Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Az állattartó Nagykunság

Az Alföld centrális területeinek hagyományos állattartása iránt már a múlt század végén érdeklődtek a kutatók. Elsősorban Herman Ottóra kell gondolnunk, aki kitűnő rendszerező elmével elsőként tett kísérletet a magyar állattartás tipologizálására. Az ezredéves kiállítás kapcsán többször megfordult a Nagykunságon. A Hortobágy és a Kiskunság mellett éppen itt találta meg az általa is "ősi"-nek tartott külterjes pásztorkodás emlékeit.[1] A nagykunsági útjainak emlékét a kiterjedt levelezésen túl [2] naplói, jegyzetei is őrzik.[3] Túrkeve - Ecsegpusztához különösen vonzódott. A növény- és madárritkaságok mellett a pásztorélet archaikus vonásai ragadták meg a figyelmét. Nem véletlen, hogy a millenniumi kiállításra éppen innen hívta meg Finta Miklós csikós számadót. Benne látta leginkább megtestesülni az ősi magyar pásztort. Mind az ecsegi pásztoréletet, - ezen belül Finta Miklós alakját, - mind a hagyományos életformát is kutató természettudós Herman Ottó portréját szép önéletrajzi elbeszélésben rajzolta meg Finta Sándor az Amerikába került szobrászművész. A kisbojtár című alkotás először Amerikában jelent meg angol, majd magyar nyelven. 1991-ben a szülőváros, Túrkeve adta ki mindkét nyelven ezzel is adózva az elhíresedett szobrászművész fiának, és a nagymultú ecsegi állattartás emlékének.[4]
Máig utolérhetetlenül a legtöbbet a Nagykunság - tágabban az Alföld állattartásának a kutatásában Györffy István tette. Munkásságának a legjava a szülőföldjéhez kötődik. A karcagi és túrkevei élmények életre szólóan meghatározták tudósi érdeklődését, szemléletét. Munkásságának gazdag örökségét szinte teljesnek mondható bibliográfia őrzi,[5] az életműnek - ezen belül az állattartással foglalkozó tanulmányainak az értékelését kritikai méltatását részben a születése 90. évfordulójára megjelent tanulmányok,[6] részben az 1984. centenáriumi tudományos előadások végezték el.[7] Györffy állattartással foglalkozó tanulmányai meghatározták az utána jövő generációnak is a szemléletét. Rendszerező elme volt, aki meglátta az alföldi állattartásban a sajátos vonásokat, ebből rajzolta meg a típust, - ahogyan azt Paládi- Kovács Attila tömören megfogalmazta.[8] Mind A magyarság néprajza állattartásról szóló fejezete, mind a pásztorépítményekről német illetve magyar nyelven megjelentetett tanulmánya iskolapéldája ennek a rendező képességnek.[9] A tanítványok - Tálasi István, K.Kovács László és Szűcs Sándor - az ő nyomdokain haladtak.
Tálasi István a Kiskunság népi állattartásáról írt monográfiát. Érdeklődése a Nagykunság és környéke állattartásában bekövetkezett változásokra is kiterjedt.[10] Tanulmányában azt vizsgálta, hogy a hagyományos, a - Györffy István kedvenc szóhasználatával élve - szilaj pásztorok világától miben tér el az 1930-as évek végének állattartása. Elvitathatatlan érdeme, hogy a kutatók figyelmét ráirányította a paraszti kultúra folyamatosan alakuló, változó voltára. Tanítványai szellemi arculatának alakításában meghatározó volt ez a szemlélet, amelyik történeti néprajzi alapozottságú, de a változásokra érzékenyen reagáló kutatói magatartásban fejeződött ki: "Népünk művelődése a történeti néprajz tanúsága szerint állandó, mozgalmas fejlődés, teremtődés, alakulás, dinamikus ráhatások következtében, s előző évezredek, évszázadok, évtizedek művelődési szakaszai, a megülepedettség közbülső statikus, nyugalmi állapota előtti és utáni átmenetei mind az elfogadás és elutasítás, megtartás és átformálás folyamatrészeit jelzik" - fogalmazza meg tapasztalatát.[11]
A nagykunsági állattartás kutatásában a gazdaságtörténet, történet, néprajz legjobb hagyományait követi Szilágyi Miklós. A gazdag levéltári anyag alapján rajzolja meg a 18. század végének a gazdálkodását egy ínséges esztendő kapcsán, ami leginkább megmutatja ennek a gazdálkodási rendnek az erényeit és a sebezhető pontjait is.[12] Egy másik tanulmányában a juhászat jelentőségét, gazdasági, néprajzi értékeit mutatja be. A tartásmód és a haszonvételek 18-19. századi adataival ennek a nagy hagyományú jószágtartásnak a rendszerébe, működési mechanizmusába enged betekintést.[13]
Az elmúlt évtizedben Fazekas Mihály gazdagította értékes munkával a nagykunsági állattartás irodalmát. Kunmadaras juhászatáról írott monográfiájának értéke, hogy a levéltári adatok mellé felsorakoztatta a recens vizsgálat eredményeit. A még élő idős juhászok tudásának gazdag tárházát találja e könyv lapjain az érdeklődő.[14]
Magam évtizedek óta dolgozok azon, hogy a levéltári források, az irodalom és a tereptapasztalatok, gyűjtések alapján megrajzoljam a Nagykunság gazdálkodásának meghatározó ágát az állattartást. Azt a meggyőződéssé érett gondolatomat szeretném kifejteni, hogy e terület fő jövedelemforrását a vizsgált időszakban döntően a legeltetésre épülő árutermelő állattartás adta. Elsősorban a levéltári források tanulságainak a számbavételére vállalkoztam. A nagykunsági mezővárosok gazdag levéltárai jórészt átvészelték a világégéseket, és az iratselejtezések sokszor hozzá nem értő, vandál végrehajtását is megúszták. Ezek a tanácsi jegyzőkönyvek, gazdasági iratok, peres anyagok, összeírások szűkszavúságuk mellett is nagyon alkalmasak arra, hogy belőlük a mezővárosi népélet és gazdaságszervezés XVIII-XIX. századi képét megrajzolhassuk. Az előttünk járó néprajzos nemzedékek munkásságának az ismeretében szeretném ennek a sajátosan szervezett gazdálkodásnak a hagyományait és változásait bemutatni. Azt a tanulságot emelem ki, hogy a nagykunsági mezővárosok gazdálkodása és az ezt szolgáló intézményrendszere a századok folyamán - alkalmazkodva a lehetőségekhez - az adott keretek között szinte tökéletessé fejlődött. A körülmények következtében ez a formáció túlélte önmagát, szinte napjainkig sok archaikus vonást őrzött meg. Az olvasó gyakran találkozik a szövegben a levéltári források jegyzőkönyvek bőséges szószerinti idézésével. Noha nem szokatlan ez a szakirodalomban, a magam mentségére mégis el kell mondanom: lenyűgözött a nemesveretű szép nyelvezet, ugyanakkor az idézetekben rejlő információtöbbletet is szerettem volna az érdeklődőkkel megosztani.

Összeírások, állatszám a nyájakban

Az alföldi, síkvidéki állattartásnak a vizsgált időszakban meghatározó sajátossága, hogy alapvetően nyájas formájú. Bármilyen is a tenyésztési cél, minden állat az esztendő nagy részében legelőkön szerzi meg a táplálékát. A legeltetés pedig a pásztorok gondoskodásával nyájakba szerveződve történik. Amikor tehát az állatszámot a nyájakba szerveződött állomány alapján vizsgáljuk, az általános gyakorlatnak megfelelően - ahogyan a gazdasági ügyeket szervező, irányító tanács is eljárt - a lehető legjobban igyekszünk fényt deríteni az állattartás mértékére.
Az első kérdésünket úgy fogalmazhatjuk meg, hogy hány jószág, és milyen fajta legelt a nagykunsági pusztákon, és a bérelt legelőkön. Erre eléggé nehéz felelelet adni. A fogyasztási hagyományok is meghatározóak voltak. A baromfitartás jelentőségét ez adja. A sertést elsősorban a szalonnájáért tartották, míg a szarvasmarha adta a múlt század második feléig a húst. A mészárosokat arra kötelezték a tanácsok, hogy elegendő mennyiségű és minőségű (értsd: jó kövér, faggyús) marhahús legyen a mészárszékben. Ezért a szerződésekbe mindig belefoglalták, hogy meghatározott számú szarvasmarhát tartsanak a mészárosok az ingyenlegelőn. A Nagykunságban a juhhúsnak sem volt szabad hiányozni az ünnepi asztalról. Ennek főzése speciálisan férfimunkának számított és számít még ma is. A lótartás jelentőségét a katonaság számára nevelt remondalovak, a távolsági fuvarozásban meghatározó szerepű igáslovak, és a maguk közlekedését szolgáló hátaslovak szavatolták. Sommásan tehát úgy mondhatnám, hogy mindig olyan fajta jószágok tartására törekedtek a nagykunsági települések, amelyeknek részben maguk látták hasznát, részben jó piaca volt, és annyit tartottak, amennyit az időjárástól erősen függő legelő állapota megengedett. A két koordináta közé lehet bemérni az állatállományt. Mivel Tálasi István szavaival élve - a vagyon és a jólét fokmérője a jószág mennyisége volt[15] - természetesnek kell tartanunk, hogy az állattartás érdekei domináltak, és ennek rendelték alá a paraszti üzemszervezetet és a gazdálkodás teljességét.
A fennmaradt összeírások forrásértéke felbecsülhetetlen, hiszen pontos információt adnak a települések állattartásának az alakulásáról. A közösség érdekeit képviselő és végrehajtó tanács rendkívül éberen vigyázott arra, hogy egyetlen jószág se maradjon ki az összeírásokból. Jóllehet a jószágtartók leleményessége is kifogyhatatlan volt a tanács kijátszásában, mégis azt mondhatjuk, hogy valóságos arányok vannak ezekben a több oldalról ellenőrzött adatokban. Az összeírások természetszerűen csak a legelőkre kihajtott állatokat vették számba. Így a városok egész jószágállományát nem tükrözik. Minden bizonnyal jelentős lehetett azoknak az igavonó lovaknak, ökröknek, fejős teheneknek és egyéb címen a tanyán vagy kertekben tartott állatoknak a száma, amelyeket nem adtak nyájakba a gazdák. Külön értéke ezeknek a forrásoknak, hogy általuk végigkísérhetjük a nyájak szerveződésének alakulását is.
Mint tudjuk a török háborúk legvégén 1699-ben Pentz János Kristóf a Jászkunság értékeinek összeírója csak Karcagon talált lakosokat. Számbavette a település jószágállományát is. Megtudjuk, hogy a város 78 lakosa jelentős számú állatot tartott: 103 lovat (ebből 35 csikó), 617 szarvasmarhát! (ennek a megoszlása: 207 ökör, 127 tehén, 87 tinó, 196 üsző), 345 juhot (ebből 89 a bárány), 428 sertést (ebből 221 a malac).[16] A lakosság számához képest imponálóan magas ez az állatmennyiség. Számunkra ezek az adatok különösen azért tanulságosak, mert azokat az arányokat tükrözik, amelyek az árutermelő állattartó rendszerben a vizsgált időszakban jellemzőek maradtak. Tehát mind a fajták, mind a fajtákon belüli szóródás már egy meglévő rendszert tételez fel.
A Nagykunságról készült következő összeírást 1713-ból ismerjük, amelyik a Rákóczi-szabadságharc után visszaköltöző nagykun településeknek az első számbavételét tartalmazza. Ennek tanulságos az adatsora mivel bizonyos mértékig összevontabb és más szemléletet tükröző a felosztása. Egyébként négy településről vannak már adataink Karcagról, Kunmadarasról, Kunhegyesről és Túrkevéről. Ekkor az igásökröket, a vágómarhákat a fejősteheneket, a gulyabeli teheneket, az igáslovakat, a ménesbeli lovakat, a juhokat, kecskéket, kosokat és a sertéseket vették számba. Tehát amint látjuk, már ekkor a szarvasmarhatartás került kiemelt helyre, második helyen találjuk a lótartást, majd a juh és a sertéstartás zárja a sort.[17]
Az 1721-es adóalapot képező dikális összeírás adatai a korabeli belső értékarányokat tükrözik. A dikaszám, tehát az adóalap a különböző jószágfajták között úgy tesz különbséget, hogy fajtánként különböző mennyiségű jószágot vesz alapul. Egy dikára négy jármosökröt, hat uzsorás vagy bérelt ökröt, négy fejős és borjas tehenet, hat hámos-, hátas-, és csikóslovat, nyolc meddőt, harmadfű- vagy negyedfű csikót, hat gulyabeli borjas tehenet, nyolc meddő harmadfű tulkot, üszőt, nyolc göblyöt (hízott ökröt vagy tinót), ötven ellő juhot vagy ürüt, harminc darab egy éven felüli sertést írtak föl, és ennek megfelelően mostmár a hat nagykun település jószágállományát vette számba az összeíró.[18] Karcagon 1726. augusztus elsején - tehát egy megállapodottnak számító nyár közepi időben - 395 személynek (van ahol egy telken 27 főt tüntetnek fel!) összesen 409 ökör, 597 ló, 429 tehén, 604 negyedfű, 832 harmadfű tinó, 2399 fejős- fias juh, 224 meddőjuh, 345 disznó és 96 kas méh van a tulajdonában.[19] A városban 1731-ben egy rovásra két ökör, három ló vagy tehén (negyedfűből illetve heverő marhából 4 darab, harmadfű marhából 6 darab), fejős juhból 30 darab meddő juhból 40 darab, disznóból 10 darab, kas méhből 26 számítódott.[20] Az 1734-es összeírásban az alábbi módon számítják az egy-egy típusba sorolható jószágokat: ökör, ló (hámos, hátas, méneses, csikós), tehén (fejős- és gulyabéli borjas), marha (heverő, negyedfű, meddő), harmadfű, juh (fejős és nyájas, meddő) disznó, kas méh.[21] 1745-ben egy rováson 3 ökör, 4 hámos ló, (akár ménesbeli csikósló), 4 fejős (akár gulyabeli borjas tehén), 6 meddő vagy negyedfű és heverő marha, vagy 30 juh (akár fejős akár nyájbeli fias meddő és örü), vagy 20 sertés, végül 16 köpü méh számítódott.[22] Az összeírásokból nyilvánvalóvá válik, hogy a Jászkunság földesúri fennhatósága idején egyenletesen és dinamikusan növekedett, gyarapodott a jószágállomány, és a redempcióra kialakultak azok a belső arányok, amelyek a Nagykunság állattartását a következő időszakban is meghatározták.
A nagykunsági mezővárosok redempció utáni jószágtartására részben az állandóság, részben a piaci körülményekhez való alkalmazkodás volt a jellemző. Kisújszállás állatállományának alakulásában például 1750. és 1825. között, tehát háromnegyed évszázadon keresztül azt tapasztaljuk, hogy míg a jármos ökrök száma alig százzal növekszik: 339-ről 445-re, addig a göböly, tehát a hízómarha - nyilvánvalóan a piaci körülményekhez alkalmazkodva - igen hullámzó képet mutat. A hámoslovak számának megduplázódásában minden bizonnyal az igázásnak és a fuvarozásnak kell jelentőséget tulajdonítanunk. A fejős tehenek száma is inkább a lakosság számának a növekedését tükrözi, hiszen 872-ről mindössze 1340-re emelkedik a jelzett időszakban. A sertések számának megháromszorozódása ugyancsak a fogyasztással, és ezzel együtt a lakosság lélekszámának növekedésével van összhangban. A legtanulságosabb a juhtartás, hiszen míg 1750-ben a statisztika csak 2368 juhot regisztrált, addig az 1825-ös már 14991-et. Tehát azt jelenti, hogy meghatszorozódott az állomány, ami a juhtartás előretörésére és fontosságára, gazdasági súlyára utal.[23] Kisújszállás saját és bérelt legelőin az 1760-as évektől 3000-5000 szarvasmarha, 1400-2700 ló, csikó, 3000-14000 darabig való juh, és 300-2400 darabig való sertés legelésével számolhatunk. Ennyi jószág időszakos takarmányozását kellett évről-évre biztosítani. Ennek az előteremtése csak nagy nehézségek árán volt megoldható, elsősorban árendás földek használatával, és a legeltetési lehetőségek redempcionális szabályozásával.[24] 1861-62-es évben a számosállatszám Kisújszálláson 11369 12/16-ot tett ki.[25] De 1863-ban, tehát az aszályos évben is 6717 szarvasmarhát, 3419 lovat, 33248 juhot és 7959 sertést írtak össze.[26]
Ugyanezeket az arányokat találjuk Karcagon is. A fejőstehén mennyisége a lakosság lélekszámával növekszik, az ökrök száma dinamikusan alkalmazkodik a piachoz, a lovak száma jelentősen megnő, minden bizonnyal az igázásban elfoglalt helye okán, de a sertések száma is a lakosság lélekszámához alkalmazkodva növekszik. Legdinamikusabb a juhok számának a növekedése. Megsokszorozódik a 18. századi mennyiséghez képest a XIX. század közepére, második felére. 1754. tavaszán az összeírók Karcagon 4914 öregmarhát, 1282 tavalyit, 3438 lovat, 537 tavalyit, 43495 juhot, 4319 sertést és 52 darab szamarat, összesen 14.474 öregmarhaszámot találtak.[27] Ebben az időben egy öregszámba 5 sertést vagy 10 juhot számítottak.[28] Legyen szabad kiemelnem a kiegyezés évéből, 1867-ből való adatot. Ekkor Karcagon 85187 öregszámot írtak össze. Ebből lóféle 3625, gulyára való marha 1066, igásökör 470, fejőstehén 828. A sertés 3875, és kiugróan magas a juhok száma 75323.[29] Tehát amint látjuk a juhtartás érdekei mindenek fölé kerültek.
Kunmadarason 1713. és 1796. között az ökörszám a piaci viszonyokhoz alkalmazkodva hol fellendül, hol lecsökken, a tehenek száma a lakosság gyarapodását követve egyenletesen növekszik. A borjú és a tinó abszolút száma is meglehetősen nagy állandóságot mutat. A ló és a csikó nevelésben már egy sokkal dinamikusabb fejlődésnek vagyunk tanúi, hiszen a század alatt majdnem megduplázódik a lovak száma. A juhok számának a növekedése tanulságos, hiszen a 2500 lóról a század közepétől a század végéig megduplázódik ötezren felülivé emelkedik.[30]
1816. és 1852. közötti statisztikák tulajdonképpen a XVIII. századi állapothoz képest kevés változást mutatnak. Egyrészt az ökörszám tovább is a piaci körülményekhez alkalmazkodva hol több, hol kevesebb, a fejős tehenek száma inkább csökkenő tendenciát tételez a század közepe felé, a borjúk, tinók számának alakulása is jellemző. A lovak és a csikók száma nagyjából azonos, vagy éppen kicsit ingadozó, a juh viszont egyre erőteljesebben növekvő mennyiségű: a század közepére szinte megduplázódik a század eleji jószágszám. A 18. század elejéhez képest mintegy megnégyszereződik a juhoknak a száma. A sertések pedig a helyi szükséglethez, a fogyasztáshoz igazodnak.[31]
Legyen szabad néhány adattal közelebbről is bemutatni a változást, annál is inkább, mert ezek mögött az általános számok mögött már a nyájakba rendezett jószágfajtákra is tudunk következtetni. Túrkevén 1797. áprilisából öreg Tóth János, a falu bírája az összeíráskor a következőket találta: Somodi gulyáján 808 darab, a másik gulyásén 765, az ökörcsordán 280, az alsó tehéncsordán 740, a felső tehéncsordán 801, Fábián ménesén 380, Herczeg Jánosén 309, L. Herczeg Jánosén 150.[32] Más alkalommal a nyájak felmérésére kirendelt küldöttség a Finta gulyáján 1488, Gu. Szabó Mihályén 1497 marha és 13-13 bika, Szűts csikós előtt 426 Fábján előtt 409 ló és 4-4 csődör van. Az ökörcsordás Talpalló előtt 548 marha legel.[33] 1792-ben Túrkeviben az alsó járáson 235, a felső járáson 218 összesen 453 sőre ökröt találtak a felmérők. A felső csordán 646, az alsó csordán 589, az ökörcsordán 604, Kerekes gulyás előtt 922, Szász gulyás előtt 768, Szűts csikós előtt 273, Bíró csikós előtt 387 darab jószág járt. A nyűgösménes számát nem közlik.[34] 1802-ben Finta György gulyás előtt 831 nagyobb és apróbb marhát és 15 bikát regisztráltak az összeírók, Gulyás Mihály előtt 897 marha és 16 bika járt. Ökörcsordás Talpalló előtt 567 darabból álló jószág legelt, csikós Szűcs István előtt 274, Fábján Mihály előtt 393 ló volt.[35] Ugyanebben az esztendőben Túrpásztón a sőreökröket tinókat és tehéncsordákat gazdánként és darabonként vették számba: "első tized ökör 102, tinó 162, második tized ökör 80, tinó 133, harmadik tized ökör 102, tinó 172, negyedik tized ökör 125, tinó 102, összesen 413 ökör, 569 tinó. Tehéncsordás Bárdi Mihálynál van 709, csordás Fazekas előtt 590, összesen 1299 szarvasmarha."[36] Egy másik esztendőben az ecsegpusztai árenda kivetés pontosítása érdekében írták össze a túrkevei szarvasmarha állományt. Eszerint a földbirtokos gazdáknál 683 1/10 a földteleneknél 819 4/10 marhaszámot találtak.[37]
A számszerű adatokon túl az is nyilvánvaló, hogy az összeírók téli időben tizedenként a házakat végigjárva vették számba a jószágállományt, vagy pedig a már nyájba szerveződött, legelőre kihajtott és ott megállapodott jószágokat pásztoronként, nyájanként járták fel és írták össze. A legnagyobb gondossággal a hízómarha, a göböl dolgában járt el a túrkevei tanács. A legjobb legelőt Pohamarát jelölték ki a számára. Itt egy falka 250 darabnál nem lehetett több. Ha úgy alakult az esztendő, akkor az itt tartott négy falkán tehát az ezer darabon túli számot még egy ötödikre verték össze. Ennek a legelőjét többnyire a Malom-zugban jelölték ki. A sőre vagy göbölökrök megegyenlőítésének mondották a tanácsbeliek intézkedését, amikor egy gulyára az azonos számú jószág kihajtásáról intézkedtek.[38]
Rosszabb, aszályosabb esztendőben Pohamarán csak három járást állíttatott a tanács, ezen 750 darab ökörnél többet nem engedett járni, ezért a nép előtt kihirdették a vasárnapi templomozás után, hogy minden marhatartó gazda aszerint vegye hízlalóra az ökrét.[39] Az 1845-ös április végi felmérés viszont már jelentős mennyiségű többletet talált Pohamarán: "összesen 1244 az ökrök száma, 244 darabbal haladja fölül a négy sőrejáráson rendesen járni szokott, s megállapított 1000 darab ökrök számát." A felesleget eltávolították, csak a ténylegesen kijelölt mennyiség legelését engedélyezte a túrkevei tanács.[40] A kunhegyesi gulyások 1810-ben több bért követeltek az előző évinél, mivel felolvasták a jószágot, és úgy találták, hogy az felső gulyára 622, az alsóra 482, az ökörcsordára 425, a felső tehéncsordára 508, az alsó tehéncsordára 512 darab jár.[41] A kisújszállási tanács a gulyák rossz állapotáról tárgyalt 1846. őszén. Fegyverneken a legelőt alkalmatosnak találták, de nem volt elegendő víz az itatásra. Ekkor megállapították, hogy a Bátori gulyája 1600 darabból áll, a Kocsisé 1200 darabból. Ekkora nagy nyájakhoz több őrző és segítő is szükséges, ezért hozzájuk még bojtárok fogadását rendelte el az előljáróság.[42]
Nemcsak az egyes városok tanácsa, de a Jászkun Kerület is rendszeresen figyelemmel kísérte az állattartás alakulását. Gyakran körlevélben adtak utasításokat, tanácsokat, hogy egy-egy város miképpen cselekedjék, miképpen lehet egységesíteni az intézkedési rendet. Például 1776-ban körlevélben utasította a kerület a települések előljáróit, hogy "minden helység bírája a marhák felolvasása kedvéért aklokat csináltasson" a hadnagyok pedig minden hónapban ellenőrizzék a pásztorokat és a gulyákat. "A marhát az akolban felszámítsák, és ha őrzetős vagy bitang marhát tapasztalnának" jelentsék.[43] De nem kellett a kerületi kapitány biztatása. A tanácsbeliek és a gazdaközösség ha szükségét látták évente többször is felmérték a nyájat, de nem kellett parancs sem, hogy a munkájukat eredményesen elvégezzék.
A városok állatszámának alakulásában mindig meghatározó szerepe volt a vásároknak, ahol hatalmas tömegű jószág cserélt gazdát. Különösen a tavaszi vásárok voltak jelentősek, hiszen akkor már látni lehetett, hogy milyen esztendő várható, mennyire lehet reménykedni a hasznot hajtó jószágtartásban. Jól induló esztendőkben jelentős forgalmat bonyolítottak le az állatvásárok. Nagymértékben szaporította minden gazda a saját állatállományát. Gyakran még az összeírások időpontját is befolyásolták ezek az alkalmak. A túrkevei tanács gyakran hivatkozott a karcagi, a debreceni vagy a mezőtúri vásárok terminusaira. Az összeírást mindig a vásárok után tartották meg. 1818. május 2-án például azt olvashatjuk a tanácsi jegyzőkönyvben, hogy "adattasson hírül a népnek, hogy mivel hétfőn karcagi vásár lészen, szerdán kezdődik el az ecsegi conscriptio (összeírás), és egy napra a három első tizedek, csütörtökre pedig a három utolsó tizedek okvetlen megjelenjenek, mégpedig reggel 5 órára mind ott legyen."[44] A másik jeles terminus a göbölyök eladásának időpontja, a nyári vásár. Leggyakrabban a túri (Mezőtúr) vasasi vásárt emlegetik (augusztus 1.). Máskor pedig a pesti medárdusi vásárt (június 8.) jelölik meg. A kisújszállási tanács például külön határozott arról, hogyha valaki tavasszal kiveri a gulyára az ökreit és csak a medárdusi pesti vásárig tartja ott, az eladott marha után fél bérrel tartozik a pásztornak.[45]
A legelőre hajtandó állatok számbavétele az igazságos teherelosztás miatt volt lényeges. Ezért az árenda kivetés alapja egy eszmei aránykulcs, az ún. öregszám vagy öregmarhaszám. Napjainkra ez mint számosállat terminus maradt meg. Ez volt a legelő árenda kivetésének alapegysége. A borjúkat, juhokat, sertéseket és természetesen a nagyjószágokat is mindig ebben az egységben számolták. Ez az eszmei, de nagyonis valóságos viszonyokat tükröző arány pontosan mutatta az értékrendet. A közönség, az állattartó gazdák igazságosnak találták, s a maguk számára kötelezően elfogadták. Mivel egy öreg számot több másfajta állat is alkothatott, az összeírásokban gyakran találunk törtszámokat.
Mint az előző fejezetben láttuk a Nagykunságban kétfajta státusú legelő volt a vizsgált időszakban: a redemptus jogon használt saját, megváltott legelő és a bérelt puszta. Az igazságosság miatt nagyon bonyolult kölcsönhatást találunk a kétféle használat között. Inkább azonban az a jellemző, hogy nem tesznek lényeges különbséget közöttük. A redempciós jog alapján előre meghatározott - forintban vagy földnagyságban megállapított, esetleg jószágszámra is kivetített - kedvezményt adnak a redemptusoknak. A fennmaradó terület bérleti árát pedig a jószágszám után arányosan kivetették. A kiadások az árendaösszegből, esetenként a tulajdonos által áthárított adókból, a működtetéssel kapcsolatosan felmerülő költségekből tevődtek össze. A bevétel is több csatornájú volt: elsősorban a terrágium, a föld- vagy fűbér amit a jószágszám után vetettek ki. A terrágium mindig földbér. Benne a redempcióhoz való viszony, a föld meghatározó szerepe fejeződik ki. A mindennapi gyakorlatban azonban - mivel legelőként használták - inkább mondottak fűbért. Jóllehet ez a szóhasználat a gyakorlat, de mindig földet értettek rajta.
A tanács jövedelme a terrágiumon kívül a rétosztásból befolyó summa, a szántóföld kiosztásából keletkezett haszon, idegen helyről idehajtott állatok legelőbére, az irredemptusoktól szedett fűbér, sőt még a tilosban legeltetőktől, utasoktól beszedett pénz is ebbe a kasszába került. Az így összegyűlt pénzt az árendába fordították, és csak a fennmaradó összeget osztották széjjel a jószágszám után. Ezért is volt olyan fontos és a lehetőségig pontos is az összeírás. A tanács éberen vigyázott arra, hogy minden jószágot számbavegyenek, mert ezt kívánta az egész jószágtartó gazdaközösség érdeke. Tanulságosan világít rá mind a korabeli gyakorlatra, mind a szemléletre Illéssy János kerületi kapitány javaslata a kunmadarasi tanácsnak: "jó volna a városnak azon pusztát (tudniillik Tomajt) más nagykun városok bevett szokások szerint manipulálni, amely eképpen van szokásba, hogy felkalkuláltasson, hogy a városi legelőnek hagyott föld mennyi számú marhát tarthat el kellő legeltetéssel, mennyi légyen pedig valósággal a városi lakosságnak a szükséges legelőt megkívánó jószágnak száma. 10 sertés, 10 juh, 2 tavali marha, vagy 2 tavali csikó, egy marhaszámba az azon felyül valók pedig átallyába nagy számba vetetnek."[46]
Tanulságos az, hogy az arányok hosszú időn keresztül többnyire állandóak. Időnként ugyan tapasztalható közöttük eltérés. Ennek az öregszámnak a kialakulásában minden bizonnyal szerepet játszott a dica, ez a középkori adózási forma amelyik a jószág valamiféle értékarányát vette figyelembe. Ez többnyire közmegegyezést tükröző arányszám volt. Karcag tanácsa 1801. októberében utasította a nótáriust az összeírás elkészítésére, egyúttal meghagyta neki, hogy "a számos marhák közé a harmadfűek is foglaltatnak, s 10 juhot" vegyen egy szarvasmarha számba.[47] A legelőre hajtandó jószág után fizetett darabszámra, öregszámra, nagyjószágszámra megállapított summa fedezte az árendát és egyéb a legeltetéssel kapcsolatos kiadásokat (pásztorbér, sózás, kút, felszerelések és utazási költségek). A jószág árendára feladása kötelessége volt mindenkinek. A pásztorokat kérdezték meg először és ha a bevallások között nagy különbség mutatkozott, tanácsi bizottság szállt ki egy-egy gazda jószágainak a számbavételére.
A visszaélést - a közösség érdekében - szigorúan és következetesen megtorolta a tanács. Általános formulának tekinthető, amit a kunhegyesi tanács fogalmazott meg: az összeírás "mindenféle pásztoroknak jelenlétekben véghezvitessen, azonban a nép előtt közönséges helyen kihirdettessen, hogy senki semmiféle marháját semmi szín alatt eltagadni ne merészelje, különben az eltagadott marhája azonnal el fog adatni, s az árenda summája pótlásához fog tétetni."[48] Ezek alapján az összeírók Kunhegyesen 5944 marhaszámot találtak. A juhok és a sertések közül 10 darabot vettek egy marhaszámba, a tavalyi csikók és borjúk közül 2 darabot. A gyendai árendába még más beneficiumok hasznát is visszaforgatták, mint a halászat, a csapszék jövedelme, a kenderföldek kiosztásából és a dézsmából bejött pénz.[49] Eltérést ritkábban tapasztalunk a bevett gyakorlattól. Kisújszálláson 1818-ban veszik fel a sertéseket árendára. Ekkor 6 darabot vettek egy számba.[50] Karcagon majd 1854-ben hoznak olyan határozatot, hogy ezután nem a jószágszám után "hanem a közlegelőink becslő bizottságilag kiszámított jövedelméből fizettetik az adó, mivel a közlegelő a tőkeföldnek a járuléka."[51] Ekkor egy öregszámba 5 darab sertés vagy 10 darab juh számítódott. Négy évvel később tarthatatlannak tartja az állattartó birtokos lakosság ezt az állapotot, ezért visszaállítják a régi rendet, egy nagy jószágszámba két tavalyit, borjút vagy csikót, 4 sertést vagy 8 juhot számítanak.[52] A következő évben azonban végképp visszaállnak a régi megszokott rendre.[53]
A kunhegyesiek által bérelt gyendai pusztára hajtandó jószágok - az ökörcsorda és a kosnyáj - árendájának kiszámításánál 2 tavalyi csikó és borjú tett két marhaszámot, 10 juh és sertés egy marhaszámot. Az irredemptusok másfélszer annyi legelőbért fizettek mint a redemptusok.[54] Az 1820-as nyári összeírás Kunhegyesen a következő jószágokat találta: a szilajménesen számos 366, tavalyi 166, szelídménesen és kézen (nyilván kezesménesen) számos 194, tavalyi 187, felső gulyán számos 649, tavalyi 395, alsó gulyán számos 556, tavalyi 445, ökörcsordán számos 678, tehéncsordán számos 567, borjúcsordán tavalyi 108, öszvesen számos 4756, tavalyi 1301, juh 14302, sertés 1949. Az utóbbiakból tízet számítanak egy számosba, míg a tavalyiakból 3 tesz ki 2 számos állatot. Így a teljes jószágszám, tehát öregszám 7247.[55] Egy évvel később a szilaj ménesen 482 számos, 95 tavalyi, a szelídménesen és kéznél 1817 számos, 145 tavalyi, a felső gulyán 735 számos, 309 tavalyi, alsó gulyán 697 számos, 395 tavalyi, ökörcsordán 641 számos, tehéncsordán 634 számos, borjúcsordán tavalyi 145, juh 15353, sertés 2516 darab.[56]
1810. novemberében Túrkevén "kérdés támasztván, hogy az idei bárányok, malacok, szopós borjúk és csikók miképpen vétessenek fel árendára. Meghatároztatott, hogy az idei fajzások (szaporulat) akárminéműek közül kettő vétessen egy öregszámra, ahhoz képest, amint már régi határozat szerint például egy öreg marha számot 5 sertések, másik öreg marha számot 8 juhok, és így malacok közül 10, a bárányok közül pedig 16 tegyen ki egy öregszámot, a szopós borjúk és csikók közül 2 maradván egy öregszámban. Szolgál tudósításul az árendának kivetésére."[57] Vagy tanulságos egy XIX. század közepi karcagi adat. 1854-ben a legelőre hajtandó jószágok arányszámának a megállapításánál a régi rendet vette figyelembe a tanács, amíg véglegesen ki nem osztják a legelőt. Az összeíráskor 14474 öreg marhaszámot találtak. Ez így oszlott meg: volt 4914 öreg marha, 1282 tavalyi, 3483 ló, 537 tavalyi csikó, 4395 juh, 4319 sertés és az összeíró még 52 szamarat is talált.[58] Ennek alapján határozták meg, hogy a lakosok a jószáguk után mennyi legelőbért vagy terrágiumot fizessenek. Ezt olvassuk még ugyanezen tanácsülés határozatai között: "kimondatik, hogy azon földbirtok nélküli lakosok, kiknek jószága a múlt esztendőben a birtokos lakosság közlegelőjén élt, s országos adó alá nem vétetett fel, 2 tavalyit, vagy 10 juhot, vagy 5 sertést számítván egy öregszámba, fizessék a karcagi pénztárba, a juhtól 10 krajcár, a nagydarab jószágtól pedig 1 pengő forintot, mely ekként begyűjtendő összeg fordíttassék egy artézi kút költségére.[59]
Hogy milyen soká élt ez a gyakorlat, legyen szabad további karcagi példákkal igazolni. Még a múlt század második felében is szinte a legelőfelosztások utolsó percéig, már egy polgárosult társadalmi közegben ezek a hagyományos legelőgazdálkodással összefüggő kérdések állandó napirendjeként szerepeltek az éves tavaszi tanácsüléseknek. 1858-ban arra hivatkozva, hogy a lakosság szaporodásával a legelőből mind többet törnek föl, mind összébb szorul a legelő, szükségessé válik annak arányosítása. A korábbi gyakorlat alapján két lánc redempciós tőkeföld után 5 nagy jószágot lehetett legelőre hajtani. Egy nagyjószágszámba 5 sertést, vagy 10 juhot számítottak. Az 1858-as tavaszi tanácskozáson újabb megszorítást tett a tanács. Ettől kezdve egy láncalja földbirtok után jelölték meg a kihajtandó jószágszámot. Eszerint két nagyjószágot hajthatott ki mindenki egy láncalja föld után. Egy nagyjószág helyett 4 sertést vagy 8 juhot állapítottak meg.[60] Amint látjuk tehát szigorítás érvényesült a jószágtartásban.
Legközelebb már csak 1867-ben változtattak ezen a gyakorlaton, tovább szigorítva a legeltetési regulát. Eszerint Karcagon minden egyláncnyi tőkeföld birtok után - ebbe viszont nem értik bele a réti illetéket, csak a tilalmasi határon levő földet - egy birtokos a közlegelőn egy nagy jószágot legeltethet, vagy azzal felérő 2 tavalyit, vagy 5 darab sertést, vagy 10 darab juhot. Ekkor más társadalmi státusú jószágtartóknak is szabályozták a legelő használatát.[61] A következő években kis változtatásokkal ez az arány maradt jellemző a karcagi legelő használatra. Például 1868-ban egy láncalja föld után a legelő illetményre két nagyjószágot számítanak, egy nagyjószág helyébe pedig 10 birkát, 5 sertést vagy tavalyi borjúból vagy csikóból 2 darabot.[62] 1870-ben a legelőre hajtható jószágszámhoz azt a megjegyzést fűzik, hogy igavonó jószágból 4 darabig kettőt kell számítani egy számba. Ez a rendszer a legelő felosztásáig meghatározóan tovább élt, sőt Kisújszállás kecskési legelőjén szinte az 1960-as évekig eszerint legeltettek. Kisújszálláson a redempciós jog a forintos föld alapján lehetett legelőre jószágot hajtani, számosállatként egy nagyjószágot, ami tavalyinál öregebb lovat vagy szarvasmarhát jelentett, 2 tavalyi borjút vagy csikót 2 szamarat, 4 kecskét, 5 sertést, 8 juhot, 16 malacot vagy bárányt.[63]
Összeírást olyankor is elrendelt a tanács, ha gyanúja támadt, hogy a pásztorok titokban idegen jószágot fogadtak fel legelésre. Ilyenkor küldöttséget neveztek ki, hogy felmérje az állományt és a feleslegről megtudja, kinek a tulajdona. De az rendszeres gyakorlat lehetett, hogy egyesek a súlyos legelőbér fizetés kötelezettsége alól úgy kívánták kihúzni magukat, hogy az összeírás előtt eladták a jószáguk nagyobb részét, majd az összeírás után újakat vásároltak, és ezeket a pásztorok kezére adva meghízlalták és jópénzen értékesítették. Ha ilyenről tudomást szereztek, a jószágot azonnal számbavették.[64] Legsúlyosabb büntetés a jószág elkobzása és értékesítése volt. A pénzt az árendába fizették.[65] Kisebb büntetésnek számított, hogy az eltagadott jószágok után kétszeres haszonbért kellett fizetniük a gazdáknak.[66]
Különösen szigorú volt az árenda összeg behajtása. Évente kétszer fizettek a városok a bérelt pusztákért, Szent György napkor (április 24) és Szent Mihály napkor. (szeptember 29.) A késedelmes befizetés a földesúri járandóság megadását hátráltatta. A késedelmesség maga után vonhatta, hogy a puszta tulajdonosa megvonta bizalmát a településtől, és nem nekik, hanem másnak adta bérbe a pusztát. A tanács, hogy elkerülje a nagyobb bajt, különböző szankciókat alkalmazott késedelmes polgáraival szemben. Így például a madarasi tanács addig nem vette számba a jószágokat, míg a gazdájuk ki nem fizette a taxa felét. A pásztor pedig addig nem vehette maga elébe az állatokat, "elcsapatás büntetése alatt," míg a befizetésről szóló cédulát a jószág gazdája be nem mutatta.[67] Máskor arról határoztak, hogy a gyapjú ára osztásakor szedjék be a tanácsbeliek minden lakostól a fél árendát, hogy az a megfelelő határidőre együtt legyen.[68]
A redemptus lakosok birtokaik alapján külön jogokat is élveztek. Földjük arányában egy-két marhatartási joguk volt, amiért nem kellett árendát fizetni. Pontosan számontartották, az összeíráskor az állományból ezeket a kedvezményeket leírták, és csak a maradékra vetették ki az arányosan jutó árenda összeget. Az irredemptusok értelemszerűen ebből a kedvezményből kimaradtak. Sőt nekik az árenda mellett a terrágiumot, a földbért is fizetniük kellett, mivel földjük nem volt. A legelő állapotától függően ezt a kérdést a tanács hol szigorúbban, hol enyhébben bírálta el. 1818-ban például Túrkevén 8546 1/8-ad lett az öregszám.[69] 1825-ben miután minden rovásra két öregmarhaszámot levontak, maradt 6898 darab - olvashatjuk a jegyzőkönyvben. Az árendát elosztva a "sőre árendát, a terrágiumot, a tavaszi földosztás árát is beletudván, esik egy marhaszámra 2 forint 8 krajcár váltócédulákban,"[70] amelyet a gazdáknak kell jószáguk után megfizetni. A következő esztendőben Túrkevén az öreg számú marha 8470-et tesz ki. "Kifogván minden rovásra két öregszámot, maradt kivetésre 6367 3/5-öd öreg."[71] 1828-ban 6698 öregszámra osztották szét az árendát Túrkevén.[72] 1832-ben 5656 4/8-ad az öregszám.[73] A következő esztendőben pedig 6474 6/8-ad[74] - hogy csak néhány példát hozzak.
A múlt század közepe táján a nagykun városok tanácsai különböző módosító javaslatokat tárgyaltak az öregszám arányainak a megváltoztatásáról. Amint láttuk, Karcagon ki is alakult a század második felére egy másfajta rend. Kisújszálláson is az előbb idézettek alapján állt be az öregszám aránya a múlt század második felében. Túrkevén először 1843-ban az ecsegi árenda kivetése ügyében fogadták el azt a javaslatot, hogy "a sertések számából nem volna-e hasznosabb egy marhaszámra 4 darab sertést venni fel."[75] 1854-ben újra tárgyalta a tanács az ügyet, mivel a korábbit elvetették. Ekkor a különféle jószágok egymással összevetett arányáról azt határozták, hogy 5 darab öreg rideg marha egyenlő 3 darab ökörrel vagy 4 darab fejőstehénnel. Egy darab öreg rideg marha egyenlő 2 tavalyival, vagy 4 darab sertéssel, vagy 8 darab juhval, vagy 16 darab szopós borjúval, vagy malaccal vagy 24 darab szopós báránnyal.[76] De még a föld utáni kedvezményeket is megváltoztatták ebben az időben: "meghatároztatott, hogy egy rovásos föld után megjárhat vagy 5 darab heverő marha, vagy ehelyett 3 darab hízó ökör, vagy ehelyett 4 darab hízó, vagy fejős tehén."[77]
Mint láttuk az irredemptusokat jóval kisebb jogok illették meg mint a földváltó redemptusokat. Figyelemmel kísérhetjük azt is, hogy a 18. század második felében hogy szorulnak ki az irredemptusok a legeltetési jogok gyakorlásából. Ez a jószágtartásban ott érhető tetten, hogy azok a kedvezmények, amelyek a redemptusokat megillették, az irredemptusoknak nem jártak. Így a saját határon belüli legelőkért a redemptusok természetszerűen földbért nem fizettek, hiszen az a föld a sajátjuk volt, csak a pásztorbérekkel tartoztak, illetve egyéb költségeiket vállalták. Ezzel szemben az irredemptusoknak fizetniük kellett a saját határon belüli legeltetésért is földbért vagy terrágiumot.
A bérelt pusztákon is kedvezőbb volt a redemptusok helyzete mivel a tőkeföld arányában néhány jószág után egyáltalán nem kellett fizetniük földbért, másrészt pedig mindig feleannyi legelőbérrel, fűbérrel vagy földbérrel szolgáltak mint az irredemptusok. Ezeket a kérdéseket mindig a Jászkun kerületi gyűléseken tárgyalták meg. 1819-ben például a Jászberényben tartott kerületi generális gyűlésen az irredemptusok jószágtartását, illetve az azért fizetendő terrágiumot állapították meg a Hármas Kerületre. Ebben olvashatjuk: "jelen gyülekezet által oly határozat tétetik, hogy nevezetesen a nagyobb jószágoktúl az irredemptus lakosok 24, az apróbbaktúl 8 krajcárokat, egy napi kapáló szőlőért pedig 350 kadrát ölekkel véve 20 krajcárokat fizessenek. Hogy pedig az irredemptusok ezentúl a juhokat, birkákat s egyéb apróbb jószágjaikat szerfelett ne szaporíthassák, erészben disctrictuális kapitány úrnak kiküldettek, hogy mennyi számmal lehessen tudniillik egy juhásznak vagy irredemptus lakosnak juhokat vagy birkákat tartani."[78] Kisújszállás tanácsa 1772-ben az irredemptusok jószágtartása ügyében így határozott: "minthogy árendás pusztán kelletik az marhát tartani, ebben az esztendőben földbért 8 garast fizessenek minden marhátúl, és hogy két tavali tégyen egy marhaszámot.[79]
Túrkeve tanácsa - mivel döntő mértékben bérelt pusztán tartja jószágállományát, - még keményebben foglal állást. Az ecsegi árendába "az irredemptusok fizessenek duplázva, minthogy a redempciós földhöz semmi jussok nincsen."[80] 1790-ben úgy határozott a kevi tanács, hogy "a földteleneket amit nézi, a szokott földbér vagy terrágiumon túl úgy adózzanak, mint akármely földesgazdák."[81] 1841-ben pedig a meddőgulyán járó jószágok után a birtoktalan lakosok 30 krajcárral többet fizettek, mint a redemptusok.[82]
Minden bizonnyal az 1848-49-es eseményeknek is szerepe volt abban, hogy a túrkevei irredemptusok a régi rend megváltoztatását követelték. Az egyik kérésük az volt, hogy "a fűbér vagy terrágiumfizetés alól feloldoztassanak." A tanács a következő indokkal utasította el a kérésüket: "mi a terrágiumot illeti, - mivel a köznyomás a tőkeföldek járuléka s azért a földbirtokosok szinte mint a tőkeföldért megfizettek - ahhoz a földbirtokosoknak kizárólagos joguk van. Ezeknek a földdel nem bíró lakosoknak a köznyomásban semmi illetményök nem lévén, jószágaik a földbirtokosok nyomására szorulnak, nagyon igazságos, hogy azon legeltetésért, mit a földbirtoktalanok jószága köznyomáson tesz, valamennyi haszonbér fizettessék. Mindezeknél fogva a földbirtoktalan lakosok a terrágium fizetése alól föl nem oldoztathatván, azt mind eddig úgy ezután is fizetni köteleztetnek."[83] Kisújszállás tanácsa úgy rendelkezett, hogy "a redemptusoknak 5 forintos földtől egy marhájuk felényi bérrel legyen. Ha pedig marhájok száma redemptiojokat felülhaladná, a felesleg valótól egész bért, azaz annyit, mint az irredemptusok, ők fizessenek."[84] A kunhegyesi tanács a bérelt gyendai pusztán csak úgy enged hízó marhát, hogy a "redemptus gazdák közül akinek ökre vagyon, fizessen minden darabtól kétannyit, mint az idehaza legelő. Az irredemptusok pedig háromannyit, azonba a terrágiumot is fizessék."[85]
Máskor pedig kifejezetten az a tanács célja a felemelt fűbérrel, hogy az irredemptusok állattartását visszaszorítsa, korlátozza. Pl. 1853-ban azt olvassuk a tanácsi jegyzőkönyvben, hogy "a földetlen emberek különféle jószágokkal annyira megterhelik a birtokos lakosság jószága mellett a legelőt, hogy emiatt a birtokosok jószága több ízben szükséget szenved." Ezért egy darab marhától 40, lótól 30, juhtól és szamártól 15, sertéstől 10 krajcár fizetésre kötelezik őket fűbér adó gyanánt.[86] Más korlátozó intézkedéssel is éltek. Például az arányosság bevezetésével, azaz "kiki csak annyi marhát és jószágfélét tarthat, amennyit földje aránya megenged. A földetlen lakosok pedig csak úgy tarthatnak jószágot, ha a földbirtokos lakostól legelőt váltanak."[87]
A legelőterület nagyságát és minőségét nagyon nehezen lehet meghatározni. Nagymértékben változtak a legelők területei, hiszen például rendszeresen vagy időszakosan víz borította, ilyenkor ezeket ki kellett hagyni. A jugerumok nagysága is változó volt: 1000-1200-1600 négyszögöles mértékekkel találkozunk. A legelők állapota, minősége, fűhozama erőteljesen függött az időjárástól, a csapadékosabb vagy szárazabb évektől. De ugyanúgy befolyásolta a tél hosszúsága annak szigorúsága. Az adatok ismeretében úgy fogalmazhatunk, hogy az állattartó gazdaközösségek igyekeztek a lehető legtöbb jószágot elhelyezni a rendelkezésükre álló legelőkön, és ezt a maguk számára hasznosítani, így a határok rendkívül dinamikus mozgásban voltak. A legelőket, réteket kaszálóként is hasznosították, esetenként kiosztották és fölszántották különböző magvak alá, máskor nád, gyékény vagy kórótermő területként vették igénybe.
A legelők nyári és téli időszakban egyaránt jószággal voltak tele, a réti szigeteket tilalomban tartották, ahova a telelő jószágot hajtották be. A feles legelőre szivesen fogadtak idegenből jószágokat. Ez a bonyolult és dinamikusan változó, a pillanatnyi állapotokhoz alkalmazkodó gazdálkodás a jellemzője a nagykunsági, tágabban az alföldi árutermelő állattartásnak.
Általában az volt a gyakorlat, hogy meghatározták a jószág számára kijelölendő legelő nagyságát. A legelő minőségétől függően egy-másfél holdnyi területet számoltak egy számos állatra. Például a kunmadarasiak a tomaji bérelt pusztán levő marhát fölszámolták, 659 darabot találtak. Mivel úgy határoztak, hogy "minden darab marhára másfél jugerum föld essen legelőnek," ezért a tanács több jószág fogadását nem engedélyezi.[88] A túrkevei tanács 1852-ben úgy döntött, hogy "mivel Malom-zugban a föld csakugyan rosszabb mint Túrkedden, ott egy ökörre 1200 négyszögöllel 3 hold, vagyis 3200 négyszögöl, vagy 1600 négyszögölével 2 hold föld lesz kihasítandó."[89] Túrkeviben még az emlékezettel elérhető időben is úgy számoltak, hogy egy nagyjárás vagy öregjárás két kishold (2.400 négyszögöl), a féljárás vagy kisjárás (1200 négyszögöl) egy növendékmarhára vagy csikóra, 4 anyadisznóra egy fél öregjárást számoltak.[90] A kunhegyesi tanács 1819-ben a fegyverneki pusztából 2000 jugerumot bérelt. Itt egy sőrejárás 200 ökörre számítva 300 jugerumból állott.[91] 1818-ban a kunszentmártoni tanács úgy határozott, hogy mivel Csorbán a göböly csak 400 darabból áll, mert a fiatal tinókat a gulyára verték, a kiszakított járás viszont 600 darabra lett méretezve, ezért itt a széleken egy dűlőnyi kaszálót szakítanak ki a legelőből. Ezt tartaléknak tekintették, amelyet ha szükséges, újra legelővé lehetett visszafordítani.[92]
Túrkeve póhamarai legelőjének gondos használata jól példázza az itt elmondottakat. A sőretartás adta a legfőbb jövedelmet. Tehát ennek az érdekeit messzemenően érvényesítették. Pohamarát három vagy négy járásra osztották. A térkép tanúsága szerint a mérnök négyszögölnyi pontossággal egyforma nagyságúra osztotta föl és csóvázta ki a területet. A göbölytartás érdekeit is figyelembe véve szigorúan meghatározták az ott legeltethető jószág számát. 1803-ban a négy falkában egyenként 210 összesen 840 göböly legelt. Az ezen felül levő ökröt a Malom-zugba verték ki.[93] 1825-ben 729 darab sőreökör legelt a gulyán.[94] 1808-ban a Pásztói legelőt 1286 jugerumnak írják, ezen 1092 ökör legel.[95] Az 1804-es esztendő különösen jó volt. A göböly ökrök négy falkában legelhetnek, egyben-egyben 300 darabnál is több van, állapítja meg a felmérő küldöttség. Ezért szükség lesz még egy járást kiszakítani. "Jövendőre pedig, ha az Isten békességben megtart, okvetetlen öt falkákat kell csinálni olyan formán, hogy az első tized szakasztasson kétfelé, a második, harmadik, negyedik tizedeknek tulajdon falkái legyenek, pótoltatván egyik a másikból az egyenlőségig, vigyázván a járásoknak tulajdonságára, a falkák öt felé lévén osztva, sors vettessen, melyik menjen Pásztóra, vagy a Malom-zugba és azután tizedszámra forogjon."[96]
Általában normális időjárást feltételezve Póhamarán 250 körüli számot határoztak meg egy járásra. Így körülbelül 1000 hízó sőrével számolhatunk, ez azt is jelenti, hogy ennyi körül értékesítettek évenként.[97] Ha rosszabb esztendő volt, csak három járást alakítottak ki, a negyediket többnyire a Malom-zugba tették át. Nyilván a 250-es létszám ideálisnak tűnik, mert máshol is megközelítően hasonló számot találunk.[98] 1840-ben olyan kevés a sőre, hogy csak két járást állítanak be: a Két-kuti járást, és a Dobhalmi sőrejárást, a Hegyesi járást kaszálónak hagyják.[99] A következő esztendőben már újra mindhárom járást legeltetik, sőt 817 darabot talált a felmérés, 55-tel többet, mint szabad lett volna.[100] 1843-ban négy járást alakítottak ki: Hegyesi, Két-kuti, Fekete-halmi és Dob-halmi. Ekkor 1060 ökröt hajtottak ki Póhamarára.[101] 1845-ben pedig 244 darabbal haladta túl a sőreökrök száma a megállapított 1000 darabot és előírja a tanács a számuk kellő mértékű csökkentését.[102]
Az adatok fényében megállapíthatjuk, hogy a Nagykunság városainak gazdatársadalma rendkívül körültekintően járt el, mindig a birtokos érdekeket képviselte a legelőhasználat, illetve a legelőre hajtható jószág számának a megállapításában. Ez a rendszer a 18. század előtt már élt, de valójában a redempcióban teljesedett ki. A redemptus előjogokat figyelembe véve a birtokos lakosságnak, a jószágtartó gazdáknak kedvező döntések a folyamatos és nagyarányú állatállomány fenntartását igyekeztek megteremteni és biztosítani. Ez a gazdasági tevékenység még a hagyományos szerkezetet is túlélve gyakorlatilag századunk első felében is a legelőközösségek területén megmaradt és tovább működött. Így Túrkeve-Ecsegpusztán, Kisújszállás kecskési legelőjén, a kunmadarasi Nagyréten és Karcag határának egy megmaradt, pár ezer holdas legelőjén. Az állatlétszám alakulása és ingadozása mind jelzi a paraszti gazdaságok érdekeltségének az alakulását ami leginkább a piac által meghatározott jószágtartásban rajzolható meg.

J e g y z e t e k

1. Herman Ottó, 1898. 1909.
2. Balassa Iván, 1971. 179-193.
3. Bereczki Ibolya, 1988. 335-347.
4. Finta Sándor, 1989.
5. Rékasy Ildikó, 1987. 221-369.
6. Paládi-Kovács Attila 1980. 68-72. Kósa László: 1974. 24-42.
7. Szabadfalvi József, 1987. 85-91. Szabó László 1987. 10-26. Selmeczi Kovács Attila 1983.
8. Paládi-Kovács Attila 1980. 68-72.
9. Györffy István: A magyarság néprajza II. é.n., és u.ő. 1927., 1943.
10. Tálasi István, 1936. és 1942. 203-220.
11. Tálasi István, 1942. 203.
12. Szilágyi Miklós, 1966. 91-136.
13. Szilágyi Miklós, 1968. 350-367.
14. Fazekas Mihály, 1979.
15. Tálasi István, 1936. 6.
16. Kiss József, 1979. 214. A Pentz-féle összeírás az Országos Levéltárban mikrofilmen megtalálható: U et C. Fasc. 71. No 4. (1699.)
17. Kiss József, 1979. 227.
18. Kiss József, 1979. 231.
19. Conscripcio Karcag, 1726. aug. 1. 144. passim. Itt most nem célom, hogy a nagyon gazdag tartalmú összeírásokat számbavegyem és elemezzem. Ez egy külön munkát követel. Inkább a mondanivaló aláhúzása érdekében veszek számba pár jellemző adatot. Karcag néhány összeírásából idézek:
1726. aug. 1-én - tehát egy megállapodottnak számító nyár közepi időben 395 személynek a négy tizedben 409 ökör, 597 ló, 429 tehén, 609 negyedfű, 832 harmadfű (tinó), 2399 fejős juh (fias juh) 224 meddő juh, 345 disznó és 96 kas méh.
ökör ló tehén 4d fű 3d fű juh meddő disznó méh
1726. 409 597 429 604 832 2399 224 345 96
1727. 398 612 479 662 778 2466 201 275 71
1728. 359 519 390 548 559 2077 94 113 65
1730. . 472 587 366 666 683 2872 136 112 95
1731. 644 429 503 140 125 1327 829 178 476
1733. 402 437 474 186 836 2275 278 209
1734. 196 620 613 177 447 1694 248 60
1739. 473 672 626 641 5344 368 750 298
1745. 253 1137 924 785 3642 764 99
1854. 4914 öregszámba 1282 tavalyi marha, 3438 ló, 537 tavalyi csikó,43495 juh, 4319 sertés, 52 szamár összesen: 14474 öregmarhaszám
1867. lóféle: 3625, ökör: 470 tehén: 828, gulyára való: 1066, sertés: 3875, juh: 75323.
20. Conscr. Kg. 1736. Kg. 1736. 144. köt.
21. Conscr. Kg. 1734. Ö 9/144. köt.
22. Conscr. Kg. 1745. 46. u.o.
23. Szabó Lajos, 1987/b. 258.
Év Jármos ökör Göböly Hámos ló Fejős tehén Sertés 1 éves Juh
1750 339 275 1015 872 555 2368
1755/56 234 363 1031 873 381 3011
1760/61 373 387 1097 777 331 2846
1765/66 365 386 1279 714 423 3939
1776/71 270 157 1324 653 296 3916
1775/76 308 324 1558 900 325 6094
1780/81 390 71 1616 1025 328 7919
1785/86 174 127 1764 567 350 6033
1790/91 164 - 1385 713 95 2930
1795/96 365 120 1386 785 568 5629
1800/01 296 122 1811 1246 411 8925
1805/06 334 161 2221 741 827 9629
1810/11 236 - 2219 1220 1356 8283
1815/16 342 28 2141 1110 1413 11460
1820/21 433 19 2382 1574 2269 12357
1824/25 445 164 2452 1340 1785 14991
24. Szabó Lajos, 1987/b. 156-157.
25. Zsoldos István, 1979. 227.
26. Zsoldos István, 1979. 225.
27. Prot. Kg. 1854. márc. 19. 14/56.
28. Prot. Kg. 1858. ápr. 11. 30-34/320.
29. Prot. Kg. 1867. febr. 21. 22/54. "Tudomásra hozatik ez alkalommal az is, hogy az összeírás szerint a községben létező jószág létszáma a következő: lóféle 3625 nagy darab, ebben tavalyi 655. ökör 470, tehén 828, gulyára való 1066, ebben tavalyi 627. sertés 3875, juh 75323. Összesen mind 85187 darab"
30. Kormos László, 1967. 10.
Kunmadaras állatállománya a XVIII. század folyamán:
Évszám Ökör Tehén Borjú,tinó Ló, csikó Juh
1713 123 78 58 28 50
1760 508 594 866 880 2555
1766 668 506 1218 1029 2919
1796 351 614 893 1405 5037

Családonkénti megoszlás:
egy családra eső

Év Családok száma Ökör Tehén Borjú,tinó Ló,csikó Juh
1713 45 2,7 1,7 1,1 0,3 1,0
1760 312 1,6 1,9 2,7 2,8 8,1
1766 393 1,7 1,3 3,1 3,6 7,4
1796 606 0,6 1,0 1,4 2,4 8,3

31. Kormos László, 1967. 126.
Kunmadaras állatállománya a XIX. század első felében:
Állatok megnevezése 1816 1828 1838 1846 1848 1852
Ökör száma 332 178 50 289 332 331
10 családra esett: 3 1 0,4 2 2 2
Tehén száma 869 810 222 513 457 659
10 családra esett: 8 6 2 4 3 4
Borjú, tinó száma 1536 956 311 924 568 -

Állatok megnevezése 1816 1828 1838 1846 1848 1852
10 családra esett 15 8 3 7 4 -
Ló, csikó száma 2172 2123 1749 1961 1911 2345
10 családra esett 21 18 16 14 12 14
Juh, (fejős, meddő) 6869 9198 6691 12934 11979 9160
10 családra esett 68 75 64 96 76 56
Sertés száma 1692 1466 458 1157 713 -
10 családra esett 16 12 4 8 4 -
családok létszáma 1011 1220 1043 1392 1597 1634
32. Prot. Tk. 1797. ápr. 17. 310/160.
33. Prot. Tk. 1795. máj. 8. 216/113.
34. Prot. Tk. 1792. máj. 2. 243/270.
35. Prot. Tk. 1796. máj. 6. 90/205.
36. Prot. Tk. 1802. aug. 21. 386.
37. Prot. Tk. 1800. máj. 27. 298-299/240.
38. Prot. Tk. 1807. ápr. 29. 98.
39. Prot. Tk. 1835. márc. 7. 154/145.
40. Prot. Tk. 1845. ápr. 29. 138-139/305.
41. Prot. Kh. 1810. máj. 4. 310/807.
42. Prot. Kj. 1846. okt. 12. 280/697.
43. Túrkeve, Prot. Currentalis, 1776. ápr. 15. 887-888.
44. Prot. Tk. 1818. máj. 2. 361.
45. Kj. Capsa H. fasc. 4. 1783.
46. Prot. Km. 1830. márc. 12. 45-46/144.
47. Prot. Kg. 1801. okt. 23. 232-233/656.
48. Prot. Kh. 1790. máj. 22. 143/112.
49. Prot. Kh. 1790. máj. 26. 146/117.
50. Prot. Kj. 1818. máj. 11. 24/240.
51. Prot. Kg. 1854. márc. 19. 14/56.
52. Prot. Kg. 1858. ápr. 11. 30-34/320.
53. Prot. Kg. 1859. márc.
54. Prot. Kh. 1804. máj. 5. 136/121.
55. Prot. Kh. 1820. jún. 17. 287/669.
56. Prot. Kh. 1821. jún. 12. 117/277.
57. Prot. Tk. 1810. nov. 3. 348.
58. Prot. Kg. 1854. márc. 19. 14/56. "megváltozván az újabb adózási rendszer életbe léptetésével az adózás neme, mely szerint jövendőre nem a jószágtól, hanem a közlegelőink becslő biztosilag kiszámított jövedelmétől fizettetik az adó, mivel a köz legelő a tőkeföldnek járuléka, hogy az e pénzbeni adózás szintúgy aránylagos mint igazságos mértékben alkalmaztathassék Karcag lakosaira kimondatott, hogy miután a még mindég gátló körülmények szerint a közlegelőt felosztani, s kinek-kinek birtokát kijelölni nem lehet: irattassék össze a határbeli jószágok száma, s ezen szám birtokához képest hány darab jószágot tarthat a közlegelőn. - Be adja az evégett küldöttség munkálatot jelentvén, hogy az idő szerint találtatott a Karcag lakosainak birtokukban 4914 darab öregmarha, 1282 db tavalyi, 3438 db ló, 537 db tavalyi, 43495 juh, 4319 sertés, 52 db szamár = öszvesen 14474 db öregmarha mihez képest minden két láncznyi tőkebirtok után nem egészen, csak körül belül 3 db öreg jószág tartást lehetne megállapítani."
59. Prot. Kg. 1854. márc. 19. 15/57.
60. Prot. Kg. 1858. ápr. 11. 30-31/320.
61. Prot. Kg. 1867. jan. 24. 11-13/21. "Azon küldöttség, melly a f. évi jan. hó 13k napján tartott közbirtokossági gyűlésből 14k-ig a végzés szerént azzal vólt megbízva, hogy a közös legelőnek 1867. évre, mikéntes használata felett véleményes javaslatot készítsen, beadja a munkáját. Az előbb általánosságban, majd pontonként felolvasott tervezet a nagy többség által helyesléssel fogadtatván az írástárba megtartani rendeltetett...1. Minden földbirtokos, minden egy láncznyi tőke földbirtoka után - de nem értve itt a réti illetéket - legeltethet a közlegelőn 1 nagy darab jószágot vagy azzal felérő 2 darab tavait, akár 5 db sertést, akár pedig 10 juhot. - Már az ollyan földbirtokos polgárok, kik váltság, vagy annak átruházása folytán bírják tőkeföldjeiket az azt megillető javadalmakkal egyetemben feljogosíttatnak, hogy a fentebb meghatározott illetményen felül minden 1 láncznyi tőke birtok után még egyszer annyi jószágot tarthassanak, így azonban, hogy ha az egyszeres illetmény csupán juhból állíttatnék ki, a 2k illetmény már juh nem lehet, hanem sertés, marha vagy ló, s minden a 2k illetményül tartandó egy nagy darab számot tevő jószág után köteles lészen a tulajdonos 1 ftot fizetni a pénztárba. 2. Azon rendes polgárok, kik tulajdon joggal földet ugyan nem, hanem vagy tsak házat, vagy tsak szőllőt bírnak, a juhtartástól eltiltatnak, de megengedtetik nékik, hogy 2 nagy darab jószágot tarthassanak, mellytől ha igás a jószág 2 ft-ot, ha rideg pedig 3 ftot fizetend darabja után a pénztárba. 3. Bennszöletett zselléreknek egy nagy darab jószág, vagy azzal felérő sertés tarthatás engedtetik meg a közlegelőn, azérti 4 ft fizetés mellett. 4. Haszonbérlők a bérleti földek után csak annyi jószágot tarthatnak a közös legelőn, mennyi az általok haszonbérelt tőke földnek egyszeres illetménye, vagy azzal felérő juhot vagy sertést - ugyan ezért tőlök fizetés nem követelhető. 5. Nyájjuhászok - kik rendszeresen juhászságból élnek - saját illetményökön felül tarthatnak 10 darab juhot, ha azt bérül kapják, azonban fizetnek tőle ha földdel bírók 1 - ha házzal bírók 3, ha zselléresek 4 ft-ot a pénztárba. 6. A tulajdonosnak saját jószága után nyert idei szaporúsága nem vétetik ugyan számba, azonban nyerészkedés vagy kupeczkedés végett összeszedett idei szaporúságnak, például bornyaknak a közlegelőni legeltetése senkinek meg nem engedtetik, hanem az effélét mindenki a saját földjén tartozik legeltetni. 7. Feles birkáknak jövendő bevállalása a közlegelőni tartása általában eltiltatik, a már eddig bevállaltra nézve pedig kimondatik, hogy kiki feles birkát csak tőke földje egyszeres illetménye után legeltethet, vagy vállalhat a közlegelőre az ezen túli már 20d-szoros illetménybe csak saját nagy jószág tartható, darabjátóli 2 ft fizetés mellett. 8. Azon birtokos lakosok, kik jószágot nem tartanak, tőkeföldbirtokaik arányában minden 1 nagy darab jószágot 1 ftal kárpótolandók az összegből, melly az egyszeres illetményen felül mások által tartandó jószág tartási díjjból bekerülend - a mi ez összegből a kárpótlás kifizetése után a fenn marad, az ha a szükség úgy hozná magával, a Bétsi Nemzeti Banktól felvett kölcsön kamatainak fontos befizetésére év végén pedig a birtokossági gyűlés által elhatározandó valamelly közszükséglet fedezésére fordíttatik. 9. A ki a hivatalos összeírás alól jószágát kivonja, s letagadandja, minden eltagadott jószág után 10 ft-tal büntetendő. - Hím állatokból ha csődör és bika 2 éven - kan 1 éven felüli, ha közhasználatra engedtetnek által, a tulajdonos illetményéül be nem számíttatnak, az igavonó jószágból pedig, legyen ló vagy ökör, 4 darabig mindenkinek csak fele számban számíttatik. 10. Legeltetési jogait senki szabad kézből el nem adhatja, másra nem ruházhatja, és senkinek idegen jószágot 10 ft büntetés terhe alatt darabjától számítva nem lészen szabad bévállalni. 11. Mindenféle jószágnak a közlegelőn elkülönített külön járás kimutatandó - a nagy jószág járáson azonban beszorulás után az apró jószág új évig rajta legelhet - de tovább nem. A közönséges jószág kiverés pedig már 1-ső napjára határoztatik, ha valaki ennél előbb veri ki jószágát a közlegelőre darabjától 10 ft bírsággal büntettetik. 12. Az 5-től 10 ölig való birtokosokat illetőleg kimondatik, hogy ezen 5-től 10-ig való birtokát mint illetményt díjj nélkül használhatnak, a 20-d szoros illetménybe a II. osztályra 2. megállapított rendszabály szerint részesülhetnek".
62. Prot. Kg. 1868. febr. 11. 16-17. "Olvastatott a közlegeltetési szabályok kidolgozására a f. évi 5ik sz. határozattal kiküldött bizottság javaslata, mely is egyes terjedelmében elfogadtatván, ennek alapján a jelen évre a következő legeltetési szabályok állapíttatnak meg u.m.1-ör. Egy lánc allja föld után legelő illetményen legeltethetik 2 nagy jószág, Egy nagy jószág helyére pedig számíttatik birka 10 db, sertés 5 db, tavalyi borju és csikó 2 db. 2-or Szabadságában áll kinek kinek legelő illetményét nagy vagy kis jószággal tölteni be. 3-or Kiknek vagy semmi jószágok nincsenek, vagy kevesebb jószággal bírnak, mintsem legelő illetményöket felhasználhatnák, üresen maradt legelőjüket eladhatják, de csak helybeli lakosoknak. 4-er Kik akár fi, akár leányágon redimált földet bírnak, minden szerzeményi földjük után is, a fentebb meghatározott arányban legeltetési jogot élvezik, azaz minden lánc alja föld után 2 nagy jószág vagy ezeknek megfelelő kis jószágot legeltethetnek. De akiknek öröklött redimált földjök nincs, csak felényi legelő jószágot tarthatnak. 5-ör. A redemptus házas zselléreknek, vagyis a városnak oly lakosai, kiknek ősei a redemptió alkalmával birtokot váltottak, de most birtokuk nincs, 2 db igás jószágot, vagy egy db heverő nagyjószágot, akár ennek megfelelő kisebb jószágot tarthatnak 1 ft legelőpénz befizetése mellett. Az irredemptus zsellér lakosoknak azonban megengedtetik, hogy 2 db esztendőn alóli sertést tarthassanak ingyen. 6-or A kos és juhnyájat mártzius 1eig kiverni nem szabad, s a kosnyáj kiveréskor mindjárt a maga legelőjére hajtatandó. 7-er. A disznókat a nagyjószág kiveréséig a nagyjószág járásra hajtani nem szabad. 8-or. Kik e szabályokat megszegik, különösen, kik illetőségükön felül legeltetnek, minden db nagyjószágtól 5 ftra, kis jószágtól pedig egy forintra lesznek minden alkalommal büntetendők 9-er A jószágok létszáma össze iratni, s a legelő a külön fajú jószágok mennyiségéhez képest járásokra felosztani rendeltetnek. 10-er a rendőri szabályok fenntartása s a jószágok létszáma feletti őrködésre, egy lovas felügyelő felállítása 12 ft évi fizetéssel: 4 gyalog csősz fogadása 40 ft fizettessel megutasíttatik"
Prot. Kg. 1870. febr. 17. 91-93/6. "Elnöklő Főbíró úr által felhívatván a közbirtokosság az iránt, hogy a közlegelőni jószágtartást illetően a f. évi legeltetési szabályokat állapítaná meg: a múlt évi legeltetési szabályok szemelőtt tartásával e f. évre a következő legeltetési rendtartás állapíttatott meg u.m. 1. Minden birtokos birtoka arányához mért egyenlő legeltetési joggal kiv. s a föld haszonbérlők a tulajdonos által reájok ruházott jogot minden megszorítás nélkül használhatják. 2. Egy láncalja tőke utáni legelő illetményen legeltethetik egy nagy jószág, egy nagy jószág helyére pedig számíttatik birka 10 darab, sertés 5 db. tavalyi borjú vagy csikó 2 db. Végre igavonó jószág 4 dbig kettő számíttatik egy számba. 3or Szabadságában áll kinek kinek legelőjét nagy vagy kis jószággal tölteni be. 4er Kiknek vagy semmi jószágaik nincsenek vagy kevesebb jószággal bírnak, mintsem legelő illetményöket felhasználhatnák, üresen maradt legelőilletményöket eladhatják: idegeneknek azonban csak akkor, ha egy bizonyos meghatározott idő alatt a helybeliek által meg nem vétetnek. Minélfogva kellő felügyelet végett ezennel rendeltetik, hogy a kiknek eladó legelőjök van, vagy jószágokra legelőt váltani akarnak, f. évi mártius hó 15ig magokat a rendbiztosnál jelentsék: idegeneknek ezen idő alatt semmi szín alatt legelőt eladni nem szabad: esztendő eltelte után azonban jogosítva lesz mindenki legelőbeli illetményét idegenek számára eladhatni. 5ör A szegényebb sorsú lakosok iránti tekintetből szükségesnek látta a birtokosság a méltányosság alapján a legelő árát megállapítani, - mi is egy nagy jószágra 3 ftban állapíttatik meg. Mely szabályzat azonban egyáltalában nem kötelező, hanem szabadságában áll kinek kinek ezen árnál magasabb árért is el adni a legelőjét. 6or A kos és juhnyájat József napig kiverni nem szabad: ugy szintén a nagy jószág kiveréséig a sertéseknek a nagyjószág járásra való verése tiltatik. Kik ezen szabályok ellen vétenek, a rendőri törvények szerint szigorúan lesznek büntetendők."
63. Bencsik János, 1975. 242.
64. Prot. Kh. 1844. ápr. 13. 34/100.
65. Prot. Tk. 1818. máj. 2. 361.
66. Prot. Kj. 1846. okt. 17. 290/711.
67. Prot. Km. 1815. márc. 18. 45/127.
68. Prot. Km. 1833. máj. 4. 71/312.
69. Prot. Túrkeve, 1818. máj. 22. 404.
70. Prot. Tk. 1825. máj. 14. 400.
71. Prot. Tk. 1826. máj. 20. 278.
72. Prot. Tk. 1828. máj. 17. 283.
73. Prot. Tk. 1832. máj. 22. 292.
74. Prot. Tk. 1833. máj. 17. 290.
75. Prot. Tk. 1843. ápr. 2. 87/227.
76. Prot. Tk. 1854. dec. 21. 331.
77. Prot. Tk. 1852. máj. 3. 168.
78. Jászkun. ker. jkv. 1819. 621/1878.
79. Prot. Kj. 1772. márc.17. 121/1.
80. Prot. Tk. 1780. júl. 6. 149.
81. Prot. Tk. 1790. júl. 11. 403/560.
82. Prot. Tk. 1841. jún. 5. 99/299.
83. Prot. Tk. 1849. máj. 7. 110.
84. Prot. Kj. 1805. ápr. 20. 345/148.
85. Prot. Kh. 1814. máj. 7. 60/206.
86. Prot. Kh. 1853. márc. 3. 12/44.
87. Prot. Kh. 1853. okt. 1. 41/157.
88. Prot. Km. 1833. ápr. 20. 64/271.
89. Prot. Tk. 1852. máj. 3. 168.
90. Bellon Tibor - Hagymási Sándor, 1992. 329-354.
91. Prot. Kh. 1819. máj. 5. 58/113.
92. Prot. Kszm. 1818. máj. 9. 230/520.
93. Prot. Tk. 1803. máj. 6. 152.
94. Prot. Tk. 1825. ápr. 1. 284.
95. Prot. Tk. 1808. aug. 20. 237.
96. Prot. Tk. 1804. máj. 10. 133.
97. Prot. Tk. 1814. máj. 4. 239.
98. Prot. Tk. 1832. ápr. 15. 223.
99. Prot. Tk. 1840. ápr. 10. 105/262.
100. Prot. Tk. 1841. máj. 1. 72/225.
101. Prot. Tk. 1843. ápr. 14. 111-112/263.
102. Prot. Tk. 1845. ápr. 29. 138-139/305.

Legelőhasználat, legeltetési rend

A terepen végzett recens vizsgálatok során a gyűjtő sokszor kerül megoldhatatlannak tűnő feladatok elé. Az emlékezet gyakran tévesztő szűrőjén keresztül próbál megbízható - időben és térben rögzíthető - adatokhoz jutni az állattartás napi gyakorlatáról: a nyáj nagyságáról a legelő minőségéről és méreteiről, a legeltetés napi gyakorlatáról, a gazdaközösség ellenőrzési szokásairól és rendjéről. Mindezekre legfeljebb az adatközlő szolgáltat némi összehasonlításra is módot adó támpontot, de korántsem elegendő ez az árnyalt, teljes kép megrajzolásához. Ezért felbecsülhetetlen szerepe van a levéltári forrásoknak, mert a bennük fennmaradt nagyértékű információtömeg, a szakirodalom és a recens gyűjtésekkel együtt értelmezve részben a korabeli gyakorlatra, részben a változás folyamatára enged következtetéseket levonni.
A Nagykunság levéltári anyagában nagy bőséggel találunk olyan adatokat, amelyekről évtizedeken keresztül nyomon követhetjük a legeltetés mindennapi gyakorlatát. A városok határában többnyire kevés volt a legelő, a jószágnak ezért - ahol erre szükség volt, - mint láttuk, drága pénzért külső pusztákat béreltek hosszabb-rövidebb ideig. Nyilván relatív dolog, hogy sok-e vagy kevés a legelő. Az árutermelő állattartásra berendezkedett mezővárosoknak megérte még súlyos összegekért is az idegen puszták bérlése, mert ebben a formában csak ez a módja volt a "termelés" bővítésének. Az árenda összeget pedig elő kellett teremteni. Ennek igazságos begyűjtése, a gazdánkénti, jószágonkénti elosztása nagyon pontos adminisztrációt követelt a városok előljáróságától. Ezért a legelő állatok számát, a legelő állapotának változását folyamatosan regisztrálták, de meghatározták a napi legeltetés rendjét is. A jószágtartó gazdaságok érdekeit képviselő tanács szorgos figyelemmel kísérte az állattartás napi menetét és gyakorlatát. A legkisebb rendellenességet azonnal észlelték, s ha szükséges volt, beavatkoztak: átcsoportosították a legelő nyájat, változtatták a létszámot, kaszálókat szabadítottak fel legelőnek vagy éppen legelőt minősítettek kaszálónak, meghatározták a nyájak létszámát, a legeltetés napi rendjét, tiltották vagy engedték a földek közötti legeltetést. Az állattartás egészére kiterjedő figyelemből kitűnik, hogy valóban ennek az ágazatnak meghatározó szerepe volt a nagykunsági városok gazdálkodásában.
A források egyértelművé teszik, hogy ez az állattartás döntően a legeltetésre épült. Az idő nyílásával minden jószágot legelőre hajtottak, és addig míg a legkisebb remény is volt, hogy a pusztán a jószág megélhet, kint tartották a pásztorok felügyelete alatt. A rétségek eldugott szigeteinek első füvét lekaszálták még nyáron, a sarjút hagyták ott megérni, megvénülni. A lekaszált füvet boglyába gyűjtötték és azt is a szigeten hagyták. A lábon megszáradt téli legelőnek hagyott füvet Kunságszerte avarfűnek mondották.[1] Néhány falka a rétségeknek ezen eldugott szigetein megvénült avarfüvön telelt, az állatállomány egyrésze az összegyűjtött takarmányon telelt a tanyai istállókban vagy ólaskertekben. A levéltári források nem igazolják vissza teljes mértékben azt a közkeletű szilaj állattartást, sőt a vizsgált időszakban kifejezetten a takarmánygazdálkodás látszik meghatározónak. Természetesen a legeltetést maximális mértékben kihasználták. Ha az idő engedte és a legelő állapota is olyan volt, mindenféle állatot kinn tartottak a legelőn. Ha pedig beszorult a jószág, szétverték a nyájat, gyakran kiadták a pusztákat a környező falvak egyéni jószágtartóinak (például örményeknek), vagy az erdélyi hegyekből lejövő purzsásoknak.
Tavasszal az idő kinyílásával a hadnagyok, csőszök és pásztorok segítségével számbavették a jószágállományt, és ahogy lehetett összeverték a nyájakat, indították ki a legelőkre. Ügyeltek arra, hogy valamennyi legelőre való állatot összeírjanak, hiszen ennek alapján határozhatták meg az egy jószágra jutó árenda összegét. A másik ok a szántóföldi kultúrák védelme volt. Ezért elsősorban a tanyákon telelő jószágok kihajtását szorgalmazták. Tanulságos, hogy nem a hagyományosan számontartott Szent György nap (április 24, vagy május 1.) volt a jószág kiverésének a napja, sokkal inkább a szükség, a legelő állapota határozta azt meg. Ha az idő korábban kinyílott, és volt legelésre alkalmas fű, már március végén, április elején is kihajtottak. A tanyák közül a jószágok kitiltását is ehhez alkalmazták. Túrkevén 1803. április első hetében hozta a tanács azt a határozatot, hogy "nagypénteken mind Túrpásztóról mind a vetések közül mindenféle marhák kihajtassanak." Egyúttal a Malom-zugot és Pohamarát tilalomba teszik, ahol ezután semmiféle jószágnak legelni nem szabad.[2] Más esetekben pedig azt olvassuk, hogy "a földek között levő heverő lovak nem tartódhatván ott már tovább kártétel nélkül, jövő héten verettessen ki mind a két rendbeli ménes."[3] A kunszentmártoni tanács a tavaszi túri vásárt jelölte meg határnapul, amelyik után "idehaza a szállások között, úgy Mesterszálláson semminémű heverő marhákat kemény büntetés alatt a lakosok ne tartsanak," hanem "minden tinó-binó s egyéb heverő marhákat" a legelőre kiverjék.[4] "Nem szenvedheti a nemes tanács," hogy a jószágok a nyomásokon pásztor nélkül széjjel kóborolnak, - indokolják a döntésüket.[5]
Van amikor éppen a tanács ad engedélyt a szántóföldek közötti legeltetésre. 1772. augusztusában arról intézkednek, hogy a sertéseket hajtsák ki a földekre, mivel sok gazdának a gabonáját megtörte a jég úgy, "hogy a feltakarítására éppen semmi remény nincsen," így viszont a földre hullott szem a jószágon keresztül hasznosul.[6] A kunhegyesi tanács még március végén engedélyezi 1781-ben a lakosoknak, hogy "a pallagon őrizzék vagy inkább legeltessék heverő vagy akármely másféle marhájokat a kiverésig."[7] Szent György nap (április 24.) még az utolsó terminus amíg jószág maradhat a szántóföldeken.[8] A kunhegyesi lakosoknak a tanács nem enged karámot csinálni 1821-ben a kolbászi pusztán, sőt parancsba adják, hogy "mihelyt a föld fagya kimegyen, a pallagok közül is mindenféle jószág kiverettessen."[9] Szinte mindig a kártételre hivatkoznak, ha a heverő állatoknak a tanyák között való tartása kerül szóba.[10] Ez természetesen nemcsak a Nagykunságban volt így. Az irodalomból tudjuk, hogy más területeken is ez a rend érvényesült. Tálasi István írja: "a legelő használata egyébként elsősorban a tenyészet megindulásától függ, és az általánosságban szokásban levő kihajtási és beszorulási napok, ahol csak szerződés nem állapítja meg, másodlagos jelentőségűek."[11]
Egyébként a hagyomány és a köztudat úgy tartja számon, hogy a jószág kihajtása jeles naphoz, Szent György naphoz köthető. Mint már utaltunk rá, a források ezt nem igazolják, sőt nagyon változatos a kihajtás idejének terminusa. Mindig a legelő állapota határozta meg, hogy mikor mehet rá jószág. Alig várták, hogy annyira megerősödjön a mező, hogy rá lehessen verni a téli takarmányból kifogyott nyájakat. Az ünnepélyesebb alkalom április végén, május elején volt, amikor számbavették a nyájakat, vagy a ménest, gulyát bílyogzásra hazahajtották. A kunszentmártoni tanács a kezesménes pásztorát úgy fogadja meg, hogy egész esztendeig szolgáljon, Szent György naptól Szent György napig őrizze a ménest, ugyanúgy mint más pásztorok.[12] Túrkevén 1809. április 16-án a tanács arról határozott, hogy másnap "sőre verés légyen, minden sőre a tavalyi járásra hajtasson."[13] 1792. március 30-án a gulyák kiveréséről döntenek.[14] Sőt arra is utasítást ad más esztendőben a kevi tanács, hogy "azt József nap (március 19.) előtt kiverni nem kell.[15] 1810. március 31-én a tanács "a nép hallására" a templom előtt hirdetteti ki, hogy "mind a heverő szarvasmarhákat, mind a juhokat a szántóföldek közül e héten szerdára, minden ember kitakaríttassa, mivel a jövő szerdán gulya fog verettetni."[16] 1818-ban már március 12-én kiverték a ménest, március 28-án pedig a göbölyt.[17] A ménest csütörtöki napon hajtották ki a legelőre.[18] 1827. április 15-én szombaton hajtják ki a gulyát, melyet a nép előtt nagypénteken hírel a tanács.[19] 1842. április 15-én arról határoztak, hogy "a meddő gulya a Malom-zugba hétfőn, április 18-án, a sőre Pohamarára 23-án, a ménes hólnap április 16-án s végre a két gulya jövő hétfőn, április 18-án fog kiverettetni, s ez tétessen a lakosok között közönségessé."[20] Karcagon 1866. március 25-én döntött a városi tanács arról, hogy a nagyjószág a gulya, a ménes és az ökörcsorda kiverésének a határideje április 30-ára essen.[21] 1868. március 1-i tanácsülés ugyan megfogalmazza, hogy a mai napra volt a jószág kiverése határozva, de "a fűnek gyenge voltára tekintettel még pár hétre, azaz folyó hó 15-éig a kiverés elhalasztatik."[22]
A Jászkun Kerület is rendszeresen foglalkozott a kiverés időpontjának a megállapításával, sőt néha a Helytartó Tanács is beleavatkozott ebbe a kérdésbe. 1800-ban például körlevelet bocsátottak ki, melyben Zala megye szomorú példáját idézik. Ott azért következett be a marhadög, mivel a barmok "a hosszú tél után igen korán bocsáttattak ki a mezőre. A veszedelemnek eltávoztatása okáért ezután a gazdák vigyázóbbak legyenek, és marháiknak a legelőre való kieresztésében az igaz időt megtartsák."[23] A kisújszállási két gulyának szerencsés lehajtásáról tettek jelentést a tanácsban 1835. április 22-én.[24] Van, amikor a Szent György naphoz ragaszkodik az állattartó közösség. A kunhegyesiek a kisménes összeveréséről határoznak: "minthogy különben is Szent György napkor szokott ezen ménesnek a kiverése lenni," ezért mind a kiverést mind a csikók kiherélését erre a napra teszik.[25] 1791. március 12-én arról határozott a kunhegyesi tanács, hogy "az időnek mostoha volta miatt a lakosság többnyire takarmányaikból átallyába kifogyván, jószágaikat nem tudnák naponként mivel táplálni," ezért a szilajménes kihajtásáról döntenek.[26] Kunhegyesen a ménesek kiverése vagy kihajtása általában hétfői napra esett.
A Szent György nap (április 24.) jelentősége nem a jószág kiverése, sokkal inkább a jószág számbavétele, bilyogzása kapcsán hangsúlyos. De hogy korábban más lehetett a szerepe nemcsak a rá való hivatkozás, utalás bizonyítja, de az is, hogy szinte mindig ezen a napon cseréltek gazdát a bérelt legelők, sőt az éves pásztort is Szent György naptól Szent György napig fogadták. Tehát a jeles nap - jóllehet a gyakorlat többnyire eltérő képet mutat -, megtartotta kultikus jelentőségét. Tomaj határidő előtti birtokba vételét például a volt bérlő azzal a feltétellel tette lehetővé a kunhegyesieknek, hogy "költözése idején a communitás vagy tíz kocsival megsegíteni engedik." Szivesen vállalta a tanács a feltételt "csak a gulya Szent György nap előtt hajtathasson ki."[27] 1814-ben ugyan kiverték Szent György napkor a gulyát, de egy hét múlva a hideg idő miatt a korán kivert jószágok beszorultak a Vén-kert melletti garádjába és ott nagy kárt okoztak.[28] A madarasi tanács küldöttei arról referáltak hazaérkezvén, hogy még egyik helyen sincs "olyan nevekedése a fűnek," hogy ott a jószág élhessen, azért a kihajtást kis időre elhalasztják. Addig pedig a gulyának karámokat készíttetnek a városgazdával.[29]
A kisújszállási Kecskés pusztára a lovak és a szarvasmarhák kihajtását általában április közepén kezdték meg. Április 13-14-21-én, vagy éppen Szent György napon (24-én) indították az állatokat a legelőre. A pásztorok szolgálata is a kiveréssel vette kezdetét, és a beszorulással Erzsébet nappal (november 19.) ért véget.[30]
A jószág kihajtását mindig gondos terepszemle előzte meg. A tanácsi küldöttség megvizsgálta a legelő állapotát, a legeltetés feltételeit (pl. kutak, a jószág és a pásztor enyhelye, szállása), és ha mindent rendben talált, akkor adott engedélyt a kiverésre. Túrkevén 1844. április 14-én még azt határozták a tanácsülésen, hogy "mivel a nagy marhának még alkalmatos legelője nincsen, ezért a gulya kiverése továbbra halasztatik."[31] Majd csak két hét múlva adtak engedélyt a nyájak legelőre hajtására.[32] Sajátos indokkal halasztotta el a kiverést a kevi tanács 1845-ben: "a pohamarai sőrejárásokon a legelő mező megnövekedvén kérdésbe hozattatik, hogy hétfőn kiverődjön-e a sőre, avagy pedig későbbre halasztasson a kiverés? - Mivel sokan a marhát tartó gazdák közül a következő debreceni vásárról szándékoznak marhát hajtani, úgy mindazok elől a mező el ne emésztessen, a jövő szerdára halasztatott a sőre kiverése.[33]
A legelőszemle alkalmával a tanácsbeli küldöttséggel munkásemberek is mentek, akik elvégezték például az egyes nyájak járásának a kijelölését. Ez többnyire hancsikolással, csóvázással tehát a földből kiásott kis halmok rakásával történt. 1816-ban a madarasi tanácsbeliek a legelőt bejárva mindent rendben találtak, csupán az egyes nyájak legelőit nem tudták kicsóvázni a nagy víz miatt. A pásztorokat arra utasították, hogy "a múlt esztendőbeli csóvázásokat tartsák meg."[34] A kisújszállási tanács 1783. tavaszán az árvizek miatt megszűkült legelő bővítéséről gondoskodott. "Eddig helységünk közkaszálójának tartott Ludas nevezetű plágátska, hogy a marhák pascuatiojára felszabadíttasson" - rendelkeznek.[35]
1805. április közepén a nyájak elosztása került szóba a kisújszállási tanácsban: "Legigazságosabbnak találtatott, hogy nyíl által határoztasson meg, melyik gulya hova menjen. A sorsvetés úgy hozta, hogy az első és második tizedbeli gulya gazdaság gulyája a nádudvari határba a méltóságos Vay uraktól árendált Szelentzés nevű pascumára, a második pedig a Gyendai pusztára hajtasson, továbbá Gyendára fog menni a különös kancaménes, Szelentzésre a szilajménes, az ugyancsak Nádudvaron árendált Ibrányi plágára pedig az ökörcsorda.[36] 1814-ben a két Kurva-háti osztályt - korábban ugarként szolgált - legelőnek fordították, ha nem lesz kedvező az idő, akkor ide hajtják a nyájakat. Míg azonban ez eldől, tilalomba hagyják sem kaszálni sem más módon használni ezt a területet nem szabad.[37] A karcagi tanács 1788 tavaszán - hogy a Mirhó-gát városra eső költségei miatt kiürült pénztárat feltöltse - úgy határoz, hogy a Törökbori halomnál "egy sőre járó plágát fog kiszakasztani," és ezt árendába adják ökrönként egy rajnai forintért. A kialakított sőrejáró földön "egy jóféle kutat mindenféle eszközökkel is készíttet a város.[38] 1812. tavaszára úgy felszaporodott a göböly száma Túrkevén, hogy a tanács kénytelen volt negyedik járást is kialakítani: "az első göböly a Fekete-halomnál, a második göböly a régi kútnál, a harmadik göböly a Dob-halomnál, a negyedik a Malom-zugban lesz.[39]
Ha a szükség úgy kívánta, a sőre legelőjét évközben is bővítették. Ez történt Keviben 1812. nyarán, mivel a Malom-zugban - ez esett közel a városhoz - a lovászok, vagyis az éjszakai legeltetők megétették a mezőt, ezért a Berettyó laposából felcsóvázással szakasztottak a göböly járáshoz egy darabot.[40] 1832. tavaszán a kisújszállási tanács tagjai közül egy küldöttséget jelöltek ki azzal a megbízással, hogy "a pusztát járják fel, és személyesen vizsgálják meg, ha vajon a gulyákat veszedelem nélkül le lehet-é arra költöztetni, és a tapasztalandókról a tanácsot tudósítsák."[41] 1919. tavaszán úgy döntött a tanács, hogy a kancaménes nyári legelőre Kecskésre menjen a két gulyával együtt. Ecsegre az ökörcsordát és Pardi ménessét hajtsák. Sőrejárásnak a Göröngyöst rendelték.[42] Más évben az ökörcsorda legelőjét kevésnek találván a tanács új területeket csatolt a régihez: "a Görbe-szigetnél kezdve a Halasnak innenső oldala csóváztasson ki azon csordajárásnak" melyből a kaszálónak valókat kihagyták.[43] A kunhegyesiek a fegyverneki árendás pusztát kettészakították, egyikre az ökörsőrét a másikra a meddő teheneket hajtották és még kaszálónak való földet is hagytak.[44] Ebben az évben Gyendát ménes legelőnek jelölték ki.[45]
A kunhegyesi tanács 1815. tavaszán a két gulyát húsvét után Kolbászra irányította, a szilaj ménest Gyendára, az ökörcsordát és a két gulyát ugyancsak Kolbászra és húsvét utánra ígérte a tilalmas kaszálók kijelölését.[46] A túrkevei tanács csak a mezőtúri augusztusi vásár után engedte meg lakosainak, hogy a póhamarai legelőre az eladott sőrék helyébe fiatal tinókat hajthassanak.[47] A kisújszállásiak Kecskésre két gulyát és egy ménest irányítottak, az itthoni határban pedig három ménes egy ökörcsorda és három tehéngulya maradt.[48] A kunszentmártoniak Csorbán négy járást alakítottak ki, ebből kettő göbölyjárás, egy kaszáló, a negyediket pedig bérbe adták.[49] 1836. márciusában a kunszentmártoni tanács arról határozott, hogy az ökörcsorda Mesterszálláson a Nyári járáson járjon, a kisménes a tavalyi sertésjáráson a pusztai házhoz közel legeljen, hogy "onnan az istállóban tartandó csődörökkel könnyebben sárhoztathassanak a kancák, a sertésnyáj pedig a régi helyén Mesterszálláson a kanászkunyhónál legel. A mag kosnyáj Mesterszálláson a Rókalyukasba fog hajtódni. Csorbán a gulyajárás a tavalyi hasítás szerint most érkező Szent György napig tilalmasnak tartasson a juhtúl. Csorbán az ökörcsorda járás tilalmaztatik és ha jó idő jár, közönséges kaszálónak hagyatik. Ha pedig a szükség és az időnek sanyarú járása úgy kívánná, a jószágnak fel fog szabadíttatni."[50]
Nemcsak a külső puszták használatát szabályozták, hanem a városok körüli legelőkét is. 1840. márciusában például a kunszentmártoni tanács az "itthoni nyomásra" vagyis a város körüli közlegelőkre tehéncsordát hajtat. Ennek a helye a Fekete-örvényszög lesz. A város földje sarkától a Péter szögi szőlő város felőli sarkáig tart majd ez a legelő. Továbbá a kezesménesnek és a két borjúcsordának a legelőt az Ér lapossán a Bábockai töltéstől a Telek töltésig jelölik ki, ezenkívül a juhoknak és a sertéseknek a legelő többi része szabaddá válik.[51] Néha a város körüli legelőket az ugarok bevonásával is bővítették.[52] Más esztendőben úgy határoznak, hogy "az Ér-köze az Érrel együtt lészen a tehén csordának nyári és mindenkori legelője és járása az esztendőben, és út fog készíttetni ahhoz Ér-lapossán fenyű fából. Lovaknak különösen a kezes ménesbeli igavonóknak a Fekete-örvényszög rendeltetik legelőül, ez évben úgy szinte a borjúcsordának, hanem a tavali borjúnak ott szabad nem lészen."[53]
1866. február 8-án Karcagon a tanács arról dönt, hogy "a közlegelőnek a különnemű jószág létszámához arányosított járásokra leendő felosztására, s hancsíkokkal leendő elkülönítésére folyó évi küldöttség utasíttatván végzésileg kimondatott, hogy miután ezen szó alatti járások elkülönítése végrehajtatik, többé egyik féle jószágnak a másik járásán legelése a legszigorúbb rendőri büntetést vonja maga után."[54] Tálasi István Kunmadarasról hoz olyan adatot, hogy a disznók részére még a gulyák kiverése előtt kicsóvázták a területet, hogy hol járhat.[55] Kisújszálláson a tanács, majd a közbirtokosság osztotta fel a legelőnek kijelölt határrészeket, a tavaszi kiverés idején a nyájak között.[56] Törő László ennek a legeltetési rendszernek a kialakulását a Hortobágyon a 18-19. századra teszi. Balogh István mind a Hajdúság mind Debrecen állattartási rendszerének a tanulmányozása során a fentiekhez hasonló eredményre jutott. Az alföldi mezővárosok kiterjedt pusztáin folytatott legeltető állattartás kialakult rendje fölött a helyi birtokos, jószágtartó közösség érdekeit képviselő tanács illetve a communitás gyakorolt ellenőrzést. Három területen fejeződött ki mint törvénybe foglalt szokásjog: 1. kialakítják a legelőszervezetet, 2. meghatározzák a legeltetési jogot, 3. megszabják a legeltetés rendjét.[58]
A jószág kora tavaszi kihajtásának szükségességét a takarmány hiány és a szántóföldi növénykultúrák védelme sűrgette. 1766-ban arról intézkedtek, hogy "a tilalmas és szántóföldek közül minden lakos a jószágát kihajtsa, amely jószág szánt vagy dolgozik, a maga földén étesse, mert ha másén etetni fog, a csősz behajtja."[59] Ebben az időben fogalmazódik meg az, hogy "az ugar- és tanyaföldeken való legeltetése akármiféle marháknak tilalmaztatik, azon ló és szarvasmarhákon kívül, melyek a terméseknek behordására nézve kézen tartatnak."[60] A munkaállatnak tehát mindig joga volt a tanyák között maradni, sőt a nehéz munkát végző nyomtatólovaknak néha még kedveztek is. Megengedték például Kabán a gáton belül a nyomtatólovak legeltetését, a lapossát dinnyeföldnek osztották ki később.[61] Karcagon a redempcióban kiosztott határrésznek lassan állandósuló nevévé vált a tilalmas határainkon jelzős szerkezetből a Tilalmas jelző főnevesült és földrajzi névvé vált, ugyanis főleg a vegetációs időszakban erről a területről mindenfajta jószágot tilalmaztak.[62]
Gyakran olvashatunk arról a karcagi tanácsülési jegyzőkönyvben, hogy a jószágoknak hol engedik, hol tilalmazzák a szántóföldek közötti legelést. Ez mindig a legelők bőségével vagy szűkösségével volt összefüggésben. 1739-ben például a "fejős juhok közönséges megegyezésből a tilalmas földek közé bocsáttattak úgy, hogy mindennemű életnek, boglyáknak jól gondját viseljék, másként ami kárt tesznek s tétettek, úgy az rájok becsültetik, úgy az hordó marhák és azon boglyák és életek közül való kártételtől teljességgel eltiltatnak."[63] 1765-ben "a népnek sok panaszára" határozat született Karcagon: "mindenféle heverő jószágok, nevezetesen a sertés, a tilalmasról kitilalmaztassanak úgy, hogy soha ennek utánna ott meg nem szenvedtetnek."[64] 1782. tavaszán mindenféle jószágok tilalmaznak a tanyák között tartásról: "minthogy már a jószág a tilalmasok közt, az őszi és tavaszi vetésekben, amint tapasztaltatik, igen sok károkat okozna, avégett mái nap meghatároztatott, hogy mindenféle jószág a tilalom közül kihajtasson minden lakosok által, mert különben a csőszök által béhajtatnak."[65]
A szántóföldek közötti legeltetésnek meghatározott rendje volt: béklyónak, nyűgnek, pányvának és cölöpnek fontos szerep jutott: "Senki a tanyaföldön sem éjjel sem nappal pányvázatlan lovait legeltetni ne bátorkodjon, annyival inkább a mások földén előre-hátra szabadon etetni azokat ne merészelje kemény büntetések terhe alatt" - adja utasításba a kevi tanács.[66] Különösen a nagy mezőgazdasági munkák idején szorgalmazták a tanyákon tartott jószágok szigorú őrzését. "A nyomtatás ideje alatt, s a takarmány behordása következvén szükséges volna úgy vélekedni a nemes tanácsnak - vallják a túrkeveiek, - hogy borjúkat, sertéseket, malacokat vagy pásztorok elébe adják gazdáik, vagy rekesztve tartsák, szabadjába el ne csapják, úgy a fejős teheneket vagy az ólba zárják vagy cölöpökhöz kössék, máskülönben ha szabadjára elcsapott marhákban kár esik, ezen tilalommal nem gondolnak, maguknak tulajdonítsák."[67] A kunmadarasi tanács 1801. nyarán úgy látja, miszerint "a tallók és parlagok a határon jó és alkalmatos füvekkel fognak felverődni," ezért szorgalmazzák onnan a termés minél előbbi hazahordását hogy a jószágok ott minél hamarabb legelőhöz juthassanak.[68] Máskor pedig a pénzbüntetés mellett még 25 pálcaütést is kilátásba helyeznek azoknak, akik nyáron a még lábon álló vagy a "tallóján rudasokban" levő gabonaföldekre teheneket hajtanak. "A mesterszállási pusztán levő tanyák köze egészen minden marhától tilalmas lészen, úgy, hogy még csak nyomtatni se bátorkodjon ottan senki bírói engedelem nélkül" - szól a szigorú kunszentmártoni tanácsi végzés.[69]
1815. tavaszára elkészült Csorbán az új kút. A kérdés az volt, hogy "az ökörcsorda hajtasson-é fel Mesterszállásról, vagy egy falka göböl állíttatna rá, hogy azt a vad mezőt és földet megtörné, szelídebbé formálná.[70] 1816. augusztusában az ökörcsordát Mesterszállásra rendelik, hogy jobban kéznél legyen az igásállat. Úgy tűnik, a gabona csomókat ökörrel vontatták a szérűre: "ha a gazdák bévontatnak, mely kevés idő múlva megesik, az ökrét ki-ki az ökörcsorda közé verni, több dolga és lévén ökrei a gazdaságnak, Csorbára távolléte végett kevés időre ki nem hajthatják."[71] Ezért kellett a közelebbi mesterszállási legelőt kijelölni az ökörcsordának. Más adat is emellett szól. A következő esztendőben a fejős juhokat szeretnék a tanyaföldekre vinni a gazdák. A tanács nem engedi, mivel a vonómarháknak és a nyomtató lovaknak mezeje nincsen, ha a juhok odamennek, akkor takarmányra szorul a jószág, ezt pedig nem akarják.[72]
A kisújszállási tanács is korlátozni igyekszik "némely túlságig élelmes és a régi szokás szerint másokéból gazdálkodni szerető tanyásgazdákat," akik mások életboglyáit, kukorica és kölesvetéseit, sarjúját legeltetik.[73] Minden tiltás és szabályozás ellenére azonban a földek közötti jószágtartást nagyon nehéz volt kordában tartani, hiszen az állattartás érdekei domináltak. Nemcsak a közönséges lakosok, hanem még a tanyásgazdák is a mezőn többféle kárt tettek, ezért a panaszokra a tanács igyekszik reagálni. "Hogy a további visszaéléseknek nyaka szakadjon," a kisújszállási tanács korlátozó intézkedéseket hoz.[74] Itt a kétféle érdek: az állattartásé és a földművelésé ütközött össze. A földeket védték még a termény le nem került róla, de utána már a legelő jószág érdeke került előtérbe. A különböző korlátozások és szabályozások ezt igyekeztek egyensúlyban tartani. Esetenként tett olyan indítványt a tanács, hogy "szabadságok lészen a tanyás gazdáknak két tehenet tulajdon földjökön pányván tartani nyomtatáskor fejés kedvéért." A más földjén való mindenféle legeltetést azonban szigorú büntetéssel igyekeztek megakadályozni.[75]
A kisújszállási tanácsot több gazda arra kérte, hogy szerezzen érvényt határozatának, miszerint "a juhok a tanyák közül tavasszal, mihelyt a föld fellágyul kihajtassanak, hasonlóan a szarvasmarháknak a tanyákra való hajtása Szent Mihály napig (szeptember 29.) tiltasson el."[76] A túrkeveiek sem engedik Szent Mihály napig a heverő marhákat a földek közé.[77] A földekről elsősorban a heverőmarhát hajtották ki, a járómarhák (igásak, fejősek) ottmaradhattak különböző megszorításokkal.[78] A madarasi tanács is csupán a járójószágot tűri meg a tanyaföldek között, a többinek majd Szent Mihály nap után szabad büntetés nélkül bejönni.[79] A keviek Nagyboldogasszony napjára (augusztus 15.) eső debreceni vásárig tartják tilalomba a tanyák közötti tarlókat 1790-ben.[80] A kunhegyesiek is csupán a nyomtató jószágnak engedik meg a tanyaföldek közötti tartózkodást.[81] A madarasi tanács nem járul hozzá, hogy bárki is "a szántó és kaszálóföldek közé jószágát kihajtsa, hanem azt a gyepen való legeltetéssel táplálja" csupán csak annak engedélyezi, "aki dologtétel végett járójószágával megyen a szántóföldek közé." Annak szabad a maga földjén pányván vagy kézen legeltetni.[82]
Csak rendkívüli időjárás esetén tettek kivételt mint például 1802. nyarán amikor "a csordabeli marhák a pascuumnak egészen elfogyásával és száradásával mindennap szemlátomást romolnak és erőtlenednek." Ezért sietteti a tanács a lakosokat a gabona betakarítására. Azt is elrendelik, hogy "ennek utána éccakára senki a hordó jószágait az életek közt szabadon ne bocsássa, hanem az ökröket megkösse, a lovakat pedig megpányvázza."[83] A kunszentmártoniak is a nagy szárazság miatti szükségből engedik meg, hogy Csorbáról a jószágot hazahajtsák a gazdák, egyedül a göböly járást hagyják meg tilalomban a ménes számára.[84]
A túrkevei tanács 1800. augusztus végén szabadítja fel a kabai kölesföldeket legeltetésre.[85] 1804. szeptember elején a szűk legelő mező miatt engedik meg a fejős tehenek kihajtását a földek közé, a tanyákra.[86] A tilalomnak gyakran az az oka, hogy az egyes földeken levő termést még nem takarították le. Ezért sürgetik gyakran az egyes munkáknak, az aratásnak, a hordásnak, a kukoricaszüretnek a befejezését. A fölszabaduló területeket a jószág legelésére fordították. Így például 1808. október 21-én szabadítják fel a rövid dűlőbeli tengeriföldeket marhalegelőnek.[87] A kisújszállási tanács a nagy szárazság miatt határozott úgy 1834. júliusában, hogy a "Kurva-háton lévő élettyét minden lakos minél elébb feltakarni és elnyomtatni igyekezzen, hogy így a szükségben levő hámos és fejős jószágnak minél előbb és minél több legelő szabadulhasson."[88] Más esztendőben "a vetéssel használt réti földeket" a Gyalpárról és a Kerülő laposról a gabonát eljuttatni igyekezzenek, hogy a legelő jószág odamehessen.[89] 1841. nyarán a legelőn nagyon megszorult igavonó jószágok és fejős tehenek elhelyezése végett "a Kurva-háton levő gabona és szénaterméseknek a jövő hét végéig való hazaszállítása eránt a templom előtt" szólították meg a lakosokat, hogy azokat legelőnek felszabadíthassa a tanács.[90] A tehéncsordákat és az igavonó jószágokat a Vajas felőli oldalra, a kosnyájakat pedig a Kuris felől való oldalra irányították.[90]
Néha csak ideiglenesen korlátozzák a legeltetést. 1810. júliusában például a nyomtatás és a takarmány behordása idejére "a borjúkat, sertéseket, malacokat vagy pásztorok elébe adják gazdáik, vagy rekesztve tartsák, szabadjára el ne csapják, úgy a fejős teheneket vagy az ólba zárják, vagy cölöpökhöz kössék" - rendelkezett a túrkevei tanács.[91] 1814. júliusában "minthogy még a takarás is félbe vagyon, ezért senkinek meg nem engedődik, hogy sertéseit a földek közt tartsa," sőt takarás után is csak a malacokat és nem az öreg sertéseket szabad a tarlón legeltetni.[92] Ebben az esztendőben a nyomtató lovakon túl egy gazdának még 8 ökröt lehetett a földek között tartani.[93]
A sertések tartását is szigorúan szabályozták a tanácsok. Elsősorban a város körüli kertekben vagy a nagyobb udvarokon vannak a jószágok, onnan járnak ki naponta a város körüli legelőkre. A tanyák közötti tarlókra csak a malacokat engedik ki, mint az előbbi példákból láttuk, az öregsertéseket nem.[94] Máskor a sertéseket csak nyárra hajtják ki tanyákra a tarlókon elhullott szemek összeszedésére. Túrkevén 1814. nyarán "némely lakosok már egy héttel is ezelőtt sertéseiket a földek közé kihajtották, - olvassuk a jegyzőkönyvben, - minthogy még a takarás is félbe vagyon, ugyanazért senkinek meg nem engedődik, hogy sertéseit a földek között tartsa, hanem azokat azonnal ki-ki hajtsa haza. A takarás elvégződése után sem lészen szabad az öreg sertéseket, hanem csak a malacokat kívül tartani, mely végzés hirdettessen ki a nép előtt."[95] A sertéseken, nagyjószágokon kívül az aprómarha, a baromfi is sok kárt tett a tanyákon és a tanyák körüli földekben. Ezért állandó és minden helyen tapasztalható jelenség ezeknek a tiltása. Például 1796-ban Rab András panaszkodott, hogy a szomszéd tanyák aprómarhái nagy kárt tettek a vetéseiben.[96]
A szántóföldek közötti legeltetés mindig a birtokos lakosság joga volt. A város vezetése arra igyekezett rászorítani mindenhol a lakosokat, hogy ki-ki csak a maga földjén legeltessen. Emögött tulajdonképpen a redempciós jog érvényesülését kell látnunk. Különösen hangsúlyos ez a birtokon kívül rekedt irredemptusokkal szemben. A 18-19. századra érvényesnek mondhatjuk azt a megállapítást, hogy "az irredemptusoknak soha marháit a földek közé legeltetni vinni nem szabad, a földesgazdáknak tsak akkor, mikor a maga földjén dolgoztat, de akkor is egyedül a maga földjén kipányvázva."[97] A sok tilalomszegés azonban azt bizonyítja, hogy ezek a rendelkezések állottak leggyengébb lábon. Ha csak lehetett, több jószágot tartottak a tanyákon, mint amennyit a tanács engedélyezett. Sokszor éppen a tanácsbeliek szegték meg ezeket a rendelkezéseket, mert így kívánta az állattartás érdeke.
Hogy valóban mennyire ez az érdek dominált, néhány példával még szeretném bizonyítani. Ha az aszály, vagy épp az árvíz kiszorította a legelőről a jószágot, akkor a tanács lehetővé tette, hogy megfelelő gondoskodással a jószágok ideiglenesen a szántóföldek között tartózkodhassanak. 1804. őszén például Túrkevén sokan kihajtották a teheneket a tanyára. A tanács ezt támogatta mondván: "e mostani szűk legelőmező miján lehetőnek ítéltetik, hogy a fejős tehenek a földek közé hajtassanak, úgy mindazonáltal, hogy akiknek a marhája őrző nélkül találtatik, azonnal a csőszök és hadnagyok hajtsák be, és a marhákra nem vigyázó gazda vagy a cseléd verettessen meg.[98] Máskor éppen ilyen ok miatt a kölesföldeket szabadították fel, úgynevezett szabad legelésre.[99] Általában úgy intézte a tanács, hogy a földekről, kaszálókról az ott termett javakat hazatakarítsa a lakosság, majd csak utána engedte meg a legeltetést: "a régibb kabai és újabb kölesföldeket s a rövid dűlőket két hét múlva, mely idők alatt azokról a termések elhordattatnak, jó lenne a marhák legelésére felszabadítani" - írják a túrkeveiek.[100]
A tanácsok a közösségek érdekét másképpen is védelmezték. A kisebb királyi haszonvételek árendálása is a tanács kezében volt. A korcsma, a mészárszék haszna nemcsak a bérlőt, de a várost is gazdagította. Ezt azzal is segítette a tanács, hogy a mészárszék bérlőjének különböző kedvezményeket adott. 1829-ből fennmaradt árendális szerződésben például ezt olvashatjuk: "a kommunitás minden esztendőben ád az árendátornak téli marhák és két-két ló tartására szénát 231 mázsát, zabot 20 mérőt és 20 darab marha nyári legelőt, mely poziciók pénzre redukáltatván tésznek 231 mázsa széna mázsája 1 forint, ez 231 forint, 20 mérő zab mércéje 1 forint 40 krajcár, ez 33 forint 20 krajcár, 20 darab marha nyári legeltetése 2 forint, ez 40 forint, summa 304 forint 20 krajcár."[101] Az idézett szerződés alapján Kulcsár Mihály árendátornak engedélyezte a túrkevei tanács a 20 marha teleltetését a Malom-zugi legelőn azzal a kikötéssel, hogy "azt a székbe vágja le és ne vásárra hajtsa."[102] Tehát a városok lakosságának a húsellátásáról a tanács így is gondoskodott. Máskor K.Tóth Jánosnak engedélyezik, hogy az árendális contractusa szerint fizetés nélkül 20 darab marhája Túrkevén a Malom-zugban szabadon legelhessen.[103]
A communitás bevételét és ellenőrzési jogkörét a város határán átutazó idegenekkel szemben is érvényesítették. A vásárokra utazók, a különböző terhet szállítók, a gyalogosan, szekérrel közlekedők, vagy éppen állatokat terelgetők, határról határra haladva jutottak el a céljukhoz. Mind az igavonó jószágnak, mind a piacra hajtott baromnak útközben leginkább a legelő adta a táplálékot. Kunszentmárton tanácsa például 1839. őszén arról hozott határozatot, hogy Mesterszállás pusztán - a külső legelőn - a pusztagazdának kötelességévé teszi, hogy "minden falka marhátul vagy juhtul, mely a pusztán az országúton keresztül hajtatik, csupán 7 vonás krajcárokat vegyen, s ha az országúton pedig legeltetne, nem folytában hajtatna, azon esetre minden darab marhátul 3 vonás krajcár, juhtul pedig darabjátul 1 vonás krajcár vétessen, kivévén az öcsödi, mezőtúri a baki és a gyulai lakos jószágokat, melyektől a jó szomszédság tekintetéből semmi taxa se vétessen."[104]
Hazánkban ennek az állatforgalomnak az intézményrendszere is kiépült. Ezek voltak az utak mellett nagyjából egyenlő távolságra elhelyezkedő csárdák. Zoltai Lajos térképre rakta a Debrecen határában található csárdákat, mellettük megjelölve a valószínűsíthető keletkezési évüket.[105] Ha figyelmesen szemléljük a térképet, azt látjuk, hogy nagy rendszeresség van az egyes csárdák közötti távolságot illetően. Ezt Balogh István is igazolja, amikor azt írja: "a csárdák a XVIII. század első harmadában keletkeztek, a máig meglevő épületek a múlt század első felében épültek. Az utak mentén levő csárdák egymástól levő távolsága pontosan megfelel egy stációnak, azaz annak a távolságnak, amit az akkori utakon terhes szekérrel két etetés és itatás között meg lehetett tenni. A csárdák az elmúlt században is inkább etető- és itatóhelyül szolgáltak, vendégfogadásra kevésbé voltak berendezkedve."[106] Fontos szempont volt tehát, hogy a csárdáknál megfelelő nagyságú, szabadon legeltethető terület álljon az arra járó utasok rendelkezésére. A Nagykunságban általában 20-30 holdnyi volt a csárdák körüli legelő, melyeket a vendégjog alapján igénybe vehetett az arrajáró.[107] Nádudvaron általában 40 hold körüli legelőt szántak a csárdánál megálló jószágok számára. Ezeken a legelőkön a vásárra vagy más legelőre hajtott állatállomány, valamint az utasok lovai minden ellenszolgáltatás nélkül vendégjogon egy nap vagy egy éjszaka szabadon legelhettek.[108]
Karcag és Kunhegyes között vita támadt 1805-ben az újra felépítendő Tibuci csárda ügyében, ugyanis a régi elromlott, elöregedett és le kellett bontani. A kunhegyesiek a határukhoz közelinek találták a csárda helyét, mivel azt a határúttól mindössze 84 ölre mérték ki. Ezért tiltakoztak, féltvén saját kaszálójukat a csárda körül megpihenő jószágok csapásolásaitól, legelésétől. Mivel ez a csárda fontos országutak találkozási pontjában volt, Karcag nem állt el a csárda felépítésétől, egyedül abban határozott, hogy a csárdásnak a szántóföldjét a kunhegyesi oldalon adja ki, így mintegy saját érdeke is volt a csárdásnak, hogy a legelő jószágok oda ne menjenek el. Sőt még a tanácsnak abban is intézkednie kellett, hogy a környező földekből kb. 20 holdnyit kisajátítson legelőnek és a gazdákat máshol kártalanítsa.[109] Egy másik panasz szerint a múlt század vége felé, amikor ezeknek a csárdáknak a jelentősége nagymértékben csökkent, a közbirtokosság pénztárnoka a város megkérdezése nélkül a Pingyó csárdához tartozó legelőt idegeneknek adta ki kaszálóul, nem a karcagiaknak kínálta föl.[110]
A túrkevei tanács 1818. nyarán vette számba a kisebb királyi haszonvételek állapotát, meghatározta, hogy miképpen bocsássa azokat árendába. Számunkra tanulságos az ötödik pont: "Minthogy a város nem ország útjába esik, igen kevés utasok járnak keresztül, ami kevés pascuma (legelője) vagyon, ezt maga kaszálja. Az utasokra sem lévén panasza, és annak árendába való adását inkább károsnak képzeli a város, mivel ez eránt gondos szokott lenni az előljáróság, hogy a nyomásról a csapszék pascumára hajtja az utazók marháit."[111] Az 1836. év nyarán kötött szerződésből megtudjuk, hogy a Kisújszállás és Túrkeve határán levő Kabai csárdához 25 jugerum legelő és 4 jugerum szántóföld tartozik, melyet a csárda bérlője a fentiek alapján használhat. A jugerum vagy királyi hold a Nagykunságon többnyire 1600 négyszögöl, azaz egy katasztrális hold.[112] De más nagykun településeken sem volt ez másképp.
Több gond volt azokkal az utasokkal, akik a rend és a szokás ellen a kaszálókat vagy legelőket pocsékolták. Túrkevén 1829. tavaszán a "Malom-zugi tinójáráson sok tót szekerek kifogtak." A városgazda Kenéz József 23 ló kártételéért 20 forint büntetést vett tőlük.[113] Más alkalommal a túrpásztói örmény árendással gyűlt meg a túrkevei tanácsnak a baja. A bérlő "ezer darabnál többre menő 6 falka ökröket hajtatott a Malom-zugi és ezen esztendőre kaszálónak hagyatott tilalmas földeken keresztül." A tilalomsértőre büntetéspénzt szabott ki a tanács, indokként felhozták, hogy "a rendes ország útjain is 1 krajcár szokott a határokon által szállítandó idegen marhákért fizettetni." Most háromszoros díjat számítottak föl, mivel szándékos kártételről volt szó.[114]
A túrkevei tanács panaszolva írja a jegyzőkönyvbe, hogy "az utasok kedvekre, mint maguk határaikon, a mi határainkon által utazván vagy hozzánk valamit eladni hozván vonó marháikat kifogják, legelőinket széltére étetik, mi pedig annak szűk volta miatt drága pénzen pusztákat árendálunk, s már határaink legeléséből nevezetes adót fizetünk." Ezért olyan rendelkezést hoztak, hogy "az akármit árulók és helységünkön kívül utazók ha 2-3 óránál tovább étetik marháikkal legelőinket, nevezetesen ha egész napon vagy egész éccakán pihentetik és étetik marháikat, minden darabtól 1-1 német pénzt fizetni köteleztetnek.[115] Kisújszálláson egy helybeli lakost 1770-ben 24 pálca ütésre ítélt a tanács mivel "sok lakosoknak tetemes károkkal számos lovaival az tilalmas helyeken csupán csak hízlalás kedvéért tartván számos úgy igás mint heverő lovait, s véle károkat tenni nem rettege."[116] Más esetekben arról tudósítanak a jegyzőkönyvek, hogy a hosszúfuvarba járó embereket jogtalanul megbüntették a legelőhasználatért. A kisújszállási lakosok panaszkodnak például 1816-ban, hogy sót fuvaroztak Pestre, és több helyen megbírságolták őket a legeltetésért. Így Cegléden, a monori és a gombai földeken. "Határokon egy éjszakai legelésért minden darab lótól 2 garast vettek tőlük, holott a pesti földön csak 2 krajcárt fizettek." Ezért panaszt tesznek a Jászkun Kerületnél.[117] Hogy az intézkedésnek milyen lett a foganatja, nem tudjuk.
Minden bizonnyal országos gond lehetett a szabad legeltetés. A jószággal kereskedők nagyszámú állatállományukat úgy terelgették vásárról vásárra, hogy többnyire nemigen fizettek fűbért. Túrkevén például publikálták azt a körlevelet, amelyben az áll, hogy "a győri vásárokra hajtandó akármiféle marhák ezután csak a szokott vásárok első napján lesznek elszenvedendők a város határán.[118] Vagy például a karcagi tanács által kijelölt vásárbírák 1846-ban bemutattak egy cédulát 9 forint 15 krajcárról, melyet a vásár ideje alatt a gyepen legeltetésért vettek be a vásári utasoktól.[119] De tudjuk azt, hogy Debrecen városa is szigorúan tiltotta a vásárra hajtott állatok hosszú ideig való legeltetését. Csak a vásár előtti napon lehetett a jószágot mind a hortobágyi hídi vásárra, mind a város körül tartandó vásárokra hajtani: "Ismég Debretzen várossának abbéli panaszára, hogy az odavaló országos vásárokra eladás végett hajtatni szokott állatok a vásár előtt 6-7 s 14 napokkal is a város mezőjét fogyasztják. Kihirdetni parancsolja, hogy az olyantén juhok csupán csak az első napjára a vásároknak hajtassanak oda, nevezetesen az úgynevezett Nyulas vendégfogadóhoz, mint az juhok eladására rendeltetett helyhez. Currentáltassanak"- olvassuk a Jászkun Kerület 1798-i jegyzőkönyvében.[120]
Közkeletű sztereotipiaként tartjuk számon azt a véleményt, hogy a legelőre kihajtott nyájak a pásztor gondozására bízva, tulajdonképpen ellenőrzés nélkül legeltek tavasztól őszig. Az adatok fényében egész más kép bontakozik ki előttünk. Szinte napról napra számontartja mind a tanács mind a jószágtartó gazdaközösség a nyáj mozgását, legelőjének állapotát és a pásztor munkáját. Szigorúan ellenőrizték ezt a tevékenységet, hiszen legnagyobb értékük óvásáról és védelméről volt szó. Már a legelőre adandó állatok létszámának megállapítása során is ügyeltek arra, hogy mind az összeírásból mind pedig a legelőn levő jószágok számából ne maradjon ki egy sem. Keményen megbüntették azokat, akik eltitkoltak jószágokat, éppen a földbér, a terrágium fizetése miatt, és a város vezetői, a tanács háta mögött a pásztorokkal egyezkedtek. Túrkevén például úgy fogalmaztak, hogy "akik az eltagadásban utolérettetnek, hogy minden darab marhától háromannyit fizessenek, eltekintvén azon határozástól, hogy minden eltagadott marha confiscaltasson (elkoboztasson), és hirdettessen ki a templom előtt, hogy máskor a csalárdkodó emberek nevei is közönséges helyen ki fognak jelentetni."[121] Ebből következően rendszeresen ellenőrizték a kintlevő nyájat. A tanácsbeliek többször kimentek akár hetente is a jószágok megszámolására. A kihajtás és a beszorulás között minden gazda ellenőrizte és ellenőriztette a jószága és a legelő állapotát, de ugyanezt tette a hatóság, a birtokos közösséget képviselő tanács is. Egy-egy jószágtartó gazdaközösség képviselői is kimentek, hogy ellenőrizzék a jószágok egészségi állapotát, számát és ha bármi rendellenességet találtak, azért szigorúan felelősségre vonták a pásztort.[122]
Egy-egy szemle után a deputáció részletes jelentést tett a tanácsülésnek tapasztalatairól, a számbavett jószág mennyiségéről. Ezt aztán összevetették a kiveréskor felvett állatösszeírással, és ennek alapján állapították meg, hogy minden rendben van-e a gulya, ménes, vagy juhnyájak körül, vagy intézkedésre van szükség.
A tanács éberen figyelte a legelők és az állatok állapotát, ha a szükség úgy hozta, azonnal beavatkozott. A legelőt nagy árvizek vagy épp az aszály ronthatta, a jószágot pedig a különböző alattomos betegségek. Mindkettő kivédésére komoly erőfeszítéseket kellett a tanácsnak tennie. Túrkevén 1804. májusában az árvíz miatt lett szűk a legelő, ezért mind a kiskabai, mind a nagykabai szénatermő kaszálókat felszabadították a csordák és más legelő marhák számára.[123] Máskor az ecsegi ménest az aszály szorongatta, mire a tanács úgy határozott, hogy a lovak előbb Túrkeddre menjenek, majd onnan később Pohamarára. Meghagyják a csikósoknak, hogy a lovaknak különösen viseljék gondját.[124]
Gyakori az is, hogy a legelő állapota, szűkössége miatt az egyes nyájakat vagy átterelik más helyre, vagy a létszámát csökkentik, esetleg megosztják. 1845-ben pl. a túrkevei meddő gulyát a Bokros-zugból a Malom-zugba hajtották, és mivel ott a kancaménessel nem fértek volna el, ezért onnan a ménest a Bokros-zugba hajtották. Tehát megcserélték a két nyájat.[125] Máskor azt tárgyalta a tanács, hogy a Szőllős-sziget vagy a Füzes-tó köze maradjon-e továbbra is a marhák számára legelőül, vagy pedig szabaddá tegyék minden jószág számára. A tanács úgy határozott, hogy csak a gulya részére maradjon meg és a juhokat tilalmazzák el, mert a gulyabeli marhák között uralkodó nyavalya miatt azok nagy veszedelemben vannak.[126]
Karcagon is gyakran avatkozott bele a tanács a legeltetés rendjébe ha ennek szükségét látta. 1865. május elsején azt állapították meg, hogy mind a gulyák mind a ménesek legelője nagyon szűk és nem elegendő ennyi jószág eltartására. Intézkedtek, hogy legalábbis ideiglenesen legyen elegendő legelő a jószágnak.[127] Minden intézkedés ellenére azonban nem járt eredménnyel a jószág elhelyezése, hiszen egy jó hónap múlva küldöttség ment ki a dolgokat megvizsgálni, tapasztalatáról így számolt be: "naponként inkább-inkább leromlik a gulya és a gulyának a legelő hiánya miatti rossz állapota valódi és olyan lévén, hogy annak további ottmaradása világos kárral jár együtt."[128] Ekkor úgy döntött a tanács, hogy a tilalomba tett ecsezugi kaszálókra hajtják a gulyát.
Egy másik alkalommal a karcagi tanácsnak azért kellett sürgősen intézkednie, mivel az egy legelőn lévő ökörcsorda és ménes annyira lelegelte a számára kijelölt területet, hogy különösen az ökörcsorda már szinte a teljes tönkremenés előtt állt. Ezért két lehetőség között kellett dönteni a városi tanácsnak: egyik, hogy vagy mindenki hazaviszi úgymond kézhezveszi a jószágát, a másik lehetőség, hogy valahol keresnek új legelőt a jószágok számára. Végülis hosszú vita után a második megoldás mellett maradtak, és úgy határoztak "hogy a nyájjuh járásáról egy darab szakíttassék hozzá, és hancsíkoltassék ki." Ezzel mintegy megtoldották, megnagyobbították a legelőt.[129]
A múlt század második felében a legelőknek megfogyatkozása adott okot az aggodalomra, hiszen a gulyajáráson, ahogy írták a karcagi jegyzőkönyvben "a legelő az osztály miatt annyira elfogyott, hogy ott a szarvasmarhák már egyáltalán nem tartódhatnak tovább." A tanács a fenyegető dögvésztől félve a gulyát az ökörcsorda járásra irányította addig, míg más megoldást nem találnak.[130] Tehát ha egyéni panasz is érkezett a tanácshoz, mindig testületi döntés született a megoldás érdekében. Ezt rendszerint megelőzte egy választott küldöttség helyszínre látogatása, ahogyan fogalmazták "szemesen megnézendi a gulyának mostani legelőjét," hogy aszerint állapítsák meg a gondokat és a megoldást aszerint keressék meg.
A tanács gondoskodó, irányító szerepe legteljesebben a legeltetési idő alatt a nyájakkal való törődésben jutott kifejezésre. Gazdag, változatos a forrás, amelyikre támaszkodhatunk. A példák ugyan esetlegesek és sokszínűek de talán jól érzékeltetik azt a sokféle törődést, a valóságnak azt a sokszínű megjelenését, amelyik a jószágtartó gazdaközösségnek és az őket képviselő tanácsnak a magatartásában jut kifejeződésre. Tanulságos, hogy elsősorban a dús legelők használatára szerveződő nyájformákról maradt legtöbb irat. Sokkal kevesebbet tudunk a naponta kijáró jószágok életéről. Ezért is becses az az egy-két adat ami megszólaltatható. A kunmadarasi tanács előírta, hogy a borjúcsordások a felső és alsó tizedben valamint az újvárosiban "a borjúkat a Nagy utcán, a tehéncsorda nyomon kihajtani, ugyanott hazatéríteni tartoznak."[131] A csorda reggeli kihajtása nyilván évszázados gyakorlat alapján a megszokott rend szerint történt. A tanács figyelmeztette a pásztorokat: "a tehéncsordát illő időben hajtogassák mind ki reggel, mind bocsássák haza estve, nevezetesen pedig a kihajtáskor vagy tülköléssel vagy tsergetéssel idejében hírt adjanak mindenkor." Ugyancsak elrendelik, hogy a bikákat minden este hajtsák be a város majorjába. A csikósoknak parancsba adták, hogy "senki lovát nyergeléssel el ne rontsák, a kancalovakat különösen kíméljék, jó nyereg szerszámokat tartsanak."[132]
Mint a korábbi példáinkon is láttuk, a Nagykunság állattartása is döntően az árutermelő ágazatot erősítette, ezen belül is a göböly- vagy sőretartásnak volt fontos szerepe. Éppen ezért ezeknek az állatoknak a legelőjét különös gonddal jelölték ki mindig és mindenhol. A tanács arra is gondosan ügyelt, hogy az egymást követő években a gazdaközösség ne károsodjon, ezért rendszeresen cserélte az egyes járásokat az igazság és a méltányosság alapján. 1813-ban például Túrkevén arról határozott a gazdaközösség, hogy "a Hajdú Ferenc uram gazdasága harmadéve azon okból, mivel a Malom-zug egészen kaszálónak hagyatott, Dob-halomtól a Malom-zugba által nem mehetett, s emiatt az egész fordulás elbomlott. Igazságosnak találtatik, hogy mivel az említett Hajdú Ferenc uram gazdasága a Malom-zugban még sohasem volt, most odamenjen, aszerint a Fekete-halomhoz megyen Kulcsár Mihály uram gazdasága, a Kő-kúthoz Tóth István uram gazdasága, a Dob-halomhoz pedig a Nagy István uram gazdasága.[133] Más alkalommal arról határoz a gazdasági tanács, hogy Szent György nap előtt egy héttel fogják a jószágokat a sőrére kiverni, és ekkor sorsolják ki nyílhúzás szerint az egyes nyájakhoz a pásztorokat is. A nyílhúzás szerinti sorrend a következőképpen alakult: a két-kúti járásra Bíró Sándor, Madarász János, a dob-halmi járásra Bíró Ferenc és Madarász Ferenc, a hegyesi járásra Vida és Madarász Sándor, a Telekre Bíró István és Bucsi Imre kerül pásztorként a nyájhoz.[134] 1842. januárjában Pohamarát négy sőrejárásra osztja a tanács. A tizedek a következőképpen sorakoznak: a Két-kúti járás az első és második tizedé, a dob-halmi járás a harmadik tizedé, a hegyesi járás a negyedik, ötödik és hatodik tizedé. A Telek pedig a három sőrére nem férő jószágot foglalja magába. "A földesgazdák járandósága után egy pár ökör díja 12 forint, a földbéli illendőségén fölüliért 15 forint, a külföldiek pedig 20 forintot fizetnek" szól a gazdasági tanács döntése.[135]
A nagykabai legelőn csak a csordák legelhetnek 1839-ben, onnan a juhokat kitiltják.[136] Másik év nyarán a legelőről leszoruló két tehéncsordának a sorsát úgy irányítják, hogy a fejős tehenekből álló csordák egyikét Túrkeddre a másikat Gyűrűs- zugba hajtják, itt szakítanak számukra legelőt.[137] Miután megvizsgálták a legelőket, kiderült, hogy Ecsegre már nem lehet hajtani jószágot, ezért a gulyát a belső szigetekről, a lovakat pedig a Szőlős-szigetről kihajtatják. Ezek a szigetek részben kaszálók, részben pedig téli legelő szerepét töltik be.[138] Ha a jószágtartók úgy ítélik meg, hogy nem elégséges a legelő, mint például 1843. nyarán, mivel a meddőgulya járása a Malom-zugban igen szűk, és nem eléggé alkalmatos a hízlalásra, a drága árendafizetés mellett, ezért a tanács gyorsan intézkedik és jó hízlaló legelőt jelöl ki a jószágoknak.[139]
1844. szeptemberében a gulyának és méneseknek csappan meg a legelője Túrkevén.[140] Ez év májusában a csordák is szűkölködtek legelőkben. Számukra Kabán és Túrkedden csóváztak ki a kistanácsból kirendelt deputátusok legelőt azzal a meghagyással, hogy "amely juhkarámok még azon helyen találtatnának, azokat onnan minél előbb felszedessék."[141] A következő esztendőkben a Túrkedden levő üszőgulyára a csordákról a fias tehenek közül sokat áthajtottak, emiatt szűk lett a legelő. Küldöttség járt Ecsegen, ahol jó mezőt talált a gulya számára. Ezért "dobszó mellett adassék tudtára a lakosoknak, hogy azon gulya közzé vert fejős teheneiket mielőtt a gulya Ecsegre menne kiszakasszák onnan." A felszabaduló legelőt Túrkedden a csordabeli fejős tehenek számára tilalomba tették.[142] Ugyanilyen ok miatt emelt panaszt a Madaras bérleményét vigyázó tomaji préceptor. Sokan a negyedfű tinókat is oda akarják hajtani mondván, hogy azok jármosok. A tanács szigorú határozatot hoz, hogy oda csak jármos jószág mehet és nagyon ki kell válogatni, hogy valóban csak azok kerülhettek a tomaji bérelt legelőre.[143] Kunszentmártonban elrendeli a tanács, hogy az ökör két falkában járjon. Egyik a felső, a másik az alsó ökörcsorda nevezet alatt. Tanulságos még a kiegészítés: "mind a két falka úgy sózattasson, mint a göböly, hogy az eladandók annál jobban hízhassanak, és jobb áron eladathassanak. Így nem lenne kénytelen a gazdaság mint eddig történt, mindjárt a vasasi vásárkor ökreit elvesztegetni.[144]
Az állattartás domináló gazdasági szerepe abban is megmutatkozott, hogy a legelő jószág minél jobb ellátásáért mindent igyekeztek elkövetni. Ugart, tarlót szabadítottak fel, kaszálónak kihagyott területeket vontak be legelőnek, szigeteket tettek tilalomba, végső szükségben messze földre elmentek legelőt szerezni különösen ha aszály vagy árvíz sújtotta a legelőket. 1783. májusában a kisújszállási tanács arról határozott, hogy az árvíz miatt a legelőről leszoruló kezes jószágot a kaszálónak hagyott Ludasra hajthatják "minthogy drága árenda fizetés mellett kénteleníttetnek lakosaink kevés marháik élelmeket feltartani."[145] 1818. áprilisában "a mezőnek, pusztáknak, pásztoroknak és ottan levő barmoknak, kutaknak ezután gondosan leendő szemmel tartásokra vizsgálásokra ennek utánna minden héten két napokon, mikor csak lehet elrendeltetnek a tanácsbeliek, kötelezvén őkigyelmek a gondos, szorgalmatos, hasznos és hathatós vizsgálódásokra."[146] Ebből és más adatokból is nyilvánvaló, hogy a tanács egyik legfontosabb szerepe volt a legelő jószágok gondviselése. A kunhegyesi tanács küldöttsége 1781. augusztusától azt nehézményezte, hogy a széna és életboglyákban a gulya, a méneses csorda és más sereges marha, valamint a heverő és hordó jószágokkal "tetemes károkat tehetnek a más kárán örülő gonosz népek." Ezért megparancsolja a tanács "a sereges barmok pásztorainak," hogy az őrizetükre bízott jószágokat addig a nyári járásaiban tartsák, míg mindent be nem hordanak a lakosok.[147]
Legtöbb gondot a nyájak évközi mozgatása jelentette. Éberen figyelték a legelő minőségét, az ivóvíz elégségét, a pásztorok napi tevékenységét. Már a tavaszi kihajtást, a kiverést is gondosan előkészítették, arra törekedtek, hogy minden jószág a néki megfelelő helyre kerüljön. Ha bármifajta gondot tapasztaltak az esztendő minden szakában azonnal intézkedtek. Gyakran az év elején elhatározták, hogy a nyájak milyen beosztás szerint, hol fognak legelni. Kisújszálláson 1842. januárjában a gazdasági gyűlés döntött: a tehénsőrének a pusztán, az ökörcsordának pedig itthon szakítsanak ki legelőt. Kikötik, hogy az ökörcsordára a pásztor egyedül csak jármos ökröket és negyedfű tinókat vállalhat. Abba is tilalmat állítottak, hogy a sőréről vagy az ökörcsordáról eladott jószágok helyébe Margit napig (június 10.), tavalyi marhákat a nyári mezőtúri vásárig hajtani nem szabad. A tilalomrontó pásztort és gazdáját egyaránt pénzbüntetéssel sújtották.[148] Az adatokból az derül ki, hogy az ökörcsordára a jármos ökrök és a betanításra érett tinók kerültek, a gulya a heverő, míg a sőre a hízómarhák nyájformája volt. 1833. tavaszán a gazdák a járó ökröt a sőrére verték, "azokat hol kifogják, hol ismét a sőre közé verik, ez által a már javulni kezdő ökrökben kárt tesznek." Szigorúan elrendelte a tanács, hogy a negyedfű tinókat és a jármos ökröket hajtsák az ökörcsordára.[149]
1846. tavaszán a kisújszállási tanács kötelezte a csikóst, hogy ménest verjen, legelőül a Kurva-hátat jelölték ki, míg az ökörcsordának a Pázsit, Perjés, Rakoncás és Kengyel szigetet jelölték ki.[150] Egy hét múlva azonban ezt a határozatot visszavonták mivel igen nagy volt a víz, és ahogy fogalmaztak, a szigetekből kevesebb van kint, mintsem azokon az ökörcsorda megférne. De féltek a fergetegtől is, mivel a mély vizek között enyhely nem volt a lovaknak. Ezért két hétre a Ludasba a kaszálónak tilalomba tett szigetre behajtották a ménest. A végleges legelőjét a Göröngyös szigeten jelölték ki az állatoknak.[151] Még ez év májusában "a külső réti szigetek megvizsgálására kirendelt küldöttség szóval jelentette," hogy a tavaszi vizek alig apadtak, így a szigetek hátas részei nem legelésre, hanem csupán álláshelyül szolgálhatnak az ottani jószágoknak. Jó legelőmező a szigetek szélein van, ahonnan már a víz visszahúzódott. Ezért a legelést itt megengedik. Külön réti csőszöket is fogadott a város a réti szigetek kerülésére még csónakot is vettek nekik. A csőszöknek kötelességük volt a hajóra vigyázni, minden benne esett kár őket terhelte.[152] A kunhegyesi tanács Kolbászra vezényelte a két gulyát és az ökörcsordát 1817. tavaszán, Fegyvernekre pedig a sőrét. Gyenda bérelt pusztára a ménes és a juhnyájakat hajtották, a sertésnyájakat a Szigetben hagyták. Gyendából a jobb részt kaszálónak szakították ki.[153] A kunszentmártoniak a kisménest azért helyezték Mesterszálláson a pusztai házhoz közel, hogy "onnan az istállóban tartandó csődörökkel könnyebben sárhoztathassanak a kancák."[154]
A nyájak legelőit előre kijelölték, és többnyire nyilat húztak, hogy melyik jószág melyik legelőre menjen, így tartották igazságosnak. 1803. április 1-én Kunhegyesen nyíl szerint úgy jött ki, hogy az alsó gulya a Szigetbe megy, a felső Kolbászra, a tengeriföldet pedig a kakati határban jelölték ki.[155] A bérelt tomaji pusztát két járásra osztották és a két gulyát nyílhúzás alapján jelölték ki. Sors szerint a Felső gulya ment a Felső járásra, mely a pusztának az északi részére esett, az alsó gulya pedig az alsó járáson maradt.[156] 1790. tavaszán mivel az időjárás kedvezőre fordult a nyáj juhokat a gyepre hajtották, a Szigetből kitiltották. A fejős juhoknak a Kertallja, a nyájjuhoknak pedig a kolbászi legelő lett kijelölve. A borjúcsorda a Szőlőskert végénél kapott legelőt, melyet csóvázással jelöltek meg.[157] Más alkalommal az ökörcsordát mivel a Szigetben nem élhetett, a Fejír-halom kútja környékére hajtották át. Indokként felhozták, hogy a kútvíz sokkal hasznosabb itatásra mint a posványos víz.[158] 1789. március 21-én arra határozott a kunhegyesi tanács, hogy a két gulya és az ökörcsorda legelőjét megcserélik: a felsővégesi járja az alsóvégesinek a nyomását, és fordítva. Elrendelték azt is, hogy március 23-án gulyát verjenek.[159]
A nyájak nyári mozgatását össze- vagy szétverését a tanács küldöttei útján intézte, vagy a megválasztott pusztagazdát utasította e feladatok ellátására. 1846-ban a kisújszállási tanács a főbíróra bízta, hogy egy gazdát küldjön ki szekérrel a Kecskés-pusztára azon "küldvén a pásztoroknak is annyi kenyeret, mellyel hazajövetig beérik. És emellett a pusztagazda tudósíttasson, hogy a gulyák haza indítása eránt ezen végzés vételével azonnal tudósítsa a pásztorokat és őket indítsa hazafelé.[160] Az 1846-os aszályos nyár a ménest sem kímélte. A vizsgáló küldöttség azt jelentette, hogy a ménes "a réteken annyira elalélt, hogy a pásztorok több lovakat húzogatnak ki a sárból, melyek már az éhség miatt annyira elaléltak, nem lévén semmi mező a szigeteken, a sárba beledüledeznek." Ezért a ménest a Ludasba a kaszálónak ki nem osztott részekre hajtották.[161] Majd csak augusztusban változott az idő, a sok eső által megújult és megjavult a legelő, így visszahajtják a pusztára az egyik gulyát, könnyítvén az itthoni túlterhelt legelőkön.[162] Az intézkedésekből nyilvánvaló, hogy a legelő jószág érdeke mindenekfelett állt. Akár ha túl sok csapadék volt, víz borította a legelőket, akár ha aszály sújtotta, igyekeztek megfelelően elhelyezni, biztonságban tudni a jószágokat.
A túrkevei Malom-zugi legelő a meddő gulyák számára 1802. augusztusára kevésnek bizonyult, ezért az egész gulyát Ecsegre hajtatták a felszabadult kaszálókra.[163] Máskor pedig a Körös áradása miatt elborított mesterszállási legelőről kellett kimenteni a nyájakat Csorbára. 1830. májusában az ökörcsordát és a kisménest hajtották Csorbára a Büdösér-közbe, így a göböly is összeszorult, a két járást össze kellett vonni, és a göblyöt egy falkába összeverni.[164] A túrkevei tanács 1841. nyarán ugyancsak az árvíz miatt volt kénytelen a csordáiról gondoskodni. Pohamara kaszálóira irányították a meddőgulyát, Malom-zugba az egyik csordát, Kiskabára a másikat. Az éhséggel küszködő méneseknek is megengedték, hogy a Sáros derékig "legeltetés végett be hajtódhassanak."[165] A kunmadarasi tanács az árvíz miatt megszorult legelőt a kis-ajtósbeli ugarból pótolja. Ez a terület már amúgy is nagyon kiélt, állapítja meg a tanácsi küldöttség, csak dudvát és aszottat terem, ezért azt sem engedik ugarolni, hanem pihenőre hagyják és legelőnek fordítják.[166]
A kevés ivóvíz miatt 1818. nyarán az ökörcsordát Csorbán ketté kellett szaggatni. Nyilat húztak: a felső ökörcsorda lejött Agyagoshátra egy számadóval és egy pásztorral, a szakaszonként történő lehajtáshoz a felső gazdaságból 30 lovast rendeltek kísérőnek. Az ott maradó alsó ökörcsordát továbbra is Csorbán négy pásztor vigyázta. Nyilván a gazdákból álló lovasok azért kellettek, hogy a vetések között húzódó útra terelendő jószágot a kártételtől megóvják.[167] 1830. augusztusában a kecskéspusztai két gulya állapotát vizsgálta a küldöttség azt nagyon rossznak találta, és azonnali hazahajtását szorgalmazta a külső réti osztályra, azaz a kaszálókra. A tanács döntött, hogy ez a terület "felszabadíttatik a tilalom alól, egészen a Sebesérnek vizes részéig, mely még most is tilalmasnak marad. Egyszersmind az említett Sebesér fogja a két gulya járást egymástól elválasztani. A Pázsit felől eső részére a Bényei gulyája megy, s itat a Perjés-kúton, a másik sőrejárás felől való részen fog legelni, és itat a Göröngyös-kúton."[168] 1831-ben a kedvező idő megszaporította a jószágok számát a legelő szűknek bizonyult úgy döntöttek, hogy a most szerveződő kancaménes és a számos béklyós ménes itthon marad a város határában, "azon ménesben nem lészen szabad tavalyi harmadfű csikót és heverő lovat tartani" ezeket a pusztán legelő szilaj ménesre kell kiverni.[169] 1834. áprilisában a Kecskéspusztán járt küldöttség arról tett jelentést, hogy a mező akár két gulyát is eltarthatna, ha a lakosok heverő lovaikkal nem pocsékolnák. Ezeket hazarendelik, mivel a puszta a gulyabeli marháknak és a hámos lovaknak lett legelőül kijelölve.[170]
A múlt század első felében a Helytartó Tanács is szorgalmazta a lótartás magasabb szintre emelését, a nemesítést. Állami méntelepeket hoztak létre, de a Jászkunságban is felállították a közös ménest a Kiskunságban, ahonnan szép kancákat és méneket lehetett beszerezni. Helyben is törekedtek arra, hogy szép lovakat neveljenek, a cifra ménesek, kanca ménesek kifejezetten a lónemesítés ügyét szolgálták. Kisújszálláson például mind a tanács, mind a pásztorok nehézményezték, hogy a kancaménes számát a lakosok mértéktelenül felduzzasztották emiatt "az abban levő nemesebb fajú csődörök a kancákhoz elégtelenek, és félő, hogy mind a kancák meddőn maradnak, mind a csődörök elromlanak." Ezért elrendelte a tanács a ménes beterelését a város kertjébe, hogy ott kiválogathassák közüle a hibás és alacsony termetű kancákat. Azokat egy másik ménesbe irányították.[171] De nem volt másként a gulyáknál sem. 1832. tavaszán G. Szabó Gáspár ökörcsordás amiatt tett panaszt, hogy "az előkelő gazdák" az ökörcsordára való tinókat mind a gulyára verték, emiatt nincs elég jószág előtte. A tanács úgy határozott, hogy mind a gulya mind a sőre közül "kiverődjenek a negyedfű tinók és jármos ökrök," azokat az ökörcsordára kell hajtani.[172] A kunszentmártoni tanács 1815-ben a Büdösjárást jelölte ki göböly járásnak, azt is meghagyta, ha a hízlaló ökröknek száma háromszázat meghaladná, abban az esetben a göböly járáshoz újabb területet szakítson a kiküldött bizottság.[173]
A nyár csapadékos vagy száraz jellege, a folyók áradása mind befolyásolta a legelők használhatóságát. Az a tapasztalat, hogy az állattartás érdekei mindenek fölé kerültek a nyár folyamán. A kunszentmártoni tanács 1799-ben állást foglalt azokkal szemben, akik a tiltás ellenére a legelőnek hagyott ugarföldeket megszántották és bevetették. Ezeket a vetéseket "másoknak is jövendőbeli tanulságára" a tehéncsordával legeltették le.[174] 1815-ben pedig a Nagy Ér lecsapolását határozta el a birtokos gazdaközösség, mert az halászati hasznot alig hajtott, és tapasztalták, hogy száraz időben ezt a területet legeléssel sokkal inkább maguk hasznára fordíthatják: "midőn benne víz nem volt, tehéncsorda, ménes és falka juhok mind abban éltek."[175] Sőt ezt a területet jelölték ki sertés legelőnek mivel ezáltal "a többi nyomásbeli mező megkíméltetik." Túrkevén mivel a kézen forgó marháknak legelője elfogyott úgy döntöttek, hogy a régebbi kabai és újabb kölesföldeket valamint a rövid dűlőket ezeknek a jószágoknak fölszabadítják ezért utasítják a lakosokat, hogy onnan a termést minél előbb hazahordják hogy a jószág legelésére fordíthassák a területet.[176] Kisújszálláson két gulya szorult ki a nekik kijelölt legelőről a Porosállásról és a Szikhátról. A tanács jónak tartaná, ha legalább egyik nyáj a kecskési pusztára menne, ahol még a 3200 holdas legelőn mindössze 1400 ló legel. A gazdasági gyűlésben arról állapodtak meg, hogy a szűzgulya menjen Kecskésre. Három tanácsbelit, Veress István főjegyzőt Váradi Sámuelt és a kistanácsbeli Nagy Sándort küldték Kecskésre olyan utasítással, hogy "ott mind a szűzgulyának mind pedig külön-külön a méneseknek legelő helyüket meghatározzák, és a pásztoroknak a részükre rendelt legelőket tudtokra adják."[177] 1847. júliusában a Kecskésre lemenő gulya járását nyílhúzás alapján jelölték ki az egyiké a gulyajárási háznál lett, a másik a Debreceni oldalnál. A szűzgulya járását a Kerülőben mutatták ki.[178]
A kunszentmártoni tanács tiltotta a legelő jószágoktól az Ér-közét, Káposztáskertet, Szigettyét és Erdő-zugot. A tilalomrontókat pénzbüntetéssel sújtották. A tilosban legeltető juhászt pedig pálcával büntették: első alkalommal 15-öt, a második alkalommal 25-öt kapott.[179] A legelőn a nyájak irányítását, máshová hajtását mindig a bíró hírével lehetett csak elvégezni.[180] 1792-ben az Ér-közét egyedül csak a csordának szabadította fel a tanács, más jószágot oda hajtani nem engedett.[181] A Kunszentmártonnak jutott fél csorbai pusztát a messzesége miatt nem nagyon tudták sokrétűen használni. Arról panaszkodott a tanács 1792-ben, hogy azt nem szánthatják, és nem is kaszálhatják. Kénytelenek azt vidékieknek bérbe adni. Ezért hasznosabbnak ítélték, hogy az ökörcsordával legeltessék, amelyet Mesterszállásról hajtottak Csorbára a mesterszállási ökörcsordát pedig "mint közelebb való pusztát" kaszálónak jelölték ki.[182] 1813. májusában a kunhegyesi bíró azt hozta szóba a tanácsban, hogy a Gyendán levő két gulya és az ökörcsorda a kút hiánya miatt szomjazik, "a pascuum kicsinysége miatt nem is bogározhatna." Úgy rendelkeztek, hogy a felső gulya bogárzásig menjen Kolbászra.[183]
Ha a szükség úgy kívánta, a különböző jószágokat csereberélték a legelőkön. 1813. nyarán például az ökörcsordát Kolbászra vezényelték, helyére a kosnyájat hajtották.[184] Máskor pedig a nyájak tömörítésére, egybeverésére volt szükség, vagy éppen a legelő kicsinysége miatt azok szétosztására. 1814. áprilisában például a sertésnyájat és a juhokat Kolbászról hazarendelte a tanács, a karámokat felszedték, a kosnyájat is ketté vették és úgy legeltették.[185] 1819. nyarán a csorbai pusztabíró jelentette a kunszentmártoni tanácsnak, hogy a mező hiánya miatt a két gulya állapota egyre romlik. Úgy rendelkeztek, hogy mivel a göbölyt eladták, a nyári munkákra két ménes és az ökörcsorda is "lassan-lassan széjjel szedődik," így azok helyére Mesterszállásra mehet a két gulya.[186] Három nappal később újra tárgyalják az ügyet, mivel nemcsak a gulya, hanem az ökörcsorda és a göbölyfalka, valamint a birke kos nyáj is éhezik - tudja meg a tanács. Ezek elhelyezéséről is azonnal körültekintően rendelkeztek.[187] A karcagi közlegelőről a borjúk részére hasítottak ki egy részt.[188] Néhány nappal később a juhok legelőjéről kellett gondoskodnia a tanácsnak, mivel "éhel való elveszésnek lesznek kitéve." A tanács a bócsai ménesjárást jelölte ki részükre. A fan-zugi legelőről az ökörcsordát a két gát közt levő kosjárásra irányították.[189]
Arra is nagyon vigyáztak, hogy a pásztor gondosan legeltesse a jószágot, a legeltetési rendet betartsa, kinn legyen a jószág mellett, annak gondját viselje. 1813. májusában például a kevi tanács tagjai a dobhalmi göbölt igen rossz állapotban találták. Ahogy a jelentés szólt: "csak Poljik sőrés lévén az ökröknél, Bódi két nap idehaza korhelkedvén, az ökrök széjjel voltak szórva, egy része a Telek alatt, más része a túri határon, sok a Berettyó vizében állott, más része feküdt és az egész járás terítve volt ökrökkel." A nyájat elhagyó pásztort 12 pálca elszenvedésére ítélték, és figyelmeztették, hogy legközelebb ha ugyanilyen vétségben találják, elcsapják a pásztorságból.[190] Ebben az időben a legelőt vizsgáló deputáció azt állapította meg, hogy a malom-zugi a pohamarainál gyengébb soványabb legelő. Ezért javasolták a tanácsnak, hogy a tilalmasnak kijelölt kaszálóból a Kis erdő mellyékéből (azaz a Kis malom-zugból) bővítsék a legelőt. A tanács a javaslattal egyetértve hozott döntést.[191] Ebben az esztendőben négy ökörjárást alakítottak ki: a Malomzugba a Hajdú Ferenc gazdasága, a Feketehalomhoz Kulcsár Mihály gazdasága került a Kőkúthoz Tóth István gazdasága, a Dobhalomhoz pedig Nagy István gazdasága.[192]
Egy időben szokás volt a jószágot éjszaka is rendszeresen legeltetni. Ezt a szerződésekbe is belefoglalták. A túrkeveiek a meddőgulyát a Malom-zugban legeltették 1842-ben, a tanács utasította a pásztorokat, hogy a marhákat kútról itassák és még éjszaka is legeltessék meg.[193] A kunmadarasi tanács a régi szokásra hivatkozva 1809-ben utasítja a pásztorokat, hogy a tehenek "éjszakánként kint háljanak oly móddal, hogy estve fejés végett bebocsássák, ismét mindjárt kihajtsák hálásra, és reggel ismét bebocsássák, mivel sok gyenge borjúk vagynak a helységben, melyek a nem szopás miatt elromlanának. De sok jó tejektől is megfosztatnának a lakosok" - vélekszik a tanács.[194] A madarasi borjúcsorda naponta járt ki. Előírta a tanács, hogy a borjúkat az utcán hazafelé este az utolsó házig kísérjék a pásztorok, hogy a gyerekek vagy a kutyák által széjjel ne zavartassanak. A bikákat is minden este a város kertjébe kellett hajtaniuk.[195] A madarasi tanács rendszeresen utasítja a konvencionátus pásztorokat, hogy a nyájakkal kint hálni kötelesek.[196] Úgy látszik, ekkor általános lehetett ez a gyakorlat, mert Karcagon is belefoglalták a konvencióba, hogy a pásztorok "tartoznak a csordával kint hálni."[197]
A vizsgált időszakban az állattartás döntően a legeltetésre épült. Amíg csak az idő engedte, a jószágok legelőn voltak. A pásztorokat is arra kötelezték a tanácsok, hogy maximálisan használják ki a legeltetés idejét. Éppen ezért a beszorulás, a jószágok istállóba hajtása korántsem köthető sem jeles naphoz, sem más terminushoz, mert minden esetben a legelő állat érdekei domináltak. Amíg az idő megengedte a jószágok kinnmaradtak, függetlenül attól, hogy pásztorfogadáskor miben állapodtak meg. Mindig a legeltetés érdeke volt a döntő. 1789. karácsonyán például a túrkevi tanács megtiltotta a gulyák, ménesek és más nyájak szétverését, kemény büntetést helyezve kilátásba az engedetleneknek. De még a kijáró jószágok pásztorait is munkájuk folyamatos végzésére figyelmeztetik.[198]
Ritka dolog, hogy a pásztor "a szárazság és a mező nem léte miatt" kénytelen behajtani, mint ezt 1802. október végén tette a kunhegyesi csikós. A tanács azonban visszaparancsolta kifejezvén azt a véleményt, hogy "kötelessége szerint viselje gondját mindaddig, míg a rossz idő be nem hajtja, sőt a ménesnek viselje gondját mind éjjel mind nappal, az akolba pedig be ne hajtson, hacsak ezen a héten is."[199] Más alkalommal a ménes pásztor december közepén a szilajménes szétverését tervezi. Sem a tanács, sem a jószágtartó gazdaság nem járul hozzá, mivel "a mostani mostoha időkben a népnek semmi takarmánya nincs, s azonban még a jószág alkalmasint élhet a mezőn." Ezért a nádvágást sem engedélyezik, mivel "még a jószág kinn a mezőn fog pascuáltatni, tehát addig a réten a nád levágása meg nem fog engedődni, mint hogy az alkalmatlan időkben megannyi karám helyett szolgál a kinn levő jószágoknak."[200]
Tehát a természetes növénytakaró, a nádas adott enyhelyet a kinn telelő jószágnak. A túrkeviek által használt Póhamarára a birgét csak ősszel bocsájtották 1842. decemberében, miután onnan Erzsébet nap után (november 19.) már a ménes elszorult.[201] 1808-ban a szárazság és a mező nem léte miatt kénytelen volt a lakosság beleegyezésével a tanács Csorbáról Mesterszállásra lehajtani mind két barmot, Mesterszállásról pedig az ökörcsordát és a göbölyt az árendás istvánházi pusztára hozni.[202] 1805. szeptemberében úgy rendelkeztek, hogy a telelőre hazahajtandó szilaj ménest még a mesterszállási nyári legelőre le kell hajtani, a kisménes és az ökörcsorda a Hepe-hupát, valamint a zugokat járhatja.[203] A kunmadarasi tanács több gazda panaszát megvizsgálván foglalt állást legeltetési ügyben, miszerint a Karcag-kunhegyesi-kunmadarasi közös hármas határon - állítják a madarasi panasztevő gazdák - már Szent Mihály nap (szept. 29.) tájban "széltébe járnak a tanya vagy Nagy osztási földeken minden afféle jószágok kiváltképpen a fiastehenek, de sáros időben minden feltétel nélkül ki is szokta veretni az előljáróság a marhákat és a juhokat." A tanácsi állásfoglalás "a mi illeti a nyájokat a Nagy osztásban legeltetni mindig, most is tilalmas, a csapatjuhokat pedig beszámolás után a tanyák közt járatni minden város részéről mindíg szokás volt, ma is az, s gyümölcs oltókor (március 25.) szoktak onnan kitiltatni."[204] A kunhegyesi tanács András nap (november 30.) után engedte meg a juhoknak Kolbászon a nagyjószág utáni legelést. 1825-ben a jó idő miatt még az ökörcsorda, a gulya és a ménes is kinnmaradt, ezért addig a juhok a földeken legelhetnek.[205] A jószágok általában november végére istállóra és jászolra kerültek, azaz beszorultak a legelőről.[206] 1802. októberében a kunszentmártoni tanács úgy gondoskodott a szarvasmarha és a ménes téli legelőjéről, hogy subárendált egy szép tippanos pusztát Fegyverneken a következő év Gergely napjáig (március 12.), tehát telelőt bérelt mivel ahol korábban a jószág legelt a szárazság miatt nem volt alkalmas a nyájak kiteleltetésére.[207]
A karcagi tanács a legeltetés idejét még 1867-ben is igen körülményesen szabályozta. A vegetációs idő, azaz a kiveréstől március-áprilistól Szent András (november 30.) napjáig tart - mondják, de régi szokás szerint ha az idő a jószág kinnmaradására alkalmasnak mutatkozott, vagy ha korábban alkalmatlanná vált elromlott, aztán újra megjavult, akkor a pásztornak újra ki kellett hajtania ugyanazért a bérért. "Azt pedig, hogy a jószágot mikor kellessen beszorulásra széjjelverni, a pásztor egyáltalában nem, hanem a gazdaság határozandja meg" - szólt a szigorú döntés.[208] 1819. október második felében a kunszentmártoni tanácsban a mezőt járó küldöttek azt az örömteli hírt adják elő, hogy Csorbáról az éhező gulyát Mesterszállásra hajtatták mivel ott jó újulások - újra nőtt legelő mezők vannak. A jószág áttelelésére 4 - 4 lovast rendeltek ki az alsó- és a felsőgazdaságból.[209] 1819. szeptemberében azt jelentette a kunmadarasi küldöttség, hogy a pásztorok a rájuk bízott marhákat nem jól járatják, olyan helyeken legeltetik, ahol téli járás és legelő volna.[209] Dehát a szükség gyakran törvényt bontott. A legelő fogyása a túrkevieket is arra kényszerítette, hogy késő ősszel engedjék a gulyát és a ménest a belső szigetekre behajtani, amelyeket egyébként a téli legelő számára tettek tilalomba.[210] A téli legeltetés egyébként inkább kényszerűség és szükség lehetett, hiszen kevés jó minőségű mező állt a jószág rendelkezésére, és még külön ki voltak téve az állatok az időjárás viszontagságainak. Szemléletesen fejezi ki ezt egy túrkevei vélemény, amikor 1836. nyarán a sőrejárások állapotát vizsgálta meg a tanácsi küldöttség és azt nagyon rossznak tartotta, ahogy fogalmazták "szinte csak úgy telelnek és éheznek" az állatok mint téli időben ez gyakran megesett.[211] Tehát a telelnek fogalom egyúttal a szegényes ellátást jelentette az állattartásban. Az adatokból eléggé nyilvánvaló, hogy általában a rétségek belső szigetei tették tilalomba, hagyták téli legelőnek.
Példáinkkal szerettük volna bizonyítani, hogy az állattartó közösség nagyon is sokat törődött jószágállományának a gyarapodásával. Mind a jószágok, mind a legelők állapota naponta foglalkoztatta a tulajdonosokat, valamint az őket képviselő testületet a választott tanácsot. Nemcsak a pásztorra volt tehát bízva, hogyan legel, hogyan gyarapodik a jószág. A legelők beosztása, a legeltetési rendje, a terület eltartóképességének követése napi feladata volt a jószágtartó közösségnek, és ezzel együtt napi feladata volt a jószágtartó közösséget képviselő városi tanácsnak is. A pásztor ebbe a rendbe illeszkedve végezte a maga napi munkáját közösségi felügyelet és közösségi irányítás alatt.

J e g y z e t e k

1. Paládi-Kovács Attila, 1979.
2. Prot. Tk. 1803. ápr. 3. 22.
3. Prot. Tk. 1844. ápr. 13. 72/149.
4. Prot. Kszm. 1768. ápr. 23. 8.
5. Prot. Kszm. 1772. máj. 10. 72/7.
6. Prot. Kszm. 1772. aug. 13. 87.
7. Prot. Kh. 1781. márc. 31. 78.
8. Prot. Kj. 1784. ápr. 24. 200.
9. Prot. Kh. 1821. márc. 10. 49/105.
10. Prot. Kh. 1821. márc. 17. 54/121.
11. Tálasi István, 1942. 215.
12. Prot. Kszm. 1815. febr. 25. 166-167/484.
13. Prot. Tk. 1809. ápr. 16. 103.
14. Prot. Tk. 1792. márc. 30. 244/193.
15. Prot. Tk. 1810. márc. 12. 96.
16. Prot. Tk. 1810. márc. 31. 132-2.
17. Prot. Tk. 1809. ápr. 16. 103. és 1818. márc. 21. 223.
18. Prot. Tk. 1818. márc. 7. 200.
19. Prot. Tk. 1827. ápr. 11. 219.
20. Prot. Tk. 1842. ápr. 15. 74/209.
21. Prot. Kg. 1866. márc. 25. 140/76.
22. Prot. Kg. 1868. márc. 1. 26/34.
23. Jk. ker. jkv. 1800. 55/265.
24. Prot. Kj. 1835. ápr. 22. 76/212.
25. Prot. Kh. 1789. ápr. 23. 24/438.
26. Prot. Kh. 1791. márc. 12. 234/53.
27. Prot. Kh. 1804. ápr. 7. 129/95.
28. Prot. Kh. 1814. ápr. 30. 54/192.
29. Prot. Km. 1823. ápr. 2. 41/176.
30. Bencsik János, 1975. 266.
31. Prot. Tk. 1844. ápr. 14. 79/165.
32. Prot. Tk. 1844. ápr. 20. 85-85/185.
33. Prot. Tk. 1845. ápr. 19. 121/273.
34. Prot. Km. 1816. máj. 18. 291/361.
35. Prot. Kj. 1783. máj. 4. 151/3.
36. Prot. Kj. 1805. ápr. 14. 342/140.
37. Prot. Kj. 1814. ápr. 3. 258/231.
38. Prot. Kg. 1788. márc. 1. 27/83.
39. Prot. Tk. 1812. ápr. 6. 117.
40. Prot. Tk. 1812. júl. 4. 222.
41. Prot. Kj. 1821. máj. 2. 593/319.
42. Prot. Kj. 1819. ápr. 11. 149/137.
43. Prot. Kj. 1823. jún. 1. 73/299.
44. Prot. Kh. 1818. márc. 23. 35/71.
45. Prot. Kh. 1818. márc. 23. 35/72.
46. Prot. Kh. 1815. márc. 24. 205/648.
47. Prot. Tk. 1799. szept. 22. 207/322.
48. Prot. Kj. 1816. ápr. 4. Pápai István, 1936. 11.
49. Prot. Kszm. 1763. márc. 16. 25.
50. Prot. Kszm. 1836. márc. 27. 380/75.
51. Prot. Kszm. 1840. márc. 1. 21/46-2.
52. Prot. Kszm. 1840. márc. 1. 21/46.
53. Prot. Kszm. 1842. febr. 24. 305/34-4.
54. Prot. Kg. 1866. febr. 8. 124/36.
55. Tálasi István, 1942. 215.
56. Bencsik János, 1975. 249.
57. Törő László, 1968. 265.
58. Balogh István, 1958. 538.
59. Prot. Tk. 1766. ápr. 13. 70.
60. Prot. Tk. 1797. júl. 15. 387/317.
61. Prot. Tk. 1781. júl. 22. 2-3.
62. Bellon Tibor, 1973/a. 66.
63. Prot. Kg. 1739. aug. 9. 57.
64. Prot. Kg. 1765. szept. 8. 38.
65. Prot. Kg. 1782. ápr. 8. 296/202.
66. Prot. Tk. 1808. jún. 8. 157.
67. Prot. Tk. 1810. júl. 28. 276.
68. Prot. Km. 1801. júl. 18. 132/227.
69. Prot. Kszm. 1797. júl. 8. 158/126.
70. Prot. Kszm. 1815. ápr. 22. 190/535.
71. Prot. Kszm. 1816. júl. 24. 396/1001.
72. Prot. Kszm. 1817. júl. 23. 83/191.
73. Prot. Kj. 1846. júl. 29. 203/523.
74. Prot. Kj. 1833. szept. 11. 179/569.
75. Prot. Kj. 1833. júl. 14. 148/470.
76. Prot. Kj. 1820. okt. 1. 132/560.
77. Prot. Tk. 1801. szept. 12. 329.
78. Prot. Kj. 1820. okt. 23. 97/356.
79. Prot. Km. 1813. aug. 28. 115/425.
80. Szilágyi Miklós, 1966. 96.
81. Prot. Kh. 1833. aug. 18. 86/248.
82. Prot. Km. 1785. júl. 17. 190/1.
83. Prot. Km. 1802. júl. 25. 268/232.
84. Prot. Kszm. 1834. aug. 2. 98/139.
85. Prot. Tk. 1800. aug. 25. 324/355.
86. Prot. Tk. 1804. szept. 8. 256.
87. Prot. Tk. 1808. okt. 15. 293.
88. Prot. Kj. 1834. júl. 6. 428/343.
89. Prot. Kj. 1836. júl. 21. 333/269.
90. Prot. Kj. 1841. júl. 31. 205/419.
91. Prot. Tk. 1810. júl. 28. 276.
92. Prot. Tk. 1814. júl. 30. 348.
93. Prot. Tk. 1772. aug. 1. 194.
94. Prot. Tk. u.o.
95. Prot. Tk. 1814. júl. 30. 348.
96. Prot. Kg. 1796. nov. 5. 105/408.
97. Prot. Tk. 1834. júl. 28. 69/357.
98. Prot. Tk. 1804. szept. 8. 256.
99. Prot. Tk. 1800. aug. 25. 324/355.
100. Prot. Tk. 1799. aug. 17. 188/240.
101. Prot. Tk. 1829. febr. 7. 80.
102. Prot. Tk. 1830. máj. 28. 286.
103. Prot. Tk. 1834. máj. 31. 59/296.
104. Prot. Kszm. 1839. szept. 8. 341/136.
105. Zoltai Lajos, 1934. 277.
106. Balogh István, 1965. 238.
107. Bellon Tibor, 1973/b. 127-136.
108. Balázs Lajos, 1967. 268.
109. Prot. Kg. 1805. jún. 8. 88-89/318. és 1805. szept. 18. 121/430.
110. Prot. Kg. 1878. jún. 7. 181/23.
111. Prot. Tk. 1818. jún. 20. 479.
112. Prot. Tk. 1836. jún. 18. 104/337.
113. Prot. Tk. 1829. máj. 11. 314.
114. Prot. Tk. 1837. máj. 6. 135/357.
115. Prot. Tk. 1791. máj. 8. 60/551.
116. Prot. Kj. 1770. aug. 9. 240.
117. Jászkun ker. jkv. 1816. 415/1285.
118. Prot. Tk. 1798. szept. 3. 92/375.
119. Prot. Kg. 1846. máj. 27. 127/357.
120. Jászkun ker. jkv. 1798. 135/769.
121. Prot. Tk. 1818. máj. 22. 429.
122. Tálasi István, 1936. 58. Györffy István 1922. 4-23.
123. Prot. Tk. 1804. máj. 15. 135.
124. Prot. Tk. 1844. nov. 16. 298-299/647.
125. Prot. Tk. 1841. máj. 1. 73/228.
126. Prot. Tk. 1844. aug. 5. 148/434.
127. Prot. Kg. 1865. máj. 10. 20/58.
128. Prot. Kg. 1865. jún. 27. 26/97.
129. Prot. Kg. 1866. máj. 27. 161-162/135.
130. Prot. Kg. 1867. júl. 17. 73/210.
131. Prot. Km. 1834. jan. 9. 4-5/13.
132. Prot. Km. 1815. jan. 13. 5/10.
133. Prot. Tk. 1813. márc. 27. 76
134. Prot. Tk. 1842. márc. 28. 60-64/176.
135. Prot. Tk. 1842. jan. 3. 3/7.
136. Prot. Tk. 1839. máj. 2. 126/325.
137. Prot. Tk. 1841. jún. 12. 109/328.
138. Prot. Tk. 1841. jún. 27. 129/377.
139. Prot. Tk. 1843. jún. 17. 185/434.
140. Prot. Tk. 1844. szept. 22. 253/545.
141. Prot. Tk. 1844. máj. 19. 116/250.
142. Prot. Tk. 1845. jún. 8. 171-172/958.
143. Prot. Km. 1816. ápr. 24. 245/192.
144. Prot. Kszm. 1817. márc. 30. 36/88.
145. Prot. Kj. 1783. máj. 4. 151/3.
146. Prot. Km. 1818. ápr. 29. 63/250.
147. Prot. Kh. 1781. aug. 25. 106.
148. Prot. Kj. 1842. jan. 2. 2/2.
149. Prot. Kj. 1833. ápr. 25. 99/297.
150. Prot. Kj. 1846. márc. 23. 55/167.
151. Prot. Kj. 1846. márc. 29. 57/172 és 1846. máj. 3. 140/376. "Pólya István őkegyelme jelenvolt gazdák közül jelenti, hogy a gulyák Kecskésen igen rossz karban vagynak, különösen a nagy marhák, úgy annyira, hogyha azok eránt most rövid napok alatt az előljáróság nem intézkedik, és azoknak más legelőt nem szerez, vagy nem mutat, úgy nagyobb része el fog az éhség miatt dögleni. Különösen a Kocsis János gulyája, melynek nagyobb része most is alélt, beteg, továbbá feljelentődött az is a jelenvolt gazdák által, hogy már némelyek marháikat a gulyákról csapatostól hazahajtották és a réti szigetekre kiverték tulságos élelmes gazdák sőt magok még a tavasz olta néhány darab marháikat lovaikat sertéseiket és juhaikat folytonosan és állandóan a réti szigeteken tartották. Holott a rét rendesen Szent-György naptól kezdve ennek előtte mindenkor tilalmas volt, ott a laposokat a víz apadásokat öszve vágatják, midőn a közönséges nagy falkák e mostani nagy szárazság miatt kopárrá vált közlegelőn kénytelen maradni, és kérik annál fogva jegyzőkönyvileg meghatároztatni, hogy minden jószág szabadon mehessen a rétre, vagy ha azt az előljáróság jövőre nézve különösen ily szűk takarmány termés idején károsnak ítélné, tiltassanak ki minden személyre való tekintet nélkül a gazdáknak marhái a rétekről.
Ámbár köztapasztalás szerint a réten vízben felnőtt takarmányfüvek az árvizek elhúzódásával és leapadásával le fognak feküdni és haszonvehetetlenekké válnak és úgy látszik első tekintettel, hogy azoknak lett étetése különösen a legelőnek ily nagy szűkében legcélszerűbb lenne, de mivel szinte több évi tapasztalás után megvan ezen gyűlés arról is győződve, hogy a víz apadásokon ha lágy korában a jószág öszvegázolja, azon esztendőben használható takarmány nem terem, azonba valamint most szükséges legelőről gondoskodni, úgy e reménylhető téli takarmánytól a lakosokat midőn még a jószág legeltetésen más módon is lehet segíteni megfosztani felette veszedelmes és káros. Erre nézve ezennel elrendeltetik, hogy minden gazda, ki eddig helytelenül jószágát a réten tartotta, azt onnan haladék nélkül hajtsa ki a Varjasi közlegelőre, ti. lovát, szarvasmarháját, juhait pedig és sertéseit a közönség gyepi legelőre holnap vagyis június 4-én estig akik ezen rendelés ellenére péntekre be hagynák jószágaikat, fizessenek minden lótól és marhától 50 krajcárt minden juhtól és sertéstől 15 krajcárt váltóba minden 24 órára. Ezen büntetés summát főbíró úr rajtok haladék nélkül vegye meg végrehajtással. A rét egészen tilalomba tartasson, azon részeken kívül, melyek az ökörcsorda részére kijeleltetnek és közlegelőnek kiszakíttatnak. Nevezetesen hogy a legelésben megszorult gulyák hazahajtathassanak ezennel oly rendelés tétetik, hogy az ökörcsorda mostani legelőjéről menjen be a Pásit, Rakoncás szigetbe, nehogy azonba a legeltetés által károkat tégyen és a tilalmasnak rendelt réteket öszve gázolja az ökörcsordának kiszakasztatott részek ekképpen jelöltetnek ki a két Kengyel, Rakoncás, Pásit és Perjés szigetek az Ókútig, onnan a legelő határra egyenes vonalban a könyök határig tart, azon belül sem Perjés derekon sem Siskásban, Ládafiába, Halas-zugba vagy Macskásba és Mirhó-laposon legeltetni kemény büntetés terhe alatt tilalmas lészen. Továbbá a gulyák hajtassanak haza tőkéstől egyenesen az ökörcsorda járásra oly módon, hogy az ökörcsorda járás a kenderesi határ felől két felé hasíttatván a Varjasnak egyenesen a karcagi határ mellett eső részen, melyben fog esni a Sós-kút és Új-Kurva-háti kút is a gulya ihatik a mondott két kúton. A város felőli részen legelő gulya pedig a Szejkő-kúton mely kutaknak jó karbantartására való felügyelet az előljáróságnak szoros kötelessége leend nyíl húzatván ezúttal a járásokra nézve, Bátori Gábor járása lett a karcagi határoldalon, Kórizs Jánosé pedig a város felőli oldalon. Minthogy pedig már e fentebbiek szerint a rétről mindenféle jószágok kitiltatnak, azonba a gulyáról sok marhák haza indíttatván útban vagynak, nehogy ezen élelmes gazdák a tőke gulyák haza érkezéséig szokott módjok szerint a már itthon levő vagy haza érkezendő marháikkal az ökörcsorda járása a gulya előtt öszvejárassék és felemésztessék mind a rétről kihajtandó mind a gulyáról hazaérkezendő marháknak a tőke gulyák haza hajtásáig egyedül a Varjas-oldalon az eddigi ménes járáson engedtetik meg a legeltetés, ellenkező esetben mint tilalomrontók a rendőri törvények szerint büntessenek. Minthogy továbbá már a gulyáknak adatott által a méneseknek kijelelt Varjasi oldal, ámbár a lovak még a közlegelőn is hol a szarvasmarhák éhel is el vesznének, meg élhetnek, nehogy azoknak is egyedül közgyepi legelőre szorítása által a juhok és egyéb ott legelni szokott jószágok legelőiktől megfosztassanak a ménesekre nézve oly rendelés tétetik, hogy azok legeltessenek a kerülő laposon, és más a régibb időkben is mindenkor köz legelőnek kihagyott laposabb földeken, nevezetesen szabad a legelés a kerülő kúton kívül a csegei érnek onnan keresztül Mi-érnek Csurgó-érnek, város felőli széléig, a Széles-érnek szinte hazulsó széléig, az egész Vasas-kút laposon, a kerülő kúton hazulról gondolva pedig a Kerülő lapos szélig, hol a nádas rész kezdődik a Danczka vagy Ravasz-lyuki érig, de ezeken túl vagy belől a rét felé gondolva legeltetni tilalmas és az ezen tilalom ellen vétő pásztorok szinte a rendőri törvények értelme szerint fognak büntetetni. A sertéseknek egyedül a méneseknek most kijelelt helyeken szabad legelni hasonlóan rendőri büntetés terhe alatt. Ugyanezen alkalommal szóba jövén, hogyha valamelyik gazda gulyabeli jószágát hazahajtani nem kívánná, meg engedtetik-é annak a Kecskés-pusztán való legeltetés. Ezen gyűlés abban állapodott meg, hogy akinek kedve van szarvasmarháit a pusztán hagyni, az néki azon szempontból is megengedtetik, mivel azáltal az itthoni legelő bővül. Ennélfogva szabad lészen kinek-kinek gulyabéli marhájának hazajövetele vagy ott maradása eránt rendelkezni. Ámbár már eszerint a gulyák, ökörcsorda, ménesek sertések eránti legelésekre nézve a rendelés meg tétetett, és remélhető, hogy kevés esőzés által a kiszabott legelő részek az azoknak rendelt barmoknak elegendő táplálékot fognak nyújtani. A netalán történhető folytonos szárazság miatt következhető legelőbeli megszorulás néminemű eltávolítására oly rendelés tétetik, hogy főbíró úr a Ludasnak minél előbbi lekaszáltatása és termésének felgyűjtése és berakatása eránt úgy intézkedjen, hogy szükség esetében mostanhoz két hétre a Ludas valamely jószág számára felszabadíttathasson."
152. Prot. Kj. 1846. máj. 30. 139/373.
153. Prot. Kh. 1817. márc. 2. 37/78.
154. Prot. Kszm. 1836. márc. 27. 380/75.
155. Prot. Kh. 1803. ápr. 1. 20/60.
156. Prot. Kh. 1804. ápr. 7. 130/97.
157. Prot. Kh. 1790. máj. 15. 142/108.
158. Prot. Kh. 1784. aug. 7. 380.
159. Prot. Kh. 1789. márc. 21. 17/415.
160. Prot. Kj. 1846. jún. 6. 152/403.
161. Prot. Kj. 1846. jún. 14. 163/426.
162. Prot. Kj. 1846. aug. 22. 226/582.
163. Prot. Tk. 1802. aug. 22. 387.
164. Prot. Kszm. 1830. máj. 5. 415/114.
165. Prot. Tk. 1841. jún. 5. 97/294.
166. Prot. Km. 1809. máj. 20. 127/351.
167. Prot. Kszm. 1818. jún. 13. 252/577.
168. Prot. Kj. 1830. aug. 15. 144/357.
169. Prot. Kj. 1831. ápr. 1. 288/197.
170. Prot. Kj. 1834. ápr. 24. 316/196.
171. Prot. Kj. 1832. máj. 16. 607/355.
172. Prot. Kj. 1833. márc. 25. 78/235.
173. Prot. Kszm. 1815. ápr. 22. 190/535.
174. Prot. Kszm. 1799. máj. 11. 320/310.
175. Prot. Kszm. 1815. ápr. 2. 178/519.
176. Prot. Tk. 1799. aug. 17. 188/240.
177. Prot. Kj. 1847. máj. 17. 212/318-9.
178. Prot. Kj. 1847. júl. 2. 370/660.
179. Prot. Kszm. 1772. júl. 19. 83/4.
180. Prot. Kszm. 1788. nov. 6. 46/4.
181. Prot. Kszm. 1792. máj. 26. 359/133.
182. Prot. Kszm. 1792. aug. 4. 366/149.
183. Prot. Kh. 1813. máj. 24. 216. 685.
184. Prot. Kh. 1813. jún. 25. 228/727.
185. Prot. Kh. 1814. ápr. 5. 42/147, 148.
186. Prot. Kszm. 1819. júl. 24. 443/1138. "Három nappal később újra tárgyalják az ügyet, mivel nemcsak a gulya, hanem az ökörcsorda és a göböly falka valamint a birge kosnyáj is éhezik. A tanács körültekintően rendelkezett az elhelyezésükről.
187. Prot. Kszm. 1819. jún. 27. 435/1118. "Hólnap az ökör tsorda Tóth János deputátusnak kormánya által 20 lovasok segedelmével hajtasson le a Nyári járásra jövő szerdán, a göböly falka jöjjön le az Agyagoshátra, és Siratóhátra, ezentúl a Göböly és tsordajárást Tsorbán a két gulya fogja használni: jelesen az alsógulya járja az ökörcsorda járást és iszik a Nagy kúton, - a felsőgulya fog szállíttatni a göböly járásra, itatása a Göbölykúton esik; juhászoknak tsak a gulyajárás engedtetik meg járni, a ménesek a gulya új járásokon foroghatnak."
188. Prot. Kg. 1878. jún. 7. 184/26.
189. Prot. Kg. 1878. jún. 10. 185-186/28.
190. Prot. Tk. 1813. máj. 25. 140.
191. Prot. Tk. 1813. máj. 25. 139.
192. Prot. Tk. 1813. márc. 27. 76.
193. Prot. Tk. 1842. márc. 19. 56/164.
194. Prot. Km. 1809. aug. 31. 165/443.
195. Prot. Km. 1816. jan. 12. 190-192/13.
196. Km. Conventionatusok Laistroma 39.
197. Prot. Kg. 1778. jan. 25. 212.
198. Prot. Tk. 1789. dec. 26. 262/807.
199. Prot. Kh. 1802. okt. 31. 520/189.
200. Prot. Kh. 1789. dec. 12. 78/572, 574.
201. Prot. Tk. 1842. dec. 9. 253-255/691.
202. Prot. Kszm. 1808. jún. 4. 513/1180.
203. Prot. Kszm. 1805. szept. 28. 108/304.
204. Prot. Km. 1825. jan. 15. 16/31.
205. Prot. Kh. 1825. nov. 26. 147/405.
206. Jászkun ker. jkv. 1819. 243/722.
207. Prot. Kszm. 1802. okt. 9. 222/644.
208. Prot. Kg. 1867. febr. 21. 21-22/53.
209. Prot. Km. 1819. szept. 11. 123/494.
210. Prot. Tk. 1842. nov. 1. 236/639.
211. Prot. Tk. 1836. jún. 7. 97/322.

folytatás