Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Pusztabérletek

Már az eddig elmondottak is sejteni engedik, hogy a Nagykunságban a középkortól jelen van a gazdasági életben a puszták bérlése. A nagykunsági mezővárosok pusztaszerző törekvésére a vizsgált időszakban bőséges adatmennyiségünk van. A 18. században a békés idők beköszöntével az állattartás - ezen belül is a sőretartás - jelentősége egyre nagyobb lett. Mivel a legeltető formára épült ez a tartásmód, elsősorban a legelők kiterjesztésével, külső puszták szerzésével érték el ezt a célt. A ránk maradt forrásokból eléggé nyilvánvaló, hogy a falvak, mezővárosok nem egyforma intenzitással törekedtek a pusztaszerzésre. A következőkben erről szeretnék szólani.
Karcag határa a redempciókor megvásárolt pusztákkal jelentősen bővült. Így a vizsgált időszakban szinte nem is kényszerült külső puszták bérlésére, az állattartást a maga határán belül meg tudta szervezni. Az a néhány adat, ami a rendelkezésünkre áll, inkább csak színezi a képet, mint jelentősen befolyásolja. A város határába annak nyugati oldalát szinte kettészelve - idegen testként - ékelődött be Hegyesbor, amelyik nevének megfelelően keskeny, hegyes csíkban szelte át a határt. Hegyesbor magánföldesúri birtok volt, változó tulajdonosai Heves megyében laktak. Ezt a pusztát a város hosszú időn keresztül bérelte. 1770-ben például Perkászi Antaltól a "már régtől fogva ezen városnál zálogban lévő" Hegyesbori pusztát 50 évre 1450 forintért vette zálogba a város. Mivel a pusztára a lakosoknak "igen nagy, elkerülhetetlen szüksége lévén" és az a puszta a város alatt fekszik, ezért, hogy pénzhez jusson a város, a lakosoknak felosztották rövid idejű használatra a saját tulajdonban levő Gergely és Bugyogó hattárészt.[1] A két kiosztott határrész addig legelőként szolgált, pár évre redemptus jogok alapján szántóföldi művelésre adták ki a lakosoknak. Mivel megváltozott a használati rendje, és nagyobb hasznot remélhettek a bérbevevők, ezért kellett fizetniük a város kasszájába, hogy a Hegyesbori puszta árendáját kiegyenlíthessék.
Az 1850-es években nyílott lehetőség arra, hogy részenként megvásárolják Hegyesbort a karcagiak. A birtok utolsó földesura a tiszafüredi Pankotai Józsa György volt (Jókai legendás Józsa Gyurija), akitől sokáig ugyancsak zálogban bírta a pusztát a város.[2] Ennek a pusztának az utolsó ötszáz holdját 1866-ban vették meg.[3] Ezt a pusztát valóban csak bérbeadással lehetett hasznosítani, hiszen olyan keskeny volt, annyira beleékelődött Karcag határába, hogy saját nyájakkal legeltetni szinte lehetetlen lett volna.
A pusztabérletek bonyolult rendjében számolnunk kell a mindenkori helyzettel. Ha egy közösségnek nem volt elegendő legelőre hajtható jószága, a bérelt vagy saját pusztája egy részét továbbadta subárendába, meghirdette a környéken, hogy oda meghatározott összegért milyen számú sőremarhát, lovat, vagy juhot fogad. A puszta tehát olyan keret volt, amelyik ritkán felelt meg pontosan a pillanatnyi igényeknek. Hol szűknek mutatta magát, - nem fért rá minden jószág, hol tágnak - amikor még idegenből is fogadtak rá legelő állatokat. Ezeknek természetesen nem előzetes számítás volt az alapja, sokkal inkább az időjárás és ennek összefüggésében a fűhozam volt az oka. Ez nem jelenti azt, hogy mindig megmaradtak a saját határaikon vagy a bérelt pusztákon belül az egyes települések gazdálkodói. Ha kedvező lehetőség kínálkozott, szívesen subárendáltak legelőt vagy a felkínált lehetőséggel élve más pusztákra hajtottak több-kevesebb hízómarhát. Így például a karcagiak 1788-ban a tiszaörsi ispán kínálatát fogadták el, aki 400 göböly ökörnek való legelő mezőt ajánlott az örsi pusztán Szent-György naptól (április 24.) Gál napig (október 16.)[4] 1794-ben a Kunmadaras által bérelt Gatsa pusztán a sőrejárásra fogadnak a sőretartó gazdák jószágokat, egy pár ökörért 5 forint 30 krajcár fizetségért.[5] Ugyancsak Kunmadaras kínálja feles legelőjét ökörlegelőnek azt a kedvezményt is megadják, hogy az eladott ökör helyére másokat lehet hajtani.[6]
Kunmadarasnak saját határán belül 15.500 holdas pusztája volt. Ez a mai napig meglevő Nagyrét, vagy Kápolnási nagylegelő. Az 1835. májusi a tanácsi jegyzőkönyvben azt olvassuk, hogy "mivel a városi 26000 jugerum földből csak 10 vagy 12000 használódik szántással, vetéssel, a többi része pedig csupán legelő, mégpedig az egész mennyisége eszerint 16.000 vagy 14.000 jugerumból állván, 1600 négyszögölivel véve holdját, oly szép kiterjedésű legelő, hogy azon annyi jószág, amennyi a városi lakosságnak van, eltér, tehát valamint azon időben, mikor még nem volt redemptus pusztája, ökörjáró helye a városi lakosságnak, mégis volt a határon külön szakítva bizonyos legelő járása, úgy most is hogy a marha tartásból végképpen ki ne fogyjon a lakosság, szakasztasson ki olyan rész a határból a marhák számához képest véve holdját, hogy a többi marhák, juhok, lovak járásától külön legyen."[7] Azonban ez sem volt mindig elegendő a nagyszámú állatállomány eltartására. Gyakran kényszerültek arra, hogy a környékbeli pusztákat Gatsát, Tomajt és Kilencest hosszabb-rövidebb ideig bérbe vegyék. Ezeket a pusztákat a múlt század közepén meg is vásárolták a kunmadarasiak.[8]
Gatsát a 18. század közepétől szinte folyamatosan bérelték a madarasiak. Ezt a pusztát sokrétűen hasznosították: legeltették, füvét kaszálták, egy részét szántották.[9] Gatsa földesura az Almássy és a Hellebronth család volt, fele-fele részben. 1795-ben csak a Hellebront-féle részt bérelték, a másikról kénytelenek lemondani, mivel "sem vetnivalója, sem pénze" nem volt a lakosságnak. A bérelt pusztarészt sőrejárással élték, és a korábbi évek gyakorlatának megfelelően a felszántott részt újra eke alá adták. Azonban helyben nem volt annyi sőre, hogy az egész pusztát használhatták volna, ezért a környékbeli településeken - Tiszaörsön, Nagyivánban, Nádudvaron és Karcagon - is közhírré tették, hogy aki sőreökröt akar oda hajtani, 6 forintért párját, megteheti. Erre a legelőre 400 hízómarhát lehetett felfogadni egy nyárra. Ezt két csapatban járatták, melléjük két-két sőrést fogadtak.[10] 1807-ben az okozott meghasonlást a tanácson belül, hogy Gatsának nagyrészét sőretartó gazdák akarták bérelni, és nehezen egyeztek meg abban, hogy a tanács a faluközösség számára szerezhesse meg, vagy ahogy fogalmaztak: "ezen magános árendáló személyek is eszközöltessenek pusztájoknak a közönséges haszonra való bocsátására, hogy így az egész lakosság boldogulhasson azokból."[11] A későbbiekben kiderül, hogy csak nehezen tudott a közösség érdeke érvényesülni. 1817-ben újra a lakosok a község számára árendálják ki Gatsát, melyet ezideig "Nagy Gergely úr több helybeli társával bírt."[12] Ezekben a konfliktusokban az a messzi időre visszanyúló szembenállás tükröződött, amelyik a közösségi érdek, a közösségi legeltetés és a magános sőretartó gazdák egyéni pusztabérlése között feszült. Az 1720-as 30-as évekig elsősorban a gazdag, vagyonos sőretartó gazdák vannak túlsúlyban a pusztabérlők sorában, majd csak lassan jut kifejezésre a megerősödő közösségek érdeke. Mint látjuk az adatokból, ez szinte a század végéig elhúzódik.
Gatsa puszta bérlése - úgy tűnik - inkább kiegészítő szerepű volt. Elsősorban Tomajra számítottak a madarasi jószágtartó gazdák, Gatsát csak szükségből vállalták föl. Mint például tették 1825 őszén is. Gyöngyösön keresték meg az uraságot a puszta megnyerése végett.[13] 1835-ben is elküldi a tanács a bírót és a nótáriust a meghirdetett licitációra (árverésre), hogy azon pusztarészt árendába kivegyék marhajáró földnek.[14] Végülis nem került sor az árverésre. Megegyeztek abban, hogy a madarasiak 6 évre kiveszik a pusztát minden járulékával együtt. A Kerek-tó környékén levő 237 holdat marhalegelőnek jelölték ki. A fennmaradó egyéb földeket, 250 holdat a hozzávalókkal - mivel az a "másik rendbeli marhajárásra kevés" azért - úgy határozott a tanács, - hogy azt "insineri (mérnöki) kezek által 1200 öl hosszúságú dűlőkre kiszakasztatván s feldűlőztetvén, 3 calcaturába (forduló, nyomás) egyenlő részekre úgy mérettessen széjjel, hogy annak egyrésze, amely kukoricavetés alatt volt, őszi vetés, másik árpa s zab, harmadik pedig kukoricavetés alá fordíttasson."[15] Két évvel később a Gatsai pusztára nem volt elegendő jelentkező, így az egészet legelőként nem hasznosíthatták, mivel a tiszamenti községekben is hirdették a legelő bérelhetőségét. Ezért, hogy hasznát vegyék, kaszálónak osztották ki a lakosok között.[16]
A madarasiak időnként a szomszédos tiszörsi határban is béreltek legelőt. 1793-ban például az örsi pusztát vették árendába lótenyésztés céljaira.[17] 1806-ban a Káptalan két sőrejárásra szolgáló földjét adja ki árendába a tiszaörsi határban. Megtudjuk, hogy itt "mintegy 500 darab fiatalabb marha megférne jó móddal." Ki is bérlik "közönséges fiatal ökörféle marháknak, úgymint negyedfű, harmadfű tinóknak legeltetésekre."[18] Azonban nem volt mindig lehetőségük a madarasiaknak ezt a pusztát bérelni. Időnként a Káptalan a maga majorkodó gazdálkodására fordította a területet. Ha csak lehetett azonban mindig arra törekedett madaras kommunitása, hogy "azon pusztának kiárendálása eránt lépéseket" tegyen, annál is inkább, "minthogy különben is sok lakosaink élnek azon pusztáról" - azaz közben egyénileg is béreltek jószágaiknak ott legelőt.[19] Különben - fogalmazza meg a tanács a sommás véleményét - "e városnak azon szomszéd pusztákra felette nagy szüksége volna." A város küldöttsége Kassára ment az örsi puszta kiárendálása végett. Ott a prépost és a dékán fogadta őket "becsülettel és szívesen." Megtudták ugyan, hogy az örmények is bérelni akarják, de inkább adnák azok a kommunitásnak. Az útiköltségeket felszámolja a küldöttség: "a lovakra 12 forint 24 krajcár, kocsisra 3 forint 20 krajcár, szállásra 1 forint 30 krajcár, diurumok (napidíjuk) 5 napra tészen 20 forintot." Az örsi pusztán egyébként Gajzágó nevű örmény volt a bérlő.[20]
Azt állapíthatjuk meg, hogy az állattartás érdekei minden elé kerültek. Mind a saját határ használata, mind a bérelt puszták élése a nagyszámú jószágállomány biztonságos és gazdaságos tartására irányult. Ha ezek sem mutatkoztak elegendőnek, akkor más messzibb tájakon kerestek legelőt az éhező jószágnak. 1833. nyarán például arról számolt be a tanácsi küldöttség, hogy "bejárták a Sárrét környékét, találtak is két gulyának való helyet, de azon most jószág van, és drága is." A reménységüket az táplálja, hogy "a jó Isten már most kétszer bőségesen adott esőt azon szomjúhozó földre" - így bízhatnak benne, hogy jó legelő mező nevelődik, nem kell drága pénzen messzi helyet árendálni.[21]
Kunmadaras legjelentősebb bérlete a Tomaji pusztán volt. A 19. század elejéről vannak adataink ennek a pusztának a folyamatos bérléséről. Az ellenlábas szinte minden esetben valamelyik örmény, aki a maga gazdaságát építette. A puszta tulajdonosa az Orczy család volt. Mint máshol is, a báró a pénzjáradék mellé természetbeni szolgáltatást követelt. Az 1807-ben kötött szerződésben például a következők olvashatók: 25 font kávé, 50 font cukor, 50 font viaszgyertya, 100 font szappan. És még kikötik, hogy nem szabad többet szántani, mint az előző esztendőben.[22] A kiárendált pusztát a madarasiak birtokba vették. Mind a legelőt mind a kaszálót és szántóföldet előzetesen fölmérték. A tanácsnokok közül jelölték ki a kimérést végzőket, a lakosok közül pedig lánctartókat.[23] A deputáció jelentése alapján az óvatos tanács úgy határozott, hogy egy jugerum szántóföldet 1400 négszögölnek vesz, ennek bérleti díját 4 forintban határozza meg. Ekkor a pusztára preceptort neveznek ki Csatári Péter szenátor személyében, akinek esztendei fizetését 25 rénes forintban állapították meg. A pusztának gondviselőt is választottak Jakab Mihályt, aki kinn is lakott. A fizetése 30 forint, 2 köböl vetés alá való föld, ugyanannyi kaszáló, valamint 3 lónak és egy fejős tehénnek ingyen legeltetése.[24] A pusztára még vigyázó csőszöket is fogadtak. Esetenként a téli pusztára is csőszt vagy kerülőt állítottak, mint például 1809. októberében, amikor Tomajra Szilva Jánost megfogadták Szent György napig a bére 2 forint, 2 köböl búza, 1 pár csizma, ezen kívül "szabad lakás engedtetvén neki minden cselédjével együtt."[25] Nyilván megbízhatóan látta el a feladatát, mert később is újra megfogadták "20 forintba, 5 köböl búzába, 1 pár csizmába, 1 pár bocskorba, 2 köblös földbe és valamely kaszálóba."[26]
Orczy Lőrinc báró nyilván meg volt elégedve bérlőivel, mert azok pontosan fizették a járandóságot, ugyanis a továbbiakban mindig elegendő volt nála megjelenni és a szerződést megújítani.[27] A földesúr kívánságainak egy részétől, nevezetesen a robothoz hasonló szénabetakarítástól, valamint a naturálék adásától igyekezett megszabadulni Kunmadaras tanácsa, mivel nyakas lakosain nemigen tudta behajtani ezt az adósságot az előljáróság. Ezért Kompoltra (Heves megye) "vagy ahol megtalálják azokat" küldöttséget menesztettek azzal a megbízással, hogy "egyedül a munkát igyekezzen elhárítani az elöljáróság az árendális contractusnak pontjai közül. Hogy ha meg nem lehetne semmiképpen, az árendálásról le kelletik mondani, mivel könnyen előre látható dolog, hogy azon conditiot soha illendően a lakosság nem teljesítheti, egyéb nehezítő kondiciokat is, nevezetesen a caffe, cukor adást teljes igyekezettel és jó móddal elhárítani igyekezzen."[28] Az uraság engedékenynek bizonyult, - igaz, hogy a bérlet minden jugerumát 5 forint 30 krajcárban határozta meg, - de eltekintett a munka, a kávé és a cukor adástól, csupán szappant és viaszgyertyát követelt.[29]
Az árenda összege majdnem a duplája lett. A küldöttség hazajött, hogy a tanácsban egybegyűltek véleményét kikérje. A lakosok "ki-ki jómóddal" külön-külön előadta, "hogy azon Tomai puszta most el ne bocsájtódjon, hanem ha két annyiért, vagy még annál többért is adódik ki, által vétessen árendába."[30] Végülis a megegyezés létrejött. A puszta jugerumát 5 forintért adják, de mellé még kívántak a bárók 50 font viaszgyertyát, 50 font faggyúgyertyát, 1 mázsa szappant. Még azt is megigérték, hogy ezért valamennyi földet szántás alá bocsájtanak.[31] Az alacsonyabb egységár mögött az a turpisság húzódott meg, hogy egy jugerumot csak 1200 négyszögölnek számított a földesúr. Az Abádon tartózkodó Orczyhoz azzal ment újra a küldöttség, "hogy ha különben nem lehet, az 1200 négyszögölből álló egy jugerumért is megigérje az 5 forintot" - ha már Fegyverneken az egyezkedés során ebben állapodtak meg.[32]
A drága pénzen újra kiárendált pusztát használatba vették. Először a kaszálás alá vonható földeket osztották ki, még Szent György nap előtt. A sőreökröket a kaszálásra alkalmatlan földekre fogadták csak be. A szántással használható területeket az irredemptus és szegényebb sorsú redemptusok között osztották ki tengerivetés alá, 7 forintért adták jugerumát.[33]
A pusztára tovább is nagy szüksége volt Madarasnak, mert a bérlet idejének lejártával aggódva tárgyalja a tanács az árendálás újabb szükségességét. Abban állapodtak meg, hogy "mivel azon puszta nélkül alig lehetünk, tehát annak kiárendálása ha szintén terhesebb lészen is, a legnagyobb buzgósággal igyekeztessen annak idejében."[34] A pusztabérletek rendszerint 3 esztendőre szólottak. A bérlet lejártának közeledtével a tanács aggódó figyelemmel kezdeményezte a bérlet megújítását "tanácskozások s közönséges beszélgetések" során. 1813. februárjában is "abban nyugodott meg az egész begyülekezett lakosság is e tanáccsal együtt, hogy Tomajt semmiképpen el nem kell bocsájtani, hanem ki kell akárhogy árendálni." A báróhoz Pestre követséget küldtek, főbíró Tunyoghy János és a helyettes nótárius Újfalusi Sámuel személyében "tapasztalt hazai buzgóságára és tehetségére bízatván ezen követségnek minden részben hasznosan leendő folytatása és végrehajtása".[35]
Az árendálás Szent György naptól Szent György napig tartott. 1815. októberében újra tárgyalták a puszta további bérlésének az ügyét. Elhatározták, hogy a puszta "kiárendálása munkába vétessen egész buzgósággal." Tovább is kell a bérlet, "minthogy enélkül e városnak lakossai nagy fogyatkozásokat és szorulásokat látnak." Azt az utasítást adták, hogy akár kétannyi summa pénzt is adjanak meg a pusztáért, ha másképp nem szerezhetik meg.[36] A küldöttek báró Orczy Lőrincet és Györgyöt a taskonyi majorjokban (ma Pusztataskony) felkeresték, és a szerződést velük megkötötték. A puszta jugerumát 4 forintban határozták meg. Azonban újra belefoglalják a szerződésbe a természetbeni járandóságokat, a naturálékat, úgymint évenként 100 font szappant, ugyanannyi viaszgyertyát, 50 font kávét, 50 font cukrot. Az Aranyosi kaszálót megengedték, hogy szántással élhetik a madarasiak.[37]
Tomaj egyrésze egy Novák nevű örmény bérleményében volt. 1816. februárjában hírét vették, hogy az örmény nem bérli tovább ezt a pusztát, ezért "minthogy azon pusztára e városnak igen szüksége volna a lakosságra nézve," ezért a tanács gyülekezetében "vágyakozódásuk és akarattyuk is ahhoz járult," hogy ezt a pusztarészt is megszerezzék.[38] A törekvésük azonban nem járt sikerrel. A pusztát újabb három évre Novák örmény vette bérbe. Orczy azonban bíztatta őket, hogy a bérleti idő letelte után "reménysége lehet hozzá" a tanácsnak.[39] Így is lett.
A tanács megtudta, hogy az örmény által használt pusztarészt megszerezheti, sőt annak "nagyobb részét eke alá is" veheti. Tanulságos a tanács szándékának az indoklása: "minthogy nyilvánságos dolog az, hogy e város lakosainak azon pusztarész is felette nagyon szükséges volna, mind e részben, mind ökörtartás, mind szántás, mind kaszálás végett, megfogyván és szorulván már közöttünk a redemptionális földbirtok, úgyhogy messze földre kénteleníttetnek drága pénzért mind szántó mind kaszáló földekért szorulni nagy károkkal és hátramaradásokkal, mégpedig úgy is többnyire sikertelen és terméketlen földeket kapnak." Ezért "ez város részire közönség név alatt árendáltatik" a tomaji pusztarész.[40] A megszerzett pusztán a szántóföld jugerumát 7 forintért, a kaszálót 5 forintért adták és 1 ökör legelése is 5 forintban lett megállapítva. Nyilván egy jugerum földet számítottak egy számos állatra.[41] 1819 tavaszán a számtartó hírül adta Madaras tanácsának, hogy a már eddig is bérelt 1000 hold mellé lehetőség van az örmény által használt 800 holdnak is a kiárendálására. Igaz, hogy ez a rész szántóföldi művelésre alkalmatlan, csak legelőnek és kaszálónak való. Úgy döntöttek, hogy akármennyiért is, de ki kell venni, "másnak több viszálkodásoknak is eltávoztatására nézve nem kell elbocsájtani."[42] Tomajpusztán 800 jugerumot árendált a város 2000 forintért, naturálékat adott 100 font cukrot, 100 font viaszgyertyát, és 50 font kávét Orczy Lőrincnek. Így kötötték meg a bérleti szerződést. A legelőt marhajárónak hagyták.[43]
A bérelt puszta ügyét rugalmasan kezelte a tanács. Arra törekedett, hogy maximálisan ki legyen használva minden része, így ha nem volt helyből elegendő jószág, ahogy azt korábban is említettem, a szomszéd településekről fogadtak. Például 182. tavaszán is lehetővé tették, hogy a "vidéki marhákat" odafogadják. Az ökrök párjáért 12, a tehenek párjáért 10 forint fűbért szedtek, ezért Gál napig (október 16.) köteles a pásztor őrizni az idegen állatokat.[44]
A subárendálással más alkalmakkor is gyakran találkozunk. 1823-ban Szalókiaknak adtak subárendába - nem először - legelőt. "Mint jó árenda fizetőknek" megengedtetik az ökröknek párját 13 forintért, a teheneknek párját 11 forintokon legeltetni. A pásztorok tartását és egyéb kiadásokat is a madarasiak vállalták. Sőt más helységeknek is lehetővé tették a subárendát.[45] Még ez évben Kunhegyes városa 4 komorját és mások ökreit is oda szeretnék hajtani, de már telítetté vált a legelő, nem tudták fogadni.[46] Az örsi pusztát bérlő Gajzágó nevű örmény Tomajpusztából kért 600 jugerumot Szent Györgytől (április 24.) Szent Mihályig (szeptember 29.). A város ráállott az alkura, 1200 négyszögöles jugerumokat mért ki 5 forintjával számlálva a subárenda díját.[47]
Amikor a klimatikus okok vagy a piaci korlátozások miatt az állattartásnak nem kedveztek a körülmények, a város is igyekezett csökkenteni mind a bérleti összeget, mind a bérelt puszta nagyságát. 1822. őszén például abban határozott a tanács, hogy az utóbb szerzett pusztarészről lemond annak "soványsága és alábbvalósága miatt," és csak a régóta bírt pusztát tartja meg bérleményében. Ha a grófok így nem adják, inkább lemondanak az egész puszta bérléséről.[48] Azonban az Orczyak is tudták, hogy jobb áron másnak sem adhatják ki a pusztát, ezért teljesítették a madarasiak kérését.
Másnap már arról számolt be a küldöttség, hogy megpróbáltak egyezségre jutni a bárókkal, akik mind a pénz fizetéshez, mind a naturálékhoz ragaszkodtak. Az összehívott gyűlés végül úgy döntött, hogy "árendáltasson ki a mondott puszta, lévén reménység a pénznek bővebb fogásához. De jó móddal alig is lehetvén ez a város azon puszta nélkül sok tekintetekből."[49] Nehezen jött létre az egyezség. A bárók ragaszkodtak a pénz mellett a culinarékhoz (konyhára valókhoz) is. Annyi könnyebbséget engedtek, hogy a fizetési első terminus Medárd napjára (június 8.), a második pedig Szent Mihályra (szeptember 29.) maradt.[50] Így a város tovább is megtarthatta a pusztát árendában, sőt a következő három évre is megújították a szerződést.
1825-ben úgy tűnt, hogy a magas árenda összeget nem bírja a város megfizetni, ezért Gyöngyösön Gatsa puszta felől tájékozódott egy küldöttség.[51] A földesúr számtartója megrótta gazdája nevében a várost, amiért a részletek fizetésébe el-elmaradozott. Az uraság Gyöngyösre várt egyeztető küldöttséget. A nagyszámban összejött gazdasági tanács abban állapodott meg, hogy "noha szüksége volna Tomajra az egész lakosságnak, de a pénznek nagy megszűkülése és tetemes terheknek, melyeknek gazdálkodásbeli prodoktumuknak becstelensége miatt azon pusztát tovább oly nagy summába ki nem árendálhatja, nem bírván annyi árendát kifizetni a hozzá járuló terhekkel együtt." Ezért mind az ár alacsonyabb megállapítását, mind a kulinárék (konyhára valók) elmaradását szabják feltételül. Így az eddig is birtokolt 2800 jugerumot tovább is kész árendálni Madaras.[52] Végülis sikerült a megállapodás.[53] A következő ciklusban is - amelyet már licitáció (árverés) útján nyertek el - igyekeztek megtartani a pusztát, mivel arra "a városi lakosságnak nagy szüksége" volt.[54]
Kunszentmárton a redempcióban két külső puszta tulajdonosa lett: Mesterszállásé és Csorba pusztának a fele fölött rendelkezett. A másik felén Túrkeve és Kisújszállás osztozott egyenlő arányban. Ezeken a területeken nagyrészt meg tudta szervezni a maga legeltető állattartását. Van azonban több adatunk arra, hogy ha lehetett élt más külső puszták bérbevételének a lehetőségével, sőt arra is van példa, hogy saját tulajdonú legelőiből adott subárendába - ha a helybéli jószágtartás erre lehetőséget adott. 1738-ban például a "Pesten meg örögödött és sebesült úgy nyavalyák által meg egyenültt Vitézlő Rend és katonái számára föl állíttatott Házához tartozó"(azaz a Pesti Invalidusok Háza) Békés megyében fekvő Szent Tornya puszta felét vette bérbe Kunszentmárton gazdaközössége. A másik felét egy ürmény bérelte.[55] Ennek a pusztának a bérlésével más alkalommal is találkozunk. Az 1790-es aszályos esztendő arra kényszerítette a tanácsot, hogy jószágainak máshol is keressen legelőt. Küldöttséget menesztettek Szent Tornya pusztára, hogy "a nagy szárazság és végső romlás végett nyaraló mezőt béreljenek." A küldöttség arról számolt be, hogy a pusztát 500 forintért kiárendálták, de oda 500 legfeljebb 600 darab marha mehet csak, mivel az "csak egy járásból áll," és azon "egy kútnál nincsen több, a járás igen keskeny." Minthogy "az egész helység lakosainak barmai az árendás pusztára nem férnének," újabb küldöttséget menesztett a tanács, hogy ott a pusztából még nagyobb részt próbáljon megszerezni.[56] 1780-ban a szakállasi pusztán levő Barta részi legelőket vették bérbe a kunszentmártoniak Szent Gergely napig a tiszavárkonyi Péli Nagy Istvántól.[57] Az 1794-es aszályos nyáron a dévaványai határban árendáltak egy részt a kunszentmártoni gazdák. Közöttük vita robbant ki azon, hogy Balágyi György, B. Nagy István és Bíró István "principálisoknak tartják magukat" és a közösen bérelt legelőből "magoknak feliből jó csomó szénát kaszáltattak, és abból a többieket részeltetni nem kívánják." A tanács igazat adott a panaszolkodóknak, és igazságot szolgáltatott nekik.[58] Egy másik gazda társaság még ez évben Bábockán bérelt jószágainak legelőt, és adósok maradtak a díj megfizetésével. Szaszkó Menyhártot és Csombali Mihályt tették felelőssé az árenda összegért és kifizetésért.[59]
Kézenfekvő volt az is, hogy a Körös jobb partján a Kunszentmártonnal szemben levő pusztákat is a maguk számára megszerezzék. Itt két jelentősebb puszta bérlésével találkozunk: Gyalu és Istvánháza pusztákéval. Gyalu tulajdonosa Serényi József gróf. 1769-ből van először adatunk ennek a pusztának a bérlésére.[60] Máskor Bábockának egy részét bérelte legelőnek Kunszentmárton.[61] Ennek a gazdája Keglovich gróf.
A csorbai pusztákkal határos földjét kínálta árendába Kállay Ferenc Mezőtúr földesura 1776-ban. A kunszentmártoniak hajlottak az alkura, minthogy "csakugyan eltökéllett szándékunk vagyon földet göböly járásnak kiárendálnunk." Ezért "annak occulátájára (megnézésére) küldöttséget menesztettek.[62] Kállay Ferenc pusztájára 900 göbölyt hajtottak és ott nevelték. Ezt a pusztát három esztendőre vették ki.[63] Az 1797-es év szigorú nyarán "a nagy szükség és szárazság végett" a jószágok a pusztákról leszorultak, ezért "az éhség miatt mezőt keresni deputáltattak" tanácsbéli uraimék. Heves megyében a tomaji pusztán találtak göböly járást négy kúttal.[64] Egy ügy kapcsán arról értesülünk, hogy a város ménesének Fegyverneken béreltek legelőt.[65] 1822. nyarán a legelőt kereső küldöttség arról számolt be, hogy "a lábas jószágunk mezeje szűk létiben a kiadatott utasítás szerint Ványán, Gyarmaton, Bucsa, Szerep, Bozsódon, Darvason, Szöcsködön, Veberden, Csökmőn, Furtán, Zsákán, Nagynyesten, Homoródon, Komádiban, Szakállban, Péterben, Hartyánban, Kecegben, Ugrában, Bikitzin, Zsadányban, Okánban, Viztőben, Berényben megfordulván legelő mezőt sehol sem találtak alkalmatosat... Minthogy a mostani szűk terméketlen időben nem lehetne azt reményleni, hogy a kívánt célt elérhesse a tanács, a lakosok jószágainak bészorulásáig való tengődésekre legelőt hogy kaphasson, ugyanazért a ménesnek Mesterszállására lehajtása a gulyabeli marháknak széjjel szaggatása elrendeltetik, minekutánna Dótzra küldendő hadnagy visszafordulni fog onnan ha ott is legelőt nem kaphatna."[66] A településnevek felsorolásából nyilvánvaló, hogy elsősorban a két Sárrét, a Kis- és Nagysárrét környékét járták be a pusztakereső megbízottak, de eljutottak egészen Csongrád megyébe a Tisza mellé is, siker reményében járván az éhező jószágnak a legelőkeresés útját.
Ahogy azonban már korábbi példákból is láttuk, a mozgás két irányú volt. Nemcsak a kunszentmártoniak jártak hosszabb-rövidebb ideig alkalmi legelők után, hanem esetenként a saját pusztáikat is áruba bocsájtották. Leggyakrabban Csorbapuszta egy részének a subárendába adásáról értesülünk a jegyzőkönyvekből. Ezt a pusztát messzinek tartották és úgy vélekedtek, hogy igazán nem lehet jól és gazdaságosan hasznosítani, ezért gyakran hirdették meg és adták subárendába idegeneknek. Az így befolyt összegből aztán a városhoz közelebb eső pusztákon béreltek a jószágnak megfelelő és elegendő legelőt. Mesterszállásról ritkábban van adatunk, hogy alkalmasint subárendába került volna. 1746-ban Csorbából a túrkevei Hajdú Istvánnak, Túri Mihálynak és Györfi Miklósnak két göböly járást adtak bérbe kutakkal együtt 200 forintért, amelyet Gál napig (okt. 16.) kellett kifizetniük.[67] A következő esztendőben a kisújszállási Csegei Istvánnak, Fekete Jánosnak, Ari Andrásnak és társaiknak "Szent György naptúl fogvást" a következő év Szent György napig bérbe adtak Csorbán egy kút járást, avagyis egy falka sőre járást árendába. Az árenda megállapításánál tekintettel voltak arra, hogy "a téli időnek mostoha voltára egyszersmind nagy havakra való nézve a szilajménesünk mesterszállási pusztánkban nem subsistálhatna (maradhatna meg) - kihagyván gulyabeli marháinkat - tehát három vagy négy hétig való járása ottan lehessen."[68] 1753-ban a szentesi "görög renden lövő kereskedő attyafiakkal" Tódor Mihállyal és Mártonnal kötöttek szerződést Csorba puszta felének telelő mezőként történő bérbeadására, "egy kút járással úgy mint néhai Terbócs kútját göböly ökreiknek itatására" átengedték. Kikötötték, hogy ha lakosok is a feles számú marháikat kinn teleltetnék a nevezett kúton itatnák, úgy a bérlőknek jogában áll, hogy szénázáskor a Pallagok kúttyát használják.69 Néhány nappal később a helybéli görög boltosoknak is megengedték, hogy "a mi jussunkon" maradt pusztán a "Pallagok közt lévő és téli kút, vagyis sőrejárásnak teleltetésekre és szénázásokra" legeltethessenek a jövő Szent György napig.[70] 1756-ban a túrkevei lakos Györfi Miklósnak és Szűcs Jánosnak adtak bérbe 160 sőremarhára való nagyságú legelőt Csorbán az Urkúttya környékén Szent György naptól Karácsonyig.[71] 1770-ben is görög kereskedők 300 lónak való "egy darab plágát" bérelnek Csorbán. Kikötik, hogy a Medárdusi (június 8.) pesti vásárig "szabadok leszünk lovainkat legeltetni." Akkor értékesítették jószágaikat, azokat az állatokat, amelyek megmaradtak tovább is azon az árban lehetett a sarlós Boldogasszony napi váci vásárig a pusztán legeltetni. Ekkor két tavalyi csikót számítottak egy öreg lószámba. Kikötötték azt is, hogy 12 nyerges ló ingyen legelhet. A fizetségen felül a városnak egy harmadfű kancacsikót ajándékoztak.[72] Más esztendőben Jónás Györgynek Csorbán adott egy járást a város a jövő esztendő Gál napjáig (október 16.). A pusztarészt így mutatták meg: "dél szinre pedig a kevi toronytúl Szent Tamási pusztának részin való határon I G bélyeggel jelzett hancsíkkal határoztatik."[73] 1799. májusában szelevényi birtokosok kérnek 5 hétre legelőt a kunszentmártoni határban. A város nem tud rajtuk segíteni, mivel a Körös mind Mesterszállást mind a közvetlen határt elborította "Csorbát pedig a helybéli számos szarvasmarhák, lovak és kiváltképpen a juhok igen megterhelték."[74] Más esztendőben Öcsöd "szomszédságosan" kérte, hogy a Csorbai Kettősnél levő legelőrészt 6 esztendőig kibérelhesse.[75]
Más esztendőkben is találkozunk arra vonatkozó adatokkal, hogy esetenként az időjárási okok következtében különböző települések Kunszentmártonhoz fordulnak, hogy segítse jószágaikat ideiglenesen elhelyezni a legelőkön. 1805-ben például Cibakháza kérte, hogy mivel "a szárazság és árvíz okozott a szüleségekben kárt" ezért Istvánházából vagy Csorbából subárendát szeretnének szerezni.[76] A kérésre a csorbai Kettőst kínálja fel a kunszentmártoni tanács. 1809-ben pedig a tiszapüspökiek "a mostani nagy árvizek miatt minden lábas jószágaik legelő mezeikből kiszorultanak volna, a csorbai göböly ökrök közé" kérik azokat beengedni. "Minthogy göböly ökreink elegendő számmal nem volnának, jelesen az alsó gazdaság göböly falkájára 80, a felsőre 20 summásan 100 darab ökreik hajtatni megengedtetnek."[77]
A város sokfelé kisérletezett pusztaszerzésekkel esetenként ahol erre mód és lehetőség kínálkozott. 1824-ben például a Bábockai pusztát bérelte Kunszentmárton téli legelőként 225 méneses lónak és a város csődörjeinek március 1-jéig.[78] 1827-ben a báró Orczy famíliától Péderi pusztát bérelte a város. Ez a puszta 700 jugerumos (holdas) volt. Az alacsony díj mögött az a földesúri szándék húzódott meg, hogy a puszta közös használatú maradt. A földesúr 600 birkája legelt rajta, és az "által járó jószág" is szabadon legelhetett.[79] A szerződéskötésből nyilvánvaló, hogy ezt a pusztát is téli legeltetésre vették bérbe. A téli legelőnek felfogott pusztára a ménest hajtották át. A csikósgazda felügyelete alatt volt kint a jószág. Sajátossága az ügynek, hogy nem fogadtak csikóst a lovak vigyázására, hanem "sor szerint hetenkint ketten fognak a ménes mellett felvigyázók lenni." Végülis a bizonytalanba nem mentek bele a kunszentmártoni gazdák, és inkább felmondták az árendát.[80]
1837. nyarán úgy döntött a gazdasági gyűlés, hogy a szomszédságban levő Almássy nemzetség gyalai pusztáját kellene bérbe venni, ezért megbízzák a küldötteket, hogy a Pesten tartandó árverésre menjenek el, és árendálják ki a pusztát, vagy legalább annak egy részét. Arról is határoznak, hogy "ahelyett ugyanannyi summáig a csorbai pusztán egy rész árendába adattasson ki." Ezt a tervet a gazdasági gyűlés helyeselte, sőt tájékozódó küldöttség ment Gyöngyösre az "Almássy nemzetség fiscalisához Egyed Imre úrhoz," hogy a feltételekről információt szerezzen.[81] A küldöttség sikerrel járt, ha nem is abban a formában, ahogy eltervezték, ugyanis Csorbát valamivel olcsóbban tudták bérbe adni.[82] A Gyalai puszta bérleti jogát 1845-ben a kecskemétiek elől igyekezett a város magának megszerezni.[83]
Kunszentmárton közvetlenül a Körös jobb partján levő mintegy 5000 jugerumból álló Istvánházapuszta bérlésére illetve megszerzésére a XIX. század első felében folyamatosan törekedett. Az istvánházi puszta tulajdonosa a Cibakházán lakó Földvári família volt. Tőlük rendszeresen bérelték, mivel az "hasznos, szükséges és múlhatatlan kellene."[84] Istvánházapuszta árendálása 1805-től rendszeressé vált. Tanulságos a tanácsi indoklás: "minthogy a lakosok annyira elszaporodtak, hogy kivált a redemptusok több testvér együtt lévén, osztozások rendjével annyira földjök megkevesedett, hogy élelmekre való gabonát, cselédjeiknek számokhoz képest sem vethet elegendőt, sem jószágot gazdaságához képest, vagy annak fenntartására a lehetőségig nem tarthat. Kénteleníttettek arról gondoskodni, és minket is szorgalmaztatni, hogy valahol árendás pusztát szereznénk részekre."
A puszta szerzés céljaira a kerületi tisztségviselőket is igénybe vették.[85] Az 1820-as esztendőben nem az egész communitás bérelte a pusztát, hanem a módosabb gazdák álltak össze, mivel sokan nem vállalták a bérleti összeg megfizetését a bizonytalan időjárási és más körülmények miatt.[86] Előtte ugyanis arról volt szó a gazdasági tanácsban, hogy a Földvári família istvánházi pusztáját báró Podmanitzky Jánostól 9 esztendőre lehetne kiárendálni, de a bizonytalanság miatt csak néhány gazda vállalta a bérleti jog megszerzését.[87] 1830-ban Istvánházát 11 esztendőre veszi bérbe a kunszentmártoni gazdaközösség. Ekkor a pusztai rend felügyeletére "kormányzó árendális bíróságot" azaz bizottságot választottak, melynek tagjai: "Elöl ülő Bozóky Istvány komisszárius, segéd tagjára ord. bíró Kovács Istványt választották, hozzájuk adatván mind segéd tanácsosok Józsa Gáspár, Bozóki György és Fazekas József szenátor urak, egyszersmind ezúttal preceptoroknak Fazekas József szenátor, melléje árendális notáriusnak ifjú Gergulics János notárius urak 50 és 50 vonás forint esztendei fizetés mellett elválasztattak."[88]
1846. novemberében azt a hírt kapták a kunszentmártoniak, hogy "a tőszomszéd istvánházi puszta az illető tulajdonosok által, mint rebesgetik, eladóvá tétetne, megtudása és bizonyos volta szükségesnek találtatván" delegációt menesztenek Cibakházára és Pestre.[89] A küldöttség azonban csak azt tudta meg, hogy a jövő 1847. évi Szent György napkor Cibakházán árverést tartanak és 6 egymást követő évre fogják haszonbérbe adni a pusztát. "Osztályrúl vagy elörökítésről azon pusztánknak a família tagjai tudni sem akarván az ez iránt keringett hírt nem valónak nyilváníták."[90] Így a kunszentmártoniak tovább is bérlői maradtak Istvánházapusztának.[91] Ellentételezésként a csorbai Kettőst kívánták bérbe adni, de csak szántásra akarták kivenni. Ebbe viszont nem mentek bele, félvén, hogy nem gyepesedik újra, ezért inkább nyári legelőnek hagyták.[92]
Az adatokból eléggé nyilvánvaló Kunszentmárton sajátos helyzete. Ugyanis a saját pusztái Mesterszállás elsősorban és Csorba bőségesen elegendőek voltak saját jószágállományuk nevelésére, gyarapítására, a külső pusztákra igazán nem volt szükségük, többnyire csak a maguk kényelmét keresték, amikor ezeket a külső pusztákat igyekeztek megszerezni. Rendkívüli időjárásnak kellett lennie, aszálynak vagy éppen nagyon vizes esztendőnek, amikor arra kényszerültek, hogy messzebb helyen keressenek jószágaiknak megélhetést. A közeli puszták bérlése úgy tűnik inkább kényelmi célokat szolgált.
Kunhegyes sajátos helyet foglalt el a Nagykunságon belül. Gazdasági helyzetének az alapját ugyanúgy a redempcióban szerzett jogokra épülő állattartás és földművelés határozta meg, de jellemzője, hogy legkevésbé törekedett intenzív gazdálkodásra, árutermelésre. Saját terrénumán a középkori falu nevét őrző Kolbászpuszta szolgálta az árutermelés érdekeit, mellette a környéken rendszeresen folyamodtak pusztabérlet szerzésére. Külön is tanulságos, hogy a Mirhó-gát építésének indokaként a legkevésbé hozták fel a rétek, legelők hiányát, inkább az volt a jellemző, hogy a rét sokféle hasznának elmaradását sajnálták a vizek és így a rétség megszűnésével. Nagyon tanulságos a tanácsi jegyzőkönyv válasza a kerületi kapitány megkeresésére. 1821-ben azt olvashatjuk, hogy "Kunhegyes városának távol való és határától különálló pusztái nem lennének amennyiben mind azáltal a tanya - vagy fekvő földjei a birtokos lakosoknak az úgynevezett Kolbászi de ezen kunhegyesi határnak összefoglaltatva álló és semmi határjel által meg nem különböztetett pusztából volnának kiméretve, mely pusztának többi része közönséges pascuum gyanánt használtatik."[93] Tehát azt látjuk, hogy a tanyákat is elsősorban a legelők rovására fejlesztették már a 19. század elején. Emellett természetesen rendszeres a törekvés külső puszták megszerzésére.
1783-ból van az első adat, hogy az Almássy uraságok tulajdonát képező Tenyő puszta szigetét árendába lehet kivenni. "Minthogy ezen helység részire az olyan puszta felette szükséges," delegációt küldtek a puszta nézésére és az árendálás feltételének a megtudására.[94] A puszta árendálásától végül elálltak, mivel "annak is nagy részét elveszi a víz, és két falka marhának nem elegendő." Tájékozódtak viszont az Orczy Lőrinc Bala nevű pusztája felől. Ott "két falka marha ugyan megférne, de hogy ott teleljen a marha, az lehetetlen." De ezt a pusztát is nagyon szorítja a víz, amiatt "a barmokat nagy veszedelem és nyilvánvaló kár nélkül beszállítani nem lehet, valameddig az árvíz jóformán le nem száll." De idejárul az is, hogy oda pásztoroknak eledelt vinni, vagy a marhákat meglátogatni vagy pedig bármi ügyben oda kimenni nem lehet amikor az ember akarja, hanem csak amikor az idő megengedi. Ennek ellenére "mivel elkerülhetetlenül szükséges, ha a summa tetszik, azon puszta közönséges névvel ki fog árendáltatni."[95]
Az alkudozás tovább folyt. Szerette volna a tanács a terhes árendaösszeget csökkenteni, de Orczy nem engedett. Végülis "az egybegyűltek, hogy bátor terhes és drága áron kerüljön is a nevezett pusztáknak árendálása mindazáltal, hogy minden jószágok az éhség miatt el ne vesszen, annak ki árendálását egyáltalán fogva szükségesnek tartják."[96] Azonban a magas árenda összeg tovább is terhes volt a lakosságnak. Ezért ősszel lemondták Balla puszta további bérlését. "Ellenben a mostani környülállásokra nézve mintegy lehetetlen a helységnek olyas puszta nélkül lenni, azért bátor kisebb légyen is méltóságos báró Hunyadi úr őnagyságának Gyendai pusztája, de mivel árendás puszta nélkül lenni a helységnek majd lehetetlen, azt ki árendálni kész volna a helység annyival is inkább, hogy az határos Kunhegyessel."[97]
A következő esztendőben a báró engedékenyebbnek bizonyult. Levélben kereste meg Kunhegyest, hogy kívánják-e a balai pusztát tovább bérelni, vagy pedig inkább a tomaji pusztának azt a részét, amelyik eddig Takács István görögnél volt. A tanács inkább Tomaj mellett szavazott, Balláról lemondott. A földesúr beleegyezett Tomaj árendálásába azokkal a feltételekkel, mint azt a görögnek adta: 1700 rénes forint, Varjassal és az Aranyosi csapszékkel együtt. A puszta bérlésére jelentkezett egy másik görög, bizonyos Mészáros Pál is. Kunhegyes előnyét az biztosítaná, mondja az intéző, ha "a megírt árendás summán felül 100 kaszásokat adna a méltóságos uraság számára." A kunhegyesiek ezt is megigérték, csakhogy legalább 6 évre a puszta bérlői lehessenek. Balláról azt döntötték, hogyha lényegesen olcsóbban kiárendálhatják, azt se szalasszák el.[98] A tavasz kinyíltával egyértelmű lett a puszta szükségessége, mivel "az árvizek miatt nem elegendő ezen helységnek terrénuma arra, hogy mindenféle jószágfajta megférjen s élhessen, Bala pusztát megtartani szükségesnek ítéltetett."[99]
A kiárendált tomaji pusztára áprilisban már inspektort (felügyelőt) esketnek fel Major Gergely személyében, "kinek hite s kötelessége legyen a pusztán a pásztorokat s minden rendetlenségekre vigyázókat vigyáztatni, ki is egyúttal grátis préceptori (ingyenes számvevő) hivatalt viseljen hit letétel mellett."[100] Az árenda összeg megállapításánál a redemptusoknak kedveztek, "a tavali mód megtartván," tudniillik minden 20 forint redempcióra egy marha legelést engedélyeztek. Az irredemptusoknak "mivel ő miattok kellett a redemptus lakosoknak pusztát árendálni," 10 krajcárral jószágonként többet kellett fizetni.[101] Bala árendálásakor báró Malonyai kérte "hogy számára egynehány pár teknősbékát szereznének pénzire." Boros Mihály vicenotárius (aljegyző) "szeptember holnapnak közepe táján a kívántató teknősbékáknak megszerzése végett ahol addig hallani lehetett, hogy bővebben találtatna, kirendeltetett."[102]
1786-ban Balát újra árendálja a város. Tehát az árendálás folyamatossá vált. Erre a pusztára vidéki marhákat is fogadtak Szent György napig, mivel helyből nincs elegendő. A legelőbért 1 forintban állapítják meg. Ez az összeg a pásztorbért is tartalmazza. Tanulságos az a pont, amelyben a csősz kötelességét számba veszik. Eszerint "az idő úgy hozván magával, az hajón ki s bé járásnak is szolgálattyát serényen előmozdítani köteles oly formán, hogy alkalmas csónakot szerezvén amikor kívántatik, azzal mindenkor ugyan szolgálni, nevezetesebben mindazonáltal a pásztoroknak béhordandó kenyér kedvéért pénteken és szombaton Szakállason lest állani tartozik, és akkor minden taxa nélkül akárkit is, aki azon pusztának jussával él, bevinni s ki is hozni köteleztetik."[103] Tehát úgy igyekeztek úrrá lenni a nehézségen, hogy a vizeken belül levő bérelt pusztán legelő jószág látogatása végett a csőszt révész szerepre is kötelezték.
A balai pusztáról azonban "azon pusztának sok bajai végett" lemondtak, helyette közelebb és alkalmasabbat kerestek. A szomszédos gyendai (ma Tiszagyenda) puszta árendálásának a lehetőségét "a nép elébe terjesztvén egyenlő erővel elvégezték, hogyha lehetséges lészen azon puszta kiárendáltasson." Ezt a templom előtt tudtára adták a népnek.[104] Erre az új bérleti megállapodásra csak 1790-ben kerülhetett sor. A puszta kiárendálására "az egész nép akarattyát az eránt a nemes tanácsnak kijelentette." Erre azért is szükség volt, "minthogy a magok határán a helységbéliek többnyire semmi jó marhát nem nevelhetnek."[105] A puszta bérlését egyezkedő vita vezette be a tanács és a földesúr képviselője között. A kunhegyesi tanács a hagyományra és praktikumra hivatkozással az uraságnak a teljesíthetelen feltétleit: téli legelőhasználat, kocsma saját kézben hagyása, szántóföld magának tartása - elutasította.[106] Az alkut tavaszra nyélbe ütötték. A bérlemény felügyeletére pusztagazdát fogadtak Óvári Mihály személyében, akinek az esztendei bére: "6 köböl alá való dézsma nélkül való szántatlan föld, 6 szekér szénára való kaszáló, a bor méréséért minden egri hordóért 27 krajcár, minden icce pályinka kimérésiért másfél krajcár, emellett a konyha és szállás haszna által adódik." Ekkor fogadták meg kerülőnek Geszti Jánost, akinek a conventioja: 4 köböl alávaló szántatlan föld, 4 szekér szénához való kaszáló rét, 6 véka búza és 6 véka árpa.[107] A pusztára hajtandó összeírt jószág mennyisége 5994 darab. "Mivel az juhok és sertések közül 10 darab vétetik egy marhaszámba, tavalyi csikók pedig és tavalyi borjúk közül kettő tészen egy marhaszámot" - a 2500 forintot szétosztva minden pár marhára 51 krajcár árendát vetett ki a város.[108]
Gyenda mellett Tomajt is tovább árendálták. Sőt megtudták 1803. tavaszán, hogy a Mészáros Pál görög által régóta árendában bírt bérlete "esztendő múlva el fog múlni," mivel mindenki akarta, hasznos lett volna annak megszerzése. A tanácsot bízták meg a földesúr megkeresésével és a puszta megnyerésének elintézésével.[109] Hogy biztosak legyenek a dolgukban, még azt is vállalták - kedveskedvén a földesúrnak -, hogy szekeret adnak ősszel szeptemberben a szénája behordására.[110] Orczy József báró azonban elég súlyos feltételeket szabott a pénzfizetésen túl, nevezetesen "300 jugerum termőfűnek lekaszálását, felgyűjtését és egyéb munkáját." Előbb tiltakoztak a kunhegyesiek a robot ízű terhes kötelesség teljesítése ellen, de miután a földesúr hajthatatlan volt, inkább vállalták, csak nehogy elessenek a puszta bérlésének lehetőségétől. Így megkötötték a szerződést.[111] Tomajon a kocsma árendálása mellett a földesúrtól engedett szántóföld felmérését rendelik el, hogy azt licitáción a lakosoknak árendára bocsássák.[112] Igen eredményes volt a licitáció, mert a kocsma és a 213 jugerum szántóföld 500 rénes forintról indult és végül Jósa István mint legtöbbet ígérő 1021 rénes forintért nyerte meg a használati jogát.[113]
A Tomaji puszta újabb árendálására 1809. őszén került sor. Megpróbálták kikerülni a terhes munkaadást, ez azonban nem sikerült, sőt még növekedett is a teher: készpénz 7000 forint, 50 font kávé, 100 font cukor, 50 font viaszgyertya, 100 font szappan, 400 hold földön termő fűnek lekaszálása, felgyűjtése és behordása. Nyilván így is megérte, mert azt az utasítást adták a követeknek, hogyha kell, még 1000 forinttal is fejjebb mehetnek, csakhogy a kunhegyesiek szerezhessék meg a pusztát.[114] Ennek ellenére Orczy "Kunhegyes mellőzésével valamely fegyverneki örmény Novák nevezetű"-nek adta bérbe. Követeket menesztettek a báróhoz, hogy tovább is hagyja meg Kunhegyes birtokában a pusztát azért a pénzért, amilyen áron az örmény kivenné.[115] Még azon az áron is, hogy 200 kaszással többet ígérjenek, utasította a tanács a követeket. Ennek ellenére nem ők kapták meg a bérleti jogot. 1811-ben Novák Gergely és Márton urakhoz Szent Tamásra mentek a kunhegyesi küldöttek, hogy legalább két gulyának való pusztát adjanak Tomajból subárendába.[116] A következő évben sem sikerült a puszta megnyerése. 1813. januárjában újra tárgyalták az ügyet a tanácson, és azzal bocsájtották útjukra a küldöttséget, hogy "kövessen el mindent, hogy a pusztát megnyerhessük, és a méltóságos uraságnak az árenda summán felül 300 kaszást ígérjen meg, melyet fel is gyűjtet és boglyákba rakat."[117]
1813-ban licitáción gróf Szerdahelyitől egy esztendőre megnyerték a gyendai pusztát.[118] Április közepén már arról számol be a kiküldött bizottság, hogy egy esztendőre megszerezték a bérleti jogot. Azonnal döntöttek is arról, hogy "a felső három rátára a két gulya, a külsőre pedig az ökörcsorda verettessen ki."[119] Két nappal később pedig abban foglalnak állást, hogy deputáció keresse fel a földesurat, és próbálja rávenni az árenda három évre történő meghosszabbítására.[120] Az ügyintézővel tárgyaltak. Azt jelentették a tanácsnak, hogy "az inspektor nem áll el a 100 boglya szénának lekaszálása, felgyűjtése és behordásától. Ordinárius bíró (főbíró) úr ígért 50 boglyára valót, de azzal sem elégedett meg, a kutakat is megvizsgálta az inspektor.[121] Tehát a földesúr megbízottja rendszeresen ellenőrizte a puszta állapotát és annak a megállapodás szerinti használatát. Terhes lehetett ez a követelés, mert augusztusban újra előhozza a tanács. A küldöttség felkereste Szerdahelyit, hogy a gyendai árendát három esztendőre hosszabbítsa meg. Ezért a város 100 kaszást újra megígért. A gróf azonban kötötte magát, hogy ő 50 boglya szénának a lekaszálását felgyűjtését és összehordását kérte és ebben állapodtak meg. Hogyha azt megadják, akkor fogja a pusztát a kunhegyesieknek árendába adni. A 100 kaszáson kívül többet nem ajánlottak meg, azt mondták, készebb lesz inkább a contractus mellett megmaradni, vagy 50 kaszás is azt felgyűjtené de a behordást nem vállalták.[122]
Nem is igen lehetett jó fizető Kunhegyes. A földesúr többször megfenyegette őket, hogyha nem fizetnek a megállapodott határidőkben, a jövőben a pusztát másnak adja. Szomorúan állapítják meg hogy "a bíróság mindent elkövetett, hogy a hátralevő árenda fizetésére pénzt kaphasson, de kölcsönpénzt nem találván, oka nem lész, ha communitás az árendás pusztától elesik."[123] Nyilván csak sikerült az adósságot kiegyenlíteni, mert áprilisban már pusztagazdát vagy pusztabírót választanak Nagy István személyében.[124] Gyenda sikeres bérlése elegendő legelőt biztosított Kunhegyes jószágtartó közösségének. 1815-ben még arra is volt lehetőség, hogy a pusztából 1000 holdat kaszálónak szakítsanak ki. és azt a kaszáló minőségétől függően 3 vagy 4 forintért holdanként a lakosoknak kiosztották. "Mindaddig míg a kaszálandó fű boglyákba rakatván haza nem hordatik, mindaddig tilalomban tartasson, ennek megestével közönségesen használtasson."[125] Tehát újra legelőnek fordítják. A többi pusztarészt a ménessel legeltetik. Még abban az esztendőben gróf Szerdahelyi Pál gyendai egy rátás pusztáját árendálhatná ki Kunhegyes. A mellékelt térképről kiderül, hogy ez a pusztarész 728780 öl vagy 607 1/4 jugerum. Az egész puszta pedig 4 ráta összesen 2428 jugerum "és ezen summában benne van a korcsmához tartozó pascuum, a telekföld és a dohányos földek is."[126] A küldöttség azonban nem tudott dönteni, mert nagy volt az összegek közötti különbözet. A tanács úgy foglalt végül állást, hogy ha ki lehet venni jugerumát 3 forintért akkor jó, "ha pedig ezen alázatos kérésre őexellentiája nem hajolna, hagyattasson félbe azon pusztának árendálása." De mint kiderült a földesúr a pénzromlástól félvén nem akart megegyezni. "Őnagysága abban nyilatkoztatta ki végső szándékát, hogy kész volna ugyan az esedező köztársaságnak szolgálni, ... és ha csakugyan árendába fogja adni azon pusztát mint jó szomszédnak a communitásnak hírül vészi." Sőt még abba is belemegy, hogy "vagy 200 jugerum vassal használtatna" azaz a bérlők szántóföldi műveléssel használják a bérleti idő alatt.[127]
Ebben az időben Tomajt egy Novák nevű örmény árendálta aki mint láttuk elütötte Kunhegyest a bérleti lehetőségtől. Nem volt azonban szüksége az egész pusztára, ezért egy részét subárendába felkínálta Kunhegyesnek.[128] Küldöttséget menesztett hozzá a tanács az egyezkedésre.
A gyendai puszta további árendálását is szorgalmazták a lakosok. Már nyáron foglalkoztak vele, hogy a Szerdahelyi Andrástól bérelt pusztarészt, melynek a jövő Szent György napkor jár le az árendája újra kivegyék.[129] Tovább is bérbe veszik tehát mind Gyendát, mind pedig Fegyverneket.[130] Ez utóbbit nem mindenki kívánta tovább bérelni. A szavazásra bocsájtott kérdés eredménye: 25 igen, 16 nem. Így abban állapodott meg a tanács, hogy az igent mondók nevében a felkínált pusztarész felét próbálják megszerezni a földesúrtól.[131] 2000 jugerumról van egyébként szó. Mivel nemigen volt nagy az érdeklődés, Orczy olcsóbban is kiadta a pusztát a kunhegyesieknek. Ebből egy sőrejárást szakítottak ki a kakati határban 300 jugerumot 200 darab sőre.[132]
A gyendai pusztán nagyszámú jószág legelt. 1821-ben például a következőket írták itt össze: a szilajménesen 482 számos, 95 tavalyi, a szelídménesen és kéznél 1817 számos, 145 tavalyi, a felső gulyán 735 számos, 309 tavalyi, az alsó gulyán 697 számos, 395 tavalyi, az ökörcsordán 641 számos, a tehéncsordán 634 számos, a borjúcsordán 145 tavalyi, juh 15353 darab, sertés 2516 darab "mely hasonlóan számos marhát tészen."[133]
Sokan és rendszeresen hátrányban voltak az árenda befizetéssel. A tanács különböző szankciókat alkalmazott megfékezésükre. 1821-ben például azzal fenyegetőzött, hogy "valakik a karcagi vásár előtt harmadnappal tartozásaikat bé nem fizetik, azoknak marhájokhoz fog az executio (végrehajtás) nyúlni és ugyan csak a karcagi vásár előtt harmadnappal marháik kiszakajtatván a gulyából béhajtatnak a város kertjébe, onnan együtt a karcagi vásárba, ahol el fognak adatni."[134] Ezt ugyan akkor nem tették meg, de októberben újra eljárás indult a nemfizetőkkel szemben. Elrendelte a tanács, hogy "az árenda preceptorok (árenda szedők) a holnapi napon laistromokkal a gulyánál megjelenjenek, és a tartozó lakosok marháit a pásztorok által kiszakajtassák és feljegyzés mellett általvévén hajtassák bé a város kertjébe, ugyanazon deputáció az ekképpen behajtott marhákat, minekutánna a tulajdonosnak előre hírt adott, (és az nem váltotta ki az árenda összeggel), állítsák ki a vásárba és adják el."[135]
Szerdahelyi gróf Gyendára eső részét harmadában eke alá adta ki. A kunhegyesiek szeretnék ezt a pusztarészt a maguk számára megszerezni, mint akik a pusztának egyébként is bérlői.[136] A gróf a pusztát a maga céljaira kívánta fordítani ezt válaszolta a Pestre menő küldöttségnek, ezért végülis senkinek sem adta ki bérbe.[137] Kiderült azonban, hogy ez csak azért volt, hogy az árenda összeget feljebb emelhesse. A tanács olyan terhesnek találta az összeget, hogy nem kívánt a közösség nevében a puszta bérlés alkujába sem belemenni.[138] De végülis csak egyezség lett a dolog vége, mert évek múlva is van híradás arról, hogy ezt a pusztát a kunhegyesiek bérlik.
Lassan azonban megváltozik a gazdálkodás rendje. A bérelt pusztákon levő jószágtartás nem lesz kifizetődő, inkább a szántóföldi művelés válik jelentőssé. Az elszegényedő birtokosok eladogatják a pusztákat, a városok ezeket magukhoz váltják, hogy a bővülő, gyarapodó népességnek elegendő megélhetést teremtsenek. Az Orczy család kitüntetetten fontos szerepet játszott a vizsgált időszakban Kunhegyes gazdasági életében is.
Két nagykunsági város a saját terrénumán semmiképpen nem tudta megoldani a nagyszámú jószágállománya fenntartását. Ezért a vizsgált időszakban tanúi lehetünk annak a folyamatos erőfeszítésnek, amellyel pusztákat szereztek, hogy az árutermelő állattartásukat a maguk által kitűzött és a kor kihívásának megfelelő színvonalon fenn tudják tartani. Ez a két település Kisújszállás és Túrkeve.
Kisújszállás a redempciókor három pusztát váltott: Turgonyt, Marjalakát és Csorbának negyedrészét.[139] A teljes összeg a határral együtt 16800 rénes forint volt, mert a lakosok adogattak össze.[140] Kisújszállás határa azonban a Mirhó-fokon kijövő Tisza, valamint a Körös és Berettyó áradása miatt nagyon vizes, posványos volt, ezért mindig külső puszták bérlésére szorult. 1754. tavaszán a nádorhoz "érdemünk felett való Nagy Jó Kegyelmes Urunkhoz" fordultak "a puszták nélkül szűkölködő lakosok, akik így panaszkodtak: "vigasztalás nélkül nyögdécselünk, mint pedig hogy határainknak szűk és vizes mezeje miatt régtűl fogva árendás pusztákon járó marháink mind ennek előtte mind mostanában a quantumunk repartitiojára distinctio nélkül felvétetődnek, holott csak a mostani időkben is (amelyben a tehetetlenség miatt a fejjebb való esztendőkhöz képest legkevesebbet fizetünk) a marha járó földtűl 500 rénes forintnál nagyobb árendát fizetünk. Hányan vadnak pedig akik a vármegyebelieknek súlyos dézmát fizetnek és jobbágyok módjára a dézmán kívül szolgálatot is tésznek. Iszonyú még emlékezeti is!"[141] Kisújszállás mindig erős küzdelmet folytatott a legelőért, saját határán túl máshol is állandóan súlyos pénzekért bérelt pusztákat. Fennmaradt egy összeírás, amely 10 esztendő bérleti díjait és a bérelt pusztákat veszi számba 1777. és 1786. között. 1777-ben a tiszabalai pusztáért és Daraksa feléért fizettek 570 forintot, 1778-ban Tiszabaláért 2000-et, és az egész Daraksáért 1200-at. 1779-ben az egész Daraksáért 1200 forintot, 1780-ban ugyancsak Daraksáért 1200 forintot, és a szentmiklósi zugért 200 forintot. 1781-ben Daraksáért 1200 forintot, és Tiszabala fél részéért 900 forintot. 1782-ben Daraksáért 1200 forintot, Tiszabalának a feléért 900 forintot. 1783-ban Daraksáért 1300 forintot, Csudabalának egy darab részetskéjéért 400 forintot. 1784-ben Daraksáért 1300 forintot, a Margitai pusztának egy darab részéért 530 forintot. 1785-ben Daraksáért 1300 forintot, 86-ban is ugyancsak 1300 forintot. A tíz év alatt összesen 18992 forintot adtak ki az állattartó gazdák.[142]
Más puszták bérlési kisérletével is gyakran találkozunk. 1766-ban például Szent György naptól fogva Kisújszállás a Pálos szerzetesrend tulajdonát képező vagy ahogyan a jegyzőkönyv megörökítette "Első Remete Szent Pál Szerzete Nemes Váradi Residentiához tartozó Ecsegpusztát" vette bérbe egy esztendőre Kisújszállás városa.[143] Ezt a pusztát a későbbiekben évtizedekig Túrkeve bérelte, Kisújszállás többször tett kísérletet arra, - mint majd a példából is látjuk, - hogy a maga számára ennek a jó állapotú közeli pusztának a bérleti jogát megszerezze, azonban ez csak ideiglenes sikereket hozott. 1770-ben arról panaszkodtak a göbölytartó gazdák a tanácsban, hogy "az nagy árvizektűl pascuumunkban (legelőnkben) megszoríttatván kénteleníttetünk külső nemes vármegyékben situált kegyelmes uraságokhoz folyamodni, és tsak kis szakasz pascuumotskát is nagy árenda mellett szerezni."[144]
Még ez év nyarán a portio (hadiadó) enyhítése érdekében fogalmaz levelet a tanács a főhatóságokhoz. Ebben olvashatjuk: "Territóriumunknak nagyrészin, de kivált pascuumunkon egyátaljában pedig a helység közönséges kaszálóin aholott tsak egy boglyát sem csinálhattunk, uralkodó árvizek miatt marháinkat, melyeket az múlt conscriptio alkalmatosságával portiora bé írattunk, az éhel veszéstűl kívánván oltalmazni, kénteleníttetünk legelő mezőre nemes Szabolcs, Bihar, Heves, Békés s több vármegyékben lévő kegyes uraságok pusztáikra elszerezni, s ezeknek számokra oly nagy megszorultságunkban drága pénzen pascuumot nagy munkával árendálni, odahaza maradt kevés számbúl álló fejős teheneinket s igás marháinkat pedig még mostan is majd tsaknem úgy mint télen minden naponként takarmánnyal tartani."[145]
A Mirhó-fokon Abádszalók és Taskony között kijövő Tisza vize leginkább a kisújszállási határt árasztotta el. Így érthető, hogy a városnak érdekében állott a Mirhó-gát minél előbbi megépítése. Számos levéllel keresték meg mind a kerületet mind az országos főhatóságokat, hogy támogassák ennek a gátnak a felépítését, amelyikre 1786-ban sor is került, és ezzel elzárták a pusztító árvizeknek az útját, lehetőség nyílt arra, hogy intenzívebb legeltető rétgazdálkodást űzzenek a kisújszállási gazdák.[146] Kisújszállás a maga igazának hitelesítése érdekében a messzi környék településeit is bevonta véleményüket kérve, hogy mit jelent számukra a Mirhó-fokának eltűnése, és a szabadabb gazdálkodás megvalósítása.
1777-ben tehát még a gát megépülte előtt arról olvashatunk a kisúji tanácsi jegyzőkönyvben, hogy a szűk legelő miatt "a gulyabeli marháknak pascuumra való puszta árendáltasson." Ugyanakkor abban is megállapodnak, hogy a szolgák és a betyárok a pásztorbérrel együtt 51 krajcárt fizessenek.[147] Egy évvel később Balla pusztát árendálják egy esztendőre Szent György naptól Szent György napig.[148] A gát megépültével saját határukon hatalmas területek váltak szabaddá mind a legeltetésre, mind a rétgazdálkodásra.
1779-ben arról panaszkodik a tanács, hogy "a megszaporodott lakosaink mindnyájan tekintetes nemes Heves vármegyében kakati, fegyverneki, túri, pásztói és több közel levő és távol való pusztákon szántó és kaszáló földeket drága dézsma fizetéssel magok élelmeknek megszerzésére, barmaiknak pedig csak az elmúlt esztendőben is 3200 forintokban legelő mezőt, sok fáradtsággal, s nagy kérelemmel másoktúl szerezni kéntelenítettek, és most is 6 mértföldnyire legeltetnek barmaink."[149] 1781. áprilisában a báró Hunyady fegyverneki pusztarészét bérelték ki a kisújszállási sőretartó jó uramék 2 esztendőre. A pusztát csak legelőként használhatták, kötötte ki a contractus, ekével nem élhették.[150] 1784. februárjában arról határozott Kisújszállás tanácsa, hogy "az újvárosi (Balmazújváros) földön levő Horti-pusztának egyharmad része a helység szilaj ménesének részére pascuumul kiárendáltasson, minthogy az máris közelgető árvizek felettébb ijesztenek bennünket, hogy kevés számú marhácskánk is éhel fog elveszni az tavali és harmad évi árvíznek mostan is rajtunk fekvése miatt."[151]
A Mirhó-gát megépülésével Kisújszállás határa nemcsak legelőkkel és kaszálókkal, hanem szántókkal is bővült. De még ez sem volt elegendő az állattartás céljaira. A saját határon belül levő osztatlan közös legelő 15518 katasztrális holdra rúgott.[152] Így a város vezetése mindig arra kényszerült még ezután is, hogy más határokban béreljen folyamatosan legelőt. Tovább is tájékozódnak másfelé messzibb puszták szerzése céljából. A távoli puszta ekkor a Hortobágy-széli Balmazújvároson levő Daraksa volt. 1777-től 1804-ig ezt a pusztát bérelte a kommunitás. A település földesuraié a Fáyak és a Semseyk tulajdonában volt ebben az időszakban Daraksa. 1777. február 27-én kelt az a contractus, amelyben a korábban ároktőiek által árendált pusztát a kisújszállásiak kapják meg Szent György naptól és azt a "magok marhájokkal élhetik." A tulajdonos Fáy László kiköti, hogy a kút és környéke 50 ölnyire kimarad a bérletből, valamint "elhajtván őkegyelmek (mármint a kisújszállásiak) a marhájokat telelőre, a téli pascuumoknak haszna egyedül nékem fog maradni" - szögezi le a tulajdonos földesúr.[153] 1782-ben 6 évre bérli ki a város Daraksát marhalegelő földnek.[154] 1789. nyarán felvetődött a kérdés, hogy mivel a puszta contractusának terminusa lejárófélben van, árendálják-e tovább. A város a további árendálás mellett szavazott "mivel még most a határunk nagyrészét a víz vesztegetvén nem lehet reményleni, hogy a magunk földjén jószágaink el lehessenek." Ezért a debreceni szabadságra (nagyvásárra) menők keressék meg a meghirdetett bérlet iránt a földesurat.[155] Az árenda megfizetését is erre az alkalomra ígérték, Szent Mihály napkor (szeptember 29.) a debreceni szabadságra menet viszik föl a tulajdonosnak.[156]
A 18. század végén a puszta további bérletét úgy igyekezett a tanács biztosítani, hogy Semsey Andrásnak kölcsönt kínált fel, melyet majd a puszta használatba betudnak. Daraksa előnyét abban látták, hogy "az által szoktak idehaza levő kaszálóink megkíméltetni." A tiszttartó ura nevében jónéven vette a pénzbeli segítséget. Viszonzásul a környező puszták árendálására biztatta a kisújszállásiakat mint: Szeg, Vokonya, Karácsony-foka, Háti halom, Szent Péteri nagy lapos. Értesíti őket ugyanakkor arról, hogy "a jövő debreceni szabadság alkalmatosságával kótyavetye által el fognak árendába adatni az említett puszták." A tanács a Szeg nevű pusztát tartotta alkalmasnak a bérlet megszerzésére.[157]
Daraksa bérlési jogáért az újvárosi jobbágyok pereltek saját földesurukkal az időközben tulajdonossá előlépett Semsey Andrással. 1801-ben még a kisújszállásiak bérleményében hagyja úgy, hogy az újvárosiakat máshol kárpótolja. Abban is megegyeztek, hogy a földesúr juhai számára egy darab legelőt szakítanak.[158]
Miután Kisújszállás a Daraksa bérleti jogától elesett, kereste a helyét a környéken. Sokfelé kísérletezett pusztaszerzéssel. Azonban a törekvései a helyi vagy a közelebbi kommunitás hasonló szándékán hajótörést szenvedtek. Daraksa elvesztésének oka, mint láttuk, hogy a földesurat saját újvárosi jobbágyai szorították a puszta nekik adására. Azt mondta Semsey a kisúji küldöttségnek, hogy "ezen helységnek kívánságát teljesíteni szívesen igyekezne," mivel pontos fizetők voltak és a pusztára is nagyon vigyáztak, de "azon pusztát a maga balmazújvárosi jobbágyai is újra sürgetik a kiárendálás végett, akiknek hasonlóan nem örömest szegné kedvét." Ekkor a tanácsi küldöttség igyekezett mind a tiszabalai (Törökszentmiklós melletti) és a csudaballai legelőt (Dévaványa-Túrkeve közötti puszta) megszerezni, de nem sok eredménnyel.[159] Tiszabala bérlésének a lehetősége adottabb volt, ennek azonban több gondját előszámlálták a Kisújszállásiak: "sok hibát ejtett benne az, hogy szántással körül van prémezve, s még azon túl a földnek telkes része dohánytermesztéssel használódik." A pusztán épített gátat is, amelyik 700 ölnyi, károsnak találják, mert a felülről jövő víz visszafolyását apadáskor megakadályozza. A pusztára a legnehezebb a jószághoz a bejárás: "minden tavaszon, mikor árvizek ideje van veszedelmes a bejárás a nagy víz miatt, és az esztendőnek éppen azon résziben, amikor a legelőre legnagyobb szükség volna."[160]
1804. őszén a körösladányi uradalomból kaptak értesítést arról, hogy Bélmegyer puszta licitáción árendába bocsájtódik. A város azonnal küldöttséget meneszt "avégett, hogy az árendának feltételeit, nem különben a pusztának kiterjedését és minéműségét kitanulják és mind a kettőről referáljanak."[161] Balla puszta kiárendálása is szóba került újra. A Malonyay földesúrnál járt küldöttség arról referált, hogy a pénzfizetés mellett még évenként 100 csemetefa elültetése is a kisújszállásiak kötelessége lesz. Súlyosnak tartja a tanács a feltételeket, ezért tovább is érdeklődnek a gyendai puszta iránt annak "jó kvalitása és az ezen helység által lehető használása alkalmatos volta" miatt.[162] Azonban csalódással vették tudomásul, hogy Malonyay a tiszaballai pusztáját a mostani árendátor Ötvös Mihálynál hagyta, így Kisújszállás elesett a bérlettől.[163] A kisújszállásiak még egy kísérletet tettek, "hogyha még az Ötvössel való contractus nem éppen consumáltatott (bevégeztetett) volna, a pusztát megszerzendő patrónus urak segedelmekkel a communitás kezére kerítsék". Valószínűleg azonban nem sikerült az árendálás, mert a puszta nevével később nem találkozunk.
Ezzel egyidőben az Újvárossal szomszédos Nádudvar határában Ibrányi Antal birtokát árendálták ki. Ibrányban meg is egyeztek három esztendőre. Ez a puszta is veszélybe került azonban, ugyanis a nádudvariak ugyanúgy szerették volna megszerezni. Ha a legelőt nem is, a szántóföld egy részét nekik ígérte a város a békesség kedvéért.[164] Egyébként ez a puszta 1200 négyszögölével számolva 2000 jugerum nagyságú volt. Ebből a szántó 1600 négyszögölével számítva 621 jugerumot tett ki.[165] 1790. januárjában a szomszédos fegyverneki pusztát kínálták a kisúji "privátus embereknek, kiknek mint sőretartó gazdáknak azon marhajáró földre nagyobb szükségek vagyon."[166] Ez év novemberében a Debrecenen túli (Hajdú) Sámsonban lakó Balogh Jánostól bérelték ki a lótartó gazdák téli legelőnek az Aradványi pusztát.[167] Még szénát és szalmát is vettek takarmánynak. Újra szóba jött az is, hogy a szomszédos Ecsegpusztát - melyet a Pálos Rend megszüntetésével kamarai kezelésbe vettek - megszerezzék "mivel különben is minden esztendőben távol levő pusztát kényteleníttetünk drága pénzen árendálni, gondolkodóra vétetett, hogy ezen legjobban kezünk ügyébe lévő pusztát vagy egészen is, vagy (gondolhatván hogy Túrkevi helység is mint szomszédos ezen vételen kapni fog) ha csak felében is megvenni nagy gazdálkodás volna."[168]
1805. tavaszán nádudvari lakosok kínálták subárendába a Szabolcs vármegyei alispán Király József tulajdonában levő pusztarészt. Mivel azonban az még víz alatt volt, a későbbi időre halasztották a döntést.[169] A küldöttség közben a Borsod megyei Boldván kereste meg a földesurat. Az a következő feltételekhez kötötte a bérletet: jelentős pénzfizetés, nagy megszorításokkal a bérlendő pusztából a nádudvari taxásai is részesedjenek. De a legsúlyosabb a természetbeni szolgáltatás követelése volt: "mikor a tisztelt földes uraság vagy famíliája Nádudvarra jön, elegendő kenyérnek való gabonát a lovak számára pedig abrakot, szénát, procurálni (ellátni) tartozik az árendátor. Azonkívül tartozik 12 darab marhának nyári legelővel és téli szénázással, és azon felül az uraságnak 4 köböl szép köles kását, 2 süveg cukrot 10-10 fontost és 8 font kávét esztendőnként adni.[170] Mivel teljesíthetetlennek találta a communitás ezeket a feltételeket, ezért az árendálási szándékáról lemondott.
Ebben az időben egy másik pusztát, báró Vay Miklós és Vay József birtokában levő Szelencést bérelték a kisújszállásiak négy esztendőre Szent György naptól.[171] Vay Józsefnek itt 1000 jugerum kiadandó legelője volt, Vay Miklósnak "azzal barázdás rátája" 1412 jugerum. Ezt vette ki a kisújszállási communitás. Kiküldtek Nádudvarra "egy tapasztalt, szemes és előrelátó individumokból álló deputációt," hogy mindenben tájékozódjanak.[172] Az egyezség létrejön és részletes contractust kötnek. Egy másik iratból megtudjuk, hogy 1412 holdat árendáltak ki "ide nem értődnek azon 400 holdak, melyeket ő nagysága maga majorságára meghagyott, és nagyobb részint fel is árkoltatott."[173] De már a következő esztendőben Szelencést subárendába egy szamosújvári örmény kereskedő Simai Antal kérte és kapta meg a sőre ökrei számára. "Úgy sem lehetvén reménység ahhoz, hogy a kért plága nagyobb falka barom járással használtasson a víz áradása miatt," ezért Kisújszállás communitása átadta ezt a pusztát. Sőt azt is megengedték előre, hogy "sőre ökreit a Köselyen túl levő és az Ibrányiána plágához tartozó darabka földön legeltethesse."[174] Egy évvel később újra az örménynek adják ki a pusztát a földesurak azzal a megjegyzéssel, hogy "ha a szükség úgy hozza magával a víz kiöntése miatt, Szent György nap után egy hétig a vizen innen levő Lóré zugon marhái legeltetése" megengedtetik.[175] Ebben az időben kérte a pusztát subárendába ifjú Virágos György nádudvari lakos. A tanács erre a kérésre hajlott, mivel a nádudvariaknak jó szomszédságuk a város érdeke, és fontos hogy a jó viszony fönn álljon.[176]
A városi tanács tovább kísérletezett több közeli puszta megszerzésével. 1806-ban a Hunyady tulajdonában levő Gyendai pusztát kínálták fel, annak egy részét maguknak tartván meg: "a Borshalmánál egy triángulumot, a csapszéket s ahhoz egy kis pascuumot." A tanács közakarattal a puszta bérlése mellett foglalt állást, indokként felhozva: "félő, hogy a következő tavasz is olyan vizes lesz, mint az elmúlt, amely miatt a rétnek semmi haszna sem lenne, és a marha megszorulna nem találván lenni elég legelő. De ha szinte hasznavehető lenne is a rét, a feleslegre való marhák sokasága megkívánja azt, hogy ha lehet, legelőről gondoskodjon a communitás."[177] Három évre szeretné bérbekapni a pusztát a város. Február 10-én már a szerződés kötés tényét rögzítik a protocollumban.[178] Utólag még azt a kiegészítést kéri a tanács belefoglalni a szerződésbe, hogy ha a földesúr tovább is árendába adja a pusztát, ugyanazért az árért, amiért mások is kivennék a városnak elsősége legyen a bérlésben.[179] Kérésük meghallgatásra talált, mert újabb esztendőkre is megszerezték a bérleti jogot.[180]
Kisújszállás tanácsa ugyancsak törekedett mind a gyendai pusztának mind Fegyverneknek az árendálására. 1807. márciusában a földesúrhoz küldöttséget menesztettek, hogy megnyerjék a jóindulatát. A küldöttségre még azt is rábízták, hogy Buda után menjenek Sárra, Heves megyébe gróf Bercsényi megbízottjához Fegyvernek megszerzése ügyében, "mivel az a hír szárnyalt, hogy a fegyverneki örmény árendátor Lászlófi nevű úr az árendát egy esztendő múlva felmondja."[181] A küldöttség azonban nem járt sikerrel. Fegyverneket három esztendőre újra az örmény kereskedőnek adta ki a földesúr, "Gyenda eránt pedig azt válaszolta a méltóságos uraság, hogy őszig traktába (tárgyalásba) nem ereszkedik."[182] A karácsonykor megjelenő küldöttség megtudta, hogy a pusztát tovább is árendálhatják három esztendeig, igaz, hogy a feltételek megszigorodtak. A város így is vállalta hogy a puszta bérleti jogában maradhasson.[183] A bérlet utolsó évében 1811. márciusában a földesúr tiszttartója "felette terhesnek és éppen teljesíthetetlennek" tartott követeléssel állott elő: "600 szekér szénának a felmunkálását" követelte. Ezt a terhet már nem tudta vállalni a város.[184] A tárgyalás eredményeként némi engedményt tett a tiszttartó, hogy a 600 szekér széna lekaszálását pénzen megválthatják.[185] Ezzel be is fejeződött a tárgyalás.
Ebben az időben újra kísérletet tettek az Orczy család fegyverneki pusztájának a bérlésére. "Az előljáróság gondoskodott az eránt, mi módon kellene annak kiárendálásába lépést tenni, szokott gondossággal fog is az eránt szemes lenni" - fogalmaznak megnyugtatóan.[186] De hiába voltak szemesek, a bérletet nem tudták megszerezni, így tovább is másfelé kellett tájékozódniuk. Hallomásból tudta a város, hogy Nánási András Kócs nevű pusztája 1400 jugerum földje kiárendálható. Mivel "a sebesen áradó víz látnivaló minden pusztáinkat, marha legelőinket elszorítja, gondoskodni kell a publikumnak esztendők által kellő marha legelőről." A kijelölt küldöttségnek meghagyták, hogy ha "azt a közönségnek csalhatatlanul alkalmatosnak találják, azt tűrhető és most bírható árendába vegyék ki."[187] A kisújszállási küldöttség jónak találta a pusztát, megkötötték a szerződést. A földesúr feltétele volt, hogy "esztendőnként 35 darab marhája szabad legelésen lehessen a communitás pásztorai előtt ... ezen kívül tavaszi füvelésen 4 hámos lova lesz." A földön levő kis tanyába a város köteles csőszt fogadni, aki "a pusztára gondot tartson." A csősz számára 3 köblös szántóföldet adott a földesúr.188 Szabó Bálintot "hazulról viszik ki a pusztára kerülőcsősznek.[189] Végül azonban nem lett az árendálásból semmi, mert a téli szemle után tavasszal új küldöttség ment ki, megállapította, hogy sem mennyisége, sem a minősége nem felel meg a pusztának, a nagy árenda összeget nem éri, így a kisújszállási tanács elállott a bérlettől.[190]
Tovább kísérletezett a város, hogy a környéken szerezzen magának pusztát. Így fordult a figyelem ismét a szomszédos Ecsegpuszta felé, melyért kemény ellenféllel Túrkevével kellett megmérkőznie. 1818. szeptemberében tudták meg, hogy 6 esztendőre "köz licitáció szerint" adják ki a pusztát. A helybeli bíróság "elhatározta, hogy mivel eddig Ecseget Túrkevi árendálta, szükség volna véle éreztetni, hogy ha felét a nevezett pusztának Kisújszállás bírhatná, úgy azt nem licitálná," azaz békés egyezséget kínáltak. Túrkeve csak úgy fogadta el az ajánlatot, hogy 1 ménesnek való legelőt kívánt átengedni. Kisújszállás azonban ebbe nem ment bele, hanem tovább is a puszta feléhez ragaszkodott, hogy a "szomszédságtalan vagy barátságtalanságból kárt" ne tegyen Kevinek a licitálással. A pusztára a túlszaporodott népesség miatt van szüksége Kisújszállásnak - indokolták. "Túrkevi közönsége nincsen nagyobb megszorulásban, mint Kisújszállás közönsége, csak abból elhiheti akárki, mivel Kisújszállás városa most is 8 mértföldre kéntelen legelőpusztát árendálni maga kárával is." Ezért kérték a barátságos megegyezést.[191] Túrkeve azonban erre az ajánlatra nem válaszolt. Ezért kineveztek egy delegációt a licitációra. Teljhatalommal ruházták fel, hogy addig emelhetik a bérleti díjat "amennyit a puszta hasznával felérőnek ítélnek, bár akármennyi légyen is az."[192] A Kenderesen megtartott licitáción a puszta bérleti jogát Túrkeve szerezte meg. "Mivel közönségesen tudva volna Kisújszállása városa közönségének azon szorultsága, melynél fogva legelő barmai határán meg nem férhetnének, más idegen és távol levő helyen költséges pusztát kénteleníttetik árendálni. Ezen kívül mivel Kisújszállása városa közönségének az esztendőnek határán kereskedés végett keresztül hajtani szokott marhák is nem kevés károkat okoznak, kéntelen lévén a közönség csekély jutalomért azoknak által legeltetéseket s hajtásokat megengedni ... az idegen határon csaknem urbáriummal vetekedő szolgálattal kénteleníttetne megszerezni, mint ez köztünk és Kunszentmárton városa között megtörtént." Ezért kérik Túrkevét a puszta felének átengedésére.[193] Túrkeve tanácsa úgy döntött, hogy az első három esztendőre a puszta egyharmadát a második három esztendőre pedig a felét átengedi Kisújszállásnak a megfelelő arányos fizetési kötelezettség fejében.[194] Az egyezség alapján a következő év márciusában a pusztát el is osztották a megállapodás szerint.[195] Ez azonban csak egyszeri alkalom volt. A későbbi időben Túrkeve ragaszkodott a teljes Ecseg pusztához, másnak többé nem engedték át a bérleti jogot.
Közben Kisújszállásnak megcsillant a remény arra, hogy egy távolabbi, a Tiszacsege határába eső Kecskéspuszta bérletéhez jut, amit meg is szerzett magának. Természetesen nem tett le róla, hogy megszerezze a közeli Ecsegpuszta bérleti jogát. Egy ciklusban például három esztendőre 1822-től le is mondott a város Kecskés bérléséről "annyival is inkább, hogy az Ecsegi pusztának is fele része a jövő februárius holnap első napján Kisújszállásnak birtokába fog jönni."[196] Valóban ahogyan korábban megegyeztek Túrkeve Ecseg felét átengedte Kisújszállásnak. Sőt Túrkeve azt is javasolta, hogy megtakarítsák a mérnöki munkadíját, barátságosan egyezzenek meg az osztásban. Az átküldött térképen bejelölték az elképzelésüket: "megvizsgáltatván az érdeklett pusztának jugerumok és szigetek szerint való kétfelé osztásáról készült idea, az ezen gyűlés által is jóváhagyatik."[197] Közben kísérletezett Kisújszállás tanácsa a Bürkös puszta árendálásával is, de Borbély Gábor azt tovább is a keviek kezén hagyta.[198]
Ecseg puszta feles bérlésének ideje elteltvén, újból kiéleződött a feszültség a két város között. Kisújszállás szerette volna tovább is megtartani a feles arányt, Túrkeve viszont vissza akart térni a kétharmad-egyharmados arányra. Kisújszállás ebbe nem egyezett bele.[199] A túrkeviek tovább is a kétharmados részhez ragaszkodtak, vagy ha ez nem történhetne meg, úgy nyilvánvalóan a puszta legjobb részeit a Hosszúhátnak egy részét, a Kóré-zugot és a Kiritó közét kéri magának. "Ezen közönségnek nagy kára nélkül állani nem lehetne," ezért Kisújszállás a további egyezkedésről is lemond, az ügyet licitációra viszi, és teljhatalommal megbízott küldöttséget meneszt erre az alkalomra. Előtte még puhító szándékkal felkeresték Kenderesen a kamarai megbízottat.[200] De nem jártak eredménnyel. A puszta licitációra került. Mivel "ezen közönség a kérdéses puszta árendálása nélkül nagy jacturát (kárt, veszteséget) szenvedne, azonban más olyas puszta Kisújszállásnak keze alatt nem volna, melyet haszonnal árendálna," ezért a tanács a licitáláson való részvételt megszavazza "oly teljes jussal hatalmaztuk meg a küldöttséget, hogy a közönség nevében a licitációra nézve azt cselekedhessék és vihessék végbe, amit maga az előljáróság vagy a közönség cselekedne, ha a licitáción jelen volna."[201] Az árendáláson azonban Túrkeve nyert, "az árenda summának szerfelett való megnevekedése által el esvén ezen közönség" a puszta bérlésének a lehetőségétől. A puszta "nem létének tetemes kárát vallaná azáltal, hogy termékeny osztályföldjeinek nagyobb részét marhalegelőnek kellene fordítani. Valamely puszta eránt kellene gondoskodni." Tehát újra Kecskést célozták meg, amelyiknek szintén most járt le az árendás ideje.[202]
Ecseg elvesztésének volt még egy sajátos zöngéje. Takács Cs. Ferenc és Pólya M. István írásban "ezen városnak az Ecsegi puszta árendálásától való elmaradást nehezteltetvén, nyughatatlanságának okát" adták elő. Kétségbe vonták a küldöttség teljes körű felhatalmazását, a rátermettségüket, felkészültségüket, sőt még korrupcióval is megvádolták őket, mondván: "a tanács tagjai közül ketten 1000 forintot vettek fel a túrkevi bíráktól, csakhogy gyengén licitáljanak." A tanács méltatlannak tartotta a vádakat, egyenként magyarázva visszautasította azokat.[203] Ezzel a két város közötti rivalizálás és Ecseg puszta sorsa végképp eldőlt, annak bérleti joga tovább Túrkevére szállott, így Kisújszállás kénytelen volt visszatérni a távoli Kecskés puszta bérlésének lehetőségéhez.
A hortobágyszéli pusztáknak a bérlése során kerültek a kisújszállásiak közelebbi kapcsolatba a Tiszacsegén is birtokos Vay családdal. Ebből a kapcsolatból nőtt ki aztán Tiszacsege határába eső Kecskés puszta bérlése illetve megszerzése. 1807. márciusában találkozunk először a "Csege körül levő legelő mező" bérlésének szándékával mely "most a mezőkövesdiek és egyeki lakosok árendás birtokában vagyon." Minden bizonnyal a korábbi jó kapcsolat eredményeképpen szóltak a Vay grófok a városnak felkínálván a pusztát bérbe. Vay Józsefhez Miskolcra ment a város küldöttsége, egyúttal tájékozódott a puszta állapotáról, elhelyezkedéséről és milyenségéről. Azzal az utasítással menesztette a tanács a küldöttséget, hogy ha jónak ítélik a pusztát, kössék meg a szerződést.[204] Nyilván jó pár esztendőnek el kellett telnie, hogy a kisújszállásiak végképp meggyőződjenek ennek a pusztának a hasznosságáról és tovább is ragaszkodjanak a folyamatos bérléséhez.
A teljes Kecskés puszta 1816-ban került a kisújszállásiak használatába. Az első contractus 1816. április 10-én kelt. Eszerint "Kisújszállás várossának az a szándéka, hogy a kiküldött deputáció által felnézett Kecskés nevű pusztát" kiárendálja. A puszta ekkori területe 2504 jugerum volt.[205] A szerződésben a földesúr kikötötte, hogy "csupán tsak lovakat tartani a legelő pusztán meg nem engedtetik, hanem szarvas marhát, lovat és juhot együtt." Megtudjuk még, hogy Kecskésen 6 kút van, és az árenda Szent György napkor kezdődik és "míg a marha telelésre nem szorul," - addig tart.[206] A pusztát a város 1862-ben közel fél évszázados bérlet után megvásárolta. Az egész puszta 4750 holdra rúgott. Ebből Kecskés 3000 hold, Puszlika kaszáló 250 hold, Túl a tiszai rész 1400 hold, a tölgyes és nádas 100 hold.[207] A város a XX. században újabb területekkel bővítette a birtokát. 1935-ben már 6413 holdat birtokol, ebből a legelő 5380 hold volt.[208]
Kisújszállás tanácsi jegyzőkönyveiben folyamatosan figyelemmel kísérhetjük miképpen szervezi és ellenőrzik a Kecskési puszta legeltetését. 1816-ban négy esztendőre kötötték meg a szerződést. A tanács határozatot hozott a puszta hasznosítására: "az árendális pusztára megyen 2 gulya és 1 ménes, idehaza pedig marad 3 ménes. Az ökörcsorda és 3 tehéncsorda oly megjegyzéssel, hogy aki a gulyára fias tehenet olyat vér, hogy csordás elébe hazahajthatja, köteles lész a gazda a tehénbért a gulyásnak megadni, a kenyeret pedig nem. Az ökörcsorda itthon marad, de oda egyebet jármos vagy ökörféle negyedfű marhánál verni nem lészen szabad. Három csapatba járó csorda lesz. Szükségesnek találtatott, hogy pusztagazda tétessen a pásztorok közt leendő jó rend tartására nézve, melyre alkalmatos személyt válasszon a bíróság a felsőbb rendelés szerint, sőt a felvigyázók eránt is rend tartasson. A gulyának két járása lesz az árendás pusztán, mely járás nyíl szerint húzva határoztatott meg, melyikre melyik gulya menjen a nyíl szerint való húzással, tehát az innenső vagy Tarjányi állásra megyen most Földi gulyás, Czepán pedig a túlsó vagyis Kövesdi állásra, úgy mind ezáltal, hogy még az árendálás ideje tart, minden esztendőbe cserélve járnak a gulyák a járáson, tudniillik ahol most Földi lesz, oda esztendőre a másik járásbeli gulya megyen, a bikák illő proportioval osztassanak fel nyíl szerint."[209]
Az első pusztagazdának Cs. Rácz Istvánt választják meg májusban. Fizetése 125 forint, 5 köböl búza, 5 köböl árpa, 1 pár csizma, 1 pár bocskor, minden héten két kenyér és "ahhoz való ázalék önként való adományok szerint." A pusztagazda kötelességét is szabályozza a tanács: "a pásztorokra szorosan vigyázni ha a marhákban dög vagy más hiba esne, azt tartsa kötelességének ha dög, rendesen írásba tenni, szeme előtt megnyúzatni, ha pedig más mellesleg való apró esetek lesznek, azt elintézni és mindenekről a bíróságot tudósítani kötelességének tartsa."[210] Árenda preceptort választott a tanács, tanácsbeli Pólya Mihály személyében.[211] Még ezen esztendő augusztusában Vay Miklós báró újabb pusztarészt kínált árendába 1104 egész 3/4 jugerumot, amelyik "szántással és legeléssel használható." A tanács örömmel fogadta a felajánlást és bérelte a pusztát.[212] Augusztusban már meg is kötötték a szerződést.[213] A későbbi esztendőkben ugyan többször keletkezett feszültség a felek között elsősorban a bérleti összeg dolgában, mivel azonban Kisújszállásnak a pusztára nagy szüksége volt, ezért ha fogcsikorgatva is, de engedtek a földesúri szorításnak. A kisújszállási tanács küldöttséget menesztett a Vay famíliához "nehogy ezen már most szépen kiegészített pusztától a közönség el essen."[215] Három évenként megújították a szerződést, legfeljebb az összeg változása okozott némi feszültséget. Mivel azonban "Kecskés pusztának árendája ezen közönség képviselője által továbbra is oly szükségesnek találtatik, hogy anélkül el lenni alig lehetne" többnyire sikerült egyezségre jutni.[216]
A legnagyobb nehézség azonban az árenda összeg előteremtése körül keletkezett. Sokan késedelmesek voltak a befizetésben, emiatt a tanács nehezen tudta teljesíteni a fizetési kötelezettségét, ami végső esetben a puszta elvesztését is maga után vonhatta. Ezért gyakran magas kamattal vett fel a tanács hitelt "privátusoktól". A késedelmeseket a templom előtt hirdetésben hívták fel kötelességük teljesítésére. 1829. áprilisában például a tanács azzal fenyegetőzött, hogy a hátralékosok nem kapnak kaszálórétet, hanem azt azoknak adják el, akik azt megfizetik, hogy a pénzt az árendába fordíthassák. Újra megerősítette a tanács, hogy a redemptusok 5 forint redempcionális összeg után egy ingyen legeltetési jogot szereznek, míg az irredemptusok a teljes fűbért tartoznak kifizetni.[217]
1830. tavaszán lehetőség nyílt a bérlemény további bővítésére. Vay Lajos újra egy kb. 600 jugerumnyi pusztarészt kívánt a kisújszállásiaknak bérbeadni. "A nagy vízáradás az itthon levő pascuumot igen megszorítván úgy, hogy a fejős teheneknek is bajosan lesz elegendő legelőjök, hogy a pusztára annál több jószág lemehessen" szükség van újabb legelőre. Azt az utasítást kapta a küldöttség a tanácstól, hogy "a megszabott árból lehúzni igyekezzen."[218] Ezt az újonnan felkínált pusztát azonban "a jószágaink nagyon megfogyatkozása miatt" végülis nem veszi bérbe a város.[219]
Kecskéspusztát tovább is messzinek és sok ok miatt nem igazán jónak ítélte a tanács, ezért újra kísérletet tettek közelebbi puszták megszerzésére. Egy küldöttség megtekintette Margitát, a Hortobágy szélén, de Körösladányban, Fegyverneken is tájékozódtak, Törökszentmiklóson pedig Balapuszta felől tudakozódtak.[220] Nemigen járhattak eredménnyel, mert újra Kecskés további árendálásáról tárgyalnak. A földesúr a kért engedményeket megadta, és 6 évre újra egyezséget kötöttek. A bérelt puszta szélét azonban mind az uraság, mind a tiszacsegeiek engedély nélkül legeltették. Ezen úgy segített Kisújszállás tanácsa, hogy a legelő szélen körül 50-60 jugerumot (1200 négyszögölével számítva) kiosztottak pénzért a tiszacsegeieknek szántás alá. Azok örömmel bérelték a szántóföldet, a dűlők hosszát 100 ölben határozták meg. Ezeket a legelőket szegélyező szántókat nevezték prémföldeknek.[222]
Tovább is kísérletezett a város közelebbi puszták szerzésével. 1836. tavaszán a közeli Fegyverneken 1000 jugerumnyi föld kiadásáról hallottak, mivel az örmény Gajzágó János meghalt. Sőt remélni lehetett, hogy jövőre még 2000 jugerum válik szabaddá. Jóllehet a pusztára most nem volt szüksége Kisújszállásnak, de az a remény, hogy közelebb kiváló pusztát bérelhetnek amellett szólt, hogy kísérletet tegyenek.[223] A küldöttség azonban most sem járt eredménnyel. Az ifjú báró Wencheim Béla hol Bécsben, hol Pesten tartózkodott. Megpróbálta a küldöttség Pesten utolérni.[224] A báró azonban elutasította a kisújszállásiak kérését. Nem is akarta a pusztát a községnek kiadni "félvén attól, hogy a reá hajtandó sok jószág által a puszta végképpen elromlik." Így ettől a lehetőségtől Kisújszállás állattartó gazdái újra elestek.[225] Maradt tehát Kecskés árendálása. A következő esztendő jól köszöntött be. Bő legelő és kaszáló volt. Így még subárendára is lehetőség kínálkozott, a tiszakesziek 500 marháját jó pénzért tudták fogadni.[226] Majd a rákövetkező évben is subárendába adták Kecskés felét, mivel a maguk jószága elfért az egyik felén is. Tiszacsegeiek és mások tovább is a szegély szántóföldet kérték köles és más őszi vetés alá. Az egyekiek pedig 100 darab marhát kívántak a legelőre hajtani. Mivel volt bőven mind szántó, mind legelő, így a kéréseket a kisújszállásiak teljesíteni tudták.[227]
A forgandó szerencse azonban nem mindig kedvezett. 1839-ben például majdnem le kellett mondani az árendát a jószágok hiánya miatt. Két évvel később pedig a korábban szántással élt prémföldet is bevonják a legeltetésbe, mert a rossz esztendő miatt úgy megfogyott a legelő, hogy a jószágállománynak kevés volt, és így a prémföldet részben legelőnek, részben kaszálónak fordítják és használják.[228]
Tanúi lehetünk annak, hogy mindig az állattartás érdekei domináltak a puszta használatában. 1843. márciusában például Csege és más települések lakosai szeretnének bérbevenni némi szántóföldet. A kisújszállási tanács azonban arra hivatkozva, hogy "mivel a lakosok szarvasmarhái és lovai tapasztalás szerint szaporodnak úgy, hogy most az egyik gulyában lesz annyi marha, mint akkor az egész közönség gulyájában volt, midőn még a lakosainknak szántással használt része a csegei lakosoknak haszonbérbe adatott" ezért nem tudják teljesíteni a kérést.[229]
1844. őszén Vay Lajos a puszta legjobb részén levő 500 holdas darabot ki akarja szakítani, és anélkül akarja a fennmaradó 3700 holdas pusztarészt bérbeadni. Kisújszállás tanácsa nehezen veszi ezt a változást, és a további tárgyalás mellett újabb puszták nézésére küld ki deputációt.[230] A Kecskésen járt küldöttség dolgavégezetlenül tért vissza mivel a bárót nem találták a pusztán. Éppen osztozkodás folyik a családi vagyonban. A küldöttség arról tudósította a tanácsot, hogy a grófot sem Tiszacsegén sem Zsolcán nem találták, úgy hallották, hogy kótaji kastélyában van. Az osztozkodásban részt vett báró Bánffy família is, rájuk szállt Csegének illetve Kecskés pusztának egynegyed része. Az osztozkodás egyébként nyílhúzás alapján történt. Ugyanekkor Fegyvernek bérlésének a lehetőségéről a Wenckheim megbízottaktól kedvező híreket kaptak a Kisújszállásiak.[231] Egy héttel később már kedvező hírekkel tért haza a küldöttség Tiszacsegéről. A Bánffy örökösök azt közölték, hogy az egész pusztát a beneficiumokkal a mezőcsátiak által bérelt 2000 holdat is beleértve, tehát az egész 8000 holdas pusztát akár 20-30 évre is kiadják haszonbérbe sőt még az eladás gondolata is fölmerült. A kisújszállásiak kaptak az alkalmon és a puszta lehető megszerzésére törekedtek.[232] Emiatt Fegyvernek árendálásáról lemondtak. Azonban a család nem tudott megegyezni a csegei részbirtok kiárendálásában, így az egész árendálás jövője is kérdésessé vált. Azzal együtt, hogy a további kedvező bérlési lehetőséget szorgalmazta a tanács, más küldöttséget Tiszafüredre menesztett Józsa Györgyhöz a kócsi puszta árendálása ügyében: "a puszta mennyiségét megtudván fekvésével s legelésre mennyiben használhatóságával megösmerkedjenek." Hogyha Kecskéstől el is esnek, legalább máshol jussanak pusztához.[233]
Végül azonban mégis Kecskésnél maradt a város, folyamatosan bérelte hát a pusztát. 1845. januárjában már azt kérik a csegeiek, hogy a Kecskésre hajtott juhaik téli legelésének a díját csökkentse Kisújszállás városa.[234] Kecskés puszta és járulékainak árendálása mellett van inkább Kisújszállás gazdálkodó közössége, jóllehet Józsa Györgytől is kedvező választ kaptak, Kócs hosszútávú bérlését illetően. Viszont Kecskést jobb minőségű legelőnek tartották.[235] Mivel azonban a kecskési árenda megnyugtató megoldása április elején nem fejeződött be, és mivel "múlhatatlan szüksége van ezen közönségnek árendás pusztára" és hogy "az évben puszta nélkül ne maradna a közönség," ezért Pankotay Józsa Györgyhöz mentek Kócs puszta egy évre történő bérlése ügyében.[236] De Fegyvernekről sem feledkeztek meg. Ezért a pusztáért a volt bérlővel és Túrkevével kellett megküzdeni.[237]
Kecskés sorsa úgy dőlt el, hogy a Bánffyak pusztarészének 4/5-öd részét kibérelte Kisújszállás városa.[238] Mindjárt le is indítják a nyájakat, csőszt és pusztagazdát választanak.[239] Fegyvernek bérléséről még nincs döntés, ezért az újabb puszta, az Almássy család tulajdonában levő Tenyő kiárendálását célozzák meg. [240] Kócs pusztát pedig téli legelőnek subárendába a nagyivániaknak adják át, akik juhokat akarnak ott teleltetni.[241] Tovább azonban Kócsra nem tart igényt Kisújszállás, mivel a földesúr Pankotay Józsa György kutakat nem ásatott, és drágán is akarja adni a puszát. Ezért inkább "a Kurva-háti kaszálónak legelővé fordítása miatt a lakosoknak rövidségük fogna lenni is, amennyiben a nagy víz miatt réti kaszálóra semmi kinézés nem lévén a Kurva-hát bizonyos kaszálójoktól megfosztattak, azt mégis inkább fordítja az ökörcsorda és 3 ménes legelésére, mintsem a tisztelt úrnak 2500 holdakból álló Kócsi pusztájáért 13500 vonás forintokat fizessen."[242]
Fegyverneket 1847-től bérelte Kisújszállás. A téli legeltetés valamint a tavaszi szántás ügyében a bérlővel tárgyalt a város.[243] Duka Mihály örmény 1000 holdas pusztáját téli legelőnek kérték. A bérlő zsarolta a várost, hogy Szent György napig a 400 holdnyi szántót nem adja át, ha a többi részt is nem veszik magukhoz. Ugyanakkor Szappanos Tódor másik örmény is elköltözik, és a 2000 holdas bérleményét a városnak kínálja. "A közönség egy nagy vályúját, maga által épített nagy itató kutat, mely jó karban van, és 1000 darab marhát meggyőz"- átadta. "Nagyon szükséges lévén a fegyverneki pusztának őszi legeltetés végetti kiárendálása minthogy a szántás alá való részét csak egyedül úgy használhatja a közönség" ezért elfogadja a bérlő feltételeit.[244] A következő napon megegyeztek a puszta használati rendjében.[245] A fegyverneki pusztát már előre kiárendálták. A tanács meghatározta, hogy a pusztát szántással, kaszálással és sőretartással kell használni. A szántás, legeltetés és kaszálás sorrendet hangsúlyozták nyilvánvalóan ez az érték teremtés folyamatában is jelentett valamit.[246] A téli legelőre hamarosan nagyszámú jószágot hajtottak a lakosok. A Baróti gulyája 1500 darab, a Kocsis gulyája 1000 darab marhából állt. Az örmények számára 200 darab sőrének készített kis kutakon éppen nem itathatták ezért az itatás gondjának a megoldását sürgetik.[247] Fegyverneket a kisújszállásiak igénybe veszik - ahogy mondani szokás - egy-kettőre belakják. Pusztagazdát, csőszöket állítanak, kijelölik a gulyajárásokat.[248] A puszta hivatalos átadására 1847. április 6-án került sor. Báró Wenckheim Józsefné megbízottja ekkorra jelezte levélben az érkezését "a pusztát kutakkal és épületekkel együtt átadni" jött. A tanács intézkedett a tisztességes és szíves ellátásról. Kérték a földesúrtól, hogy a kutakat újítsa föl.[249]
Fegyverneket elsősorban a sőretartás céljaira használták. A tanács azt a határozatot hozta, hogy "a puszta szántással, sőretartással és az ezekből fennmaradó rész kaszálással használtassék, és hogy a fegyverneki viselje a maga terhét, s az alá a város határán és Kecskés pusztán legelő jószágok meg ne fogadtassanak." A pusztából, amelyik 4000 hold nagyságú, ezret szántás alá fognak, a fennmaradó területet pedig 500 holdas darabokra, "legeléssel használható részekre" szaggatták el. Összeírókat jelöl ki a tanács akiknek "az ötödfűre most ment tinókat és sőreteheneket, amelyek közé a negyedfűre ment üszők is közé hajtathatnak" - a számbavételére jelölik ki.[250] A puszta 500 holdas darabokra osztását a tanács mérnökre bízta, mellé több tanácsbelit rendeltek, akiknek tisztük volt ellenőrizni, hogy a kimért részek egyenlő értékű, egyenlő minőségű legelőkből álljanak.[251] A munkát Péter Imre kerületi mérnök végezte el. A pusztát hat egyenlő részre osztotta fel, ezeket hancsíkokkal jelölték meg. Egy sőreökörre két holdat számítottak, a sőretehénre másfél holdat. Meghatározták a legelés idejét, a sőretartás rendjét, a falkák ellenőrzésének a formáját.[252] A felmérésről Péter Imre térképet készített. A hat egyenlő részre kimért pusztát 1200 négyszögölekkel számítva 4000 holdnak találta. "A sőrejárásokra nyíl húzatott, mely szerint a tekintetes kapitány úr társaságának a harmadik számú, a Veres István úr társaságának a második számú, a tehén sőrének a hatodik számú jutott."[253]
Kecskés bérlésében 1849-ben kisebb zavar keletkezett. A hadmozgások miatt Kisújszállás a puszta bérlését lemondotta, amelyet báró Vay Lajos nem fogadott el. "A jelen zavaros időben a közönség a tőle oly távol eső pusztára marháit kihajtani nem tartja célszerűnek féltvén azokat részint az ellenség, részint rabló csapatok rablásaitól." Kisújszállás csak a báró kezességvállalása mellett hajlandó a puszta használatára.[254]
Kisújszállás birtokos közössége a szabadságharc után újra felvállalta puszta bérlését, sőt annak fokozatosan a birtokába is jutott. 1862-ben vásárolta meg az első pusztarészt, majd tovább gyarapították birtokukat. 1935-re 6413 hold tulajdonosa lett Kisújszállás közbirtokossága, ebből a legelő 5380 holdra rúgott.[255] A pusztát a város a legutóbbi időkig rendszeresen használta. Nagyivánban nagy udvarral házat vásároltak, amelyik a pusztára járók megpihenésére szolgált. Az udvaron a gulya vagy a ménes is éjszakázhatott, a házban pedig az utasok pihenhettek.
Tanulságos az, hogy milyen erős volt még a redempció hatása ebben az időben is, hiszen a redemptus birtokos közösség keresztül tudta vinni akaratát, nevezetesen, hogy ezt a pusztát is a régi kulcs alapján a redemptus örökösök vásárolják meg, ki-ki a számára jutott birtokrész arányában. Úgy határozott a tanács, hogy "a vásárlásban való részvétel a forintos váltság alapján történjen."[256] Máskor pedig: "Kecskés a birtokosság összes redempcionális birtokának járulékos tartozéka legyen, s mint az ilyenbéli járulék arányának kulcsa egyesek redempcionális birtoka."[257] Tehát a legeltetési és kaszálási jog a régi redempciós alapon élt, sőt úgy értelmezték, hogy mintegy újból váltott a redemptus közösség a maga számára pusztát. Ez egyedülállónak mondható a Nagykunságban. Ez a puszta ugyan századunkban nagy területi veszteségeket szenvedett - a földreform és a szocialista mezőgazdasági üzemszervezés birtokfoglaló, kisajátító tevékenysége révén - azonban még az 1970-es évekre is megmaradt 2698 katasztrális hold belőle.[258] Ahogyan láttuk, ennek a pusztának a legnagyobb részét legeltető állattartással hasznosította Kisújszállás redemptus gazdaközössége, majd a kiváltságok eltörlésével a közbirtokossággá átalakult társaság. Ha meggondoljuk, hogy Kisújszállástól kb. 80 kilométernyire volt ez a külső legelő, elismeréssel kell adóznunk a birtokos közösségnek, hogy ilyen messziről is ilyen kitűnően szervezte meg és irányította mind a legeltetést mind a rét kaszálását, betakarítását, egyáltalán a pusztának az egész gazdálkodását.
A nagykunsági mezővárosok sorában Túrkeve külön is érdeklődésünkre tarthat számot. Ennek az az oka, hogy saját határán kívül ennek a városnak volt többféle bérlete, és az iratanyagában nyomon lehet kísérni a bérletek sorsának az alakulását. A saját határában is volt ugyan valamennyi legelő, de nem volt elegendő, hogy ott árutermelő állattartást űzhessen. Ezért a tanács a gazdaközösség képében hosszú időn keresztül rendkívüli energiát fektetett abba, hogy idegen tulajdonban lévő, de a város határába ékelődött két pusztát Túrpásztót és Ecseget folyamatosan bérelje.[259] Ezeket a pusztákat a múlt század végén, illetve e század elején meg is vásárolták.
Az 1745-ös redempcióban a városra kivetett váltságösszeg 28300 forint volt. Ebből Túrkevének a városra eső része 11300, Móricz-puszta 8500, Kiskaba 3000 forint és Pohamara is 3000 forint. Csorbának a negyed részét 2500 forinttal váltották meg.[260]
Ecseg pusztává a török kor vége felé vált. A középkori falu a Templomzugban volt. A régészek ásói nyomán ismert ennek a településnek a múltja. Határán több földesúr osztozott. A puszta a Nagysárrétből kilépő Túr vagy más néven Berettyó szeszélyesen kanyargó folyó két partján terül el, amelyik századokon keresztül a legeltető állattartás érdekeit szolgálta. A 18. század utolsó harmadáig a puszta földesura a Sajó Ládi vagy Első Remete Szent Pál szerzetes rend - ismertebb nevén a Pálos Rend - volt. A nagyváradi kolostorhoz tartozott, melyet a Kenderesen székelő tiszttartó irányított. A szerzetesrendet II. József feloszlatta, a birtokai az Udvarra szálltak. Ettől fogva mint kamarai birtokot tartják nyilván. A tulajdonos változás ellenére a puszta egy részét közel 10000 holdat pontosabban 9748 jugerumot bérelt Túrkeve kommunitása.[261] Ecsegpuszta egy kisebb része magánföldesúri tulajdonba került. A tiszaroffi Borbély családé lett, vegyes használatban.
Ecseg bérlésének kezdetére csak közvetett bizonyítékunk van. Egy 1770. táján keletkezett iratban olvassuk, hogy "vagyon több-kevesebb ideje mint ötven esztendő, miolta a Szent Szerzetnek különös jó akarattyából az Ecseghi praediumot esztendőnként való árendában bírja ezen communitás."[262] Az első esztendőben még csak éves szerződéseket kötöttek, többnyire Szent György naptól Szent György napig tartót. Majd később lesz az a gyakorlat, hogy három év, vagy annak többszöröse a bérleti szerződés ideje. Túrkeve a barátoktól a puszta kétharmad részét bérelte.[263]
A szerzetesrend a feudális járadékokat a kunságiaktól is beszedte. A szerződésben a puszta egy részét a maga kezelésébe vonta. Így például 1770-ben a Kenderes-szigetet saját szarvasmarhái számára hagyta "a Mirhó-tó nádasának közepéig tartó területet a téli-nyári sörtések táplálása körül való móddal." A fennmaradó pusztáért a bérleti összeg mellett "100 ittze vajat, 50 tekenyős békát és egyéb illendő materiálékat...ádventre két ako, nagyböjtre három ako" csíkot szolgáltasson be a város a váradi rendházba[264]- kötötték ki a szerződésben. De a Borbélyok is követeltek maturálékat. 1771. januárjában a Tiszaderzsen kelt szerződésben a puszta őket illető egyharmad részét adták árendába 200 rénes forintért és "200 és 50 darab halakért". Emellett még azt is kikötötte a földesúr, hogy "egy falka akár marhánk akár méneses lovaink az árendán föjül a pusztán mindenütt szabadon legelhetnek."[265] 1777-ben Ecseg és Hímesdpuszta bérleti díját 2000 forintban "azon kívül adventre 100, nagyböjtre pedig 120 icce csíkban" határozták meg.[266] A Pálos szerzetes rend felszámolásával a természetbeni szolgáltatások megszűntek Ecsegen. A kamara ezt már nem követelte.
A földesúr változás újabb terheket rakott a város vállára. Több irányú érdek ütközőpontjába került a kommunitás. A bérleti jog folyamatos biztosítása rendkívül erőfeszítéseket követelt a várostól. Így is előfordult többször, hogy hosszabb-rövidebb ideig más szerezte meg a bérleti jogot. A város vezetése ragaszkodott a pusztához, mert ahogyan fogalmaztak: "azon puszta nélkül ezen communitás nem élhet."[267] 1798-ban például egy bécsi mészáros felől hallották, hogy Ecseget licitálás útján akarja magának megszerezni. A tanácsülésen abban állapodtak meg, hogy "minden halogatáson kívül minden utakat és módokat kelletik elkövetnünk arra, hogy Etsegi puszta árendás birtokából ki ne üttessünk." Ezért egy küldöttséget menesztettek Pest és Budára, hogy "ottan az illő fő rendeknél azon fáradhatatlanul esedezzenek, hogy azon pusztának ember emlékezetitől fogva való árendás birtokában más mindenek felett mi tovább is meg maradhassunk, attól mint mindennapi élelmünknek gyámolától meg ne fosztassunk."[268] Még azt az utasítást is adja a tanács a delegációnak, hogyha a dolgok úgy hoznák, Bécsbe is menjenek instanciázni.
A legnagyobb veszélyt azonban, ahogyan azt korábban is láttuk, a szintén legelőben szűkölködő szomszéd Kisújszállás jelentette. Felmerült a közös árendálás gondolata. A 18. század végén az a lehetőség is valósnak látszott, hogy Ecseg pusztát tartós vagy örökös árendába veheti ki a két város. A keviek a közös bérlésbe nem szívesen mentek bele arra hivatkozva, hogy "ezen communitás számos esztendőktől fogva folyvást maga egyedül tartván ezen pusztát árendában, még oly időkben is (elkerülhetetlen szüksége miatt) melyekben vagy a felettébb való vízáradások, vagy szárazságok miatt annak majd semmi hasznát nem vehette, és kevesebb számmal volt, most már midőn elszaporodott, még annyival inkább nagyobb szüksége lévén arra, hogy társat fogadjon maga mellé az lehetetlen. Azért igyekezni kell azt mások felett minden erejével tovább is árendába tartani, s másnak a lehetségig a pusztát nem engedni."[269] Hosszú éveken keresztül tartott a kíméletlen küzdelem a két város között. Még 1818-ban is azt olvashatjuk a jegyzőkönyvben: "köztudomány szerint Túrkevi városa enélkül a puszta nélkül a mostani környülálláshoz képest semmi módon el nem lehet. Mert ha ettől elesik, nemcsak marháinak egy részét el kell vesztegetni, de félő, hogy a lakosoknak egy részének is kiköltözni kelletik." Ezért arról döntenek, hogy meg kell kérni a tisztelt szomszéd communitást, hogy "legalább a licitációba ne bocsátkozzon, és ne tegyen kárt a szomszéd atyafiainak, barátainak."[270] Megegyezés azonban nehezen jött létre. 1824-ben is a licitáción jól felverte Kisújszállás a bérleti díjat. Keve 600 forint bánatpénzt is bent kellett, hogy hagyjon. "Mely árenda felemelésének oka az, hogy Kisújszállás városa erős competitora (versenytársa, vetélytársa) volt."[271]
A pusztára való nagy szükségét máskor is megvallotta Túrkeve tanácsa. 1809. karácsony havában ennek a gazdálkodásnak, az árutermelő állattartásnak a lényegét így foglalták össze: "azt jól tudjuk, hogy a marhatartásban mindjárt sehogy se leszünk, mihelyt pusztánk nem lesz, ha marhánk nem lesz, pénzünk sem lesz."[272] Sokszor minden látható ok nélkül került a város abba a helyzetbe, hogy a puszta bérléséről le kellett mondania. Ilyenkor minden követ megmozgattak bírák uraimék, hogy a veszedelmet elhárítsák. Jól tudták, hogy "azon Etsegi pusztának a túrkevi communitásnak árendás birtokából való kiesése igen nagy romlást és vagyonjaiban nyilvánvaló elaljasodást szülne."[273] Ecseg bérlése századunkig tartott, majd csak 1927-ben vásárolt meg a túrkevei birtokos lakosság 5446 magyar holdat belőle.[274]
A Pálos szerzetesrend Ecsegpuszta kétharmad részének volt a földbirtokosa, az egyharmad rész az Orczy családtól került örökség útján a tiszaroffi Borbély család tulajdonába.[275] Ezek Bürkös, Szartos és Kér-sziget. A XVIII. század végén több örökös kezén osztódott a pusztarész, így annak a bérlése nagyon nehézkes volt. Az örökösök viszálykodásának gyakran a bérlő lett az áldozata. Ezért nem mindig számíthatott e pusztának a hasznára a város. Nyári vagy téli legelőnek bérelték, füvét kaszálták, vizeit halászták, rétjeiben nádat vágtak. Gyakran a földesurak a maguk számára tartották fenn ezeket a haszonvételeket.
A 18. században még nem volt ritka, hogy a földesúr a pénzbeli árenda mellé -ahogy láttuk is - természetbeni járandóságot is kért a bérlőtől. 1791-ben Borbély Gábor tiszaroffi főhadnagy a pénzfizetésen túl egy különös szépségű harmadfű üszőt, 60 kaszás kiállítását és 100 szál szép kócsagtollat kért a keviektől. A túrkevei kommunitás öntudatosan visszautasította a kérést mondván: "azokat az efféle robothoz nem szokott közönség éppen nem teljesítheti...Borbély Gábor úr etsegi rátáját bírni éppen nem akarja, másnak akinek tetszik ám adja ki."[276] Tetten érhető ebben az érvelésben a mezővárosi szabadparaszti és a feudális nemesi gondolkodás konfliktusa, a kétféle magatartás összeférhetetlensége.
A magánföldesúri puszták bérbeadásánál a múlt század közepére egyre központibb szerephez jutott a sokrétű hasznosítás. 1847-ben például egy bizottság arról határozott, hogy "a Kér-szigetbeli szántóföldek készpénz fizetését 6 esztendőre haszonbérbe adassanak 5 holdanként, vagy ha többet is kivenne a bérlő, 6 évek múltával feketeugar képpen annyi földet köteles visszaváltani, mint amennyit most haszonvétele alá veend. A kér-szigeti lóherés szinte 6 évekre adattasson haszonbérbe. Kér-szigetbe egy meddő gulya, Szőlős-szigetbe másik meddő gulya állíttasson rendes itatókúttal...kitiltván mind a két helyről mind nyáron mind télen a juhok legeltetése."[277] Ezek a puszták később elkerültek a várostól nevükkel mint bérleményekkel egyre ritkábban találkozunk.
Túrpásztó a város határába ékelődött magánföldesúri birtok volt, az Orczy család tulajdona. Ennek a pusztának a folyamatos bérlése nem volt konfliktusmentes. A 18. század elején újratelepülő Túrkeve az első perctől kezdve a maga számára igyekezett a bérleti jogot megszerezni, de hosszú időn keresztül kénytelen volt megosztani azt örmény és görög bérlőkkel, akik sőretartó gazdálkodásra rendezkedtek be. Majd csak 1784-től tudta megszerezni a város az egész puszta feletti bérleti jogot.
Túrpásztó kiváló minőségű föld volt. Kisebb részben szántással és kaszával élték, nagyobb részben sőremarhát neveltek rajta. Különösen a szántással élést tilalmazta a földesúr. "Eö kigyelmek (mármint a túrkeviek) maguk tetszése szerint oeconomizálhassanak (gazdálkodhassanak) azon, de több földet annál, aki most törésben vagyon, fel ne törjenek" - szól a földesúri utasítás. Báró Orczy Lőrinc a bérleti díjat 600 rajnai forintban határozta meg, melyet Szent Mihály nap (szeptember 29.) tájban kért, és "Szent György nap (április 24.) tájban egy pár jó borjas tehenet az örsi házhoz" (Tarnaörs) küldeni rendelt.[278] Máskor a nagyobb összegű árendát 750 rénes forintot két részben újesztendő napján és Szent Mihály napján kérte a földesúr. Itt sem maradt el a természetbeni járandóság: "Minden esztendőben 50 pár tekenyős békával idejében kedveskedni fognak"[279] - már tudniillik a keviek a földesúrnak.
Minden bizonnyal az árenda összegek emelése vezetett oda, hogy a tehetősebb kevi gazdák egy sajátos közpénztárat állítottak fel, amelyből a saját jól felfogott érdekükben a megszorult szegénységet segítették. Így a puszta bérlésének biztonságát, a pontos árenda fizetést megoldották, hiszen a késedelem mindig a puszta elvesztésének a kockázatával járt. 1784. nyarán például azt olvassuk, hogy "Túr Pásztói szomszéd pusztának kiárendálását a lakosok sollicitálván (sürgetvén) nem csak hanem a tehetősebbek közül egynehányan magukat contractualiter (szerződésben) is kötelezték, hogy azon esetben midőn a szegénység az árendát nem fizethetné, tehát ki-ki közülük 100 rénes forintokat minden jutalom és elsőség tekintete nélkül le fog fizetni, melyet osztán ezeknek a lakosok visszafizetni kötelesek lésznek. Azért ezen pusztának báró Orczy őnagyságától lejendő kiárendálását mentül elébb munkába kelletik venni."[280]
A puszta árendálásának gondja a cél érdekében tett sokféle törekvés és küzdelme jól mutatja azt a szándékot amellyel Túrkeve törekedett a mezővárosi rangot jelentő árutermelő állattartás szinten tartására, egyúttal a földesúri önkény érvényesülését is végigkövethetjük. 1788-ban Pásztó árendálásának az ügye nagyot változott. Örökösök kezébe került a puszta, így Túrkeve szerzett érdemei semmivé lettek. Kétségbeesetten kísérelték meg a további árendálást, sőt felsőbb hatóságok pártfogását is kérték: "jó lenne a Felséges Helytartó Királyi Tanácshoz folyamodni, és ezen régtől fogva tántorgó reménységet állandó lábakra állítani" - fogalmazták meg.[281] Azonban Orczy József Novák Márton örménynek adta bérbe a pusztát majd csak egy évtized múlva van remény annak visszaszerzésére. Az árendálás szükségességét a tanács a következőkkel indokolta: "A népnek elszaporodása földbéli örökös birtokukat sok apróbb részekre osztotta, s mind inkább-inkább napról napra megosztatja. Következésképpen ezen helységben letelepedett sokaság gazdálkodása s élelme dolgából máris igen megszorult. Árendás puszták nélkül éppen nem lehet. Kivánnánk, hogy azon pusztának árendába vétele minél hamarább minden igyekezettel vétetne munkába."[282] A delegációt a tanács azzal az utasítással küldte Orczyhoz, hogy "mi azon puszát kaszával is ugyan, de leginkább szántóvassal kívánván használni, azt a mostani árenda summában több esztendőkre is kivenni készek vagyunk."[283]
A pusztát azonban újra csak az örménynek adta ki Orczy, jóllehet Mezőtúr és Kisújszállás is meg szerette volna szerezni magának, Kisújszállás még "hat annyival többet igérés által is."[284] A nádori főkapitány közbenjárását drámai hangú levélben kérte a túrkevei előljáróság: "Nagyon fáj ez nekünk, (tudniillik Orczy döntése), kiváltképpen midőn már őnagysága döntését a népnek is optima fide (jó hittel) tudtára adván, ahhoz úgy bízott, mint a legszentebb dologban. Minden ember úgy alkalmaztatta a gazdaságát, úgy adta, úgy vette marháját, mintha már kezibe lett volna a puszta, és ímé egyszeribe visszaesett a régi aggódásba és nyughatatlanságba."[285] A közbenjárás eredményes volt, mert már októberben a puszta bérlésének reménye megcsillant. Igaz, hogy az árenda nagyon terhesnek látszott: "A földes uraság kíván esztendőnként 5.000 rénes forintokat, 50 font kávét, 75 font cukrot, 50 font viaszgyertyát, 3 mázsa szappant. Fegyvernekre egy napra 200 kaszást és ugyanannyi gyűjtőt, és így az árenda mintegy 5500 forintokra fog menni, melynek felét Szent György, másik felét pedig Szent Mihály napokon kelletik letenni."[286] A keviek még ezeket a súlyos feltételeket is hajlandók voltak vállalni, így a szerződést három évre megkötötték. A legelőn kívül itt 1600 jugerum szántót, és 2976 jugerum kaszálót vettek birtokba.[287] Egy jugerum hosszában 150, szélességében 10 öl, amit láncaljának is mondanak. Pásztópusztán "körül kerítő, vagyis prémező földet" osztanak szántás alá a lakosoknak meghatározott összeg fejében.[288] Ez tehát 1500 négyszögöles jugerum. De a következő tavaszon arra utasítja a tanács a kiküldött tagjait, hogy "a pallagot és a gyepet, úgy a lapost is 1600 kvadrát ölekkel osszák egy jugerumba."[289]
Túrkeve lakossága hosszas küzdelem után 1871-ben Túrpásztóból 2030 holdat (1200 négyszögölével számítva) megvásárolt.[290] A pusztából még hátramaradó 4700 holdnyi területet is felkínálták a kevieknek. Azok a következő években még ezt a pusztarészt is megvették.[291] Így Pásztó teljes egészében a túrkevei birtokosok tulajdonába ment át: feltörték, szántóföldi műveléssel élték. Egy kisebb részét kaszálták, legeltették. Századunkra tanyásodott határrá vált, a város egyik legértékesebb területe ma is.
Túrkevének saját határán belül kevés legelője volt. Mindössze a Berettyó kanyarulatában a város alatti Malom-zug és a mezőtúri határ mentén levő Póhamara. Ezeken túl alkalmanként legeltették és kaszálták a Kis- és Nagykabát, Csorbát, esetenként még a tanyaföldeket is.
Póhamara volt a legértékesebb legelője a városnak. A redempcióban mint láttuk 3000 forintért váltották meg területe 2583 hold (1200 négyszögölével számítva). Mivel minőségi legelő volt a város sőreökrei híztak a füvén. A használatát a tanács irányította. Az itt legelő jószág után - mint más bérelt pusztákon - a járandóságon felüli sőrék után a lakosoktól árendát szedett a tanács. Az így befolyó összeget többnyire a bérelt puszták költségeinek a lágyítására - azaz csökkentésére használták fel. Póhamara jogállását a tanács így határozta meg 1846-ban: "rég időtől fogva úgy tartatott és tekintetett mind a mai napig, mint a redemptionális tőkeföldeknek utána járandósága. Úgy, hogy csak a birtokos lakosnak volt jussa Póhamarára ökröt hajtani. Aki eladta tőkeföldjét, annak nem maradt Póhamarán semmi jussa, de ezen kívül Póhamarára a jószág kiállíthatósági jog is a tőkeföldek mennyiségéhez volt kötve."[292]
A múlt század közepén felmerült annak a gondolata, hogy Póhamarát mint redemptus pusztát birtokaránylagosan osszák ki a nép között. Gazdasági gyűlést hívtak össze. De az összegyűltek között "sokkal többen lévén kik a pusztának osztatlan állapotban leendő maradására szavaztak, és azt kívánták, hogy a puszta továbbra is sőre ökrök legelésére fordíttassék." A redemptus jogon földet birtoklók "minden árenda fizetés nélkül állíthatnak ökröket Póhamarára 50 öl tőkeföldre esvén 1 darab ökörtartás" - határozott a tanács.[293]
Fejezetünk végéhez közeledve tanulságos idézni a Nagykunság mezővárosainak és falvainak a 18-20. századi művelési ágak szerinti változását. Az adatokból kitűnik, hogy ezen a tájon milyen sokáig őrződött meg a legelő és ezzel együtt a külterjes állattartás domináns szerepe. Már abból is gondolhatunk erre, hogy míg más vidékeken elsősorban a szántóföldi gazdálkodás kiterjesztése érdekében növelték a területüket, a nagykunsági városok, így Túrkeve, Kisújszállás, de még Karcag is legelőket vásárolt a 20. században is. Ebben a tradicionális gazdálkodás folytonosságát, legalábbis ennek a szemléletnek a továbbélését kell látnunk. Mikor már más tájakon a belterjes jószágtartás a meghatározó, intenzív növénykultúrákat honosítanak meg, addig a megmaradt kunsági pusztákon elsősorban a legeltető állattartás érdekei dominálnak tovább.
1790-ben az egész Jászkunság területén a rét- és legelő az összterület 24,26 %-át tette ki, az 1840-es években 40 % körüli értéket mutat a statisztika. Ennél többet árul el az egyes puszták területét felsorakoztató kimutatás. Eszerint 1852-ben a Nagykun kerület pusztái a következők voltak: Karcag 29387 kh, hozzá tartozott még Asszonyszállás (7500 kh), Bócsa (10500 kh), Ködszállás (4500 kh), Magyarka (6000 kh), Orgondaszentmiklós (6000 kh), Kisújszállás 16091 kh, pusztái: Csorba negyed része (1782 kh), Kis-tót-turgony (12600 kh), Mária-laka (5600 kh). Túrkeve határa 11760 kh, hozzá tartozik Csorba egynegyede (1782 kh), Kiskaba (2800 kh), Móricz (8000 kh), Pohamara (2800 kh). Kunszentmárton határa 13416 kh, pusztái: Mesterszállás (7353 kh), Csorba fele (3564 kh), Kunmadaras határa 11565 kh, pusztái: Fábiánka (4670 kh), Kápolnás (8300 kh) végül Kunhegyes területe 12950 kh, Kolbász (12060 kh). [294]
1879-ben a nagykunsági városok statisztikája a következő adatokat tartalmazza:[295]
szántó (kh) legelő (kh)
Karcag 33029 25483
Kunhegyes 12037 8245
Kisújszállás 20463 10203
Kunszentmárton 10076 2504
Mesterszállás 4311 1486
Túrkeve 20742 5782
Madaras 9917 9177

Ettől némileg eltér a helytörténeti monográfiák adatsora: Kunmadaras 1817-ben 7800 kh szántóval, 15500 kh réttel és legelővel rendelkezett, 1876-ban a szántó területe 10595 kh, a rét és legelő 11185 kh.[296]
1897-ben a nagykunsági helységek adatai:[297]
szántó legelő rét (kh)
Kisújszállás 28428 1740 2487
Karcag 37687 24939 2402
Túrkeve 24377 3085 1628
Kunmadaras 11017 8832 2667
Kunhegyes 12645 8513 2701

Egy másik összeállításban Kisújszállás határa a következőképpen változott:[298]

1854-ben: szántó: 12040 kh (35 %)
legelő: 16720 kh
rét: 4655 kh
1895-ben: szántó: 28428 kh (79 %)
legelő: 1740 kh
rét: 2487 kh
1935-ben: szántó: 31010 kh (87 %)
legelő: 2001 kh
rét: 278 kh

Karcag határának művelési ágak szerinti változása is eléggé egyértelműen bizonyítja azt a tényt, hogy a szerkezetváltás meglehetősen későn, csak a XX. század fordulója táján lesz jelentős. Azonban ez a táblázat is elfedi a valós tényt, azzal, hogy egy földterület másfajta hasznosítású lesz, egyáltalán nem biztos, hogy intenzívebb kultúrát, jobb gazdálkodást hordoz:[299]
Év 1717 1720 1753 1879 1890 1906 1912

Szántó (Kh) 803 8092 15200 33000 33000 53900 55000
Rét (Kh) 138 1330 5700 4660 7700 2550 1900
Legelő (Kh) - - 34000 25483 20200 7000 6300
Nádas (Kh) - - 6000 654 1100 4 -

Az 1930-as évekből a többi nagykunsági település hasonló képet mutat. Túrkevén ekkor már 3000 kh szántót és 100 kat. hold legelőt említenek.[300] Megjegyzi a szerző, hogy 1853-ban még 10784 kh volt a legelő és csak 9627 kh a szántó. Kunhegyes határából 20627 kh a szántó, 2053 kh a rét és 1531 kh a legelő. 1378 hold terméketlen területet is számbavesz a recenzens. Hogy ez miféle lehetett, arról nincs tudomásunk.[301] Kunmadarasról megtudjuk, hogy 14138 kh szántóval 8249 kh legelővel rendelkeznek, és itt is 2300 hold terméketlen terület van.[302] Kisújszállás határában 31010 kh a szántó, 2001 kh a legelő.[303] Kunszentmártonnak 11523 hold szántója, 751 kh rétje és 924 hold legelője van. Igaz, ekkorra Mesterszállás, az egykori külső legelő leszakadt az anyavárosról és önálló közigazgatási egységként élte a maga életét.[304] Egyébként Mesterszállás 7826 holdas területű legelője volt Kunszentmártonnak. Karcag birtokosai 1851-ben és 1864-ben osztottak nagyobb réti területet állandó használatra a birtokosok között. Ekkor 24000 kh talált gazdára. A legelő kiosztására 1895-ben került sor, amikor még 25000 kat. holdat mértek szét a redemptus utódoknak.[305]
Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a nagykunsági mezővárosok gazdálkodásának alakulásában a századok alatt ugyanúgy meghatározó volt a kiterjedt pusztákon folytatott legeltető állattartás, és ennek a "hasznát" - másokhoz hasonlóan részben külföldön részben a belföldi piacokon értékesítették. A jászkunok kiváltságuk visszaszerzésével, a redempcióval intézményesen is megteremtették a feltételét annak, hogy a maguk kezébe vegyék gazdálkodásukat, és a kommunitások a választott testület vezetésével szervezték meg mind a legeltetést mind pedig az értékesítést - ahol erre szükség mutatkozott. A következő fejezetben példáinkkal ennek a mechanizmusnak a működését kívánjuk bemutatni. A Nagykunság ebben a gazdasági modellben azért is példa értékű, mert ez a gazdasági kényszer tovább konzerválta a gyakorlatot.
A Nagykunság gazdasági szerkezete nem változott olyan gyors tempóban mint az Alföld más tájain. Míg a Duna-Tisza közén a homoki legelőket rendkívül szívós, kitartó munkával szőlő- és gyümölcstermő területté, virágzó kertkultúrává alakították át, máshol olyan kultúrák, mint a paprika, a hagyma vagy a zöldségfélék hódítottak teret, megint máshol speciális növény, mint a cukorrépa, dohány jelent meg és tagozódott a vetésforgóba, vagy éppen a belterjesebb állattenyésztés felé fordult a figyelem mint pl. a Jászságban, addig a tájunkon alig mozdult valami. A szántóföldi termelésben még jobban kiterjeszkedett a gabona monokultúra, mellette a kukorica nyert nagyobb teret, de a takarmánynövények részesedése korántsem fedezte a nagyszámú állatállomány takarmány szükségletét. A megnövekedett szántókon intenzívebb termelés nem indult meg, továbbra sem vált általános gyakorlattá a földek trágyázása sem istálló- sem zöldtrágyával. Sőt a mezőgazdaság gépesítése is lassú tempóban haladt, még a két világháború között sem volt ritka a gabona nyomtatása.
Az állattartásban is megmaradtak a hagyományos, konzervatív vonások. Ahol erre mód adódott - ott szinte a legutóbbi időkig élt a hagyományos legeltető állattartás: gulyák, ménesek és főleg juhnyájak népesítették be a legelőket Ecsegen, a madarasi Nagyréten vagy a kisújszállásiak külső legelőjén, Kecskésen. Mint majd látjuk, a fajtaváltás is nehezen bontakozott ki térségünkben. Ebből következően az elmúlt évtizedek gazdasági átalakulása sem lendítette túl a holtponton ezeket a mezővárosokat, falvakat. A nagyüzemi gazdálkodás, a termékszerkezet-váltás és az intenzív kultúrák bevezetése nem formálta át a társadalmat, nem vált ez a gazdaság igazán városképző erővé. Ez azonban témánktól messze vezető vizsgálatokat követelne.

J e g y z e t e k

1. Prot. Kg. 1770. ápr. 4. 89-90.
2. Prot. Kg. 1856. ápr. 27. 32/226.
3. Prot. Kg. 1866. ápr. 15. 147/99.
4. Prot. Kg. 1788. febr. 2. 14/38.
5. Prot. Kg. 1794. febr. 23. 38/79.
6. Prot. Kg. 1796. ápr. 16. 49/199.
7. Prot. Km. 1835. máj. 9. 56/335.
8. Kormos László: 1967. 69.
9. Prot. Km. 1792. jún. 6. 31/291.
10. Prot. Km. 1795. ápr. 6. 88-89/274.
11. Prot. Km. 1807. máj. 8. 96-97/254.
12. Prot. Km. 1817. ápr. 8. 78/284.
13. Prot. Km. 1835. szept. 12. 85/488.
14. Prot. Km. 1835. szept. 19. 87/500.
15. Prot. Km. 1837. máj. 27. 84/423.
16. Prot. Km. 1793. nov. 16. 215/26.
17. Prot. Km. 1806. jan. 8. 270/6.
18. Prot. Km. 1818. aug. 12. 122/489.
19. Prot. Km. 1818. aug. 23. 123/493.
20. Prot. Km. 1821. ápr. 10. 68/232.
21. Prot. Km. 1833. jún. 4. 101/452.
22. Prot. Km. 1807. szept. 22. 200/465.
23. Prot. Km. 1807. okt. 21. 217/503.
24. Prot. Km. 1807. nov. 10. 238/565.
25. Prot. Km. 1809. okt.12. 181/486.
26. Prot. Km. 1810. ápr. 28. 58/150.
27. Prot. Km. 1810. máj. 2. 59/153.
28. Prot. Km. 1810. szept. 25. 135-136/400.
29. Prot. Km. 1810. szept. 30. 136-137/402.
30. Prot. Km. 1810. okt. 3. 137-138/404.
31. Prot. Km. 1810. okt. 6. 140-141/418.
32. Prot. Km. 1810. nov. 22. 160/488.
33. Prot. Km. 1811. márc. 10. 44/149-153.
34. Prot. Km. 1812. ápr. 5. 39/159.
35. Prot. Km. 1813. febr. 27. 30/91.
36. Prot. Km. 1815. okt. 19. 147/396.
37. Prot. Km. 1815. okt. 21. 148/398.
38. Prot. Km. 1816. febr. 27. 207/58.
39. Prot. Km. 1816. márc. 12. 211/71.
40. Prot. Km. 1819. márc. 19. 37/127.
41. Prot. Km. 1819. márc. 20. 38/129.
42. Prot. Km. 1819. ápr. 3. 47-48/173.
43. Prot. Km. 1819. ápr. 13. 51/187.
44. Prot. Km. 1821. márc. 28. 59/195.
45. Prot. Km. 1823. ápr. 2. 41/177.
46. Prot. Km. 1823. ápr. 30. 57/238.
47. Prot. Km. 1821. ápr. 10. 68/232.
48. Prot. Km. 1822. nov. 2. 176/663.
49. Prot. Km. 1822. nov. 3. 178/669.
50. Prot. Km. 1822. nov. 5. 181/675.
51. Prot. Km. 1825. szept. 17. 142/414.
52. Prot. Km. 1825. nov. 3. 158/476.
53. Prot. Km. 1825. nov. 18. 164/501.
54. Prot. Km. 1828. nov. 1. 141/430.
55. Kszm. iratai 754. 1738. márc. 16.
56. Prot. Kszm. 1790. júl. 18. 154/116.
57. Kszm. iratai 754. 1780. jún. 24.
58. Prot. Kszm. 1794. szept. 27. 549/136.
59. Prot. Kszm. 1796. febr. 13. 37/68.
60. Prot. Kszm. 1769. aug. 26. 37.
61. Prot. Kszm. 1775. nov. 13. 236.
62. Prot. Kszm. 1776. nov. 16. 319/1.
63. Prot. Kszm. 1779. nov. 4. 74/3.
64. Prot. Kszm. 1797. aug. 12. 171/155.
65. Prot. Kszm. 1803. márc. 26. 267/771.
66. Prot. Kszm. 1822. aug. 31. 127/465.
67. Kszm. iratai 754. 1746. ápr. 29.
68. Kszm. iratai 754. 1747. márc. 28.
69. Kszm. iratai 754. 1753. nov. 17.
70. Kszm. iratai 754. 1753. nov. 20. Fasc.35. No6.
71. Kszm. iratai 754. 1756. máj. 9.
72. Kszm. iratai 754. 1770. ápr. 1.
73. Prot. Kszm. 1761. márc. 7. 14.
74. Prot. Kszm. 1799. máj. 25. 322/316.
75. Prot. Kszm. 1805. máj. 8. 62/194.
76. Prot. Kszm. 1805. máj. 11. 54/168.
77. Prot. Kszm. 1809. máj. 16. 68/137.
78. Prot. Kszm. 1824. nov. 20. 788/739.
79. Prot. Kszm. 1827. okt. 23. 643/367.
80. Prot. Kszm. 1827. okt. 24. 644/368.
81. Prot. Kszm. 1837. jún. 29. 72/169.
82. Prot. Kszm. 1838. márc. 25. 166/58.
83. Prot. Kszm. 1845. dec. 1. 150/231.
84. Prot. Kszm. 1820. dec. 24. 636/1882.
85. Prot. Kszm. 1805. ápr. 8. 41/127.
86. Prot. Kszm. 1821. ápr. 23. 694/2089.
87. Prot. Kszm. 1821. ápr. 23. 695/2092.
88. Prot. Kszm. 1830. máj. 2. 413/111.
89. Prot. Kszm. 1846. nov. 12. 311/217.
90. Prot. Kszm. 1846. nov. 25. 322/232.
91. Prot. Kszm. 1847. jún. 30. 523/277.
92. Prot. Kszm. 1847. aug. 15. 529/280.
93. Prot. Kh. 1821. ápr. 4. 66/149.
94. Prot. Kh. 1783. febr. 22. 235-236.
95. Prot. Kh. 1783. márc. 15. 236-237.
96. Prot. Kh. 1783. ápr. 3. 247-248.
97. Prot. Kh. 1783. szept. 20. 280-281.
98. Prot. Kh. 1784. jan. 3. 303-305.
99. Prot. Kh. 1784. márc. 13. 337.
100. Prot. Kh. 1804. ápr. 25. 133/112.
101. Prot. Kh. 1784. júl. 17. 375-376.
102. Prot. Kh. 1784. aug. 28. 385.
103. Prot. Kh. 1786. jan. 21. 535-536/3.
104. Prot. Kh. 1788. febr. 8. 657.
105. Prot. Kh. 1790. jan. 1. 86/2.
106. Prot. Kh. 1790. jan. 30. 96-98/27. "Ord. bíró uram által proponáltatott a nép előtt a gyendai pusztának ki árendálása felől való punktuma s condiciói tisztelt Bujanovits aulicus ágens úrnak, melyek közül az első ez, tudni illik a korcsma házat korcsmabéli jövedelmet és itten levő épületeket az uraság fenntartja magának. - A népnek a felelete ezen punktumra ez: hogy az uraság cselédjei, kik azon korcsmaházba laknának a pusztába lehetetlen hogy szabad legelést ne tégyenek, az utasokról is lehetetlen volna ottan igaz rendet tartani, hogy az uraság bírná a korcsmát, s abból csak a vissza vonás és veszekedés lenne a felek között, mely szerint azon conditióval ki nem árendálhatjuk.
Második punktum ez, hogy ti. a szántó földeket az uraság fenntartja magának. - Ez ellen a következendő motivumok akadályoztatják a népet.1. Lehetetlen volna, hogy a kunhegyesi marhák az uraság vetésébe kárt ne tegyenek, melyből is csak a huzavona következne.2. Nagy akadályára lenne a szántóföld az legelő marháknak a vízre való lehajtásába, vagy inkább még a kunhegyesi communitás bírná a pusztát azt felfogadná, hogy azon pusztán semmi szántást nem tenne, melyből az uraságnak jövedelembéli haszna következne, és így ha a szántóföldek által nem bocsájtatnak ezen okból, sem árendálhatja ki a communitás.
Harmadik punktum ez, hogy a tavaszi Szent György napig tartandó és az őszi Szent Mihály naptól fogva mintegy decemberig tartandó pascumot maga marháira nézve amikor és amennyire szükség lészen az uraság fenntartja. - Ez is a népnek nagy akadályára lenne ezek szerint:1. Hogy a szegénység fizesse a puszta árendást, mégis az uraság marhája venne részt a pascuatioba, ez meg nem állhat.2. Nincs is a tisztelt uraságnak azon ideig, úgymint őszi és tavaszi pascuatioba semmi haszna, mivel Szent György napig még alkalmatos mező a legeltetésre nincsen, Szent Mihály nap után pedig a feles jószág által egész nyáron legeltetendő mező a legelésre mind a szegénység marháira mind a tisztelt uraság marháira nézve elégtelen lenne.
Negyedik punktum ez. Hogy az egész pusztát hold számba vétetvén minden holdat pedig 1600 négyszögöllel számlálván minden holdtúl legyen az jó, légyen az alábbvaló és haszontalan, az uraság 1 rénes forintot árendaképpen kíván. - Ezen punktumra reflexiója a népnek az, hogy nem tud alkudni köbölszámra, mivel a szegénység előtt az olyantin alku szokatlan s igen irtózatos. Hanem ha a tisztelt uraság méltóztatik az egész pusztát úgy amint az örmény eddig bírta korcsmájával szántó és rétes földjeivel által bocsájtatni illendő, és az uraság által is meg erősítendő conditiok alatt igér s ád esztendőnd által árendába 2200 rénes forintokat, illetve conditiok alatt tudván a communitás azon pusztának mivoltát.
1. Az uraság pusztáját a megírt summán kiadván a communitás kívánja 3 esztendeig való ki árendálását, különben ha csak egy esztendeig akarná az uraság kiadni, úgy a puszta maradjon.
2. Az árendátia summára is contributiot kelletik az árendátor communitásnak fizetni azon teher is szaporítván a communitás terhét, erre is tekinthet a tisztelt uraság.
3. Az árendátia summának befizetése 2 terminusra rendeltessen. Az első Szent Mihály napjára, a második Szent György napjára, minthogy pedig a tisztelt uraság a communitástól távol lakik, a communitáshoz legközelebb lakó tisztjét plenipotenciázza a summának felvételére.
4. Mindenféle épületek, kutak az mostani státusokba inventáltatván az árendált esztendőnek végivel azon státusba vissza adatnak."
107. Prot. Kh. 1790. ápr. 25. 133/89.
108. Prot. Kh. 1790. május 22. 143/112.
109. Prot. Kh. 1803. márc. 2. 7/20.
110. Prot. Kh. 1803. szept. 17. 67/172.
111. Prot. Kh. 1803. dec. 8. 86/224.
112. Prot. Kh. 1804. jan. 21. 105/32.
113. Prot. Kh. 1804. jan. 31. 109/39.
114. Prot. Kh. 1809. okt. 10. 255/647.
115. Prot. Kh. 1809. nov. 18. 264/672.
116. Prot. Kh. 1811. júl. 2. 429/209.
117. Prot. Kh. 1813. jan. 15. 164/513.
118. Prot. Kh. 1813. márc. 31. 190/596.
119. Prot. Kh. 1813. ápr. 13. 196/611.
120. Prot. Kh. 1813. ápr. 15. 197/614.
121. Prot. Kh. 1813. máj. 28. 219/694.
122. Prot. Kh. 1813. aug. 28. 257/208.
123. Prot. Kh. 1814. jan. 11. 3/9.
124. Prot. Kh. 1814. ápr. 1. 37/124.
125. Prot. Kh. 1815. márc. 24. 205/648.
126. Prot. Kh. 1815. júl. 20. 256/701.
127. Prot. Kh. 1815. júl. 22. 259/704.
128. Prot. Kh. 1815. okt. 3. 281/768.
129. Prot. Kh. 1817. aug. 16. 90/229.
130. Prot. Kh. 1818. szept. 13. 114/257.
131. Prot. Kh. 1819. márc. 14. 36/72.
132. Prot. Kh. 1819. máj. 5. 58/113.
133. Prot. Kh. 1821. jún. 12. 117/277.
134. Prot. Kh. 1821. jún. 22. 121/284.
135. Prot. Kh. 1821. okt. 13. 192/453.
136. Prot. Kh. 1821. szept. 9. 176/423.
137. Prot. Kh. 1821. szept. 12. 177/426.
138. Prot. Kh. 1822. ápr. 28. 34/111.
139. Kisújszállási iratok 1753. Capsa G. fasc. 2 No 13. valamint Kele József, 1905, Szabó Lajos 1987/b., Zsoldos István, 1988/a.
140. Kisújszállási iratok 1753. Capsa G. fasc. 2. No 15.
141. Kisújszállási iratok 1754. Capsa G. fasc. 3. No 4.
142. Kisújszállási iratok 1786. Capsa E fasc. 2.
143. Kisújszállási iratok 1765. márc. 7. Capsa C. fasc. 3. No 35. A bérbevett pusztarészt így írják le: "Gástyás háttúl fogva, mely a Gástyás halomhoz napkelet felé harmadik határ, az igyenesben amint hozná onnét a linea Ködmönös laponyag felé az úttyába akadó Túr vize avagy Berettyó partyáig, onnét mindenütt ugyan azon Berettyó partyán amint azon Túr vize tekereg és a Bokros zugot bé foglallya, azon Ködmönös laponyag felé néző, és mint elővévén azon igyenes linea ottan a Berettyó által igyenesen a Ködmönös laponyagig úgy mint egyik békességes birtokú privilegiális határhoz. Úgy, hogy ezen így megmagyarázott, sokszor említett Ecseghi pusztánknak részét őkelmek szabadon használhassák a halászaton kívül, de a halászatbul is engettem Őkigyelmeknek, hogy azon rítben amely a Kiritó szigetet körülveszi, szabadon halászhassanak a Berettyónak által rekesztésén kívül. Amellett az uraság marháját jó pásztorságok alatt tarcsák a szénázáson kívül, melyben ha gondatlanság miatt kár esnék azt őkegyelmek úgy mint számadók maga javaibul kötelesek lesznek megtéríteni. Bé foglalván azt is, hogy az uraság sörtés nyája is szabadon járhasson és legelhessen."
144. Kisújszállás iratai 1770. Capsa. G. fasc. 3. No 22.
145. Kisújszállás iratai 1770. júl. 16. Capsa G. fasc. 3. No 22.
146. Bellon Tibor, 1987. 113-130.
147. Prot. Kj. 1777. márc. 19. 438/1.
148. Kisújszállás iratai 1778. dec. 18. Capsa E. fasc. 2 No 1.
149. Prot. Kj. 1779. máj. 9. 41/3. idézi Szabó Lajos, 1969. 28.
150. Kisújszállás iratai 1781. ápr. 3. Capsa E. fasc. 2. No 7.
151. Prot. Kj. 1784. febr. 15. 188/1.
152. Bencsik János, 1975. 244.
153. Kj. iratai 1777. febr. 27. Capsa E. fasc. 2. No 5.
154. Kj. iratai 1782. Capsa E. fasc. 2. No 1. Ld. még Szabó Lajos 1969. 28. passim. "Alább meg irtt Privilegiált Nagy Kunsági Disctrictusban helyheztetett Kis Ujj Szállási Mező Városnak Birái 's Előljárói adgyuk tudtára a'kiknek illik; hogy Határainkon Marha legelő föld dolgából meg szorulván Tekéntetes Nemes Szabólts Vármegyében helyheztetett Balmaz Ujvárosi Helységnek Határában Méltóságos Máramarosi Feő Ispány Siklói Andrásy István Ur Eö. Nagysága örökös birtokában lévő 's Daraksa nevezetű marha legeltető egész földét eddig hozzá birattatott beneficiumival és Határival 6 egész esztendőre az az a 24n Aprilis 1783. 24ad item Aprilis Anni 1789. az egész Városunkbeli Communitássának részére kővettyeink és Atyánkfiai Nemes és Nemzetes I. I. által exarendaltuk fent titulált Méltóságos Feő Ispány Urnak Törvényes Plenipotentiariussátul Tekéntetes Szlavy György Uramtul ez alább írt Conditiók alatt:
1.o Azon Daraksa Nevezetű Pusztának esztendőnként való hasznáért fogunk fizetni minden esztendőben 1300 Rhénes forintokat két terminus alatt, úgy hogy felét mindjárt anticipato cum ingressu Arendae, Szent György Napján, a másik felét pedig ugyan azon Esztendőben esendő Szent Mihály Napkor jó ezüst vagy arany pénzül Debreczenbe vagy Ujvároson hiba nélkül le fogjuk tenni.
2.o Azon Daraksa nevű pusztának vagy is inkább Diverticulumnak minden nyári és téli hasznát akár kaszálással akar marha legeltetéssel egyedül magunknak reservállyuk és az ott levő fel rovott kútnak hasznával élni kívánunk vagy ugy mindazonáltal, hogy azon kutat szinte ollyan, jó statusban aminéműben tudniillik kezünkhöz vesszük az Árendának el telésével resignálni tartozunk.
3.o Az arendának kezdetével nekünk ki mutatandó mindennemű határira azon Daraksai legelő földnek tehetségünk szerént Pásztoraink által szorgalmatos gondot fogunk viseltetni, 's azt más szomszédok által el foglaltatni nem engedjük: valaminthogy mi is ellenben azt kivánnyuk, hogy a Méltóságos Feö Ispány Ur az ki mutatandó Határáig azon Daraksai földnek békességes birtokában meg óltalmazzon.
4.o Ha az Árendának bé fizetésében ezen Contractusunknak eleget tenni nem akarnánk, adunk telles hatalmat a fent titulált Méltóságos Feö Ispány Ur Eö Nagyságának hogy tetszése szerént akár mindnyájunkon akár egyikünkön a Lakosaink közzül található jószágából 's jelesül pedig Marháinknak meg tartóztatásával s apprehensiójával magának elégséges statisfactiot maga hatalmával is tehessen.
Melly közöttünk lett egygyességnek állandóbb vóltára nézve az egész kösségnek nevében és képében adgyuk ezen Városunk petséttyével meg erőssíttetett obligatorialis levelünket. Kis-Ujszállás 1782."
155. Prot. Kj. 1789. aug. 1. 97/333.
156. Prot. Kj. 1789. aug. 26. 104/363.
157. Prot. Kj. 1799. szept. 3. 382/267 és 372.
158. Prot. Kj. 1801. júl. 13. 39/189.
159. Prot. Kj. 1804. júl. 13. 270/235.
160. Prot. Kj. 1804. nov. 3. 294/360.
161. Prot. Kj. 1804. nov. 24. 302/390.
162. Prot. Kj. 1804. dec. 26. 306/404.
163. Prot. Kj. 1805. jan. 19. 313/12.
164. Prot. Kj. 1803. aug. 6. 202/389. és 1804. jún. 13. 272/238.
165. Prot. Kj. 1804. jún. 16. 272/239.
166. Prot. Kj. 1790. jan. 30. 176/61.
167. Prot. Kj. 1790. nov. 13. 376/714.
168. Prot. Kj. 1794. júl. 19. 291/308.
169. Prot. Kj. 1805. márc. 20. 328/82.
170. Prot. Kj. 1805. ápr. 2. 340/133.
171. Prot. Kj. 1805. ápr. 24. 346/158. Ebben az időben egy másik pusztát, báró Vay Miklós és József birtokában levő Szelencéspusztát bérelték a kisújszállásiak négy esztendőre Szt. György naptól.
172. Prot. Kj. 1805. ápr. 2. 341/134.
173. Kisújszállási iratok, Caps. E. fasc. 2. No 158.
"Méltóságos Consiliarius (tanácsos) Vajai Vay József úr őnagysága a nádudvari határban lévő Szelentzés nevezetű Majorság legelőjét Nemzetes és Vitézlő Kőszegi Kovács József úrtól mint az Ő Nagysága Csegei tiszttartójától megárendáltuk a következendő feltételek alatt.
1. Azon Puszta határa melyet megárendáltunk lészen a Méltóságos Báró birtokát elhasító Lineától fogva azon Lineáig, mely az Ásott halomtól a Vásárhalomra és onnét ismét ugyanazon egyszer Lineába a Hortobágyig húzattatik, mely szerént az Ő Nagysága Szállása az említett Lineán túl lévő Plágával edjütt ide nem értettetik.
2. Az árendának esztendeje fog kezdődni 24k Április, és így mivel azon árenda 4 esztendőkig fog tartani, úgy mint ezen folyó 1805. 806, 807, 808ik Esztendőben fog végződni. 1809ik Eszt. 23k Áprilisban.
3. Az Árenda lészen 1000 Ezer Rhénes forint esztendőnként, mely summát ezen folyó 1805ik esztendőre anticipatio (előleg) Szent György napon le fizetni, a' több esztendőkben pedig mindenkor felét, ugyan Szent György napi debreceni szabadságra, a más felét pedig okvetetlen Szent Mihály napjára erendő debreceni szabadságra lefizetni köteleztetünk.
4. A kutat a Mélt. Uraság tartozik most tavaszkor kitisztíttatni, reá egész kút készséget állítani, melynek azután a megírt esztendőkig gondját viselni, és abban a státusban melyben által vesszük, vissza adni tartozunk.
5. Hasonlóképpen egy kerülőt vagy csőszt is a Méltóságos Uraság fog tartani, és fizetni, aki felvigyázzon.
6. Eltelvén a fellyebb nevezett árendális esztendők, és akkor a puszta árendája ujjolag alku szerént meghatároztatván elsőségünk lészen a pusztának megtartása eránt.
Ezen Contractust a Nádudvari sőrejáró Szelenczés nevezetű földet árendáns Kis Új Szállása helysége előljáróinak a fent kitett Vinculum (kötés) alatt kiadtam recognoscálva (elismerve).
Egy másik iratból megtudjuk, hogy 1412 holdat árendáltak "ide nem értődnek azon 400 holdak, mellyeket Ő Nagysága maga majorságára meghagyott és nagyobb részint fel is árkoltatott."
174. Prot. Kj. 1806. ápr. 20. 454/227.
175. Prot. Kj. 1807. febr. 21. 564/56.
176. Prot. Kj. 1807. márc. 7. 577/125.
177. Prot. Kj. 1806. jan. 28. 410/7.
178. Prot. Kj. 1806. febr. 10. 418/75.
179. Prot. Kj. 1806. ápr. 18. 447/197.
180. Prot. Kj. 1806. szept. 27. 522/533.
181. Prot. Kj. 1807. márc. 30. 584/159.
182. Prot. Kj. 1807. márc. 29. 598/214.
183. Prot. Kj. 1808. dec. 24. 79/462.
184. Prot. Kj. 1811. márc. 3. 245/99.
185. Prot. Kj. 1811. márc. 4. 246/101.
186. Prot. Kj. 1815. júl. 1. 489/454.
187. Prot. Kj. 1816. márc. 4. 22/76.
188. Prot. Kj. 1816. márc. 8. 22/77.
189. Prot. Kj. 1816. márc. 21. 22/117.
190. Prot. Kj. 1816. ápr. 21. 54/186.
191. Prot. Kj. 1818. szept. 9. 62/404.
192. Prot. Kj. 1818. szept. 13. 66/417.
193. Prot. Kj. 1818. szept. 16. 68/418.
194. Prot. Kj. 1818. szept. 23. 73/427.
195. Prot. Kj. 1819. márc. 14. 136/100. Kisújszállás 1819. Caps. E, fasc. 2. No 150.
Tudósítás a prot. 100. számra Ecseg megosztásáról Keve és Kisújszállás között
A puszta 1/3 része Kisújszállásé:
Füzestó zug 471 45/48 16 jugerum
Füzestó közi 46810 16 jugerum
Szőllős Sziget 57524 16 jugerum
Kinder 892 30 jugerum
Ritkaborz, Kerektó
Portzos, Ág ér 229915 4 jugerum
3902 jug.
Mivel azonban még van summa az 12.411 Jugerumokat magába foglaló puszta 1/3 részét ki ne adná. Emiatt a még hátra levő 280.000 négyszögölek hasonló barátságos jó egyeztetéssel mérettek ki a Kenderes sziget felől való részen.
196. Prot. Kj. 1821. okt. 21. 269/450.
197. Prot. Kj. 1821. dec. 2. 284/523.
198. Prot. Kj. 1822. aug. 12. 75/339.
199. Prot. Kj. 1824. jan. 18. 8/37.
200. Prot. Kj. 1824. jan. 25. 11/48.
201. Prot. Kj. 1824. jún. 16. 71/314.
202. Prot. Kj. 1824. aug. 1. 89/389.
203. Prot. Kj. 1824. dec. 19. 134/581.
204. Prot. Kj. 1807. márc. 18. 582/151.
205. Pápai István, 1936. 8. Ezt a 2504 jugerumot Bencsik János ugyanennyi Kat. holdnak mondja. (1975. 243.), Prot. Kj. 1816. ápr. 10. 46/160.
206. Kisújszállási iratok Capsa E. fasc. 2. No 85.
207. Pápai István, 1936. 12-13.
208. Bencsik János, 1975. 258.
209. Prot. Kj. 1816. ápr. 24. 56/191.
210. Prot. Kj. 1816. máj. 18. 96/415.
211. Prot. Kj. 1816. jún. 22. 120/531.
212. Prot. Kj. 1816. aug. 6. 143/604.
213. Prot. Kj. 1816. aug. 26. 156/652.
214. Prot. Kj. 1820. jan. 24. 12/35 és febr. 13. 22/65.
215. Prot. Kj. 1824. okt. 2. 104/456.
216. Prot. Kj. 1827. dec. 8. 138/523.
217. Prot. Kj. 1829. ápr. 18. 333/161.
218. Prot. Kj. 1830. ápr. 14. 67/161.
219. Prot. Kj. 1830. júl. 14. 124/296.
220. Prot. Kj. 1833. júl. 20. 151/477.
221. Prot. Kj. 1833. júl. 27. 154/484.
222. Prot. Kj. 1834. márc. 23. 295/139.
223. Prot. Kj. 1836. máj. 15. 295/170.
224. Prot. Kj. 1836. máj. 18. 297/173.
225. Prot. Kj. 1836. jún. 15. 310/217.
226. Prot. Kj. 1837. júl. 2. 163/325.
227. Prot. Kj. 1838. ápr. 13. 372/169.
228. Prot. Kj. 1841. szept. 12. 241/486.
229. Prot. Kj. 1843. márc. 2. 54/129-130.
230. Prot. Kj. 1844. okt. 12. 208/523.
231. Prot. Kj. 1844. okt. 20. 219/558.
232. Prot. Kj. 1844. okt. 27. 222/568. Tanácsbeli Lipcsey Lajos és Várady Sámuel urak jelentik, miszerint megbízatások következésében Kecskés-pusztának kiárendálása végett Csegére elmenvén ott a méltóságos báró Bánffy örökösökkel a puszta haszonbére kiadása iránt értekeztek, de miután a méltóságos família jelenvolt tagjai azt nyilatkozták, hogy
Először a pusztát magánosan semmi esetre ki nem adják, hanem a Csegei egész birtoknak őket illető részét, mely az elő mutatott osztály levél szerint külső belső táblákkal urbáriális számtartó kaszáló földekkel túl a Tiszai most Csátiak által haszonbérbe bírt 2.000 hold vízjárta pusztával 8.000 holdakat tészen, hozzácsatolván ezen fekvő birtokhoz a mészárszékeken kívül minden úri haszonvételeket, melyeknek évenként a méltóságos Bánffy családot illető rész, a haszonbérlő szerződés levele szerint 1.100 váltó forint.
Másodszor: Ezen rész jószág 20 évekre kiadandó oly módon azonban, hogy az egész 20 évre eső haszonbérnek a felét a méltóságos család előre kifizettetni kívánja. A küldötteknek ezekre nem lévén megbízatások a tisztelt famíliával alkuba ereszkedni nem kívántak. Továbbá jelenti a küldöttség azt is, hogy a tisztelt família a fent írt fekvő javakat minden haszonvételeivel együtt szándékoznak 32 évekre zálogba is sőt ha lehetséges, örökösön is eladni, s mind a jelentők értesítve vagynak az egész jószág örök ára 100.000 pengő forintra van határozva. Mely környülállást azért tartotta szükségesnek megjelentetni a küldöttség, mivel véleménye szerint a közönségnek ha pénzt szerezhetne azon rész jószágok megszerzése, hasznosabb lenne az évenkénti haszonbérnél. Azon oknál fogva, mivel így a pusztát legelőnek használván a túl a Tiszai 2.000 holdat a csátiaknak kik egyfolytában már az 62 évek olta árendába tartják, a Csegei Belső, Külső és Urbáriális telkeket úri haszonvételeket a csegeieknek haszonbérbe körülbelül 5.000 forintokban ki lehetne adni, mely árenda a helybeli irredemptusok úgy felesebb jószágot tartó redemptusok által évenként fizetendő árenda summával együtt az érettek fizetendő zálogos summának évenkénti kamatját nagyrészben fedezvén a Kecskés-pusztát a közönség ha nem ingyen is, de csakugyan a most évenként fizetett summáknál sokkal kevesebb summába bírná és használná, emellett a zálogba adott tőke mindenkor vissza fizetődne, holott a közönség a közelebb lefolyt 23 évi árenda ideje alatt körülbelül 200.000 váltó forintokat fizetvén azokból soha egy krajcárt is vissza nem kaphat. Ugyan ezen alkalommal felolvastatott a fegyverneki puszta kiárendálása iránt a tudósítás és vizsgálódás végett kirendelt küldöttség tudósítása is, melyben jelenti a küldöttség, hogy Ladányba elmenni és ott a méltóságos báróné őnagyságával személyesen beszélvén a tisztelt báróné a közönség részére kedvezőn nyilvatkozni és a küldöttséget a pusztával meg biztatni méltóztatott.
Meg vagyon a közönség afelől győzettetve, hogy a környülállásai engednék, a méltóságos Bánffy família csegei rész jószágának akár örökös megvétele akár kizálogosítása a közönségre nézve sokkal hasznosabb és üdvösebb volna, mint annak haszonbérbe kivétele. De mivel ily rövid idő alatt annak mimódon eszközlése eránt célirányosan rendelkezni nem lehet, a jelentő küldöttség oda utasíttatik, hogyha méltóságos família Kecskés-pusztát magánosan haszonbérbe kiadni éppen nem akarná, azon esetbe tegyen alkut az egész jószágnak kibérlése eránt egy évre figyelemmel tartatván a méltóságos família által kiszámított évi jövedelmet hogy mint a tisztelt família által előadatott a csegei rész a mostani haszonbérlőnek újra haszonbérbe kiadatván Kecskés-pusztának legelésre megmaradó részéért fizetendő haszonbérleti summa, az eddig aránylagosan fizetett summát felül ne haladja. Az alku megtételére már eddig ezen tárgyban munkálódott főjegyző Várady Sámuel úr mellé segédtársul megkéretvén tekintetes Illéssy László, hadikapitány úr s kirendeltetvén közlakosok Jónás Sándor őkigyelmek munkálkodások sikeréről teendő tudósítások beváratik.
233. Prot. Kj. 1844. nov. 27. 242/624.
234. Prot. Kj. 1845. jan. 2. 3/3.
235. Prot. Kj. 1845. jan. 5. 7/18.
236. Prot. Kj. 1845. ápr. 5. 103/222.
237. Prot. Kj. 1845. ápr. 20. 124/272.
238. Prot. Kj. 1845. máj. 4. 144/323.
239. Prot. Kj. 1845. máj. 4. 145/324. Minekutánna Kecskés puszta iránt a szerződés meg készült, a mondott pusztának legeltetése eránt a közönség következően határozott. Nevezetesen a még mindez itthon volt ökörcsorda, melynek legeltetésére a Kecskés-pusztának haszonbérlete bizonytalan lévén, folyó évi 318-ik szám alatti határozat által a városnak Ludasbeli kaszálója jelöltetett ki, bele értvén a negyedfűre most ment tinókat is, melyek a gulyára kihajtattak, holnapi napon indíttassék Kecskésre, útjában a pásztor a gulyásoktól vegye számadás alá a már netalán gulyára vert negyedfű tinókat, és jármos ökröket, és hajtsa le Kecskés pusztára, úgy szinte Kocsis János csikós a keze alatt levő ménest indítsa és hajtsa el a különben is igen megterhelt Kócsi pusztáról Kecskésre, így lehet reményleni, hogy a Kócsi legelő az ott maradt kevesebb számú ménest és két gulyát meg fogja bírni. Kecskés pusztán meghagyatván ezen évre is gazdának öreg Farkas Mihály, volt pusztagazda. Csősznek elválasztatván ifjú Farkas Mihály, kiknek szoros kötelességük a pusztának kerülése annak idegen jószágtóli őrzése, valamint a lemenő pásztorokra felvigyázás hogy azok a kezökön levő barmokkal jól bánjanak és azokat okosan legeltessék és rendesen itatgassák mindenkor kötelesek lévén a lemenő tanácsi küldöttség előtt mindenekről számot adni.
240. Prot. Kj. 1845. jún. 15. 170/400.
241. Prot. Kj. 1845. dec. 13. 342/781.
242. Prot. Kj. 1846. ápr. 6. 73/227.
243. Prot. Kj. 1846. szept. 12. 238/616.
244. Prot. Kj. 1846. szept. 18. 240/621.
245. Prot. Kj. 1846. szept. 19. 242/622. Az előbbi szám alatt kirendelt küldöttség jelenti, hogy megbízatások szerint fegyverneki pusztából 3.000 holdat kiárendáltak, nevezetesen Duka Mihály úrtól a pusztát őszi és tavaszi legeltetés és szántás végett. 1.000 vonás forintokért oly módon hogy a pusztát most jövő október első napján a közönségnek által bocsájtja az országút felől levő részét a Szappanos úr tanyájától jövő és a Hármas határhoz első határ mellett kijáró úgynevezett kenderesi útig, az azon túl eső részt október 20-ig megtartja a gulyája és megmaradt néhány sőre tehenei számára, melyek mintegy 180 számból állanak, hanem október 20-ik napján azt is által adja, el hajtatván marháit Erdélybe. Hanem maga megmarad a tanyai épületekbe mintegy november végéig. Egyéb eránt a szántással használt földek szántásához a lakosok Szent Mihály napján azonnal hozzá foghatnak. Továbbá által adta két boglya szénáját 7 kazal szalmáját 1 sütőházat fejő- és sertésólait, egy nagy istállóba levő deszkából 50 ökörre készült továbbá kút fenyőfából készült jászlait két új vályúját kútgémeket és ostorokat deszkástól 4.000 váltó forintokért végre által adott 3 darab harmadfű bikákat 300 forintokért oly módon, hogy az 5.000 forintokat a közönség jövő 1847-ik évi Szent György napkor fizesse ki, nem kívánván semmi kamatot, továbbá ki árendálták Szappanos Tódor és Simai János urak 2.000 holdakból álló pusztáját, 2.600 váltó forintokért oly módon, hogy azt folyó évi első októbertől fogva a közönség használhassa, szánthassa, a tengeri földeket feltartván maga mintegy 60 darabból álló gulyájának a pusztán szabad legeltetést, október 12-ik napjáig, amidőn a gulyát onnan elhajtani köteles lészen által adott emellett a fent írt summába egy általa készített kutat azon levő új vályúval 4 kutakhoz való dézsákkal kút ostorokkal, melyek Szappanos úréi voltak s ezen szerződésbőli hiteles levél készítése végett béjövetelek a mai napra határoztatik. Végre jelenti a küldöttség azon tettét is, miszerint a Gajzágó Jakab urat is felszólította az általa bírt 1.000 hold pusztának őszi és tavaszi legelés és szántás végetti által adásra, ki is arra való készségét nyilvánította kívánván a pusztáért azzal együtt által bocsájtatni szándékozott 22 ölnyi szalma kazalért egy 10 szekeres forma avas széna boglyáért 2.000 forintokat, kikötvén december első napjáig a Keviek részére, kiknek marháik jelenleg is ott legelnek 300 holdat, a többi rétet pedig első novemberig maga marhái legelésére tartván fel.
Az alku mind a két elsőbbi részre nézve, mind pedig a takarmányra nézve helybenhagyatván a szerződésről készíttessen mind Duka Mihály, mind Szappanos Tódor urak részére két párba szerződés levél, hiteles formába. Mi illeti a Gajzágó Jakab úr pusztabeli részét, mivel azt különbenis első októberig által nem adhatja, sőt némely részét még első decemberig a túrkevei lakosok fogják használni, azonba mind emellett is igen drága árért kivánván általadni azon felüli intézkedés a már kibérlett részeknek mimódoni használata eránt közelebb tartandó gazdasági gyűlésre határoztatik.
246. Prot. Kj. 1846. okt. 10. 274/692.
247. Prot. Kj. 1846. okt. 10. 276/693.
248. Prot. Kj. 1846. okt. 17. 286/707.
249. Prot. Kj. 1847. márc. 20. 147/285.
250. Prot. Kj. 1847. ápr. 10. 176/349.
251. Prot. Kj. 1847. ápr. 10. 178/351.
252. Prot. Kj. 1847. ápr. 25. 192/370.
253. Prot. Kj. 1847. ápr. 26. 196/371.
254. Prot. Kj. 1849. febr. 21. 24/35., Bencsik János 1975. 233-284.
255. Bencsik János, 1975. 258.
256. u.o.
257. Bencsik János, 1975. 259.
258. u. o.
259. Bellon Tibor, 1992. 271. passim
260. Nagy Lajos, 1878. 240.
261. Jászkun Ker. jkv. 1803. 44-45/180.
262. Túrkeve, Ecseg puszta árendálására vonatkozó iratok 1729-1870. 1226. cs.
Kenderes, 1753. okt. 13.
Comissió Túrkevi uraimék miglen Szerzetünk Ecsegi pusztáját szokott árenda mellett fogja tartani, hogy annak az ő határiban semmi csonkítás ne légyen és az a szomszéd helységek vagy hatalmasul vagy alattomban bé csúszván annak valami részét el ne vonják, vigyázzanak. Elsőbb a Berettyó vízben mind az ecsegi templom irányában azon kendereket, melyeket a kisújszállási asszonyok áztatnak vagy egészlen konfiscállyák vagy annak tizedét most mindgyárt megvegyék, és annak meg lett állapotjáról tudósítsanak.
Kisújszállásiaknak a marháját a Mirhó vagy Gástyás laponyagtól a Mirhó rétjeiből a Kenderes szigetjéből a Pásit szigetben Berettyó partjáról akár mikor ott találják, béhajtsák és szokott harmad nap alatt bíró kezébe adják és onnét ki ne bocsássák.
Ritka borztul fogvást a Mirhó tóig, a Mirhó tavától pedig akárhol halásznak vagy a Berettyóban vészt tennének, ha ott kapják az olyas kártevőt, halászót, ha nem nemes ember tömlöcbe vitessék és ottan tartsák, míg az kártételt meg nem adja.
Mint valami bé hajtatik, azontúl küldjenek 2 v 3 helybeli eskütteket, és a kárt megbőítsék és annak a kár letételében hajtott marhát ki ne adják, azon kívül a hajtó pénzre fizessenek 2 xr-t. Az őrzésétől minden napra egy-egy embernek 1 xr-t a bíró kezébe adásért 2 xr-t. A tartásért pedig annyira kell böcsülni, amennyire a kár a szomszédságoknak tellik.
Kenderes, 1755. április 16.
Én alább is megírt adom tudtára mindeneknek akiknek illik, hogy én Nemes Nagy Váradi Első Remete Szent Pál rezidenciához tartozó tek. Heves és Külső Szolnok egybefoglalt vármegyében lévő Ecseg és Himesd nevű egész pusztáinkat adtam árendába Ns. Nagykunságban lévő Túrkevi helységének, hogy őkigyelmek e mostan folyó 1755-ik esztendőnek Szent György napjától fogvást ugyan követekezendő 1756. esztendő Szent György napig azon pusztáinknak minden halászó vizeivel úgymint Berettyóval, Mirhó Tóval, Miérrel ( =Mély ér) Ecseg tóval és más haszonvehető vizeivel, kaszáló réttyeivel földeivel élhessék és használhassák, mellyet őkegyelmek fognak előre letenni 220 Rftokat. És minthogy azon pusztákban az uraság állandó csőszöket tartani kíván, azoknak számára 6 köböl kenyérnek való búzát adni kötelesek.
1759. április 24.
Első Remete Szent Pál Szerzetbéli ... Ecseg és Hymesd pusztáit 1759. esztendőre 220. Rh. Ftért Túrkevinek árendába adta. "minden halászó vizeivel és nádasaival úgy mint szabad halászattal a Berettyóban, Mihró Tóban, Miérben, Ecsegtóban, Hymesdiérben, Pásit érben, Sebes érben, úgy más minden haszonvehető vizével, Ritka borz, Rakonczás, Pázit, Kenderes, Kup Nád Szigettyeivel, azokon legeltető és kaszáló réttyeivel.
2. Mivel az uraság azon pusztákon állandó csőszöket tart, azoknak eledelére hat köböl búzát és két szalonnára való másfél esztendős sertést tartoznak adni.
5. ... az uraság tekintésekor szállást, konyhára való segítséget, úgy a határok körül lévő kocsizást vagy hajózást eddigvaló szokás szerint adni el ne mulasszák.
1803. febr. 7/24.
Etsegi pusztának 3 esztendeig árendába leendő kiadatása eránt a tisztelt distictusok útján a felséges consiliumhoz nyújtott instantiákra ugyanazon úton méltóztatik a felséges consilium január 18-ra kegyelmesen válaszolni oly értelemben, hogy a pesti tekintetes prefectus urnak megparancsoltatott, hogy Túrkevi communitasával etsegi Puszta eránt még 3 esztendőre az 1803. esztendei első novembertől fogva 1806. első novemberéig contractusra lépett ugy mindazonáltal, hogy felvétetvén a földek mind nagysága, mind minősége, ezután minden jugerumtól, mely 1600 quadrát ölökből áll, jugerum pedig 9748 vagyon a pusztában, Túrkevi communitása 1 Ft-ot fizessen. Azonban ha az etsegi puszta a 3 esztendő alatt valami változást szenvedne, tartozzon visszabocsátani semmi bonificatiót nem vévén akár kútnak csináltatásában, akár más épületeknek rajta lett vagy leendő építtetéséből, az is meglévén határozva, hogy a contraversális föld, mely békességesen általunk nem usuáltatik, a földnek árendájából kihagyattasson.
Kénytelen lévén a communitás ezen árendába is a megírt conditiok alatt a pusztát továbbra is kivenni, a contractusnak jómóddal lehető elkészítésére fiscalis és a palatinalis assessor Laczka János és bíró Tóth István urak fel fognak menni, melyre magoknak időt fognak venni. Egyszersmind szorgalmatosan végére fognak járni annak is, ha Kenderes-sziget benne vagyon-é 9748 jugerumba, mely alkalmatossággal hogy a communitás részéről tegyenek említést Pásztai pusztának árendába esmét kivevése eránt méltóságos báró Orczy Józsefné ő nagyságánál deputatus urakra rábízatik.
1807. aug. 4/223.
Etsegi pusztának újabban és árendában mennyiben lehető kiadása felől közöl egy levelet pesti kerületbeli kamerális javak préceptora tek. Novák Joachim úr Ceglédről a túrkevi kommunitással, melyben nevezetesen megírja, hogy a felséges consilium az etsegi pusztát, mely 12838 2/3 holdból vagy jugerumból, egy jugerum pedig 1200 kvadrát ölből áll, holdonként minden föld megkülönböztetés nélkül 1 For 30 xr-ba fogja kiadni, melyet ha kiárendálni tetszik é vagy sem, azon summában a tanáts határozza meg sietősen és ha tetszeni fog, hozzája a kontraktus kiadása plenipotentionáriusok küldessenek, mert ha nem lesz kedve a kommunitásnak annyiba kiárendálni a puszta licitáció által fog árendába adatni.
A felséges consiliumnak határozásából amennyiben a tek. préceptor úr előadásánál fogva az a kegyes hajlandóság láttatnék ki, hogy Túrkevi kommunitásának a kiárendálásában elsőbbség adatott, azt különös alázatos hálaadással vészi Túrkevi kommunitása. Ámbár annak ily nagyra emeltetett árendáján eléggé megütközött, és annak esztendőnként való fizetése által magát kivált a marhatartásra nézve elpusztulandónak előre ítélnék, mindazonáltal kívánván a felséges consiliumnak ily kegyes hajlandóságát megbecsülni, de a pusztára való nagy szükségét is a kommunitás megvallani arra határozta magát, hogy a következendő három esztendőkre tetessen próba, hogy miképpen bírhatják a lakosok a terhes árendát. Mely remélve meghatároztatott, hogy ord. bíró Tóth István tanácsbeli, Hajdú Ferenc uraimék még ma kocsiba ülvén menjenek Pestre és árendálják ki.
1854. júl. 16/166.
Főbíró Tóth Mihály Úr indítványozza: miként ha figyelembe vétetnék azt, hogy az Ecsegi pusztákat század óta e község bírta haszonbérbe, s a haszonbéri öszvegeket mindig a legpontosabban fizette; s ha - midőn a kir. Kamarának a szomszéd földbirtokosokkal határpere levén, Túrkeve községnek tanubizonyságtétele mentette meg az ecsegi puszták integritását, - e tény is fölemlíttetvén, figyelembe vétetnek: nem lenne talán felesleges a község nevében egy kérelemmel járulni az országos cs. kir. pénzügyi főigazgatósághoz az iránt, hogy a most haszonbérbe adandó ecsegi részpuszták azon árban, mellyben másokon maradandó Turkeve község részére adattatnának át."
1854. aug. 6/187.
"... az ecsegi alapítványú részpuszták haszonbérbe vételével e község részéről megbízott küldöttség jelenti: miként múlt hó 31-dikén Kenderesen az árverésen megjelenvén, az 1=ső és 4=dik rátát e község részére a nevében haszonbérbe kivették; a 3=dik rátát pedig, - mellyet ezeknek előtte szinte Turkevi bírt, - kivette Kisújszállás közönsége ... jelenti továbbá a küldöttség: miként az 1=ső Rátát - melly 3940 hóldat tészen - évi haszonbéri öszvege 3321 - a 4=k rátának - melly 4190 hóldat foglal magában - évi haszonbéri összege pedig 4000 pfrtra rúgott..."
"A küldöttség eljárása mindenekben helyben hagyatván, a kibérlést e község sajátja gyanánt elfogadja. A mi kivánt biztosíték kimutatását illeti, e tekintetben e gyűlés az ezen közönség tulajdonai közé tartozó Páka és Mérges pusztabeli illetményeket jelöli ki ... Főkapitány úr...innen hivatalosan megkérendő, hogy ... a Pákai s Mérges puszták egy része...ennyi s ennyi hóld valósággal Túrkeve község tulajdona..."
1881. jan. 5/4.
"A birtokossági gyűlés...határozatban előadottak szerint a Túrkeve város által jelenben haszonbérelt ecsegi pusztarészeknek a bérletei jelen év végeztével megszűntek, közárverés útján újabb haszonbérbe adása az illetékes minisztérium által el lévén határozva. Ebből folyólag felhívatott a közgyűlés, hogy az említett birtoknak bérlete árverés nélkül is meghosszabbíttatik, Túrkeve városára nézve az esetben ha ezen birtoktestből néhány száz holdnyi legelőföldet szükséglő szomszéd Borzi puszta birtok bérlőjével, a neki átbocsátandó területre nézve kiegyezik."
1881. okt. 9/22. "Felolvastatott a czeglédi magyar királyi közalapítványi uradalmak kerületi főtisztségének az ecsegi alapítvány birtokra vonatkozó bérleti hirdetmény, amely szerint az ecsegi pusztának a következő legelő területei, ugymint az I. sz. részlet 3940, II. sz. terület 1563 hold, III. sz. terület 2648 hold, és az V. rész 1320 hold - mind 1200 négyszögöles holdak; tehát az ecsegi puszták együtt 9571 - 1200 négyszögöles terület (9571 hold föld - 1200 négyszögölével mérve) kibérletéről..."
Túrkeve város közbirtokossági ülésének jegyzőkönyve - 1882. év.
263. Prot. Tk. 1782. júl. 15. 43.
264. Tk. Ecsegpuszta árendálására vonatkozó iratok. 1729-1870. máj. 13.
265. u.o. 1771. jan. 21.
266. u.o. 1777.
267. Prot. Tk. 1794. szept. 16. 130-131.
268. Prot. Tk. 1798. aug. 30. 89/364.
269. Prot. Tk. 1794. júl. 30. 94.
270. Prot. Tk. 1818. szept. 17. 642-643.
271. Prot. Tk. 1824. jún. 20. 285.
272. Prot. Tk. 1809. dec. 14. 317.
273. Prot. Tk. 1810. aug. 14. 292.
274. M. Szabó László, 1942. 47.
275. Prot. Tk. 1782. júl. 15. 43.
276. Prot. Tk. 1791. jan. 9. 544/224.
277. Prot. Tk. 1847. okt. 10. 795.
278. Tk. Túrpásztó árendálására vonatkozó iratok. 1754. ápr. 24. 1227.cs.
279. u.o. 1760. jan. 1.
280. Prot. Tk. 1784. aug. 9. 97.
281. Prot. Tk. 1788. nov. 22. 341-342/49.
282. Prot. Tk. 1798. jan. 29. 14-15/55.
283. Tk. Túrpásztó árendálására vonatkozó iratok. 1798. febr. 17. 1227 cs.
284. Prot. Tk. 1801. márc. 17. 92.
285. Tk. Túrpásztó árendálására vonatkozó iratok. 1801. aug. 17. 1227. cs.
286. Prot. Tk. 1801. okt. 15. 360.
287. Prot. Tk. 1802. szept. 18. 407.
288. Prot. Tk. 1807. szept. 28. 282.
289. Prot. Tk. 1808. márc. 21. 83.
290. Tk. Túrpásztó árendálására vonatkozó iratok. 1871. máj. 15. 1227. cs.
291. Tk. Képviselőtestületi és közbirtokossági jegyzőkönyve. 1872. dec. 3. 212. sz.
292. Prot. Tk. 1846. nov. 9. 716.
293. Prot. Tk. 1842. dec. 9. 253-255/691.
294. Benda Gyula, 1973., Kiss József, 1968. 131.
295. Sípos Orbán, 1880. 88, 93, 186, 207, 212, 282.
296. Kormos László, 1967. 126.
297. Bencsik János, 1975. 245.
298. Bencsik János, 1975. 239.
299. Soós Adorján, 1935. 349. in: Scheftsik György, 1935.
300. Scheftsik György, 1935. 370.
301. u.ő. 420.
302. u.ő. 421.
303. u.ő. 357.
304. u.ő. 440.
305. Szentesi Tóth Kálmán, 1940. 36.

folytatás