1 véka kása, a téglával való kirakást Polg. Kiss János vállalta 20 forintért és 1 véka búzáért.[90] Vígh György molnár a csorbai két összedűlt ökörcsorda kút elkészítését, téglával való kirakását vállalta 7 forintért ölenként.91 A kisújszállási tanács a szenátorait azzal bízta meg, hogy Kecskéspusztán egy itató-kutat csináltassanak "ott közel lakó valamely mester emberrel tegyenek alkut."[92]
Tavasszal a jószág kiverése előtt egy tanácsi küldöttség járta végig a legelőket. Megszemlélte állapotukat és a kutak felszereltetésére, javítására, tisztítására is nagy gondot fordított. Az eddigiekből is kiderül, hogy mik kellettek a kúthoz. Különböző ügyek kapcsán megismerkedhetünk a kutak teljes névanyagával. 1797-ben Kiss Takács János nyájjuhász a Kereszt-éri csordakút szájáról a fát felégette.[93] Komoly büntetést vont maga után az ilyen kártétel, hiszen a káva nélküli kútba könnyen beleeshetett ember és állat egyaránt. Ezért kérte Karcag a Jászkun Kerületet, hogy "a felséges rendeléseket számára adják ki a veszedelmes történeteknek elhárítására, a kutak felkávázását, úgy a tűz helyek és katlanok felemelését újra megparancsoltatni kérik."[94] A következő év tavaszán Ecsegpusztán a füzesgyarmatiak erőszakoskodása miatt esett kárt vették számba. Ekkor 15 kas méhet vittek és prédáltak el, "melyek elkészült kövérséggel voltak 10 forintjával," valamint a két gulyakút nagy itatóvályuit, kútostorait, kútgémjeit, ágassait összerontották.[95] A Rokolya-kút vedrét és kútostorát lefeszegette valaki - jelentették a tanácsnak a csőszök.[96] A bűnöst meg is találták Fábián Márton csikósbojtár személyében, aki acéllal a sassát feszegette, kalapáccsal leverték a vedrét, melyet elvittek a Kereszt-éri kútra. 1799-ben a füzesgyarmatiak erőszakoskodásai miatt esett kárt vesz számba a kevi tanács: "két gulyakúthoz tartozott nagy itató vályuknak, kútostorainknak, dézsáinknak, kútgém és ágassainknak öszverontása" terheli a kártevőket.[97] Az ecsegi kutak állapotának vizsgálói úgy találták 1812. májusában, hogy "némelyiket tisztítani kell, némelyiknek állója s korlátja nincsen, némelyiken rossz itatóvályu vagyon." A tanács úgy határozott, hogy az "alsó gulyásnak egy kútja készen van, semmi híja nincsen, másikat tisztítani kell, a száját fel kell rovni, állót, kollátot rá csinálni, az ágas fülét is meg kell csinálni, gémet, ostort, válut rászerezni. Az alsóménes kutat tisztítani kell, rovni, kollátot, állót, ágast, gémet, ostort, dézsát szerezni.[98]
Az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy a kutak valóban nagy értéket képviseltek, ezért nemcsak az elkészítéséről kellett gondoskodni, hanem annak rendbentartásáról és őrzéséről is. A madarasi tanács 1780. nyarán "a mezőben levő mindenféle kutaknak és ország utyainak inspektorául" két tagját, Juhász Istvánt és Boruzs Istvánt bízta meg úgy, hogy "az határokra is tartoznak vigyázni." Munkájukról minden héten jelentést kellett tenniük, "s ha fogyatkozást találnak, reperáltatni kötelesek." Hasonló szellemű határozatot hozott a kunhegyesi tanács is: "minden héten a kutakat a nemes tancsból kirendelt Balogh Márton uram megvizsgálja, és akármi romlásokat észrevejend, azonnal a romlásokat a bíróságnak tudtára adja."[99] Túrkeve a kutak és ahhoz tartozó eszközök javítására és vigyázására, valamint a pásztorok felügyeletére pusztabírói intézményt hozott létre 1791. novemberében.[100]
Ősszel a nyájak hazaszorulása után a kutakat leszerelték. A vödröt, kútostort, a vályukat hazavitték, és a város udvarán védett helyet tárolták, majd tavasszal újra kivitték. Funkciójánál fogva nagy értéket képviselt a kút, nagyon vigyáztak is rá. Túrkeve tanácsa a Pohamarai sőre kutak védelmére állandó csőszt is állított, aki télen-nyáron kinn lakott. A járandósága: "ősszel is 3 tavasszal is 3 köböl vetéseket tehet magának, és azon kívül széna kaszálás is adattasson neki, és számára egy ház készíttessen a Kis-laponyag mellett."[101] A kútnak és a kút környékének folyamatos rendbentartása állandó feladatot adott az erre megbízott embereknek, többnyire vagy a választott csőszöknek, vagy a városgazdának akit korábban politika inspektornak neveztek.
Ősszel a nyájak szétverésekor leszedték a kutat, tavasszal pedig felkészítették. A kunszentmártoni tanács 1816. áprilisában a Csorbára készülő nyájak számára a kutak rendbentartását indítványozta. "Mivel a kutak tele vannak a téli zivatar által telehordott havakkal, a kút környéki töltést, vályuk, csatornák, kútgémek javítást kívánnak," ezért a bíró elrendeli, hogy elegendő kocsi és gyalogember kapával, ásóval, lapáttal menjen ki és a szükséges munkákat végezzék el.[102] Még azt is hozzáteszik, hogy az alsó gulya és a ménes kutakat is rendbe kell hozni. "A göblyös-gulyás- és ökörcsorda-gazdák szorgalmaztassanak a sónak idejében leendő megszerzésére." - egészíti ki a tanács az utasítását. A jószág állapotát és a legelő elégségét szemlélő, rendszeresen kijáró szenátorok az ivóvíz, az itatás lehetőségéről is mindig igyekeztek tájékozódni. A puszta megjárására kiküldött madarasi szenátorok jelentették, hogy "a pásztorok körül semmi hibát nem tapasztaltak. A víznek szembetűnő áradása van, hanem 3 itatókutak hibáznak" - olvashatjuk a protokollumban.[103]
1820. tavaszán a Borbély Gábor rátáján levő épületekről és kutakról szóló feljegyzésben találjuk Ecsegpusztáról: a Lukácsnál való, vagy Csendes-kút 1 öles világú, tölgyfa kávákkal, a felső kávái a föld szinén alól is 1 bokorral ki vagynak szedve, circiter (körülbelül) 6 bokor kávával lehetne reparálni jó kútágas van mellette, a másikon viszont nincs gém. Foglalja össze véleményét a szemléző küldöttség.[104] A kisújszállásiak a Kecskési pusztagazda bejelentésére mentek ki, hogy a kutak állapotát megvizsgálják, mivel a bennük levő sár miatt "a baromnak elegendő vizet nem adhatnak. A kutakat napszámosokkal tisztíttatják ki.[105] Ugyancsak a csorbai pusztabíró kérésére mentek ki a szenátorok, mivel az ökörcsordának nem volt elég ivóvize, "fele marha is szomjan mégyen el a kúttól." A szenátorok 30 emberrel és 2 molnármesterrel mentek ki, hogy "mind a kellő fiók rovásokat ameddig illő, levigyék mind pedig a kutakat kellőképpen kitisztítsák.[106]
Az ármentesítések és lecsapolások hatása már az 1850-es években kezdett mutatkozni. Megnőtt a szárazabb időszakok száma, a kutak vízszintje is lejjebb szállott. Karcag határát 1855-ben nagy árvíz borította. A határbeli kutak beiszapolódtak. Sok munkába került mire azokat újra kitisztították, felszerelték. 1858-ban a száraz esztendő következtében pedig a kutak kiszáradtak. Ezeket a kutakat mélyebbre ásták, ahol pedig nem volt a legelőn kút, újakat ásattak és azt is fölszerelték a tanácsbeliek.[107]
A kutak készítésére messze földön híres specialistákat kértek fel. Csongrádi lakos Mészáros Mihállyal a kunszentmártoni tanács csináltatott "barom itató nagy kutat." 1813-ban például pontosan leírják, hogy milyennek kell lennie a jó készületű kútnak: "külső világának hossza 2 öl 4 sukk, szélessége 1 öl 4 sukk, magassága 6 öl, kút rovásnak vastagsága (ami a föld beomlását megakadályozza) 5 coll légyen, melyhez 6 darab alkalmatos hosszúságú árbutz fák, azok közé minden fél ölre fél kadrát sukk vastagságú keresztkötés, egy jó tölgyfa-ágas, és felülről bépadozása kemény tölgyfa pallókbúl légyen, a padlók vastagsága 5 collra határoztatott. Mely munkája árában minden öl magosságtúl kadrátba fog a város fizetni az említett Mészáros Mihálynak 85 forintot" - olvassuk Kunszentmárton tanácsi intézkedésében.[108] 1816. márciusában Csorbapusztán kinn járt szenátorok megállapították, hogy a ménes már kimehet, a kutak környékét fel kell tölteni, az ökörcsorda és felső göböly kutat feljebb kell róni, az alsó barom kis kutat meg kell fejelni. A Kettősnél való kút összedűlt. A tanács intézkedik, hogy egy molnár menjen ki "a kutak fogyatékosságainak megvizsgálására." A Kettősnél készítendő új kúthoz való anyagok költségét a csorbai prémből fedezik.[109]
Hogy a kutaknak mennyire meghatározó volt a szerepük a legelők kijelölésénél is, néhány szerződésből szeretnék bizonyító adatokat hozni. 1747. márciusában Kunszentrmáton tanácsa a kisújszállási nemzetes Csegei István, Fekete János, Ari András és több társaikkal megegyezett, hogy Szent György naptól a következő esztendő Szent György napig a csorbai pusztán egy kút járást, vagyis egy falka sőrejárást bérbe ad 150 rénes forintért. Feltételként még kikötik, hogy "a téli üdőnek mostoha voltára egyszersmind nagy havakra való nézve a szilaj ménesünk mesterszállási pusztánkban nem maradhatna, tehát 3 vagy 4 hétig való járása ottan lehessen." Az árendaösszeget Szent Gál napra (október 16.) kéri a kunszentmártoni tanács.[110] Tehát egy falka sőre vagy egy kút járás azonos egységnek számított. Az is tanulságos, hogy kikötik saját jószáguk szükségszerű ottani telelését, amit a bérlő nem nehezményezhet. 1753-ban szentesi görög kereskedő testvérpárnak Tódor Mihálynak és Mártonnak adtak ki telelő mezőt egy kút járással "úgy mint Terbócs kútján göböly ökreinek itatásokra adtunk, hozzá adván hogyha Terbócs kútján lakosaink feles marhákat teleltetés végett hajtanának, tehát a Pallagok kúttya szénázáskor oda engedtetik 30 rénes forintban és 1 font borsban."[111]
1756-ban Györfi Miklósnak és Szűcs Jánosnak - mindketten túrkevei lakosok - Szent György naptól Karácsonyig "egy falka göbölynek meghízlalására az Ur-kúttyát exarendáltunk, 160 sőre számára elegendőt." Kikötik, hogy ezen a csorbai legelőn a "jelentett kútnak" jól gondját viseljék és jó karban adják vissza a kunszentmártoniaknak.[112] 1773-ban Karátson Bogdán örmény téli legelőnek adta árendába Kunszentmárton ménese számára a Szenttornyai pusztáját Szent Gergely (március 12.) napjáig. "Azon darab plágát...kivívín a Sós-kutat maga járásival, lészen azon darab részen 3 kút, az negyedik kutat is, mely a vásárhelyi út mellett vagyon, oda engedni csak itatásra, mivel az megmutatott plágán túl esik azon kút".[113] Tehát a téli legelésre is 4 kutat engedett át a bérlő, a negyediket azzal a feltétellel, ha a három kút nem szolgálná eléggé a jószágot.
A kunszentmártoni ökörcsorda a szigetben nem élhetett 1784. nyarán, ezért áthajtották a Fejér-halom-kúthoz, "ahol ha kevesebbet eszik is, de a kútvíz mégis sokkal hasznosabb lesz neki, mint amely posványos víz a szigetben van."[114] Kunhegyes egyidőben Fegyverneken bérel pusztát a ménes és a sőre számára. A tanács intézkedett, hogy mind Fegyverneken, mind Gyendán kutat csináljanak. A Kazmir-kút el is készült időre.[115] A kunhegyesi deputáció úgy ítélte meg, hogy a kolbászi pusztán a legelő jószág nagyon megfelesedett, (sok lett), különösen az ott levő kutak nem elégségesek az itatásukra. Ezért úgy rendelkeztek, hogy a sertések jöjjenek ki a Rongyos földekre és a Szigetbe, számukra a "tehéncsorda kút készíttessen fel, melyet osztán majd ugarláskor az ugarló jószág használhatna."[116] Ez év nyarán a ménes állapota adott okot aggodalomra, mivel a csikósok nem viselték eléggé gondját, nem itatták rendesen. Ezért elrendelte a kunhegyesi tanács, hogy a Kázmír-kútját tisztítsák ki, hogy ha a tarló felszabadul, oda lehessen hajtani itatni.[117] 1818. márciusában "a göböly kiverésnek ideje elközeledvén" Pohamarán kevés volt a kút. Ezért úgy döntenek, hogy a város kaszálójában levő heverő kutat a Kőkuti-járáshoz csatolják a szükséges területtel, ugyanennyit azonban a másik helyen visszavesznek ebből a legelőből hogy az arányosság elve ne csorbuljon.[118]
A kunszentmártoni tanács 1819. nyarán arról intézkedik, hogy "az alsó gulya járja az ökörcsorda járást és iszik a Nagy-kúton, a felső gulya fog szállíttatni a göböly-járásra itatása a Göböly-kúton esik."[119] Kisújszálláson "az ökörcsordának, két tőke- és egy szűzgulyának nyári járásáról értekezvén, ezen gyűlés abban állapodott meg, hogy az ökörcsordának legelésül a Perjés, Pázsit, Rakontzás és Kengyel szigetek, itató kútja az újonnan jó karban helyezendő Perjés, és szükség esetében a Berettyóban állítandó kút, a szűz gulyának a Göröngyös, Takács szigetek, itatókútul a Göröngyös-kút. Az egy gulyának a Vigyorgó és a Kisrét-eleje, itatásra a Kisállás-kút, a másik gulyának a Kerülő-lapos, Csegei-sziget környékével, itatásra a Kerülő-kút szolgáljon."[120] Mint látjuk, tehát rendkívül gondosan jelölték ki nemcsak a nyájaknak a legelőt, hanem az ahhoz rendelendő kutat is figyelvén arra, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű vizet találjanak benne.
A gulyakutakra vedret vagy dézsát tettek, ez szolgált vízmerő edényként.[121] A 15-20 literes űrtartalmú dongás edényekkel a naponta sokszáz merítés bizony nagyon nehéz feladat elé állította a pásztorokat. Ezért segítette őket a kútba épített álló, amelyikről mindjárt a nyílás fölé mehettek, és könnyebb volt a vizet fölhúzni. A vízmerő pásztor munkáját egy másik is segítette, aki a gémet kötéllel rángatta. Egy haláleset kapcsán erről a következőt tudjuk meg: "Nagy Péter sőrés szokás szerint a kútgémet hátul kötélnél fogva rángatván, a kútgém hátulján lévő kolonc leszakadt, és a fejét érvén Nagy Péternek úgy ütötte, hogy kevés idő múlva meghótt."[122] Egy madarasi tanácsi határszemle alkalmával megállapították, hogy "a Csontos-kúton egy dézsa hiányzik, a Csíkos-kúton is van valamely fogyatkozás. A csordakútnak a gémjét szükséges volna megfordítani, mert a lyuknál ki akar szakadni."[123] Egy másik szemle alkalmával pedig azt tapasztalták, hogy a Csikós-kútra egy, a Pemetés-kútra két vályu kellene. "Mind a kettőt valamivel fejjebb kellene róvni, hogy a por beléje ne mehetne oly könnyen. Minden kutat körül kellene korlátolni, hogy a jószág bele ne essen."[124] A kunszentmártoni határjárók azt tapasztalták 1818. júniusában, hogy a juhkúthoz vályura van szükség.[125] Kuna Mihály csorbai pusztabíró jelentette, hogy a felső nagy gulya kútja összedűlőben van, mivel az árbutz fák megromlottak."[126] Az említett pusztagazda arról is jelentést tett, hogy a Büdös-oldalon levő Göböly-kútról egy nagy ugró vályut elloptak.[127] A karcagi Cigányfertőnél "a víznek rossz léte miatt" közös kút ásására kérnek engedélyt a pásztorok és a környék tanyáinak lakói.[128]
A kutak elkészültével a pásztorokat arra kötelezték, hogy ne a folyóról vagy tavakról itassanak, hanem a kutakról. A madarasi tanácsnak tudomására jutott 1808. nyarán, hogy a pásztorok "a barmokat nem a kutakon, hanem némely pocsolyákból szokták itatni." Küldöttség ment ki és meghatalmazása volt, hogy az engedetlen pásztort megcsaphassák, megbotozhassák. 1809. az előljáróság Túrkevén a pásztorfogadáskor kikötötte, hogy "akár árvizen akár kúton lesz a jószág itatása, mind a gulyásnak mind a csikósnak minden jószágtól azonos lesz a bére és ha nem kúton itatja és ha erről tehet, akkor büntetését fogja megkapni.[129] A kutakra való vigyázást a madarasi tanács ugyanúgy a pásztorok kötelességévé teszi, sőt a bennük levő vízre is vigyázniuk kell, a vályuk tisztántartása is kötelességük.[130] A kunszentmártoni tanács előírta az ökörcsordásoknak, hogy négyen legyenek mellette, és "minden nap legalább egyszer a kúton, nem pedig mindig a Körös folyón itassanak."[131] A kisújszállási tanács 1793-ban Sepenyi Mihályt fogadta ökörcsordásnak azzal a kikötéssel, hogy "nyáron kútról itassa a marhát mikor szükséges."[132] Tehát az itatás gondosságára is nagyon ügyelt minden város tanácsa.
Arra is van példa, hogy a nagyszámú állatot nem voltak képesek a pásztorok egy-egy alkalommal megitatni, jóllehet a kút bírta volna. Ilyenkor a nyájat osztották ketté. A madarasi szemléző delegáció úgy találta, hogy a tomaji pusztán az ökrök nagy száma miatt azokat nem lehet ott jól itatni, ezért a marhákat két egyenlő részre szakították és két pásztor gondviselése alá adták.[133] Kunszentmárton előljárósága is azt tapasztalta 1819. nyarán, hogy a tehéncsorda egy falkában igen sok, "az itatása igen bajos. Többnyire szomjan jő a tehén haza." Mivel úgy is két számadó van mellette, ezért ketté veszik a nyájat egy-egy számadó felügyelete alá rendelve.[134]
1842-ben elrendelte a tanács, hogy Mesterszálláson a nyári járás legelő lesz, ahova új kutat kell csináltatni. Az ürüt ezen itatják, "a báránynak a Körözs folyón leendő itatása végett a Harcsáson keresztül a ki- és bejárásra 10 lánc szélességű út hasíttasson ki."[135] Tehát arra is ügyeltek, hogy a víz mindig megközelíthető legyen az arrafelé legelő nyájaknak. Kisújszállás tanács 1846. októberében "a gulyák itatása könnyebbítése végett a Bátori gulyájához 4 embert, a Kocsis gulyájához 3 embert fogadott meg hetelőnek. Bérük hetenként 2 forint, 1 font szalonna, 1 icce kása, másfél kenyér.[136] Ezeknek az embereknek természetesen a víz húzása volt a kötelességük.
Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy az itatásnak és a kutaknak legalább olyan fontosságot, jelentőséget tulajdonítottak az állattartó gazdaközösségek, mint a jó minőségű legelőnek. Hiszen víz nélkül semmi élet nem lehet, és ha a jószágnak nincs megfelelő minőségű és mennyiségű ivóvize, akkor leromlik, elpusztul. Ezért is fordítottak a nagykun városok akkora gondot az itatásra. Amíg lehetett folyóvizen itattak, hiszen a tiszta folyóvíz nagyon alkalmas volt és napjainkban is alkalmas az itatásra, de ezek fogytával vagy hiányában a kutak ásása, gondozása legalább olyan állandó törődést követelt a gazdasági tanácstól, a jószágtartó gazdáktól, mint a pásztoroktól. A kettő együtt adta az állattartás teljességét.

J e g y z e t e k

1. Palugyay Imre, 1854. III. 65.
2. Barabás Imre, 1989. 35-54.
3. Prot. Kg. 1769. jan. 23. 76.
4. Jászkun ker. jkv. 1800. 181/746.
5. Jászkun ker. jkv. 1812. 174/513.
6. Prot. Kj. 1773. márc. 21. 143-144.
7. Prot. Kg. 1799. okt. 5. 436/516.
8. Prot. Kj. 1840. márc. 22. 319/108. "Mind a régibb, mind az újabb időkben, midőn még a szántóföldek között kevesebb tanyák voltak, és annálfogva a mezőben munkálkodó lakosság mind igavonó jószágainak itatása, mind magának ivóvíz szerzés végett nagy időveszteséggel igen messzire kényteleníttetett járkálni, s emiatt sok alkalmatlanságot szenvedett, az előljáróság a földbirtokosoknak megegyezésével azoknak könnyebbítésére a szántóföldeken több kutakat ásatott és azon földbirtokosoknak kiknek földjökön ásódtak, a kút helyért és ahhoz vezető útért hol több hol kevesebb földet adott a közös legelőből, amelyeket későbben azok már annyira megszaporítottak, hogy átajjában mindnyájan többet bírnak, mint eredetileg részekre méretett. Mivel azonban már mostanában minden düllő utakon számosabb tanyák épülvén mindenütt találtatnak itató kutat, annál fogva arra, hogy azon kutak továbbra a közönség költségén fenntartassanak többé szükség nincsen, de egyszersmind a jelen lévő földbirtokos gazdák is sürgetik azon kút helyekért kiosztott földeknek vissza foglalását, erre nézve ezen gyűlés által oly határozat tétetik, hogy minden földek, melyek akár régebben, akár mostanában adattak kúthelyekként és ahhoz vezető utakért a közös legelőből visszafoglaltassanak meg engedtetvén a mostani birtokosoknak, hogy azoknak ezen esztendei termését elvehessék és magok használhassák. Mivel azonban több ily föld eladások történtek a régibb időkben is, melyeknek hol és kiknek birtokába lételét a mostani előljáróság nem tudhatja, ezennel a jegyzői hivatalra bízatik, hogy a jegyzőkönyvekből azon kutakért adott földnek hol létét mennyiségét kikeresvén a jövő nagyobb gyűlés alkalmával mutassák elő, hogy aszerint minden afféle földeket bíró lakosok ezen határozat felől tudósíttathassanak."
9. Tk. Ecsegp. árendálására vonatkozó iratok 1729-1870., 1761. júl. 8.
10. Prot. Tk. 1803. aug. 6. 229.
11. Prot. Tk. 1763. okt. 18. 251.
12. Tk. Ecsegp. árendálására vonatkozó iratok 1729-1870., 1763. nov. 12.
13. Prot. Tk. 1803. máj. 6. 154.
14. Prot. Tk. 1803. jún. 12. 188.
15. Prot. Tk. 1804. szept. 20. 289.
16. Kj. iratok, 1768. Capsa C fasc. 4. No 5.
17. Prot. Tk. 1800. júl. 20. 314/316.
18. Prot. Kg. 1796. nov. 19. 112-113/437.
19. Prot. Tk. 1735. jan. 2. 66.
20. Kiss Lajos, 1987. 201-207., Barna Gábor, 1988. 189-212.
21. Kósa László - Filep Antal, 1975. 92.
22. Prot. Tk. 1801. febr. 25. 39.
23. Prot. Kg. 1801. máj. 4. 131-132/366. "Ökrös István és Magyar Gergely uramék az Erdő hátra lévén küldetve, Mezei Kutakhoz való fáknak vételére, referálnak: hogy Árpádon Fó Nagy Jánostól 4 Kúthoz való minden fákat, úgymint 8. Ágast 24. Árbocz Fát, hozzá való Kötéseket, és Karónak való Deszkákat, ezeknek Százát 10 Rft az ágasokat egy egy Rhf. Árbocz Fákat egy egy vonás forint a' Kötéseknek 4 ölét egy Vfrt., mellyre 5 véka Búzát is ígértek. Tótiba, pedig Csermeszki István Urtól két Kúthoz való Fákat 50 Vft. a' ki faragásokért pedig 50 Rfton megalkudtak. Ugyan ott 6 Kút ágast 6 Rft és egy véka Búzán."
24. Prot. Kg. 1790. febr. 14. 84/48.
25. Prot. Kh. 1814. ápr. 19. 47/167.
26. Prot. Kszm. 1765. aug. 18. 127.
27. Prot. Km. 1819. ápr. 27. 57/254-255., Prot. Kg. 1857. ápr. 29. 56/649.
28. Prot. Kszm. 1840. ápr. 11. 47/92.
29. Prot. Kj. 1849. máj. 3. 67/133.
30. Prot. Kj. 1832. júl. 1. 537/425.
31. Prot. Kszm. 1792. aug. 4. 366/149.
32. Prot. Kg. 1863. márc. 23. 103/252., 104/255.
33. Prot. Kg. 1856. máj. 28. 40/278.
34. Prot. Kh. 1806. dec. 13. 406/281.
35. Prot. Tk. 1791. febr. 26. 3-4/403., 1797. ápr. 25. 316/175.
36. Kj. iratok, 312. r. sz. Capsa E. fasc. 3. No 3. 1777. ápr. 16.
37. Prot. Kszm. 1816. márc. 16. 316/807.
38. Prot. Kj. 1833. nov. 5. 213/667.
39. Prot. Tk. 1791. júl. 3. 87/652.
40. Tk. Ecsegp. árendálására vonatk. iratok, 1729-1870. 313/6 cs. 1820. ápr. 24.
41. Prot. Tk. 1844. jún. 29. 179/376.
42. Prot. Tk. 1842. márc. 19. 57/166.
43. Prot. Kh. 1790. máj. 22. 143/111.
44. Prot. Tk. 1790. jún. 12. 377/440.
45. Prot. Tk. 1793. ápr. 13. 438/132.
46. Prot. Kszm. 1799. márc. 30. 306/275. és 310/285.
47. Prot. Kg. 1794. jún. 20. 107/259.
48. Prot. Tk. 1794. márc. 29. 80/78.
49. Jászkun ker. jkv. 1795. 213/981.
50. Prot. Tk. 1797. márc. 18. 291-292/119.
51. Prot. Tk. 1803. máj. 6. 153.
52. Prot. Tk. 1799. nov. 2. 223/378., 379.
53. Prot. Kh. 1802. aug. 6. 494/118.
54. Prot. Kszm. 1816. máj. 31. 354/897. "Köztanácskozás alá vétetett, hogy a csorbai pusztán elkerülhetetlenül szükséges légyen két juh itató kutat, egyet a Szenttamási oldalon, másikat a kevi határ oldalon, egy nagyobb és egy kisebb kutat pedig a Kettősnél valahára már sub. numero 317. határozat szerint fel állítani. Mivel pedig a város beneficiális kasszája ezeket meg nem győzné, a csorbai prém árenda búzából és árpából adattasson el két esztendőbéli bejött 1181-82-es köböl árpa, annak ára fordíttasson a kutak felállítására. A búzának eladása továbbra halasztatik azért mivel az őszi vetéshez kevés reménység lévén, a város pedig ha termés nem lészen, reá fog szorulni. Nagyobb gazdálkodás végett pedig égettessen elegendő tégla, és abból állíttassanak fel a szükséges kutak. A csorbai árenda árpának el adására melyet második bíró, Gergulics József úr mérjen által, Belágyi György és Bozóki György szenátor urak kirendeltetnek, hogy amidőn az eladás meg lészen, annak árát a beneficiális kasszának rendes számadás mellett adják által. Ez alkalmatossággal másodszor az is elrendeltetett, hogy a két calcaturájú ugar földek között, ahol a szántók itathassanak egy közönséges kút hasonlóan téglából állíttasson fel, ehhez képest meghagyatik második bíró Gergulics József úrnak, hogy a tégla vetését és égetését szorgalmaztassa. Ord. bíró úr pedig a béjövendő summából idejében ágasakat, vályukat szerezni igyekezzen, melyre egyszersmind meghatalmaztatik. Ha pedig a béjövendő summa nem lenne elegendő a kutak felállítására, azon esetre továbbá fog a tanács a szükséges költségekről gondoskodni."
55. Prot. Kszm. 1828. okt. 17. 152/355.
56. Prot. Km. 1832. máj. 12. 98/303.
57. Prot. Kszm. 1834. jún. 21. 81/116.
58. Prot. Tk. 1835. ápr. 17. 168/232.
59. Prot. Kg. 1868. ápr. 26. 43/61.
60. Prot. Kszm. 1843. ápr. 17. 484/88.
61. Prot. Kj. 1845. jún. 15. 173/404.
62. Prot. Kg. 1867. aug. 11. 159/390.
63. Prot. Tk. 1837. márc. 17. 72-73/205.
64. Tk. Ecsegp. árend. vonatk. iratok 1729-1870. 313/6. cs. 1820. ápr. 24.
65. Tk. Túrpásztóp. árend. vonatk. ir. 1814. ápr. 24., Prot. Tk. 1814. ápr. 25. 226.
66. Prot. Kj. 1847. ápr. 10. 178/350.
67. Prot. Kg. 1865. jan. 21. 2/5., 1799. okt. 5. 436/516.
68. Prot. Kg. 1794. máj. 11. 84/203.
69. Prot. Kg. 1797. máj. 27. 53/526.
70. Prot. Kg. 1846. szept. 26. 216/587.
71. Prot. Tk. 1780. szept. 11. 164-165.
72. Prot. Tk. 1808. máj. 4. 141.
73. Prot. Tk. 1764. júl. 8. 34.
74. Prot. Kszm. 1775. jún. 10. 211/2.
75. Prot. Km. 1794. ápr. 11. 289/176.
76. Prot. Tk. 1801. máj. 7. 154.
77. Prot. Tk. 1809. ápr. 27. 112, 116.
78. Prot. Tk. 1804. szept. 20. 276.
79. Prot. Kszm. 1813. máj. 22. 565/1426.
80. Prot. Kszm. 1814. ápr. 30. 61/205.
81. Prot. Kszm. 1815. máj. 17. 204/580.
82. Prot. Kj. 1821. ápr. 1. 208/155.
83. Prot. Kj. 1824. ápr. 4. 45/199.
84. Prot. Kszm. 1824. máj. 2. 636/347.
85. Prot. Kj. 1831. ápr. 5. 300/231.
86. Prot. Tk. 1831. márc. 17. 72-73/205.
87. Prot. Kj. 1832. máj. 13. 601/331.
88. Prot. Kj. 1834. máj. 31. 401/273.
89. Prot. Kszm. 1835. febr. 7. 196/31.
90. Prot. Tk. 1835. jún. 14. 190/351.
91. Prot. Kszm. 1838. ápr. 7. 173/74.
92. Prot. Kj. 1847. szept. 24. 440/800.
93. Prot. Tk. 1797. aug. 31. 416/196.
94. Jászkun ker. jkv. 1798. 119/654.
95. Tk. Ecsegp. iratai, peres iratok 313/6. cs.
96. Prot. Tk. 1797. szept. 5. 399/174.
97. Tk. Ecsegp. árendálására vonatk. iratok 1729-1870.
98. Prot. Tk. 1812. máj. 18. 154.
99. Prot. Km. 1780. jún. 9. 55., Kh. 1788. nov. 15. 741.
100. Prot. Tk. 1791. nov. 1. 471/438.
101. Prot. Tk. 1801. márc. 14. 85.
102. Prot. Kszm. 1816. ápr. 27. 335/848.
103. Prot. Km. 1816. máj. 29. 310/420.
104. Tk. Ecsegp. árendálására vonatk. iratok 1729-1870. 1820. ápr. 24.
105. Prot. Kj. 1818. júl. 4. 47/354.
106. Prot. Kszm. 1819. jún. 18. 429/1099.
107. Prot. Kg. 1858. júl. 29. 52/588.
108. Prot. Kszm. 1813. jún. 19 575/1457.
109. Prot. Kszm. 1816. márc. 23. 317/810.
110. Kszm. iratok 754. r. sz. 1747. márc. 28.
111. Kszm. iratok 754. r. sz. 1753. nov. 17.
112. Kszm. iratok 754. r. sz. 1756. máj. 9.
113. Kszm. iratok 754. r. sz. 1773. okt. 21.
114. Prot. Kh. 1784. aug. 7. 380.
115. Prot. Kh. 1817. júl. 6. 80/203.
116. Prot. Kh. 1818. máj. 2. 58/124.
117. Prot. Kh. 1818. aug. 7. 97/215.
118. Prot. Tk. 1818. márc. 21. 223, 249.
119. Prot. Kszm. 1819. jún. 27. 435/1118.
120. Prot. Kj. 1847. ápr. 10. 178/350.
121. Prot. Kg. 1857. ápr. 29. 56/649., 1857. júl. 1. 65/693.
122. Prot. Tk. 1806. aug. 1. 246.
123. Prot. Km. 1818. máj. 27. 77/326.
124. Prot. Km. 1818. máj. 16. 71/286.
125. Prot. Kszm. 1818. jún. 13. 251-252/576.
126. Prot. Kszm. 1822. febr. 9. 25/92.
127. Prot. Kszm. 1823. dec. 18. 486/687.
128. Prot. Kg. 1846. szept. 26. 216/587.
129. Prot. Km. 1808. júl. 14. 150/369., Prot. Tk. 1809. febr. 7. 50.
130. Prot. Km. 1816. jan. 12. 192/14.
131. Prot. Kszm. 1840. jún. 13. 70/136.
132. Kj. iratok. Capsa H. fasc. 4. 1793. febr. 16.
133. Prot. Km. 1810. máj. 3. 62-63/160.
134. Prot. Kszm. 1819. jún. 5. 423/1084.
135. Prot. Kszm. 1842. febr. 28. 305/34-3.
136. Prot. Kj. 1846. okt. 14. 282/700.

folytatás