Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

AZ ALFÖLDI MEZŐVÁROSOK FEJLŐDÉSÉNEK GAZDASÁGI HÁTTERE

A néprajztudományban napjainkban természetes dolog, hogy a kultúra megnyilvánulási formáit nemcsak falusi közösségekben vizsgálja, hanem a figyelem kiterjed a mezővárosokra is, mivel ezek történeti fejlődése, gazdálkodási rendje, parasztpolgári szellemisége ugyanúgy kiválóan alkalmas a hagyományos kultúra értékeinek a feltárására. A mezőváros kutatásnak van egy behozhatatlan előnye: több száz éves önállósága során a közösségi ügyek intézése révén hatalmas, néprajzilag is értékelhető iratanyag keletkezett. Erre a történeti forrásra is támaszkodhat a kutatás a recens anyag mellett. Az alföldi paraszti kultúra tanulmányozásánál pedig elengedhetetlen a levéltári források használata. Ez a felismerés vezette már Györffy Istvánt is kutatásaiban, és az őt követő néprajzos nemzedékek is nagy szerepet szántak ennek a forrástípusnak.
A nagykunsági mezővárosok gazdálkodását kutatva magam is éltem ennek a forrásnak a lehetőségével. Mind a földművelő gazdálkodásnak mind a síkvidéki állattartásnak a jelenségeit csak ezeknek a forrásoknak a segítségével lehetett a maguk történeti alakulásában követni, sajátosságait meghatározni. Ennek eredményeként ma már nyilvánvaló számomra, hogy a Nagykunság gazdasági életében századokon keresztül meghatározó volt az állattartás, sőt ennek jelentős részét kifejezetten az árutermelés érdekei motiválták. A jövedelmező sőre- és juhtartás a mezővárosok gazdasági felemelkedését segítette. Az általam vizsgált 18-19. századi források egyértelműen igazolják, hogy a nagykunsági mezővárosok alapvetően az árutermelő állattartásra rendezkedtek be. Mondhatnám így is: az árutermelő állattartás teremtette meg a mezővárosi fejlődés gazdasági alapját. Ez a sajátosság azonban nemcsak a Nagykunságra volt jellemző, hanem más síkvidéki, alföldi területekre is. A történeti, gazdaságtörténeti és néprajzi párhuzamok önként kínálják ennek a tanulságnak a levonását. Nem járunk messze az igazságtól annak a gondolatnak a megfogalmazásával, hogy a vizsgált időszakban az alföldi mezővárosok egyik típusa a legeltetésre, a külföldi piacokat ellátó árutermelő állattartásra alapozódott, ez teremtette meg létezésének, virágzásának a gazdasági alapját.
Ennek a folyamatnak azonban volt előzménye, amelyet a történeti, gazdaságtörténeti kutatás már rég kimutatott. Az alföldi mezővárosok kialakulását és virágzását összefüggésbe hozta az árutermelő állattartással. A 14. századtól a 19. század közepéig Itáliába, dél-német, osztrák és cseh-morva tartományokba irányuló, szinte megszakítatlan szarvasmarha exportról szólanak a források. Ezek a kereskedelmi kapcsolatok még a török hódoltság ideje alatt is éltek, virágoztak. A sőremarhák az alföldi mezővárosok pusztáin híztak meg, váltak piacképessé. A tízezer számra értékesített szarvasmarha jelentős bevételi forrása volt a mezővárosoknak. Ez az anyagi háttér teremtette meg a paraszti polgárosodást, a mezővárosi fejlődést. A záró fejezetben ennek a folyamatnak az egész Alföldön érvényesülő fejlődésrajzát kísérelem meg bemutatni bizonyítván, hogy a nagykunsági állattartás szervesen illeszkedett a síkvidéki gazdálkodás rendszerébe.
A magyar paraszti gazdálkodás, ezen belül az alföldi mezővárosok történeti fejlődésének a megértéséhez feltétlenül a feudális kor termelési, üzemszervezeti elemzése adja kezünkbe a kulcsot. Az európai feudalizmus szerkezeti és formai sajátosságainak az átvétele révén hazánk betagozódott ebbe a nyugati rendszerbe. Ennek a törvénye alakította és formálta századokon keresztül, ugyanakkor az eltérő gazdasági fejlődés következtében sok egyéni vonást kölcsönzött neki. A néprajzkutatás - különösen az agrárnéprajzi vizsgálatok számára - nagyon fontos információkat szerezhetünk, hiszen azokat a mozgatórugókat ismerhetjük meg amelyek ezt a rendszert működésben tartották, rátalálhatunk arra a szilárd vázra amelyikre ráépíthetjük a családi üzemszervezeti és közösségi formákat, a falusi és mezővárosi gazdálkodás egész rendszerét. Mind a feudális hatalom jogrendje, mind a földesúr által befolyásolt történeti alakulat keretében teljesedhetett ki a paraszti életforma a maga társadalmi- és szokásrendjével, gazdálkodásával és intézményrendszereivel, kultúrájával. Tehát amikor a mezővárosi gazdálkodásnak a középkorig visszanyúló vázlatát rajzolom meg ezt abban a hitben teszem, hogy egy folyamatosan fejlődő, változó modell mozgását kísérhetem figyelemmel. Ez olyan néprajzi jelenségek értelmezésére ad lehetőséget amellyel szinte napjainkig találkozhatik a történeti forrásokban vagy a terepen a kutató etnográfus.
A történeti irodalomból jól ismert a hazai rendi társadalom kialakulásának folyamata - gondoljunk csak a fejedelmi (királyi) szolgálónépek szerepére,[1] a kézműipar e korai megjelenési formájára, a királyi udvar körül szolgálatot teljesítő sokféle rendű, rangú nép tevékenységére. A néprajz számára a társadalmi alávetettségbe került, hatalmas tömeget adó jobbágyság története figyelemreméltó. A jobbágyok életmódja, gazdálkodásuk alakulása is szerepet játszott a rendi társadalom fejlődésében, törekvéseik, munkájuk a következő évszázadok arculatán rajtahagyta lenyomatát.
A feudális kor gazdálkodásának legkisebb működő egysége a jobbágytelek volt, amelyik faluközösségekbe szerveződve vált a termelés alapjává. Majlát Jolán a történeti irodalom ismeretében fogalmazta meg Nagykőrös 17. századi gazdálkodása kapcsán ennek a telkes rendszerű termelési formának a mibenlétét. Eszerint "egy-egy jobbágyfalu gazdálkodásának nemcsak birtokjogi egysége a jobbágytelek, hanem a határhasználatnak az üzemi egysége is. Sőt a jobbágytelek jogi egysége nem is határozható meg egy bizonyos földterülettel, sokkal inkább jelenti a határ használatában egy-egy telkes jobbágy üzeméhez hozzátartozó területrészeket és határhasználati jogokat."[2]
Szabó István kutatásai révén pontos képünk van a középkori magyar faluról, annak gazdasági rendjéről. Hatalmas forrásanyagot feltáró munkájának tanulságaként fogalmazta meg a lényeget, amikor azt írta: "A jobbágy üzemének és egész gazdálkodásának alapkerete a telek (sessio) volt. A jobbágytelek a feudalizmus gazdasági szerkezetének Európa-szerte egyik legfontosabb intézménye lett, mely a feudális rendszerrel és a faluszervezettel együttjáró korlátok között a jobbágy gazdaságvitelének önállóságot biztosított."[3] A jobbágytelek kialakításában meghatározó volt, hogy elegendő legyen mind a földesúr mind a jobbágy családjának az eltartására. Ebben a rendszerben szinte nincs felhalmozás, nincs vagyonosodás, csupán az adott keretek közötti létfenntartás. Jól tudjuk, hogy ez így tisztán sohasem valósult, valósulhatott meg, hiszen táji sajátosságok számtalan változatával találkozhatunk már a kezdetektől fogva. Számunkra ez a megállapítás csupán a hipotézis megfogalmazásához szükséges ennyire sarkítottan.
A kérdés így fogalmazható meg: Milyen tényezők azok amelyek segítik a jobbágybirtokot, hogy az adott kötöttségeket áthágva kitörhessen, magasabb szintet teremtsen működéséhez? - A válasz a birtoklás kérdésében található, hiszen mindig a tulajdonhoz való viszony határozta meg egy-egy társadalmi csoportnak, rétegnek vagy osztálynak a helyzetét, fejlődésének vagy visszaesésének az irányát. Tehát ha a sessiót, a jobbágybirtokot vesszük egységnyinek, a társadalom alapsejtjének, akkor azt a többletet, azt a pluszt kell megkeresnünk amelyik a gazdaság fejlődésében meghatározó volt. Természetesen ennek a jogi és társadalmi vonatkozásával is számolnunk kell.
Gondolatmenetünk továbbviteléhez újra Szabó István megállapítását hívjuk segítségül: "Az ország mezőgazdasági termelésének döntően nagy részét a 14-15. században paraszti-jobbágyi kisüzemek végezték. Lényegében paraszti-jobbágyi üzem volt korszakunkban kialakuló mezővárosi lakosoknak - végeredményben szintén jobbágyoknak - mezőgazdasági üzeme is."[4] A korszakkal foglalkozó gazdaságtörténeti irodalom egyöntetű véleménye az, hogy ezeknek a jobbágyi kisüzemeknek a gazdálkodása rendkívül kötött. A falu határát a kor szokásjogán alapuló, az egész faluközösség által elfogadott és szentesített mód szerint lehetett élni. A kötöttséget a gazdasági célszerűséget feltételező nyomásrendszer jelentette. A szabad gazdálkodás általánossá válásáig, a kapitalista termelés kibontakozásáig ez a rendszer változatos formában élt. Ebben a rendszerben a közös földek (kaszálók, legelők, erdők) nem különültek el, hanem szervesen beletartoztak a telkiállományba, csupán a használatuk módja különbözött a fordulókba osztott szántóktól. A feudalizmus évszázadai alatt ennek a kötött gazdálkodásnak az elve végig fennmaradt. Meg kell keresnünk tehát azt a pontot, amelyikből kiindulva ezt az elvet átlépve a fejlődés spirálját indíthatjuk.
Újabb kiindulópontunk - a fentebb mondottakból következően -, hogy a mezővárosi kibontakozás csíráját a jobbágyközösségek falvaiban kell keresnünk. Ha viszont feltesszük a kérdést, hogy mi volt az alapja ennek a változásnak, mi volt, mi lehetett az a plusz amitől egy-egy település kivált sokszáz társa közül és sajátos fejlődést, a mezővárosi utat járta be - azt kell válaszolnunk, hogy ez a korabeli pusztásodással összefüggésben kialakult földszerzéssel magyarázható. A 13. században a tatárjárás és más folyamatok következtében - ahogyan ezt Szabó István meggyőző tanulmánya bizonyítja[5] az életképtelen apró falvak egész sora szűnt meg, határukat az életképesebbnek bizonyuló falvak vették birtokba. Ezeket a területeket igyekeztek kívül tartani a telkiállományon, és ha sikerült a földesúrral elfogadtatni, ezekből nem szerveztek jobbágytelkeket, hanem a telkiállományon kívül a közösség szabad rendelkezésű területeként kezelték. Így ezek a jobbágyfalvak olyan többlet területre tehettek-tettek szert amelyik kívülesett a kötött használatú telkiállományon. Ezeken a pusztákon a földesúr beleegyezésével és részesedésével kismértékben földművelő gazdálkodást, nagyobb részben legeltető állattartást szerveztek.
A szakirodalom - bár erősen vitatja a szám pontosságát - körülbelül 800-1000 települést tekint mezővárosnak a 14-15. században. Azt a tanulságot vonhatjuk le ebből a számból, hogy körülbelül ennyi településnek volt meg a potenciális lehetősége, hogy kiemelkedjen a falvak sorából és mezővárosi szintre vergődjön. A pusztákkal bővülő faluhatárokon szerveződő szabadabb gazdálkodás teremtette meg a mezővárosi fejlődés alapját az alföldi települések számára. A pusztásodás és mezővárosi fejlődés tehát összefüggő, egymást feltételező folyamat volt.
A hazai történésekkel egyidőben Nyugat-Európában is jelentős változásnak lehetünk tanúi: a céhes ipar kibontakozásával megnőtt a városok szerepe, a jobbágyok tömegei váltak városlakóvá. Az ellátásuk új feladatot teremtett. Európa keleti térségeiben nem következett be ilyen típusú változás. Ennek eredményeként sajátos munkamegosztás alakult ki a kontinens két területe között. A gyorsabban fejlődő nyugati városok hússzükségletét a keleti térség mezővárosi pusztáin nevelkedett sőremarhával, tehát élő húsexporttal elégítették ki. Gyimesi Sándor összekapcsolja a régiókban lejátszódó folyamatokat amikor úgy fogalmaz, hogy "az ún. cívis városok kifejlődésének kérdését...bennük a regionális munkamegosztás folytán kialakuló agrárexport (esetünkben marhakivitel) termelő- és gyűjtőhelyeinek városképző hatására létrejött centrumokat lássuk...Ebből a szempontból az óriás határok kialakulása, a "pusztulásból táplálkozó fejlődés" is más megvilágítást nyer: az agrárexport városképző hatása korlátozott maradt, korlátozottabb, mint nagyságrendje lehetővé tette volna."[6] Szabó István is azt emeli ki, hogy "Az Alföld füvén meghízlalt magyar fajta marhának húsa iránt a 15. század második felében nagy kereslet jelentkezett a gyorsan fejlődő délnémet és északitáliai városok piacain. Megnövekedett a magyar marhakivitel."[7] Más alkalommal ezt a gondolatsort azzal fejezi be, hogy "a gazdasági erőktől hajtott magyarországi oppidumképződés a 14-15. századokban nagyjában le is játszódott...E fejlődéssel a magyarországi jobbágyság kebelében a feudális kötelék ellenére is egyfajta "parasztpolgár" réteg jelent meg, s ezt a réteget maga a jobbágytömeg alkotta."[8]
Összefoglalva tehát a mezővárosi fejlődés gazdasági alapját elsősorban a földesúri befolyástól részben vagy egészében mentes, és a kötött használatú telkiállományon kívül levő puszták megszerzésében és az ezeken folytatott árutermelő állattartásban látom. Ennek a mezővárosi gazdálkodásnak a működését olyan kiváltságok biztosították, mint az önkormányzati jog megszerzése és a bíráskodási jog gyakorlása. A mezővárosi polgárság öntudatának a megerősödésében nagy szerepe volt annak is, hogy a földesúrral nem egyénileg állott kapcsolatban, hanem a közösség érdekeit képviselő tanácson keresztül, és a földesúri terheket is pénzen váltotta meg.[9] Ehhez járult a vásártartási és a királyi regáléként számontartott vámszedési jog megszerzése.[10]
A mezővárosi fejlődés történeti alakulását többen kutatták. A vizsgálatok sokrétű gazdasági, társadalmi és kulturális kérdéskört tártak fel. Mi most elsősorban azt a vonulatot kísérjük figyelemmel, amelyik a mezőgazdasági árutermeléssel és ennek európai összefüggéseivel hozhatók kapcsolatba. Több szerző is hangot adott azon véleményének, hogy a magyar városfejlődésre - annak emelkedésére vagy süllyedésére - mindig az adott kor gazdasági viszonyait elemezve kell feleletet keresnünk. Többen hangsúlyozzák a városképző elemek sorában a kedvező földajzi fekvést, a kereskedelmi, vásártartási jogot, vagy a speciális termelő tevékenységet, amelyik egy-egy településcsoportot felemelt. Ilyen volt pl. a török hódítás nyomán elveszett szerémségi borvidék helyébe lépő hegyaljai mezővárosok bortermelő és borkereskedelmi tevékenysége.[11] Az alföldi mezővárosok árutermelő állattartását is többen említették, elsősorban az elmúlt évtizedek agrártörténeti és monografikus munkáiban lelünk bőséges anyagot. Jellemző azonban, hogy e munkák jórésze is nagyobb súlyt fektetett a mezővárosok földművelésének a bemutatására, a szántóföldi kultúrák térhódítására. Az állattartást, pásztorkodást elsősorban mint néprajzilag is tanulságos archaikus örökséget hordozó tevékenységet vették számba.
Századunk elején a kutatók helyesen ismerték fel az alföldi mezővárosok gazdálkodásának az alapvető meghatározottságát. Ebben nagy szerepe volt Tagányi Károlynak, aki elsőként vizsgálta a földközösség történetét és annak gazdasági jelentőségét.[12] Majd Györffy István munkássága érdemel figyelmet. Györffy - karcagi születésű lévén - jól ismerte az alföldi mezővárosok világát. Az egyik legnagyobb határú tudományos felfedezése a kétbeltelkesség, az alföldi kertesvárosok vizsgálata révén vált ismertté. 1926-ban Hajdúszoboszló kertességét elemezve a figyelme még csak a belsőségre terjedt ki, az ólaskert szerepére éppen csak utalt, melyet később a tanya vett át. Hajdúböszörmény településének a vizsgálatánál már nagyobb kitekintést találunk a határhasználatra is. Számbavette az elpusztult középkori falvakat amelyeket a város bekebelezett és ezeken szántóföldi gazdálkodást és legeltető állattartást űzött. Más helyen pedig mintha csak Tagányi Károly gondolatait fogalmazná újra a gazdagabb ismeretek fényében: "Ahhoz hogy egy magyar falu településformáját megértsük, a birtoklástörténetnek, a gazdaságtörténetnek és az ősfoglalkozásoknak ismerete is szükséges" - vallja Györffy.[13]
Szabó Istvánra hivatkozva Györffy Debrecen tanyarendszerét újabb fejlődésűnek tartja: "A nagyszabású legelőgazdálkodás is csak a 16. század óta folyik Debrecenben - írja - amikor a török pusztítás a Debrecentől nyugatra eső falvakat elnéptelenítette, azok határát Debrecen is Kecskemét módjára magához kapcsolta, már előzőleg magába fogadván az onnan elmenekülő népet. A nagymérvű legelőgazdaság nyomában járt a virágzó állatkereskedelem."[14] Mint látjuk, Györffy a mezővárosi gazdálkodás minden lényeges elemét ismerte, számbavette, és azt történetiségében látta és láttatta.
Az ő szellemiségét vállalva indult Erdei Ferenc, hogy a harmincas években a magyar társadalom és gazdaság vidéki tablóját megfesse. Ő "nagy vidékű és nagy népességű mezőgazdasági város"-ként jellemzi a mezővárost. Györffyvel szemben azt hangsúlyozza, hogy ez a mezőváros valójában tanyásváros, amelyet nem az állattartó tanya, hanem a szántóföldi tanya teremtett meg, és egységes mezővárosi szervezetet hozott létre.[15] Azóta a kutatás a véleményeket árnyaltan elemezte. Erdei élménye elsősorban a legelők rovására terjeszkedő szántóföld és e szántóföldeken kinövő tanya volt. Könyvében plasztikusan írja le, hogy a tanyák hogyan terjedtek a külső legelők övére, hogyan foglalták el annak a helyét. A folyamat mögött az önmagát megvalósító mezővárost látja amelyik - megállapítása szerint - ekkor érte el a fejlődésének a csúcspontját: "Ezzel a terjeszkedéssel tökéletesen eltűnt a puszta, és egyben teljesen kiépültek a mezőváros szervezeti formái."[16]
Az 1950-es 60-as években a mezőváros kutatásban ismét erőteljesebb vonulatot képezett a történeti, gazdaságtörténeti megközelítés. Szabó István már 1948-ban megfogalmazta véleményét a középkor végén kialakuló jelentős állatkivitelről. Fontosnak tartotta kiemelni, hogy "a nyugati állatvásárokra induló gulyákat nem az allodiális üzemek, hanem az Alföld nagy mezővárosainak pusztáin nevelték." Ezt a gondolatot fogalmazta újra 1969-ben a középkori magyar faluról írt alapvető munkájában: "a hatralmasul fellendült magyar marhatenyésztés állatállományát sem a földesúri majorságok, hanem a parasztvárosok és falvak nevelték fel. A mezővárosok pusztaszerzései ekkor már folyamatban voltak."[17] Mind Szabó István, mind a tanítványainak és munkatársainak publikációi e szemlélet meggyökeresedéséről vallanak.
Makkai László a földhasználat oldaláról közelítette meg a tárgyát. Megállapításait a későbbi kutatások visszaigazolták. Sarkítottan fogalmazta meg véleményét: "Középkori mezővárosaink fő jellegzetessége, hogy a mezőgazdasági árutermelés gócpontjai voltak. Mezőgazdasági árutermelés legkorábban a marhatenyésztésben és a szőlőművelésben bontakozott ki, s ennek megfelelően a mezőváros két típusa jött létre."[18] A mi szempontunkból az első típus vizsgálata a fontosabb, ezért ezt a vonulatot kívánom követni. A szerző a következőket állapította meg: "A marhatenyésztő mezővárosok földhasználata lényegileg ugyanazokat az alapvonásokat mutatja (ti. szabad ingatlanforgalom, személyi- és földesúri függéstől mentes - polgári földbérlet csírája)...a lakosság a szabadfoglalás jogán olyan komplex gazdasági telephelyeket alakított ki magának, melyek állattenyésztésre s egyúttal kaszálásra és gabonatermelésre szolgáltak, s amelyek magánföldeknek, azaz semmiféle földesúri vagy közösségi művelési kényszernek alá nem vetett magánbirtoknak számítottak." Majd lejjebb ezt olvashatjuk: "A marhatenyésztő mezővárosokban is ugyanazok a földhasználati sajátosságok érvényesültek tehát...:a határ egy részének, mégpedig a termelés szempontjából legfontosabb részének a jobbágytelki rendszertől független, művelési kényszertől mentes szabad használata és magánbirtoklásba vétele, ezzel párhuzamosan és ezt biztosítva pedig a szabad használatú határrész jogi viszonyainak az illető közösség önkormányzati szervei által, közvetlen földesúri beleszólás nélkül történő rendezése."[19] Számunkra a szerzőnek ezek a gondolatai sarkalatosak, hiszen bennük az alföldi mezővárosok gazdálkodásának a lényegét fogalmazza meg. Tehát árutermelő állattartásra alapozott mezővárosi fejlődés csak azokon a területeken teremtődhetett meg, ahol megvolt a jobbágytelki rendszertől független földterület - esetünkben a legelő és a kaszáló - és ez nem volt része a telkiállománynyak, ezért nem vonták művelési kényszer alá, használatát a kommunitás belső rendje szabályozta, felette nem a feudális hatalom hanem a mezővárosi paraszti közösség rendelkezett. Tehát közös használatú, de parasztpolgári rendelkezésű terület volt.
Makkai László ezt az állapotot nagyon szemléletesen a kettős használat terminussal illeti. Ennek az a lényege, "hogy a kötött földesúri határon kívül a közösség külső elnéptelenedett pusztákat is megszerzett, s ezeket úgy fordítja a maga céljára, hogy kiveszi a földesúri fennhatóság alól."[20] Ezt a gondolatsort erősítette meg Székely György is, aki a 15-16. század termelését és kereskedelmét vette vizsgálat alá. Megállapításait így summázta: "A nagyméretű állattenyésztés és export a magyarországi árutermelésnek a szőlőtermelés és borkivitel mellett eléggé speciális jellemvonása, időben is megelőzte a nagyarányú gabonatermelést. A magyarországi állattenyésztés nemcsak a belső szükségletet elégítette ki, nemcsak a városok növekvő élelmiszerpiacát látta el, hanem nagyméretű exportot is lehetővé tett."[21] Ez a szarvasmarha export a 14. századtól adatolható. 1327-ben a boroszlói (Wroclaw) vámtarifa említ magyar ökröket, de a magyar állatexport elsősorban nyugat (Ausztria, Németország) és délnyugat felé (Észak-Itália) irányult.
Székely György figyelmét nem kerüli el a korabeli irodalom. Bőségesen idéz Cuspinianustól Oláh Miklóson keresztül Nagyszombati Mártonig, akik kortársként szólottak erről a bőségesen jövedelmező exporttevékenységről. Ugyancsak felhívja a figyelmet, hogy Mátyás király korában milyen küzdelem folyt a legelőnek való puszták megszerzéséért. Elsősorban Szeged és Debrecen példáit idézi. Azt írja, hogy "Szeged állattenyésztése a 15. század második felében a kunok rovására kiterjesztett hatalmas legelőkön gyarapodott...Szeged "várossát" (civitas) a kunokkal való összetűzéseiben Hunyadi Mátyás is támogatta...a király a kunokkal egyenlő használati jogot biztosított a Duna és a Tisza közti legelőkre, kun szállások tartozékaira, a homokos vidékeken (in terris arenosis, vulgo Homok) és a fekete földeken a szegedieknek és a nemes meg nem nemes kunoknak."[22] A szerző azt is megállapítja, hogy Szeged volt az Itáliába irányuló állatkivitel kiindulópontja. Debrecen is arra törekedett, hogy határait, ezen belül a legelőterületeit minél jobban kiterjessze. Ez utóbbi város középkor végi gazdálkodásának jellemzésére legyen szabad Bársony Istvánt idéznem: "a jórészt állattenyésztésre berendezkedett Alföld legnagyobb marhavásárainak egyikét Debrecenben tartották. A nagyarányú marhakereskedelem kibontakozásának igen lényeges feltételét biztosította az is, hogy az idők folyamán Debrecen igen nagy határra tett szert, amelyen biztosítva voltak a nagyarányú szarvasmarhatenyésztés feltételei."[23] Debrecen jelentős állattartásának a kialakulását már a 14. századra teszi. A puszták tervszerű megszerzése mögött az izmosodó állattartás kiteljesedését tételezi fel.[24]
Bácskai Vera Szabó István kutatásaira támaszkodva vizsgálta a középkorvégi mezővárosokat. Megállapítása szerint Magyarországon a felemelkedésnek az útja elsősorban a mezővárosi polgárság számára vált nyitottá, mely mögött a mezővárosi kiváltságok, az egyösszegben fizetett adó és az önkormányzati jog megszerzése teremtett biztos alapot, amelyik "a nyugati parasztbérlőkéhez hasonló szabadságot és termelői függetlenséget biztosított" a mezővárosi parasztság számára.[25] Molnár Erikre hivatkozva azt is leszögezte, hogy "a mezővárosok nemcsak és nem elsősorban a kézműipar fejlődésében játszottak szerepet, hanem a mezőgazdasági árutermelés fellendülésében is."[26] Bácskai Vera hangsúlyozza, hogy a mezővárosok mezőgazdasági árutermelő jellege az ami megkülönbözteti a korabeli falvak jobbágyainak elsősorban önellátó termelésétől. A mezővárosok az önellátás mellett a piac, a kereskedelem számára is termelnek. "S minthogy a külső és belső piacon a bor és állat iránt mutatkozott a legnagyobb kereslet, a szőlőművelés és állattenyésztés virágzott az oppidumokban, s ennek megfelelően a mezővárosnak két alapvető típusa alakult ki: a bortermelő mezővárosok és az állattenyésztő oppidumok, főleg a legeltetésre alkalmas alföldi területeken."[27] Az a megállapítása is egybecseng más kutatók véleményével, hogy a földművelés alárendelt szerepet játszott a mezővárosok felemelkedésében.
Miután bőséges források alapján bemutatja, hogy milyen hatással volt a dunántúli városokra a bortermelés és értékesítés, sajnálattal állapítja meg, hogy az alföldi mezővárosok állattenyésztésére csak gyér adatok vannak, nem ismerjük ennek az állattenyésztésnek a méreteit és a marhaexport arányait. "Csupán annak a közismert és általánosan elfogadott feltevésnek ismétlésére szorítkozhatunk - írja - hogy a külkereskedelmünknek mintegy 60 %-át (a XVI. század elejétől több mint 91 %-át) kitevő állatkivitel jórészt az alföldi mezővárosok nyájaiból került ki."[28]
A török hódoltság másfélszáz éve alatt ez a gazdasági tevékenység tartotta fenn a hódoltság területén lévő mezővárosokat. Az utóbbi évek történeti kutatásai segítenek bepillantani ennek az időszaknak a sajátos gazdálkodásába, de sok még az elvégzendő feladat.
Az Alföldre nehezedő török uralom a kialakult gazdasági rendet abban az irányban módosította, hogy ennek az árutermelő állattartásnak kedvezett. A felégetett falvak népe a hadjárások után többnyire a nagyobb védettséget adó mezővárosokban keresett menedéket, határukat is "vitték magukkal," az betagozódott a mezőváros határába. Ezeket az új "pusztákat" többnyire legeltették, csak kevés helyen háborgatta az eke. A török adminisztráció nem akadályozta, sőt ösztönözte a marhakereskedelmet, mert abban a saját anyagi hasznát is látta. A súlyos adóterhek, a földesúri és a török zaklatások, a végváriak gyakori sarcolásai a mezővárosok fejlődésének a gátjaivá váltak. Hiába volt a nagy anyagi felhalmozás a marhakereskedelem révén, ez mégsem vezett, nem vezethetett "nyugateurópai méretű tőkefelhalmozáshoz, még kevésbé fejlődő tőkés gazdálkodás kialakulásához."[29] A megszerzett pénz csak arra volt elegendő, hogy több-kevesebb siker reményében a mezővárosok a fennmaradásukat biztosíthassák. A szomszédos kis települések határával és népességével gyarapodó mezővárosok potenciális súlya majd a török idők elmúltával vált jelentős tényezővé.
Egy-két adattal legyen szabad megvilágítani ennek a korszaknak az árutermelő állattartását. Káldy-Nagy Gyula vizsgálta meg az 1560-1564 közötti időszakból fennmaradt váci vámnaplót. Az adatokból egyértelműen kitűnik, hogy az itt áthajtott szarvasharhák után fizettek a legtöbbet. Az 1563. július 22. és 1564. március 9-e közötti nem egészen nyolc hónap alatt - és itt a téli hónapokat le kell számolnunk - Bécs irányába 30428 szarvasmarhát hajtottak át a váci réven. A napló tartalmazza az állatok származási helyét is. Ebből megállapítható, hogy szinte csak az Alföldről került ki ez a nagymennyiségű jószág.[30] Szakály Ferenc gazdaságtörténeti munkájában sokoldalúan elemezte a hódoltság életét, gazdálkodását. Szegedről azt állapította meg, hogy a város agrárgazdaságán belül a rideg marhatenyésztés adta a kiemelkedően magas értékhányadot. Számításai szerint az 1570-es években a város szarvasmarhaállománya ötvenezer lehetett.[31] Tanulságos az a megállapítása is, hogy a várost körülölelő hatalmas "puszta-birodalomban" már "a 16. század közepére teljesen kifejlődött a pusztahasznosításnak az a rendszere, amelyet a szakirodalom általában "mezei kertes" rendszernek ismer."[32]
Szakály Ferenc egy másik tanulmányában a törökkori mezőváros és a földesúri hatalom érvényesülésének a kérdését boncolja. Elveti azt a köztudatban élő sztereotípiát, hogy a hódoltság következtében a mezővárosi fejlődésnek tágabb tere volt mint a feudális keretek között lett volna. Fejtegetésének a kiindulópontja, hogy nem szabad légüres térben vizsgálni a kérdést, azt kiszakítani a kelet-európai társadalom- és gazdaságfejlődés összefüggéseiből. A mezővárosok kialakulása és felvirágzása a magyar feudalizmus beavatkozásának az eredménye. Ha a hódoltsági mezővárosok a török uralom alatt maradnak, törvényszerűen a török feudalizmus útjára kerültek volna mint pl. a balkáni városok példája mutatja.[33] Hogy nem ez történt a másfél évszázad alatt az abból következik, hogy a feudális érdekeltség és joghatóság tovább is működött.
Hogy mit is jelentett ez a gyakorlatban azt a szerzőnek egy másik munkájából ismerhetjük meg. A gazdasági érdeküket és a tulajdonosi jogfolytonosságot egyaránt szem előtt tartva az elmenekült földesurak igyekeztek érvényesíteni a hódoltság területén maradt jobbágyaik felett. Ennek számos megnyilvánulása volt. Minket ebből a sokrétű kapcsolatból elsősorban a pusztahasználat adóztatási összefüggései érdekelnek. Vizsgálatából egyértelműen kitűnik, hogy a terjeszkedő mezővárosok elsősorban arra törekedtek, hogy bérlet vagy örökös megszerzés útján bővíthessék határaikat. Ezt követelte az "extenzív szarvasmarha-tenyésztés kielégíthetetlen területi igénye" és a szántóföldi művelés egyaránt. Ez a törekvés helyenként oda vezetett, hogy visszaállíthatatlanul szétzúzta "a telekrendszer fojtogatóan szűk, fejlődésgátló kereteit."[34]
A 16. században a hódoltság területéről elmenekülő, máshol letelepedő földesurak az új helyzetben nehezen tudtak tájékozódni, nem ismerték a berendezkedő török hatalom sajátosságait. De a következő, a 17. században, különösen a 15 éves háború után törekedtek hatalmukat az egykori birtokaikra kiterjeszteni. Sokszor csak jelképes szolgáltatások vagy adók követelésével próbálták megteremteni a jogfolytonosságot. Szakály Ferenc ennek az újrarendeződő kapcsolatnak sokféle formáját, megnyilvánulását tárta fel. Az volt a kialakult gyakorlat, hogy a "marha járásért" pénzt, a pusztai szántók használatáért terményadót követeltek a földesurak.[35] Ahol a befolyásukat növelni tudták, ott az erősödő konkurencia árfelhajtó szerepe következtében jelentős bevételekre tehettek szert a puszták bérbeadásával. A növekvő szarvasmarhatartás mind több-több legelőt követelt, ezért a mezővárosok egymás elől igyekeztek árendába megszerezni egy-egy pusztát. Ez a versengés a földesúr számára kedvező volt, egymás ellen játszhatta ki az érdeklődőket egyre feljebb srófolva az árat.[36] Gyakran felsőbb hatóság beavatkozását kellett kérni egy-egy vitás kérdés eldöntésére. Ilyen volt a már korábban is hivatkozott kiskun puszták ügye. Szeged arra törekedett, hogy adományként tüntesse fel a használatában levő pusztákat, míg a kiskunoknak éppen az ellenkező: az, hogy ősi jogon a magukénak tudják. Végülis a nádor, a kunok főbírája döntötte el a vitát azzal, hogy hogy kimondta: "a várost csak legeltetési s nem földesúri jog illeti."[37] A pusztákért folyó versengés a következő másfél évszázadban érte el a csúcspontját.
A mezővárosi társadalom- és gazdaságszervezet a kettős szorítás - a török adminisztráció és a magyar földesúri hatalom - alatt olyan szilárd, belső - önvédelmi szerepet is felvállaló - rendszert alakított ki, amelyik sikerrel vette fel a küzdelmet mindkét irányban. Minden bizonnyal ennek a tradíciónak nagy szerepe volt abban, hogy a 18. században többek sikerrel védték meg az önállóságukat a visszatérő földesúri hatalommal szemben. Erről állapította meg Szakály Ferenc, hogy a "fölső rendi struktúra érintetlenül hagyta a mezővárosok történetileg kialakult, sajátos termelési szerkezetét, azt a gazdasági alapot, amelyre a mezővárosi autonómia egyéb elemei a XVII. századi hatalmi űrben ráépülhettek."[38]
Ebből a folyamatból érthető meg a következő század egész mezővárosi gazdálkodása. A felszabadító háborúk pusztításai után a békés építőmunka korszakaként jegyezhetjük a 18. századot. Ebben a évszázadban teljesítik ki a falvak, mezővárosok a maguk gazdálkodását, ekkor szerveződik újjá, és kap új lendületet a legeltető pusztai állattartás. A visszatérő földesurak birtokba veszik az egykori terrénumukat, vagy éppen a Kamara által kijelölt új tulajdonosok jelennek meg és rendezkednek be. Kiépítik saját majorsági gazdálkodásukat vagy a régi hagyományokat követve tovább is a legeltető állattartás számára fordítják pusztáikat.
A karlócai békével lezáródó török felszabadító háborúk eredményeként visszaállott az egységes magyar rendi társadalom. A Habsburg dinasztikus törekvések olyan restaurációs folyamatot indítottak el, amelyek a magyar önállósági törekvéseket gátolták. Elsősorban a nemesi ellenállás megtörése volt a cél. II. Rákóczi Ferenc e gyarmatosító és németesítő törekvések ellen bontotta ki a függetlenség zászlaját. A szatmári békével közel másfél évszázados nyugalmas, építő időszak következett, amelyik a magyar társadalomnak és a gazdaságnak a megszilárdulását eredményezte. Ebben az építésben az egész társadalom részt vett. Elsősorban arra irányultak a törekvések, hogy újra megszervezzék és beindítsák a termelést a töröktől visszahódított területeken. Ez a korabeli termelési technikával csak úgy volt lehetséges, hogy a népesség lélekszámát jelentősen növelik. Az udvari politika céljának legjobban az felelt meg, ha ezekre a gyéren lakott területekre idegen ajkú, elsősorban német telepeseket hoznak, de a kolonizációban más népek, közöttük magyarok is résztvettek. Ennek következményeként alakult ki az a sokszínű etnikai kép az Alföldön, amelyik napjainkra is sokat megőrzött.
A töröktől visszafoglalt területek hasznosítása sokfajta érdek ütközőpontjában állott. A tulajdon kérdése volt a döntő. Az Újszerzeményi Bizottmány a Habsburg érdekeket képviselte, a visszatérő földesurak a maguk jogait igyekeztek elismertetni, a mezővárosok, falvak lakosai a török idők alatt kialakult rend továbbéltetésében voltak érdekeltek. Ezek összeütközéséből alakult ki az az állapot, amelyik meghatározta a mezővárosi és a falusi státust. Különös helyzetüknél fogva számíthatnak figyelmünkre a kiváltságos területek: Kiskunság, a Nagykunság, a Jászság és a Hajdúság. Fejlődésük sok hasonlóságot mutat, gazdálkodásukban alapvető egybeeséseket lehet kimutatni.
Számunkra elsősorban a visszatérő, vagy az új földesúr és a kommunitás, a mezővárosi közösség küzdelmének van jelentősége, hiszen ennek az eredménye nagymértékben alakította a mezőváros további sorsát. Az autonómiát szerzett mezővárosok minden erejükkel azon voltak, hogy jogaikat a visszatérő földesúrral is elismertessék, de legalábbis a maguk számára kedvező együttműködési feltételeket teremtsenek. Ebben a küzdelemben a mezővárosi státus erősödésének vagy gyengülésének az útját is végigkísérhetjük. Ahol a kommunitás sikeresen védte az érdekeit, a szabadmenetelű mezővárosi státust, ott fejlettebb, gazdaságilag erősebb, megalapozottabb lett ez az intézmény, ahol alulmaradtak a földesúri törekvésekkel szemben, ott alacsonyabb szintű mezővárosi intézmény- és gazdaságszervezettel találkozunk. Valójában a mezőváros stabilitása függött attól, hogy a kommunitás miképpen vívja a harcát, hogyan őrködik a gazdaság rendje felett. Mivel ezt a gazdaságot a legeltető állattartás érdekei határozták meg, elsősorban a külső puszták léte vagy hiánya a motiváló tényező. A 18. században bőségesen találunk erre példát.
Az árendás és bérelt puszták jelentőségét egy 1819-ben kelt ceglédi panasszal szeretném felidézni. A török idők alatt a három város, Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd hasonló jogállapotú település volt. A 18. század elejétől azonban eltérő fejlődési utat jártak be. Míg Kecskemét szabad királyi városi rangot szerezve hatalmas pusztabérletekkel gazdagodott, Nagykőrös is eredményesen vívta meg a harcát a visszatérő földesurakkal, addig Cegléd visszasüllyedt a jobbágyi állapotba. A lakosok azon keseregnek, hogy a földesuruk, a Clarissa apáca rend akadályozza a korábbi gazdálkodásuk folytatását, ezért a két testvérvárostól messze lemaradnak: "kiváltképpen Nagykőrös és Kecskemét szomszéd városok virágzó állapotjok és lakosaiknak boldogsága forogván ezen városi Tanács előtt kik magokat eleitől fogva árendában tartván napról napra virágzóbbak lésznek és fellyebb emelkednek, a midőn a mi lakossaink napról napra szemlátomást lejjebb szállnak."[39] A jobbágysorba süllyesztett ceglédi lakosok világosan látják, és fogalmazzák meg a viruló mezőváros kritériumát, a puszta szükségességét, és a rajta folytatott árutermelő állattartást. A földesuruk ettől zárta el őket.
Wellmann Imre a 18. századi mezővárosok sajátosságának tulajdonítja, hogy mind maguk mind a polgáraik viszonylagosan nagy önállósággal rendelkeztek, ennek következtében nagy volt a gazdasági szabadságuk is. Emögött kifejezetten az állattartás súlyát emeli ki amelyik részben a külső pusztákon folyik, részben az aklokban és ólaskertekben - ez a kezestartás formája. A harmadik tényezőnek a mezei kertet tekinti, amelyik mind a gazdálkodásnak mind a határhasználatnak sajátos megnyilvánulása.[40] A mezei kertek történetével, gazdasági szerepével több kitűnő tanulmány is foglalkozott, jóllehet a kérdés még koránt sincs kellően feltárva.[41]
A határokon tehát elsősorban legeltető állattartás folyt. A művelési ágak aránya is ezt bizonyítja. Hajdúböszörmény határának pl. 1783-ban 69 %-a volt legelő és kaszáló.[42] De ez sem volt elegendő. A kommunitásnak olyan gazdasági ereje volt, hogy a nagyszámú jószágállományának külső pusztákat is bérelt, ezek egyrészét tovább is adta subárendába.[43] A kiskunsági mezővárosoknak is kiterjedt pusztáik voltak a Duna-Tisza közén, mégis Bereg, Ung, Szabolcs és Szatmár vármegyében is béreltek pusztákat.[44] Kiskunhalas határának háromnegyed része volt legelő, de ezen kívül is több bérelt pusztán nevelték a gulyáikat.[45] Hajdúnánás kommunitása az örökös hajdúföld mellett még három pusztát, Tedejt, Videt és Varjast bérelte.[46] Hajdúszoboszló Angyalháza pusztát Debrecentől szerezte meg zálogos legelőnek 1700-ban, de emellett még több zálogbirtoka is volt a Hortobágyon.[47] A város harmincezer holdas határa már a 17. század végére kialakult. Később, a 18-19. század folyamán az ekkor zálogban használt pusztákat megvásárolták.[48] Berettyóújfalu magistrátusa is bérelt legelőkkel tágította szűkös határát, hogy a nagyszámú állatállományát elhelyezhesse.[49] Kismarja mezővárosi jellegének és öntudatának az alakulásában nagy szerepe volt az először zálogba vett, majd megvásárolt pusztáknak. Az itt nevelt szarvasmarha messzeföldön híressé tette a falu nevét. Kismarján a földszerzés a 19. század közepére érte el a csúcspontját.[50]
Voltak olyan települések is, amelyek a földesúri beavatkozás következtében a saját határukon alig tudtak heverő állatot tartani. Cegléd mellett ilyen volt Vésztő és Szeghalom is.[51] Gyoma a földesurával szemben a legelőelkülönülés során nagy hátrányba került. Elvesztette a korábban használt pusztáit, ezért a szomszédos határokon volt kénytelen a tanács a lakosok jószágai számára drága pénzen legelőt bérelni. A nagy távolság és a súlyos bérleti díj előteremtése nagymértékben rontotta az állattartás jövedelmezőségét. Gyakori volt emiatt a tanács panasza. Mind Gyoma, mind az egész Békés megye mezővárosainak gazdálkodásáról a sokéves kutatói tapasztalatát Szilágyi Miklós úgy summázza, hogy "az állattartás jelentette az árutermelő ágazatot, s a jobbágyparaszti tőkeakkumuláció nagy lehetőségét." Ember Győző is kiemeli, hogy az újratelepülő Békés megye lakosságának a bérelt földesúri pusztákon nevelt szarvasmarha hozta a legnagyobb jövedelmet, melyet jórészt magyar kereskedők közvetítettek a külföldi piacokra.[52]
Orosháza földesura Harruckern György az újratelepülő lakosságnak azzal is kedvezni kívánt, hogy a határukhoz kiterjedt nagy pusztákat csatolt. De a gyorsan népesedő településnek így is hamarosan kevés lett a legelője a saját határában. Azonban a települést "áthatolhatatlan falként vette körül az erős kezekben lévő bérletek sora", így nehéz volt kitörni, pusztát szerezni.[53]Bérletek, albérletek szerzésével jutottak legelőhöz, később a Vásárhelyi pusztát meg is vásárolták.
A délvidéki telepítések következtében átrendeződött a településhálózatunk. Erről Gyimesi Sándor azt állapította meg, hogy "a magyar városhálózat keretei nagy vonásokban már a 18. század elején adottak voltak, de a városodás súlya fokozatosan az Alföld illetve a Délvidék irányába tolódott el. A városodás folyamatát a mezőgazdasági árutermelés táplálta. Ez azonban csak ott hozott létre jelentősebb települést, ahol találkozott a kereskedelemmel. Az ipar nálunk a 19. század derekáig még nem volt jelentős városképző erő."[54] Ezek a délvidéki városok más utat jártak be. Míg tőlük északabbra a földesúri és jobbágyi küzdelem, vagy a kiváltságos állapot teremtette meg a mezővárosi alapot, addig itt a felsőbbség, a Királyi Kamara szólott bele a jogállás alakulásába. Pl. Szabadka a Szegeddel vetekedő nagy határát (170.000 hold) kamarai utasításra nyerte el úgy, hogy hozzácsatoltak 17 pusztát. "A széles határ, különösen a roppant terjedelmű közlegelő volt a lakosság "kincsesbányája", amelyen a 19. század első felében marha-, juh- és lótartás folyt...a 18. század végén a szabadkaiak legfőbb áruja nem a gabona, hanem a marha, a ló és a gyapjú volt" - írja Rúzsás Lajos.[55]
A mezővárosi fejlődést több helyen akadályozta a visszatérő földesúr, aki a puszták használatában korlátozta a lakosokat. Cegléd példája mellett idézhetjük Tiszapolgárt, a hajdúkiváltságát vesztett települést, amelyik földesurával, az egri káptalannal vívott kíméletlen küzdelmet a pusztákért. A káptalan lassan, fokozatosan terjeszkedett, egyre inkább érvényesítette földesúri jogait, a polgáriakat kiszorította a korábban használt területekről. Ezeken majorsági gazdálkodást alakított ki. Ez a földesúri érdekérvényesítés "súlyosan csorbította a jobbágyközösség határhasználatát és önkormányzati életét."[56] A 18. század közepén a tiszapolgáriak a földesúri törekvések következtében két pusztájukat veszítették el: Titkost és Borockást. Ezeken a pusztákon a káptalan előbb saját nyájait legeltette, majd a múlt században részben gazdag tőzséreknek, részben faluközösségeknek adta bérbe.[57] Ez a földesúri beavatkozás az egykori hajdúközösséget gazdaságilag és társadalmilag is visszavetette, mezővárosi rangjának nagymértékű csökkenését eredményezte. A dél-borsodi síkon Mezőkövesd határa is a földesúri majorság kiépítésének esett áldozatul. A lakosokat kiszorították saját határukból, csupán a jobbágytelki állományt mérték ki nekik. Az állataikkal külső, bérelt pusztákra kényszerültek a Tisza menti legelőkre.[58]
Mindenhol, ahol a földesúr érvényesíteni tudta az akaratát, a mezővárosi közösség kárára tette. A majorsági gazdálkodás kiszélesítésével arányosan fogyott a közösség ereje. Gyomán a legelőelkülönítéssel a jobbágyok gazdasági helyzete rendkívül nehézzé vált. 1822-1832 között hajtották végre a paraszti és az urasági legelők szétválasztását. A földesúr a 22510 holdból mindössze 7282 holdat hagyott a jobbágyainak. ez is a Körösök mellett terült el, melyet gyakran megfutott az árvíz.[59] Így a gyomaiak állattartása válságba került. Arra kényszerültek, hogy a korábbi szintű gazdálkodásukat feladják. Radikálisan csökkentették az állatállományukat. Ezzel egyidejűleg a közösség gazdasági ereje is csökkent. Egy megyei küldöttség vizsgálata során azt állapította meg, hogy "a rossz minőségű legelőn a gyomai csorda a dögvészhez hasonló élete nem élet, hanem kínos tengődés."[60]
Mezőberény kommunitása földesurával a megtelepedéstől kezdve elkeseredett küzdelmet vívott a kaszálók és a legelők használati jogáért. A megyei adminisztráció segítségével a 19. század elejére már 1692 kh kaszálót és legelőt sajátított ki a földesúr a közös használatú területből. A lakosoknak a silány minőségű, gyenge hozamú rész maradt, amelyet ráadásul rendszeresen elöntött a Körös is. A földesúri terjeszkedés meggátlására kérik a lakosok a legelőelkülönítési pert, hogy gátat vessenek a földesúri földszerzés mohóságának. 1846-ban született meg a falu számára nagyon kedvezőtlen döntés: "amennyi az úrbéri földek műveléséhez szükséges marhák legeltetésére elegendő", annyi legelőt hagynak csak meg. Győzött a földesúri akarat, kiszorult a falu határából a kommunitás. Ezután kénytelenek voltak más határokon pusztát bérelni, hogy a korábbi mezővárosi szintű gazdálkodásukat valamennyire fenn tudják tartani.[61] Vésztő szerencsésebbnek mondható annyiból, hogy bár az úrbéri per során kisemmizte földesura, de ugyanazt a legelőt - ha bérlet formájában is - tovább élhette.[62]
A fenti példák tanulságaként megállapíthatjuk, hogy a mezővárosok minden erejükkel azon voltak, hogy jogaiknak a visszatérő földesúrral szemben is érvényt szerezzenek, de legalábbis a maguk számára kedvező együttműködési feltételeket teremtsenek. Ebben a küzdelemben a mezővárosi státus erősödésének vagy gyengülésének az útját kísérhettük végig. Ahol sikeresen vívták meg a harcukat a mezővárosi státusért, illetve a pusztákért ott fejlettebb, gazdaságilag is megalapozottabb lett a mezőváros, ahol alulmaradtak a földesúri törekvésekkel szemben, ott alacsonyabb szintű mezővárosi intézmény- és gazdaságszerkezettel találkozunk.
A 18. században mint láthattuk, a paraszti gazdálkodás meghatározója az árutermelő állattartás. A szántóföldi termelés jórészt alá volt vetve ennek az érdeknek. Orosz István megfogalmazásában a két ágazat egymást egészíti ki és feltételezi is egymást, "s a tágas legelőket járó állatok is egy földművelő parasztüzem keretei közé illeszkednek be."[63] Wellmann Imre ennek a szerkezetnek a fennmaradását elsősorban a piaci viszonyokkal magyarázza. Vizsgálataiból kitűnik, hogy az ország kivitelében a hízott ökör messze megelőzött minden mást. 1733 és 1752 között - megállapítása szerint - éves átlagban kb. ötvenötezer szarvasmarhát hajtottak ki az országból különböző piacokra. Ennek a mennyiségnek "java része az alföldi pusztai legelőkön hízott kövérre, melyeket jobbára parasztközösségek béreltek" - állapítja meg a szerző.[64]
A század végén a napoleoni háborúk hoztak némi változást, a gabonatermelés jelentősége megnő, majd a következő évszázadban a gazdálkodás szerkezete is átalakul. Az állattenyésztés súlya áttevődik a földművelésre, egyúttal a belterjesség irányába mozdul el a tartásmód. Az állattartásban az intezívebb fajták tenyésztése, a földművelésben a nagyobb hozamú fajták és az új növénykultúrák bevezetése jelzi a változást. Ebben a folyamatban meghatározó szerepe volt a múlt század közepén elkezdett folyószabályozási és ármentesítő munkáknak. A vizek alól felszabadult hatalmas területeken többnyire az eke hasított barázdát. Szinte nincs olyan alföldi falu vagy mezőváros amelyiket ne érintett volna kisebb-nagyobb mértékben ez a tájátalakító munka.
A polgári földtulajdon eszméjének az erősödése mellett minden bizonnyal az ármentesítésnek is nagy szerepe volt abban, hogy megérlelődött a közösen használt földek felosztásának a gondolata, azok egyéni tulajdonba vétele. A század második felében mindenütt végbe is vitték ezt a munkát. A vizektől megszabadult rétek, kaszálók, legelők felosztásával a mezővárosok polgárai jelentős művelhető földhöz jutottak. A viszonylagos földbőség egy időre ezekben a mezővárosokban elodázta a birtokaprózódást, amelyik a kishatárú falvakban már ekkorra súlyos gondok forrásává vált. A kiosztott földeken megindult gabonatermelés és belterjes állattenyésztés nagy lendületet adott a gazdálkodásnak, ugyanakkor a településeken belül nagyon éles társadalmi konfliktusok forrásává vált. A vagyonos réteg tovább növelte a gazdasági súlyát, míg a nincstelenek többnyire kívül maradtak a birtokon, sem módjuk, sem anyagi lehetőségük nem volt, hogy földet szerezzenek. A múlt század végi agrármozgalmak egyik indítórugóját ebben a folyamatban látja a szakirodalom.
A termelés szerkezetének az átalakulása mindenütt végbement, de tájanként eltérő formákat öltött. Mind társadalmilag mind gazdaságilag más eredményeket hozott a Jászságban, Kis- és Nagykunságban, a Hajdúságban vagy a jobbágyi függéstől megszabadult területeken. Hajdúböszörményben pl. a 19. század második felében főként a szénatermő rétek rovására kiterjeszkedtek a szántók. Ebben az időszakban mintegy hétezer hold szántóval bővült a böszörményi határ, ennek közel 70 %-a a rétek feltöltéséből származott.[65] Nagykőrösön az 1870-es évekig a legelők a határ egyharmadára zsugorodtak, ezt a területet is kiosztották a lakosok között.[66] Orosháza határát a lakosok a szomszédos településektől vásárolt területekkel gyarapították. Így vették meg a Vásárhelyi pusztát amelyik Hódmezővásárhely közlegelője volt. A felosztás után a vásárhelyiek a nagy távolság miatt nem tartották gazdaságosnak a művelését, ezért adták el szívesen az orosháziaknak, akik jutányos áron vásárolták meg.[67] Tanyákat építettek rá, szántóföldi műveléssel élték.
A kiskunsági mezővárosok felosztott pusztáinak a benépesülése ismét más úton történt. Kiskunhalas homoki legelőit 1863-ban osztották ki a lakosok között. A tagosítás után a törpebirtokosok nem voltak képesek megművelni, termővé változtatni. Ezért mint hasznavehetetlen, értéktelen földeket elkótyavetyélték. Tőlük a tehetősebb gazdák vásárolták ösze, hogy az eredeti rendeltetésüknek megfelelően nagyarányú jószágtartással hasznosítsák.[68] Szabadszállás homoki legelője Aranyegyháza volt, melyet a múlt század végén osztottak ki a birtokos lakosok között. A fekete földhöz szokott gazdák ezekkel a sívó homokbuckákkal nem tudtak mit kezdeni, ezért olcsó áron eladogatták a koronauradalomból, az Adacsok felől érkező pásztoroknak. Az új telepesek emberfeletti munkával tették termővé a homokot. Tanyát építettek földjükön, fákkal kötötték meg a szálló homokot. Ma ezeken a területeken virágzó szőlő- és gyümölcstáblákat találunk.[69] Kiskunmajsa határának a délkeleti területein voltak a homokpuszták, a külső legelők. Ezeket is a múlt század végén osztották ki. A majsai gazdák a redempciós jogaik alapján jutottak kisebb-nagyobb területekhez, de meg sem kezdték rajtuk a gazdálkodást, hanem a Szeged vidékéről érkezőknek olcsó pénzen eladták. Így népesült be Kígyós, Csólyos, Pálos, Kömpöc, Üllés és még néhány puszta a Kiskunság déli részén.[70]
Ez a folyamat azért is tanulságos, mert rávilágít arra, hogy a megváltozott termelési feltételek következtében a határok átrendeződtek. Rajtuk tanyák, új falvak jöttek létre. Ahogyan a 13-14. században a pusztásodás teremtett új feltételeket a kialakuló legeltető állattartás számára, most a belterjes gazdálkodás útjára lépő mezőgazdaság alakította át a határok képét. Mindkét esetben a kor gazdasági szükségletei határozták meg a folyamat irányát. A recens néprajzi vizsgálatok már ennek a megváltozott paraszti életformának a jelenlétével találkoznak, a múlt pásztorkultúrája csak reliktumokban maradt meg itt-ott, hogy ennek a gazdálkodásnak a híre se múljon el nyomtalanul, és a levéltári források mellett hiteles képet rajzolhasson róla a szaktudomány.

J e g y z e t e k

1. Heckenast Gusztáv, 1970., Györffy György, 1977.
2. Majlát Jolán, 1943. 51.
3. Szabó István, 1975. 39.
4. Szabó István, 1975. 54.
5. Szabó István, 1963. A szerző a prédiumról szóló alapvető tanulmányában mutatja be, hogy az európai mintát követő magyar mezőgazdaság a vizsgált időben milyen változáson ment keresztül. Kialakult a kor színvonalának megfelelő, piacra is termelő majorsági gazdálkodás, létrejöttek a falusi jobbágyüzemek, és a fennmaradó puszták, a prédiumok a kialakuló árutermelő állattartás céljainak a szolgálatába állottak. Ezek a puszták tehát döntő szerepet játszottak a mezővárosok kialakulásában és virágzásában. Ugyanebben az időben erre az eredményre jutott Pach Zsigmond Pál is, midőn megfogalmazta, hogy az alföldi mezővárosok piaci célú állattenyésztése a terjedelmes pusztai legelőkön folyt. (Pach Zsigmond Pál 1963. 70.) Másik helyen még plasztikusabban fogalmaz: "A növekvő marhaexport már ekkor is jelentős részben a Duna-Tisza közének, általában a Nagy-Alföldnek az állattenyésztéséhez kapcsolódott, főként azokhoz a nagy alföldi mezővárosokhoz (Szeged, Kecskemét, Debrecen, Nagykőrös, Hódmezővásárhely) melyek már a XV. század derekán kiterjedt pusztai legelőket vontak használatukba, bérletükbe...A marhakereskedelemre, marhakivitelre vonatkozó adatok feljogosítanak arra, hogy a piaci célú állattenyésztésben döntően megint a paraszti árutermelés fejlődésének fontos mozzanatát lássuk."(69.) A legújabb összefoglaló munka is a fent mondottakat erősíti meg: "Nem nomadizmus volt az, ami a pusztásodással és a mezővárosi fejlődéssel egyidejűleg kialakult az Alföldön, hanem egy minőségileg új termelési forma, a piacra orientált pusztai marhatartás." (Paládi-Kovács Attila, 1993. 75.)
6. Gyimesi Sándor, 1975. 141. és a 28. jegyzet
7. Szabó István, 1975. 35., Pach Zsigmond Pál írja, hogy "a magyarországi marhakivitel ez idő tájt már megtalálta az utat Nyugatra Bécs és azon túl a fejlődő német birodalmi városok (Nürnberg, Augsburg, Regensburg), északnyugati irányban Auspitzon át a cseh-morva városok, délnyugati irányban pedig Velence, illetve a városokban bővelkedő Észak-Itália felé." (Pach Zsigmond Pál 1963. 64.), Vass Előd, 1972. 120-156.
8. Szabó István, 1969. 238.
9. Szabó István, 1948. 53.
10. Szabó István, 1969. 238.
11. Orosz István, 1963. 157-172. Újabban Balassa Iván könyve foglalkozott Tokaj-Hegyalja szőlő- és borkultúrájával, valamint ennek a gazdasági szerepével. (Balassa Iván, 1991.)
12. Tagányi Károly, é.n.
13. Györffy István, 1926. 153-186., 1927. 187, 215., 1943. 21-25.
14. Györffy István, 1943. 22.
15. Erdei Ferenc, 1974. 63.
16. Erdei Ferenc, 1974. 91.
17. Szabó István, 1948.181. és 1969. 154.
18. Makkai László, 1957. 463.
19. Makkai László, 1957. 464.
20. Makkai László, 1957. 467.
21. Székely György, 1961. 318., Zolnay László egyenesen az ország szerencséjének tartja a gazdasági váltást. Ahogyan fogalmaz: "amikor a török hódítással három részre szakadt a megroppant ország, az ameriaki nemesfém-beözönlés pedig devalválta a magyar arany és ezüst értékét, szarvasmarha állományunk mintegy a nemzeti vagyonnak aranyalapja lett." (Kiemelés B.T., Zolnay László, 1977. 79.)
22. Székely György, 1961. 320. Oláh Miklós feljegyzését a debreceni cívis társadalomról szóló könyvében Balogh István is idézi, mint jellemző 16. századi adatot: "Váradtól nyugatra óriási rónaság terül el, itt találjuk a gazdag Debrecent, melynek hat országos vására és kiterjedt marhakereskedése van. Ismertem egy Bíró Gáspár nevű gazdag polgárt, kinek 10.000 eladó ökre volt." Balogh István,1946. 18.
23. Bársony István, 1984. 362.
24. Balogh János, 1984. 476.
25. Bácskai Vera, 1965. 10-11.
26. u.o.
27. Bácskai Vera, 1965. 63.
28. A szerző (i.m.68-69.) Molnár Erikre hivatkozik. Hegyi Klára kutatásai is azt bizonyítják, hogy az exportált élőállat legnagyobb része "a török terület mezővárosaiból származott." (Hegyi Klára, 1976. 135.)
29. Gyimesi Sándor, 1975. 140-141.
30. Káldy-Nagy Gyula, 1968. 32. Vass Előd a török vámnaplók elemzéséből az áruforgalom jelentőségét kiemelve megállapítja, hogy "a vámforgalom legjelentősebb állandó tétele a marhahajtásból adódott." Még azztal egészíti ki mondandóját, hogy "Marhahajtóink a török által megszállott terület határától napi 40 km-t haladva jutottak el a királyi magyar területeken fekvő nagyobb városok piacaira." (Vass Előd, 1972. 133.) Hasonló eredményre jutott a Szolnok megyei kutatásaiban Kocsis Gyula is. (Kocsis Gyula, 1986. 25-52.) Miután a török elfoglalta Szolnokot, a Tiszán hidat épített. A hídvámnaplók tanúsága szerint az addig csak 1000-2000 szarvasmarhával szemben a hídon évenként 25-30.000-re nőtt a forgalom. (Kaposvári Gyula, 1984. 19.)
31. Szakály Ferenc, 1983. 600.
32. u.o.
33. Szakály Ferenc, 1986. 330.
34. Szakály Ferenc, 1981. 407.
35. u.o. 419.
36. u.o.439.
37. u.o.442.
38. Szakály Ferenc, 1986. 338.
39. Novák László, 1982. 156.
40. Wellmann Imre, 1979. 40.
41. Majlát Jolán, 1943., Márkus István, 1943. Tudjuk, hogy Szegeden már korábban, a 16. század közepén kifejlődött a mezeikertes gazdálkodási forma. (Szakály Ferenc, 1983. I. 600-601.)
42. Bencsik János, 1971. 12. A böszörményiek még a 19. század elején is növelték a legelőterületüket, folytatták a korábbi századokban jól jövedelmező marhahízlalást, kereskedelmet. Ebben az időben bérelték Vid felét, Szentgyörgyöt, Zelemért, Szakoly- és Szennyespusztát. Az állattartás jelentette tovább is a legfontosabb bevételt. (Poór János, 1973. 316.)
43. Bencsik János, 1971. 37. 24. jegyzet
44. Rúzsás Lajos, 1980. 35.
45. Janó Ákos, 1965. 79. A forrásokból kitűnik, hogy Kiskunhalas határának mindössze egynegyede volt szántónak kiosztva, a többi baromjárás maradt.
46. Orosz István, 1973/a. 90.
47. Komoróczy György, 1975. 263. Béres András a hortobágyi "nyaralókról" szólva az állattenyésztés és állatkereskedelem fontosságát emeli ki, mint a megélhetés és vagyonosodás forrását. Felhívja arra is a figyelmet, hogy Debrecenben erre az állattenyésztésre épülő jerlentős kézmüipar is virágzott. (Béres András, 1974. 160.)
48. Varga Gyula, 1975. 402.
49. Orosz István, 1981. 235.
50. Varga Gyula, 1978. 79.
51. Rákos István, 1973. 125., Bellon Tibor, 1979/b. 509.
52. Daka István, 1977. 70-71. Szilágyi Miklós, 1974.50., 1977/a, b. 575-652., Ember Győző, 1977. 20., 1988. 130. A részben Békés megyéből Nyíregyházára költöző lakosság is külső földesúri puszták bérlésével pótolta a szűkös legelőjét.(Balogh István, 1970. 228.)
53. Mády Zoltán, 1965. II. 8.
54. Gyimesi Sándor, 1975. 192.
55. Rúzsás Lajos, 1966. 306.
56. Nyakas Miklós, 1974. 30.
57. Bencsik János, 1974. 32-33.
58. Sárközi Zoltán, 1973. 78.
59. Jároli József, 1977. 91.
60. Daka István, 1977. 70-71.
61. Implom József, 1973. 146-147. és 153.
62. Szabó Ferenc, 1973. 153-154.
63. Orosz István, 1974. 36. A szerző már korábbi tanulmányában is hangsúlyozza a mezővárosok szerepét mind az állattenyésztésben mind a szőlőtermesztésben, borkereskedelemben. (1960. 27.) A 15. századi szarvasmarha tenyésztés fellendülésében a mezővárosok pusztai gazdálkodása mellett a földesúri állattartó üzemek jelenlétére is felhívja a figyelmet. (1980. 173, 174.) Az 1986-os tanulmányában határozottan állást foglal amellett, hogy az alföldi gazdálkodás a múlt század derekáig az állattartásra épült. "Az alföldi mezővárosok, agrárvárosok határhasználati rendje célszerűen alkalmazkodott az állattartás érdekeihez, jól szolgálta azt, és egyáltalán nem a rendetlenségnek abban az állapotában volt, amit a külső szemlélők feltételeznek." (1986. 408., 416.)
64. Wellmann Imre, 1979. 84.
65. Orosz István, 1973/b. 345.
66. Márkus István, 1943. 3., és Novák László, 1978. 76. passim.
67. Mády Zoltán, 1965. 15.
68. Janó Ákos, 1965. 83.
69. Bellon Tibor, 1994. 150.
70. Saját gyűjtés. ld. még Csólyospálos c. tanulmánykötetet. Tanulmányok Csólyospályos történetéről és népéletéről. Csólyospálos, 1995. (Bellon Tibor, 1995. 309-330. és Szűcs Judit, 1995. 299-308.)


Összefoglalás

Dolgozatomban arra tettem kísérletet, hogy egy sajátosan szervezett alföldi mezővárosi rendszernek a 18-19. századi állattartását bemutassam. A területi körülhatárolást a különleges jogállás indokolta. A Nagykunság történetileg kialakult politikai és gazdasági egység volt, amelyik az 1745-ös redempcióval, az önmegváltással a Jászsággal és a Kiskunsággal - közös nevükön a Hármas Kerület - önálló szervezeti formát alakított ki. Az időhatárokat a helyileg újraszerveződő paraszti-mezővárosi önkormányzat kialakuló írásbelisége indokolta. Ebben az időben nagymennyiségű, néprajzilag is értékelhető iratanyag képződött, amelyik nagyon alkalmas arra, hogy az eddigi szakirodalom és a recens vizsgálatok segítségével megrajzolható "hagyományos" paraszti állattartást időben biztonságosan visszavigyük másfél, két évszázaddal korábbra.
A levéltári források értelmezése, elemzése a történeti-néprajzi módszer alkalmazását tette szükségessé. Az adatok megszólaltatása a recens ismeretek, valamint az előttünk járó néprajzos generációk munkássága és a magam tereptapasztalata nélkül nehezen lenne elképzelhető. Ennek a módszernek a néprajztudományban való alkalmazására már a korábbi néprajzos generációk is kísérletet tettek. Györffy István pl. gyakran idézte a mezővárosok protokollumait, kéziratos térképeket tanulmányozva fedezte fel a kétbeltelkességet. Az elmúlt évtizedekben az agrártörténet-írás felől közeledve többen kutattak a levéltárakban, hogy a recens, immár töredezett, emlékekben élő múltat minél árnyaltabban, gazdagabban mutathassák be. Meg kell azonban jegyeznem, hogy ennek a kutatásnak nincsen kidolgozott módszertana, ki-ki a maga egyéni törekvése, felkészültsége és szándéka szerint nyúlt a forrásokhoz. Megfelelő forráskritikáról sem mindig beszélhetünk. Sok a bizonytalanság.
Mind a címben, mind a dolgozatban erőteljes hangsúlyt kap a mezőváros fogalmának és tartalmának az elemzése. Megítélésem szerint a néprajz eddig nem szentelt kellő figyelmet ennek a kérdésnek. Megközelítésem alapja a mezővárosi gazdálkodás rendszerszerűségének a megragadása, amelyik a feudalizmus talaján virágzó legeltető állattartás paraszti gyakorlatában érhető tetten. Arra vállalkoztam, hogy a nagykunsági állattartáson keresztül modelláljam ennek a tevékenységnek a mechanizmusát. Az adatokból az a következtetés vonható le, hogy a vizsgált időszakban az állattartó mezőváros önálló típust alkotott. Évszázadok alatt alakult, formálódott és kapta meg a sajátos jegyeit. Ezek a jegyek az életformában, a gazdálkodás rendjében, a parasztpolgári életvitelben - egyszóval a nép kultúrában teljesedtek ki.
A Nagykunság története, gazdálkodása - a másodlagos források tükrében is - azt a sejtésemet erősíti, hogy ez az általam bemutatott modell nem a 18. század terméke, hanem az előzményei a korábbi századokban gyökereznek. A birtokviszonyok alakulása, az adózás nemeinek változása mind ebbe az irányba mutat. A források a legelők körül kialakult pereskedésekről, marhakereskedelemről szólanak. A török korban a Nagykunság települései mind az egri mind a gyulai várhoz terményt, vágóökröt, vajat és sajtot szolgáltattak. De találkozunk szalonna beszolgáltatással is. A 17. század második felében ritkult meg a Nagykunság településállománya. A pusztán maradt határokon, szállásokon "terjedelmes baromtenyésztést űztek" és ezekkel az állatokkal részben az országban részben külföldön kereskedtek.
A 18. század nem hozott békét ennek a tájnak. A bécsi udvar eladta a Jászkunságot, ezzel magánföldesúri jobbágyokká süllyesztette az itt élőket. Küzdelem indult a kiváltságok visszaszerzéséért. Az eredménye 1745-ben az önmegváltással, a redempcióval következett be. A földesúri alávetettség idején szilárdult meg a hat nagykun település határa. Ehhez még legelőket béreltek, hogy a jövedelmező állattartásukat kiterjeszthessék. A redempcióval a polgári földtulajdon valósult meg. A társadalom ketté oszlott: a birtokos redemptusokra, és a tulajdonból kiszorult, csak két kezük munkája után élő irredemptusokra. A határok mindenféle haszonvételi joga a redemptusokat illette meg abban az arányban amilyen arányban résztvettek a földesúr kártalanításában. A jóminőségű szántóföldeket a redempciós kulcs alapján kiosztották, ezek voltak a tőkeföldek, melyeken már az 1760-as években megkezdődött a tanyák építése. A későbbi időkben ezt az aránykulcsot alkalmazták a határ többi részének az időszakos használatba vétele során. Változatos terminusokkal illették a kimért területeket: beszéltek láncalja-, pózna-, rúd-, kötél-, öl- és forintos földekről.
A Nagykunság gazdasági életét a nagy hagyományú gazdálkodás, a legeltető árutermelő állattartás határozta meg. Minden tevékenység ennek volt alárendelve. A redempció mellett a másik legnagyobb szabású összefogása a Nagykunságnak a Mirhó-gát megépítése volt. Az árutermelő érdekeket felismerve cselekedett a redemptus társadalom, amikor a gátat megépítette. A gát megépítésével jelentős területek váltak szabaddá kis mértékben a szántóföldi művelés, nagyobb részben a takarmánygazdálkodás, és a legeltető állattartás számára. Ezt a működő rendszert az időjárási és egészségügyi tényezők valamint a piac hullámzó igényei változtatták meg. A múlt század második közepén indult el ennek a gazdálkodási rendnek a felszámolódása. Ez azonban nagyon lassú folyamat volt, még századunk elején sem fejeződött be.
A források bősége ellenére is azt kell megállapítani, hogy nem tudtam áttekinteni a teljes állattartást, mert a dolgok rendjéből következően a tartásmódnak vannak olyan területei, amelyek kívülmaradtak a feljegyezni érdemes dolgokon. A recens néprajzi jelenségek megfigyelése természetszerűen sokkal több mindenre terjed(het)nek ki. Ezért a munka helyenként egyenetlennek tűnhet vagy éppen a hiány szembetűnő.
A Nagykunságon az állatszámok alakulásában, a fajták arányainak változásában mindig meghatározó szerepe volt annak, hogy mit lehetett jó pénzért értékesíteni, és milyenek voltak a helyi szükségletek. De befolyásolta az állatartást az időjárástól erősen függő legelő állapota is. Tanulságos az is, hogy minden nagykunsági település saját vagy bérelt legelőin tetten érhető a nedves és száraz terület. Csapadékosabb esztendőben a szárazabb térségek, aszályos esztendőben a rétesebb területek voltak legeltetésre alkalmasabbak. Tehát egy közösség határában megvalósították a legelőváltó rendszert.
A legelőre hajtható jószágok számának a megállapítására, a különféle értéket képviselő nyájak összehangolására a Nagykunságon egy eszmei aránykulcsot, az ún. öregszámot vagy marhaszámot alkalmazták. Napjainkra ez mint számos állat terminus maradt meg. Mind az árenda kivetésnek mind a legelő teherbíró képessége megállapításának ez az érték volt az egysége. Mindenfajta állatot ennek a figyelembevételével vettek számba. Ez az eszmei, de nagyonis valóságos viszonyokat tükröző arány pontosan mutatta az értékrendet. A közösség igazságosnak találta, a maga számára kötelezően elfogadta. Mivel egy öregszámot több, apróbb értékű állat is adhatott, gyakran találkozunk az összeírások alkalmával törtszámokkal.
Ezeknek a bonyolult és állandóan napirenden lévő ügyeknek az intézése részben az állattartó redemptusok, részben a választott testület, a tanács vagy magistrátus vállain nyugodott. A testület körültekintően járt el, mindig a birtokos érdekeket képviselte, mert ez felelt meg a saját érdekeinek is. Külön gondoskodtak a munkaállatokról és külön a heverőkről. A vásárokra hajtott jószágoknak az útmenti csárdák környékén hagytak pihenőt és legelőt. Az alföldi csárdák tehát - szemben a romantikus képpel - elsősorban az utakon terelt állatoknak, az igavonó jószágoknak és az úton járóknak a szolgálatában állottak. Tanulságos az is, hogy a legelőre kihajtott állatok gondozása nemcsak a pásztorok feladata volt, hanem a jószágtartó gazdaközösség és a tanács is figyelemmel kísérte a nyáj mozgását, a legelőjének az állapotát, valamint a pásztor munkáját. A legkisebb dolgot is észrevették, és a jószág érdekét szem előtt tartva intézkedtek.
Mivel igen fontos értékre kellett vigyázni, ezért nagy gonddal válogatták ki a jószágtartó gazdák a pásztorokat. Az őrzött jószág értéke kifejeződött a pásztorbérekben is. Mind a tanács mind a gazdák nagyon vigyáztak arra, hogy a bér tisztességes megélhetést, sőt némi gyarapodást is lehetővé tegyen a pásztoroknak. Ezért mindig a jószágszámot figyelembevéve határozták meg a bért. A bér megállapításánál számot vetettek mind a Jászkun Kerület határozataival, mind a szomszédos vármegyék vélekedésével. Nem túlzás azt állítani, hogy az alföldi mezővárosok és falvak nagyjából azonos bért fizettek a pásztoroknak a vizsgált időszakban.
Tanulságosak a nyájszerveződések. Ezekben kifejeződik a gazdasági érdek, a tartásmód sajátossága, de figyelemreméltó az a gazdagság is, amelyik a közösség nyelvteremtő erejét bizonyítja. A nyájfajták, a pásztorok, a szervezet különböző tisztségviselői pontos, szerepkörüknek megfelelő elnevezéssel vannak megjelölve. A nyájak szerveződésében mindig a területi elv volt az irányadó. A gulyák, ménesek, csordák, sertésnyájak mindig a település egy-egy pontosan meghatározott részének az állományát foglalták magukba. A forrásokból értékes ismereteket szerezhetünk a tartásmód napi gyakorlatáról, a jószágtartók és a pásztorok viszonyáról, a napi teendőkről, a felelősség megállapításáról, a legeltetés rendjéről, a pásztorok viselt dolgairól, egyáltalán az állattartás mindennapi gyakorlatáról.
A levéltári anyagban a leggazdagabb a juhászatra vonatkozó forrás. A sokféle hasznú juh illetve birka tartása mindig jelentős volt a Nagykunságon, a múlt században pedig dominánssá vált. A gazdaságok adóját többnyire a gyapjú és juh eladásból fedezték. Mindkettőt a város tartotta a kezében. Az előljáróság tárgyalt a kereskedőkkel, a szomszédos településekkel egyeztetett áron értékesítették a gyapjút, a meddőt és az örüt. A forrásokból jól nyomonkövethető a fajtaváltás folyamata, amelyik a múlt század elején indult és néhány évtized alatt zajlott le. Újabb ismereteink vannak az erdélyi purzsások téli legeltetéséről. Kibéreltek egy-egy pusztát, ahova telelőre nagyszámú juhot hajtottak. Így a puszták télen sem maradtak üresek, helybeli és idegenből hajtott jószágok népesítették be mindaddig, míg csak a hó miatt be nem szorultak gyűjtött takarmányra.
A sajtnak, gomolyának fontos szerepe volt a táplálkozásban, ezért a fejős juhászat nagy hangsúlyt kapott a tartásmódban. Gazdag ismereteket szerezhetünk a fejősjuhász béréről, a fejés időtartamáról és lefolyásáról, a haszonvételi formákról. Ugyancsak pontos adatokat kaptunk a gyapjú- és örü értékesítéséről. A jegyzőkönyvekből megismerhetjük a vásárlók neveit és lakóhelyeit. A Nagykunságba Ausztriából, Csehországból és főleg a Dunántúlról jártak a vásárlók, a kereskedők és a mesteremberek.
A legeltető állattartásból élő paraszti közösségeknek nem a nyári legelők okozták a legnagyobb gondot, hanem a nagyszámú jószágállomány téli takarmányozása. Az ármentesítések előtt a Nagykunság településeinek a határai kétharmad részben az állattartás közvetlen érdekét szolgáló területek voltak: rétek, kaszálók, legelők. Ezek rendkívül mobilak, mindig a pillanatnyi érdek határozta meg, hogy egy-egy területet mire használnak. Az azonban egyértelmű, hogy mindig a legelő állat érdekei domináltak. Tavasszal - az időjárás függvényében - egy-egy területet tilalomba tettek, kaszálónak jelöltek ki. Mikor a fű megérett, a tanács osztó küldöttséget jelölt ki, amelyik a redemptus jogok alapján kinek-kinek kimérte járandóságát. Fáradságuk jutalma a kompetenciájukon felüli kaszáló, amelyet szakálfűnek mondottak. Tanulságos az, hogy mennyire törekedtek a téli takarmány biztosítására. Pl. Kisújszálláson egy fél évszázad alatt megháromszorozódott a kaszáló területe.
Ugyancsak fontos szerepe volt a nádasoknak is az állattartásban, hiszen szárazabb időkben a rétek belseje segítette ki az éhező jószágot takarmánnyal. Természetesen a levágott, érett nádnak még több haszna volt. A nádasokat is a redempciós kulcs alapján osztották ki a lakosoknak, akik tüzelőnek, kerítésnek, tetőfedő anyagnak egyaránt nádat használtak.
A jószágtartás elengedhetetlen feltétele volt, hogy a legelőkön megfelelő mennyiségű és minőségű ivóvíz legyen. A forrásokból jól megrajzolható az itatás megszervezése amelyik élő vízről, folyókról vagy kutakról történt..
A dolgozat befejező fejezetében ajánlás szerűen arra kívántam felhívni a figyelmet, hogy ez a 18-19. században érvényesülő gazdasági modell, az árutermelő állattartó mezőváros nemcsak a Nagykunságra volt érvényes, hanem tágabban az egész Alföldre. Az utóbbi évtizedekben publikált gazdag anyagból jól ki lehet bontani ezt a sajátosságot. Így megfogalmazhatjuk azt a gondolatunkat, hogy a vizsgált időszakban az alföldi mezővárosok egyik típusa a legeltetésre, a külföldi piacokat ellátó árutermelő állattartásra alapozódott. Ez nem volt, nem lehetett előzmény nélküli. A történeti, gazdaságtörténeti irodalom a középkortól kíséri nyomon ezt a folyamatot. Számos könyv és tanulmány mutatja be a mezővárosok életét, gazdálkodását, melyekből a különböző típusok jól megrajzolhatók.
A feudalista kor gazdálkodásának a legkisebb működő sejtje a jobbágytelek volt, amelyik faluközösségekbe szerveződve vált a termelés és a közösségi kultúra alapjává. Szabó István gazdag munkássága révén pontos ismeretünk van a középkori magyar falu életéről, gazdasági rendjéről. Bebizonyította, hogy a jobbágytelek a feudalizmus gazdasági szerkezetének a legfontosabb intézménye Európaszerte. Ez az alapsejt a jobbágygazdaságnak önállóságot biztosított.
A kérdés így fogalmazható meg: milyen tényezők azok, amelyek a jobbágybirtokot a feudális keretek áthágásában segítik, a földesúri függőség lazításában, az önállóbb gazdálkodás megvalósításában. A válasz a tulajdonviszonyokban keresendő. Ha a jobbágybirtokot tekintjük egységnek, amelyik alkalmas volt a családi szükséglet és a földesúri járandóság előállítására, meg kell keresnünk azt a pluszt, ami a többlettermelést, a felhalmozásra módot adott, azt lehetővé tette.
A tatárjárást követő hazai pusztásodás, a feudális gazdaságszerkezet átalakulása következtében a jobbágyfalvak telki állományukba nem tartozó pusztákat szereztek, ahol megindulhatott a nyugati exportra szánt szarvasmarha nevelése. Ezeken a külső pusztákon hízlalt állatokból származó jövedelem tette lehetővé a tőkefelhalmozódást, ezzel megvetették mezővárosi fejlődés alföldi típusának gazdasági alapját. Tehát a hazai pusztásodás teremtette feltételek és az európai városfejlődésből következő piaci igények együttes kibontakozása lehetővé tette az árucserét, a szarvasmarha exportot. Dolgozatomban ennek a modellnek a rendszerszerű működését kívántam a nagykunsági anyagon bemutatni.
Tudatában vagyok annak, hogy önmagában az általam kiemelt és minősített külső pusztának nem tulajdoníthatunk abszolút értelemben városképző erőt, hiszen minden bizonnyal olyan települések is voltak, amelyek külső pusztáik ellenére nem váltak várossá, vagy éppen ezek hiánya ellenére is várossá tudtak válni. Ezek az esetek mindig konkrét vizsgálatot követelnek. Meggyőződésem, hogy az alföldi mezővárosok meghatározó részének kialakulásában, városi jogainak a védelmében és fenntartásában a gazdasági alapot a saját tulajdonú vagy bérelt pusztákon folytatott legeltető állattartás jövedelméből teremtették meg. Az árutermelő állattartás városképző jelentőségének a felismerésével egy sajátosan szervezett parasztpolgári kultúrának a háttere, létfeltétele rajzolható meg.
A 19. század második felében ez a hagyományos értelemben vett mezővárosi forma felbomlott, átalakult. A külső piacok beszűkülésével, a hazai tájátalakító munkákkal - mint a folyószabályozások, ármentesítések - a mezővárosi fejlődés új irányt vett. A belterjes kertkultúráktól a zöldség- gyümölcs-, szőlőkultúrán keresztül az intenzív, tejgazdaságra épülő formákig széles a skála. Egyes tájak - mint a Nagykunság vagy a Hajdúság - különösebb szerkezetváltás nélkül folytatta a régi életformáját még századunkban is. Csak nagyon lassan mozdult el a megszokottól. Ez azonban már a nagykunsági mezővárosok újkori fejezete.

I R O D A L O M

ÁCS Zoltán
1985 Jobbágyvándorlás Szabolcs megyéből a XVIII. század első felében. Agrártörténeti Szemle XXVII. 588-604.

ÁGOSTON Gábor
1988 A szolnoki szandzsák 1591-92. évi összeírása I. Zounuk. A Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 3. 221-296.

A magyar tanyarendszer múltja. szerk.: Pölöskei Ferenc - Szabad György, Bp. 1980.

"Áldás és átok a víz" Tudományos emlékülés a Mirhó-gát megépítésének 200. évfordulójára. Kisújszállás, 1987.

BALÁZS Lajos
1967 A pusztai csárdák élete a nádudvari határban. Ethnographia LXXCIII. 268-271.

BÁCSKAI Vera
1965 Magyar mezővárosok a XV. században. Értekezések a tört. tud. köréből 37. Bp.

BALASSA Iván
1971 Herman Ottó Túrkeviben. Emlékkönyv a Túrkevei Múzeum fennállásának 20. évfordulójára. Túrkeve, 179-193.
1991 Tokaj-Hegyalja szőleje és bora. Történeti-néprajzi tanulmány. Tokaj

BALOGH István
1938 A jószág teleltetése Debrecen környékén. Debrecen
1958 Pusztai legeltetési rend Debrecenben a XVIII-XIX. században. Ethnographia LXIX. 537-566.
1960 Ólaskertek nyomai a Tisza mentén. Néprajzi Közlemények I. 82-86.
1961 Adatok a román pásztorok XVIII. századi alföldi legeltetéséhez. Műveltség és Hagyomány III. 213-218.
1970 Határhasználat és gazdálkodás Nyíregyházán a XVIII-XIX. században. Ethnographia LXXXI. 221-233.

BALOGH János
1984 A mezőgazdálkodás. Debrecen története 1693-ig 1. Debrecen, 471-492.

BARABÁS Imre
1989 Életet jelentő víz. Jászkunság XXXV. (július), 35-54.

BARNA Gábor
1979 Néphit és népszokások a Hortobágy vidékén. Bp.
1988 A tutajozás kulturális jelentősége a Közép-Tisza és a Hármas-Körös mentén Ethnographia XCIX. 189-212.

BÁLINT Sándor
1976 A szögedi nemzet. (A szegedi nagytáj népélete) Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, Szeged I. (1976.), II. (1977.)

BÁRSONY István
1984 A város kereskedelme 1693-ig.in: Debrecen története 1693-ig. I. Debrecen, 347-409.

BELLON Tibor
1973./a. Karcag város gazdálkodása (Földművelés). Szolnok
1973./b. Adalékok a karcagi csárdák keletkezéséhez. Szolnok megyei múzeumi évkönyv I. Szolnok, 127-136.
1974 A karcagi tanács gazdasági irányító szerepe a 18-19. században. Mezővárosok II. Szolnok, 75-84.
1979./a. Nagykunság, Bp.
1979./b. Szeghalom paraszti gazdálkodása. in: Szeghalom (történelmi, néprajzi és földrajzi tanulmányok) Szeghalom, 493-560.
1986 Szabadalmas alföldi mezővárosok gazdálkodása a XVIII-XIX. században. Falvak, mezővárosok az Alföldön. Nagykőrös, 505-531.
1987 A gátépítés hatása a lakosság gazdálkodásának és életmódjának megváltozására. "Áldás és átok a víz". Kisújszállás, 113-130.
1989 Építészeti rendszabályok a XVIII-XIX. században az Alföldön. Építészet az Alföldön. Nagykőrös, 25-43.
1992 A mezővárosi szerep gazdasági háttere (Túrkeve gazdálkodásának két évszázada) Túrkeve földje és népe. Túrkeve, 271-327.
1993/94 Adatok Szabadszállás gazdálkodásához. Néprajz és Nyelvtudomány XXXV. 145-181.
1995 Homokba fúlt tanyák? Csólyospálos. Tanulmányok Csólyospálos történetéről és népéletéről. Csólyospálos, 309-330.

BELLON Tibor - HAGYMÁSI Sándor
1992 Túrkeve földművelése. Túrkeve földje és népe. I. Túrkeve, 329-354.

BENCSIK János
1971 Paraszti állattartás Hajdúböszörményben. Tanulmányok Hajdúböszörmény néprajzához I. Debrecen
1974 A paraszti közösség gazdasági tevékenysége. (Fejezet Polgár történetéből) Hajdúsági Közlemények 3.
1975 Gazdálkodás Kecskés pusztán, Kisújszállás külső legelőjén. Hajdúsági Múzeum Évkönyve II. Hajdúböszörmény, 233-284.

BENDA Gyula
1973 Statisztikai adatok a magyar mezőgazdaság történetéhez (1767-1867). Központi Statisztikai Hivatal. Bp.

BERECZKI Ibolya, T.
1988 Túrkeve és az ezredévi országos kiállítás. - Iratok Herman Ottó túrkevei kapcsolatainak történetéhez. Zounuk. A Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 3. 335-347.

BÉRES András
1974 Erdélyi purzsások teleltetése a Hortobágyon. Műveltség és Hagyomány XV- XVI. 139-152.
1974 Debrecen város legelőgazdálkodása a Hortobágyon a XIX. század elején. Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve I. Debrecen, 159-190.

BOTKA János
1987 A Nagy- és a Kiskunság az egri vár 1577-1579. évi összeírásában. Zounuk. A Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 2. Szolnok, 205-251.

BŐDI Erzsébet
1974 Pásztorbérek Karcagon. Műveltség és Hagyomány. XV-XVI. 81-92.

DAKA István
1977 Gyoma története az újratelepüléstől az 1848. évi polgári demokratikus forradalomig. Gyomai tanulmányok. Gyoma, 37-86.

DÁM László
1974 A hajdúszoboszlói belső legelő pásztorépítményei. Műveltség és Hagyomány. XV-XVI. 109-138.

DÉVAY Lajos - GYARMATI Sándor
1936 Nagy idők sodrában. A sztáramoravicai református egyház és közösség történetete 1786-1936.

DOBROSSY István
1974 Juhtartó gazdatársulások a XX. század elején Kunmadarason. Műveltség és Hagyomány XV-XVI. 93-108.

EMBER Győző
1977 Békés megye első összeírásai. 1715-1730. Békéscsaba
1988 Magyarország nyugati külkereskedelme a XVI. század közepén. Bp.

ERDEI Ferenc
1942 Magyar tanyák. Bp.
1974 Magyar város. Bp.

Falvak, mezővárosok az Alföldön. szerk.: Novák László - Selmeczi László, Nagykőrös, 1986.

FAZEKAS Mihály
1979 Kunmadaras juhászata. Karcag

FEKETE Lajos
1861 A jászkunok története. Debrecen

FÉNYES Elek
1836-1840 Magyarországnak 's a' hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben I-IV. Pest

FINTA Sándor
1989 A kisbojtár. Igaz történet a Mocskosról. (facsimile) Túrkeve

FÖLDES László
1971 A telek "földterület" jelentéstörténete. Magyar Nyelv LXVII. 418-431.
1982 A "vándorló Erdély" Történeti-néprajzi vizsgálatok az Erdély-Havasalföld közötti transhumance-ról. Ethnographia XCIII. 353-389.

GOMBOS Imre
1958 Éjfél vitéz. Egy kis puli igaz története. Bp.

GUNDA Béla
1941 A román pásztorkodás magyar kapcsolatai. Nép és Nyelv I. 313-319.

GYÁRFÁS István
1870-85 A jász-kúnok története I-IV. Kecskemét

GYIMESI Sándor
1975 A városok a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakában. Bp.

GYÖRFFY György
1953 A kunok feudalizálódása. Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon. 147-176.
1970 A magyar falurendszer kialakulásának kérdéséhez. Ethnographia LXXXI. 234- 243.
1977 István király és műve. Bp.

GYÖRFFY István
1910 A nagykun tanya. Néprajzi Értesítő XI. 129-148.
1926 Az alföldi kertes városok. Hajdúszoboszló települése. Néprajzi Értesítő XVIII. 105-136.
1927 Hajdúböszörmény települése. Szeged
1928 Takarás és nyomtatás az Alföldön. Néprajzi Értesítő XX. 1-46.
1931 Adalékok a Nagykunság régi pásztoréletéhez. Ethnographia XLII. 97.
é.n. Állattartás. A magyarság néprajza II. 107-182.
1936 Tobzódások tilalmazása a Jászkunságban 1799-ben. Ethnographia XLVII. 323.
1938 A házak építési regulája 1802-ből. Ethnographia XLIX. 238-240.
1942 A Nagykunság környékének népies építkezése. Magyar nép, magyar föld. Bp. 53-111.
1943/a Pásztorépítkezés a Magyar Alföldön. Magyar falu, magyar ház. Bp. 161-224.
1943/b A magyarországi határhasználatról. Magyar falu, magyar ház. Bp. 21-25.
1984 Nagykunsági krónika (1922., 1941., 1955., 1984. kiadások) Karcag

GYÖRFFY Lajos
1932 A nagy ínség 1863-ban. Túrkeve
1978 A "rettenetes esztendő," az 1863. évi "nagy ínség" emlékezete. Szolnok megyei múzeumi évkönyv, 91-103.

HAGYMÁSI Sándor
1981 Legeltető állattartás Túrkevén. Emlékkönyv a túrkevei múzeum fennállásának 30. évfordulójára. 127-145.

HECKENAST Gusztáv
1970 Fejedelmi (királyi) szolgálónépek a korai Árpád-korban. Értekezések a tört. tud. köréből 53. Bp.

HEGYI Klára
1976. Egy világbirodalom végvidékén. Bp.

HÉRMÁN Ferenc
1904 Az állam és a Jász-kúnok. A felirati kérvény tervezete. Bp.

HERMAN Ottó
1898 Az ősfoglalkozások. Halászat és pásztorélet.
1909 A magyarok nagy ősfoglalkozása.

HILD Viktor
Jegyzetek I-X. (Kézirat a Szolnoki Damjanich Múzeumban)

ILLÉSSY János
1905 A Jász-kúnság eladása a Német Lovagrendnek. Századok I. 22-39., II.138- 157.

IMPLOM József
1973 Mezőberény újratelepítése és története a kései feudalizmus időszakában
(1723-1848) Mezőberény története I. Mezőberény, 93-183.

JANÓ Ákos
1965 Gazdasági élet. Kiskunhalas, Helytörténeti monográfia I. Kiskunhalas, 72-- 108.

JÁROLI József
1977 A polgári forradalom és a szabadságharc időszaka. Gyomai tanulmányok Gyoma, 87-124.

KAPOSVÁRI Gyula
1984 Szolnok képekben. Szolnok

KÁLDY-NAGY Gyula
1968 Statisztikai adatok a török hódoltsági terület nyugat felé irányuló áruforgalmáról 1560-1564-ben. Történeti Statisztikai Évkönyv 1965-1966. Bp.

KÁROLYI Zsigmond - NEMES Gerzson
1975 Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. Az ősi ártéri gazdálkodás és a vízi munkálatok kezdetei. Bp.

KELE József
1905 A Jász-Kunság megváltása. Szolnok

KELEMEN Kajetán
1877 A Jász-Kún Redemptio története és fejlődése a jelen korig tekintettel a Jász- kun birtokviszonyok rendezésére. Szeged
1879 A jászkún birtokviszonyok fejlődése és jogi alapja. Karcag

KISS Géza
1959 Kisújszállás története a 18. század végéig. Szolnok

KISS József
1968 Jászkunsági agrármozgalmak a kiegyezéstől a millenniumig (1868-1895.) Értekezések a tört. tud. köréből 46. Bp.
1973 Küzdelem a jászkunsági pusztákért a Német Lovagrend uralmának első évtizedében (1702-1720.) Agrártörténeti Szemle XV. 391-450.
1979 A Jászkun Kerület parasztsága a Német Lovagrend földesúri hatósága idején (1702-1731.), Bp.

KISS Lajos
1987 A tutajfélék elnevezései a magyarban. Magyar Nyelv LXXXIII. 201-207.

KOCSIS Gyula
1986 Szolnok megyei települések állatkereskedelme és "szekerezése" a XVI. század második felében. Zounuk. 1. A Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve, 25-52.

KOMORÓCZY György
1975 Hajdúszoboszló városigazgatása 1720-1848 között. Hajdúszoboszló monográfiája, 255-296.

KORMOS László
1967 Kunmadaras fejlődéstörténete a termelőszövetkezeti községgé alakulásáig. Szolnok

KÓSA László
1974 Módszer és igény a pályakezdő Györffy István műveiben. Ethnographia LXXXV. 24-27. (Klny.)

KÓSA László - FILEP Antal
1975 A magyar nép táji-történeti tagolódása. Bp.

K. KOVÁCS László
1947 A válványosváraljai fejős juhászat. Ethn. LVIII. 45-55. és 191-210.
1968 A közös fejős-juhnyájak tejhaszonvételi formái Erdélyben 1900 körül. Népi kultúra, népi társadalom. I. 9-50.

MÁDY Zoltán
1965 Orosháza határának története. Orosháza története és néprajza II. 7-24.

Magyar Néprajzi Atlasz. szerk.: Barabás Jenő III. 154-220. Bp. 1987.

MAJLÁT Jolán
1943 Egy alföldi civis-város kialakulása. (Nagykőrös gazdaság- és társadalomtörténete a megtelepedéstől a XVIII. század elejéig.) Bp.

MAKKAI László
1957 A mezővárosi földhasználat kialakulásának kérdései. A "telkes" és "kertes" földhasználat a XIII-XV. században. Kelemen Lajos Emlékkönyv. Kolozsvár, 463-478.
1976 A pusztai állattartás történelmi fordulói. Ethnographia LXXXII. 30-34.

MAKSAY Ferenc
1971 A magyar falu középkori településrendje. Bp.

MÁLYUSZ Elemér
1953 A mezővárosi fejlődés. Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században. Bp. 128-191.

MÁNDOKY István
1971 Néhány kun eredetű nagykunsági tájszó. Nyelvtudományi Közlemények LXXIII. 365-385.

MÁNDOKY KONGUR István
1993 A kun nyelv magyarországi emlékei. Karcag

MÁRKUS István
1943 Kertek és tanyák Nagykőrösön a XVII-XVIII. században. Adalék a kertes város és a tanya kérdéséhez. Történeti néprajzi tanulmány. Kecskemét

NAGY KÁLÓZI Balázs
1943 Jászkunsági reformátusok leköltözése a Bácskába II. József korában. Bp.

NAGY Lajos
1878 A jász-kun birtokviszonyok fejlődése és jogi alapja. Karcag
1879 Óriási per a Jászkunságból a magyar királyi kincstár ellen. Karcag

NOVÁK László
1978 Nagykőrös mezővárosi fejlődése és településrendszere a XVII-XIX. században. Nagykőrös 9-168.
1982 Cegléd mezőváros a XVIII. században és a XIX. század első felében. Cegléd története. (Studia Comitatensia 11.) Szentendre 121-188.

NYAKAS Miklós
1974 A hajdúváros pusztulásától a jobbágyfelszabadításig. 1717-1848. (Fejezet Polgár történetéből) Hajdúsági Közlemények 2.

OROSZ István
1960 A hegyaljai mezővárosok társadalma a XVII. században. Agrártörténeti tanulmányok. Bp. 3-70.
1963 Mándok birtokviszonyainak változásai 1870-1909. KLTE Történeti Intézetének Évkönyve II. 157-172.
1973./a Mezőgazdasági termelés és agrártársadalom. Hajdúnánás története. 89-208.
1973/b A hajdúböszörményi mezőgazdasági termelés és agrártársadalom fejlődése 1784-1889. Hajdúböszörmény története. Debrecen 343-390.
1974 Hajdú városok gazdálkodásának és társadalmi szerkezetének 18-19. századi történetéhez. Mezővárosok II. Szolnok 25-44.
1980 A "rideg" tanya. A magyar tanyarendszer múltja. Tanulmányok Bp., 170-215.
1981 Berettyóújfalu agrárviszonyai a XVII-XIX. században. Berettyóújfalu története. Berettyóújfalu, 229-297.
1986 Az alföldi mezővárosi parasztság termelési eljárásai a XVIII. században és a XIX. század első felében. Falvak, mezővárosok az Alföldön. Nagykőrös, 403- 428.

Országos Levéltár U et C Fasc. 71. No. 4. (1699.) Pentz János összeírása: Conscriptio Jazygum et tam Majorum quam Minorum Cumanorum

Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. Magyarország II. Budapest, 1891.

PACH Zsigmond Pál
1963 Nyugat-európai és magyarországi agrárfejlődés a XV-XVII. században. Bp.

PALÁDI-KOVÁCS Attila
1979 A magyar parasztság rétgazdálkodása. Bp.
1980 Györffy István a magyar népi állattartás kutatója. A magyar nép tudósa. Karcag, 1974. dec. 10.
1993 A magyarországi állattartó kultúra korszakai. Kapcsolatok, változások és történeti rétegek a 19. század elejéig. Bp.

PALUGYAY Imre
1854 Jász-Kun kerületek a Külső Szolnok vármegye leírása. III.

PÁLÓCZI-HORVÁTH András
1974 A kunok megtelepedése Magyarországon. Archeológiai Értesítő 244-250.
1994 Hagyományok, kapcsolatok és hatások a kunok régészeti kultúrájában. Karcag

PÁPAI István
1936 Kecskés vázlatos története. Kisújszállás

Paraszti társadalom és műveltség a 18-20. században. Faluk - Mezővárosok - Tanyák. A Magyar Néprajzi Társaság szolnoki vándorgyűlésének anyaga. szerk.: Hofer Tamás, Kisbán Eszter, Kaposvári Gyula, Szolnok I-III. 1974.

POÓR János
1973 Hajdúböszörmény mezőgazdasága a XVII. és XVIII. században. Hajdúböszörmény története. Debrecen, 284-342.

RÁCZ István
1960 Hajdúszoboszló önkormányzata a XVII. században. Déri Múzeum Évkönyve, 85-103.

RÁKOS István
1973 Vésztő története az újratelepüléstől 1848-ig. Vésztő története. Vésztő, 119-140.

RÉKASY Ildikó
1987 Györffy István életművének irodalma (Bibliográfia) Nagykunsági füzetek 6.

RÚZSÁS Lajos
1966 A városi fejlődés a XVIII-XIX. századi Dél-Magyarországon. (A városi fejlődés gazdasági alapjai) Értekezések 1964-65 (MTA Dunántúli Tudományos Intézet évkönyve) Bp., 287-321.
1980 A mezőgazdaság. Magyarország története 1790-1848. I-II. Bp., 324-372.

SÁRKÖZI Zoltán
1973 A földközösség felbomlása Mezőkövesden. Borsodi Történeti Évkönyv IV. Miskolc, 75-90.

SCHEFTSIK György
1935 Jász-Nagykún-Szolnok vármegye múltja s jelene. Pécs

SELMECZI KOVÁCS Attila (szerk.)
1983 Györffy István: Alföldi népélet. Válogatott néprajzi tanulmányok. Bp.

SIPOS Orbán
1880 Rendszeres jelentés Jász-Nagykun-Szolnok megye állapotáról 1879. Szolnok

SOÓS Adorján
é.n. Adalékok Jász-Nagykun-Szolnok vármegye történetéhez az Anjouk és Luxemburgok korában. Karcag

SOÓS Imre
1958 A jobbágyföld helyzete a szolnoki Tiszatájon 1711-1770. Szolnok

SZABADFALVI József
1966 Nomád teleltetési rendszer az Alföldön. Műveltség és Hagyomány VIII. 85- 136.
1970 Az extenzív állattenyésztés Magyarországon. Műveltség és Hagyomány XII.
1987 Györffy István és az alföldi pásztorkodás kutatása. Györffy István az Alföld kutatója. Karcag-Szolnok, 85-91.
1991 A sertés Magyarországon. Debrecen

SZABÓ Ferenc
1973 Vésztő az önkényuralom korában. Vésztő története. Vésztő, 145-160.

SZABÓ István
1948 A középkorvégi parasztlázadások 1437-1514. (31-63.), Az uradalmi gazdálkodás és a jobbágybirtok a XVI-XVII. században. (159-201.) Tanulmányok a magyar parasztság történetéből. Bp.
1963 A prédium. Vizsgálódások a korai magyar gazdaság- és településtörténelem körében. Agrártörténeti Szemle V. 1-49., 301-337.
1966 A falurendszer kialakulása Magyarországon (X-XV. század) Bp.
1969 A középkori magyar falu. Bp.
1975 A magyar mezőgazdaság története a XIV. századtól az 1530-as évekig. Agrártörténeti tanulmányok 2.
1976 Jobbágyok - parasztok. Értekezések a magyar parasztság történetéből. sajtó alá rendezte: Für Lajos, Bp.

SZABÓ Lajos
1966 A kunhegyesi szegények és redemptusok ellentéte a XVIII-XIX. század fordulóján. Szolnok
1969 A nép küzdelme "életének jobb móddal való folytatásáért." Fejezetek Kisújszállás történetéből. Szolnok, 5-48.
1987./a. Megélhetőség Kisújszálláson a XVIII. század második felében. Zounuk, A Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 2., 29-61.
1987./b. Kisújszállás története a XVI. századtól a XIX. század első negyedéig. Kisújszállás története II.

M. SZABÓ László
1942 Túrkeve és az Alsó-Berettyómellék földrajza. Szeged

SZABÓ László
1987 Az Alföld néprajzi kutatása Györffy István fellépése előtt. Györffy István az Alföld kutatója. Karcag-Szolnok, 10-26.

SZABÓ Mátyás
1957 A Körös és Berettyó alsó folyása vidékének rétgazdálkodása. Néprajzi Közlemények II. 3-4., 1-94.

SZAKÁLY Ferenc
1969 Parasztvármegyék a XVII. és XVIII. században. Bp.
1981 Magyar adóztatás a török hódoltságban. Bp.
1983 Török megszállás alatt (1543-1686) Szeged története I. Szeged, 535-738.
1985 A török kiűzéstől a szatmári békééig. Szeged története II. Szeged 15-68.
1986 Az alföldi mezővárosok és a magyar feudális hatalom. Falvak, mezővárosok az Alföldön. Nagykőrös, 325-342.

SZAMOTA István
1891 Régi utazások Magyarországon és a Balkán félszigeten. Bp.

SZÉKELY György
1961 Vidéki termelőágak és az árukereskedelem Magyarországon a XV-XVI. században. Agrártörténeti Szemle III., 309-343.

SZENTESI TÓTH Kálmán
1940 Történelmi emlékek a Jászkunság és Karcag múltjából. Karcag

SZILÁGYI Miklós
1966 Adatok a Nagykunság XVIII. századi néprajzához. Szolnok
1968 A Nagy-Kunság juhászata a XVIII. század végén. Ethnographia 350-367.
1973 Mezővárosi közösség és néphagyomány. Mezőberény története. Mezőberény II. 179-226.
1974 A Békés megyei mezővárosok belső és külső kapcsolatrendszerei. Mezővárosok II. Szolnok, 45-58.
1977./a. A Békés megyei mezővárosok termelési szervezete a XVIII-XIX. század fordulóján. Ethnographia LXXXVIII., 224-246.
1977./b. Mezővárosi társadalom és műveltség. Gyomai tanulmányok. Gyoma, 575- 652.
1986 Családi és közösségi gazdálkodás változásai az alföldi mezővárosokban (XIX. század) Falvak, mezővárosok az Alföldön. Nagykőrös, 533-546.

Szolnok Megye Néprajzi Atlasza. (SzMNA) szerk.: Szabó László, Csalog Zsolt. I. 1. Szolnok, 1974.

SZŰCS Judit
1995 "Sérthetetlen volt a mezsgye, Szent volt a föld." Csólyospálos. Tanulmányok Csólyospálos történetéről és népéletéről. Csólyospálos, 299-308.

SZŰCS Sándor
1940 A Nagysárrét régi disznótartása. Debreceni Szemle XIV., 145-154.
1942 A régi Sárrét világa

TAGÁNYI Károly
é.n. A földközösség története Magyarországon. Bp.

TÁLASI István
1936 A Kiskunság népi állattartása. Bp.
1942 Változás-vizsgálatok a népi állattenyésztés köréből. Néprajzi Értesítő XXXV. 203-220.
1946 Kállay Ferenc és az alföldi "nomád mezőgazdálkodás." Ethnogr. LVII. 13-19.

TÖRŐ László
1968 Legeltetési rend a Hortobágyon. Műveltség és Hagyomány XI. 265-279.

VARGA Gyula
1960 Kismarja. Egy szabad paraszt község a feudalizmus bomlásának korszakában. Agrártörténeti tanulmányok. Bp. 71-137.
1972 A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában. Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-70., 333-428.
1973 A mezőberényi paraszti gazdálkodás. Mezőberény története. II., 227-262.
1975 Hajdúszoboszló agrártörténete. Hajdúszoboszló monográfiája. Hajdúszoboszló, 399-446.
1978 Egy falu az országban. Kismarja életrajza a felszabadulásig. Debrecen

VASS Előd
1972 A váci török vámnaplók adatai az Alföld felől Nyugatra irányuló XVI. századi áruforgalomról. Agrártörténeti Szemle XIV. 120-156.

WELLMANN Imre
1979 A magyar mezőgazdaság a XVIII. században. Agrártört. tanulmányok 6. Bp.

ZOLNAY László
1977 Kincses Magyarország. Középkori művelődésünk történetéből. Bp.

ZOLTAI Lajos
1934 Mikor keletkeztek a debreceni pusztai csárdák? Debreceni Szemle VIII., 271- 282.

ZSOLDOS István
1979 Gazdasági és társadalmi viszonyok Kisújszálláson az 1863. évi aszály idején. A Kisújszállási Móricz Zsigmond Gimnázium Jubileumi évkönyve. Szolnok, 225-272.
1988./a. A város gazdasági és társadalmi fejlődése a szabadságharctól az első világháborúig. Kisújszállás város története III., 3-148.
1988./b. Elemi csapások Kisújszálláson a XIX. század második felében. Zounuk. A Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 3. Szolnok, 69-86.

R E Z Ü M É K

A NAGYKUNSÁGI MEZŐVÁROSOK ÁLLATTARTÓ GAZDÁLKODÁSA

A 18-19. SZÁZADBAN

(történeti - néprajzi tanulmány)

A magyar városfejlődés sajátos utat járt be a középkortól napjainkig. A fejlődés üteme és jellege alapvetően megegyezett az európaival, viszont a Kárpát-medence közepén a Nagy Magyar Alföld településeinek a sorsa sajátosan alakult. A 16. század közepétől másfél évszázados török uralom alá került térségünk. Ennek is köszönhetően a virágzó középkori falvak pusztulásnak indultak, sok megszűnt. A 18. századra ebben a térségben ritka településhálózatú, nagyhatárú mezővárosok, falvak alakultak ki, melyek gazdasági életében az árutermelő állattartásnak meghatározó szerepe volt.
Az európai gazdasági életben a 14-15. század folyamán jelentős változások következtek be. A városfejlődés új szakaszába lépő európai régióknak jelentős húsbehozatalra volt szükségük a városi népesség élelmezésére. Ezt az igényt nagyrészt az alföldi mezővárosok tágas pusztáin nevelt, kövérre hízlalt szarvasmarhával elégítették ki. Évről évre tízezerszámra legeltetve hajtották az állatokat észak-itáliai, dél-német és cseh-morva területekre. Visszafelé jórészt ipari termékeket vásároltak a hasznon.
Ez a gazdasági kapcsolat a 19. század közepéig több-kevesebb rendszerességgel működött. Az állattenyésztésnek és állatkereskedelemnek jól szervezett, több évszázados gyakorlata a 18-19. században tovább élt, virágzott. A mezővárosokat vezető tanács - egyúttal a birtokos gazdaközösség érdekeit képviselve - szervezett és mindenre kiterjedő figyelemmel irányította a sokrétű állattenyésztést. A magasfokú írásbeliség révén a mezővárosok irattárai sokat megőriztek a tanácsi gondoskodás mindennapi gyakorlatából. A munka e források a feldolgozása.
A nagykunsági mezővárosok az alföldi társaik között külön is érdemesek figyelmünkre. A 18. század közepén megváltották magukat a földesúri függés alól. Ezzel megteremtődött egy kapitalisztikus, földmagántulajdonon alapuló, sajátosan szervezett mezővárosi kommunitás, amelyik az itt élőknek kiváltságot és egyúttal védelmet is biztosított. A birtokos redemptus gazdák a megváltási összeg arányában határuk tulajdonosai lettek. A földek szántóföldi műveléssel hasznosítható részét (kb. egyharmad) - örök használatra kiosztották. Itt indult meg a jellegzetes alföldi tanyás gazdálkodás. A nagyobb részt kitevő területet közösen használták. Egy részüket évenként különböző szántóföldi kultúrák (kukorica, dinnye, köles, burgonya, kender, káposzta) részére kiosztották. Más, szántóföldi művelésre nem alkalmas területeken nádat, kórót vágtak, vagy kaszáló rétekként, legelőkként hasznosították. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a közös használat jogi alapja is a redempció volt: a legelőre, e jog alapján hajthattak állatokat terrágium (földbér) fizetése nélkül, vagy ennek arányában osztottak kaszáló réteket.
Ebben a rendszerben a gazdasági és közösségi élet szinte minden területére kiterjedő irányítással találkozunk, melyet a tanács tartott kezében. Az önmegváltással a feudális Magyarországon nagy területen nyílt meg a lehetőség a mindennapi élet közösségi ellenőrzésére, ezen belül hangsúlyosan a mezővárosok virágzását biztosító árutermelő állattartás rendszerének működtetésére.
A könyvben azt mutatom be, hogy miképpen működött ez a sajátosan szervezett mezővárosi rendszer a választott testület, a tanács irányítása alatt. A történeti-néprajzi módszerrel a gazdag levéltári források megszólaltatása e munka sajátossága. A levéltári források értelmezését a recens megfigyelések tapasztalatai segítették.
A külterjes, legeltetésre épülő állattartás sajátossága, hogy növelését csak újabb legeltetésre alkalmas területek bevonásával lehet elképzelni. Ezért volt nagy jelentősége a bérelt pusztáknak térségünkben a középkortól fogva. A nagykunsági mezővárosok is éltek a pusztabérlések lehetőségével.
Az Alföld a 19. század közepéig bővizű folyók árvizeivel öntözött térség volt. A Nagykunság határait a Tisza járta, termékenyítő iszapjával kövérítette. A folyószabályozási és lecsapolási munkálatok a 19. század végére a Kárpát-medence legszárazabb vidékévé változtatták tájunkat. Ezzel összefüggésben megszűnt a legeltető állattartás, lecsökkent az állatszám, a rétek, legelők földjébe az eke hasított barázdát. Az állattartás helyébe a kiterjedt földművelés lépett.
A könyvben a virágkorát élő állattartás sajátosságait mutatom be. A források lehetővé teszik, hogy e sokrétű, színes tevékenységet a maga virágjában mutassam meg. A legelők kijelölése, a nyájak fajtája, neme, a nyájakat őrző pásztorok munkarendje, bérezése, a tenyésztési cél szempontjai, az időjárás meghatározta legelő- és legeltetési viszonyok egyaránt az érdeklődés középpontjában vannak. Külön hangsúlyt kap az állatok védelme, gyógyítása, a pásztorok sokrétű tudása. Összességében azt látjuk, hogy az állattartás jól szervezett és ellenőrzött keretek között folytatott tevékenység volt a vizsgált időszakban.
A legnagyobb értéke a hízómarháknak, a gulyáknak volt. Alig maradt el mögötte a ló, a ménes. A juhászat kitüntetett szerepe a sokrétű hasznosításból következett: értékesíthető volt a gyapjú, a kövérre hízlalt vágó juh, - a tej és a hús a táplálkozásban játszott szerepet. Végül a sertéstartást kell megemlítenünk. Az Alföldön meghatározó volt az állatok nyájas formában történő őrzése. A nyájak szerveződése, neve pontosan kifejezi a sokrétű tenyésztési célt. Legfontosabb az értékesíthető állat volt, de nem sokkal maradt le a tőkejószág, a jövő szaporulatát, és a bármikor pénzzé tehető vagyont képező állomány sem. A munka- vagy igásállat mellett a tejet, húst szolgáltató jószágoknak is meghatározó szerepük volt. Ezt a sokrétű tenyésztési célt fogta egybe, szervezte a tanács.
Az állatok elsősorban legeléssel szerezték meg táplálékukat, csak akkor szorultak istállóra, takarmányra, ha a szigorú tél, a nagy hó miatt nem legelhettek. Ezért a gyűjtött takarmánynak nagy szerepe volt az állattartásban. A kaszálók évenkénti gondos kiosztása erről árulkodik. Ugyancsak nagy gondot fordítottak a jószágtartók az egészséges ivóvíz biztosítására, a kutak ásására. - A könyv erről a sokrétű gazdálkodásról szól.

Resümee

Die Viehzuchtwirtschaft der Marktflecken in Großkumanien in den 18-19. Jahrhunderten
Eine historisch - ethnographische Studie)

Der Entwicklungsgang der ungarischen Städte war vom Mittelalter bis zum heutigen Tag von besonderer Art. Das Tempo und das Gepräge der Entwicklung standen mit der Europas in Einklang, aber das Schicksal der Siedlungen der großen ungarischen Tiefebene in der Mitte des Beckens der Karpaten gestaltete sich eigenartig. Seit der Mitte des 16. Jahrhunderts kam unser Raum unter türkische Herrschaft für anderthalb hundert Jahre. Auch infolgedessen gingen die im Mittelalter blühenden Dörfer zugrunde, viele für immer. Bis das 18. Jahrhundert gestaltete sich ein dünnes Siedlungsnetz in diesem Raum aus, Marktflecken und Dörfer mit großen Gebieten, in deren Wirtschaftsleben die Marktviehhaltung eine ausschlaggebende Rolle hatte.
Im europäischen Wirtschaftsleben in den 14-15. Jahrhunderten traten bedeutende Veränderungen ein. Unsere europäische Region, die zu einem neuen Abschnitt seiner Entwicklung gelangte, brauchte einen erheblichen Fleischimport, um die Bevölkerung in den Städten zu versorgen. Diese Ausprüche wurden durch das Rindvieh befriedigt, das großenteils auf den weiten Pußten der tiefländischen Marktflecken gezüchtet und gemästet worden war. Von Jahr zu Jahr wurden sie in Anzahl von zehntausenden zu den Märkten der norditalienischen, süddeutschen und böhmisch - mährischen Gebiete abgetrieben. Großenteils wurden Industrieprodukte dann für den Gewinn gekauft und heimgebracht.
Diese wirtschaftliche Beziehung hat bis die Mitte des 19. Jahrhunderts durch veränderliche Ständigkeit gewirkt. Die gut organisierte, mehrere jahrhundertelange Praxis der Viehzucht und des Viehhandels lebte und blühte auch in den 18-19. Jahrhunderten. Die Räte der Marktflecken - zugleich auch die Interesse der Gemeinschaft von Besitzbauern vertreten - hatten auf alles Bedacht, und so führten sie auch die vielfältige Viehzucht. Durch die hochgradige Schriftlickkeit haben die Archive der Marktflecken viel über die alltägige Praxis der Fürsorge der Räte bewahrt. In diesem Werk werden diese Quellen bearbeitet.
Die Marktflecken in Großkumanien sind unter den anderen auf der Tiefebene besonders bemerkenswert. In der Mitte des 18. Jahrhunderts haben sich selbst von der gutsherrlichen Abhängigkeit abgelöst. Dadurch waren kapitalisierte, auf dem Privateigentum des Grundstückes beruhende, eigenartig organisierte Kommunionen in den Marktflecken erschaffen worden, die der Einwohnerschaft Vorrechte und auch einen Schutz sicherten. Die Redemptoren, die Besitzbauern, wurden nach ihren Ablösungssummen die Besitzer des Stadtgebietes. Ein Teil der Äcker (etwa ein Viertel) wurde ihnen zur beständigen Benützung ausgegeben. Hier begann die eigenartige tiefländische Ackerbauwirtschaft in den Einzelhöfen. Der größte Teil des Gebietes wurde gemeinsam benutzt. Ein Teil davon wurde jährlich zum Ackerbau (für Mais-, Melonen-, Hirsen-, Kartoffeln-, Hanf-, Krautanbau) ausgegeben. Auf anderen, zum Ackerbau nicht geeigneten Gebieten wurden Rohr, Stengel geschnitten, oder wurden die Wiesen zur Grasung ausgenutzt. Es muß aber betont werden, auch der Rechtsgrund zum gemeinsamen Gebrauch war die Redemption. Auf die Wiesen wurden die Tiere nach diesem Recht ohne Terragium (Bodenpacht) ausgetrieben, oder nach diesem Verhältnis wurden die Wiesen zur Grasung ausgegeben.
In diesem System finden wir eine Leitung, die sich auf fast alle Gebiete des wirtschaftlichen und gemeinschaftlichen Lebens erstreckte, die der Rat in der Hand hielt. Durch die Redemption war in dem feudalen Ungarn auf einem großen Gebiet des Alltagslebens kollektiv zu beaufsichtigen, dabei das System der Marktviehzucht, die den Aufschwung der Marktflecken ermöglicht hat, wirksam zu machen.
In diesem Buch führe ich vor, wie dieses eigenartig organisierte System unter der Leitung des gewählten Körpers, des Rates in den Marktflecken funktionierte. Durch eine historisch - ethnographische Methode werden die reichen Quellen in den Archiven sprechen lassen; das ist die Eigenartigkeit dieses Werkes.
Bei der Erklärung der Quellen in den Archiven haben mir die Erfahrungen der Rezensbeobachtungen geholfen.
Die extensieve Viehzucht, die Weide hat eine Eigenart. Man kann sie nur so erhöhen, wenn neuere Gebiete zur Weide herangezogen werden. Darum hatten die gemieteten Pußten vom Mittelalter an in unserem Raum eine große Bedeutung. Auch die Marktflecken benutzten die Möglichkeit, die Pußten zu mieten.
Die ungarische Tiefebene war oft bis die Mitte des 19. Jahrhunderts durch Hockwässer der ergiebigen Flüsse unter Wasser gesetzt. Die Weichbilder in Großkumanien wurden durch die Theiß bewässert und sie wurden durch den befruchtenden Schlamm fetter. Die Regelungs - und Entwässerungsarbeiten haben bis die Mitte des 19. Jahrhunderts unsere Landschaft zu dem trocknesten Gebiet des Beckens der Karpaten werden lassen. Damit im Zusammenhang hörte die extensive Viehzucht auf, verminderte sich die Anzahl der Tiere, dann waren diese Gebiete unter dem Pflug. An die Stelle der Viehzucht ist der weitläufige Ackerbau getreten.
In diesem Buch führe ich die Eigenarten der Viehzucht in ihrer Blütezeit vor. Die Quellen ermöglichen diese vielfältige, farbige Tätigkeit in der Büte vorzuführen. Die Absteckung der Weiden, die Rassen, die Genera der Herden, die Arbeitsordnung, die Lohnung der Hirten, die Hinsichten der Züchtungsziele, die durch das Wetter bestimmte Weideverhältnisse stehen gleicherweise im Mittelpunkt des Interesses. Auf den Schutz, auf die Heilung der Tiere, auf die vielfältigen Kenntnisse der Hirten lege ich einen besonderen Nachdruck. Zusammengefaßt: Man kann sehen, daß die Viehzucht in der geforschten Zeit eine gut organisierte und beaufsichtigte Tätigkeit war.
Das Fettvieh und die Viehherde waren vom größten Wert. Kaum blieben hinter ihnen das Pferd und das Gestüt nach. Die ausgezeichnete Rolle der Schäferei folgte aus der vielfältigen Nutzbarkeit: es waren die Schafwolle, das fette Schaf zum Schlachten, Milch und Fleisch spielten bei der Ernäherung eine Rolle. Zum Schluß sollen wir auch das Schwein erwähnen. Auf der Tiefebene wurden die Tiere in Herden geweidet, diese Form war entscheidend. Die Entstehung und der. Name der Herden drücken genau das vielfältige Zuchtziel aus. Das wichtigste war das zu verkaufende Tier, kaum blieben hinter ihm das Kapitalvieh, der zukünftige Zuwachs und der Viehbestand, der jederzeit zu verkaufen ist und ein Vermögen bildet. Neben dem Arbeitstier hatten auch die Tiere, die Milch, Fleisch gaben, eine auschlaggebende Bedeutung. Dieses vielfältige Züchtungsziel organisierte und faßte der Rat Zusammen.
Die Tiere haben überwiegend ihr Futter durch Grasung erworben, erst da benötigten sie die Ställe, das Futter, wenn wegen des zu kalten Winters oder des dicken Schnees die Wiese nicht beweiden konnten. Darum hatte auch das gespeicherte Futter in der Viehhaltung eine große Rolle.
Auch die jährliche Vergebung der zur Grasung geeigneten Weiden zeigt es. Die Viehhalter gaben ebenfalls auf die Sicherung des gesunden Trinkwassers, auf das Brunnengraben.
In dem Werk handelt es sich um diese vielfältige Wirtschaft.

Német fordítás: Kurucz János

Summary
Animal Husbandry of the Country Towns in
Great Cumania in the 18th and 19th Centuries
(A Historical and Ethnographical Study)

The development of Hungarian towns has been specific from the Middle Ages to our days. The speed of development was basically the same as anywhere else in Europe, but the fate of the settlements in the Great Hungarian Plain in the centre of the Carpathian Basin was specific. From the middle of the 16th century our area was under Turkish rule for one and a half centuries. Consequently, the villages flourishing in the Middle Ages started to decay, and a number of them ceased. By the 18th century the network of settlements showed agricultural towns and villages with large boundaries far from one another. Keeping animals for production was decisive in their economic life.
There were important changes in European economic life during the 14th and 15th centuries. The European regions which stepped into a new phase of town development needed to import a big amount of meat to feed the population of the towns. This demand was mainly satisfied by the fat cattle raised in the spacious areas of the agricultural settlements in the plain. Ten-thousands of grazing animals were driven into North Italian, South German and Czech-Moravian territories. People bought mostly industrial goods for the money on their way back home.
These economic connections worked more or less regularly until the middle of the 19th century. Livestock-breeding and trade that had been well-organized and experienced during the 18th and 19th centuries continued and kept on flourishing. The councils of the country towns - representing the interests of the land-owners' communities at the same time - led and organized the manyfold animal husbandry carefully. Owing to the high level of literacy, the archives of the agricultural towns have preserved a number of documents from the everyday experiences of the council's care. This book works up these sources.
It is especially worth examining the Great Cumanian country towns among the ones in the Great Hungarian Plain. They became independent of their landlords in the middle of the 18th century. So there came about a capitalistic agricultural community which was based on private landowning and was specifically organized. It ensured privilege, as well as protection for those living there. Farmers became the owners of the lands in proportion to the sum of redemption they had paid. About one-third of the land suitable for farming was distributed for eternal use. The typical way of farming around a homestead started here in the Great Plain. A bigger amount of land was in common use. A part of the land was given out yearly so that the owners would grow various cultures like maize, melon, millet, potatoes, hemp and cabbage on it. The territories not suitable for arable land were used for cutting reed and dry stalk of weed, and as hay-fields and pastures. It must also be emphasized that the legal basis for common use was also the redemption, which made it possible for them to drive animals out onto the pastures without paying farming lease, and the hay-fields were shared out according to it, too.
The council directed all fields of economic and public life in this system. The redemption made it possible in a large area of feudal Hungary to control everyday life processes, especially to operate the system of livestock farming for production, which ensured the flourishing of the country towns.
I have shown in my book how this specifically organized country town system worked under the leadership of the elected body, the council. This work is devoted to the introduction of rich archival materials with a historical-ethnographical method. The explanation of the archival sources was assisted by my experiences from recent observations.
It was typical of the extensive husbandry based on grazing that it could be expanded only if the territory of the pastures was enlarged. This is the reason why rented pastures had been very important in our area since the Middle Ages. The country towns in Great Cumania also made use of renting pastures.
Until the middle of the 19th century the Great Hungarian Plain was often flooded by the rivers. The lands of Great Cumania became better by the fertilizing silt of the River Tisza. By the 19th century, however, our region had become the driest part of the Carpathian Basin in consequence of the controlling and draining of the river beds. Thus, grazing husbandry stopped, the number of animals was reduced and ploughs cut furrows all over the meadows and pastures. Animal husbandry was replaced by cultivating farmlands everywhere.
I deal with animal husbandry during its flourishing phase in my book. Sources have made it possible for me to show this manyfold, colourful activity at its best. The assignment of pastures, the types of flocks, the time arrangement of the shepherds' job and their wages, the aspects of breeding targets, the conditions of pastures and grazing influenced by the weather are all in the centre of interest. A great emphasis is laid on the protection and curing of animals and the profound knowledge of the shepherds. Globally, we can see that animal husbandry was a well-organized and controlled activity during the examined period of time.
Fat cattle and flock of cows were the most valuable of all. Horses, horse-herds followed them closely. Sheep-breeding occupied an outstanding place because it could be used in many ways: the wool for production, the milk and meat for nourishment were important. In the end swine-keeping must be mentioned. It was decisive in the Great Hungarian Plain to tend the animals in flocks. The aim for keeping animals was exactly expressed in the name and organization of the flocks. The most important animals were bred to be sold, then came the ones to be cut for food and those kept for ensuring multiplication and remaining a part of the property as a source of money at any time. Besides the working and draught animals, the livestock giving milk and meat also played a decisive role. These manyfold breeding aims were united and organized by the councils.
The animals got their food mainly by grazing, and only if the winter was severe and the snow deep were they kept in stables and were they given fodder. This was the reason why collected feed was essential in animal husbandry. It is proved by the careful yearly sharing of the hay-fields. Also, farmers took great care of ensuring healthy drinking water and drilling wells.
The book contains the above-mentioned various ways of farming in detail.

Angol fordítás: Dr. Varga Gyöngyi