Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Pásztorfogadás, pásztorbérek

A pásztor szerepe és megítélése a Nagykunság társadalmában meglehetősen összetett. A gazdatársadalomnak szüksége volt a nagytudású, tapasztalt, lelkiismeretes pásztorokra, hiszen az értéket képviselő jószágállományát bízta rájuk. A pásztoron múlott, hogyan legel, hogyan gyarapszik a jószág súlya, lesz-e bő szaporulat, van-e elegendő víz előtte a vályúban, meggyógyítja-e kisebb bajait, nem keletkezik-e kár benne, vagy miatta. Ezért a pásztorságot vállalónak elsősorban a számadónak nagy tapasztalatú, megbízható és némi vagyonnal rendelkező személynek kellett lennie. Mindig előnyben voltak a helybeli születésűek, különösen azok, akik több generáción keresztül végezték ezt a tevékenységet. Ezt Györffy István is megerősíti, aki a régi szilaj jószágtartásról nagyon színes, érzékletes képet festett a Nagykunsági krónika A szilaj pásztorok fejezetében. Azt írja, hogy: "hűtelen volnék az igazsághoz, ha azt állítanám, hogy a szilaj pásztorok mind rovott múltú emberek voltak. Volt közöttük sok jó pásztornemzetségből való legény, aki nem érezte jól magát télen a városban fedél alatt, s inkább elszegődött ridegnek. Régen a pásztoroknak tetemes számú jószágállománya volt a gulyában, ménesben, kondában, s ha ősszel szétverték a nyájat, a nyájpásztoroknak nem volt mivel teleltetni jószágait, beverte hát őket a rétbe a szilaj nyáj közé s maga is beállott tavaszig szilajnak. A számadók meg valósággal tekintélyes emberek voltak."[1]
A pásztorokat a jószágtartó gazdaközösség érdekeit képviselő tanács fogadta. Ezt a jogát a tanács igyekezett kiterjeszteni még azokra az esetekre is, amikor néhány birtokosból álló gazdaközösség fogadott alkalmi nyája mellé őrzőt. 1800-ban a Jászkun Kerület határozatot hozott, hogy ezután a pásztorokat a helység házánál fogadják ne pedig magános gazdáknál vagy csapszékekben.[2] A pásztorfogadás szövegében gyakran intik a megfogadottakat a hűséges szolgálatra, jó magaviseletre, józan életre. Még olyan különlegességgel is találkozunk, mint a madarasi tanács 1807-es jegyzőkönyvében, melyben megtiltják a csürhéseknek, hogy "a csürhe mellett kutyát tartsanak, bottal járjanak, s dudálni a csürhe mellől ne menjenek." Ugyanakkor a tehéncsordásoknak is megparancsolják, hogy a csorda mellől lakodalmakba dudálni ne menjenek."[3]
A pásztorfogadás ünnepélyes ceremóniával ment végbe, többnyire áldomás ivással pecsételték meg az egyezséget. Az áldomásivás hozzátartozott az ünnepélyességhez, a szertartáshoz. A karcagi nótárius még a jegyzőkönyvbe is bevezette, hogy csordás fogadás alkalmával szokás szerint két icce bort fogyasztottak el, melyért 32 krajcárt fizettek.[4] Bárdi Mihály kevi számadó Kis Bálintot bojtárjának fogadta. Az áldomás 1 icce pálinkából és 1 icce borból állott.[5] Balla Mihály csordást az abádi bíró követelte vissza Kunmadarastól, mivel ahogy indokolta, az már náluk "gulyásnak kéz beadással (kézfogással) és áldomás ivással lekötelezte magát."[6] A pásztorfogadás az esetek döntő többségében újévkor történt meg, de arra is van néhány példa, hogy a kiverést megelőző időben állapodtak meg a pásztorok személyét és bérezését illetően.
Mind a tanács, mind a jószágtartó gazdák nagyon vigyáztak arra, hogy a bér tisztességes megélhetést, és némi gyarapodást is lehetővé tegyen a pásztoroknak. Ezért mindig a jószágszámot figyelembe véve határozták meg a bért. Természetesen nézték azt is, hogy az adott év terméskilátása milyen lesz. Ha a szükség úgy hozta, még év közben is változtattak a természetbeni járandóság összetételén. A kisújszállási kancaménes pásztor Kankó András kérte a tanácsot bére javítására, "mivel a gazdák által elébe számolt 250 darab lótól eső fizetésébűl meg nem élhet." A tanács belátta a kérés jogosságát. Felemelte a bért lovanként 12 krajcárra, 2 lótól 1 kenyérre, amit a gazdák adnak. A beneficiális kassza ezt kiegészítette 50 forinttal 9 köböl liszttel, 1 pár csizmával és 3 juhbőrrel.[7]
Más esztendőben Báthori Gábor, Ábri János gulyás, Cs.Szabó János és Kiss István csikós kisújszállási pásztorok bérük javításáért folyamodtak a tanácshoz, mivel megfogadásukkor azzal biztatták őket, hogy 900 fölött lesz a marhák száma, de alig ötödfélszáz (450), és szilajménes is csak 360, a kancaménes pedig 270 darabból áll. Így a megállapított bérükből nem tudnak kijönni. A gazdasági tanács a panaszt megalapozottnak tartotta. A gulyások bérét minden darabtól 20 krajcárra, 1 icce búzára, 1 icce árpára emelte azzal a megszorítással, hogy "ha a kenyér sorok elfogyott, alkalmatlankodni a gazdáknál szabad nem lesz." Kiss István kecskési kancacsikós ügyét is kivizsgálták mivel többen az előtte levő ménesben csak 170 lovat emlegetnek, mások ugyan 200-ról tudnak, a pásztor pedig 270-nek mondotta, holott csak 200-ra van fogadva.[8] 1833. tavaszán Szabó Gáspár ökörcsordás amiatt panaszkodott, hogy kevés a keze alá hajtott ökrök száma, mert sok gazda a negyedfű tinókat és a járó ökröket, azaz az igavonókat gulyára és sőrére verték, így nem tud a jövedelméből megélni. A tanács intézkedett, hogy minden jószág a maga helyére kerüljön, és amelyik pásztor a tilalmat, tudniillik idegen jószág maga elé fogadását megszegi, 25 kemény pálcával fog megbüntetődni.[9] A túrkevi tanács 1840-ben soknak találta a gulyásoknak adott kenyérbért, mivel több jószág van Vasas Mihály gulyás számadó előtt, mint előre tervezték. 900 darabnál is többet számoltak össze a felmérő tanácsi küldöttek, így a bérét nem két, hanem három jószág után határozták meg újra.[10]
Ha tehát szűkebb volt a termés gabonából, a pásztor is szűken kapott. A pásztorbér sok részből állott. Ezeknek minden részletét nem is foglalták írásba, csak véletlenül tesznek róla említést. A bér nagyságát az őrzött állatok értéke, az őrzési idő hosszúsága, az állattenyésztés célja egyaránt befolyásolta. Tanulságos az is, hogy egy-egy nyájtípus után járó bér a vizsgált időszakban azonos elemekből tevődött össze. Első helyen a pénz, második helyen a kenyér járandóság szerepelt. Ezt alkalmanként a szemestermény, a búza, az árpa, a köles váltja fel. Ugyancsak rendszeresnek mondható az egy fejés téj, vagy az egy napi tej gyakorlata. Sokszor említik a ruházatot és a lábbelit is, mint járandóságot.
Tanulságos a nyáj szerveződésének figyelemmel kísérése. Ebben kifejeződik a gazdasági érdek, utal a tartásmód sajátosságára, és figyelemre méltó a nyelvi lelemény is, ami ezekben a szavakban kifejeződésre jut. A leggazdagabb a szarvasmarha nyájak névanyaga: göböl vagy göböly, sőre, ökörsőre, tehénsőre, barom, gulya, tehéngulya, tinógulya, üszőgulya, szűzgulya, anyagulya, aranygulya, tőkegulya, meddőgulya, ökörgulya, aranygulya, meddőtehéngulya, alsógulya, felsőgulya, felsőbarom, falka, falkamarha, tehéncsorda, ökörcsorda, borjúcsorda, felsőökörcsorda, alsóökörcsorda, alsóvégesi borjúcsorda, első tizedi csorda. A pásztoraik: göböl vagy göböly pásztor, göblyös bojtár, sőrés, göblyös, gulyás, tinógulyás, üszőgulyás, számadó gulyás, meddőgulyás, tehéngulyás, alsógulyás, felsőgulyás, tehéncsordás, ökörcsordás, borjúcsordás, felsőcsordás, alsócsordás, borjúpásztor, bornyász, számadó csordás.
A ló őrzési egységei: ménes, vadménes, szelídménes, szilajménes, renyheménes, szilaj kisménes, közménes, kancaménes, szálaskancaménes, kezesménes, hámos vagy kezesménes, nyűgösménes, ciframénes, válogatott kancaménes, béklyósménes vagy békósménes, különös kancaménes, őrlős ménes, válogatott anyakancák különös ménesse, különös kis ménes, kisménes, rideg vagyis heverő ló, számos béklyós ménes. Pásztoraik: vad csikós, szelíd csikós, csikós, szilaj csikós, nyűgös csikós, szilaj méneses, szilaj ménes csikós, vad ménes pásztor, kezes csikós, kancaménes pásztor, nyűgösménes pásztor, szelídménes pásztor, ménespásztor, számadó csikós, szálas kancaménes pásztor, kisménes csikós, közönséges csikós, kancacsikós, kiscsikós, különös kisménes pásztor, benya vagy bénya csikós, bena lovak csikósa, bena vagy szelíd csikós.
A juh őrzési egysége: canga nyáj, kosnyáj, fejőnyáj, fejősnyáj, magyar nyáj, birka nyáj, birge nyáj, birge örü, tokjó nyáj, birge kosnyáj, öreg kosnyáj, kiskosnyáj, kosfalka, különös meddő juhnyáj, csapás juh, magyar bárány nyáj, magyar kosnyáj, birka kosnyáj, kosbárány, kosnyáj, magkosnyáj, eladó kosnyáj, göböly ürü, ürünyáj vagy ürühnyáj, falkajuh, esztrenga, esztrengás fejősjuh, fót fejős juh, meddőjuh, fejős juh, hízó ürü, nyájjuh. Pásztoraik: fejős vagy fejőjuhász, juhász, nyájjuhász, ürü számadó juhász, báránypásztor, kospásztor, magyar kospásztor, birka kospásztor, birge kospásztor, ürüs, tzangás vagy cangás juhász, öreg kospásztor, kis kospásztor.
A sertések őrzési egysége: nyáj, disznónyáj, konda, csürhe, sertésnyáj, nyájsertés, sertésfalka, falka, göbölysertés, alsó- középső- felsőcsürhe, sertésfalka, falka. A pásztoraik: malacpásztor, öreg kondás, kurta kanász, bejáró csürhés, alsó- középső- felsőcsürhés, kanász, nyájkanász, kondás, nyájkondás, csürhepásztor. - A sokféle elnevezése a tartásmód változatosságát jelzi. Egy részükről ma már nehéz megállapítani, hogy milyen tenyésztési vagy tartási célt szolgált. Erre az analóg irodalom sem ad mindig pontos választ!
Ezt a sokféleséget, belső tagoltságot elsősorban a bérek differenciáltságával tudjuk rendszerezni. A pásztorok bérét évenként határozta meg az őket foglalkoztató közösség, amelybe természetesen nemcsak a korábbi évek tapasztalata sűrűsödött, hanem gyakran motiválta részben a helyi, részben pedig a Jászkun kerületi - esetenként a több megyére kiterjedő közös megállapodás és véleménycsere. A Jászkun Kerület 1776-ban Jászberényben tartott közgyűlése alkalmával a Helytartó Tanács leiratára hivatkozva határozott a Hármas Kerületekben mindenféle bérekről: mind a napszámosok mind a pásztorok bérét limitálta, melyről körlevélben értesítette valamennyi település tanácsát. Ekkor a tanácsi alkalmazottakon kívül a szőlőcsőszök, dinnyecsőszök, mezőkerülők, kaszások, gyűjtők, aratók, kévekötők, ostorosok, méhészek, kapások, szőlőkötők, szedők és karózók, valamint fejős- és nyájjuhászok, kos- és báránypásztorok, kezes- és szilajcsikósok, (ez utóbbi négynek külön a téli és külön a nyári bérüket is megállapítják), a tehén- és ökörcsordások, göblyösök, borjúpásztorok, gulyások, kondások, csürhések, a vizi- és szárazrévészek, nyomtatók, villások és kőművesek napszámját és bérét határozta meg a kerület.[11]
Szabolcs megye 1775-ben a betyárkodás megállítása érdekében hozott szigorú rendszabályait megküldte a Kerületeknek részben tájékoztatás, részben hasonló szabályok alkotása céljából.[12] Ezeket a központi utasításokat a helyi tanácsok igyekeztek figyelembe venni de igazán mindig a helyi érdek és a helyi viszonyok domináltak a bérek megállapításánál.
A pásztorfogadások alkalmával a jászkunsági települések egymás között rendszeresen megegyeztek a bérekben. Ezt igyekeztek betartani, illetve betartatni a kisebb gazdaközösségekkel is. Nemcsak a jászkunsági települések egyeztették a pásztorbéreket, hanem arra is bőven találunk adatot, hogy ezeket a megállapodásokat megküldték a szomszédos vármegyéknek is tájékoztatás végett. És ugyancsak elvárták és meg is kapták az ottan kialakított bérekről szóló tudósítást. Így ismerve a szomszédok bérrendszerét a magukét könnyen igazíthatták hozzá. Nem túlzok, ha feltételezem az alföldi pásztorok bérviszonyainak a megközelítő azonosságát. Ezért elmondhatjuk, hogy az alföldi mezővárosok és falvak nagyjából azonos bért fizettek a különböző rendű és rangú pásztoroknak a XVIII-XIX. században.
Ahogy arra már korábban utaltam, a pásztorbérekben mindig kifejeződött a gazdaközösség elismerése, amellyel a felelősségteljes munkáját végző pásztort értékelte. Törekedett mindig is a gazdaközösség arra, hogy a pásztor tisztességesen megéljen a jövedelméből, sőt még gyarapodásra is módja, lehetősége legyen. Mintegy így ambicionálta arra, hogy a közösségnek értékes tagja legyen, és arra a nagyértékű állatállományra felelősséggel vigyázzon, amelyet reá bíztak. Tulajdonképpen a számadó előtt levő állatok után fizetett bérnek biztosítania kellett a pásztornak, a családjának és a bojtárjainak a megélhetését és esetenként a lassú vagyonosodását is. A bojtárok fogadásának a feltételei a recens anyagból jól ismertek. A korábbi idők gyakorlatából keveset árulnak el a források. Általában kiköti a tanács, hogy csak helybeli bojtárt fogadhatnak a számadók. Ez alól ritkán tettek kivételt. Ilyennek tekinthető az 1786-os esztendő. Ez az az év, amikor a Nagykunságból többszáz család költözik a Bácskába. Ebből következően ideiglenes munkaerőhiány keletkezett, többek között bojtárokban is. Ezért járult hozzá a kunhegyesi tanács Kocsis István nyájjuhász kéréséhez, hogy a tiszaabádi ifjú Nagy Mihályt bojtárjának megfogadhassa. A tanács meg is fogalmazza, hogy azért engedélyezte a külső bojtár fogadását, mivel a "Tekintetes Nemes Bács Vármegyébe elköltözött számosabb lakosok miatt lett pásztor embereknek megszűkülése."[13]
Hogyha kevésnek bizonyult az állatállomány, - erre gyakran találunk példát - akkor különböző kiegészítésekkel segítette a gazdaközösség a pásztort, hogy vagyonjában ne kevesbedjen, ne romoljon. Ilyenkor vagy kiegészítették a bért, vagy ahogy már a korábbi példából is láttuk, a meglevőt emelték magasabbra. A túrkevei előljáróság 1774-ben egyik számadóját arra utasította, hogy bojtárt tartson, hogy az szűntelen a marha mellett legyen. A madarasi tanács arra intette a számadókat, hogy "alkalmatos, esméretes hazabeli jó bojtárokat fogadjanak."[14] Túrkeve tanácsa a szilajménes számadójának a bérét azért emelte 3-ról 4 garasra, hogy az két jó bojtárt tarthasson maga mellett.[15] A kunhegyesi tanács is elfogadta a pásztorok panaszát és reálisnak tartotta bérük kijavítását. Mivel Péter Mihály gulyáján körülbelül 600 jószág legelt, ezért darabonként 8 krajcárban, 1 icce búzában állapították meg az új bért. A szilaj csikósoknak minden darabtól 12 krajcárt, 1 icce búzát adtak. A bér megszaporítása csak erre az esztendőre volt engedélyezett, "minthogy marhájok megkevesedett."[16] Még ebben az évben a tehéncsordások és csürhések bérét is javította a tanács, mivel a 7 krajcár és 2 icce búza jövedelemből a 400 darabtól mindössze csak 25 véka terményük lenne a pásztoroknak. Ezért a gabonabért 4 iccére emelték.[17]
De az ellenkezőjére is van példa, hogy ha jóval nagyobb számú jószág került a pásztor elé, akkor csökkentették a kialkudott bért.[18] 1788. tavaszán Karcagon Magyar András kospásztor arra kérte az előljáróságot, hogy a bérét javítsák meg. Kérésére a tanács így válaszolt: "minthogy ezen esztendőben sokkal kevesebb számmal találtatik mint más esztendőben kos, ezért meghatároztatott, hogy egy kostól 30 krajcár és négytől 1 kenyér bére fog lenni."[19] Máskor arról kapunk hírt, hogy a csőszök és pásztorok a búzabeli fizetésüket csak félig kapják terményben, mivel a lakosoknak is nagyon kevés termett, a másik felét pedig pénzül fizetik ki nekik.[20] Vagy 1791-ben arról tudósít a tanácsülési jegyzőkönyv, hogy az ökörcsordások között egyenetlenség támadt, ugyanis Karcagon külön az első három, és külön a másik három tizednek van egy-egy csordása és az első három tizednek az ökörcsordásra a másik tehenét őt nem illető városrészből is felvállalta őrzésre. A tanács úgy döntött a vitában, hogy "mivel az mostani esztendőben tapasztaltatott, hogy a három első tizedből is az ökröket maga elébe szokta vállalni, melyből a másik ökörcsordásnak nem kevés kára következett, ennek utána maga elébe fogadni ne bátorkodjék jószágot."[21]
A pásztorok bérezése különböző jól elkülöníthető részekből állt. Általában meghatározó a darabonkénti fizetés azaz pénzbeli járandóság. Ugyancsak meghatározó a különböző fajta terményjárandóság, élelembeli járandóság: főzelékek, ázalék és maga a tartás. A harmadik összetevője a ruházattal való ellátás a bocskortól kezdve a szűrön keresztül az egyéb viseleti daraboknak a számbavételéig. De nem elhanyagolható a pásztorolt állatoknak a haszonvétele, mint például a vasárnapi tej, a jószágtartás, vagy éppen a kikészítetlen nyers bőr. A kunszentmártoni tanács 1776-ban a tehéncsordásoktól megvonta az addig szokásban volt sorra vacsorát, és a bocskornak való marhabőr adást. Helyette három pár bocskor került a járandóságba.[22] A kisújszállási fejősjuhászok naponta kétszer kaptak főtt ételt 1777-ben, mellé még szalonnát, sajtot és hagymát is követeltek.[23] Azt tapasztaljuk, hogy az idő előrehaladtával egyszerűsödött a bérezés. A 18. században még gyakori az étkeztetés a kenyér helyett a szerfőzés azaz a sorbafőzés.[24] Később ez egyre inkább elmarad, helyére a kenyér és a pénz fizetség állt, később már a kenyér helyett is inkább búzát adtak. Kunhegyesen 1825-ben a csürhésekről határozott a tanács, hogy vagy kenyeret adjon a gazda, vagy pedig tartást. Aki "tartani kívánja, az két darabtól adjon egy nap vacsorát a pásztornak."[25] Két évvel később tiltotta a tanács, hogy "semmiféle belső pásztor (bejáró pásztor) ezentúl sem a tehéncsordás, sem a csürhés, sem borjúcsordás étel adást vagy vacsorát a gazdától nem kívánhat."[26]
A 18. században még sajátos természetbeni szolgáltatásokkal is találkozunk mind a tanács mind a pásztor részére. Kunszentmártonban 1733. februárjában Apró alias (vagy) Kimky Mihály beszegődött borjúpásztornak. A bére főleg természetbeni járandóság: egy borjútól fél véka búza, aki búzát nem tud adni, annak a tehenét a pásztor feji magának "amely becsületes ember megváltja (tudniillik búzabérrel) a tehét, szabad véle. Azon kívül tartozik a pásztor a Helység számára adni egy véka túrót és három öreg icce vajat.[27] A redempció évében 1745-ben Szénási Mihályt fogadta meg a tanács borjúpásztornak fél véka búzáért és 50 vagy 60 tehén fejését engedélyezték számára "melyért tartozik Hellységünk ordinárius bírájának 10 icce vajat behozni."[28] Minden bizonnyal a csordára a borjak az anyjukkal jártak ki, ezért lehetett fejni. A XVIII. század végén Deli Balogh István ökörpásztor bérébe 3 poltúrát rendelt a tanács, ezen kívül 2 marhától 1 sor kenyér, amelyért Gergely napig (november 17.) köteles őrizni a nyájat, ha az idő engedi. Kovács Pétert csordásnak fogadják az első és a második tizedbe, tehenenként 6 krajcár a bére, 2 tehéntől egy nap tartása (élelmezés) és "a régi szokás szerint egy sor téj." Majláth Mihály első szilajcsikóst és Sass István csikóst 50 forintért 8 köböl búzáért 50 font sóért, 50 font szalonnáért, 1 véka kásáért fogadta meg a kisújszállási tanács külön-külön egy esztendőre.[29]
A kunszentmártoni kezesménes mellé fogadott csikós bére 1 peták vagy helyette fél véka búza volt, két lótól adtak egy kenyeret és 1 begre ételt, 1 nyestbőrt bocskornak és egy tavalyi csikótól 3 poltúrát kapott.[30] Ipacs István kezescsikósnak szegődött be Karácsonyig tartó szolgálatra úgy, hogy fele lótól 3 poltúrát, fele lótól fél véka búzát fog kapni. Ezen kívül 5 juh bőrét bundának szűr helyett, fél bőr bocskornak, és 1 lótól fél kenyér a bére.[31] 1744-ben a szilajcsikós bérét a kunszentmártoni tanács 38 rénes forintban 1 marhabőrben és "egész ruha: kankó, nadrág, két pár öltöző és aba szűr"-ben állapította meg. A bojtárként felfogadott Tolvaly Gáspár egész ruhájába szűr helyett subát adtak.[32] Egy évvel később Radics János szilajcsikós egész ruhája süvegből, nadrágból, kankóból, két pár fehér öltözetből, szűr helyett subából állott. Mészáros János bojtár egész ruhájába szűr helyett suba lett megállapítva. Ezen kívül négy marha teleltetése járt nekik.[33] Tóth Istvánt a malacpásztor mellé bojtárnak fogadta meg a kunszentmártoni tanács. Takács Palkót 4 rénes forintba és egész ruhába "mely szűrbűl, kankóbúl, nadrágbúl, süvegbűl, bőrkapczábúl és két pár fejér ruhából álló lészen."[34] 1837-ben Széll Mihály kancaménes pásztor bére Kisújszálláson 32 kila búza, 80 forint, 50 font só, 3/4 kila kása, 50 font szalonna, 2 pár csizma, 1 bundának való magyar juhbőr, minden öreg kancától 3 krajcár, és fél kenyér. Ezen kívül minden lótól két darab gané."[35] A kisújszállási tanács a város örüi mellé Ábry Jánost fogadta meg juhásznak Demeter napig (október 26.) 140 forint készpénz, 20 köböl liszt, 5 köböl búza, 1 köböl kása, 100 font szalonna, 75 font só, 5 pár csizma, 1 szekér ízék, 12 juh teleltetés, 1 tavalyi malac bérre.[36] Révész Pétert a túrkevei tanács "a közönség örüi mellé számadó juhásznak" fogadta meg egyebek mellett egy szekér tűzrevalóért, 12 juh teleltetésért és 1 láncalja föld használatáért.[37]
A kunhegyesi tanács abban foglalt állást 1812-ben, hogy "jóllehet a borjúcsordáson kívül egy pásztornak sincs búzabeli conventiojok, mindazonáltal ha a mezei több pásztorok is búzát kívánnak, egy köböl búza 5 forintba fog számítani, ahhoz kell készíteni a mértéket. Egy icce búza két és fél krajcárra esik. Nevezetesen amelyik pásztornak 9 krajcár a fizetése egy darab marhától, 4 icce búzája esik. Amelynek 12 krajcár, 5 icce, akinek 10 krajcár, 9 meszely esik, amelynek 7 krajcár, 3 icce, amelynek 6 krajcár, 5 meszely."[38] A madarasi tanács Széll János gulyás bérét állapította meg 1848-ban. Eszerint a jószágot két csapatban őrzi három bojtárral. A bére 66 váltóforint, minden gazdától 1 véka búza, fél véka árpa, 3 kenyér "mi kitesz összesen 16 köböl 2 véka búzát, 8 köböl 1 véka árpát, és 198 kenyeret. Ezen kívül ajánltatott részére két nagy marha vagy ahelyett 3 borjú és két ló legeltetés.[39]
A Nagykunságban is élt az a rendszer miszerint a pásztornak az általa őrzött nyájba több-kevesebb jószág szabad tartását engedélyezte a gazdaközösség illetve a tanács. Néhány esetben tudunk ugyan szigorítást sőt tiltást is, ezeket azonban inkább rendkívüli eseményként tarthatjuk számon. A gyakorlat az volt, hogy megengedte a saját jószágtartást a tanács a pásztornak. A Jászkun Kerület közgyűlése 1865-ben általánosítható megállapítást tett miszerint minden pásztor bérébe bele kell számítani a jószágtartást még abban az esetben is ha magának saját jószága nem volna. A közlegelőn két nagy darab vagy azzal egyenértékű arányban álló aprójószágot lehetett tartania minden pásztornak, sőt ezen jogot másnak is eladhatta abban az esetben, ha saját jószága nem volt.[40] A vizsgált időszakban végig azt tapasztaljuk, hogy az általános gyakorlat a két nagyjószág szám engedélyezése. Ettől ritkán van eltérés.[41] Ezért hihette 1814-ben az egyik kunhegyesi gazda a pásztor azon állítását, hogy 17 ló szabad legeltetésére van jogosultsága, és ennyire fogadott a gazdától a ménesre lovakat.[42] A fölmérés során kiderült a turpisság, és mind a gazdát mind a pásztort keményen megbüntették. A karcagi tanács is úgy fogalmaz, hogy "általában minden pásztornak bérébe megengedtetik még az esetben is ha magának saját jószága nem volna, hogy a közlegelőn két nagy darab vagy azzal egyenlő arányban álló jószágot tarthasson."[43] Túrkevén a pásztói legelőre Vasadi János 4 ökörnek a göböly közé fogadását kérte a tanácstól, megengedték a göbölypásztornak a bérébe a két pár ökör tartását.[44]
Természetesen a gazdák arra törekedtek, hogy vagyonos, jószágos pásztorokat alkalmazzanak, hiszen ha kár keletkezett csak így volt mód, lehetőség a törlesztésre. Gyakran került bíróság elé a kárvallott pásztor vagy a gazda. Mindegyik a maga igazát keresvén az elveszett vagy elpusztult jószág kárának megtérítését kérte a bíróságtól. A rendelkezésünkre álló adatokból nem deríthető ki, hogy a tanácsi döntés mögött milyen motivációk húzódtak, mikor döntöttek a pásztor és mikor a gazda javára és mikor volt közös a kár viselése. Valószínű, hogy pártatlanságra törekedett a közösség érdekeit képviselő tanács. 1754-ben az egész korszakra jellemző tanulságos esetet olvashatunk a karcagi jegyzőkönyvben: "Minthogy a pásztornak a jószág azért adatik keze alá, hogy a tolvajoktúl és vadaktól őrizze és oltalmazza, azért Béres János ökörcsordás a maga ott nem létében megétetett tavalyi ökörtinóért hogy Varga Andrásnak 6 vonás forintot fizessen, vagy láb helyébe lábot vegyen elvégeztetett."[45] Van arra is példa, hogy a pásztor a kárvallás miatt mindenét elvesztette. A madarasi K. Tóth István gulyás a városi bíróság elé került az elmúlt esztendőben esett kára miatt. Olyan nagy volt a kár, hogy annak pótlásába a házát is lefoglalták "nem lévén semmi egyebe, mibűl a kárt kifizethetné, a gulyásságból elmarasztatik, s helyébe más fogadtatni rendeltetik."[46] Tehát a büntetés mellett még a pásztorságból való elcsapatás is a károkozás következménye lett. Tehát a pásztornak pénzül vagy hasonló értékű jószággal kellett a kárt megtérítenie ha a tanács egyértlműen az ő bűnösségét állapította meg.
Gyakori kár keletkezett abból, hogy a réteken ásott csíkvermekbe ló vagy szarvasmarha beledöglött. A réti csíknak fontos szerepe volt a táplálkozásban. Ízletes eledelnek számított a káposztáscsík. Ezért a csíkászok a rét szélén ún. csíkvermeket ástak és a kassal fogott csíkot ebben tárolták. A rét vize a verembe beszivárgott, így hasonló életfeltételek alakultak ki, sokáig lehetett tartani a kifogott csíkot. 1766. januárjában például ilyen perben hozott döntést a karcagi tanács. A csordásokat kárhoztatják amiatt, hogy nem vigyáztak kellően a jószágokra, a csíkászokat pedig azért marasztalják el, mivel nem csinálták be a tilalom ellenére sem a csíkvermeket, ezért a gazdának okozott kárt fele-fele arányban kell megtéríteniük.[47] Egy másik alkalommal Debreczeni György ökre döglött bele a csíkverembe. A tanács elé került ügy néhány érdekes vonását szeretném idézni. A pásztort azért marasztalták el, mert az állást a csíkveremhez közel csinálta, tehát lehetősége volt annak, hogy kár keletkezzen. Debreczeni Györgyöt viszont a jószág meghatározott értékének csak a felével kártalanította a pásztor arra hivatkozva, hogy nem sokat érő volt a csíkverembe döglött ökör, és már eddig is elég hasznot vett belőle a gazda, ahogy írja a tanácsi jegyzőkönyv: "olyan hitvány volt a jószág, hogy egy mécsbeli faggya is nem volt."[48] 1797-ben Pintér Gáspár keresi az elpusztított vagy elveszett borját Nagy Albert csordáson, aki azzal menti magát, hogy Szent György napig (április 24.) ugyan számadása alatt volt a tehén a borjával, de utána gulyára hajtották, és így már nem köteles arról számot adni. A tanács ezt a védekezést elfogadta és a pásztort nem kötelezte a kár megtérítésére.[49]
1770. telén a rétben egy elveszett szarvasmarhát az ebek vagy a vadak megpocsékoltak, és a pásztort csupán a fele értékének a megtérítésére kötelezte a tanács, mivel csak félig tehetett arról a kárról, ami bekövetkezett. Úgy döntöttek, hogy vagy természetben, tehát hasonló értékben, vagy pedig pénzzel kell kiegyenlíteni a kárt, amit a gazdának a marhában okozott.[50] Sebők Ferencnek egy harmadfű ökörtinója veszett el a csordából, amelynek a Fűzfás határnál találták meg a két szarvát egy darab nyersbőrrel. A tanács a pásztor egyértelmű gondatlanságát megállapítva 20 forintra büntette, ezzel az összeggel kellett kártalanítania a gazdát.[51]
De olyan esetben is a pásztort marasztalták el, ha bebizonyosodott, hogy szándékos kártétel történt a jószágban. 1786-ban például Nyéki István borjas tehenét Balogh Mihály csordás a botjával úgy megütötte, hogy az elesett és az ütéstől nyomorult maradt. A tanács ezért úgy határozott, hogy ez a tehén maradjon a pásztornak és a gazdát kártalanítsa pénzzel.[52] Végezetül egy ugyancsak sajátos állásfoglalást idézünk, amely 1741. februárjában keletkezett általános érvényű megfogalmazást tartalmaz: A számadó panaszt tett az egyik gazdára, hogy még nem fizette ki neki minden járandóságát. A tanács a redemptus érdekeket védve úgy foglalt állást, hogy "valamig számot nem ad mint számadó pásztor, mindaddig a gazda néki nem tartozik annyit érővel, mint amennyi jogosultsága vagyon."[53]
A pásztorok bérének csökkentése vagy változtatása a rendkívüli időjárással is összefügghetett. Kunhegyesen például 1790-ben az aszály idején úgy intézkedik a tanács, hogy "az fejős juhászoknak kenyérbéli tékozlások ily rettenetes szükségbe szembetűnvén, kivált sok érdemes juhos gazdák panaszolkodásaiból méltó tekintetbe vétetett. Ezen tékozlásnak minden lehető módon való eltávoztatására rendeltetett, hogy az holnapi napon publikáció által a népnek tudtára adasson, hogy napjába két font kenyérnél több a fejős juhászoknak ne adattasson, hasonlóképpen búzát 6 vékánál többet senki is adni ne bátorkodjon."[54] A bérek csökkentése mellett arról is intézkedett a tanács, hogy csak a borjúcsordások szedjenek gabonajárandóságot, a többi pásztor elégedjen meg a készpénzzel.[55] Kisújszálláson is csökkentik ebben az időben a fejős juhászok kenyér adagját, a gabonát pedig készpénzzel váltják meg. Kunmadaras pásztorbéreinek számbavételét Fazekas Mihály gazdag adatokkal rendszerezve mutatta be a 18-19. század, sőt még a 20. század első feléből is. Tanulságosan bizonyítja, hogy mennyire a gazdák érdekei domináltak a bérek meghatározásánál. Nevezetesen mindig ahhoz viszonyították a járandóságot, hogy minek volt nagyobb az értéke. Ha a termény ára alacsonyabb volt, akkor szívesebben adták ki a pásztorok járandóságát terményben. Ha viszont a gabona ára magasabbra hágott, mint például a napoleoni háborúk idején, akkor szívesebben fizették a gabonát pénzmegváltással a gazdák. A pásztorbérek évenkénti változtatása pontosan jelezte a gazdaság belső viszonyainak az állapotát.
Kunmadarason a Nagykunság más településeihez hasonlóan a tanács előtt történt a pásztorválasztás, sőt maga a tanácsülés gyakran ünnepélyes külsőségek között fogadott pásztort a különböző nyájakhoz. 1812-ben például a kunszentmártoni tanács olyan határozatot hozott, hogy "Ennekutánna meg nem engedtetik, hogy egyik vagy másik gazdaság a magok privát házaiknál fogadják a pásztorokat, hogy kények szerint mintegy kedvezésből a szegényebb sorsúaknak károkkal is az előljáróságnak praejudiciumával (előítélet) fogadják a pásztorokat, hanem mindenkor a gazdaság összegyűlésében a városházánál állíttassanak meg, hogy így a pásztorok bére esztendőről esztendőre a protocollumból kitessen."[57] Kezdeti időben még a bojtárok fogadása is ekkor történt. Később azonban a bojtárok fogadásába a tanács már nem szólt bele, a számadókra bízta, hogy kikkel dolgoznak, csupán a számadó személyét határozták meg.
Túrkeve tanácsa 1814. áprilisában úgy döntött, hogy "sőréseknek megfogadtatik Talpalló István fiával együtt, Túri Mihály Szabó Sámuellel, Bíró Mihály Herczeg Jánossal, Szűcs István Gyarmati Andrással. Bérek lészen 30 forint, 1 pár jó csizma, és 2-2 ökörtartás. Erzsébet napig (november 19.) lészen a kötelességek, és ezen kívül minden héten két embernek 3 darab, mintegy 10 fontos kenyér adattatik, és 1 pár bocskor. Nyílhúzás szerint Talpalló a Fekete-halomhoz, Szűcs István Kőkúthoz, Bíró Mihály Pásztóhoz, Túri Mihály pedig Dobhalomhoz esett. Meghatároztatott, hogy ezután is a sőrések a tanács előtt fogadtassanak."[58] Az idézetből néhány tanulságot külön is ki kell emelnünk. Egyrészt az, hogy a sőre beszorulásának napját Erzsébet napra (november 19.) határozta meg a tanács, másrészt hogy a pásztorokat nem előre kijelölt gulyákhoz rendelik, hanem a megválasztás után nyilat húznak és kié hova esik ahhoz a gulyához megy szolgálni.
1756. februárjában a kunmadarasi tanács előtt kötött szerződés alapján a gulyások a következőket kapják: minden marhától 2 garas, minden egy pár marhától egy kenyér, a szolgák és egyéb földbéres marháktól egy máriás, egy gulyához egy nyers tehénbőrt adnak. Tanulságos, hogy a jegyzőkönyvben le van húzva négy pár bocskor, tehát helyette adják a tehénbőrt. Aztán arról határoz a tanács, hogy amely marhát pünkösdig őrzi a pásztor, attól a fele bér jár, hogyha pedig Margit napig (június 10.) elhagyja a gazda a jószágot, azután egész bért kell fizetnie a pásztornak. Hogyha tavasz táján megdöglik a jószág, akkor fele bérrel tartozik a gazda a gulyásnak. Tehát mindkét oldalról garancia volt a bér arányos megfizetését illetően.[59]
A karcagi tanácsnak az ötödik és hatodik tizedbeli gazdaság bejelentette, hogy Nagy Istvánt fogadták meg gulyásnak olyan feltétellel, hogy kenyérgazdák fognak tartani, kinek híre nélkül a gulyásnak kenyeret nem lesz szabad adni. A másik kikötés: "egyéb pénzes marhát tartania nem lesz szabad, hanem amelyik gazdának páratlan marhája lesz előtte, azon egy páratlantól fog a földesgazda 4 garast, a szolgákétól pedig 1 máriást fizetni." A harmadik feltétel: "amely gazdának felesebb jószága van, nyáron felétől a kenyeret okvetetlen ki kell adni." Végül a kenyeres marhától 2 garas fizetése lesz a pásztornak - határozott a tanács.[60]
A jószágtartó gazdaközösség saját tagjai közül jelölt ki olyan személyt, aki a kenyérsorra ügyelt, a pásztoroknak járó kenyeret összeszedte a gazdáktól és eljuttatta a pásztorokhoz. Ő figyelt arra, hogy mindig elegendő kenyere legyen a pásztoroknak, de azok ne pocsékolják. Úgy tűnik, hogy a kenyérnek valóban nagy volt a becsülete. Kenyérgazda, kenyeresgazda, göblyös volt az általános megnevezésük, de mondják időnként göblyös kenyeresgazdának, ökörcsorda gazdának, ökörcsordás kenyérszedő gazdának, kenyérszedő rovásos gazdának, gulyásgazdának, kenyérszedő rovásos gazdának, alsó kenyeres gazdának, göblyös kenyeres gazdának, kenyérgazdának, tőke- és tizedes gazdának, tized gazdának, tejesgazdának, tőkegazdának, esztrengás gazdának, bocskorgazdának, juhászgazdának vagy gulyásgazdának is. Fontos szerepüket megtartották mindaddig míg a nyájas tartásnak a jelentősége megvolt. Ők gondoskodtak róla, hogy a pásztorok számára a gazda házaknál sütött kenyeret összeszedjék és a pásztorokhoz eljuttassák. Kisújszálláson 1769-ben arról döntött a tanács, hogy "minden gazdaságban egy gulyás gazda rendeltetik" kinek is a kenyérhordásra a kutakra és a gulyásokra is gondja kell hogy legyen.[61] A kisújszállási pásztorokra nagy a panasz, mivel a kenyérhordásban nagyon sok kárt okoznak. Ezért a tanács elrendelte a kenyérgazdák megválasztását erre a tisztre. A nagytizedi gulyás mellé Szilágyi Györgyöt választották, a második gulyabeli pásztor mellé pedig Ari Mihályt.[62] A kunszentmártoni tanács 1821-ben birgés kos pásztor mellé kenyeresgazdának Szabó Andrást nevezte ki, a magyar kos pásztor mellé kenyérszedő rovásos gazdának Horpácsi Jánost választották.[63] Ugyanekkor a csikósok mellé kenyér- és bérszedő gazdának a felvégben Józsa Bertalant, az alvégben Késmárki Jánost rendelte ki a tanács. A kenyeresgazdák többnyire saját igaerejüket: lovukat, kocsijukat használták a közösség érdekében. Rendszerint a hét elején vitték ki az egész hétre szolgáló eleséget. A tanács azzal bízta meg őket, hogy visszafelé hozzák haza a dögöket.[64]
A Jászkun Kerület többször szabályozta a kenyérjárandóságot. l802-ben pl. azt olvashatjuk a kerületi határozatban, hogy "kiváltképpen a pásztorok a kenyérnek temérdek vesztegetésében a gazdáknak szörnyű károsodásával kíméletlenek." Ezért úgy döntöttek, hogy "a gazdáktúl napjában többet két sor kenyérnél tellyességgel nem kívánhatnak."[65] A kunszentmártoni tanács a kenyérhordást úgy szabályozta - lévén katolikus község, - hogy szombaton "a pusztákra a pásztoroknak senkinek kenyeret vinni nem szabad," hanem vasárnap jöjjenek haza a pásztorok szentmisét hallgatni, azután menjenek ki a jószágokhoz, magukkal vivén a kenyérjárandóságukat.[66]
A tanács a kenyérgazdákon keresztül igyekezett megszervezni a kenyér kijuttatá-sát, hogy ne kelljen a pásztoroknak bejönniük, a nyájat magára hagyni. A kunszent-mártoni tanács ezt a feladatot úgy oldotta meg, hogy a bírót felhatalmazta: "készíttessen két ökrök után való jó erős és bedeszkázott olyan szekeret, mellyben a csikós- és gulyásgazdák az eleséget a hellység házához hordatván, ezt minden héten egy-egy bojtár zár alatt kivihesse, mellynek egyik kulcsa a helység háznál, másik a csorbai csőszháznál tartassék, és amelly szekérhez felső gazdaság részéről és pénzén T. Kovács Mihály, az alsó részről öreg Kiss Pál úr egy-egy szelíd ökröt venni kötelesek lésznek."[67] Tehát ökrök vontatták a zárt kenyérszállító kocsit. A rendszer bevált, mert jó 15 év múlva már "a pásztoroknak eleségét a pusztákra eddig kihordó társzekér" reparálásáról döntenek. A változás annyi, hogy a vontatását hetente két-két gazda jószágával oldják meg. A sorrendet pedig "egész esztendőre kenyér kihordó laistrom" alapján határozzák meg, amelyik a városházán kifüggesztve található.[68]
Kérdés, hogy a kenyérbért hogyan értelmezzük? Az adatok fényében kb. az a kép alakult ki bennem, hogy a kenyérsor a kiveréstől a beszorulásig utcánként és házanként haladt. Ha a jószágok száma alapján a végére értek, kezdték előlről. A nyájak szétverése után a sorból kimaradt gazdák a kenyeret vagy pénzül fizették meg a pásztornak, vagy tovább is a téli rend szerint adták a kenyeret. Később a kenyéradást a terményjárandóság váltotta föl. Ekkor a következő mértékekkel találkozunk: negyed rész búza, egy kosár búza, egy kosár élet, kilenc icce búza - nyilván hasonló vagy azonos mennyiséget jelöltek ezek a mértékek. A pásztorok a bért többnyire maguk szedték. Gyakran azonban a tanács jelölt ki arra alkalmas személyeket.Az első esetben a tanács adott hiteles mérőedényt. Például a kunhegyesi tanács a pásztorok sürgetésére úgy határozott 1821 szeptemberében, hogy minden icce búzát két krajcárba, az árpát egy krajcárba számítja "és minden pásztor városgazda uram által kiadandó iccével szedje bérét."[69] Másik esztendőben pedig arról intézkednek, hogy "városgazda Bényei György minden pásztornak a kosarát úgy pecsételje meg, hogy egy marháért járó pénzbeni fizetést búzává tévén, aszerint ha a szükség kívánja, a pásztor által előmutatandó kosarat el is vághassa."[70] Mindig a városházánál hitelesítették a pásztorok gabonaszedő edényeit, melyeket a helység bélyegzőjével megjegyeztek "minden csalárdságoknak eltávoztatása okából."[71] A madarasi tanács l808. szeptemberében úgy döntött, hogy "készíttessen gazda úr minden pásztornak illő mértéket, fél vékát 8 részre, 10 részre és 20 részre osztván, s pecsételje is meg azokat gazda úr, mellyekkel minden marhától búzát és árpát is egyszer vegyenek."[72] Ezek voltak a meszelyes és ittzés mértékek.[73]
A szarvasmarhák őrzési egységei: A pásztorbérek megállapításánál - mint láttuk - meghatározó volt az, hogy milyen jószágokból és milyen tenyésztési céllal szerveződött meg a nyáj. Ma már egy-egy elnevezés mögött inkább csak sejtjük a nyájszerveződés indítékait, sajátosságait.
A legegyértelműbb a sőre vagy göböl, göböly. A nagy értéket képviselő, gondosan összeállított, limitált létszámú nyáj a hízlalásra fogott, három évesnél idősebb ökrökből állott, melyet koratavasszal a legjobb minőségű legelőkre vertek ki. A legelők az idők folyamán nevükben is megőrizték egykori kiváltságos szerepüket az állattartásban: Sőrelaponyag, Sőrejárás, Göböly járás. Egy-két esetben előfordul a régies barom megnevezése e nyájformának, de ezt a fogalmat alkalmazták a gulyára is. A göblyös bérét a jószág legelőn tartózkodásának idejéhez szabták. Úgy tűnik, hogy a nyári mezőtúri vasasi vásárig (augusztus l.) állapították meg. Ez volt a legkésőbbi idő, amikor a hízott ökröket értékesítették. Erre az időre érett, hízott meg a marha, lehetett vásárra hajtani. Ami a vasasi vásárig nem kelt el, tovább tenyésztették, belőlük új falkát vertek össze. Ezek mellé is göblyösöket fogadtak, a bérüket azonban már nem a külön hasznot hajtó tevékenység alapján állapították meg, hanem ugyanazt a fizetséget kapták mint az ökörcsordások. Az őrzési idő végét általában Gál napig (október l6.), vagy addig határozták meg, "meddig a tél által jászolra nem szorulnak a jószágok."[74] Ekkor mind a jármos, mind az eladó ökröknek javítására és hízlalására az éjszakai legeltetést is elrendeli a tanács a gazdák kérésére úgy, hogy "az ólálkodó rossz emberek kártételtőli félelem miatt" még egy bojtárt is fogadjon a számadó, akinek bérét külön jóváhagyják.[75] Ekkor majdnem 500 darab sőreökör legeltetéséről van szó.
Nem tudom értelmezni a tehénsőre nyájmegnevezést. A gulya minden esetben a kiveréstől a beszorulásig a legelőn tartózkodó, részben továbbtenyésztési célokat is szolgáló nyájforma. A meddő gulyát vagy meddő tehéngulyát a szaporodni nem tudó, nőivarú szarvasmarhákból verték össze. Gyanítom, hogy a tehénsőre is ebbe a fogalomkörbe tartozhat. Hízlalásra fogott állatok, melyeket helyben vagy vidéken vásároltak fel a mészárosok vágóállatnak.
A gulya az egyik leggyakoribb, de legsokoldalúbb nyájforma volt a Nagykunságban is. A gulyára mindenféle heverő marhát kivertek. A gulyabeli marha - amíg csak lehetősége volt -, mindig maga kereste meg a legelőn az élelmét. A megnevezések mögött tenyésztési célt gyanítok. A tőkegulya a továbbtenyésztésre, értékmegőzésre szánt állomány. Tanulságos, hogy a Nagykunságban tőkeföldnek mondották az 1745-ben az önmegváltáskor, a redempciókor kiosztott, állandó használatú, legjobb minőségű szántóföldeket, melyeken az első tanyák épültek. Az állatenyésztő Nagykunságon a tőkemarha a bármikor értékesíthető vagyont jelentette. Ha pénzre volt szüksége a gazdának, ehhez nyúlt. A szűzgulya a nőivarú, kétéves üszőkből összeállított nyáj volt. Hasonló értelmű az üszőgulya is. Az anyagulya a borjaikkal vagy nélkülük összeállított, továbbtenyésztésre szánt nyájforma. Itt találkozunk a tejhaszonnal. A tinógulya az ivartalanított, egy-három éves korú bikaborjakból lett összeverve. Az ökörgulya a 3 - 4 éves kornál idősebb állatokból állott. Ennek a nyájformának a sajátossága, hogy mivel munkaállatról van szó, gyakran változó a létszáma, mert egy-egy mezőgazdasági munkacsúcsra hazaviszik, igázzák, aztán újra visszaviszik a nyájba. A kunhegyesi tanács l806. tavaszán a nyájszemle alkalmával a tomaji ökörcsordát vizsgálva úgy találta, hogy azon sok tavalyi és harmadfű tinó van, melyek miatt a jármos ökrök rossz állapotúak. Tehát az ökörcsordára jármos ökrök hajthatók. A tanács úgy határozott, hogy a tinókat a gulyára kell kiverni, hogy "így a jármos ökrök mezeje bővülhessen." A csordára tehát csak az öreg ökrök jártak Czupp István gondviselése alatt.[76] - Kisújszálláson a múlt század közepén az értékes tehénállományt aranygulyának mondották. Ez volt a törzstenyészet, a szaporodásra legalkalmasabb tehenekből állott.
A gulyás bérét a jegyzőkönyvek csak pénzben és kenyérben adják meg. Tanulságos, hogy a bérben még az is kifejezésre jut, hogy a pásztor folyóról vagy kútról itat-e. Az utóbbit darabonként egy krajcár béremeléssel ismerte el az előljáróság. A gulya mellé a tanácstagok közül jelöltek ki gazdát, akinek kötelessége laistromot tartani, és a kenyérsorra vigyázni. A pásztor kötelességévé teszik, hogy karácsonyig őrizze a kezére bízott jószágot. Elrendelték azt is, hogy a gulyás bojtárt tartson, "szüntelen a marha mellett legyen, karónak ne adja," azaz ne kösse ki a jószágot. A szerződéseknek egy érdekes pontja is van: "a lajstromos gazda az ebeknek illendően kiadja a kenyerét." A pásztorokat segítő kutyáknak tehát külön kenyérbérük volt! [77]
Kunságszerte általános gyakorlat, hogy a pásztorok leghűségesebb segítőit, a kutyákat is emlegették a pásztorbérekben. Kisújszálláson a gulyásoknak jár "annyi két kenyér, amennyin a gulya mellett vagynak, minden hétre, egy pedig adódjék a kutyáiknak."[78] 1792-ben a gulyás kenyérbérét az egy falkában őrzött nyáj után személyenként és hetenként két kenyérben határozta meg a kisújszállási tanács, melyben az őrző ebek járandósága is benne volt.[79] Egy évvel később Czepán Jánost gulyásnak fogadta a tanács "hetenként két kenyérre fejenként az ebekkel együtt a tavalyi mód szerint"[80] A gulyásnak saját jószágai után a daraksai legelőárendát nem kellett fizetnie. Szabó Lajos a kisújszállási pásztorbérek számbavételénél gyakran idézi a konvencionálisokból azokat a mondatokat, amelyek a kutyák kenyérrel való díjazását is kiemelik. Így pl. l808-ban a gulyás béréről többek között ez olvasható: "kenyér és fizetség az előző év szerint azzal a megjegyzéssel, hogy a marhák hazaszorulásától fogva annak ismét kimeneteléig minden hétre egynek egynek közülük három kenyér fog adatni, melyből a kutyájok eledeleknek is ki kell telni."[81] Kunmadarason a kancaménes pásztort is kötelezték jó kutyák tartására. Túrkevén 1840. júniusában a drágaságra hivatkozva a kutyák kenyérbérét kívánták csökkenteni, "mivel a pásztor számadása alatt levő jószág sokal több annál, mint amennyire a megfogadásakor a bér kivettetett."[82]
1783. januárjában a kisújszállási tanács arról döntött, hogy a kutyáknak járó kenyér szitálatlan és korpából sült legyen. "Azon időben adódik pedig a kutyák kenyerek, mikor a marha benn vagyon télen."[83] Két évvel később ezt a szöveget megtoldják azzal a kiegészítéssel, hogy ez a három kenyér a "gazdáknak két kenyér számba fog acceptáltatni, mivel szalonnát mellé nem ád."[84] Tehát az adatokból nyilvánvaló, hogy a nyári őrzési idő alatt a kutyák kenyérbére benne volt a pásztoroknak szánt kernyérben, ezért kellett a kutyák téli eleségéről külön gondoskodni. A másik dolog pedig, hogy a kutyáknak téli időben sütött kenyér szitálatlan lisztből vagy korpából készülhetett.
A másik változatos nyájforma a csorda. A gond csak az, hogy nehezen lehet meghatározni a csorda sajátosságait. A legvalószínűbb, hogy a csorda a naponként kijáró szarvasmarhák őrzési egysége. Minden másban eltért a nyájszerveződés. Mind a pásztorbérből, mind a felállítás időpontjából azt gyaníthatjuk, hogy az ökörcsorda alkalmi nyáj volt, a munkaállatok egybeverésével szerveződött. Ebben hasonlított az ökörgulyára. Május-júniusban, tehát a tavaszi munkák befejezésével verték össze, és naponta hazajáró nyáj lehetett. A források megkülönböztetnek heverő marhát és járó marhát. Az előbbi a tenyésztési célokra, míg az utóbbi az igázás céljaira utal. Az ökörcsordán egyedül a jármos ökrök tarthatók - döntött a kisújszállási tanács l838-ban. A csorda meghatározó sajátossága, hogy naponta jár ki a település körüli belső legelőkre. A csordák nevei az életkorra és a nemre utalnak: ökörcsorda, tehéncsorda, bornyúcsorda. Túrkevén l754-ben a borjúcsordást egy negyedrész véka búzával fizetik ki, tehát négy borjú után kapott egy vékát. Az is benne van a megállapodásban, hogy aki nem búzával, az tejjel fizet a pásztornak. A legelési idő a tavasz kinyílásától számít, és amíg kijárhat a csorda, addig a pásztor köteles kihajtani, "s nem Demeter napja (október 26.) leszen a terminus." [85] Az alsó- és felső csorda a települések belső szerkezeti rendjét követte.
A csordások sajátos foglalkozása a bérezésben is kifejeződött. Karcagon Vas Andrást és Szűcs Andrást fogadták meg tehéncsordásnak úgy, hogy egy tehéntől 4 garast adtak, melyet szabad volt búzában is kivenni, illetve a gazdának búzában kifizetni. "Ezért tartoztak a csordások a csordával kinn hálni a legelőn."[86] Kisújszállás tanácsa l799-ben a csordásoknak a korábbi évek gyakorlatát követve megszavazta mind a tejet, mind a tartást, tehát az élelemmel való ellátást. Azt is meghatározták, hogy ha kevésnek tartanák a tehénszám után a javadalmazásukat, akkor annak javítása végett jelentkezzenek a tanácsnál.[87] Egyébként a Nagykunságon a tehéncsordás bérébe mindig beleszámították az egy sor tej járandóságot más egyebek mellett.
A lovak őrzési egységei: A ménesek száma és jelentősége alig különbözik a szarvasmarha nyájakétól. Értékképző szerepüket nehéz meghatározni. Mind munkaállatként, mind tenyészállatként, mind a katonaság számára eladandó jószágként meghatározó szerepük volt a vizsgált időben. Munkaállatként a ló a múlt század második felétől vált jelentőssé a szántóföldi gazdálkodás bővülésével.
A vad-, szilaj- és ciframénes egyaránt az egész éven legelőn tartott, nemesítésre szánt, és főleg a tőkét, a vagyont jelentő állatokat foglalta magába. A renyheménes is ehhez a csoporthoz tartozott. Az elnevezések mögött a munkára nem fogott, heverő, azaz az egész vegetációs időszak alatt a legelőn járó lovakat kell számontartanunk. Írják rideg vagy heverő lónak is. A kunhegyesi tanács a legelőszéli tanyák gazdáit gyakran intette meg, mivel azok "rideg vagyis heverő lovaikat itt legeltetik."[88] A heverő lovakból álló ménesbe valószínüleg munkaállatok is kerültek. Van rá adatunk, hogy a heverő lovak nagyrészét hordásra hazavitték Kunmadarason.[89]
A lótenyésztést a Jászkunságban is támogatta a Helytartó Tanács. A lótenyésztés céljait szolgáló kanca ménest igyekeztek minden nagykunsági településen megszervezni. A nevekben is kifejeződik ez a gondoskodás: válogatott kanca ménes, szálas kanca ménes, válogatott anyakancák különös ménesse, kisménes, különös kis ménes. Ezekhez a ménesekhez mindig kellő mennyiségű és minőségű csődört is rendeltek a hatóságok.
Külön csoportot alkotnak a munkaállatokból szervezett ménesek. Ezek gyakori neve a kezes ménes, gyakran találkozunk a béklyós ménes vagy nyűgös ménes megnevezéssel. A Nagykunságban a lovak lábára tett mozgásgátló eszközt egyaránt hívják béklyónak, régiesebb nevén nyűgnek. Kunmadarason l805-ben a "kisménes vagy is válogatott jó kancákból álló lovak közé alkalmas kanca lovakat hajtsanak" - utasítja a tanács a gazdákat.[90] Hogy ez a nyáj nem lehetett nagy létszámú, az a kisménes névből gyanítható.[91] Kunhegyes tanácsa utasítja a kisménes pásztorokat, azaz a szelidcsikósokat, hogy ha megkevesedik a ménes, ami előttük marad, verjék egybe és együtt őrizzék késő őszig.[92] A kunszentmártoni tanács megparancsolja a gazdáknak, hogy "mindenki a hámos lovait amidőn szüksége rájok nem lészen, a kezes ménesre hajcsa."[93] Tehát egyértelmű, hogy a kezesménes az igás lovak őrzési egysége.
Sajátos ménesforma lehetett az őrlősménes. Ebből fogták ki a lovakat, hogy a szárazmalmokat hajtsák velük. Valószínű, hogy erre a ménsere más munkaállatokat is vittek. A kunszentmártoni földtelen lakosok l847-ben a lótartásukat azzal indokolják, hogy "városunkban számtalan szegény- és mester emberek léteznek, kik jószágot nem tartván az őrletésben a segítségekkel éltetnek, kik szinte sújtva lesznek az ő lovaik tarthatásának eltiltásával, amidőn pénzökre sem kaphatnak majd őrlősöket."[94]
A ménesek pásztorainak munkáját is sokra értékelte és megbecsülte a Nagykunság állattartó gazdaközössége. Ennek egyik jele volt, hogy mivel a ménest lóról kellett őrizni, a pásztor nem saját lován végezte szolgálatát, hanem a legtöbb esetben a város adott a csikós alá lovat. Túrkevén pl. l828. júniusában nemes Mihályi Istvánt bízta meg a tanács, hogy a legközelebbi kunhegyesi vásárban egy csikós hátaslovat vásároljon.[95] Ha a maga lován őrizte a csikós a ménest, azt külön rögzítették a jegyzőkönyvben, és a bérét is nagyobb összegben állapították meg. l803. tavaszán Herczeg János csikósnak a bérét 50 forintban, 25 font szalonnában, fél véka kásában, 6 köböl búzában és 6 köböl árpában hagyta jóvá a tanács.[96] l813-ban a kancaménes pásztornak a bérét lovanként 3 garasban állapították meg azzal a megjegyzéssel, hogy "ha a készpénze 60 forintokra ki nem telne, azt a város beneficiális kasszája tartozik annyira kipótolni." Azonkívül 6 köböl búza és 6 köböl árpa, l véka kása és 5 juhbőr a bére. Kisújszállás külső, bérelt legelőjén, Kecskésen a pásztorok használatára a gazdák csikóslovakat tartottak. Ezek rendszerint középkorú, jól betört, kiváló hátaslovak voltak, legalábbis az értékük erre utal.[97] Kunszentmártonban a szilajcsikós bérébe a pénz- és kenyérjárandóságon túl nyeregszerszámnak egy lóbőrt adtak.[98]
A ménespásztorok kutyájának az élelmezésére ugyanúgy kenyeret adnak mint a gulyásokénak. Tanulságos az is, hogy azokat a pásztorokat, akik télen is törődnek az istállóra szorult állatokal, külön díjazzák.[99] Karcagon l792-ben öreg Jó Istvánt fogadták fel a szilajméneshez pásztornak. Kérte, hogy a fizetését emelje föl a tanács, mivel ez a ménes sokkal kevesebb lóból áll, mint más ménesek, ezért mind a kint lakó, mind pedig azon lovaktól, melyeket a nyomtatásra hazahoznak, 7 krajcárt kap, kettőtől egy kenyeret.[100] Máskor abban határoz a karcagi tanács, hogy a szilajménesen levő lovaktól darabonként a pásztorbér 3 garas, "kettőtül egy kerülőben egy kenyér, pénzül pedig a kenyeret nem szabad felvenni, ha tsak az esztendőbül ki nem marad."[101] 1786-ban az említett Jó István lesz a különös kancaménes csikósa, a bére 40 Ft, minden két lótól 1 kenyér mellévalóval (pl. szalonna), egy nyerges lovat is kér, amit a tanács megszavaz neki.[102] Orbán Jánost az őrlős ménes csikósának fogadta meg a város minden kint telelő lótól 3 poltura fizetéssel. Amelyik ló nem telel kint, azután 4 krajcárt kap. Minden 4 lótól jár neki 1 kenyér, és "amely ló kint telel, azok közül 3-tól egy kenyér fog neki arra az időre járni."[103] Zsoldos János szilajménes pásztornak a gazdák fizetik meg a kommencióját ilyenformán: "olyan lótól, melly kint telel, mindeniktől 1 peták lészen a fizetés. Amely nyomtatásra hazahozatik, és tovább kint nem lakik, attól 3 poltra fizetése lészen. Minden 3 lótól egy kenyér adatik."[104]
A juhok nyájszerveződése a legplasztikusabb. A gyapjún és húson kívül a többi haszonvétel megkövetelte a célszerű nyájszervezetet. A fejő vagy fejős nyáj a tejhaszonra szerveződött. Mondották esztrengás fejős juhnak is. A canga nyáj a bárányát vesztett fejős anyákat fogta egybe. A kosokat a kosnyájba szervezték, csak ősszel Dömötörkor (október 26.) eresztették őket az anyajuhok közé. A továbbtenyésztésre szánt kosokat magkosnyájba hajtották. A falkajuh, nyájjuh és meddőjuh a továbbtenyésztésre nem alkalmas, majdan hízóra fogott állatok nyájformája. Ezeket feljavították, vágásra, eladásra ezekből válogattak. Ennek egyik formája az ürünyáj, hízó ürü, amelyik az ivartalanított kosokból szerveződött. A XIX. század elején jelenik meg a merinó birka tájunkon. Ettől kezdve külön nyájakba szervezik a régi fajta racka juhokat, Ezeknek a neve magyar nyáj, magyar kosnyáj, míg az új merinó fajtákat birkanyájnak, birgenyájnak, birge örünek nevezik. Kunmadarason 1841-ben pl. a magyarkos pásztor előtt 303 darab járt, a fizetése egytől 12 krajcár, míg a birkakos pásztor előtt 489 darab lévén, egytől 8 krajcárt kapott. Aki kenyeret nem adott, annak kétszer annyit kellett fizetnie.[105]
Mivel a legváltozatosabb haszonvételi formákat a juhnyájaknál tapasztaljuk, természetes, hogy a sokféle tenyésztési célnak megfelelően a megkötött szerződések is nagyon tarka képet mutatnak. Sokkal több lehetőség volt a külön megállapodásokra is, melyeknek a Jászkun Kerületen keresztül igyekeztek a helyi tanácsok elejét venni. Ugyanis az egyéni nyájak többnyire kárára voltak a közösségnek, mivel a közösségi legelőket foglalták el. Kerületi rendeletekkel szabályozták a juhászok fogadásának feltételeit. 1711-ben pl. a Jászkun kerület körlevélben értesítette a városokat a fejősjuhászok béréről: "készpénz 7 forint, vasárnapi téj, ha a gazdaság juhait elleti, búza véka 6, lábbelije 1 pár bakancs és 1 pár bocskor, 4 napra lészen egy kenyér." Tanulságos a kiegészítő szöveg is: "minthogy minden nap kétszer főtt ételt eszik, azért senki se reggel se délben kenyér mellé szalonnát adni ne bátorkodjon. Valaki pedig ezen determinátiot vagy gazdák vagy gazdasszonyok által hágják, elmúlhatatlanul 6 rhénes forintra büntessenek, a juhászok pedig 50 pálcát szenvedjenek. Emellett senki is bárányt a fejősjuhásznak ígérni ne merészeljen, mivel a 7 vonás forint bárány helyett rendeltetett."[106] Általában a természetbeni járandóságok körül szigorította a kerület a rendelkezések betartását. 1777-ben pl. tiltja a kerületi kapitány, hogy "a juhászok semminémű szín alatt gazdájoktól s gazdasszonyoktól szalonnát a kenyér mellé vinni ne merészeljenek, sajtot ha visznek, azt is kéztül vigyenek, ne pedig maguk szeljék, s minden napra egy negyed rész kenyeret vigyenek."[107]
A bárányjárandóságot úgy szabályozták, hogy nyárra 50, télire 60 juhtól vegyenek egy bárányt, "sem bundát, sem bocskorpénzt fizetni a gazdák nem kötelesek" - mondotta ki a határozat.[108] 1808-ban a túrkevei fejősjuhász bére így alakult: "aki télen a gazda mellett lakik, fizetése fog lenni 8 bárány, vasárnapi tej, 1 pár csizma, 1 pár bocskor, 6 véka búza. Az olyanoké pedig kik Gergely napkor (március 12.) szoktak juh mellé menni, lészen 6 bárány, 6 véka búza, 1 pár csizma, vasárnapi tej. Kenyérrel pedig egy hétre másféllel tartozik megelégedni a fejés bejöveteléig, a fejés ideje alatt azonban a bér után kenyeret a gazdától vinni ne bátorkodjon, könnyen megelégedhetvén háromszori étellel, ha a kaszás annyival megelégszik."[109]
Tehát amint látjuk, a fejés időszaka alatt a juhász teljes ellátást kapott, és igen sok kedvezményben részesült.[110] Kunmadaras konvencionális laistromában olvashatjuk, hogy Varga Jánost fejősjuhásznak fogadták meg a gazdák: "ígértünk neki elletésért 13 véka búzát szemül, fogadtunk neki elletésre egy gyerek segítőt. Fejésért adtunk neki a fel(ső) ruháért 8 vonás forintokat és a vasárnapi tejet." 1770-ben Papp Istvánt fogadták meg fejősjuhásznak a gazdák: "ígértünk neki elletésért 13 véka búzát, fejésért vasárnapi tejet, fel ruháért 8 vonás forintot, egy pár csizmát, egy pár bocskort."[111] Kisújszállás fejősjuhokat tartó gazdaközössége 1792-ben úgy állapodott meg, hogy a juhászé a vasárnapi tej, de hogyha ezt nem akarja magának megtartani, akkor 8 forintért eladhatja a gazdaság bármelyik tagjának. Tanulságos az a megjegyzés is, hogy "ha a juhász ellet, 6 véka búzát kap, ha pedig a juhász a tejet magának tartja vasárnap, azon nap maga kenyerén tartozik lenni."[112] 1777-ben a kisújszállási tanács pontosan körülírta a fejősjuhászok élelembeli járandóságát: naponta kétszer kapnak főtt ételt, ezért tilos nekik szalonnát és sajtot adni. Kapnak még naponta egy negyedrész kenyeret és hagymát.[113] A tilalom ellenére is azonban a korábbi gyakorlat tovább élt. Az 1790-es aszályos esztendőben is ezeket a tilalmakat állítja fel a tanács.[114] Karcagon a pénzen és élelmen kívül bocskor is járt a fejősjuhásznak. Igaz, Szent Mihály (szeptember 29.) helyett Demeter napjáig (október 26.) kellett szolgálni érte.[115] Szilágyi Miklós tanulmányában őrzési egységként, nyájfajtánként mutatja be a juhászok differenciált bérezését.[116]
Kunmadarason 1816-ban a fejősjuhászok béréről a tanács a következőképpen határozott: "a fejős juhászok bérek minthogy az 1810-ik esztendő limitáción túlmentek, így határoztatik: 10 forint, 2 köböl búza, 1 pár csizma, 1 pár bocskor és a vasárnapi tej. Mely béren felül ha valamelyik gazda adna, 12 forintra, a juhász pedig 24 pálcára büntettetik. A bárányt ha alkuba teszik, elveszti, melly mind a juhosgazdákkal, mind a juhászokkal közöltetni rendeltetik. Az elletős gyermek bojtároknak pedig az elletésért 6 forint, 1 pár bocskor jár."[117] Bármennyire is tiltották azonban a fejősjuhászoknak a bárányszedést, ez tovább is megmaradt szinte századunkig. Tálasi István a két világháború között is találkozott ezzel a gyakorlattal. Eszerint a juhász konvenciója 1 darab után 3,5 kg búza, 100 kg. búza után 3 kg. szalonna, 3 kg só, 3 kg. főzelék (bab, kása), darabonként 10 fillér, 20 birka után egy telelő. A fejésért - írja Tálasi István - a társult gazdák összeségétől a vasárnapi tejet kapja, aztán 12 választási bárányt, 3 mázsa búzát, 12 telelőt. A fejős tanya felállítására és az üzemi költségek fedezésére a fejés megindulásakor egy napi tej ára ment sóra, egy sajtkendőre, egy edényre (fejődézsa pl.) A tej árát a juhász kézhez kapta, ebből köteles volt a tanyáját felszerelni és karbantartani. 180 birka után a gomolya készítéséhez 25 kg sót, 12 sajtkendőt és megfelelő számú edényt kellet beszereznie.[118]
Nagy értéket képviseltek az örük, melyeket külföldi kereskedők vásároltak fel nemcsak a Nagykunság településein, de Alföldszerte. A pásztorok díjazásában is kifejeződött ez az érték. Pl. Túrkevén 1840-ben az örüpásztor bére a következő volt: 10 köböl búza, 6 köböl árpa, 70 forint, 2 pár csizma, 2 véka kása, egy szekér tűzrevaló, 12 darab juh telelés, 1 láncalja föld használata, 80 font szalonna, 60 font só.[119] Egy másik alkalommal a birgeörük pásztorának a bérét a következőkben állapította meg a túrkevi tanács: "Szent Mihályig (szeptember 29.) minden darab birgétől 4 krajcár, - 5 köböl búza, 1 köböl árpa, 1 véka kása, minden hétre másfél font szalonna, 30 font só, 2 pár csizma, 1 pár bocskor, 1 szekér tűzrevaló, 1 lánc tengeriföld, ahol a város oszt tengeriföldet."[120]
Ugyancsak külön díjazták a nyájjuhászokat és a kospásztorokat is. Kunmadarason a nyájjuhászok télen 100 juhtól 2 bárányt, nyárban 100 juhtól 3 bárányt kaptak, és így az esztendejükre 20 juhtól 1 bárány járt, ezen kívül 5 juhtól 1 kenyeret, 20 juhtól 3 krajcárt. Hogyha valaki elletett, 6 véka búzavetés járt neki, valamint 1 bocskor és 1 kenyér.[121] Kisújszálláson 1755-ben a nyájjuhászok konvenciója: "50 juhtól és báránytól az őrzésért valamint eddig úgy ennekutána is illendő bér lészen 1-1 bárány vagy pedig 1-1 poltura vagy dénár 3."[122] 1780-ban pedig azt olvasuk: "Ha csak karácsonyig őriz az eddig való mód szerint két bunda és lábbeli minden 100 juhtól 1 bárány vagy minden juhtól egy magyar pénz, ha karácsonytól tovább őrzik a juhokat, minden juhtól egy magyar pénz jár a pásztornak. Továbbá "a jobb rendnek fenntartására juhász- vagy bocskorgazda légyen, ki a kenyérhordásra is vigyázzon, hogy a kenyérben ne telhetetlenkedjenek."[123]
A kospásztorok díja megállapításakor 1761-ben Kunmadarason a tanács úgy döntött, hogy minden kostól 7 dénár, a báránytól vagy fiatal kosoktól egy pártól 3 dénár, 4 kostól egy kenyér jár. 1771-ben Kerekes János kospásztort fogadta meg a madarasi tanács Margit napig (június 10.), a hajtásig. Két kostól 7 dénárt kap - szólt az egyezség -, ha eztuán is tovább őrzi a nyájat, akkor egytől 7 dénár jár neki.[124] Karcagon Magyar Andrást fogadta meg a tanács kospásztornak olyan feltétellel, hogy a maga kenyerén fogja őrizni az állatokat, és minden kostól 1 peták fizetése lesz. Még a cangafejés jogát is megkapta erre az időre. Cangának még a szoptatás idején bárányát elvesztett anyajuhot nevezték. A cangafejést úgy engedélyezte a tanács a juhásznak, hogy 5 nap magának feji meg a cangákat, 2 napig pedig a város számára minden héten.[125] Kunmadarason a kospásztor pénzt és kenyeret egyaránt kapott a bérébe, de a kenyér pénzre is átváltható volt. [126] A juhnyájak számáról általában nincs ismeretünk, mivel ezek egy részét magángazdák vagy alkalmilag társult kisebb gazdaközösségek működtették.
Ezt a gondolatsort szeretném a karcagi tanács intézkedésének megidézésével befejezni, melyet 1867. esztendő telének végén hozott: "a pásztorkodás ideje a kiveréstől fogva azévi Szent András (november 30.) napjáig, vagy ha az idő a jószág kintmaradhatóságára kedvezőnek mutatkozik, tovább is tartand, és ha időközben netalán a mostoha időjárás miatt a jószág járásáról beszorulna is, de később osztán kedvezőbb időjárás folytán kimehet a járásra, tartozik a pásztor az évi rendes fizetésre minden utóbbi bérjavítás vagy másodszoros fizetés nélkül kihajtani, s őrizni az illető gazdaság jószágát. Azt pedig, hogy a jószágot mikor kellessen beszorulásra széllyel verni, a pásztor egyáltalában nem, hanem a gazdaság határozandja meg, úgyannyira, hogy az elejibe kivert jószág létszáma a legeltetésre kitűzött idő tartamáig bármily csekély számra olvadjon is le, azt ha az illető gazda követeli, a járáson őrizni köteles lészen a pásztor." Ebben az esztendőben Karcagon 2 tehéncsordát, 1 ökörcsordát és 1 gulyát hajtottak a legelőre. Tanulságos, hogy a két tehéncsordásnak a város áldomásként 1-1 icce bort is megajánlott. A másik tanulság, hogy az ökörcsordára csak 3 esztendőt betöltött ökröket volt szabad hajtani.[127]
A sertéseket két nagy egységbe szervezték. A naponta kijáró nyájak neve csürhe, míg a rétekben tarott sertéseket kondának, nyájnak, sertésnyájnak, nyájsertésnek, seretésfalkának mondották. A Nagykunságon más nyájformáról egyelőre nincs ismeretünk. Erről külön fejezetben lesz szó.
Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a pásztorbérekben a gazdaközösség kifejezte az értékítéletét a végzett munkával kapcsolatban, de kifejezésre jutott az is, hogy az őrzött állat milyen hasznot hajtott a gazdájának. A pásztorbérek tömegének a részletes elemzése, további finomítása új összefüggések feltárására is alkalmas lehet még.

J e g y z e t e k


l. Györffy István, l922. 9. A szerző könyve a Nagykunsági krónika eddig 4 kiadást ért meg.: 1922, 1941, 1955, 1984. A könyv néhány fejezete , mint pl. A szilaj pásztorok külön füzetben is napvilágot látott Benyovszky István festőművész rajzaival.
2. Prot. Tk. 1800. jan.1. 242/1.
3. Prot. Km. 1807. jan. 3. 1-2/2-9.
4. Prot. Kg. 1861. máj. 11. 112/289.
5. Prot. Tk. 1793.nov.7. 583-584/350.
6. Prot. Km.1802. febr.3. 20/49.
7. Prot. Kj. 1820. máj. 6. 73/318.
8. Prot. Kj. 1848. jún. 26. 133/503.
9. Prot. Kj. 1833. ápr. 25. 99/297.
10. Prot.Tk. 1840. jún. 26. 192/473.
11. Tk. Currentalisok jkv. 1776. 447-448.
12. Tk. Currentalisok jkv.1775. 442-447. és Kj. iratok 1781. máj. 20. Capsa H. fasc. 4 13. Prot. Kh. 1786. máj. 13. 564/5.
14. Prot. Km. 1824. jan. 3. 1-2/1.
15. Prot. Tk. 1829. jan. 1. 3.
16. Prot. Kh. 1809. máj. 20. 233/561.
17. Prot. Kh. 1809. szept. 7. 249/632.
18. Bencsik János, 1975. 248-249. Bődi Erzsébet,1974. 81-92.
19. Prot. Kg. 1788. ápr. 7. 38/126.
20. Prot. Kg. 1808. szept. 17. 99/381.
21. Prot. Kg. 1791. febr. 27. 75/219.
22. Prot. Kszm. 1776. febr. 17. 25O/3.
23. Prot. Kj. 1777. jún. 1. 444.
24. Prot. Kszm. 1782. ápr. 6. 162/1.
25. Prot. Kh. 1825. jan. 2. 1/3.
26. Prot. Kh. 1827. jan. 14. 6-8/9.
27. Prot. Kszm. 1733. febr. 11. 3.
28. Prot. Kszm. 1745. márc. 13. 10.
29. Prot. Kj. 1790. jan. 1. és Kj. iratok, Capsa H, fasc. 4.
30. Prot. Kszm. 1743. márc. 24. 8.
31. Prot. Kszm. 1733. jan. 6. 3.
32. Prot. Kszm. 1744. márc. 28. 8.
33. Prot. Kszm. 1745. márc. 6. 10.
34. Prot. Kszm. 1744. máj. 3. 9.
35. Prot. Kj. 1837. jan. 1. 1/1.
36. Prot. Kj. 1840. dec. 7. 505/538.
37. Prot. Tk. 1840. okt. 2. 288/677.
38. Prot. Kh. 1812. szept. 7. 115/362.
39. Prot. Km. 1848. márc. 8. 36/129.
40. Prot. Kg. 1865. márc. 19. 10-11/30.
41. Prot. Tk. 1812., 1826., Kg. 1865.
42. Prot. Kh. 1814. máj. 18. 65/223.
43. Prot. Kg., 1865. márc. 19. 10-11/30.
44. Prot. Tk. 1807. máj. 2. 99.
45. Prot. Kg. 1754. nov. 20. 33.
46. Prot. Km. 1814. márc. 5. 47/186.
47. Prot. Kg. 1766. jan. 6. 43-44.
48. Prot. Kg. 1766. jan. 20. 45/1.
49. Prot. Kg. 1797. máj. 20. 52/25l.
50. Prot. Kg. 1770. febr. 21. 89.
51. Prot. Kg. 1792. okt. 20. 113/307.
52. Prot. Kg. 1786. dec. l6. 113/1.
53. Prot. Kg. 1741. febr. 9. 90.
54. Szilágyi Miklós, 1966. 96.
55. Szilágyi Miklós, l966. 97.
56. Fazekas Mihály, l979.
57. Prot. Kszm. 1812. dec. 31. 503-504/1257.
58. Prot. Tk. 1814. ápr. 7. 174.
59. Km. Conventionalisok laistroma és feljegyzések 1. 1756, 1769.(1756.febr. 21.)
60. Prot. Kg. 1790. febr. 21. 89/60.
61. Prot. Kj. 1769. jan. 27. 99.
62. Kj. iratok, Capsa H. fasc. 4. 1783.jan. 6.
63. Prot. Kszm. 1821. márc. 25. 677-678/2039.
64. Prot. Kszm. 1843. ápr. 17. 484/88.
65. Jk. ker. jkv. 1802. 234/932.
66. Prot. Kszm. 1776. febr. 17. 250/2.
67. Prot. Kszm. 1801. jan. 4. 88/240.
68. Prot. Kszm. 1815. márc. 25. 175/511.
69. Prot. Kh. 1821. szept. 1. 169/403.
70. Prot. Kh. 1822. aug. 28. 72/232.
71. Prot. Kszm. 1788. aug. 3. 29/6.
72. Prot. Km. 1808. szept. 24. 187/433.
73. Prot. Km. 1808. okt. 29. 203/468.
74. Prot. Kszm. 1808. júl. 2. 528/1211.
75. Prot. Kj. 1842. jún. 22. 204/ 424.
76. Prot. Kh. 1806. máj. 3. 352/108., 354/113.
77. Prot. Tk. 1774. jan. 3. 209. és Prot. Kj. 1769. jan 27. 99/1.: "Ennekutána a gulyásoknak az kenyeres marháktúl pénz beli fizetés 1 peták, az pénzes marháktúl pedig 1 máriás adódgyék.Az kenyér hordásban pedig ezen rendtartás lészen: hogy annyi két kenyér amennyien az gulya mellett vagynak adassék nékiek minden hétre, egy pedig adódgyék kutyáinak, hogy pedig ezen sorozásban ne telhetetlenkedjenek, az is meghatároztatott, hogy ennekutána minden gazdaságban egy gulyás gazda rendeltetik, kinekis kenyér hordásra, kutakra és magokra a gulyásokra is gondjának kell lenni, melly ebbeli szolgálattyáért mindennémű szolgálatoktól innunciáltatik proportio fizetésen és quártélyos tartáson kívül."
78. Prot. Kj. 1769. jan. 27. 99.
79. Kj. iratok, 1792. jan. 8. Capsa H. fasc. 4.
80. Kj. iratok, 1793. febr. 3. Capsa H. fasc. 4. 81.
8l. Szabó Lajos, 1987/a. 45., Prot. Kj. 1808. dec. 26. 80/463.
82. Prot. Km. 1812. febr. 18. 22/85.
83. Kj. iratok, 1783. jan. 26. Capsa H. fasc. 4.
84. Kj. iratok, 1785. jan. 2. Capsa H. fasc. 4.
85. Prot. Tk. 1754. jan. 12. 54.
86. Prot. Kg. 1778. jan. 25. 212.
87. Szabó Lajos, 1987/a. 45.
88. Prot. Kh. 1841.
89. Prot. Km. 1794. febr. 5. 24l-243/87.
90. Prot. Km. 1805. dec. 31. 267-268/272.
91. Prot. Kszm. 1823 , Prot. Km. 1794.
92. Prot. Tk. 1791.
93. Prot. Kszm. 1778. máj. 16. 31/6.
94. Prot. Kszm. 1847. máj. 9. 469/188.
95. Prot. Tk. 1828. jún. 7. 308.
96. Prot. Tk. 1803. márc. 4. 54.
97. Bencsik János, 1975. 253.
98. Prot. Kszm. 1803. febr. 12. 258/743.
99. Szabó Lajos, 1987/a. 47-48.
100. Prot. Kg. 1792. febr. l2. 19/42.
101. Prot. Kg. 1778. jan. 25. 211.
102. Prot. Kg. 1786. febr. 27. 34/8.
103. Prot. Kg. 1791. febr. 27. 75/22O.
104. Prot. Kg. 1791. febr. 20. 68/186.
105. Prot. Km. 1841. okt. 16. 113/613.
106. Tk. Currentálisok jkve 1771. nov. 6. 53-54.
107. Prot. Tk. 1777. jan. 2. 18.
108. Prot. Tk. 1803. febr. 28. 43.
109. Prot. Tk. 1808. ápr. 4. 107.
110. Györffy István, 1931. 97.
111. Km. Conventionalisok laistroma 1769. 23. pag.
112. Szabó Lajos, 1987/a. 47.
113. Prot. Kj. 1777. jún. 1. 444.: "A Hellységbeli fejős juhászok mivel minden nap kéccer főtt ételek nékiek szokás szerént kiadattatik, ha a juh után szalonnáért, sajtért a Gazdákkal vagy Gazdasszonyokkal kötölőzködnek s a kenyérel s melléje adandó hagymával meg nem elégszenek, az Armások által minden nap szorosan reá vigyáztatván amelly juhásznál szalonna találtatik, az ugyan 12 pálcákra, amelly gazdaszony pedig a szalonnát adja 1 rhénes forintra büntettetik. Napjában pedig a juhásznak egy negyed rész kenyérnél több kemény büntetés alatt ne adasson."
114. Szabó Lajos, 1969. 32-33.
115. Prot. Kg. 1742. febr. 4.
116. Szilágyi Miklós, 1968. 360, 363.
117. Fazekas Mihály, 1979. 45.
118. Tálasi István, 1942. 218-219., Fazekas Mihály, 1979.
119. Prot. Tk. 1840. okt. 2. 288/677.
120. Prot. Tk. 1842. febr. 19. 35-36/91.
121. Km. Conventionalisok laistroma 210.
122. Szabó Lajos, 1987/a. 46.
123. Szabó Lajos, 1987/a. 46., Prot. Kj. 1780. okt. 15. 79/1. "Minthogy az nyájjuhászoknak téli bérek ekkoráig a régi mód szerint lévén szolgálattyokhoz képest, mivel többnyire tsak találtatván meghatároztatott, hogy ennekutána mivel tsak Karátsonyig lészen szolgálattyok, az eddig való mód szerint 2 bunda és lábbeli, minden 100 juhtul pedig 1 bárány, vagy minden juhtúl egy magyar pénz: ha pedig tovább lehetne Karácsonynál őrizni, azon móddal lészen a nyáj juhásznak minden héten 100 juhtúl egy magyar pénze. Meghatároztatott ennek felette az is, hogy ennekutána az jobb rendnek feltartására Juhász vagy bocskor Gazda légyen: aki a kenyér hordásra is vigyázzon, hogy a kenyérben ne telhetetlenkedjenek, ha pedig a nyájj juhnál tsak egy embert tapasztalnak, akkor a nyájj juhászok 12 pálcákat fognak szenvedni."
124. Km. Conventionalisok lajstroma 6.
125. Prot. Kg. 1791. márc. 19. 84/255.
126. Fazekas Mihály, 1979. 42.
127. Prot. Kg. 1867. febr. 21. 22/53.


Nyájak a legelőkön

Tanulságos végigkísérni a nagykunsági települések állatartásának az alakulását a nyájszerveződések folyamatában is, hiszen a paraszti álattartásban történetileg meghatározó volt a nyájas üzemszervezeti forma. A nyájak összeverését és legeltetését a természeti tényezők, a víz és a fű mennyisége, a jószágállomány száma, az állattartó közösség tehetsége, gazdasági potenciálja, a saját és bérelt legelőinek nagysága egyaránt meghatározta. Ezekben a dolgokban mindenkor a gazdaközösség véleményét és akaratát megtestesítő tanács intézkedett. Tanulságos, hogy mennyire gyors és mindenkor a helyzethez alkalmazkodó, rugalmas volt a helyi tanács. Ugyancsak figyelemreméltó, hogy a nyájnevek mögött - melyeket korábban idéztem - teljes mértékben kifejeződött az adott közösség gazdasági állapota, törekvése, szándéka a gyarapodásra, boldogulásra. Az adatok megerősítenek abban, hogy az állattartó gazdaközösség rendkívüli aktivitással és folyamatosan irányította, szervezte a legeltető állattartás napi teendőit is. A városi, községi tanácsok általános felügyeletet gyakoroltak az állattartás egész rendje felett, az egyes nyájakat viszont többnyire egy-egy alkalmilag vagy hoszabb-rövidebb ideig együttműködő gazdaközösség, társaság szervezte meg, állította össze, amelyet pl. gulyabéli társaság vagy fejősjuh társaság néven emlegettek, nem egy ízben a társaság vezetőjének a nevét is hozzáillesztve. Túrkevén 1778-ban földbér szedőket választottak mind az első, mind a második és a harmadik gulyabéli gazdaságból.[1] Korom Ferencet a 3. és 4. "tizedbeli gazdaság" tehéncsordásoknak fogadták meg 1797. február 20-án.[2] A társaság tagjai felügyeletet gyakoroltak azon nyáj felett, melybe a saját jószágaik jártak. A pásztorok tehát számíthattak mind a tanácsbéliek mind a jószágtartó gazdák rendszeres vagy meglepetésszerű ellenőrzésére.
A előző fejezetben a nyájneveket és azok pásztorait is számbavettük. Ezek működésére néhány további tanulságos példával szeretnék fényt deríteni. Volt időszak a 18. század vége felé, amikor az egész Nagykunságon a tehéncsorda nem járt haza - erre már jónéhány példát hoztam korábban,- hanem kint éjszakázott a város körüli legelőkön. A tanács ilyen esetben úgy rendelkezett, hogy "minden tizedből egy-egy ember rendeltessen három éjszakára segitcségnek." Abban is határoztak pl. Túrkevén, hogy "a tehéncsordán meddő és aprós marhát senki ne tartson, hanem hajtsa a gulyára, mert onnét kiverettetnek, a csordás pedig 24 pálcaütésekkel megbüntetődik."[3] A csordára tehát csak fejősteheneket volt szabad hajtani. A kunszentmártoni tanács a gulyásokat kötelezte, hogy a nyári kiverés után minden emberre hetenként két-két kenyeret szedhetnek, melyért "a jószágot tartoznak éccakán is büntetés terhe alatt legeltetni."[4]
A kinnháló csorda fejését úgy oldották meg, hogy a tanács elrendelte miszerint pl. Túrkevén "a tehén csordások ennekutána a szokás szerint a marhákat estve, reggel öt órakor fejni bé hajtsák. Ha pedig olyan lakosok találtatnának, akik a csordásoknak kürtölésekre marháikat ki nem hajtják, hanem széjjel kóborlani hagyják, az ilyen kóborló marhák gazdái a csordának elejibe mikor hazafelé jő, kimenjenek."[5 ]Egy időben a szelíd vagy nyűgös ménest szerdán és szombaton a város alá rendelte a kevi tanács. Csak gyanítjuk, hogy ekkor lehetett kiszakítani a szükséges munkaállatokat, vagy éppen a már szolgálatukat teljesítetteket oda visszabocsájtani.[6]
A városi tanácsok többnyire - mint a karcagi példából is láttuk - azt is meghatározták, hogy egy-egy nyájba milyen életkorú és ivarú jószágok járjanak. Túrkeve protokollumában pl. ezt olvashatjuk: "Ezen hellységben a marhalegelésnek jobb módjára nézve három gulya veretessen ki...a harmadik gulya egyedül a 2 esztendős, 3 eszetendős vagy harmadfű, negyedfű ökörtinókból fog állani, és azokat a tehéngulyára hajtani tellyességgel szabad nem lészen. A tinókból álló gulya lészen az első gulya, mivel az egész helybeli gazdaságunk tinóit fogja őrizni. A gulyának neve lészen tinógulya. A marhajárásokat pedig minden héten változtatni kell.[7] A nyáj számára kijelölt járáson - az Alföldön általános gyakorlatnak megfelelően - a jószágokat szakaszosan volt szabad csak legeltetni. Míg az egyik szakaszt teljesen lelegelte a jószág, addig a többin gyarapodott, erősödött a mező.
Ebben az időben arról is döntött a tanács, hogy Pohamarán 4 sőrejárást alakítsanak ki. A pusztát 4 egyenlő részre osztatták a kerületi mérnökkel, aki mellé segítségnek mind a 4 sőregazdaságból két-két ember ment ki.[8] Máskor pedig a jószág számának a gyarapodása illetve a legelő állapota úgy kívánta, hogy csak 3 sőrejárásra osszák Póhamarát.[9] Az ecsegpusztai gulyák jobb ellátása érdekében is a járásokat megváltoztatták, és 3 szakaszba jelölték ki a gulyák legelőjét.[10] 1843-ban a Malomzugban 200 darabból álló meddő tehén járását mutatták ki. Ennek a meddőgulyának a hátasabb részeket adták.[11] Mivel azonban a legelő minősége jónak mutatkozott, hogy oda akár több állat is mehetett, ezért a kihajtható állatok számát 250-ben állapították meg.[12] A Malomzugot a kevi tanács 1804. nyarán vágómarhák hízlalására jelölte ki. Kiderült azonban, hogy mindössze 37 db. vágómarha van, amit nagyon keveselltek. Ezért a mészárszék gazdákat marhavételre serkentették.
Már utaltam arra, hogy a tanács a kiverés után számbavette az egy nyájba összeállt állatállományt, és ha szükséges volt, a körülményeket mérlegelve a legelő állapotához, minőségéhez és az itatás lehetőségéhez igazította a nyáj létszámát, de meghatározta azok életkorát és nemét is. 1798-ban pl. Túrkevén a szemle során azt állapította meg az előljáróság, hogy "a gulyabeli marhák kiverése igen rendetlenül történt, meghatároztatik, hogy harmadfű, negyedfű és idősebb tinók és tulkok az ökörcsordára verettessenek."[13] De a legelő beosztása is az előljáróság dolga volt. 1842. januárjában pl. Pohamarát 4 sőrejárásra osztották, a sőrejárásbeli sort a következőképpen határozták meg: "Két kúti járás az 1-ső, 2-k tizedé, Dobhalmi járás a 3-k tizedé, Hegyesi járás 4-k, 5-k és 6-k tizedeké, a Telek pedig a 3 sőrén meg nem fért marháké."[14]
A nyájak szervezésében is a városok területi elve volt a meghatározó. Tehát az egyes nyájak rendszerint egy-egy városrész jószágállományából verbuválódtak - ahogy mondták, tizedenként,esetleg 2-3 tizedenkét állították össze. Ez a rend nemcsak a saját legelőkre vonatkozott, de a bérelt pusztákat is hasonló elvek szerint használták. Kisújszállás tanácsa pl. a bérelt külső pusztáján Kecskésen ezt az elvet következetesen érvényesítette: szigorúan meghatározta a kihajtandó jószág nemét, számát, kijelölte a legelőjét. 1867-ben pl. két gulyának határozták meg a helyét: "az innenső vagy Tarjáni állásra megyen Földi gulyás, Czepán pedig a túlsó vagy Kövesdi állásra. Esztendőnként cseréljék az állást."A tanács folyamatosan ügyelt arra, hogy a nyájak évközbeni csereberélésével az állatok ellátása kiegyenlített és folyamatos legyen. Kecskésen a kisújszállásiak tinógulyákat, üszőgulyákat, anyagulyákat és méneseket tartottak. Általában két ménes, egy szűzgulya, egy anyagulya, egy tinógulya és többnyire két ökörcsorda legelt a kecskési legelőn egészen 1947-ig.[15] Kunmadarason mind a belső legelőre mind a külső Nagyrétre előbb a tanács által szervezett nyájak mehettek, később pedig a közbirtokosság által meghatározott őrzési egységekben lehetett kihajtani mind a szarvasmarhát mind a lovat és a juhot.[16]
Kevesebbet tudunk a városok sertéstartásáról. Mindenhol volt több, naponta kijáró csűrhe, és volt a réteken egész évben kinn tanyázó konda vagy nyáj, melyekre a nyájkondások vigyáztak. Ez utóbbiakra pl. Túrkevén 1836. karácsonyán az a panasz érkezett, hogy "a hátas és kaszáló helyeken a disznónyájak különösen igen sok kárt tésznek." Ezért elrendelték, hogy "tsak a laposabb tájékokra szoríttassanak."[17] 1834. előtt valószínüleg a sertéstartó gazdák által fogadott kondások őrizték a nyájakat, a tanács nem szólt bele a velük való egyezségbe, a pásztorbérbe. Majd csak ezekben az években vonják a sertésnyájak pásztorainak fogadását is tanácsi elenőrzés alá. Túrkeve tanácsa pl. elrendeli, hogy "a nyájkondások is a többi pásztorokkal együtt a városházánál fogadtassanak meg. Hírdettessen ki a nép előtt, hogy minden gazdaság a kondásokat új esztendeig fogadják, és a jövő esztendőkor minden kondás gazdák közbejövetelekkel a városházánál fogadtassanak meg."[18] Karcagon 1800-ban amiatt érkezik panasz a tanácshoz, hogy Papp Ferke nevű kondás sok kárt tesz, mivel a sertésnyájjal a réti kaszálóban lakik, s a kaszálókat elrontja. Ezért a tanács a pásztort 25 pálcaütéssel fenyíti viselt dolgaiért.[19]
A sertésnyájak legeltetéséről keveset tudunk, bővebben később külön fejezetben mutatjuk be. Nagyon ritkán került tanácsülés elé valamilyen ügy kapcsán ez a kérdés. 1813. novemberében Pankotai Józsa Gábor tiszafüredi földesúr küldte át a karcagi tanácshoz az emberét, mivel a füredi rétet a víz teljesen elborította, nincs hol legeltetni a sertéseit, kérte, hogy a karcagi rétben legeltethessen. A tanács elutasító választ adott arra hivatkozva, hogy a rét most olyan állapotban van, hogy azon a karcagi sertések sem élhetnek meg, hanem mint eddig, gyepen vannak. "Minden gaz nélkül való a rét annyira, hogy még bányának valót is más határról kell hordani, azért ezen részbe szolgálni nem lehet."[20] A rétekben a sertések a télre készülve bányát, mély gödröket dúrtak maguknak, amibe egy-egy állat belefért. Ezekbe gyékényt, avarfüvet, nádcsörmőt hordtak. Ezekkel bélelték ki. Györffy István a Nagykunsági krónikában szemléletesen írta ezt le. Szűcs Sándor is többször szólott róla.[21] 1867. májusában a karcagi vizsgáló küldöttség a sertésnyájakat nagyon rossz állapotban találta, mivel nem volt alkalmas, jó legelője. Ezért arról határoztak, hogy a sertésnyájak a közlegelőn a kosjárásokon kívül bárhol legeltethetők.[22] A kisújszállási tanács 1778. májusában a túrkevei sertésnyáj tilos legelését tárgyalta. Megállapították, hogy eddig békességesen intézték el az ilyen dolgokat, de most azt a területet szeretnék tilalomba tenni, de a nyáj csak nem akar onnan kimenni. Ezért a 160 darabból álló sertésnyájból 27 db-ot lefoglaltak, és ezt csak megfelelő ellenszolgáltatásért hajlandók kiadni Túrkevének.[23]
A rétben tanyázó sertéseket is pontosan számontartották a Nagykunságon, és mindenféle csalárdságot, pásztori hanyagságot szigorúan büntettek. A kevi tanács az ecsegi legelők védelmében a kondát a hátasabb helyekről a rétes, mocsaras helyekre hajtatta.[24] A nyájas sertéseket tartó túrkevi gazdák 1790-ben bepanaszolták a tanács előtt Borsos János kondást, hogy 19 sertésüket "szőrén lábán elvesztegetett." A pásztor azzal mentette magát, hogy "azon sertések a réten széledvén tsak széjjel, majd annakidején meg fognak kerülni."[25] Mivel a dátumból kitetszően - januárban tárgyalták az ügyet - télen történt esetről volt szó, minden bizonnyal olyan konda volt ez, amelyik kinn telelt a rétben. 1796-ban Illés Ferenc karcagi kondást azért büntették meg, mert 13 sertést elvesztegetett, amelyik megért volna 156 rénes forintot. A tanács úgy döntött, hogy mind a házát mind a földjét lefoglalják a kárba. Több gazda is gyanúba került ugyan, hogy részese volt ennek a kártételnek, mégis a pásztort büntették meg: két láncalja földjét, két negyedfű üszőjét és a házát lefoglalta a tanács. Egyúttal felszólították, hogy a kárát keresse azokon a gazdákon, akik segítettek a sertések eltökítésében.[26]
Végezetül egy túrkevei adattal szeretném ezt a kérdéskört zárni. 1799-ben a város a sertéstartásról a következő rendelkezést hozta: "Előfordulván szóbeszédben, hogy sokan találtatnak olyan gazdák, kik idős sertésseket a nyájak közé ki nem verik, hanem idehaza csürhére hajtogatják, s azok által a helység környékén feküvő legelő mezőket öszvedúratják, mely egyébféle legelő marháknak kárával tétetik. Kihírdetés által intessenek meg a lakostársaink, hogy az idei szaporaságon kívül minden sertéseket nyájkondások elébe adják, s a gyenge malacos sertéseket is minekutánna a fiaikat az ételre kapatják, a nyájra kiverjék. Hízlalásra idehaza hagyandókat ólakba rekesszék máskülönben.."[27]
Általánosnak mondható a szomszédos települések közötti villongás, mivel a pásztorok nem mindig tekintettek a határokra. Ha a szomszédos földön jobb legelő volt, minden kérés nélkül áthajtották az állatokat. Gyakran a törvénytelenségre még a gazdáktól is biztatást kaptak. A kihágásokat a tanácsok következetesen büntették: behajtatták az állatokat, megbotoztatták a pásztorokat. 1794-ben a karcagiak a Dusa-szigetnél a füzesgyarmati gulya kártétele miatt zálogot vettek.[28] 1806. nyarán a püspökladányi marhák a karcagi földön a Sándorokon, a Büszkeoldalon, az Agyagoson és Kígyóson olyan nagy kárt okoztak, hogy azt a területet már semmire sem lehetett használni. A tanács küldöttei próbáltak ugyan egyezkedni a ladányiakkal, azonban ez nem vezetett eredményre.[29] 1866-ban az ökörcsorda vizsgálatára kiment delegáció a madarasi ménest találta karcagi földön. Kb. 130-150 ló legelt tilosban, és ez nem tekinthető kivételes esetnek, hanem - a pásztorok előadásából kitűnően - rendszeres kártétel volt. Ezért 2 lovat zálogba behoztak a város udvarára, és várták a madarasi küldöttséget, hogy a kárt közösen tisztázzák.[30]
A pásztorbérek kapcsán láthattuk, hogy külön díjazták azokat a pásztorokat, akik télen is kinn szolgáltak a nyájak mellett. A néprajzi irodalomban bőséges adatmennyiséget találunk, amelyik ezt a szilaj jószágtartást mutatja be. Elég ha csak Györffy István sokoldalú munkásságára gondolunk. Ennek az életformának egyik legmegkapóbb és részleteiben is hiteles, színes rajzát adja a Nagykunsági krónika Szilajpásztorok című fejezetében. Györffytől tudjuk, hogy a szilajmarha télen a rétek belsejében a szigeteken tilalomba tett avarfüvet legelte, ahogyan ő írja: a rét avarfüvével élt a jószág, "a sás, gyékény, csetkáka sőt az apróbb nád télviz idején jó tápláléka volt a kintlevő gulyának, és csak akkor verték szét a gulyát, ha már végképp nem tudta a nagy hó alól előkeresni azt a kevés takarmányát, amivel átvészelhette a telet." Ilyenkor szétverték a gulyát, hazahajtották a gazdák, hogy a nyáron gyűjtött takarmányon istállóban teleltessék, míg ismét a legelőre nem mehet.[31] De a források is szólnak ilyen dolgokról. A kunszentmártoni tanács Balla Pált fogadta meg kiscsikósnak, megegyezvén vele, hogy ameddig csak kinn lehet, addig köteles legeltetni a ménest. A kenyérbérét is ehhez szabták: "télen által a beszorulástól a kiverésig hetenként 3 kenyér, nyáron pedig hetenként 4 kenyér." A gulyásoknak "téli hetekre minden hétre 4 kenyér, kiverés után pedig minden emberre hetenként 2 kenyér."[32] Kitűnik az adatokból, hogy a kinn telelő pásztorokra különös gondja volt a tanácsnak, amit a bérezésben is kifejezésre juttatott.
Természetesen a telelő szigeteken tartott gulyáknak, méneseknek, juhnyájaknak az ellátásáról nemcsak úgy gondoskodtak, hogy tilalomba tették az ott termett füvet, nem engedték lekaszálni, hogy lábon megvénülve maradjon téli legelőnek, hanem az első kaszáláskor levágott, megszárított gazt, füvet ott helyben boglyázták fel, és télen az éhező nyájakkal etették meg. Mert csak a lábán száradt takarmány, amit a legelő állat ott talált, különösen nagy havazások idején kevés lett volna.[33]
A rétekben sok jószágot teleltettek. Rendszeresnek mondható az egész Nagykunságon a rétek belsejében lévő szigetek telelőnek hagyása. Az ott gyűjtött, boglyákban őrzött gazos szénán, valamint a levénült avarfüvön telelt ki a jószág a pásztorok felügyelete alatt. Ecsegpuszta és a kisújszállási Marjalaka között lévő határperben erre a téli legeltetésre is tanulságos példát találunk az 1760-as évekből. A tanúvallomások a következőket őrizték meg számunkra: "a kisújszállásiak szarvasmarháji és sertés nyája télben nyárban ott legeltetett szabadon minden háborgatás nélkül." Nagy János 64 éves törökszentmiklósi lakos vallomásából megtudjuk, hogy 45 évvel ezelőtt "a szárazság miatt megszűkülvén a fű," attyával együtt Kunmadarasról átal jöttek Kisújszállásra füvet (kaszálót) venni. A bíróval megegyeztek, hogy a Pásit- és Rakoncás-szigeten vághatnak füvet. "Alkudozás után visszamenvén a tanú, nemcsak maga, hanem még rajtok kívül vagy 16 gazda eljött és az említett szigetekben kaszáltak és szénát csináltak, melyben több tőlt egy hónapnál. A tanú ugyan a Pásit-szigetbül hazahordatta Madarasra a szénát, a Rakonczás-szigetben pedigh oda hajtott marhájával étette meg. A többi pedig, akik ott kaszáltak, haza nem hordották, hanem helyben étették meg a szénát."[34] Minden bizonnyal nemcsak a füvet vették meg a madarasiak, hanem a téli legeltetés jogát is, mert ez a két dolog szorosan összefüggött. Hogy ez lehetett a gyakorlat, a per során kihallgatott másik tanú szavai bizonyítják: "mind a Rakonczás szigetet mind a Pásit szigetit az midőn az árvizek megengedték kaszálták, marhával megétették az kisújszállásiak, és ez előtt mintegy öt esztendővel is nagy kazal szénájok lévén, ottan sőréket teleltettek."[35]
Pár évvel később is tanúk vallomásai alapján állapították meg a réteken lévő határt. Dobozi János kisújszállási lakos a ravaszlyuki szigetben "egy kazalra való szénát is kaszáltatott, mellyet következő esztendő telén marháival meg is étetett az említett szigetben." Egy másik tanú azt állította, hogy "az Halasban pedig hogy ezelőtt mindegy 30 esztendőkkel telelt volt a kisújszállási marha tudgya biztosan. Tudgya azt is, hogy a Vajason szép fodor sás teremvén, egy falka kisújszállási nyáj juh ott telelt." A következő tanú így emlékezett: "a rajta termett nádat vágták, és ezen tanú is a marhával télen rajta telelt."[36]
Más tanulságos dolog is kiderült ezekből a vallomásokból. Megtudjuk, hogy a földrajzi nevet családnévből eredeztetik: "A Nyárisziget éppen majdcsaknem a Marjalaki Telek közepében esik, melly sziget kisújszállási familiátul vette eredetének nevezetit, melly familiábul Nyári István ezen tanúnak kereszt attya lévén, számtalanszor hallotta tülle a Deutralis (kérdéses) szigetnek ezen nevezetét."
1734-ben Kisújszállás tanácsa kérte Ecsegpuszta tulajdonosát a Pálos szerzetesrendet, hogy az egy éves árendát engedje el. Indokként felhozzák, hogy "a föllebb elmúlt esztendőben néha a szárazság, néha az árvíz miatt semmi hasznát nem vettük, mert az árvíz földit Ecsegnek ellepvén, marháink nem élhettek rajta, az szárazság pedig olyanná tette egészlen mint az háznak padimentumát, mellyen fű nem terem. Sőt még tűzrevaló elegendő nádat sem találtunk rajta, hanem kénteleníttettünk gulyabéli marháinknak Ns. Békés vármegyében lévő Síma, Cseit, Bacsa névő prediumokat árendálni, telelni hajtani, melly marháink között vannak az uraságh (t.i. a Pálos rend) számos marhái is."[37]
A rétekben tartott marháknak külön épített etetőhelye nem volt. A takarmányt a hóra szórták, vagy a gulyaállásra vitték, ahol a földről ette fel a jószág. Kunhegyesen az 1700-as évek végén határoztak úgy a szükség diktálta takarékosságra hivatkozva, hogy a takarmányozást célszerűbben oldják meg: "Ord. bíró uram jelenti, hogy az helység bikái más jószágainak nem lévén semmi jászoljai melyből a takarmányt takarékosabban feletetnék, mintsem a földről, tehát szükséges volna valamely jászolról gondosodni, különbenis a takarmány szűk vólta éppen ezt kívánnya."[38]
A külső pusztákon legeltető pásztorok saját szállásukat praktikusan rendezték be. Általánosnak és gyakorinak mondható a bőven termő nádból ültetett hatalmas méretű kerek nádkunyhó, melyet Györffy István a következőképpen írt le: "ültettek is a ridegek akkora kerek nádkunyhót, hogy háznak is fel illett volna. Felyül, ahol a kontyát szénakötéllel körülcsavarták, volt a füstlyuk, a kontyon átdöfött kontyfáról csüngött a horgos gangó a bogrács felakasztására. A fal tövén körül zsombokból készült vackok voltak, fekvésre, a tűz körül pedig ló és szarvasmarha koponyák ülésre."[39] Szűcs Sándor pedig a Sárrétről írja: "a jószág mellett ott sínylődtek a pásztorok is, kerek nádkunyhójuk szemben állott a karámmal. Akkora volt, hogy a számadó két-három bojtárjával kényelmesen ellakhatott benne. Körül a fal mentén nádkévéből és gúnyából fekhelyet vetettek maguknak. Középen égett a tűz: főztek, melegedtek nála és világításra is ez szolgált. Hogy a kunyhó lobot ne vessen, belől betapasztották. A füst a csúcson vágott kerek lyukon szállott el. Ha nem égett a tűz, hamar kihült a kunyhó."[40]
A pásztorok holmijának tartására és a maguk védelmére is a másik alkalmatosság a talyiga volt. A nagy nádkunyhóval szemben az volt az előnye, hogy a gulya mozgását követve az új álláshelyre lehetett vontatni. Igy mindig a jószág közelében lehetett tartózkodni, illetve a talyigát mindig szemmel lehetett tartani. Az 1760-as években a már idézett ecsegpusztai és marjalaki határperben arról szólt az egyik tanú, hogy "a Kúpnád Szigethin volt a kis újj szállási gulyásoknak talyigája is."[41] 1768-ban egy tanúvallomásban olvassuk: "a Vajas közepén ezen tanú taligájával lakván látta szemeivel, hogy kisújszállás hellységének lakossai nádat is vágtak benne, és hogy a nádvágók talyigájánál is háltak."[42]
Kisújszállás jegyzőkönyvében az 1779-es esztendőből egy kártétel kapcsán arról értesülünk, hogy "túrkevi Szűcs István számadó gulyás törvénytelenül a talyigáját éppen a kisújszállási Gástyás határba állítván, tilalmassá határoztatott kaszáló rétünket minden nap legeltetni, pusztítani nem írtózott, hanem egész gulyáját rajta legeltette, melyért egynehány darab marha be is hajtatott."[43] 1800. januárjában a karcagi N. Szabó János a tanácsnál bepanaszolta Sütő János gulyásbojtárt, mivel a múlt karácsonykor az ő két ökrét fogta be a talyigába. Az Apavára derekán a talyiga elakadt. Négy másik tinóval akarta keresztülvontatni. Az erőlködésbe a gazda két ökre beledöglött, kárát kereste a bojtáron. A pásztor védekezésül elmondotta, hogy a talyigán mindössze csak 6 kenyér volt, "egyébként is nem ettől romlott el az ökör, mert amikor megnyúzták, a tüdeje teljesen össze volt rohadva." Azt is megtudjuk a további vallomásokból, hogy Sütő János az ökröt nem ütötte verte, mint ahogy a gazda állítja, hanem egy, a bal kezében lévő kis almafabottal biztatta, mivel a jobb válla a lőcs alatt volt."[44] Tehát a pásztorok talyigája ökrökkel vontatható, kerekes, lőcsös alkalmatosság volt, melynek zárt terében a kenyereken kívül másféle holmi is lehetett. 1799. decemberében egy karcagi panaszt tárgyaltak, ugyanis a jászkun kapitány Illéssy János marhái a Rakoncás határnál a karcagi földet legelték, és még "a gulyása is a kunyhóját oda építette, szekerét, tanyáját ott tartja."[45] Nem tudjuk, hogy ez a talyiga és a szekér milyen készületű lehetett, és hogy borította-e valamilyen esőtől, naptól védő ekhó, csak gyanítjuk, hogy így felelhetett meg a célnak. A kunszentmártonhoz tartozó Mesterszállás és Mezőtúr közötti határvitában meghallgatott tanúk állították, hogy az ott legeltető pásztorok talyigáját felgyújtották a túriak, benne égett az élésük (eleségük) és a ruházatuk is.[46]
Püspökladány bírái azért írtak a karcagi tanácshoz levelet, mert "a téli napokban a karcagi gulyánál, melynek számadója Mészáros nevű, két ismeretlen ember egy öreg szőke kocadisznót agyonütött, ott megperzselték, meg is eddegélték, melyből Kiss András talyigás és gulyásbojtár Sütő Ferenc is részesültek." A sertések gazdája, egy ladányi ember kérte, hogy a karcagi tanács az ügyet vizsgálja ki.[47] 1791. nyarán pedig Nagy István bócsai számadógulyás tett panaszt a tanácsnál, hogy Kódorgó János a talyigáját felvervén, tarisznyáját, késit és más eleségit ellopta."[48] Ezekből az adatokból is nyilvánvaló, hogy a talyigában elsősorban élelmiszert tartottak. A kisújszállási tanács 1836-ban a pásztorfogadás alkalmával azt rögzíti a protokollumban, hogy a számadó sőrés "jó alkalmatos bojtárt maga erszényére tartozik fogadni, mint szintén talyigás gyereket is."[49]
Több adatból valószínűsíthető, hogy a talyigás mindig gyerek volt, aki a pásztorszállás környékének rendbentartásával, felügyeletével volt megbízva, hogy őrizetlenül ne maradjon az ott levő érték, mivel a pásztorok a nyájjal messze elmentek legeltetni. A talyigás megfelel a lakosként, kisbojtárként emlegetett szolgáló gyereknek. Nekik volt a tisztük meleg étellel várni esete a legeltetésből visszatérő pásztorokat. - Hogy aludtak-e a talyigában nem tudom, de nem tartom valószínűnek. Leginkább csak az élelmiszert és a ruházatot tartották benne, a pásztorok nádkunyhóban húzták meg magukat a hűvösebb idő beálltával. A néprajzi leírások és a recens adatok is ezt erősítik meg.
A pásztorok élete igen szigorú és kemény volt, hiszen a rájuk bízott nagyértékű jószágállomány legeltetése, itatása, egészségük gondozása és védelme nagyon sokféle feladatot rótt rájuk. Különösen a védelem jelentett állandó és folyamatos figyelmet. Nemcsak a rossz szándékú emberektől kellett a nyájat vigyázni, hanem különösen téli időben a rétek szélén, rétekben legelő állatokat az éhes farkasok is fenyegették. A jegyzőkönyvekben sűrűn találunk adatokat, hogy a rétek körüli falvak, mezővárosok előljárói egy-egy határnapot megjelölve farkaskergetésre, farkasölésre szólították fel a lakosokat. Ilyenkor mindenhonnan kimentek, körbevették a kijelölt rétet, és befelé haladva ami farkast értek, igyekeztek elpusztítani. Ilyen farkasvadászatokra téli napokon került sor, mikor a vizek befagytak, bátran lehetett a nádasok között a jég hátán járni. A farkaspusztításnak szép leírásait találjuk Györffy István és Szűcs Sándor munkáiban.
A pásztorok kutyák nélkül nem tudtak volna megbirkózni a rájuk rótt feladatokkal. A kutyák sokféle hasznáról gazdagon szól a néprajzi irodalom. Nélkülözhetetlenek voltak a terelésben, az őrzésben, kivették részüket a farkasokkal vagy a rossz szándékú emberekkel való küzdelemben. Nem véletlen, hogy a díjlevelekben, pásztorbérekben gyakran megemlékeznek a kutyák járandóságáról is. Az egyik nyájőrző pásztorkutya a kunok ebe[50] a komondor volt, de szívesen tartották a kuvaszt és a juhok mellett a pulit. A kutyák nyakába kovács készítette szöges nyakörvet tettek. Néha padlások zugaiban vagy egykori pásztorcsaládok leszármazottainál megbecsült emlékként, de múzeumi gyűjteményekben is találunk míves készületű nyakörveket. Nemegy valóságos kovács mesterremek. Párhuzamait az ázsiai nomád népek tárgyi kultúrájában is megtalálhatjuk. Ezek a nyakörvek arra szolgáltak, hogy a kutyákat megóvják más kóbor kutyáktól, egymástól, de leginkább a farkasoktól.
A farkastámadás gyakori volt a karámok környékén. A farkas a megtámadott állat torkának esett. A kutyát a nyakörv megvédte a farkas harapásától. Szűcs Sándor több írásában olvashatunk ezekről a farkaslakodalmakról: "a soros bojtár megkerülte a karámot, és táplálta a lobogó nagy nádtüzet, ennek enyhében melegedvén s evvel tartva vissza a veresfülűeket. Körülötte járkáltak a hatalmas fehér komondorok, amelyek farkasfogásra voltak betanítva. Nyakukon hosszú szegekkel átvert, szíjból való vagy hegyes kapcsokból összeállított kovácsoltvas nyakörvet viseltek: ez védte torkukat a farkas harapása ellen. A komondorok viselkedéséből már előre gyanította a pásztor, ha az ordasok támadásra készültek."[51] Györffy István is szemléletesen írta le ezeket a farkaskalandokat:" A borjúnagyságú szegesörvű komondorok vonítva és nyüszítve keringettek a nyáj és a pásztorok között. A marhák megtorpanva, reszkető inakkal, meredt szemmel, nagyokat fújva várták a bekövetkezőket. Eriggy csak te"! Elébe csak! Hajrá! kiáltások hangzottak. A komondorok vinnyogva méregették az ellenség erejét, s ha túlerőben érezték magukat, megszalajtották az ordasokat."[52]
A pásztorok segítségére voltak még a szerszámok és a fegyverek is. Ezekkel bizony nemcsak a jószágot védték, hanem gyakran a kocsmai verekedéseknek is jeles eszközeiként szolgáltak. Nem véletlen az, hogy 1737-ben Podránszky György Jászkun adminisztrátor eltiltotta a nagykun községek bíráit és esküdtjeit a kocsmázástól, ennek indokaként a következőket hozta: "némely Nagykunságban lévő bírák és esküdtek a kocsmát gyakorollyák, ottan más közönséges népek botránkozására veszekednek, gulyásoknak és csikósoknak hasonlóan tesznek magokat - főképpen pedig a kunhegyesiek felől ily hír futamodott."[53] A Jászkun Kerület gyakran utasítja az egyes kerületek kapitányait, hogy a gulyásoktól és juhászoktól mindenféle fegyvert és nyerget szedjenek el, és kisbaltánál egyebet ne hagyjanak náluk."[54] 1775. januárjában a Jászkun Kerület szabályrendeletei között olvassuk a következőket: "Gyakori példa, hogy a mezei és házi juhászok vaskos husángokkal fölfegyverkezve veszekedést kezdenek és embert ölnek, vagy botokkal a rájok bízott nyájban nagy kárt tesznek. Ennél fogva az ilyen botok használata - minthogy a farkasok ellen kutyákkal úgyis el vannak látva - ezennel egyszerűen megtiltatik, mindannyiszor 6 forint vagy 15 botütés terhe alatt.[55]
Szólnunk kell röviden a pásztori hierarchiáról. Nemcsak akörül volt vetélkedés, hogy melyik nyáj őrzője az elébbvaló: a gulyás, a csikós, a juhász és a kanász a sorrend, hanem egy nyáj őrzésén belül is megvolt a szigorú alá-fölérendeltségi viszony. A legnagyobb felelősséget a számadó vállalta, aki vagyonával is felelt az okozott kárért - mint láttunk rá példát. Az ő segítői a bojtárok voltak, akik között a munkában eltöltött idő és tapasztalat szerint különböző rangsor alakult ki. A számadó bojtár a számadót helyettesítette, ha az távol volt. A nagybojtárok, öregbojtárok következtek a sorban, legvégül a kisbojtárok, lakosok vagy talyigások. Amíg a hagyományos tartásmód élt, addig a pásztori hierarchia is megvolt. A 18. század első felében, de nyilván korábban is már találkozunk ezekel a tisztségekkel. Ennek szépirodalmi példáit is idézhetjük. Gondoljunk csak többek között Móricz Zsigmond vagy Jókai Mór munkáira, vagy a nemrég újra kiadott önéletrajzi ihletésű kétnyelvű könyvre, A kisbojtárra, amelyik cselekménye Ecsegpusztán játszódik. Szerzője az Amerikába szakadt szobrászművész Finta Sándor, aki 3 évig élt kisbojtárként Ecsegpusztán Finta Miklós számadógulyás mellett.[56]
Arról már korábban volt szó, hogy az elveszett jószágot a károsult gazda mindig a tanács előtt kereste a pásztoron. A tanács tanúvallomások alapján igyekezett gondosan megállapítani a tényeket, a pásztorok bűnösségét vagy ártatlanságát. A források azt igazolják, hogy a tanács nagyon szigorúan büntette a pásztort, ha a felelőssége bebizonyosodott. 1798. decemberében több juhtartó gazda bepanaszolta a számadó nyájjuhászt Győrfi Istvánt aki karácsony estéjén a nyájból kihányt 100 juhot hazahajtotta. "A kézhez adást dél tájban elvégezte, és idejében a nyájhoz kimehetett volna, mégis az időt idehaza eltöltötte, s ki nem ment, azomba akkor éjjel a farkas széjjelhányta a juhokat, s nagy kárt vallottak." A juhász azzal védekezett, nem korhelység miatt töltötte idehaza az időt, hanem egy társára várt, akivel kimegy a nyájhoz. A közben feltámadt nagy viharban eltévedtek, nem találtak a nyájhoz, így eshetett meg a kár. Tanulságos a tanács állásfoglalása a kérdésben: "Győrfi István juhász idejében kimehetett volna a nyájhoz, amint azzal tartozott volna is, és ugyanezért az illő gondosságnak elmulasztásával vétkesítette magát. Ezen történetben méltán következhetne ezen kárnak megtérítése. De mivel a gazdák maguk önként elengedik a vad miatt esett kárnak a felét, ezen köszönetre méltó jóakarat mellett tartozik a farkas által tett kárnak felét, aminek pedig nyomát nem adhatta, egészen megtéríteni a gazdáknak."[57] 1800. májusában pedig a Jászkun kerületi tanácskozásnak kell döntenie egy súlyos ügyben, ugyanis sok kisújszállási lakos panaszkodott, hogy a korábbi téli fergeteg miatt a juhaikban tetemes kárt vallottak. 1537 juh pusztult el akkor a számadó és a bojtár gondatlansága miatt, mivel magára hagyták a nyájat, és a városban a csapszéken mulatoztak. A kerület mérlegelve a panaszosok igazát, a pásztorokat marasztalta el, súlyos büntetést rótt rájuk.[58] De felelősségre vonták Király Pál számadójuhászt is, aki Láposi Sámuel 1 juhát és két tokjóját elvesztette. A büntetésből kiderül, hogy egy másik juhásszal összeeresztették a nyájukat közös legelésre, ők pedig együtt elmentek a kocsmába. Ezért a kárt közösen kell megtéríteniük a gazdáknak.[59]
1802. tavaszán a madarasi tanács elé még tanulságosabb eset került. M. Berczi István gazda bepanaszolta öregebb szolgáját Nagy Mihályt, mivel annak "gondviseletlensége, restsége avagy juhaitól lett eltávozása miatt 4l juhait, 9 tokjóját, 2 örüket, 4l bárányokat az farkasok széjjel hánytak s megöldöstek." Külön fájlalta a gazda "nemhogy az káron mint jószivű cseléd megszomorodott volna, sőt inkább a szomszédba menvén csúfosan azt mondotta: no, nem eszik Berczi zangurát, mert széjjelhányta a juhát a farkas." A tanács meghallgatta Nagy Mihályt is, aki a történetet így adta elő: "Ő nemhogy örült volna Berczi István gazdájának juhaiban vallott kárán, sőt inkább a bánat és szánakozás miatt ereje is úgy elment, hogy a szekérre csak egy juhot is nehezen tehetett fel...azt lehet inkább mondani, hogy egyedül magának gazdájának cselekedete által esett a szerencsétlenség, mert jó helyen voltak a juhai az előtt karámban más gazdákéval együtt megtelepítve, ti. az Üllő parton, melyeket is onnan nem kell vala különszakasztani, s a Nagy mezőre hajtani, kivált osztán tilalmas helyekre, s ugarokra szoktatni. Maga parancsolta neki - az mint előadja - gazdája, hogy éccakára hajtsa az ugarbeli vetésekre, mert - úgymond - ott többet esznek. Mikor mondotta, hogy nem jó oda hajtani, mert odaszoknak, és azután nem lehetne megtartani az oda való meneteltül, az minthogy a veszedelem meg is történt. Mert másnap a juhokat a Nagy mezőn kezdette legeltetni sokáig, szinte éjfél utánig. De a juhok csak őgyelegtek, nem maradhattak, mindig mentek volna, de talpon lévén nem engedte. Mindenkor a szekér mellé támasztott kevés nádból álló karámhoz fordítgatta, úgyhogy azok ott megfeküdtek, és osztán éccakára ő is elaludt. Azalatt pedig a juhok felkerekedtek, elindultak az ugarbeli vetésekre, és éppen azon úttyokban esett meg rajtok a veszedelem. Hirtelen észre sem vehette, mert fel nem serkent, mikor pedig felserkent már, és utánok ment, a juhok túl voltak az ország útján, és ugyancsak az ugarföldön hányták őket széjjel a farkasok, minthogy a döglött juhokat is ott találván, ott rakták fel a szekérre. Mentségére előadja, hogy a juhok közül egyen sem volt kolomp, pergő vagy csengő, sem pedig kutya nem volt azok mellett, mert ha lett volna, az midőn azok szökésnek vették magokat, úgy a pergő vagy a kutya lármájára felserkent volna, és azokat megoltalmazta volna."[60] Hihető a szolga előadása. A gazda telelő juhainak őrzését bízta rá, és kényszerítette a tilosban való legeltetésre, ezért nem engedélyezte kolomp, csengő vagy pergő és kutya tartását, nehogy ezek elárulják. Így esehetett meg a kár. Hogy a tanács milyen ítéletet hozott, nem tudjuk, mindenesetre egy szép kerek történettel és feltehetően egy kun szóval - zangura - lettünk gazdagabbak. A zangura az ellés utáni néhány nap sűrűbb teje, amit gulásztának hívnak általában.

J e g y z e t e k

1. Prot. Tk. 1778. júl. 3. 57.
2. Prot. Tk. 1797. febr. 20. 278/71.
3. Prot. Tk. 1780. máj. 4. 141.
4. Prot. Km. 1826. ápr. 2. 329/144.
5. Prot. Tk. 1781. aug. 18. 3-4.
6. Prot. Tk. 1797. febr. 20. 279/73.
7. Prot. Tk. 1801. márc. 22. 105.
8. Prot. Tk. 1801. ápr. 9. 124.
9. Prot. Tk. 1799. máj. 1. 160/131. A Póhamári ökörjárás 3 egyenlő részre szakasztasson olly móddal, hogy amelly rész hijánosabb lenne, bővíttessen, ezt hozván magával a sőre ökröknek ez idő szerént számosabb volta, mely bővítés a helység Pohamári kaszálójából leszen az első vagyis belső járás a helység szántóföldjeinek Vas Mihály uram földje felől való végitől kezdődvén a hasítás a túri határban lévő laposokig fog vitetni. 2.ik hasítás a Fekete-halmon belől a Túri határnak tartván a második járás a Berettyó óldala Pásztai határ mentében ennek hasítása Pohamári telken keresztül az első hasításig. 3.ik járás a Dob-halom környéke a teleknek azon része melly belől esik a Túri határ mentében, az első járás hasításáig. A sőre tartó gazdák háromfelé oszolnak, eszerint Hajdú Ferentz uram házától a második tizeddel az első járásra Vas Mihály úrtól fogva a negyedik tized elejéig, onnét a harmadik tizedbeli Szénási Jánosig második járásra, Z. Szabó Mihály és Kiss Tamás századik sorja a negyedik tizeddel a harmadik sőre járásra. Megjegyzés: ha a szükség kívánja a most kiszakasztandó harmadik járásra közönséges erővel egy újj kút fog készíttetni.
10. Prot. Tk. 1800. dec. 19. 353/496.
11. Prot. Tk. 1843. febr. 26. 47/129.
12. Prot. Tk. 1843. ápr. 14. 112/266.
13. Prot. Tk. 1798. ápr. 10. 42-43/193.
14. Prot. Tk. 1842. jan. 3. 3/7.
15. Bencsik János, 1975. 262-263.
16. Fazekas Mihály, 1979. 71-77.
17. Prot. Tk. 1836. dec. 24. 299/921.
18. Prot. Tk. 1834. jan. 10. 4/12.
19. Prot. Kg. 1800. máj. 12. 133-134/367.
20. Prot. Kg. 1813. nov. 11. 139/539.
21. Györffy István, 1984. 27. Szűcs Sándor, 1940. 145-154.
22. Prot. Kg. 1867. máj. 19. 62/175.
23. Prot. Kj. 1778. máj. 10. 468/2.
24. Prot. Tk. 1836. dec. 24. 299/921.
25. Prot. Tk. 1790. jan. 5. 268/7.
26. Prot. Kg. 1796. márc. 7. 37/145.
27. Prot. Tk. 1799. márc. 9. 137-138/34.
28. Prot. Kg. 1794. aug. 23. 128/315.
29. Prot. Kg. 1806. júl. 8. 83/334.
30. Prot. Kg. 1866. máj. 26. 160/130.
31. Györffy István, 1984. 13.
32. Prot. Kszm. 1842. dec. 26. 429/260.
33. Szabó Mátyás, 1957. 66.
34. Kj. iratok é.n. Capsa C. fasc. 3. No 1.
35. Kj. iratok 1760. Capsa C. fasc. 3. No 12.
36. Kj. iratok 1768. Capsa C. fasc. 4. No 5.
37. Kj. iratok 1734. Capsa C. fasc. 3. No 17. A szárazság miatt Ecseg árendájának 1 évi elengedése...a föltebb elmúlt esztendőkben néha a szárazság, néha az árvíz miatt semmi hasznát nem vettük, mert az árvíz földit Ecsegnek ellepvén, marháink nem élhettnek rajta, az szárazság pedig olyanná tette egészben, mint a háznak pradimentumát, mellyen fű nem terem. Sőt még tűzrevaló elegendő nádat sem találtunk rajta, hanem kénteleníttettünk gulybéli marháinknak Ns Békés vármegyében lévő Sima, Cseit, Bacsa (sic!) névő praediumokat árendálni, telelni hajtani, melly marháink között vannak az uraságok számos marhái is (Pálosoké!)
38. Szilágyi Miklós, 1966. 102-103. Balogh István, 1938.
39. Györffy István, 1984. 18.
40. Szűcs Sándor, 1942. 13-24.
41. Kj. iratok é.n. Capsa C. fasc. 3. No 1.
42. Kj. iratok 1768. Capsa C. fasc. 4 No 5.
43. Prot. Kj. 1779. máj. 19. 38.
44. Prot. Kg. 1800. jan. 3. 4-6/9.
45. Prot. Kg. 1799. dec. 7. 500/645.
46. Kszm. iratok 1784. 17-45. nov. 20. 1-9.
47. Prot. Kg. 1794. márc. 5. 48-49/115.
48. Prot. Kg. 1791. júl. 4. 138/457.
49. Prot. Kg. 1836. jan. 1. 201/1.
50. Mándoky István, 1971. 365-385.
51. Szűcs Sándor, 1942. 15-16.
52. Györffy István, 1984. 12.
53. Karcagi Körrendeletek jkv. 1737-1771. 4., Hild Viktor, 9. köt. 214-215. és Jászberény 1737. nov. 12.
54. Jászkun ker. jkv. 1732-1742. 121-122. és Hild Viktor 9. köt. 353.
55. Jászkun ker. Szabályrendeletek 1775. jan. 1. Hild Viktor II. 142/323.
56. Finta Sándor, 1989.
57. Prot. Kg. 1798. dec. 21. 211-212/644.
58. Jászkun ker. jkv. 1800. máj. 23. 262/1124.
59. Prot. Kg. 1786. máj. 13. 66-67/3.
60. Prot. Km. 1802. ápr. 17. 25-26/64. és máj. 8. 31-32/75.

Sőre, göböly, gulya

A három fogalom egymásmellé kerülésének a létjogosultságát az indokolja, hogy mindegyikben a tenyésztési cél alapvetően azonos: a jószágot felhízlalni és értékesíteni. Ez a források fényében egyértelmű az első két fogalom esetén, melyek szinonímaként szolgálnak, jóllehet, valaha volt oka a megkülönböztetésüknek, de ez mára már elhomályosult. A harmadik fogalom azonban csak megszorításokkal vonható ide. Remélem azonban, hogy az olvasót az adatok meggyőzik, hogy közöttük gyakran elmosódnak a határok. A mindenkori tenyésztési célok és piaci viszonyok azok, amelyek némileg eligazítanak. 1792. októberében a túrpásztói örmény árendátorok azt kérték a túrkevi tanácstól, hogy mondanák meg, "hogy itten mit szoktak közönségesen sőre ökörnek hívni?...Itten Túrkeviben sőt a körül belől levő helységekben és pusztákon is - válaszol a tanács - sőre ökröknek neveztetnek minden heverő és hízó ökrök, már azok akármitsoda nagyságúak, s akárhol nevelkednek légyen, az itten heverő ökrökből öszve vert falka sőrének neveztetik, azoknak gazdája pedig sőre tartó gazdáknak hivatnak."[1]
Tanulságos Kisújszállás tanácsának l843. májusi ülésén hozott intézkedést idézni, hiszen itt eléggé jól körülírják a sőremarha tenyésztésének célját és tennivalóit: "Mivel eddig 15 vagy 20 évekkel ennek előtte a lakosok a sőre tartásból szép jövedelmet húztak," és hogy ez folytatódjon, a tanács különböző intézkedéseket foganatosított. l. A sőre létszámát 390 darabban határozták meg, "melyhez mint rendes számot meghaladó sőréhez köteles a sőrés 4 embert tartani, mely esik augusztus holnap elején. 2. A már sőrére kivert ökröket a kunhegyesi vásárig nem szabad sehova elhajtani. Ha valaki a kunhegyesi vásárra hajtja sőre ökreit és nem adja el, visszahajthatja a sőrére - szól a szentencia - ha pedig eladja, Margit napig (június 10.) nem hajthat helyette másikat csak utána annyit, amennyit eladott. "Szabadsága lészen az eladott vagy haszonvételre hazahajtott ökrök helyett fiatal tinó marhákat is hajtani." 3. "A sőre ökrök minden héten kétszer sózattassanak a sőregazda által,..kinek kötelessége lészen...azokat szorgalmasan sózni, sózásra próbát tévén azon vegyített sóval, mely most Szolnokba szerezhető 10 forint néhány krajcárokba számítván mázsáját." 4. "Sőrésnek fogadtatott Szabó Gáspár,...köteles maga mellé két nagybojtárt és egy-egy gyerkőcöt fogadni, az utolsót egyedül kenyér hordás, eleség őrzés és egyéb aprólékos segítség végett, és ezeket nyári túri vásárig mindenkor megtartani kötelessége lészen, amidőn a marhák számához képest kevesebb bojtárral is beérheti."[2]
Kétségtelenül a gulya a legösszetettebb őrzési forma a vizsgált időszakban. Olyan sokrétű nyájforma, amelyik a paraszti üzem mindenféle kiszolgálására alkalmas. Nem véletlen tehát, hogy a gulya maradt meg a paraszti emlékezetben is úgy, hogy az ott legelő állatok haszna mind az igázásban mind a tenyésztésben fontos szerepet játszik. A nyáj pásztora a gulyás is ezért volt a jószágtartó közösség előtt nagy becsben. A következőkben ezeknek a nyájformáknak a szűkös forrásokban fellelhető adatait kívánom csokorba kötni.
A piacokon jól értékesíthető hízómarha a göböly vagy sőre volt. Mivel ez képezte a legnagyobb értéket, számukra a legkövérebb füvű legelőket jelölték ki, bővizű kutakról itatták, limitálták a jószágok számát egy-egy legelőn és nyájban, és nagyon fontos volt a sózás. A sót nyaló jószág sok vizet ivott, bőségesen legelt, tehát jól gyarapodott, hízott. Nyáron július-augusztusra elkészült, piacra érett.
Amint a korábbi fejezetben láttuk, a nagykunsági mezővárosok is arra kényszerültek, hogy boldogulásuk érdekében a saját határukon kívüli területeken legelőket béreljenek. Ez a középkortól általános gyakorlata az alföldi mezővárosoknak, ez képezi vagyonosodásuk alapját. A bő legelőkkel rendelkező nagykunsági mezővárosok - mint láttuk - ugyancsak éltek ezel a lehetőséggel. Nincs olyan település, amelyik hosszabb-rövidebb ideig ne bérelt volna külső pusztát. Kunmadaras tanácsának a kerületi kapitány Illéssy János javasolta, hogy vagy a magukéból alakítsanak, vagy szerezzenek sőrejáró földet. Kunmadaras határában - vallják a tanácsbéliek, - elegendő és kiterjedt rét van ugyan, de "változó természetű lévén, száraz időkben igen sovány és kopasz, az vizes időkben pedig ami rajta találtatik is, az egészlen haszonvehetetlen." Ezért a tanács lehetetlennek tartja, hogy ott "különös sőrejáró föld szakasztasson."[3]
Később a madarasi tanács a szarvasmarha számának visszaesését a bérelt legelő (Tomaj) hiányában látja. Megállapítják, hogy "a városi 26.000 jugerum (hold) földből csak vagy 10-12.000 használódik szántással, vetéssel, a többi része pedig csupán legelő, mégpedig az egész mennyisége szerint 16 vagy 14.000 jugerumból állván 1.600 négyszögölivel véve holdját, oly szép kiterjedésű legelő, hogy azon annyi jószág, amennyi a városi lakosságnak van, eltér...hogy a marhatartásból végképpen ki ne fogyjon a lakosság, szakasztasson ki olyan rész a határból a marhák számához képest véve holdját, hogy a többi marhák, juhok, lovak járásától külön legyen."[4] Tehát ekkor a saját határukon a hízó marháknak külön legelőt szakítottak ki, és még azt is meghatározták, hogy "minden pásztornak a lehetségesig különös (külön) járása jeleltessen ki." A karcagi tanács 1799-ben a Jászkun Kerület parancsára hivatkozva a marhák javítására és szaporítására olyan rendelést tett, hogy a határban sőrejárást alakítsanak ki. "Szükséges vólna a marhák hízlalását különösön előmozdítani a város lakosságának hasznára és boldogulására, ezért a Fűzfás határnál és a Bugyogó osztályon kívül levő zugban 200-200 ökörnek való sőrejárást" szakítottak ki.[5] Már 1760-ban a kevi tanács úgy döntött, hogy a pásztrói pusztát osszák el két részre, az egyik fele szántóföld legyen, a másik felét sőrejáró földként használják.[6] Egy évvel később a pásztói földért Póhamarán kapott Kenéz András és Mihályi János gazdasága sőrejárást.[7]
1762-ben a sőrejárást korlátozza a kevi tanács. Tanulságos, hogy ekkorra teljesedik ki, szilárdul meg a redempció. Elrendelik, hogy senki a járandóságán felül oda jószágot ne hajtson, akinek több jószága van, az mástól veheti meg a jogot, attól, akinek kevesebb sőrére hajtható ökre van. Kikötik azt is, hogy csak harmad- és negyedfű marhát lehet a sőrére hajtani.[8] Tíz évvel később a kevi tanács a Malomzugban és Pohamarán jelöl ki sőrejárást. Meghatározzák azt is, hogy a behajtás azaz a legeltetés kezdete Gyümölcsoltókor (március 25.) lesz, a legeltetés Szent Mihály napig (szeptember 29.) tart.[9] Túrkevén még ebben az időben főleg egyéni gazdák tartanak nagyobb számú sőrét. Majd csak a következő években válik redemptus joggá a sőretartás. 1787-ben először alakítanak ki a lakosoknak Póhamarán két sőrejárást, egyiket a Kőkútnál, a másikat Dobhalomnál. Hogy melyik sőre hova menjen, nyilhúzás útján döntik el.[10] Póhamara akkor vált teljesen a sőre legelőjévé mikortól Ecsegpusztát rendszeresen bérelte a város, ahol két ökörjárást alakítottak ki úgy, hogy ha lehetett, kaszálónak való földet is szakítottak. Az ökrök Mindszent napig (november l.) maradtak kinn, "annakutána mitsoda jószág mennyen reája, az a mindenkori határozástól fog függeni" - döntött a tanács.[11]
1799-ben a megnövekedett jószágszám miatt Póhamarát kaszálóval is bővítve 3 sőrejárásra osztották. Ekkor alakult ki az évtizedekig tartó beosztás: az első vagy belső járás, a 2. hasítás a Feketehalom környéke, a 3. a Dobhalom környéke.[12] Néhány nappal később a puszta részletes felosztásáról kapunk hírt. A főbíró jelentette a tanácsnak, hogy "az első május napi végzés szerint Pohamarán a sőrejárást háromfelé hasíttatta ekével, melyek változó vagyis forgó járások fognak lenni, hogy mind a haszon, mind a kár egyenlően oszollyon a sőretartó gazdákra."[13] Utána a protokollumba részletesen beírták az egyes plágák négyszögölekben megadott méreteit, melyet egy pontos térképpel is megerősítettek. A negyedik sőrejárást - mint korábbi példákban már hivatkoztam - a város alatt, a Berettyó túloldalán lévő Malomzugban jelölték ki. A kevi tanács mindig arra törekedett, hogy a négy sőrében azonos számú jószág járjon, ahogy mondották: a sőréket megegyenlőítették. "Ennekutána megtartasson a sőre kiverésben a rend, hogy tized számra verettessen ki a sőre, és ha a tizedből ki nem telne a sőrének száma a megegyenlőítésre nézve, akkor a két egymáshoz közelébb lévő tizedbeli lakosok pótolják ki a sőrét."[14]
A következő esztendőben tovább növekedett a sőrére hajtható ökrök száma. Ezért Póhamarára 4 sőrét vernek, egyenként 200 darab jószággal. A kimaradt állatokból Pásztón egy ötödik sőrét állítanak fel. A Malomzugot meddő sőre járásnak jelölik ki.[15] Végül csak Pásztó marad kaszálónak, a sőrét Malomzugba hajtják, sőt ide fogadják subárendába a görög Novák Tódor 195 db. sőréjét is rövid idei legeltetésre, míg el nem kel. 26 napig legelt ott az a kis nyáj.[16] Pásztó azonban a szárazság miatt kaszálóként nem vált be. Sokan le sem vágták a nekik jutott füvet. Ezért a tanács úgy határozott, hogy a 4 sőrét odahajtatja: "A sőre járás Pásztón úgy fog lenni, hogy minden tizedbeli sőre leginkább ott járjon ahol amelyik tizednek hol estek földjei. Póhamarára a sőre ökrök helyébe fog hajtatni a meddő gulya és a Herceg ménese, vagyis a kancaménes úgy, hogy a meddő sőre járás külön szakasztasson a ménesjárástól. Mindkét féle pásztor köteles lészen a jószágot kúton itatni."[17] Sok gazda nem értett egyet ezzel a tanácsi döntéssel, leginkább azok, akik kaszáltak és a szénájuk boglyában volt Póhamarán. Ugyanis őket kötelezte a tanács takarmányuk hazahordására. De félnek a nagy szárazságban a kertekben felhalmozott takarmány tüzi veszedelmétől, másrészt - indokolják - a takarás sem engedi, hogy most szénát hordjanak. A tanács elfogadja az érveket, a göbölyök áthajtását a túri vásárig (augusztus l.) elhalasztja.[18]
1845. májusában a keviek előtt felcsillant annak a lehetősége, hogy a kakati pusztán augusztus 1-ig, tehát a sőrehízlalás végéig 300 hold legelőt bérelhetnek. Azonban túlságosan drágának találták a bérleti díjat, ezért a már meglevő legelőkkel igyekeztek jól gazdálkodni. Mivel a póhamarai "sőrét tartó gazdaság" nem nyugodott bele, hogy minden hízó jószág az ő szűk legelőjükre menjen, "a gyűlés a legszorultabb legelőre jutott ökrökről is jóltévőleg kívánván gondoskodni," és miután Túrkedden külön legelőt szakítottak, az ecsegi gulya dolgát is rendbetették, a malomzugi ökröket a Kelemen-zugra hajtották.[19]
A keviek máskor is éltek azzal a lehetőségel, hogy ha a körülmények megengedték, saját területükből jópénzért más településeknek vagy sőretartó gazdáknak bérbe adtak egy-egy legelőrészt. Pl. 1804. áprilisában Kisújszállásnak kínáltak fel a pásztai pusztán egy göbölynek való járást Mindszent napig (november l.) a Kadártsa oldalon 800 Ft-ért.[20] 1813-ban pedig a városnak felgyült adósságaira hivatkozva Póhamarán a dobhalmi járást adták ki árendába 3 esztendőre Szent György naptól. (április 24.)[21] 1815. áprilisában a mezőtúriaknak adtak át egy göböly járást subárendába a Kenderesi halomnál, "amelyiknek kiterjedése 209 jugerumot, azaz 209 hold földet tesz ki, jugerumonként 4 forintjával Szt. György naptól Erzsébet (november l9.) napig. Göblös fogadására, annak tartására s fizetésére gondja legyen" a bérlőnek - szólott a megállapodás.[22] Arra is van példa, hogy a vásáron el nem kelt ökröket fogadják fel hosszabb-rövidebb ideig tartó legeltetésre. Oláh Gergely kunszentmártoni főbíró saját tanácsához továbbította Bozóky András palatinális assessor kérését 1797. augusztus 18-án, hogy a vásárból kimaradt 8 ökrét fogadják be a maguké közé fizetség fejében legelésre a péterszegi tilalmasra. A tanács beleegyezését adja.[23] A subárenda gyakori volt, bár nem mondható rendszeresnek. Karcag tanácsa pl. Igari Győry Varga József kérésének engedett, hogy bizonyos összeg fejében az ökreit a város határában legeltethesse.[24] Máskor azonban a szűkös legelőre vagy a rossz időjárásra hivatkozva állnak el a kérések teljesítésétől.[25] Laczka László Karcagról elszármazott debreceni lakosnak 140 darabból álló gulyabeli marháját a szárazság miatt 1797-ben úgy tudja befogadni a tanács, hogy a Rakoncáson a maga pásztorával őrizteti, és kutat is ásat, hogy a jószág tudjon inni.[26] A kunhegyesi tanács úgy próbál jövedelemre szert tenni, hogy subárendál legelőt a fegyverneki pusztán. A befolyt összeget az adósság törlesztésére fordítják.[27] Már korábban is arra kényszerültek, hogy "a nagy árenda pótlására a pusztán egy darab részt kiszakasztanak sőrejárásnak circiter (körülbelül) 100 ökörre, amelynek sóját vagy az hellység vagy maguk a proprietáriusok (tulajdonosok) fogják megszerezni."[28]
Kisújszálláson a sőrejárásokra nyilat húztak 1801. márciusában. Ekkor arról is határoztak, hogy ezután a sőrés gazdaságok nem valamely tehetősebb ember nevéről fognak neveztetni, hanem a járásokról vagy külső vagy belső gazdaságnak hívattatnak."[29]
Nem minden esztendőben állítottak sőrét. Ha körülmények nem voltak kedvezőek, akkor elmaradt. Kisújszálláson pl. 1805. áprilisában úgy határozott a tanács - mivel elegendő saját és bérelt legelője van a városnak, hogy "a sőretartás ismét praxisba (gyakorlatba) vétessen. A gazdák egyetértésével újra kijelölik a sőrejárást. "Ha az ökör egy falkára telik, azoknak csak a fele része alkalmaztasson arra, ha pedig kettőre, úgy legyen" - szól a tanácsi határozat.[30] 1822-ben a göbölytartás azért nem él, mert szűk lévén a legelő, "a göböly tartásra külön plágát (területet) kiszakítani nem lehet. Hogy azonban a marhatartásból, melly ekkoráig a privátusok jövedelmének egy ágának lenni tapasztaltatott," ezért a város lehetővé teszi a szűkebb mértékű göbölytartást.[31] Igazán Kecskéspuszta megszerzésével nyugodtak meg a kedélyek, mivel ettől kezdve elegendő legelője lett a városnak. Ezért is fogalmazhattak úgy, hogy "még ezen puszta Kisújszállás kezén lészen, addig sőre járás is lehet minden esztendőben."[32] A kunszentmártoni tanács 1775. márciusában a lakosok kérésére a csorbai pusztán lévő két göböly járás szükségességét vizsgálja, mivel "mind a gulyabéli marhák, mind pedig méneses lovak Istennek kegyelméből alkalmasint megszaporodtak," és kevés lett a legelő. Végülis meghagyták a két göbölyt.[33]
A XIX. század harmincas éveiben már mutatkoznak a nagymultú, hagyományos hízómarha tartás válságtünetei. Ez elsősorban a juhtartás előretörésében érhető tetten. Kisújszállás tanácsában 1840-ben a marhadög miatt elmaradó sőretartást sajnálják, "mely a szorgalmatosabb gazdáknak esztendőnként szép nyereséget adott."Az új gazdálkodási rendszer szerint minden gazda "birge tartáson igyekszik." Ezért a korábban sőretartással hasznosított Göröngyös kút környékét "a jövőbe éppen oly hasznot ígérő örü hízlalásra" fordítják.[34] A kunszentmártoniak 1822. telén a göböly tartásról tárgyalnak, hogy "miképpen lehetne ezen gazdálkodás módját a köz igazsághoz közelítőleg a nemzeti vagyonosodás kútfejévé tenni....A lakosoknak boldogításokra nézve fogja a tanács a jövendőben is a göbölytartást folyamatba vétetni."[35] Hiába a dagályos fogadkozás, már a következő esztendőben a magas taxa miatt "a göböly tartástól inkább elállni kívánnának, hozzájárulván az, hogy a só igen drága, meg az, hogy azon roskadt ökröknek a határba legelés kívántatnék meg, mivel itt a jármaikban elroskadt ökreik feljavítására és eladására szokták azt használni."[36]
A kisújszállási sőretartó gazdák amiatt panaszkodtak, hogy bár rájuk kétszeres árendát vetettek, mégis az ökörcsorda járás sokkal alkalmatlanabb volt a gulyajárásnál, pedig az ökröknek sót is adtak. A gazdák a legelő alkalmatlanságát teszik szóvá, és azt, hogy "az ökrök naponként térdig érő vizet, sarakat gázolván, július hónapig kúton sohase itatódhattak." A tanács helyt adott a panasznak, az árenda összegét leszállította. Ugyanakkor azt is meghatározta, hogy ha a jövőben a közösség tovább is kíván sőrét tartani, erre az eddig is legalkalmasabbnak bizonyult Göröngyöst csóvázzák ki. Az itteni legelőért - nyilatkozták a lakosok - szívesen megfizetik a kétszeres árendát is.[37]
A kevi előljáróság 1841. január l-én a pásztorfogadás alkalmával a sőre mellett a rendes gulyától különálló falkában meddő gulyát állított fel, mivel a közönséges gulyán nem híztak meg az oda vert marhák.[38] Kunszentmártonban 1817-ben a pásztorfogadás alkalmával felső és alsó számadó ökörcsordást fogadtak. Meghatározták, hogy "az ökör két falkában járjon, egyik felső, másik alsó ökör csorda nevezet alatt légyen, és mind a két falka úgy sózattasson mint a göböly, hogy az eladandók annál jobban hízhassanak, és jobb áron eladattathassanak. Így nem lenne kéntelen a gazdaság - mint eddig történt - mingyárt Vasasi vásárkor (augusztus l. Mezőtúr) ökreit elvesztegetni. Azon esetre pedig ha hogy mind a két falkából az eladandó ökrök Vasasra elkelnének, akkor a két számadó előtt megmaradó ökrök egy falkában össze hajtatván egész bé szorulásig együtt őrizzék."[39] 1815-ben úgy próbálták a maguk dolgát előmozdítani, hogy nem göbölyt hanem 2 falka ökörcsordát akartak felállítani. Végül mégis 2 falka göböly lett. Mivel azok nagyrésze elkelt a vasasi vásárban, ezért újra szervezik, összeverik a maradék jószágot.[40] A kisújszállásiak a sőrének a Göröngyös szigetet jelölik ki, érte dupla árendát szednek a sőretartó gazdáktól. Ezért Szt. György napig (április 24.) tilalomba teszik, hogy az ott nevekedő jó mezőn kezdhesse meg a hízást a göböly. Ekkor ide a vén meddő teheneket hajtják tehénsőre nevezet alatt. A számukra kijelölt területet kicsóvázzák. Két darab marhára 3 hold legelőt számítanak.[41]
A sőretartás jövedelmezősége mindenki előtt nyilvánvaló volt. Ezért a birtokos redemptusok igyekeztek ennek előnyét a maguk számára biztosítani, az irredemptusokat kiszorítani. Különböző intézkedésekkel ez sikerült is. 1781-ben a kunszentmártoni tanács csupán azt nehézményezi, hogy az irredemptusok "ökröt, teheneket kereskedésre pusztáinkra idegen helyekről hajtogatnak, és conscriptio (összeírás) előtt ismét eladják." Ezt a cselekedetület pénzbüntetés mellett tiltják.[42] 1799-ben a csorbai göböljárás használati jogában döntött a kunszentmártoni tanács, mivel "a göböly járás a redemptus lakosok között egyenlő jussal, de nem egyenlő módon bírattatik, mivel a szegényebb sorsúak - ökreik nem lévén - nem is használhatják." Ezért a gazdasági tanács abban foglal állást, hogy a redemptus minden göböly ökörtől 30 krajcárt, az irredemptus 1 forintot fizessen.[43] A városban ebben az időben nyilván jövedelmező volt a göbölytartás, mert nemcsak redemptusok és irredemptusok de még az inquilinusok vagy szolgák is göbölyt tartanak. Igaz, hogy a rájuk rótt nagyobb költséget is meg kell fizetniük. A tanács részükre "különös taxát" állapított meg.[44] 1826-ban "a göböly sokasága miatt" Kunszentmártonban 3 falkára osztották a göbölyt, ugyanakkor azt is megtiltották, hogy irredemptusok göbölyt tartsanak.[45] Azonban nem hajtották végre a határozatot, csupán az irredemptusok részére magasabb taxát állapítottak meg.[46] A következő esztendőben aztán úgy oldják meg a konfliktust, hogy a kaszáló se károsodjon, csak 2 göböly falka felállítását engedélyezik. Ezért meghatározzák, hogy 20 darabnál több göblyöt senki se tartson, az irredemptusok dupla taxáért lgeltethetnek.[47] 1828-ban a szűk legelőre hivatkozva a tanács már csak 12 darab göböly tartását engedélyezi a redemptusoknak, az irredemptusoknak egyáltalán nem engedik meg.[48]
A redemptus jogok emlegetése és érvényesítése a jószágtartásban mindig kifejeződött, de mindig konfliktus tárgya is volt, hiszen a legfontosabb jövedelemforráshoz vezető utat jelentette a legeltetés, elsősorban a göbölytartás. A vizsgált időszakban mindig a pillanatnyi érdek és lehetőség szabályozta a göbölytartást. Ebben a rendszerben természetesen felértékelődtek a redemptus jogok. Kunszentmárton tanácsa az előző évek gyakorlatára hivatkozva többnyire 2 göböly járást engedélyez azzal a megkötéssel, hogy idegen jószág oda nem fogadható, bár a jószágtartók "érdemek és jussokon felül" a pusztán számos és feles jószágot tartanak.[49] 1781-ben is csak 2 göböly járást engedélyezett a tanács azzal a szigorítással, hogy "minden 10 pózna földre 1 göböl ökröt tartani szabad lészen, akinek pedig competentián (járandóságon) felül lészen, dupla taxát fizessen egy részt a kasszának, másikát a templomunknak épületére."[50] A kunszentmártoni tanács 1845-ben a göbölytartás évtizedes gyakorlatát vizsgálta felül. Eszerint még ez évben meghagyták a régi módit, vagyis "eddig 100 póznától 6 ökör tartása lévén megállítva 24 darabig, vagy 400 póznára esendőig. Azon túl több nem engedtetett. Ezután azonban a birtokhoz képest 100 pózna földtül 6 darabot számítva, ha valakinek birtoka többre terjedne, ahhoz képest a tartás megengedtetik."[51] A túrkevei Póhamarán 1839-ben "az eddigi szokásra" hivatkozva 2 ökröt számítottak egy rovásos földre, tehát ennyi volt egy redemptus jog.[52]
Sajátos ügy került a kunszentmártoni tanács elé 1847-ben. A Szabadkán lakó, de itt földet birtokló Varga István a 81 pózna földjét 3 évre a helyben lakó Kurucz Józsefnek "minden utánvalóval" bérbe adta. Ennek ellenére a földje után járó szabad legelőre, a göbölyre és gulyára Szabadkáról ökröket hajtott. Ugyancsak élni kívánt a szerzett jogával Kurucz József is, a bérlet után járó jószágokat legelőre hajtotta. A tanács kérte a szerződést, hogy ennek alapján döntsön, kié a redemptus jog alapján a legeltetés.[53] A múlt század közepére a szigor enyhülni látszott. 1845-ben a kevi tanácshoz kérés érkezett, "engedtessen meg, miszerént az osztályos atyafiak s rokonok, például az atya a fiának, az ipa a vejének és viszont ezek amazoknak sőre járási illetőségöket költsönössen általadhassák." A tanács azonban ehhez sem járult hozzá, ragaszkodott a korábbi gyakorlathoz.[54] Tehát helyenként még ekkor is, mikor már látszott ennek a gazdálkodási rendszernek a válsága, ragaszkodtak a kialakult, megszokott rendhez.
A Jászkun Kerület közgyűlése 1803-ban foglalkozott a kerületekben folyó göbölytartással. Azt vizsgálták, miképpen lehetne még eredményesebbé tenni ezt a tevékenységet. Arról is döntöttek, hogy az 1 Ft-os tarifát mire költhetik a városok.[55] Túrkeve tanácsa arra kérte a Jászkun kerületi közgyűlést, járuljon hozzá, hogy mint eddig is, a göblyökért fizetni szokott pénzt visszaforgathassák az ecsegi árendába. Hozzájárultak, hogy "a göböly ökrök taxáját a lakossaink könnyebbítésére árendába fordítsák."[56]
Az ökörhízlalás fontos kritériuma volt a sózás. Erre már korábban is több példát láttunk. Kisújszálláson néhány gazda összeállott, ökreiket összeverték, sőrést is fogadtak melléjük. A tanács azt vizsgálta, hogy nem károsodik-e a közösség. A gazdák azt bizonygatták, hogy nem sőrét vertek össze, mivel nem is egy helyen legeltetik őket, hanem "egyedül csak sózás kedvéért állíttatott fel" a nyáj.[57] 1827. július 21-én a göbölytől kimaradt 140 font só árával, 24 forint 9 krajcárral számoltak el a tanácsnak a kunszentmártoniak.[58] A kunhegyesi tanács 1717. májusában a sőre ökrök tartása ügyében úgy döntött, hogy a sőrére vigyázónak vagy inspektornak, sót kihordónak és a sőrések kenyerét kihordónak Lukács Jánost választja oly móddal, hogy mivel minden héten kétszer kelletik az ökröket sózni, a sőrét tartó gazdák sor szerint vigyék ki a sót, "a legelő mezőt pedig egy-egy ökörre öt véka földivel számítván" mérjék ki.[59] A sózás és a legeltetés rendjének a felügyelete a sőregazda kötelessége volt, amiért fizetséget húzott.[60] Ez a fizetség pénz, legelőhasználat vagy egyéb természetbeni járandóság volt.
A jószágtartók érdekeit képviselő tanács egyaránt élénk figyelemmel kísérte a legelők állapotát és a pásztorok magatartását. 1813. májusában azt jelentették a kevi tanácsnak, hogy "a dobhalmi göbölt igen rossz állapotban találták. Csak Polyik sőrés lévén az ökörnél, Bódi két nap idehaza korhelykedvén az ökrök széjjel voltak szórva." Mivel nem először találták ilyen állapotban a gulyát, a részegeskedő pásztort 12 pálcaütéssel büntették és visszaküldték a sőréhez. Egyben elrendelték, hogy a jövőben az idehaza részegeskedő pásztorra "bíró uram maga hatalma által 24-et vágattasson." A sőregazdaságot is arra utasították, hogy a marhákra és a pásztorokra jobban vigyázzanak, gyakrabban látogassák, szigorítsák az ellenőrzést.[61] Kunszentmártonban is hasonló ügyben kellett gyorsan intézkedni, mivel az egyik csikós beteg lett, a másik pedig a nyájat elhagyva ide-oda csavarog. A tanács a ménes mellé a gazdákból nyájat gondozó bizottságot, azaz alkalmi pásztorokat nevezett ki, hogy míg a dolgok rendbe nem jönnek, addig viseljék gondját a szilajménesnek.[62]
A nyájszemle gyakran járt azzal, hogy az állatokat megszámolták, ellenőrizték, hogy nincs-e hiány, vagy éppen a pásztor nem fogadott-e fel engedély nélkül a nyájba jószágot. A szemléről lelkiismeretes beszámolók készültek, feltüntetvén, hogy hol mennyi jószágot és milyen állapotban találtak. Túrkevén 1793. májusában az Ecsegre redemptus jogon hajtott marhák száma 5710 9/10 -re ment. Ebből a redmptus jogon járó szabad legeltetésre 1072 darabot hagytak ki, így a fizető számot 4623-ban állapították meg. Ekkor az irredemptusok 678 marhát hajtottak ki a nyájba. Pohamarán 600 sőre hízik, ezeknek terragiuma (föld- vagy általánosabban fűbér) darabonként 1 Ft. Ezt az összeget beleszámítják az ecsegi árendába. Az ugyancsak Ecsegen legelő, de nem sőre marhákért darabonként csak 14 krajcárt fizetnek függetlenül attól, hogy valaki redemptus vagy irredemptus.[63] A kunmadarasi tanács deputációja a bérelt tomaji pusztán az ökrök számát 571 darabnak találta.[64] Kisújszálláson az ökörcsordát a deputáció felszámolta, ahol 550 jószág legelt. Ennek alapján az ökörcsordás megalkudott bérét elégségesnek ítélték, nem javasolták annak változtatását.65 Más alkalommal Szabó Gáspár ökörcsordás bérét úgy álapították meg, hogy a gondjaira legalább 600 jószág legyen bízva.[66] Túrkevén Somodi Jánost és Matyi Jánost fogadták meg gulyásnak a tavalyi bérre. A gulya számát 600 körüliben állapították meg. Hozzátették, hogy "ha 600 darabnál kevesebb vagy akörül lesz a marhák száma, annak idejében tavasszal gondoskodik a kenyér többségéről az előljáróság."[67]
Nyilván az 500-600 körüli állatszám a gulyában az alsó határ körül lehetett. Kisújszállás tanácsa 1838. január l-én a pásztorbért úgy állapította meg, hogy "ha a marha 800 darab lesz, minden darabtól 12 krajcár, 1 icce búza, 2 darabtól egy kenyér, ha pedig 750-en alól lesz a marha száma, minden darabtól 14 krajcár, 1 icce búza, 2 darabtól 1 kenyér. Megjegyezvén azt, hogy az ökörcsordán egyedül jármos ökrök fognak tartódni, az apróbb tinókat a gazdák mindnyájan a gulyára kötelesek hajtani."[68]
A saját vagy bérelt legelő nagysága meghatározó volt a ráhajtható állatok szempontjából. Ezen belül természetesen a legelő minősége, a fűhozam is döntő volt. Túrkeve tanácsi küldöttsége 1814. tavaszán Pásztó árendálása ügyében kereste meg a földesurat, báró Orczyt. A puszta 6541 jugerum nagyságú, ebből Markovits örmény bérelt 2700 jugerumot, a görögök 3841 jugerumot 1200 ölével számítva. A kimaradó részt bérelték, melynek egy darabját szántóként kukorica alá adják ki, egy részét kaszálónak hagyják, és egy részét sőrejárásnak szakítják. Itt 3 sőrejárást csóváznak ki úgy, hogy egy sőre marhára 1 jugerum földet számítanak. Idegeneknek a legeltetési díjat jószágonként 12 Ft-ban, a helybelieknek 10 Ft-ban határozzák meg.[69]
Több kevi lakos ráfizetett az árendálásra 1830-ban. Elhitték a kócsi árendátornak, hogy ott olyan jó mező van, melyen 700 darab marha meghízhatik 3 csapatban tartva. Néhányan összeálltak vállalkozásba, és a lakosoktól 10 forintért párját az ökröknek felvállalták legeltetésre. De "nemhogy 700, de 350 darab marha sem hízott meg, sőt némely része éhhel döglött, amelyeket pedig lábán kihajtottak, most azoknak is némely részét szekéren kellett hazahordani. Kinyilatkoztatják, hogy ők az 5 Ft árendát mindaddig ki nem fizetik, míg nekik, minthogy marhájuk már hazaszorult, a Szent Márton (november 11.) napi terminusig illető mezőt nem adnak."[70]
Kisújszálláson 1842. májusában meg kellett szüntetni a tehénsőrét, mert mindössze 82 darabot hajtottak ki rá, holott a legelőt 200 darabnak jelölték ki. A legelőt sem tartják igazán jóminőségűnek, mivel az előző esztendei "rajta hevert árvíz miatt igen vad mezőt adott." Ezért a tehénsőrét Kecskéspusztára hajtják le, ott egy 600 holdas darabból csóváznak ki számukra legelőt "olyan formán, hogy minden sőre ökörnek legalább legyen 2 hold föld legelés végett kiszakasztva."[71] A következő esztendőben az ökörtartás mellett a sőretartást is tovább éltetik. 1847-ben a tehén sőre gazdaság azt jelentette, hogy 300 darabot is meghaladta a tehenek száma, a Gajzágó részen levő kút az itatásra nem elegendő.[72] A madarasi tanács úgy döntött 1815-ben, hogy mivel a bérelt pusztáján, Tomajon "úgy megszaporodott az ökörféle marha, hogy egy nyájban nem élhet," ezért ketté osztják: az egyik tizedbeli egyik, a másik tizedbeli egy másik pásztor keze alá kerül. Nyíl húzás alapján döntik el, hogy melyik pásztor melyik nyájhoz kerüljön.[73]
A kunszentmártoni tanács 1819. májusában cselekvésre kényszerült. Tudomásukra jutott ugyanis, hogy "a Tsórbai ökör tsorda több mint 700 darab, a mezeje kevés, a járása szűk, a két göböly pedig 350 darabnál többre nem szaporodott." Ezért úgy döntöttek, hogy "a mostani 2 göböly falka verődjön össze egy falkába a Büdösön való járásra," a pásztorok a Büdöskúton itassanak, és a járását a középső göböly járásból növeljék. Intézkedtek arról is, hogy a nagy ökörcsordát két kúton: a középső- és a nagykúton itassák. "Az eladó kisebb ökör csordátul, vagyis az öszve verendő göböly falkátul két pásztor eresztessen el, és így csak 4 őrzője maradjon, és lágy sóval hetenként kétszer rendesen sózattasson. A nagy ökör csordának vagyis a jármos ökröknek pásztorai megmaradjanak, azok számára kősó adattasson, ennek ára a gazdákra vettessen ki."[74] Tanulságos a kunszentmártoni tanács állásfoglalása 1835. tavaszán, midőn megállapítják, hogy a két göbölyre felettébb sok állatot jelöltek a gazdák, több mint 700 darabot. Úgy fogalmaznak, hogy "városunkban a göbölytartás nem is nyereség vagy kupecség végett, hanem inkáb a járombúl kidülledő öregebb ökröktül kevesebb kárral lehető megszabadulás okáért állíttatott fel elődeinktül. Etekintetbül 25 pózna redemptionális birtokig csak 2 ökör, 50-ig 4, 100-ra 6, 200-ra 12, 300-ra 18, azon felül haladó akármennyi birtoktul csak 24 darab engedtetik a göbölyre hízlalásul. De negyedfű, ötödfű tinókat még odaverni nem szabad."[75]
Kisújszálláson 1844-ben gulyát és ökörcsordát is állítanak. A pásztorfogadásnál kikötik, hogy mivel ebben az esztendőben ökörcsorda is lesz, ezért a gulya közé harmadfűre menő tinóknál öregebbeket a gulyásnak nem szabad befogadni. A tanács legalább 600 darab jószágra számít, a bért is ennek megfelelően állapítják meg.[76] A következő esztendőben is ezekkel a feltételekkel fogadják a pásztorokat, ekkor azonban belefoglalják a bérbe a számadónak a 2 marha teleltetését, a bojtároknak 1-1 terleltetést engedélyeznek. Ekkor is kikötik, hogy a gulya közé harmadfű tinónál öregebbet nem szabad befogadni.[77] 1850-ben Kunhegyesen pedig éppen ellenkezőleg arról határoznak, hogy az ökörcsordára csak harmadfűn felüli tinókat szabad hajtani. A felsőgulyára a Morgó és a Vásár utcáig lakók jószága mehet, a többieket az alsógulyás elébe hajtsák[78] - szólt az utasítás.
A túrkevi tanács 1807. áprilisában olyan határozatot hozott, hogy "ezután minden 2 hétbe egyszer ord. bíró úr, akiket teccik magamellé vévén, a göblyöket számlálja fel." A főbíró 2 tanácsbelivel ment ki, a felszámláláson túl a sőre vagy göböly ökrök egyenlőítését azaz a két nyájba azonos számú jószág kijelölését is elvégezték.[79] A kunszentmártoni Csorbapusztán 1810. május elején a főbíró vezette deputáció a sőre ökrök számát 300-nak találta. Ezek között több idegen, befogadott sőre is hízott: Illéssy János kerületi kapitánynak 6, Kunhegyes kommunitásának 6, Weis Simon csépai zsidó árendátornak 8. Több idegen jószág befogadását már nem engedélyezték, pedig jelentkező lett volna: Öcsödről Tóth Mihály 24 ökröt, a szarvasi Pap Tódorné kb. 70 darabot szeretett volna idehajtani megfelelő fizetségért.[80] Más esztendőben Szulimán György kérését teljesítették: "az eddig szénán tartott hízott ökreit" ha a túri vásáron nem tudná eladni, akkor a kunszentmártoni legelőre befogadják. Megengedték, hogy a 12 ökrét a csorbai göböly közé verje. A legelődíjat ökrönként 10 forintban állapították meg, "emellett a csordásbért, sóra valót és kenyeret is" meg kellett adnia.[81]
A kunmadarasiak úgy próbáltak enyhíteni a Hellebronth familiától bérelt Gatsapuszta árendáján, hogy subárendába fogadtak rá sőreökröket. Meg is hírdették Örs, Nagyiván, Nádudvar és Karcag tanácsain keresztül. A pusztára 400 db. marhát fogadtak, melyet 2 csapatban járattak. Az egyik falka mellé sőrésnek megfogadták Mészáros Jánost és B. Tóth Istvánt, a másik mellé Szőlősi Mihályt és Dobi Mártont.[82] Túrkevén 1802. augusztus 21-én, tehát az értékesítési idő végefelé járták végig a nyájakat a tanácsbeliek, és összeírták az állományt. Eszerint a következőket találták:
1. tized: ökör 102, tinó 162
2. tized: 80, " 133
3. tized: 104, " 172
4. tized: 127, " 102
Összesen: 413, " 569 Tehéncsordás Bárdi Mihálynál van 709, csordás Fazekas előtt 590, össszesen 1299 szarvasmarha.[83] 1803. májusában a göböly felszámláló deputáció Póhamarán - 4 göböly lévén - egyenként 210 db, összesen 840 darab hízómarhát engedélyezett, a létszámfeletti 185 darabot elhajtatták, számukra a Malomzugban szakítottak ki legelőt.[84] A következő év tavaszán a vizsgálat Póhamarán a 4 göbölyben nagyon sok állatot talált, volt olyan, amelyikben 300-nál is több jószág legelt. A Malomzugba viszont most "a nagy úsztató miatt nem bátorságos az ökröket általverni. Jövendőre pedig ha az Isten békességben megtart - olvassuk a jegyzőkönyvben - okvetetlen 5 falkákat kell csinálni oly formán, hogy az első tized szakasztasson kétfelé, a 2., 3. és 4. tizedeknek tulajdon falkáik legyenek, pótoltatván egyik a másikból az egyenlőségig, vigyázván a járásoknak a tulajdonságára. A falkák 5 felé lévén osztva sors vettessen melyik menjen Pásztóra vagy Malomzugba, és azután tizedszámra forogjon."[85]
1808. júniusában Póhamaráról a göböly ökrök nagyobb részét Pásztóra áthajtották. Helyébe 300 darabból álló meddőgulyát vertek.[86] Még ennek az esztendőnek augusztusában a göböl ökrök árendájáról döntenek. Eszerint a túrpásztói göböljárás 1286 jugerum, az ott legelő ökrök száma 1092, így egy darabra 2 Ft 30 krajcár esik.[87] 1825. áprilisában a legelőre felírt sőreökrök száma Túrkevén 729 volt. Ebből 3 falkát csináltak: az első járásba 244, a Zugba 240, a vénkúti járásba 245 állatot osztottak be. A később jelentkezők jószágait majd arra használják, hogy a nyájakat megegyenlőítsék.[88] Két évvel később a póhamarai 3 sőrejárásra 750 darabot hajtanak. "A Malomzugba pedig az azon summán felül a kisföldes gazdáknak vagy irredemptusoknak ökrök és ötödfűs, negyedfűs tinók 350 darabig" hajthatók. Kikötik azt is, hogy a nyári vásártól fogva Erzsébet napig (november 30.) a jószágokat rendesen legeltessék a pásztorok, "oda üszőt, tehenet vagy borjút a sőréseknek büntetés alatt fogadni nem szabad harmadfű tinón alul."[89] 1834. május elején egy birói küldöttség ment ki Pohamarára, hogy a sőrére nem való jószágokat kiverje onnan. A kiszakított állatokat áthajtatták Malomzugba a meddőgulya mellé, természetesen mindkettőnek külön járása volt. "Ha a meddőgulya a sőrét a legelésben megszorítaná - határoznak -, az irredemptusok és a redemptusok felesleg való teheneit is onnan verjék ki."[90] Tehát csak a sőreökrök maradhattak ott. Ha az időjárás szárazabbra fordultával gyengült a legelő, akkor csökkentették a sőrefalkában lévő állatok számát. Így cselekedtek 1836. áprilisában is, Pohamarán a 250 helyett egy falkában csak 225 ökröt hagytak.[91]
Az 1837.május 1-és a Póhamarán járó deputáció 358 ökröt talált, melyben harmadfű 71 darab. Ezt a létszámot egy falkába sokallják, kettőbe keveslik. Úgy dönt a tanács, hogy a tinókat a hadnagyokkal a gulyára hajtatja, a megmaradó 280 darabból álló sőre legelőjéhez még annyit hasítanak, amennyi szükséges lesz. Minden sőremarhára 2 jugerumot számítanak. A megnövekedett állatlétszám megkívánta, hogy 2 helyett 3 sőrést fogadjanak.[92] Más esztendőben "a pohamarai sőrebeli ökrök felszámolására és megolvasására kinevezett küldöttség" azt jelentette a tanácsnak, hogy a Hegyesi járáson 28l, a Dobhalmi járáson 289, a Feketehalmi járáson 340 darab jószág van, "melly ökrök a kunhegyesi vásár óta közbejött több rendbeli vásárokról hajtódtak Póhamarára." A tanács szigorúan bünteti mind a járandóságán túl több állatot kihajtó gazdát, mind a befogadó pásztort.[93]
A "pusztai vizsgálódáson" kinnlevő kunszentmártoni tanácsi küldöttség azt tapasztalta, hogy a göbölyön egy-egy falkában 200 darab ökör sincs. A pásztorok kérték, hogy vagy egy falkába verjék az egészet, vagy a fizetésüket emelje a tanács, mert a jelenlegiből nem tudnak megélni. A tanács a "béreik megszaporítását" rendelte el, mely szerint 1 ökörtől járandó búzájukat 4-ről 6 iccére szaporították, és egy-egy bojtárt is fogadhattak maguk mellé.[94] Tehát bizonyos esetekben még a bojtárok létszámát is a tanács határozta meg. Kunmadarason a pásztorfogadáskor a tomaji pusztára 3 falka marhát irányítottak. Az "egyik falkába az ökörmarhák, a másikba a tinóféle, a harmadikba a tehénféle" ment.[95] Tehát életkor és nem szerint osztották el az állatokat.
A hízómarha a legelőn nyár közepéig legelt, addigra kész kellett hogy legyen. Ekkor igyekeztek a vásárokon értékesíteni a "jól elkészült" állatokat. A környékbeli vásárokat látogatták. Minden nagykunsági településnek legalább négy országos vására volt. Ezek időpontját a vásártartási engedély megszerzése előtt úgy egyeztették, hogy ne sértsék egymás érdekeit. Ezekre a vásárokra hajtották a sőréből kiszakított állatokat. Ami nem kelt el, azt visszahajtották a sőrére, és a következő vásárig tovább is ott legelt. 1809. július végén már látszott, hogy betegség miatt a kunszentmártoni sőrén az ökörök nem híztak meg, nem lehetett a túri vásárba hajtani őket. Ezért kérték a lakosok, hogy a göbölyösöket egészen Gál napig (október 16.) tartsák meg, hogy "akik el nem adhatnák ökreiket újra, mint eddig is mint göböly legeltethetnének."[96]
A kisújszállási tanács 1796. nyarán a Hortobágy széli bérelt legelőjére Daraksára hajtandó marhákról intézkedett. Úgy határoztak, hogy a sőre ökrök Pázsit szigeti legelődíjának egy részét is ebbe az árendába fordítják. "Amely sőrék Keresztelő Szt. János nap (június 24.) előtt elköltek, csak felényibe taxáltassanak."[97] Ugyancsak ez a tanács sűrgeti, hogy minél előbb írják össze a tehénsőrére hajtandó állatokat, hogy számukra megfelelő nagyságú legelőt hasíthassanak és felárkoltassanak a Kövesdi kút környékén. Figyelmeztetik a jószágtarókat, hogy "május 8-ig minden ember tehenét a sőrére verje, mert azon túl senkinek idegen marhát a sőre tehenek közé verni szabad nem lészen egész Margit napig (június 10.), amidőn kinek-kinek megengedtetik, hogy eladott tehenei helyett újakat hajtson a sőre közé."[98] Tehát a legelő jobb kihasználása érdekében lehetőség volt az eladott jószágok pótlására. Sőt az így tovább is egybetartott nyájat a sőréspásztornak addig kellet legeltetni, míg csak a jószág kinn élhetett. 1845. novemberének végén a túrkevi tanács utasította a sőréspásztort, hogy nem hajthat be András napkor (november 30.) mint gondolta, mivel még jó legelő van, "a takarmány kíméllése tekintetéből" tovább is maradjon kinn a sőre.[99] Természetesen azonban ez már másfajta nyáj volt, másfajta tenyésztési céllal, ami a pásztorbérben is kifejezésre jutott. Ha tovább is sőreként maradt fenn a nyáj, akkor ezt külön rögzítették.
A sőretartást egy időben a felsőbb hatóságok is szorgalmazták, elsősorban a Jászkun kerületi közgyűlés fordított rá nagy figyelmet. A sőretartás bevételei a beneficiális kasszába kerültek, innen fedezték a kerületek közös kiadását, ebből fizették a Jászkunság főbíráját, a mindenkori nádort, de az állami adók is ebből teltek ki, sőt a helyi kiadásokhoz is ebből a pénzből járult hozzá a tanács. Ezért ragaszkodtak a sőretartáshoz, és minden erővel igyekeztek azt minél eredményesebbé tenni. A változó piaci viszonyok között azonban a lakosok nem mindig láttak üzletet a sőretartásban, gyakran inkább a nyűgét érezték.
Kunszentmárton tanácsa kérte a kerületek közgyűlését, hogy csak fél összeget kelljen befizetni a sőre taxájába, mivel nagyon sok kiadásuk van, különösen az előző esztendő legelőbérlete sújtotta nagyon őket. Saját göbölytartásukról ezt mondják: "Szentmártonnak sem állandó, hanem csak 3 hónapig tartani szokott göböly járása vagyon, a nép igazságosnak ítéli nemcsak azt, hogy a 3 esztendőkre felesleg fizetett pénzének fele visszatéríttessen, hanem azt is, hogy a jövendőben fél időre fél fizetés, vagyis csak 30 krajcár desummáltasson egy-egy göböly legelésért a beneficiális kasszába."[100]A kisújszállási tanács a Jászkun kerületi közgyűlés határozatát, miszerint a sőreökrök párjáért legelőbérként 5 ezüst forintot szedjenek, soknak tartja, mivel itt nincs olyan minőségű legelő, hogy a gazdáknak megérné a drága árenda fizetése. "Méltán lehet attól tartani - fogalmazzák a jegyzőkönyvbe, - hogy a gazdálkodásnak ezen különben hasznosnak tapasztalt ágától a gazdákat elkedvetlenítené." Ezért úgy módosítanak, hogy a göböly ökörtől "kétannyi summa fizettessen mint más, az árendára conscribált (összeírt) számos marhától."[101]
Máskor pedig a gazdák tiltakoznak amiatt, hogy ökreik, melyek igavonóként szolgálnak és nem eladó jószágok, úgy taxáltatnak, mint a sőreökrök. Értük nem akarnak dupla legelőbért fizetni. Kérik, hogy igás ökreiket a sőre közül a gulyára hajtsák ha ökörcsorda nem lesz. Végül úgy határoz a tanács, hogy legyen külön ökörcsorda, de ezekért is kétszeres árendát szednek.[102] A kunszentmártoni tanács is tiltakozik a legelő díjának felemelése ellen: "a nyaraltatási taxáját a göböly ökröknek fejjebb emelni nem lehet - fogalmazzák meg, - mivel a csorbai göböl járás nem állandó göböly legelő Gál napig (október 16.), hanem csak 3 hónapig, vagyis Vasasig (augusztus 1.) tart. "Annakutána tüstént közönséges legelőre fordíttatik, és ha ki eladhatja ökreit Vasaskor jó, ha nem, ökörcsordára kénteleníttetik hajtani, noha ugyan a régi szokás ellenére óhajtandó volna, hogy itt is mások jó szokása szerint a göböl Gál napig tartatna, amidőn aztutánn valóban fejjebb emelendő volna annak taxája is."[103]
De olyankor is eltekintettek a göböly taxától, ha az idő aszályosra fordult, a kijelölt legelő nem volt alkalmas hízlalásra. Ilyenkor a már összeállt sőrét "széjjel szaggatták," és legelő díját is leszállították negyedére, azaz a rendes taxát fizettették a jószágtartókkal.[104] Más esztendőben karácsonykor "a bevett szokás szerint" pásztorokat fogadtak. Tanulságos, hogy a bérek megállapításánál számított, hogy Pünkösdig, a nyári vasasi vásárig vagy "István király (augusztus 20.) utáni ősszeli őrzésre veretnek vissza eleibök" az állatok.[105] A sőréseket többnyire a mezőtúri vasasi vásárig fogadják meg először: "a folyó évi augusztus első napjáig kötelesek lesznek híven és gondosan szolgálni" - írják a kunszentmártoni protokollumban.[106]
Mint láttuk, van ugyan példa a május végi, júniusi értékesítésre is, de a leggyakoribb terminus a mezőtúri vasasi vásár, azaz augusztus l. Korábbra esett a karcagi, kunhegyesi, a gyulai és a békési vásár. Az ezeken értékesített állatokért csak fél taxát kellett fizetni. Nyilván nem is híztak meg annyira, az értékük is kisebb lehetett.[107] Az így felszabaduló helyre aztán a gazda hajthatott újabb jószágot. A kevi tanácsot megkérdezték 1839. július 13-án, hogy "a gulyára ollyanoknak, kiknek ökreik már onnan elköltek," lehet-e helyükre más marhát hajtani? A tanács a marhavészre hivatkozva tiltja meg augusztus 1. előtt a kiverést.[108] 1842. július 8-án a karcagi vásárt megelőző napokban kérték újra a kevi tanácsot, hogy "lehessen a sőréről és másunnan marhákat hajtani és oda visszahajtani." A tanács az elmúlt marhavészre hivatkozva megengedi a jószágok vásárra- és visszahajtását.[109]
A nagykunsági mezővárosok sok szarvasmarhát neveltek, de szívesen eljártak vásárokra, elsősorban a Partium, Erdély felé, ott olcsón felvásárolták az ökröket, továbbtenyésztették, felhízlalták és értékesítették. 1845. tavaszán a kevi tanács úgy döntött, hogy "mivel sokan a marhát tartó gazdák közül a következő Debrecenyi vásárról szándékoznak marhát hajtani, hogy mindazok elől a mező el ne emésztessen, a jövő szerdára halasztatott a sőre kiverése."[110] Azzal egészítették ki a határozatot, hogy negyedfűnél fiatalabb marhát nem szabad sőrére hajtani. A kevi tanács az irredemptusok sőretartását kívánván szabályozni, megfogalmazza miszerint itt a sőretartás a debreceni és a túri vásároktól függ, ezekhez kell tehát alkalmazkodni.[111]
Ennél a témánál időzve fontos még az apaállatokról, a bikákról is szólani. Mivel a felsőbb hatóság nem szorgalmazta a szarvasmarha tartást, az elsősorban az állattartó közösségek érdekét fejezte ki, így jóval kevesebb írott forrás maradt a tenyésztés előmozdítása érdekében történt bikanevelésről, bikatartásról. A gyér adatok fényében is kiderül azonban, hogy ugyanolyan fontosnak tartották a jó erejű bikák tartását mint a csődörökét, mert a tenyésztési cél így valósulhatott meg. A jó bikát helyből vásorolták, de messzi helyekre elmentek, ha ilyenről tudomást szereztek. A kevi tanács Zsákára, a bihari Sárrét falujába gróf Rhédei Ádám, gróf Csáki és Korbuly uradalmaiba ment, mert úgy hallották, hogy "több rendbeli szép fajta bikák vagynak eladók."[112] 1797. tavaszán helybeli gazdáktól vesz bikákat a tanács.[113]
A bikákat a város illetve a gazdaközösség vásárolta a beneficiális kassza terhére. Gondozását a város vállalta. Ha nem voltak kinn a nyájjal, akkor a város istállójában tartották őket bikások felügyelete alatt, akik ezért külön bérezést kaptak. Amikor a kihajtás ideje eljött, a bikákat is arányosan elosztották a nyájakra, és arra is ügyeltek, hogy mindig máshova kerüljenek. Bikák közül is legalább kettőt számítottak egy nyájra, de megnyugtatóbb volt a tanácsnak, ha sikerült 3-4 darabot biztosítani, mert így a kívánt tenyésztési célt jobban elérhették. 1805. áprilisában, mivel a két gulya kiverésének a napja eljött, Túrkevén a bikáknak a gulyákra alkalmaztatása (elosztása) került szóba. A városnak 12 öreg, 2 harmadfű és 4 tavalyi bikája lévén, arányosan két egyenlő erőt képviselő részre osztották a város kertjében ahol telelt, és így verték ki a két gulyára.[114] Más esztendőben a karcagi csordára 2-2 bikát vertek, a négy gulyára külön-külön hármat. Az állományt arányosan négy felé osztották, majd nyíl húzás alapján kiadták a gulyákra.[115]
Az elöregedett bikákat kivágták, meghízlalták és eladták mészárosoknak. A karcagi tanács a 11 elöregedett bikáját a helybeli székárendátornak adta el 680 forintért.[116] A Nagykunságon komornak mondják az elöregedett, kivágott, hízlalásra fogott bikát, amelyet esetleg még igáztak is. A kunszentmártoni tehéncsordára 4 bikát vertek ki 1820-ban, a kiherélt komor helyébe egy fiatal bikát vett a tanács.[117] A kunhegyesi előljáróság 1827. januárjában jelentette, hogy a város komorjai már eladásra készen vannak, azokat a vásárba ki lehet állítani.[118] A kunszentmártoni tanács az alsó gulya gazdaság két komorját eladta Mátsai lakos Holló Mátyás és Holló Balázs mészárosoknak. A gazdaság kéri az árát.[119] 1820-ban Józsa Gáspár kunszentmártoni másodbíró jelentette, hogy a város tehéncsordára való 4 bikája közül az egyiket mint igen öreget kiheréltette. A kiherélt komor árát, 85.- Ft-ot egy hatodfű korú bikáért fizették ki.[120] A madarasi tanács is foglalkozott azzal a dologgal, hogy "4 vén bikát kiheréltetvén," egy közülük megdöglött. "3 mostmár felvévén magát" azaz meghízott, el lehet adni. "Az első komort 115 vonásforintért, a másodikat 110 vonásforintért, a harmadikat 87 vonásforintért" értékesítették.[121] Túrkeve 4 komorját Sárkány László mészárszék árendátor vásárolta meg. Azzal a kikötéssel adták neki, hogy "mivel a vágómarhák ritkán vágatnak...azokat köteles legyen az idevaló mészárszéken levágatni."[122] 1829-ben a kevi tanács 4 komorját 450 forintért,[123] 1835-ben egy komor marháját 80 Ft-ért adta el a város.[124]
Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a nagykunsági mezővárosok gazdasági életében döntő jelentősége volt a sőretartásnak, egyáltalán a szarvasmarha tartásnak. Jóllehet a gazdálkodás alapja és meghatározója a redemptus jogokkal szerzett föld volt, de a folyamatos gyarapodást, vagyonosodást a tőkemarha biztosította. Az állattartó gazdaközösség és képviselője a tanács mindent el is követett, hogy ez a tevékenység minél gördülékenyebb legyen.

J e g y z e t e k


l. Prot. Tk. 1792. okt. 23. 320/520.
2. Prot. Kj. 1843. máj. 8. 162/304.
3. Prot. Km. 1799. dec. 10. 468/388.
4. Prot. Km. 1835. máj. 9. 56/335.
5. Prot. Kg. 1799. nov. 16. 477-478/596.
6. Prot. Tk. 1760. márc. 30. 129.
7. Prot. Tk. 1761. márc. 24. 145.
8. Prot. Tk. 1762. aug. 5. 228-229.
9. Prot. Tk. 1772. márc. 8. 176.
10. Prot. Tk. 1787. máj. 3. 252.
11. Prot. Tk. 1787. ápr. 9. 249.
12. Prot. Tk. 1799. máj. 1. 160/130.
13. Prot. Tk. 1799. máj. 4. 160/131.
14. Prot. Tk. 1801. ápr. 30. 148.
15. Prot. Tk. 1802. márc. 27. 150.
16. Prot. Tk. 1802. ápr. 25. 178.
17. Prot. Tk. 1802. júl. 10. 349.
18. Prot. Tk. 1802. júl. 15. 359.
19. Prot. Tk. 1845. máj. 18. 153-154/336.
20. Prot. Tk. 1804. ápr. 14. 107.
21. Prot. Tk. 1813. jan. 24. 20.
22. Tk. Túrpásztó puszta árendálására vonatk. iratok 1815. ápr. 16.
23. Prot. Kszm. 1797. aug. 18. 173/162.
24. Prot. Kg. 1846. máj. 11. 106-107/296.
25. Prot. Kg. 1796. ápr. 19. 52/207.
26. Prot. Kg. 1797. aug. 24. 87/38l.
27. Prot. Kh. 1817. febr. 7. 24/46-6.
28. Prot. Kh. 1783. ápr. 26. 250-251.
29. Prot. Kj. 1801. márc. 29. 24/119.
30. Prot. Kj. 1805. ápr. 20. 344/l47.
31. Prot. Kj. 1822. dec. 29. 131/559.
32. Prot. Kj. 1820. ápr. 16. 64/283.
33. Prot. Kszm. 1775. márc. 26. 195/96.
34. Prot. Kj. 1840. márc. 22. 3l5/104.
35. Prot. Kj. 1822. dec. 18. 208/718.
36. Prot. Kszm. 1823. ápr. 26. 3l4/207.
37. Prot. Kj. 1843. márc. 23. 87/188.
38. Prot. Tk. 1841. jan. 1. 1-2/1.
39. Prot. Km. 1817. márc. 23. 35-36/87.
40. Prot. Kszm. 1815. aug. 14. 225-227/628.
41. Prot. Kj. 1842. ápr. 5. 88/2l6.
42. Prot. Kszm. 1781. márc. 24. 129/3.
43. Prot. Kszm. 1799. márc. 30. 305/272.
44. Prot. Kszm. 1825. júl. 16. 162/411.
45. Prot. Kszm. 1826. máj. 4. 354/202.
46. Prot. Kszm. 1826. aug. 19. 415/348.
47. Prot. Kszm. 1827. márc. 18. 502/85.
48. Prot. Kszm. 1828. márc. 23. 52/121.
49. Prot. Kszm. 1772. febr. 15. 65/1.
50. Prot. Kszm. 1781. ápr. 9. 133/3.
51. Prot. Kszm. 1845. márc. 24. 40/61.
52. Prot. Tk. 1839. márc. 7. 61-62/176.
53. Prot. Kszm. 1847. máj. 2. 458/176.
54. Prot. Tk. 1845. máj. 3. 142/311.
55. Jászkun ker. jkv. 1803. 470-472/1875.
56. Jászkun ker. jkv. 1804. 322/1899.
57. Prot. Kj. 1822. máj. 5. 41/189.
58. Prot. Kszm. 1827. júl. 21. 568/234.
59. Prot. Kh. 1817. máj. 10. 62/156.
60. Prot. Kj. 1847. jún. 24. 337/599.
61. Prot. Tk. 1813. máj. 25. 140.
62. Prot. Kszm. 1821.nov. 24. 788/3055.
63. Prot. Tk. 1793. máj. 13. 460/173.
64. Prot. Km. 1848. máj. 11. 70/284.
65. Prot. Kj. 1792. júl. 29. 85/318.
66. Prot. Kj. 1845. jan. 1. 1/1.
67. Prot. Tk. 1831. jan. 1. 1-4.
68. Prot. Kj. 1838. jan. 1. 304/1.
69. Prot. Tk. 1814. márc. 16. 125.
70. Prot. Tk. 1830. júl. 17. 373.
71. Prot. Kj. 1842. máj. 16. 156/336.
72. Prot. Kj. 1847., máj. 18. 265/484.
73. Prot. Km. 1815. máj. 10. 74/215.
74. Prot. Kszm. 1819. máj. 16. 411-412/1050.
75. Prot. Kszm. 1835. márc. 25. 216/61.
76. Prot. Kj. 1844. jan. 1. 1/1.
77. Prot. Kj. 1845. jan. 1. 1/1.
78. Prot. Kh. 1850. jan. 13. 5/15.
79. Prot. Tk. 1807. ápr. 29. 98.
80. Prot. Kszm. 1810. máj. 5. 188/399.
81. Prot. Kszm. 1833. ápr. 27. 396/80.
82. Prot. Km. 1795. ápr. 6. 88-89/274.
83. Prot. Tk. 1802. aug. 21. 386.
84. Prot. Tk. 1803. máj. 6. 152.
85. Prot. Tk. 1804. máj. 10. 133.
86. Prot. Tk. 1808. jún. 8. 158.
87. Prot. Tk. 1808. aug. 20. 237.
88. Prot. Tk. 1825. ápr. 1. 284.
89. Prot.Tk. 1827. ápr. 13. 222.
90. Prot. Tk. 1834. máj. 1. 51-52/245.
91. Prot. Tk. 1836. ápr. 23. 74/247.
92. Prot. Tk. 1837. máj. 1. 133/353.
93. Prot. Tk. 1844. júl. 27. 200-201/426.
94. Prot. Kszm. 1838. máj. 24. 185/103.
95. Prot. Km. 1828. jan. 3. 3-5/7.
96. Prot. Kszm. 1809. júl. 29. 95/181.
97. Prot. Kj. 1796. júl. 9. 80/271.
98. Prot. Kj. 1842. ápr. 29. 126/294.
99. Prot. Tk. 1845. nov. 23. 307/716.
100. Prot. Kszm. 1804. ápr. 15. 377/1150.
101. Prot. Kj. 1823. ápr. 28. 54/216.
102. Prot. Kj. 1842. jún. 22. 198/419.
103. Prot. Kszm. 1810. dec. 1. 243/578.
104. Prot. Kszm. 1827. júl. 28. 571/242.
105. Prot. Kszm. 1847. dec. 26. 599/433.
106. Prot. Kszm. 1840. márc. 22. 36/67.
107. Prot. Tk. 1839. jún. 23. 176/460.
108. Prot. Tk. 1839. júl. 13. 193/503.
109. Prot. Tk. 1842. júl. 8. 154/416.
110. Prot. Tk. 1845. ápr. 19. 121-122/273.
111. Prot. Tk. 1814. ápr. 27. 237.
112. Prot. Tk. 1843. márc. 12. 63-64/176.
113. Prot. Tk. 1797. ápr. 22. 313/165.
114. Prot. Tk. 1800. ápr. 5. 280/160.
115. Prot. Kg. 1789. márc. 30. 17/49.
116. Prot. Kg. 1855. ápr. 3. 55/218. és 66/284.
117. Prot. Kszm. 1820. márc. 18. 533/1438.
118. Prot. Kh. 1827. jan. 27. 11/19.
119. Prot. Kszm. 1810. márc. 24. 170/348.
120. Prot. Kszm. 1820. márc. 18. 533/1438.
121. Prot. Km. 1844. jún. 1. 105/321.
122. Prot. Tk. 1807. máj. 25. 134.
123. Prot. Tk. 1829. aug. 1. 476.
124. Prot. Tk. 1835. okt. 24. 240/546.

folytatás