Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A ménes

A nagykunsági parasztgazdaságok másik fontos haszonállata a ló volt. A lótartást két markáns cél rajzolta ki: a piacon értékesíthető tenyészállat és az igásállat. A jóállású, szép, kiváló tulajdonságú lónak nagy volt az értéke. Szívesen vásárolta a katonaság remondának, huszárlónak, értékes volt a hátasló és az igásló, de továbbtenyésztésre is szívesen vásárolták. A sokféle elnevezés mögött még apróbb dolgok is meghúzódtak. Gyakran pedig a gazdaöntudat és a nyelvi lelemény az, amire felfigyelhetünk. A csikósok bérezésében is kifejeződött az állattartó gazdaközösség megbecsülése, a nagyértékű lóállomány kitüntető szerepe. A gulya és a ménes mozgatása a legelőn sok hasonlóságot mutat, és mindig mögötte találjuk a tanácsi gondoskodást. A szervezeti felállás is ugyanaz. A legelők kijelölését, a jószág mozgatását, gyarapodását, a mindenkori állapotát a tanács vigyázta. A főbíró magamellé vévén néhány tanácsbeli gazdát - rendszeresen tartott nyájszemlét. Ilyenkor elenőrizték a jószágszámot, a legelő minőségét, állapotát, a legeltetés napi rendjét, az itatóvíz minőségét és mennyiségét, de azt is, hogy a pásztorok lelkiismeretesen ellátják-e a feladatukat.
A másik ellenőrzési szint a gazdaságé, a ménest tartó közösségé volt. A nyájak szerveződését mindig egy-egy gazdaság, lótartó gazdaközösség irányította mint a sőrénél. Ez elsősorban lokális közösség volt, többnyire egy-egy városrészt, tizedet foglalt magába. Viszont a pásztorokat nem a gazdaság választotta, hanem az egész jószágtartó közösség. Hogy melyik nyájhoz melyik pásztor kerüljön, azt nyílhúzás - egyfajta sorsolás - útján döntötték el. Így elkerülték még a látszatát is a részrehajlásnak, a csoportérdek érvényesülésének. Ugyanezt a célt szolgálta az is, hogy az azonos típusú nyájak között évenkénti forgás volt, mindegyik a következő legelőre került a másik esztendőben, azaz a gazdaságok között a legelőket rendszeresen cserélték.
A ménesek - mozgékonyságuknál fogva is - a legalkalmasabbak voltak arra, hogy a távolabbi bérelt legelőkre hajtsák. De gyakori a subárenda, ha a körülmények úgy alakultak. 1770-ben pl. a kunszentmártoni tanács Csorbapusztán adott a görögöknek subárendába legelőt a méneses lovaiknak. A contractusban kikötik, hogy az oda hajtandó 300 ló Medardusig (június 8.) a pesti vásárig legelhet. Eddig az időpontig minden öreg lószámtól 6 máriást fizetnek. Az el nem kelt lovak tovább maradhatnak a váci vásárig, azaz Sarlósig (Sarlós Boldogasszony, július 2.), a legeltetési díjat külön nem számolják fel, hanem a régi árban marad. Abban is megállapodtak, hogy "2 tavali csikó tészen egy öreg számot," és még azt is megengedték bírák uraimék, hogy 12 nyerges ló ingyen legelhessen. A fizetségen túl a városnak a bérlők még egy harmadfű kancacsikót is adtak.[1] A kunmadarasi tanács is a tenyésztési célt tartotta szemelőtt, midőn pásztorfogadáskor hivatkozva a lakosok azon rossz gyakorlatára, "hogy az eddig szokásban volt szilaj ménesre mindenféle herélt, hámos lovak hordatnak, s aszerint a cél a lovak tenyésztésére nézve el nem érődhetik, az állapíttatott meg tehát, hogy a mértékes lovak, harmadfű s tavalyi csikók külön őriztessenek." A csikóst utasítják, hogy " hátaslovat is maga tartson, mert az a közönség többé nem ád."[2]
Mint az előző fejezetben is láthattuk, általános gyakorlat volt Kunságszerte, hogy mivel a ménest lóháton őrizték, a csikósoknak szükségük lévén lóra, azt vagy a város adta, vagy a csikós saját lován őrzött. Ez utóbbi esetben emelt bérezést kapott a pásztor. 1828. januárjában a szilajabb ménes és a szelídebb ménesek mellé fogadtak Madarason pásztorokat. Kötelezték őket, hogy nyeges lovakat tartsanak, megtiltották a lakosok lovainak nyergelését. "Hogy pedig alkalmatos lovon szolgálhassanak, ajánltatik nékiek egyiknek-egyiknek a közönségesből (közösből) 15-15 porció széna."[3] Gyakorlat lehetett a ménesben lévő lovak hátalása, mert a kisújszállási tanács is tiltja, hogy a Kecskésen legelő ménesből "némely heverő cselédek és kisebb birtokú gazdák fiai lovakat fogván ki, azokat egész éjjelenként nyargalják és rongálják." Nyilván ebben részesek voltak a csikósok, rájuk szigorú szentenciát olvasott a tanács: ha a lovakat kifogják és hátalni engedik "keményen meg fognak büntetni és a szolgálattyokból azonnal el fognak csapatni."[4]
A kisújszállási tanács az 1847-es pásztorfogadáskor a csikósok és a ménes dolgát körültekintően tárgyalta. A csikósnak hátaslovat adtak a közösből azért, hogy a gazdák lovait, különösen a kancákat ne hátalják. A gazdasági gyülés még másról is határozott. Mivel a lakosok lovainak száma nagyon megszaporodott "de egyszersmind igen elaljasodtak" szükségesnek ítélik, hogy 4 ménes legyen. Ebből egy legyen a kancaménes, melybe legalább 200 anyakancát őrizzenek, ebbe "egyedül 14 markos, jóltermett, ép kancalovak, és ha valamivel mértéknél kisebbek volnának is, jóltermett, szépfajú kancák vétessenek be minden személyre való tekintet nélkül, és ezen ménesre verődjenek 4 jó csődörök."[5] 1836. februárájan a ménes kihajtásának ideje közeledvén, a kisújszállási tanács úgy találta, hogy csikósok alá való hátasló nincs elegendő. Két tanácsbelit megbíztak, hogy a legközelebb eső karcagi Mátyás napi (február 27.) vásáron 2-3 csikósok alá való lovat vegyenek.[6] Túrkeve tanácsa 1735-ben Nagy György vadménes csikóssal abban állapodott meg, hogy a maga lován fogja őrizni a ménest.[7] 1764-ben a szelídménes őrzését Pala István vállalta el. Hátaslovat kért.[8] Kunmadarason Szűcs Kovács Józsefet azzal a kikötéssel fogadták meg szilajcsikósnak, hogy "maga két hátaslovat tartozik tartani." Ekkor fogadtak bényacsikóst is.[9] A kunszentmártoni tanács úgy egyezett meg Karsai Márton és Tamási András alsó- és felsőcsikóssal, hogy a pénzbeli és élelembeli járandóság mellett a gazdaság köteles állandóan 2 nyerges lovat tartani.[10] A kevi tanács is a gazdák lovainak védelmében elrendelte, hogy minden ménes mellé 2 hátaslovat vegyenek közpénzen.[11] Túrkevén 1734-ben a tanács kötelezte a vadcsikósokat, hogy a saját lovukon őrizzék a ménest. A szelídcsikósok pedig ha a maguk lován őriznek, egy lótól 4 polturát, ha a faluén, 3 polturát kapnak bérbe.[12] A kunhegyesiek a madarasi vásárban vettek hátaslovat.[13]
Csikós alatt szolgáló nyerges lovat gyakran vásárolnak helybéli gazdáktól, de leginkább a környékbeli vásárokat járják a megbízottak. A kunmadarasiak pl. 1798-ban két helybéli gazda lova közül választanak, 1811-ben pedig arra utasítja a tanács két szenátorát, hogy menjenek el Kisújszállásra Illéssy János kerületi kapitányhoz a nótárius változás ügyében, ugyanakkor ha már úgyis ott járnak, a vásárban vegyenek egy csikós nyerges lovat.[14] 1815-ben Madaras a város szolgálatában álló vízhordó lovat adja ki csikós nyergeslónak. Megpróbálták rábeszélni a csikósokat, hogy inkább saját lovukon őrizzenek, de valószínüleg nem volt lovuk, az időt meg késeinek találták, hogy most járjanak utána. Pedig még a bérük 2 krajcárral emelését is kilátásba helyezte a tanács. Nem vállalták csak a város lován, ezért adták oda a vízhordó lovat.[15] A tanács nyűgnek érezte a lóadás kötelességét, ezért inkább a saját ló használatát szorgalmazta, nem mindig eredményesen. Végh János is már 18 éve szolgálta a várost, de most hogy saját lovon kell őrizni, nem vállalta. A gazdák hosszas rábeszélése kellett, hogy mégis beálljon a saját lován. Nyilván becsülték a munkáját, ezért nem eresztették el a szolgálatból.[16]
A ménesek összeállításánál is igyekeztek minél teljesebben megfelelni a tenyésztési célnak. Korábban erről bővebben szóltam, hogy az egyes nyájnevek mögött milyen életkorú, nemű, hasznú, és milyen rendeltetésű lovak vannak. A további példák alkalmasak a még árnyaltabb kép kialakításához. A kisújszállási szilajménes pásztor Újfalusi István elé több lovat vittek, mint amennyinek a gondját tudta volna viselni. A lakosok oda verték a hámos herélt lovaikat, "holott azon ménesre egyedül csak heverő kancák és csikó lovak" mehettek volna. A hámos lovakat a kezesménesre kell verni, "egyedül heverő kancáknak, harmadfű és tavalyi csikóknak lévén rendelve a szilaj ménes" - fogalmazza meg a tanács a véleményét.[17] A kunhegyesi tanács állásfoglalásából egyértelmű, hogy a hámos lovakat nem szabad a szilajménesre hajtani, annak a szelídménesen a helye.[18] A kezesménes midig a munkaállatok őrzési egysége. Kunszentmárton tanácsa 1772. augusztus első napjaiban hírül adta a lakosoknak, hogy "akiknek nyomtatni való lova vagy heverő csikaja vagyon a kezesménesen, fogja ki, mert a jövő héten Csorbára hajtják a ménest, és onnan nehezebb hazahozni munkára.[19] A szilajménest más nyájakhoz hasonlóan igyekeztek tél végén, kora tavasszal minél előbb kiverni a legelőre, ha kénytelen volt a hó, a zord idő miatt beszorulni. Egyébként akár egész télen is kinn tanyázott a rétekben. A kunhegyesiek 1818. március második felében már döntöttek a szilajménes kihajtásáról. A csikósnak nyerges lovat adtak.[20]
A kunmadarasiak felsőbb utasításra 1794-ben szilajménest állítottak, melyről híradással voltak a kerületi kapitánynak.[21] Ebbe a szilajménesbe nemcsak heverő lovakat, de hámosokat is hajtottak. A hámos- vagy kezesménesben csak 440 ló volt. Hogy a két ménesben levő lovak száma egyenlő legyen, a tanács 213 hámos lovat átirányított a kezesménesbe.[22] A kevi tanács 1754-ben azt határozta, hogy a ménespásztorok a kezeslovakat ezután karácsonyig kötelesek őrizni. Ha utána akár csak egy hétig is őrzik, már a teljes évi bér jár nekik, amelyik Szt. György naptól Szt. György napig tart.[23] Néhány évvel később ezt a rend mind a csikósokra mind a gulyásokra érvényes lesz.[24] Az 1781-es esztendőre a kevi tanács két szilaj- és egy renyheménest állított. A számadók kézbeadással (kézfogással) pecsételték meg az alkut. A főbíróval fogtak kezet. A renyheménest "Szt. György naptul fogva nem tsak jól megőrzi, de estve reggel behajtja" - utasítja a pásztorokat a tanács. Tehát a renyheménes bejáró nyáj volt, naponta hajtották ki a városkörüli legelőre.
Az 1801. januári pásztorfogadás alkalmával a kevi tanács a következő lónyájakat állította fel: szilajménes a szálasabb és díszesebb termetű lovakból, "két szelíd avagy úgy neveztetni szokott kezes vagy nyűgös ménes." Ez utóbbi augusztus végéig állott fenn, "azontúl pedig megfogyatkozás ok miatt eggyé lévén, mindaddig kívül maradnának mint szinte a szilaj ménes lovak."[25] A nyári mezőgazdasági munkákra hazahajtott lovak miatt megcsappant ménest egybeverték tehát, a megmaradó állatokból telelő ménest alakítottak. A következő évben "a tekintetes districtusok parancsolattyára" egy különös kancaménest, mindegyik oldalon egy-egy szilajménest és az egész helység részére egy nyűgösménest állítottak fel Túrkevén.[26] A tanács a pásztorok kötelességévé tette, hogy a megalkudott bérért a ménest a nyári debreceni úgynevezett Lőrinc napi (augusztus 10.) vásárig kötelesek őrizni.[27]
A munkaállat szerepe nagyon hangsúlyos volt, hiszen mindenféle szállítást, fuvarozást, malombeli munkát, de még a gabonaszem kitrapostatását a nyomtatást is lovakkal végezték. Ezért az volt a legalkalmasabb, ha a kezesménes valóban elérhető közelségben van, hogy ha szükséges, bármikor el lehessen hozni a lovat. A kisújszállási tanács 1842. tavaszán úgy látja, hogy "a lakosoknak szükségek lévén hámos lovakra hol őrlés hol forspont és más fuvarok végett, mindhárom ménest a pusztán tartani igen alkalmatlan." Ezért Kecskésről hazarendelik "elsőben a Pocsai András keze alatt levő, igaz, szilaj s tőkés lovakat, mellyek nyomtatásig haza nem szoktak hajtatni." Majd a többit is sorban hazarendelik.[28]
A legnagyobb nyári munka az aratás mellett a nyomtatás volt. Mindenki arra törekedett, hogy elegendő lova legyen erre a munkára. A csikósok bérének megállapításánál fontos szempont volt, hogy csak nyomtatásig őrzi-e a lovakat vagy kinn is telel. A karcagi tanács 1791-ben a kétféle időt a bérben is kifejezte.[29] A kunszentmártoni tanács a csikósok bérét takarásig két hétre 7 kenyérben állapította meg, a nyomtatás ideje alatt - nyilván mert a munkaállatokat hazavitték - csak 2 kenyér járt hetenként, "téli beszorulás után s kimenetelig" egy kenyeret adtak.[30] 1799. decemberében jutott a kisújszállási tanács tudomására, hogy a daraksai ménesen levő lovakat a csikós a balmazújvárosiaknak a gazdák tudta nélkül nyomtatásra kiadta. Ezért a tanács áristommal és pálcázással, végül a szolgálatból való elbocsájtással büntette a hűtlen pásztort.[31]
A lótenyésztés előmozdítása érdekében - mint ahogy erről már szóltam - országos mozgalom indult, amit az Udvar és a Kerületek egyaránt felkaroltak. Létrehozták az állami méneseket Mezőhegyesen és Bábolnán, de a Jászkunságnak is volt közös ménese a kiskunsági Pákapusztán és Kiskunhalas határában, Tajón. Innen látták el hátaslóval a jászkun huszárezredet. Ezekről a helyekről lehetett szép tenyészkancákat és főleg csődöröket szerezni. A közös ménes egyúttal jelentős bevételi forrása is volt a Kerületeknek. A hatóságok szorgalmazták helyben is a lónemesítést, ezért minden településen létrehozták a különös kancaménest. A kisújszállásiak - mint láttuk- 200 darabból álló, míg a kunszentmártoniak mindössze 70 darabos kancaménest állítottak fel. A különös ménest a többi ménesben legelő lovakból válogatták össze. Igyekeztek a legszebb példányokat egybegyűjteni. A 14 markon felüli marmagasságú lovakat tekintették a tenyésztés szempontjából ideálisnak.[32] Kisújszálláson is 1826-ban a különös kancaménesbe "csupán a jobbfajta és 14 markot megütő anyakancák vétettek be." A ménesehez jobbfajta csődöröket adtak.[33]
Hogy megérte ennek a ménesnek a tartása, bizonyítja az, hogy néhány év alatt úgy megszaporodott a lovak száma, hogy tanácsi küldöttséget rendeltek azok selejtezésére.[34] Karcag városa már 1786-ban állított fel különös kanca ménest, a csikós a bére mellé még nyerges lovat is kapott.[35] 1802-ben is külön kantza ménest vertek össze, amelyik csak "jóféle heverő kantza lovakból" állott, oda herélt vagy hámos herélt lovakat hajtani nem volt szabad.[36] A kancaménesbe való lovak kiválogatását a kisújszállásiak úgy oldották meg, hogy berendelték a méneseket a város kertjébe.[37]
A kunszentmártoniak Mesterszálláson szervezték meg a különös ménest, mivel itt voltak a legjobb minőségű legelők. Minden 25 lóra számítottak 1 mént.[38] A Kecskéspusztán járt deputáció a kancaménesben 168 öreg és 25 csikó lovat talált. Mivel a ménes létszáma nem érte el a tervezett 200 darabot, a csikós bérét a tanács megemelte.[39] Egyébként a "Tekintetes Nemes Jász és két Kun Kerületek Jászberényben tartott közönséges gyűlésén" 1805. tavaszán a kiválogatott kancák ménesének ideális képét pontokba szedve rögzítik. 15 pontba foglalják össze a korabeli lótenyésztés kívánt modelljét.[40] A kunszentmártoni tanács mindjárt ki is válogatta a "jó fajú kancákat," közéjük "a legjobb és tüzességéről ösméretesebb mén lovakat" eresztették. A Mesterszálláson legeltetett ménes pásztorának a bérét a beneficiális kassza fizette. A mének július végéig maradtak ebben a ménesben, utána a tőkeménesre eresztették őket. Télen jó gondviselés alatt a város istállójában szénáztak, abrakoltak.
Kisújszállás még 1847-ben is ver össze kancaménest nyilván a Kerület sugallatára, amelyik "a lakosok elaljasodott lovainak nemesbítésére egyedül és múlhatatlan eszköz." A legelőjét Kecskésen jelölik ki.[41] A század elején a kunhegyesi tanácson számonkérte a kerület, hogy miért nem állított fel különös kis ménest? Ahogy írják, a kerületi közgyűlés megrőkönyödve állapította meg: "csudálni lehet, hogy Kunhegyesnek elegendő monyassai nincsnek."[42] Monyasnak mondották a termékeny kancalovakat. Pedig korábban már többször is volt ilyen típusú ménese a városnak. Pl. 1786-ban, de két évvel később is vertek össze szálas kancaménest.[43] Karcagon 1849. februárjában a négy ménes mellé egy ötödiket is felállítanak, amelyik kancaménes, erre a szürke csődört hajtatja a tanács, a többi méneshez a maradék csődöröket nyílhúzás alapján osztják el.[44]
A lótenyésztés fellendítése édekében meghatározó szerepe volt az apaállatoknak, a méneknek. A lónevelés kiváló csődörök nélkül nem valósulhatott meg. Ezek beszerzésére nagy gondot fordítottak, és minden forrást igyekeztek feltárni. 1796-ban a Kerület tajói méneséből választottak ki 13-at a méncsikók közül "azon helységeknek, melyek a részben nagyobb fogyatkozást látnak."[45] A kunhegyesieknek 1819-ben mindössze 6 csődörük van. Ezért a méncsikók összeírását elrendelik, hogy ha közöttük van alkalmas és szép, azt helyből vegyék meg, mert máshol nagyon drága.46 A madarasiak 1831-ben sajnálattal állapították meg, hogy alkalmas csődörök hiányában "a lovak felette elaljasodtak." Ezért a lótartó gazdák költségén 2 csődör vételét határozza el a tanács.[47] A csődörcsikók közül a legszebbeket nem herélték ki első éves korukban, de igazi feladatukra csak harmadfű éves korukban választották ki. Amelyek mégsem váltak valamiért alkalmassá, ekkor vágták ki. A kunhegyesi tanács utasította a főbírót és két tanácstagot, hogy a kisújszállási tavaszi vásáron "alkalmatos harmadfű csikókat" vegyenek a város szükségére.[48]
Tanulságos ügyet tárgyalt a kisújszállási tanács 1844-ben. A törökszentmiklósi pusztán az Almássy család méneséből vettek egy csődört, amelyik kevésbé váltotta be a hozzá fűzött reményt. A Pesten vásárolt 4 csődört viszont kitűnőnek tartották, mivel ezektől "különösen jól fajzottak és szemlátomást nemesültek" a csikók. Az "aljasodásnak indult lovak" javítása érdekében 100 darabból álló kancaménest állítottak fel, melybe minden gazda a "mértéket megütő, egészséges és jóltermett kancáit sőre, vagyis kétszeres fizetés mellett tarthatta."[49] Más esztendőben Debrecenbe küldi a tanács az embereit a kancaméneshez elegendő csődör vásárlására. Egy "fiatal hágó csődört" kell venni. Ha ott nem találnak, "a legközelebbi túri vásárban tegyenek próbát" - szól a tanácsi utasítás.[50] Erre a kancaménesre 4 csődört jelöl ki a tanács úgy, hogy kétnaponként cserélik őket: egyszerre kettő van kinn a ménesen, a másik kettő a város istállójában tartózkodik a csődörös felügyelete alatt. A csődörök napi élelmét a pusztagazda méri ki, ami 16 font széna és 1 véka zab hetenként.[51] Ebben az esztendőben 130 darabból állott a kisújszállásiak kancaménese, amelyikről a Mogyorócsődört, amelyik a többit bántja, áthajtatják az Ábri ménesébe.[52]
A kunmadarasi tanács az elöregedett vagy megdöglött csődörök helyébe másikat vásárolni Kunszentmártonba vagy ahol találnak - küldte az embereit.[53] 1802-ben Tajóról vesznek a madarasiak 2 ménlovat, melyből az egyiket "szépnek s jó fajtájú mén lónak" ítélték.[54] 1805-ben Nádudvarra mentek, mert úgy hallották, hogy ott szépeket lehet kapni. De 4 darab 2 esztendős helyi nevelésűt is vettek 80-90 rénes forintért darabját.[55] 1817-ben a kunszentmártoni tanácsnak jelentették, hogy a helybeli jószágtartó gazdáktól 6 db harmadfű csődörcsikót vettek egyenként 250 forintos árban.[56] Az 1500 forintot a beneficiális kasszából fizették ki.
A túrkevi tanács a mezőhegyesi császári ménesből vásárolt ménlovakat, melyeknek Csorbán hidlásos istállót készítettek. Nagy István főbíró az ellátásukra 40 porció szénát és 40 porció árpát vitt ki.[57] Ekkor 5 ménlovat vett a város.[58] 1829. tavaszán Orczy Lőrinc fegyverneki méneséből akar a város venni 2-3 csődört. Az állatok megnézésére Debreczeni Mihály főbíró, Kenéz Mihály nótárius és Hajdú Ferenc tanácsbeli megy.[59] A karcagi tanács - mivel a lovak 4 ménesben a határ 4 oldalán legeltek - úgy döntött, hogy mindegyikhez vegyenek 2 csődört.[60] Illéssy János kerületi kapitány közvetítésével a pákai ménesből vett a város 4 ménlovat.[61] A csődöröket kettesével nyíl húzás alapján osztották széjjel a ménesek között.[62]
Úgy tűnik, hogy egy méneshez általában 2 mént számoltak, és hogy a fajzás, az utód biztosabb és kiválóbb tulajdonságú legyen, a csődöröket még egy legeltetési periódusban is cserélték a ménesek között. Ha módja volt a városoknak, természetesen nem csak 2 de 3 sőt 4 mént is tartottak egy nyájban. A kevi tanács egyik alkalommal aggódott, hogy csak 2 mén van a nyájban, ezért újabbak vételét rendelte el.[63]
A továbbtenyésztésre nem szánt ménlovakat rendszerint május tájban kiherélték. Van arra is példa, hogy a herélést őszre halasztották. 1798-ban a tajói kerületi ménesben 32 db. 2 esztendős méncsikó van, melynek a herélését április 16-17-re teszik, mikor a miskárolók megérkeznek. A Kerület azonban úgy dönt, hogy addig ne fogjanak hozzá, míg a "venni kívánó communitások" nem válogatnak, és csak a maradékot heréljék ki ősszel, "amidőn, mint tartyák, a herélést könnyebben elmúlattyák."[64] Egy évvel később a tajói ménesben a herélést október 2-ra tették. Előtte körlevelet küldtek a városok tanácsaihoz, hogy akinek szüksége van ménlóra, az jelentkezzen még a herélés előtt.[65] 1803-ban a tajói ménes bélyegzését és herélését szeptember 26-ra tűzték ki. Körlevélben szólítják fel a jász és két kun kerületet, hogy ha akarnak, előtte vegyenek csődört. Túrkeve 2 db-ot kér.[66]
A kunszentmártoniak "a ménesbeli közönséges csődörök herélését" 1815-ben május 2-ra tették. Erre az alkalomra Csorbára népes küldöttség ment ki.[67] Nyilván ez valamiféle ünnepi alkalmat jelentett szentátor uraiméknak, okot egy kis evésre-ivásra. 1846. májusában tanácsbeliek és tőkegazdák mentek Csorbára a herélésre, a legelő kijelölésére és a kinnlévő nyájak számbavételére. A tanácsbeliek napidíját 1 forintban, a tőkegazdákét felényiben, azaz 30 krajcárban fizették ki. 3 napot töltöttek el munkával a nyájaknál.[68] A herélést 1824. áprilisában helyi specialista Varga D. János vállalta, 39 krajcárért darabját. A munka lelkiismeretes elvégzéséért még egy darab kaszálót is ígértek neki.[69] Más évben egy helybéli ifjúval, Németh Mihály veterinárius (állatorvos) kovácsmesterrel alkudott meg a tanács a csődörök herélésére darabonként 30 krajcárban. Vigyázónak azaz felügyelőnek két tanácsbelit rendeltek.[70] A következő esztendőben Balga István veterinárius kovácsmestrettel egyeztek meg ugyanebben az árban.[71] 1833-ban kovács és lóorvosnak írja a jegyzőkönyv Balga Istvánt. Kaszálót is kap a maga nyilasa mellé a munkájáért.[72]
1834-ben a csődörcsikók herélésére Felföldi Imre "tanult lóorvos és kovács mester" vállalkozott darabonként 33 krajcár bérezésért. Kézfogással kötötték meg az alkut. Megtudjuk azt is, hogy a seb elszorítására cserepcsikot használt.[73] Felföldi 1834-ben még mint tanuló orvos szerepel, 1837-ben pedig már mint "tanult lóorvossal" kötnek szerződést. Kikötik, hogy a cserepcsikok leszedéséig tartozik jótállást vállalni a lovak egészségéért, ha kár keletkezik, azt megfizeti.[74] A következő években is az ő nevével találkozunk. Minden bizonnyal meg lehettek elégedve a működésével, mert még "két marhára való kaszálót" és a herélés ideje alatt "ingyen való alkalmaztatást" azaz ellátást is kapott a darabonkénti 50 krajcár mellé.[75]
Mint az eddigi példákból is láttuk, különös gonddal vigyáztak arra, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű csődör legyen ezekben a kancaménesekben. Ezek beszerzésére külön is nagy figyelmet fordítottak. Természetesen nemcsak ezekre a ménesekre hajtottak ki csődöröket, hanem a többire is. A karcagi tanács 1790-ben a helybéli boltos görögtől Jankovits Mihálytól vett 4 szürke csődört, melyet "a négy közönséges örlős ménesre osztottak ki. Nyíl húzatván jutott az első tizedbélieknek ménesekre az ostorhegyes, a 3k tizedbelieknek esett a nyerges, a 4k tizedbéli gazdaságnak ménessére jutott a gyeplős, úgy szintén az 5. és 6. tizedbéliek ménesekre maradt a rudas.[76] Általánosan az a jellemző, hogy a csődöröket igyekeztek igazságosan elosztani a ménesek között, és arra is vigyáztak, hogy évenként cserélődjenek, azaz mindig más-más méneshez kerüljenek. Túrkeve tanácsa pl. 1827. tavaszán a három ménesbe a város 9 csődörét egyenlően osztotta el, meghagyván, hogy a következő esztendőben cserélődjenek.[77] Az elöregedettek helyébe fiatalokat szereztek a kerületi ménesből vagy más megbízható helyről. 1809-ben pl. a túrkeviek a főbírótól Debreczeni Andrástól vettek "egy harmadfűre menő bolha fekete csődört," Hajdú Ferenctől "egy negyedfűre menő fiatal csődört 180 és 300 forintért."[78]
A méneseket is az állattartó közösségből szerveződő csikósgazdaság irányította és felügyelte a tanáccsal együtt. A csikósgazdaság megbízottja a csikósgazda volt. Terhes lehetett ez a feladat, nem szívesen vállalták. Sorba mehetett, mindig más töltötte be ezt a tisztet. Kunszentmártonban 1820-ban a főbíró tett panaszt a tanácsban, hogy Kurucz József a csikósgazdaságot nem akarja vállalni. "Minthogy Kurucz József minden közszolgálatban engedetlennek tapasztaltatik," ezért a tanács 12 óráig tartó áristomra bünteti, utána pedig a csikósgazdaságot köteles ellátni.[79] Ezt a szervezeti formát mondották tőkegazdaságnak is, az irányítóját tőkegazdának.[80]
Ha tavasszal az idő engedte, mind a ménest mind a gulyát összeállították és indították a legelőre. Túrkeviben a szálasabb kancaménest április 7-én verték össze 1841-ben. Ezt előre dobolással adták hírül a népnek. A csikósokat is értesítették, hogy "a szálasabb kancákat hajtsák be a város kertjébe, s onnan amelyek alkalmatosabbak lennének, szállíttassanak által a Malomzugba."[81] 1843-ban korán tavaszodott, február végén már a gulya és a ménes kiveréséről döntöttek: "a ménes verettessen ki jövő csütörtökön, a gulya pedig jövő hétfőhöz egy hétre, ha az idő engedi."[82] Mielőtt azonban a nyájakat kiverték volna, egy tanácsi küldöttség járta végig a legelőket, megvizsgálta a fű, a kutak, a vizek állapotát, a pásztorszállás készültségét, és ha mindent rendben talált, akkor adott engedélyt a nyájak kihajtására.
Ahogy az idő melegebbre fordult, a tanács berendelte a méneseket a város alá vagy a város kertjébe herélés és bélyegzés, vagy ahogy mondják bilyogzás, billogzás végett.[83] A túrkevi tanács a ménest "herélés és béllyegezés kedvéért a Hellység aklaiba" hajtatta be 1793. április 13-án.[84] A kevi tanács 1798. áprilisában a kiveréskor tapasztalt összevisszaságot igyekezvén felszámolni elrendelte, hogy "a 3d, 4d fű és idősebb tinók és tulkok az ökörcsordára verettessenek." Ugyancsak rendetlenség tapasztalható a ménesek körül is, mert a szelídménesre mindenféle lovat kihajtanak. Elrendelik, hogy oda "csak 3-4 db. hámos és mindennapi szükségre való lovat" hajtsanak, a többit verjék ki a szilajménesre.[85]
Ha a gazdák vagy a tanácsi küldöttség a legelő állapotát nem találta megfelelőnek, azonnal intézkedett. 1827. júniusában az Ecsegpusztán lévő gulya és ménes az éhség miatt nagyon rossz állapotba került. Azonnal felszabadították számukra a rét belsejében levő Kerektó elejét és a Kindert. A bíró helyszíni intézkedését a következő tanácsülés hagyta jóvá, egyúttal a gulya és a ménes gyakoribb ellenőrzésére biztatta a vezetőséget.[86] Normális körülmények között azonban a ménesek addig voltak kinn a legelőn amíg csak lehetett. 1820. november végén a kunhegyesi ménes szétverésére az adott okot, hogy a pásztorok nem viselték kellően gondját az állatoknak.[87] A kunszentmártoni tanácsi küldöttség 1819. karácsonya előtt a gyalui pusztán kinn telelő ménes állapotát vizsgálta meg. Úgy találták, ha a pásztorok szorgalmasabban gondoznák a nyájat nem volna gond, de csak egy bojtár őrizetére volt a ménes, a "két számadók idehaza csavarognak, a ménest bolygóban minden őrizet és gondviselés nélkül hagyják."[88]
A kunszentmártoni tanács 1814. szilveszter napján arról tárgyalt, hogy szükséges volna-e a szilajménest elszaggatni, szétverni? Úgy találták, hogy biztonságosabb lesz az istállón tartás.[89] 1817. február 9-én az idő kedvező állapotára való tekintettel "a most legközelebb következő hétfőn tartandó helybéli vásár után kedden" a már szétvert ménesek újraállítását rendeli el a tanács, melyet Mesterszállásra hajtat. A heverő méneses lovakat kell újra összeszednie a két csikósnak Dents Andrásnak és Mártonnak. Ugyanakkor a gazdákat is kötelezik a lovak kihajtására.[90] Ugyanennek az esztendőnek a karácsonyán a mesterszállási ménes elszaggatását hatrározta el a tanács mivel "a ménes sántaságban vagyon, lábfájásban, a gyepmező vizes, a rétes mező igen trágyás.[91] A túrkevi lótartó gazdák kérték a tanácsot 1807. december közepén, hogy figyelmeztesse Bíró Mihály csikóst, mivel "kedvetlenségekre a ménes kelletinél hamarabb széjjel veretett, intessen meg a ménesnek újra összeverésére." A csikós vállalta, hogy "a holnapi napon előáll."[92] 1841. novemberében is a meglágyult időre hivatkozva kérik a gazdák a ménes újbóli összeverését. Helyesnek, jónak tartja a tanács az indítványt, utasítja a pásztort feladata teljesítésére.[93]
A források nem szólnak arról, hogy a ménesek éjszakára hol tartózkodtak. Elsősorban az élő hagyományból és a néprajzi irodalomból tudjuk, hogy a ménesek többnyire szabadálláson aludtak a pásztorszállás közelében, nádból készítettek számukra valamilyen enyhelyet esetenként. Ritka, hogy akolba terelték őket. 1810. márciusában a kunszentmártoni főbíró jelentette a tanácsnak, hogy "a csorbai ménesaklokhoz megkívántató tölgyfa oszlopok" Szolnokról megérkeztek. Más forrásokból tudjuk, hogy mindenféle faáru az Erdős-Kárpátokból és a Felsőtisza-vidékről a Tisza hátán tutajokon érkezett az alföldi kikötőkbe, ahonnan aztán tengelyen szállították a rendeltetési helyükre. A karám elkészítésére Károly József ács kapott megbízatást.[94]
Nemcsak a kancaménes volt nagy becsben, de a szilajménest is kitüntető figyelem övezte. Mivel ez a nyájforma volt a gyakoribb, minden valószínűség szeint az első hely illette meg, és csak a második az időnkét, esetleg felső utasításra létrehozott különleges kancaménest. A kunhegyesi tanács meg akarta szüntetni azt a rendetlenséget, hogy a lakosok mindenféle lovaikat a szilajménesre hajtják ki. Elrendelték, hogy ha azon 600 darabnál több lenne, akkor ebből a nem odavalókat verjék ki a másik két ménesre.[95] A tanácsok mindig azon voltak, hogy a munkában közvetlenül részt nem vevő állatokat a ménesrekre hajtsák ki a gazdák. Ezzel elsősorban az igásállatok kártételét kívánták megakadályozni a tanyák körüli vetésekben. Az igás állatokat kézen forgó lovaknak mondották. Ezeket a gazdák a tanyák körül a földeken legeltették. A tanácsok tiltják, hogy 3-4 darabnál többet itthon bárki kezesképpen tartson.[96] A kunszentmártoni tanács a város alatti Érköz legeltetésétől tiltja a lakosokat, akik hámos lovaikkal gyakran ott tanyáznak.[97] A kevi bíróság feladatul kapja, hogy "az olly emberekre szoros gondot tartson, akik lovaikat szükségen kívül is mindég kézen tartyák, s imitt-amott a tilalmasokban legeltetik."[98] 1808. júniusában többszöri tiltást ismételt meg a tanács, hogy "senki a tanyaföldön sem éjjel sem nappal pányvázatlan lovait legeltetni ne bátorkodjon."[99] 1814. júliusában ezt a tilalmat újította meg a tanács mondván, hogy "senki szopós csikón kívül a szekere vagy lovai után szabadon lovakat ne húrcoljon. [100] Úgy tűnik azonban, hogy a tiltások ellenére csak tovább is kézen tartották az állataikat a gazdák. A gyakran ismétlődő bejegyzések ezt bizonyítják.
Kunszentmártonban a szilajménest nagyménesnek is nevezték szemben a kisménessel, amelyik a válogatott vagy különös kancaménesnek felel meg. 1843-ban ennek a számát 300 darabban limitálták. Azt is kikötötték, hogy minden gazdának legalább 1-2 lova legyen benne. Nyilván a szitakötő mesterek pályáztak a ló sörényére, farkára, mert a tanács immár sokadjára tiltotta ezek levágását kemény büntetést helyezve kilátásba.[101] A kunhegyesi tanács is vizsgálatot indított azon "rossz indulatú ifjú emberek "dolgában, akik "a legelés végett éccakára mezőn kint háló lovak serényét, farkát elvagdalták." Tanulságos, hogy mind esztétikai mind élettani szempontból egyaránt súlyosnak ítélik meg a vétséget, mert a lovakat "nemcsak megcsúfították, s annálfogva becs áraikban tetemes károsodásokat okoztak nékiek, hanem emellett azon nyomorult jószágokat azon eszközétől mellyeket azok magokat a férgek s bogarak csípései ellen oltalmazni szokták, megfosztatván, nagy szenvedelemre tették ki azokat." [102] A kisújszállási tanács is a pásztorfogadáskor szigorúan megfeddte a csikósokat mondván: "kötelesek a csikósok a lovak serényéről és farkáról számolni oly módon, hogy ha a fejjebb években némely rossz csikósbojtárok által gyakorlatba vett lófark, serény vagdalás iránt panasz tétetik ellenük, a kár megtérítése mellett a tekintetes törvényhatóság tömlöcébe fognak a bűnök elvétele végett beküldetni."[103] De hiába volt minden tiltás, a csábítás, a könnyen szerezhető pénz nagyobb úr volt, és a tiltás sokszori ismétlődéséből arra következtethetünk, hogy a lovak megrövidítése folyamatos rossz cselekedete volt a bojtároknak.
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a nagykunsági mezővárosok lótartása sokkal jelentősebb és színesebb volt mint az itt bemutatott források lehetővé teszik. Azonban - úgy tűnik - ez is a gazdaságok egy részét érintette, kevésbé volt az egész közösségre kiterjedő gazdasági tevékenység, és ok sem volt annyi, hogy iratképzésre lehetőséget adjon. Így a recens és irodalmi példák mellett meg kell elégednünk ezekkel a szerény eredményekkel az ismerteteink gyarapításában.

J e g y z e t e k

1. Kszm. vegyes gazdasági iratok, 754. 1770. április l. "Mi alább megirattak adjuk tudtára mindeneknek akiknek illik ezen Contractualis Levelünknek rendiben, hogy mi Privilegiált Kun Szent Mártony Helység ord. bírájával s tanátsával Csorba nevezetű pusztának egy darab plágájára megegyeztünk illy móddal: Hogy mi cir. 300 darabúl álló lovainkat az eő kegyelmek Csorbai pusztájára fogjuk hajtani, és ottan Medardusig, azaz Pesti vásárig szabadok lészünk az lovainkat legeltetni, de akkoron Pestre elhajtván amennyire lehet distrahálni tartozunk, amennyi számú lovak pedig akkoron megmaradnak, tehát (valamint Medárdusig minden öreg lószámtúl hat hat márjást adunk) akkor is egész Váczi vásárig az az Sarlósig csak abban az árban fogunk maradni. A fizetést pedig mind egészlen valamennyi ló fog lenni, a medárdusi pesti vásárra letesszük. Előre declarállyuk pedig azt, hogy két tavali csikó tészen egy öreg számot, továbbá pedig megengedik Bírák uraimék 12 nyerges lovakat ingyen élni. Ezen alkuhoz pedig ismét tartozunk egy harmadfű kancza csikót adni. Melly ebbéli lett egyezségünkrül kiadgyuk ezen contractualis levelünket saját kezünk subscriptioja alatt. Kun Sz. Mártonyban die 1-a Mensis Apr. 1770."
2. Prot. Km. 1833. jan. 3. 1-2/1.
3. Prot. Km. 1828. jan. 3. 3-5/7.
4. Prot. Kj. 1841. máj. 5. 113/235.
5. Prot. Kj. 1847. jan. 1. 1/1.
6. Prot. Kj. 1836. febr. 19. 232/66.
7. Prot. Tk. 1735. jan. 4. 67.
8. Prot. Tk. 1764. jan. 9. 254.
9. Prot. Km. 1834. jan. 9. 4-5/13.
10. Prot. Km. 1817. dec. 31. 147/337.
11. Prot. Tk. 1841. jan. l. 1/1.
12. Prot. Tk. 1734. máj. 5. 63.
13. Prot. Kh. 1834. aug. 2. 68/175.
14. Prot. Km. 1811. máj. 18. 86/331.
15. Prot. Km. 1815. márc. 27. 50/143.
16. Prot. Km. 1824. febr. 2. 24/70.
17. Prot. Kj. 1846. ápr. 30. 92/283.
18. Prot. Kh. 1823. márc. 31. 38/105.
19. Prot. Kszm.1772. aug. 3. 87/2.
20. Prot. Kh. 1818. márc. 23. 35/70.
21. Prot. Km. 1794. febr. 8. 250/102.
22. Prot. Km. 1800. máj. 10. 254/136.
23. Prot. Tk. 1754. febr. 15. 56.
24. Prot. Tk. 1768. jan. 31. 138.
25. Prot. Tk. 1800. jan. 1. 242/2.
26. Prot. Tk. 1802. febr. 1. 39.
27. Prot. Tk. 1811. márc. 9. 75.
28. Prot. Kj. 1842. ápr. 29. 127/295.
29. Prot. Kg. 1791. febr. 20. 68/186.
30. Prot. Kszm. 1832. dec. 26. 343/276.
31. Prot. Kj. 1799. dec. 31. 400/336.
32. Prot. Kszm. 1781. márc. 31. 130/3.
33. Prot. Kj. 1826. dec. 31. 453/507.
34. Prot. Kj. 1834. ápr. 24. 317/197.
35. Prot. Kg. 1786. febr. 27. 34/8.
36. Prot. Kg. 1791. febr. 20. 68/186.
37. Prot. Kj. 1832. máj. 16. 607/355.
38. Prot. Kszm. 1783. márc. 22. 187/2.
39. Prot. Kj. 1848. júl. 1. 140/530.
40. Prot. Kszm. 1805. márc. 2. 23/67. "A Tekintetes Nemes Jász és két Kun Kerületek 1804. esztendei december 17-én Jászberényben tartatott közönséges gyűlésében a No 1921. szám alatt levő kegyes határozat és a Magistratualis Deputatio által a jobb fajú lovak tenyésztése módjáról kidolgozott operátuma nemes districtualis kapitány Illéssy János úr által velünk közöltetvén tárgya és foglalattya a következendőkbül áll: 1. A kiválogatott kancák számára különös pascuum szakasztasson, melyet sem juh sem más jószág ne járjon. 2. Kúton itattasson és jó pásztora légyen. 3. A kanca hosszú légyen ha alacsonyabb lenne is. 4. Sem nagyon öregek sem nagyon iffjak ne legyenek. 5. Közöttök sem rúgott sem harmadfű csikók ne járjanak. 6. Minden tsődörre legfeljebb 30 kancák számláltassanak. 7. Holmi kóborló rossz harmadfű vagy negyedfű csődörök közé ne vegyüljenek. 8-9. Usque ad ultimam júli. legeltessenek különösen. 10. Amely communitásnak kevés efféle kancái volnának, két communitás tartson egyet alternative egy esztendőben egyik communitás, másik esztendőben másik communitás pusztáján pascuáltasson. 11. Akik azon különös ménesben fajzatnak csikók, különös bélyeggel pofájok jegyeztessenek meg, hogy esztendőről esztendőre kitessen szaporodások. 12. Különös ménló is tartatna, mely által szegényebb emberek hámos lovai kik ménesre nem vihetik, kézrűl hágattassanak. 13. Különös pásztor és csődörös bére a beneficiális kasszából fizettessen. 14. Azon különös ménes manipulátiojához egy ahhoz értő jó individuum fizetés mellett rendeltetne, aki mind az öszveveréskor mind az elosztáskor számban venne, írásba tenné. 15. Az olyan kiválogatott kancákat és annak csikajait senki a gazdák közül az arra rendelt inspektornak híre, engedelme és helyes ok nélkül el ne adhassák. Mely operátumnak jó és eltalálandó hasznos voltáról a Tekintetes Nemes Districtusok tudósítást kívánnak."
A kunszentmártoni tanács azonnal intézkedik is: "Hogy a jó fajú kancák mindjárt tavasszal kiválogattatnak és közéjek a legjobb és tüzességérűl ösméretesebb mén lovak eresztetnek különös pásztor által őriztetnek. 2. Hogy azok tenyésztésekre Mesterszállásán különös jobb rész mutattatik ki és ottan pascuáltatnak. 3. Hogy azon különös ménespásztornak úgy a ménlovak gondviselőjének béreket esztendőnként a beneficiális kassza viseli. 4. Hogy azon manipulationak az ord. bíró az ispectora, super inspectora pedig pal. assessor Bozóky András úr. 5. Hogy usque ultimam júli. pascuáltatnak különösön azután a tőkeménesre eresztetnek, a ménlovak pedig ősszel istállóba köttetnek, és jó gondviselés alatt tartatnak."
41. Prot. Kj. 1847. ápr. 10. 179/352.
42. Prot. Kh. 1805. márc. 14. 220/76-2.
43. Prot. Kh. 1789. máj. 3. 25/444.
44. Prot. Kg. 1849. febr. 26. 13/22.
45. Jászkun Ker. jkv. 1796. 341/1813.
46. Prot. Kh. 1819. febr. 13. 16/31.
47. Prot. Km. 1831. jan. 8. 2-4/7.
48. Prot. Kh. 1833. márc. 16. 42/100.
49. Prot. Kj. 1844. márc. 15. 64/147.
50. Prot. Kj. 1847. ápr. 14. 183/356.
51. Prot. Kj. 1847. ápr. 22. 190/368.
52. Prot. Kj. 1847. ápr. 27. 197/372.
53. Prot. Km. 1798. márc. 17. 242/166.
54. Prot. Km. 1801. dec. 22. 186/39o.
55. Prot. Km. 1805. febr. 16. 193/26.
56. Prot. Kszm. 1817. jún. 14. 69/160.
57. Prot. Tk. 1789. márc. 28. 105-106/242.
58. Prot. Tk. 1790. jún. 15. 381/452.
59. Prot. Tk. 1829. ápr. 11. 246.
60. Prot. Kg. 1856. ápr. 5. 11-12/62.
61. Prot. Kg. 1810. ápr. 5. 32/141.
62. Prot. Kg. 1790. ápr. 2. 129/148.
63. Prot. Tk. 1840. aug. 30. 252/600.
64. Jászkun ker. jkv. 1798. 92-93/544.
65. Prot. Tk. 1799. szept. 26. 210/332.
66. Prot. Tk. 1803. szept. 22. 287.
67. Prot. Kszm. 1815. ápr. 29. 193/545.
68. Prot. Kszm. 1846. máj. 3. 237/99.
69. Prot. Kszm. 1824. ápr. 21. 624/314.
70. Prot. Kszm. 1831. ápr. 23. 59/123.
71. Prot. Kszm. 1832. ápr. 28. 220/103.
72. Prot. Kszm. 1833. ápr. 27. 398/84.
73. Prot. Kszm. 1834. ápr. 19. 58/81.
74. Prot. Kszm. 1835. ápr. 11. 226/77. és 1837. ápr. 29. 45/113.
75. Prot. Kszm. 1840. ápr. 12. 50/98.
76. Prot. Kg. 1790. ápr. 9. 135/163.
77. Prot. Tk. 1827. ápr. 4. 194.
78. Prot. Tk. 1809. ápr. 18. 107.
79. Prot. Kszm. 1820. ápr. 8. 511/487.
80. Prot. Kszm. 1819. dec. 4. 489/1298.
81. Prot. Tk. 1841. ápr. 3. 52-53/168.
82. Prot. Tk. 1843. febr. 26. 45/123.
83. Prot. Tk. 1780. ápr. 24. 138.
84. Prot. Tk. 1793. ápr. 13. 437/128.
85. Prot. Tk. 1798. ápr. 10. 42-43./193. 194.
86. Prot. Tk. 1827. jún. 30. 385.
87. Prot. Kh. 1820. nov. 21. 402/969.
88. Prot. Kszm. 1819. dec. 23. 497/1330.
89. Prot. Kszm. 1814. dec. 31. 141/423.
90. Prot. Kszm. 1817. febr. 9. 16/27.
91. Prot. Kszm. 1817. dec. 24. 139/328.
92. Prot. Tk. 1807. dec. 14. 372.
93. Prot. Tk. 1841. nov. 20. 233/683.
94. Prot. Kszm. 1810. márc. 31. 180/371.
95. Prot. Kh. 1836. jan. 24. 14/31.
96. Prot. Tk. 1810. júl. 14. 263.
97. Prot. Kszm. 1825. jún. 12. 135/348.
98. Prot. Tk. 1800. jan. 1. 242/2.
99. Prot. Tk. 1808. jún. 8. 157.
100. Prot. Tk. 1814. júl. 9. 325.
101. Prot. Kszm. 1843. dec. 26. 585/253.
102. Prot. Kh. 1832. máj. 23. 61/138.
103. Prot. Kj. 1845. jan. 1. 1/1.

Sertéstartás

A sertéstartás a Nagykunságon nem tartozott a jövedelmező tevékenységek közé a vizsgált időben. Elsősorban a család szalonna-, zsír- és hússzükségletét volt hivatva szolgálni. Ezért ki-ki csak annyi sertést tartott, amennyi a háztartás szükségleteit fedezte. A természetföldrajzi adottságok következtében elsősorban a réti disznótartás jellemezte vidékünket. Erről szemléletes képet rajzolt Györffy István és Szűcs Sándor. Legutóbb Szilágyi Miklós levéltári források alapján az 1790-es aszályos esztendő következményeit elemezte a sertéstartás, sertésmakkoltatás kapcsán.[1]
Tanulságos, hogy a húsfogyasztás szokása éppen a vizsgált időszakban jelentősen változott. Sok bizonyíték van arra, hogy a múlt század második feléig - míg a folyók szabályozása és a rétek lecspolása, a szántóföldi gazdálkodás kiterjesztése következtében a hagyományos állattartás meg nem változott, a táplálkozásban a szarvasmarha húsnak volt meghatározó szerepe. A mészárszékekben marhahúsnak mindig kellett lennie. A tanács is szorgalmazta, hogy a legelőkön legyen mindig annyi vágómarha, hogy a lakosok húsban hiányt ne szenvedjenek. A mészárosokat kötelezték, hogy kellő mennyiségű vágómarhát mindig tartsanak, a levágottak helyébe azonnal újakat hajtsanak. Ezeknek az állatoknak a legelőjét a mészáros ingyen használhatta, nem kellett terrágiumot fizetni érte. A sertéshúsnak, ezzel együtt a jószág tartásának a jelentősége a múlt század második felében nőtt meg. A gabonafélék mellett elsősorban a kukoricának a szerepét szeretném kiemelni. Ez az újvilági növény a 19. században vált nélkülözhetetlenné elsősorban a takarmányozásban, hízlalásban.
A seréstartásban a nyájas forma volt a meghatározó, jóllehet a tanyákon elzárva, ritkán legeltetve tartottak kevés számú állatot is. A sertésnyájakba kisebb-nagyobb gazdaközösségek, gazdatársaságok állatait hajtották. Maguk fogadtak kanászt, és a város által kijelölt legelőt használták megfelelő fizetségért. A 18. század végefelé a tanács mindenhol ellenőrzése alá vonta a sertéstartást is. Ennek kifejeződése abban érhető tetten, hogy a pásztorok fogadását nem a gazdaközösség gyakorolta tovább, hanem a városházán fogadtak csürhéseket, kanászokat ugyanúgy mint más pásztort.
Két nyájforma volt: a naponta kijáró csürhe, és az állandóan rétekben tartózkodó nyáj vagy konda - ahogy arról már korábban szólottam is. A csürhe a települések körüli legelőket járta. Az ide hajtható állatok számát igyekezett korlátozni a tanács, elsősorban az apró malacos, szoptatós kocák és a hízlalásra szánt jószágok őrzési egysége volt a csűrhe. Minden más sertést a neki rendelt nyájra hajtattak. Persze így is voltak sokan, akik nem akarták állatukat csűrhére hajtani, hanem a városok körüli legelőkön gyerekük vagy fogadott pásztorgyerek felügyeletére bízták. Valószínű, hogy egy bizonyos határig elnézték ezt nekik, azonban aki túlságosan megterhelte a belső legelőt sertéseivel, annak tilalmat szabtak. Kisújszálláson pl. a tanács már nem tűrhette, hogy sok gazda "az apró falkás sertéseket" a város körüli gyepen tartja a közösség nagy kárával. Kötelezték őket, hogy hajtsák ki a többihez, "ahol a több lakosok sertéssei télben, midőn az idő engedi, és nyárban szoktak tartatni."[2]
A naponta kijáró csürhéről keveset tudunk. Praktikusan úgy állították össze, hogy egy-egy városrész, egy-két tized sertései kerültek egy őrzési egységbe. A hajtási útvonalat úgy állapították meg, hogy a terelt nyájat mindenki gyorsan elérhesse, a hazatérő jószág pedig könnyen egyedül is hazataláljon. A kunmadarasi Kásamalom környékén lakók 1772-ben kérték, hogy a csűrhe feléjük járjon, mivel a malacokat nehezen tudják a Nagy utcára hajtani. A csűrhések csörgetéssel adtak hírt a nyáj haladásáról, pillanatnyi tartózkodási helyéről.[3] A kondásoknak tehénszarv kürtjük is volt. A csürhés név ragadványnévvé is válhatott, ha valaki hosszú ideig ebben szolgált, mint pl. Kisújszálláson Nagy Pál, kinek megkülönböztetésül neve mellé tették: "alias Csürhés"[4]
A Nagykunsági mezővárosok korán tanyásodtak. Az 1745-ös redempciókor kiosztott tőkeföldekre már szállásokat, tanyákat emeltek az 1760-as években. Ezek a tanyák a teleltetés színhelyei, de a nyári mezőgazdasági munkák üzemközpontjai is.[5] A sertéstartásban tehát tanyai tartással kell számolnunk, mit ahogy több adat is bizonyítja ezt. A tanácsok más jószágokhoz hasonlóan a tanyák között a sertések tartását is tilalmazták, elsősorban a kártétel elhárítása okán. A túrkevei tanács 1814. nyarán fellépett azok ellen a gazdák ellen, akik a sertéseiket a földek közé hajtották. "Minthogy még a takarás félbe vagyon - írják, - a sertés kihajtását senkinek meg nem engedik. A takarás elvégződése után is csak a malacokat szabad odahajtani, az öreg sertéseket nem."[6] A forrásokból azt a tanulságot szűrhetjük le, hogy az aratáskor keletkezett szemveszteséget úgy igyekeztek kiküszöbölni, hogy a tarlókra hajtották a sertéseket az elhullott gabonaszemek összeszedésére. A kunszentmártoni tanács a pásztorfogadáskor kikötötte, hogy minden gazda a magló sertéseit a nyájra hajtsa ki, "a háznál maradott sertéseket pedig zár alatt tartani kemény büntetés alatt köteleztetnek. Amidőn pedig nyári feltakarítás után a tarló felszabadíttatik, szabad lesz kinek-kinek a sertésseit tallón legeltetni."[7] A kisújszállási tanács is megengedte, hogy a malacok a tarlón legeljenek, de kikötötték, hogy oda öregsertés nem mehet.[8] Az öregsertés nem életkorra utal, hanem olyanra, amelyik számosként van nyilvántartva, tehát már nem malac vagy süldő.
A sertések állandó zárvatartása elsősorban a tanyákon volt érvényes. A szövegkörnyezetből kitűnik, hogy ez az intézkedés a vetések védelmében történt. Azt nem tílthatta meg a tanács, hogy mindenki minden sertését a nyájra hajtsa, de a másnak okozott kárért szigorúan felelősségre vonták a gazdát. Tanulságos, hogy a cselédet nem vonhatták közvetlenül felelősségre, sőt az ő sertéstartásába sem szólhattak bele. A kisújszállási tanács meg is fogalmazza, hogy a gazda tanyásainak a sertéstartásába nem avatkozhatnak: "Ha a tanyásnak a gazdája megengedi, hogy sertését a tanyáján tarthassa, azokat a tanács nem tílthatja el sertésseik kinttartásától." [9]
A sertéshízlalásnak két formája élt a vizsgált időszakban. Az egyik a makkoltatás - amiről később szólok, a másik a gabonaféléken, kukoricán való tartás. Ez utóbbi jelentősége századunkhoz közeledve egyre nagyobb lett. Hogy a hízott sertések értékesítése milyen általános lehetett nem tudjuk. Hogy tájunkon sem volt ritka, egy közvetlen adattal igazolom. Az Árva megyébe, Alsókubinba való Novák Markovics kereskedő 1000 darab kukoricán hízlalt sertést vásárolt Hajdúszoboszlón 1830. szeptemberében. Mivel adósa maradt árendás Fisban Eliasnak, az ugyan el engedte hajtani a nyájat Kisújszállásig az adósság kiegyenlítése fejében. Meghagyta azonban, hogy a nyájat ott tartóztassák fel, ne engedjék tovább. Ha addig a pénzt meg nem kapná, akkor "ott a sertések dobon fognak eladatni" - azaz dobra verik őket.[10] 1816. augusztusának végén a kunszentmártoni tanács szomorúan állapította meg, hogy búza semmi sem termett, ezért "az árpa lészen kinek-kinek a kenyere, mivel az bőven termett. És így, ha sertést hízlal, mely nélkül egy cselédes gazda sem lehet, és a kukorica is "vékonyan mutatja magát", tehát nem reménykedhetnek abban, hogy itthon sertést tudnak hízlalni, ezért küldöttséget menesztenek, hogy valahol keressenek makkos erdőt.[11]
Hivatkoztam rá, hogy a tanyások sertéstartásába a tanács nem szólott bele, azonban ha ott kirívó rendetlenséget talált, szóvá tette. A kisújszállási tanács 1845-ben nem állhatta meg szó nélkül, hogy egyes tanyások a malacaikat "a szántóföldek között kötetlen tartván, azt már a zsendülni kezdő gabonával annyira hízlalják, hogy őszig 3 rendbeli hízott malacokat is eladnak, holott nekik semmi vetésök nincsen." Ezért a gazdákkal egyetértésben azt határozzák, hogy "a tanyásoknak őszi tengeri törés végéig semmi szín alatt sem nagy sertést, sem malacot - sem kötve sem bezárva vagy szabadon tartani és hízlalni nem szabad. Elég idejök lévén a kukorica letörés után más jó magabíró gazdák példája szerint a sertéseknek meghízlalására."[12] A példákból az a gyakorlat bontakozik ki, hogy a hízlalás a tarlón elhullott szemek feletetésével kezdődött, és igazán az őszi, szeptemberi kukoricatöréssel vette kezdetét, hogy télire, karácsony tájára készen legyen a hízó a vágásra.
A hízó sertések többnyire maguk készítette vagy a Felsőtisza-vidéken vásárolt ólakba voltak bezárva. De van adat arra is, hogy gödörben tartották a hízót. A kunszentmártoni Kiss István juhásznak a felesége panaszt tett a tanács előtt, mivel "a múlt farsangi napokban lakodalom alkalmatossággal egy süldő hízó s. v. sertését gödörjébül Harangozó Mátyás és Józsa János kivonták, erőszakossan megölték."[13] Az adatot Szilágyi Miklós is idézi egy másik társaságában, óvatosan utalva rá, hogy talán ez egy ősi sertéstartási módnak a maradványa lehet.
A sertéstartás általánosabb gyakorlata a réti tartás volt. A dús flóra és fauna - Györffyvel szólva - terített asztala volt a sertésnyájaknak. Gyökerek, gumók, füvek, csigák, rákok, apró halak és még sok minden szolgált táplálékként a kondának. Ha közeledett a tél, a sertés bányát készített magának. Mély gödröt túrt a bomló, ezért meleget adó kotús lápi talajba, ki is bélelte, telehordta nádcsörmővel, gyékénylevéllel, száraz füvekkel. Szűcs Sándor erről így ír: "A kondának télen sem kellett szárnyadékot építeni. Azon a mocsári szárazulaton, ahova megszokásból mindenkor hálni járt, hatalmas bányát dúrt magának, olyat, hogy ki se látszott belőle. Mikor pedig közeledett a téli hideg, a disznók előre megérezték ezt, s szájukban hordták-vitték a nádcsörmőt, füvet, szemetet és jól befészkelték magukat gödreikbe."[14] De emlékezzünk arra az esetre, mikor a tiszafüredi Pankotai Jósa Gábor kért sertéseinek a karcagi réten legelőt, mivel az árvíz kiszorította nyáját a szokott helyéről. A tanács azzal utasítja el a kérés teljesítését, hogy a karcagi sertéseknek sincs helyük, a gyepen vannak, amelyik "minden gaz nélkül való annyira, hogy még bányának valót is más határról kell hordani."[15]
A sertések télen addig maradtak kinn, ameddig csak ott lehetett tartani őket. Valamennyi nyáj közül talán a sertések tudtak leginkább alkalmazkodni a természeti körülményekhez. Nagyon zord időnek kellett elkövetkeznie, hogy a sertésnyáj is beszoruljon a rétből. Megkülönböztettek tehát nyaraló és telelő kondát, mégha ez folyamatos kintlétet is jelentett. A kunszentmártoni kondának 1841. áprilisában a mesterszállási Büdösoldalon jelöltek ki 3 dűlőt, ahol kurtakanászok felügyelete alatt fog nyaralni a nyáj.[16] A kurtakanász kifejezés ebben a szövegösszefügésben azt jelenti, hogy ez a nyájforma csak tavasztól az aratás befejezéséig állott fenn, tehát rövid ideig, utána a jószág egy része a tarlókra került, másik részüket pedig a réti nyájakba terelték.
Ha a réteken kicsóvázott legelőhatárokat is átlépték a pásztorok, mennyivel inkább így lehetett ez a rétekben. Jóllehet a gyakori harátújítások során mindig pontosan meghúzták a határt, kicsóvázták a mezsgyéket, halmokat raktak a jelesebb pontokra, de a rét belsejében tanyázó kanászok vagy nem tudták, vagy nem akartak tudomást venni róluk. Persze ezek a tilos legeltetések nem maradtak titokban, különösen ha a dúró disznó a tilalomba tett szigeteken, füves részeken okozott kárt. Ilyenkor ha más megoldás nem volt, zálogot vettek, mint 1771-ben tették a kisújszállásiak. A kevi nyájsertések "egész nyáron élték rétes földünket - panaszolják a jegyzőkönyvben - a Kúpnád szigetben elettettek fel is (t.i. a kanászok), felhányták (feltúratták) az egész Göröngyöshátot." Zálogba 6 sertést hajtatnak el a nyájból, melyet a kevieknek pénzért adtak vissza.[17]
Máskor is történt villongás a két város között a nyájsertések miatt. 1788. májusában 27-et hajtottak be a kb. 160 darabból álló nyájból, mert a kaszálónak kijelölt rétet túrkálták.[18] A fűtermő réteket külön is vigyázni kellett a sertések kártételétől. A kisújszállási tanács a külső réti szigeteket kaszálónak való tilalmasok kialakítása céljából járta be. A kijelölt területekről elsősorban a sertéseket tíltják ki, nehogy a dúrásukkal tönkretegyék a mezőt. A réti csőszöknek feladatul szabják, hogy "a tilalomra felvigyázzanak." Hogy munkájukat eredményesebben vélgezhessék, számukra a városgazda csolnakokat vett. "Közelebb lévén, a csőszök hajóról mindenkor felelni kötelesek" - szól a parancs, - és ha elvész az árát meg kell téríteni a városnak.[19] A réti sertéstartás bizonyítéka, hogy Kisújszállás tanácsa ezen a nyáron a Rakoncás, a két Kengyel, a Ládafia, a Halas-zug és a Siskás sziegteket jelölte ki számukra legelőül.[20]
A nagyállattartásnál láttuk, hogy a gazdák és a tanács szigorúan őrködött a nyáj felett, minden kárt igyekeztek a pásztorral megfizettetni. Talán a réti disznótartásban volt némi lehetőség az állattartók kijátszására. A kanászok a szaporulat egy részét eltitkolhatták, annak hasznát a maguk céljaira fordíthatták. Nyilván ez az emlékezet volt az, amelyik a pásztorok múltbéli nagy szabadságáról szólott. Az adatok ismmeretében azonban még ezt a lehetőséget is megkérdőjelezném. 1784-ben egy nyájszemle után a kunhegyesi tanácsnak arról számoltak be, hogy "minden nyájaknál a kondások a gazdák híre nélkül malacokat szoktak a sertések alatt feltartani, és azokat vagy megeszik, vagy eladván, magok hasznokra fordítják." A tanács azt a parancsot adja, hogy amelyik malacról nem tud bizonyságot adni a pásztor, azt kobozzák el tőle, hajtsák haza a város udvarára.[21] A rétekbe kihajtott sertéseket többnyire füljeggyel jelölték meg. Leginkább az alsó cimpájából csíptek ki egy kis darabot. Az ilyenekre mondották, hogy ájos vagy ajos fülű. Az 1790-ben makkra hajtott sertések összekeveredtek. Az egyik elcserélt sertés leírásában ez olvasható: "a füle hegyiből mindenikből aljasan ki volt véve, a bal füléből előlről egy kicsiny. Fekete, ártány, esztendős."[22]
Bármilyen bányát is túrt magának a telelő sertés, más védelemről is kellett gondoskodni a jószágtartóknak. Ezek többnyire épített alkalmatosságok voltak. Egy 1758-as határperben, mely Madaras és Nádudvar között zajlott, több tanút is kihallgattak, és a jobb tájékozódás kedvéért még térképet, pontos helyszínrajzot is készítettek. A most Debrecenben szolgáló Nagy János a legelő körülírása során megemlítette, hogy "a madarasi nyáj sertéseknek telelő ólok volt, s ott is teleltek." Végh György tiszaörsi lakos szerint "a kondások a nyájsertésekkel a Kis Darvas vagyis Tóth Mihály laponyagja mellett szinte atájon laktak." Valyon János 70. éves pásztor azt vallotta, hogy "a madarasiak közel a zsombokos részhez sertéseiket teleltették, egy kerek fertő mellett az Etse erének észak felől való oldalán, s ott tanyájokat a kondások tartották, ott ólakat a sertéseknek nádból csináltak."[23]
A kunmadarasi kommunitás sertésnyájai a Nagyréten legeltek. A számukra nádból készített karámot 1793. februárjában Szűts György megbontotta, sőt el is vitt belőle valamennyit valószínüleg tüzelőnek. Hogy valóban nádból készült karámról volt szó bizonyítja, hogy azzal védekezett: rossz nádnyilas jutott neki az Üllőben.[24] Tekintélyes nagyságú lehetett az ilyen nádépítmény. 1806. februárjában a madarasi gazdák kölcsönbe vett dolgairól tárgyaltak, mivel még "ősszel sertésseiknek számokra jóféle karámot csináltak nagy munkával, kölcsön kéregetvén fel a nádat és vesszőt."[25] Ez a sertéskarám földbe ültetett nád fal lehetett, melyet vesszővel korcoltak össze. 1816. januárjában pedig a kondások panaszkodtak a madarasi tanács előtt, hogy sokan a gazdák közül nem mentek ki karámot csinálni. Az ilyenek sertéseit hajtsák haza a pásztorok - dönt a tanács.[26] A kunszentmártoni sertésnyáj legelőjét Mesterszálláson jelölték ki úgy, hogy az állatokat a Körösön lehetett itatni. A kanász gunyhót más helyre tetetik át, nyilván valami könnyen mozgatható alkalmatosság lehetett. [27]
A tanyákon vagy a városi házaknál sertésólakban őrizték az állatokat. Ezek készülhettek vályogból bogártetővel, vagy deszka oldallal. De hoztak a Felsőtisza-vidékéről is sertésólat, amelyik keményfa készületű volt. 1813-ban a Tiszahátról Tiszaadonyból szállított Sulyok Mihály a Túrkeviben lakó Korom Jánosnénak egy újat 12 forintért.[28] Kunmadarason egy használt állapotban lévő hidas ólnak az árát 1 Ft 53 krajcárban állapították meg.[29]
Mint utaltam is rá, a sertéspásztorokat hosszú időn keresztül a gazdaközösségek fogadták, majd csak a 18. század vége felé vonja ezt a tevékenységet is az ellenőrzése alá a tanács. Ettől kezdve mindenhol újesztendő napján a városházánál fogadják a csűrhéseket, kondásokat, kanászokat, és a bért is közösen határozzák meg. 1793-ban a kevi tanács előtt Kenéz András "negyed és ötöd magával a maguk gazdaságába" fogadta a sertésnyájukhoz Vad Pétert kondásnak, kikötvén, hogy az előbb szolgált társaságot hagyja ott. Nyilván vita lehetett a két társaság között, végül a tanács az újhoz rendeli a kondást.[30] Az 1790-ben Lónyára makkoltatásra menő madarasi pásztorok nevei: Torma, Jani, Magyar, Hatházi, Balási. Az első hármat nyájkondásnak, az utóbbiakat csürhésnek írják. A makkra a hízókat, maglókat és a malacokat hajtották.A bojtároknak egyebek mellett bőr kapcát és bocskort adtak kommencióba.[31] Hasonló bért ígértek a kunhegyesiek is a kondás bojtárnak minden hónapra fizetségként 3 rhénes forintot, és "átajjába 1 pár bőrkapca, 2 pár bocskor" a járandósága, ezeken kívül a 3 embernek hetenként 5 kenyér és 2 font szalonna.[32]
A sertéspásztorok fogadása és bérének megállapítása a jószágszámhoz igazodott. A kunszentmártoni nyájkanász Mihátzi István a kevésszámú sertés miatt bére javítását kérte, mert a meglevőből nem tudott megélni. A tanács elfogadja az érvelését, a bér javítását elrendeli azzal a kikötéssel, hogy ha a nyáj létszáma eléri a 400 darabot, visszaáll az eredeti megállapodás.[33] Ugyanitt a sertésnyáj-kanászok bérének megállapításakor figyelembe vették az őrzési időt. "Az olyan hízónak való sertéstől akit tallóra való hazahajtásig őriz," tehát kurtakanász, a kenyérbérét úgy számolják, mintha egész esztendős pásztor lenne, a pénznek azonban csak a felét kapja.[34] A számolás alapja az öregsertés volt. Az öregsertés bérnek a felét fizették a malacokért, és a rövid ideig legelő hízókért. A bejáró csűrhés bérébe 4 sertés után egy vacsorát is beszámítottak.[35]
Tanulságos ügyet tárgyalt a kunszentmártoni tanács 1815-ben, uyanis a városban nem lehetett kanászokat találni, mivel "majd minden tehetősebb gazdáknak különös kis kanásszaik vagynak, azokkal sertéseiket külön őriztetik, csürhére pedig és nyájra nem járattyák, mellynek az a fő oka, hogy a nyájon kívül a malatzokat tenyészteni nem lehet. Az illy móddal felfogott majd 100 tsavargó kanász gyermekek Isteni félelemre, keresztény tudományra neveltessenek, dologra szoktassanak." A tanács úgy foglalt állást, hogy a gyerekek kurta kis kanászok nem maradhatnak. A várost öt tizedre osztják, és minden tizedbe egy számadó malac pásztort választanak, akik egy-egy bojtárt kötelesek tartani, és akiknek kötelessége lesz "a maga járásából a malacokat naponként kihajtani, rossz időben hazaereszteni." Ebben a malacfalkában "meg nem szenvedődik" senkinek sem az öreg disznaja, hacsak az nem gyenge szoptatós koca. "A hízónak való, vagy nyári javításra való, és itthon hagyott süldők és öreg sertések" továbbra is a csürhén legyenek, az idősebb magló sertéseket a nyájra kell hajtani - rendelkezett a tanács. "Nagy tilalma lészen ezen túl tehát (kivévén a talló idejét egy hónapig) a malatzkákat tanyákra kurta kanászok eleiben hajtani."[36] A tilalom ellenére is azonban a következő esztendőkben a nyomáson a gyenge malacos sertések őrzésére tovább is alkalmaznak a gazdák kurta kanász gyereket. A tanács belátja, hogy szükség van erre, azt javasolja, hogy több gazda fogjon össze, és közösen fogadjon pásztort.[37] Ez a sertés őrzési forma századunk közepéig megvolt.
Mindenki által nyilvánvaló, hogy a fában szegény Alföldnek különösen a centrális, nagykunsági részein a sertéshízlalásban a makknak nem lehetett meghatározó szerepe. A réti disznótartásban az állat maga kereste meg az élelmét. A bőséges táplálék hízlalásra is alkalmas volt, legfeljebb mocsár- vagy halízű volt a sertés húsa. Ezt úgy küszöbölték ki, hogy az utolsó néhány hétben árpára vagy más szemesterményre fogták az állatokat.
A sertések makkoltatásának jelentős néprajzi irodalma van. Legutóbb Szabadfalvi József foglalta össze a tudnivalókat.[38] A nagykunsági sertések makkon hízlalásáról egy aszályos esztendő (1790.) kapcsán Szilágyi Miklós vont mérleget.[39] A szerző a nagykunsági városok levéltári anyagát bőségesen idézve mutatja be ennek az egyszeri, balul sikerült közös vállalkozásnak a történetét.
A vállalkozás azonban másról is árulkodik. Jóllehet Szilágyi Miklós az összegzésben annak a vélekedésének ad hangot, hogy "a makkoltatás nem lehetett általános gyakorlat a Kunságban," mégis inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy maga az a tény, hogy ilyenre vállalkoztak, ráadásul ilyen messzire elhajtották az állatokat, azt erősíti, hogy nem lehetett ritka a sertéseknek makkos erdőre hajtása. Ha korábbi példák nem lettek volna, talán eszükbe sem jut ennek a megszervezése. A levéltári gyér adatok fényében bátran állíthatom, hogy nem egyedi esetről volt szó, mégha nem is tekinthető gyakorinak a makkos erdőkben történő sertéshízlalás. A következőkben néhány példával szeretném állításomat iagzolni.
1772-ben a túrkevi tanács előtt kereste az igazát Pelbárt György és Hajdú János, akik egy nyájgazdaságban lévén, közösen hajtották sertéseiket makkra. A hazaérkezett hízott sertések közül Pelbárt György "az új esztendei túri vásárban" eladott néhányat, és utánuk a pásztornak a kenyérjárandóságot nem akarja adni. A tanács kötelezte a kenyér adásra, annál is inkább, mert a múlt nyáron is a sertéseit a nyájon tartotta.[40] 1797-ben Szőllősi Pál kevi gazda panaszolta be Vizi Márton számadó kondást a tanács előtt, hogy november elején a Nagyszalonta határában lévő Patai erdőn a makkon levő sertéseket akarta felszámolni, azaz számba venni, de a számadó nem engedte, sőt "öléssel fenyegette" és csúnyán káromolta. A bütetése 30 pálcaütés elszenvedése.[41] Más "makkos sertések gazdái," akik a Patai erdőn makkoltattak, panaszkodtak kondás Vizi Mártonra és bojtárjára, hogy "sok sertésseket elprédálták."[42] 1797. karácsonya előtt Sőrés Nagy András tett panaszt, mivel kondás Vad Péter "a néki engedtetett makkos legelésre felfogadott egy öreg sertését és öt téli malacát" Szalontán eladott.[43] Nyilván újra a Szalonta környéki makkos erdőkben hízott a túrkevi sertésnyáj.
A kisújszállási Pál Varga Nagy Istvánt 1793-ban több gazda megfogadta "sertéssei mellé azoknak makkra való hajtására." A bére készpénz és "3 darab sertésseinek makkoltatása" volt. De a makk mindössze csak 6 hétre volt elegendő, a nyájat haza kellett hajtani. Mivel Szent György napig (április 24.) fogadták, nem akarták a bérét teljesen megfizetni, tanács elé került a dolog.[44] Nyilván a pásztor továbbra is a gazdák szolgálatában állhatott, ezért csak az ügy után három esztendővel kereste az igazát, bizonyosan reménykedett abban, hogy a járandóságát megkapja. 1802. augusztusában a kevi tanács "a sertések hízlalásáról a mostani szűk termés miatt gondolkozván" úgy döntött, hogy "jó volna makk-keresni küldeni az egész közönség képében Zarándra és Talpasra" olyan feltétellel, hogy most még csak tájékozódjanak, hol és mennyi egészséges makk található, és lehet-e, mennyiért bérelni a makkos erdőt.[45] 1811. nyarán is a szűk gabonatermés készteti a tanácsot, hogy keressék a sertéshízlalás jobb lehetőségét. Úgy döntöttek, hogy "makkolásra jó volna a sertéseket hajtani." Ezért közhírré teszik, hogy aki makkra akarja hajtatni a sertését, jelentkezzen a tanácsnál.[46]
1816. augusztus végén a kunszentmártoni tanács szomorúan állapította meg, hogy semmi termésben nem reménykedhetnek, "mely szükség végett mintegy 600 hízlaló sertések számára makkoltatásra erdőt kellene szerezni." A küldötteknek meghagyják, hogy úgy alkudjanak, hogy "amidőn a göböly sertés hazahajtódna, annak helyébe ismét magló sertéseket lehessen hajtani egész télre."[47] Tehát a makkos erdőt egész télen élték, a hízott vagy göböly sertés hazahajtása után kiegészítették a nyájat sovány magló sertésekkel. A szám is árulkodó, mert azt jelenti, hogy kb. ennyi hízott sertést vágtak le egy télen.
A madarasi tanács 1794. augusztusában két tanácsbelit Tunyogi Jánost és Hadházi Ferencet bízta meg mivel azt hallották, hogy Szalonta környékén elegendő makk termés mutatkozik, menjenek megnézésére, és ha valóban igaz a hír, kössék le a makkot a sertések számára. A makk keresés okaként azt hozzák fel, hogy a szárazság miatt itthon nem termett elég tengeri. Tehát már ekkor kukoricára is épült a sertéshízlalás![48] Nyilván a küldöttek nem jártak eredménnyel, mert a tanács úgy döntött, hogy "a makkolás keresése ezúttal elmellőztetik,, gondoskodjon kiki maga sertésseinek hol tudjon helyet szerezni." Az óvatosságra a negyedévi (négy évvel korábbi, 1790-es) kár megismétlődésétől való félelem késztette a tanácsot.[49] Az 1790-es években a madarasiak rendszeresen felkeresik makkoltatás céljából a Fejertai (Ófehértó) erdőt. 1790. augusztus 22-i keltezéssel fenn is maradt egy szerződés, mely szerint "az Fenektől kezdve Gyulai határ, Jánosi, Bakti és Besenyüdi bizonyos külső határokig, belől pedig az erdőnek szélekig vagy vetésekig" bérlik 1800 forintért "ameddig hasznát vehetik sertésseik."[50] Ugyancsak a madarasi tanács 1834. októberében 4 db. makkon feljavított sertést adott el.[51] Két évvel később tanácsi küldöttséget menesztenek a makk megszemlélésére, és ha alkalmasnak találják, "illendő áron" vegyék meg - utasítja őket a tanács.[52] A madarasi sertés még 1843-ban is az "erdőn levő makkon" hízott meg.[53] A gyér adatokból is kitűnik, hogy a makkon és termelt szemen (árpa, gabona, kukorica) hízlalás a múlt század első felében egymás mellett élt vidékünkön.
Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a sertéstartás elsősorban az önellátás céljait szolgálta. A családok csak annyi jószágot tartottak, amennyi biztosította a szalonnaszükségletüket, piacra kevés került belőlük. A réti sertéstartás meghatározó volt, nyájas formában őrizték az állatokat fogadott kondások felügyelete alatt. Ezt jól egészítette ki a városokból kijáró csürhe, és különösen figyelemreméltó a tanyai sertéstartás. A Nagykunságban a szántóföldi kultúrák kiteljesedésével - elsősorban a kukoricatermelés jelentőssé válásával a sertéstartásnak is megnőtt a szerepe, és századunkra már az egyik legjelentősebb állattartási ágazatává válik a tájnak. Csak sajnálni lehet, hogy erre nem épült fel helyben feldolgozó ipar.

J e g y z e t e k

1. Györffy István, 1984. 7-28., Szűcs Sándor, 1942. 32., Szilágyi Miklós, 1966. . 91 - 136.
2. Prot. Kj. 1842. ápr. 29. 128/297.
3. Prot. Km. 1820. febr. 16. 23/85.
4. Prot. Kj. 1772. márc. 15. 120. A kisújszállási tanács 1772-ben úgy döntött, hogy Nagy alias (más néven) Csűrhés Pálnak istállóhelyet nem ad, mivel az "betyárságban kívánja életét tölteni" - azaz nem akar megnősülni, családot alapítani. - Egy másik adatból világosan kiderül, hogy a betyár szó nőtlen állapotot jelent. Ifjú Deák Istvánt nemcsak azért pálcázzák meg, mivel éjszaka "fiatal özvegy asszonnyal való étcakai társalkodása gyanús és botránkoztató," hanem azért is, "noha szolgálatra való elég erős ifjú, mégis betyárkodik." Prot. Kj. 1798. márc. 14. 262/162.
5. Györffy István, 1910.129-148., Bellon Tibor, 1973.
6. Prot. Tk. 1814. júl. 30. 348.
7. Prot. Kszm. 1828. ápr. 7. 57/137.
8. Prot. Kj. 1776. szept. 29. 426/1.
9. Prot. Kj. 1845. júl. 16. 214/483.
10. Prot. Kj. 1830. szept. 14. 160/411.
11. Prot. Kszm. 1816. aug. 31. 401/1011.
12. Prot. Kj. 1845. máj. 1. 141/319.
13. Prot. Kszm. 1781. szept. 22. 146/2. Az adatot egy másikkal együtt idézi Szilágyi Miklós is, utalva ennek a gödörben való hízótartásnak a régiségére. 1966. 111.
14. Szűcs Sándor, 1942. 32.
15. Prot. Kg. 1813. nov. 11. 139/539.
16. Prot. Kszm. 1841. ápr. 4. 179/71.
17. Prot. Kj. 1771. dec. 18. 114-115.
18. Prot. Kj. 1778. máj. 10. 468/2.
19. Prot. Kj. 1846. máj. 30. 139/373.
20. Prot. Kj. 1846. júl. 29. 201/52l.
21. Prot. Kh. 1784. júl. 10. 372.
22. Prot. Kj. 1790. nov. 29. 385/735.
23. Km. B. I. 1738-1825. Határlevelek No 2. és még ld. a térképmellékletet!
24. Prot. Km. 1793. febr. 19. 109/85.
25. Prot. Km. 1806. febr. 1. 277/37.
26. Prot. Km. 1816. jan. 12. 190-192/13.
27. Prot. Kszm. 1815. ápr. 22. 190/535.
28. Prot. Tk. 1813. febr. 24. 43.
29. Prot. Km. 1792. júl. 3. 40/321.
30. Prot. Tk. 1793. ápr. 24. 445/148.
31. Km. iratok Litera D fasc. 5. No 5. 1791.
32. Prot. Kh. 1790. szept. 8. 174/182.
33. Prot. Kszm. 1844. máj. 11. 677/94.
34. Prot. Kszm. 1814. ápr. 2. 47/157.
35. Prot. Km. 1816. jan. 12. 190-192/13.
36. Prot. Kszm. 1815. ápr. 2. 179/520.
37. Prot. Kszm. 1817. máj. 3. 47/116.
38. Szabadfalvi József, 1991.
39. Szilágyi Miklós, 1966. 91-136.
40. Prot. Tk. 1772. febr. 16. 171.
41. Prot. Tk. 1797. dec. 6. 500/313.
42. Prot. Tk. 1797. dec. 16. 508/332.
43. Prot. Tk. 1797. dec. 14. 504/318.
44. Prot. Kj. 1796. febr. 27. 28/78.
45. Prot. Tk. 1802. aug. 30. 393.
46. Prot. Tk. 1811. júl. 27. 389.
47. Prot. Kszm. 1816. aug. 31. 401/1011.
48. Prot. Km. 1794. aug. 5. 349-350/282.
49. Prot. Km. 1794. aug. 27. 362/311.
50. Prot. Km. 1792. nov. 27. 83/25. és Km. gazdasági iratok Litera D. fasc. 5. 1790. aug. 22.
51. Prot. Km. 1834. olt. 25. 140/454.
52. Prot. Km. 1836. szept. 1. 119/451.
53. Prot. Km. 1843. szept. 19. 194/572.

Teleltetés

A jószágállomány átmentésének legkritikusabb időszaka a tél, amikor már nem talál magának legelő mezőt, a nyáron gyűjtött takarmányon vészeli át a telet. A források bizonysága szerint az állattartás döntően a legeltetésre épült a Nagykunságon. Ameddig csak lehetett, az állatokat legeltették. Ez abból is nyilvánvaló, hogy téli és nyári legelőbéreket állapítottak meg, a nyájak mellé fogadott pásztorok bérének meghatározásánál is különválasztották a nyári és téli járandóságot, sőt helybeliek és vidékiek külön béreltek téli és nyári legelőt állataiknak. Az állatok teleltetése - ahogyan más alkalommal már erről szólottam - az egész tartásmód kulcsa. Ennek kétfajta takarmánybázis adja az alapját: ősisoron a rétek nehezen megközelíthető szigetein meghagyott avarfű szolgált a telelő állat takarmányaként, illetve a makkos erdők a sertések számára. A másik pedig a kiterjedt réteken kaszált takarmány volt. A XIX. század elejétől válik jelentőssé a szántóföldi kultúrákban megtermelt takarmány.
Az adataink ugyan gyérek, ha nem történt valami, a szokottól eltérő dolog, nem regisztrálták a jegyzőkönyvekben a mindennapi dolgokat. Az utalásokból eléggé egyértelmű, hogy addig legeltették az állatokat ameddig csak az éhhalál veszélye nem állott fenn. A teleltetésnek ezért sokfajta árnyalt formái alakultak ki és működtek. A juhok teletetése (purzsások), a gulyák, ménesek, sertésnyájak téli legeltetése, alkalmi falkák összeverése egyaránt vizsgálandó a téli tartásmódban. Az is jellemző, hogy a helyben lévő téli legelőket idegenek is bérlik, míg a helybeliek máshol is keresnek jószágaiknak téli elhelyezést. Maga a téli legeltetés megszervezése is egy igen összetett, bonyolult szervezést igénylő tevékenység volt.
A saját legelőkön telelő nyájakra külön gondja volt a tanácsnak. Az első kaszálást mindig levették a rétekről. A szigeteken kaszált takarmányt gyakran nem szállították haza, otthagyták, hogy majd télen a helyszínen etetik meg. A második kaszálást azonban nem engedték, tilalomba tették a szigeteket azzal, hogy a levénült mezőre megy telelni a jószág. A belső szigeteket szinte mindig téli legelőnek hagyták meg. Így döntött pl. a kunszentmártoni tanács 1799-ben: Mesterszálláson a "Nagy- és Kis Siratóban lévő mezőt téli legelőnek hagyja." Ezt a rendelkezését a városnak sokan áthágva a tilalomba tett mezőt "kocsizzák, szekerezik, marháikkal étetik, letapodják." A tanács a vétkesekkel szemben szigorú pénzbüntetést ró ki.[1] A kisújszállási tanács figyelmeztette a lakosokat 1789. decemberében, hogy a Mély ér szigetből hozza haza az ott kaszált és rakásban levő gazzát, mert azt a telelő marháknak felszabadítják, és a kárért a város nem vállal felelősséget.[2] 1792. novemberében a pohamari pusztát Erzsébet napig (november 19.) tilalomba teszi a kevi tanács, de "a sőre és ahhoz tartozó tinók azon pusztán való legelésekben meghagyatnak."[3]
A keviek 1795. telére az akkor idegen bérletben levő Pásztópusztát vették telelő árendába. Az elszámolásról a következő esztendő márciusában olvashatunk.[4] Pásztót ebben az időben Novák Joachim örmény kereskedő bérelte. Tőle vette subárendába Túrkeve "téli legelés kedivért," 200 forintot adott érte. A tanács meghatározta, hogy erre a téli legelőre mindhárom ménest 3 külön csapatban a maguk rendes pásztoraik által kell legeltetni. A pásztorok fizetése minden lótól 2 garas - kivéve a szopós csikókat. A számos marháknak is megengedték, hogy ott legeljenek úgy, hogy azok is pásztor felügyelete alatt legeljenek, tehát nyájba verjék őket. Egy jószág után a téli legelő ugyancsak 2 garas. Egyedül a juhoknak tiltják meg az ottani telelést.[5] A kunhegyesi tanács a juhok őszi és téli legelőjét jelölte ki. Gyendára vezérelte a nyájakat, a Só úton túli részt viszont számukra tilalomba tette.[6]
1826-ban érdekes ügyet tárgyalt a Nagykun kerületi tanács. A kerületi börtönben raboskodó Barát János juhász szabadaságot kért, "mivel a pusztán telelő birkáiból a dög már számos darabokat elejtett," ezért maga szeretné az orvoslásukat végezni. Kérését a kerület teljesítette, egy hetet kapott a juhainak rendbetételére.[7] A kisújszállási tanács 1834-ben "az elkövetkezhető hideg, szeles időben a réten leendő jószágnak enyhelye" érdekében a Halast és a Rakoncást - a két nagy réti szigetet - tilalomba tette. A lakosokat szigorúan figyelmeztették, hogy ott takarmányt ne gyűjtsenek, mert az kell a telelő jószágnak.[8]
A téli legeltetésnek nemcsak az volt a jelentősége, hogy a jószág maga kereste meg az élelmét, hanem különösen a rétek belsejét a legelő állat tisztította azzal, hogy az ehető növényeket megette, a többit összetiporta. Így a következő esztendőben az így megtisztított területen sokkal jobb mező nevekedhetetett. A kunszentmártoni tanács a csorbai Kettősjárást téli legelőnek alakította ki 1816-ban. Indokul fölhozzák, hogy "azon Kettős járási plágán az avar-mező olly nagy, hogy nyáron nem is lehetett tőle tisztán és hasznosan kaszálni." Ezért szükségesnek tartják, hogy téli legelőként használják, minél több jószággal etessék és járassák.[9] A Túrkeve által bérelt ecsegi telelő pusztán a helybeli és más helyre való lakosok jószága után járó bért 1815. január közepén szedeti össze a tanács.[10] A kunhegyesiek Gyendapuszta téli használatáról döntenek. Mivel a városban a sok szegényember "a mostani szűk időben marháját külső határra teleltetni kénteleníttetett hajtani," ezért, hogy könnyítsenek a terhükön, a szilajménes és a csorda fizetségét elengedik, "mivel majd minden szegény embernek vagyon ott tehénkéje." A hámos lovak és a szántó ökrök is szabadon járhatják még ősszel ezt a kijelölt pusztarészt, oda egyedül csak a juhokat nem lehet kihajtani.[11]
A korábbi fejezetekben több példát hoztam arra, hogy a pásztorbér megállapításánál a szolgálati idő hosszúsága fontos szempont volt. Tudjuk, hogy a nyári- és téli legeltetésnek is külön díjat állapítottak meg. A nyári legeltetés végét Erzsébet napra (november 19.), András nap (november 30.) tájára határozták meg, de igen gyakori, hogy egészen karácsonyig legeltették a jószágot. Több példa volt arra, hogy a rossz idő miatt korábban szétvert nyájat újra össze kellett verni a pásztornak, és tovább szolgált ugyanazért a bérért. Az adatok azt a képet sugallják, hogy legtöbbször karácsony volt az a terminus, ameddig a pásztor a nyárra megállapított bérért köteles volt szolgálni. A téli legeltetés karácsonykor kezdődött. Kisújszállás tanácsa 1772. februárjában a pásztorfogadáskor úgy állapodik meg a csikóssal, hogy ha a szilajménest telelteti, 6 krajcár a darabonkénti bére, de ha csak karácsonyig van kinn velük, akkor másfél krajcárral kevesebb pénzt kap, a kenyérbére nem változik: 3 lótól 1 kenyér a járandósága.[12] A karcagi tanács is a kinn telelő ló után nagyobb pénzbeli bért állapított meg a csikósnak a 18. század végén.[13] Ekkor a bócsai és a magyarkai ménes mellé fogadtak csikós számadókat. 1791-ben a karcagi tanács Orbán Jánost fogadta meg a 6. tizedbeli gazdák őrlős ménesse mellé úgy, hogy a kinn telelő lovak után 3 poltura lesz a pénzbére, amelyik nem telel kinn, azért 4 krajcárt kap, és 4 lótól egy kenyeret nyári időre, a telelő lovaktól 3-tól jár egy kenyér.[14] Egy évvel később a pásztorbért a kinn telelő ménes után lovanként 41/2 krajcárban, míg a csak nyaralók után 4 krajcárban állapítják meg, a kenyérbér télen-nyáron azonos, ugyancsak 3 lótól kap 1 kenyeret.[15]
Ahogy emlékszünk rá, a sertések is szinte egész esztendőben a rétben tanyáztak, ott dúrtak maguknak bányát. Nagyon szigorú télnek kellett lennie, hogy a kondát széjjelverjék. Emlékszünk, hogy a kevi gazdák panaszkodtak a tanácsnál a kondásra, mivel az - szerintük - nem tud elszámolni a nyájsertéseikkel. Ahogy mondották, Borsos János kondás 19 darabot "szőrin lábán elvesztegetett." A kanász azzal mentette magát, hogy nerm vesztek azok el, csak a rétben szerteszéjjel vannak, megnyugtatta a gazdákat, hogy mire kitavaszodik, elő fognak kerülni.[16] Kisújszállás tanácsa írásban kereste meg a szomszédos túrkevei előljáróságot, hogy a Határoldalon a kevi kondás Vizi Márton a tüzet "elhányta, így gyulladásra okot adott." Ezért a gondatlan kondás megfenyítését kérik.[17]
A jószág teleltetése nemcsak nyájas formában történt a belső réti szigeteken. Emlékszünk rá, hogy madarasi gazdák egy szárazabb esztendőben a túrkevi tanácstól kértek és kaptak belső szigeteket nyári kaszálásra. Az ott gyűjtött takarmányt többen nem vitték haza, hanem engedéllyel odahajtották késő ősszel a jószágaikat, és ott étették meg a takarmányt. Más példa is van arra, hogy a rétekben gyűjtött szénát nem hordták haza, hanem a jószágot vitték ki, és etették meg vele. Ez rendszeres lehetett, hiszen van rá példa, hogy a tanácsnak gondja volt az így gyűjtött takarmányra hajtandó jószágra. 1815-ben pl. a kunszentmártoni tanács kikötötte a helybeli lakosok védelmében, hogy "mivel ottan sokaknak szénájok vagyon, telelőre marháival vagy juhaival ki találna menni," annak a közönséges legelőre kimenő út, a szénát körül étető hely hagyattasson ki." Tehát hogy a nyáron gyűjtött takarmányra kimehessenek az állatokkal, külön utat jelöltek ki.[18]
Az állatok teleltetése különösen azoknak okozott gondot, akik redemptus jogon nem tudtak réthez jutni, kaszálni, szénát csinálni. Ilyenek voltak az irredemptusok, a mesterségük után élők, a szolgarendűek és a pásztorok. A legelőről beszorult állatok teleltetésére maguknak nem lévén alkalmatosságuk, többnyire a bérteleltetés különböző formáit választhatták. Maga a kommunitás, a tanács is vállalt bérteleltetést, elsősorban a város szolgálatában állók jószágait takarmányozták a közösből. Sok jószágtartó, takarmány felesleggel rendelkező gazda is vállalt jószágoksat teleltetésre. A kevés számú példa is jól jellemzi azt az élő gyakorlatot, amelyik alapján az állatok téli átteleltetésének eddig talán kevésbé ismert szeletére esik fény. A túrkevei Hadas János Ábrahám István szolgalegény 9 darab marháját vállalta fel teletetésre. A fizetség körül bonyodalom támadt, emiatt került tanács elé a dolog. A gazda szerint a borjakért vállalta a teleltetést, a szolga szerint pénzben egyeztek meg.[19] Tehát sokan a szaporulatot voltak kénytelenek feláldozni a jószágaik átteleltetéséért. Dávid Mátyás csejti kertész panaszolta a kevi tanács előtt, hogy Fekete Jánosnak "a tehenét teleltetésre a nyári hasznáért felvállalta," és most az nem akarja a járandóságot megadni. A tanács elmarasztalta Fekete Jánost, 4 forint megfizetésére kötelezte. Tehát kb. ennyi összeg lehetett egy tehén teleltetési költsége 1824-25-ben.[20]
A kunszentmártoni Balga János Pápai Mártonnak teleltetni adott 6 ökröt a hasznáért. 4-et a megegyezés szerint kiteleltetett Pápai Márton, de 2 tinót továbbadott a kisújszállási Csótai Andrásnak, aki "2 esztendeig való haszonvételért" vállalta, hogy a jósszágokat kitelelteti. A tanács méltányosnak tartotta a feltételt, és az egyezséget jóváhagyta.[21] Ebben az esetben a haszonvétel azt jelenti, hogy a megegyezés szerinti idő alatt ő igázhatta az ökröket. Karcagon a Balog fiúk a családi örökségen osztozva számbavették András testvérük jószágainak a teleltetési költségét, és ezt az örökségbe fölszámították.[22] Ifjú Takács Ferenc pedig több jószágot keresett szolgálatával, melyet Balogh András gazdája teleltetett a megállapodás értelmében.[23] Czina Mihály a testvére marháinak 8 esztendei teleltetéséért járó díjat kéri a tanács előtt.[24] Háló János ipának (apósának) Pandúr Istvánnak 5 szarvasmarháját és 5 lovát teleltette ki. A maga jószágának elég lett volna a gyűjtött takarmány, de az apósának a jószágát hogy elvállalta, 30 vonás forint értékű takarmányt kellett vásárolnia. Ennek az összegnek a megfizetését a tanácson keresztül próbálta behajtani.[25] Rimaszombati József Láposi József özvegyének teleltetett ki 17 juhát, melyért 17 forintot kért.[26] Egy árván marad gyermek 5 marháját és "hetedmagával való juhát" Nagy Gáspár nem vállalta, hogy kitelelteti, hanem a föld termését fordították erre a célra.[27]
Tanulságos esetet tárgyalt 1795-ben a madarasi tanács. Szeghalmi Miklósné szentimrei Nagy Istvánnak 2 marháját vállalta el telelőre 10 forintért addig "míg fű hegyre kimehet." De nem volt elég takarmánya ezért a marhákat nem tudta istállón tartani, hanem a telelő gulyára adta. Emiatt Nagy István perre ment.[28]
1792. tavaszán a kevi tanács elé került ügyből kitetszik, hogy a puszta árendátora túrkevei és kisújszállási gazdáktól telelésre 326 szarvasmarhát és lovat fogadott fel, sőt egy részüket, szám szerint 6-ot azzal a kikötéssel, hogy egész tavaszig szénáztatja. "Közönséges igazság, hogy mindeneknek az övét megadni parancsolná, és senki a más kárával gyarapíttatni meg nem engedtetnék," ezért a túrkevei tanács úgy tartja méltányosnak, hogy az elmaradt teleltetési díjat, párjától 51 krajcárt megadni kötelesek a jószágtartó gazdák. Megtudjuk, hogy a túrkevei Pelbárt Györgynek 34 szarvasmarhája, Kalmár Jánosnak 8, a kisújszállási Kerek Ferencnek 19, Pap Istvánnak 18, Nagy Andrásnak 11, a városnak 5, és 28 bikája, Veres Istvánnak 28, Csegei Jánosnak 22, Csegei Pálnak 18 szarvasmarhája volt telelőre adva. A lovak száma 131, és Ecsegen 195 szarvasmarha telelt.[29]
A telelő jószágokkal kapcsolatosan más érdekes dologra is fény derül. A kunszentmártoni Horpácsi Jánosnak tanyáján bérese Czakó György okozott tüzet. A gazdának a saját és telelőre a tanyájára fogadott idegen marhák - mintegy 20 darab - és 1 lova benn égett. Nagyméretű lehetett az óltanya, ha ennyi jószág megfért benne. Az is kiderül a leírásból, hogy egy 12 éves gyerek felügyeletére voltak bízva a jószágok. Az ólban tüzelgetett, közben elaludt, ezért következett be a veszedelem.[30] A kisújszállási Mészáros Ferenc a tanács segítségét kérte, mivel a múlt esztendőben Margit napkor (június 10.) P. Kurucz János 2 ökrét felvállalta, hogy kitelelteti azzal, hogy egy esztendeig annak "hasznát veszi" azaz igázza. A gazda azonban visszavette a jószágokat és a sőrére hajtotta ki. Kéri tehát a teleltetési költség felét.[31] Végül még egy érdekes eset, amelyik a teleltetés gyakorlatára világít rá. Egy hódmezővásráhelyi gazda Dereczki István "szállásáról az istállóból jászol és kötélről" 9 marháját elloptak. Ebből 6 jármos ökör, 2 tehén, 1 harmadfűre menő ökörtinó. A tolvajok nyomára Keviben találtak, ahol jászlon voltak egy ólaskertben a marhák. Mikor a jószágokat idehajtották, a környéken azt híresztelték, hogy azokat teletetni adták a gazdához. A gazda bünetését nem jegyezték fel, de a marhatolvajokat áristomba zárták.[32]
Györffy István még azt írta a Nagykunsági krónikában, hogy ha a legelők elszáradtak, akkor a jószágokat bentebb verték a rétekbe, ahol mindig találtak maguknak élelmet. Voltak azonban olyan esztendők is, amikor nem volt képes még a rét sem ellátni a jószágállományt. Ilyenkor messzi tájakat kerestek föl, hogy a telelő jószágnak élelmet találjanak. A Madarason élő Bánhegyesi Péter 1794-ben engedelmet kért a tanácstól, mivel "sem magának élelme, sem kevés jószágocskájának takarmánnya nem lévén, minden cselédestől a Tiszahátra Nagyarba" mehessen, ahol a nyáron "kepélyével és nyomtatásával keresett takarmánya van." Az engedélyt megkapta, oda ment telelni.[33] A túrkevei B. Vajda Mihály amiatt folyamodott a tanácshoz, hogy "ő és Hertzeg Gáspár a Tiszaháton együtt teleltetvén, közös szükségre vásároltak összesen 28 forint árú takarmányt," és most a társa nem akarja a költség felét megadni.[34] Szálastakarmány lehetett amit vettek, mert a vásárolt mennyiséget kétfelé rakták, és kiki a neki jutott porciót etette fel. Berczi Jánosnénak 1789-ben "egynéhány darab marhái Jó Mihály és más gazdaságokéval együtt telelőre a Tiszahátra elmenvén," egy tehenét közös megegyezéssel eladtak, amiből a közös téli legelőt kifizették. Több gazda eddig még nem fizette meg neki a reá eső legelőbért, ezért fordult a tanácshoz.[35]
Újj János és Mihály madarasi testvérek is a tanács előtt kerestek orvoslást sérelmeikre, mert Zug Györggyel együtt a Nyírbe telelvén, az rossz hírüket költötte. Azt állította, hogy idehaza 15 zsák búzát loptak, ezen vettek Karádon (Tiszakarád) szénát a telelő állataiknak.[36] Bánhegyesi Péterné Mohácsi Mihállyal fogott össze, jószágaikkal a Nyírbe (Nyírség) mentek teleltetni. Magukkal vittek 8 forint értékű szénát. A vita a költségeik megosztása körül robbant ki.[37] A kisújszállási Takács F. Ferenc Nagy Istvánnal, Pólya Sándorral és Takács Jánossal "egy társaságba Kővág nevezetű pusztán juhaik számára szénát és legelőt vévén" telelőre odamentek. A vásárolt kazalból azt a másfél ölet is velük akarják megfizettetni, amit nem ők etettek meg, ezért kérik, hogy a tanács tegyen közöttük igazságot.[38] A kunhegyesiek Markovics örmény bérlőtől vették ki Tomajpusztát a ménes számára. "Némely gazdák lovai egész télen mikor csak az idő engedte kint voltak," mások viszont csak tavasz felé vertek ki oda lovat. Ezért méltányosnak találták, hogy a taxát eszerint állapítsák meg 2/3 - 1/3 arányban.[39] Szalontai János kunhegyesi dohányos 4 lovával és 4 marhájával Püspökladányba ment teleltetni, erről kért bizonyságlevelet a tanácstól.[40]
Az 1836-os aszályos év arra kényszerítette a kunszentmártoni tanácsot, hogy a Békés megyében levő kaszaperi pusztán teleltesse a város bikáit és csődöreit. Minthogy azonban a teleltetés költsége a beneficiális kasszára igen nagy terhet rótt volna, ezért a költséget felezik a jószágtartó gazdákkal. A gazdákra rótt összeget a következő évben kihajtandó nagyjószágok arányában osztják szét.[41] Karcagon még 1863-ban is idegen határra hajtották a bikákat telelés véget, és ott 900 forintnyi takarmányt vásároltak a részükre. Az összeget a jószágtartó gazdákra vetették ki.[42] Ez volt az a rettenetes esztendő, amelyik a nagy szárazság miatt vált hirhedtté az Alföldön, amiről az első fejezetben bővebben szólottam.
Nemcsak más határokon levő legelőkön teletettek a nagykunságiak, hanem ha az idő kedvező volt, akkor a maguk határára is fogadtak a saját jószágaik mellé idegen jószágokat telelésre. Mivel azonban - mint láttuk - a nyári legelők maximális kihasználására törekedtek, ez csak úgy volt lehetséges, hogy saját jószágállományuk egy része már istállóban telelt, illetve a kaszálókat, pihentetett ugarokat is bevonták a téli legetetésbe. Az egyik legmarkánsabb a juhok teleltetése. Szívesen jártak az Alföldre az erdélyi purzsások. A juhok teleltetéséről később a juhászatot tárgyaló fejezetben lesz szó, itt csak a többi nyájformával kapcsolatos adatokat veszem számba. A kunhegyesi tanácstól Ballapusztát kérte juhai téli legeltetésére 11 juhtartó törökszentmiklósi gazda 1785. január végén. A tanács hozzájárult azzal, hogy minden hétre 10 - 100 juh után 1-1 garast fizessenek. Kikötik, hogy "azon pusztán élő vad körtvély és fűzfákat semmi szín alatt vágni lecorticalni" nem szabad. Nyilván a pusztán telelő, fagyoskodó pásztorok az ott található fákat nyesegették, gyűjtöttek maguknak tűzrevalót.[43] A juhokat Ballapusztáról a következő esztendő április vége felé, Szent György nap előtt hajtották el.[44]
A kunszentmártoni tanács mezőtúri lakos Tzebe Istvánnal éveken keresztül jó kapcsolatban volt. 1813. decemberében újra abban állapodtak meg, hogy a csorbai Kettősön 600 juha és néhány méneses lova taxafizetés mellett telelhet a már korábban meghatározott Gergely napig. (március 12.) A juhokért 6 krajcár, a lovakért 30 krajcár a fizetség az egész telelési időszakra.[45]
Más alkalommal a kunszentmártoni tanács a rétekben nagyranőtt avar mező téli legeletetését tűzte ki célul. Erre nemcsak a gazdák jószágait hajtotta ki, hanem körlevelet küldött Öcsöd, Szentandrás, Szarvas, Mezőtúr és Törökszentmiklós tanácsaihoz, rajtuk keresztül az érdeklődő gazdákat felszólították, hogy augusztus 20-án licitáción vegyenek részt, ahol "a többet ígérőnek" kiadják ezeket a területeket szeptember 1-től a következő és "Szent Gergely vagy is március 12-dik napjáig." Ezt a csorbai Kettős járást bármilyen jószággal szabad volt legeltetni a bérlőknek. Egyúttal fölszólította a tanács a helybeli gazdákat, hogy aki a Kettősnél nyáron szénát kaszált, az szeptember 1-ig feltétlenül tegye rendbe, hordja haza, nehogy az oda hajtandó telelő jószágok kárt tegyenek benne.[46]
A kisújszállásiak a Tiszacsege határában bérelt Kecskéspusztán őszi és téli legeltetést kínáltak pénzért a nagyiváni és egyeki gazdáknak Mátyás napig. (február 24.) A helybeli gazdáknak nem kellett fizetniük a téli legeltetésért. Oda ekkor juhokat lehetett hajtani.[47] A túrkeviek Pásztón tartottak 1814-1815 fordulóján telelő pusztát. 142 idegenből fogadott ökröt hajtottak a kendereshalmi és a kadártsai járásra. Kisújszállás, Kunhegyes, Mezőtúr, Karcag, Öcsöd, Nagykáta, Tiszaszőllős, Hort, Törökszentmiklós, Tarcsa településekről jönnek ide telelő jószágok. Összesen 20 forintot kasszírozott a város a "téli jászol helyért." [48] A szerepi származású Timár Mátyás szerette volna, ha karcagi földön telel, és ott elletheti a juhát 1795. telén. Ezért a püspökladányiaktól több szekér szénát vásárolt, melyet Karcagra is hordatott. Mivel azonban juhait nem engedte a város itt felelletni, a szénát eladásra kínálta 75 forintért.[49]
Mint korábbi példákból láttuk, ha a szükség úgy hozta, a városok kénytelenek voltak az apaállatokat - bikákat, csődöröket - máshol teleltetni. Az általános gyakorlat azonban inkább az volt, hogy a városok gazdasági udvaraiban, kertjeiben vagy éppen a pusztákon, a pusztagazda ház közelében levő istállókban teleltek ezek az állatok. Ide hordták be a nyáron készített takarmányt, és a telelőre fogadott pásztorok gondozása, felügyelete alatt itt szénáztak a jószágok. De itt teleltek a város egyéb igás és heverő állatai, sőt azon városi alkalmazottaké is, kiknek a bérükben a teleltetés is beszámított: így a kocsisok, a béresek sőt a pásztorok jószágai is. A túrkevei tanács a város udvarán levő istállójában teleltette az apaállatokat. A XVIII. század végén azonban egy ideig az Ecsegpusztán levő pusztagazda háznál levő istálló szolgált erre a célra. 1796. januárjában pl. a városgazda, aki tanácsi megbizatása következtében az egész város gazdasági irányítását végezte, Latzka János kerületi fiskális takarmányából vett meg "9 szekér terhű réti szénát," melyet a városi készletből adtak később meg.[50]
A karcagi tanács Zsoldos Jánost fogadta meg 1781. november 1-től a következő esztendő Szent György napjáig a csődörök mellé gondozónak.[51] A madarasi tanács a két bikásnak 1775-ben egy-egy pár csizmát ajánlott meg a telelésért.[52] T. Kiss Miklós "egy egész télen által az bikák gondviseléséért" kapott konvenciója 3 köböl búza, fél véka köleskása, 1 pár új csizma.[53] Az apaállatok takarmányát közmunkában a lakosok vágták le, hogy "a közlakosság bikái és csődörei teleltetésére a közlakosságnak tetemes költséget ne kellessen takarmányra kiadni."[54] 1815-ben a kunszentmártoni tanács a bikásoknak hetenkénti bérét határozta meg kenyérben, szalonnában és ázalékban (bab, borsó, lencse). A bikák mellé telelőnek egy-egy gulyásbojtárt jelöltek ki az alsó és a felső gazdaságból. Az eleségüket ezek a gazdaságok fizették.[55] A kevi tanács 1806. novemberében a kancaménes beli ménlovak mellé telelő pásztort fogadott a márciusi kiverésig 3 köböl búza, 1 pár csizma és 8 rajnai forint bérre.[56] A következő esztendőben a csődörök gondviselőjének a szabadságon lévő katona Finta Istvánt fogadta meg a város tavaszi kiverésig ugyanezért a bérért.[57] A kunszentmártoni tanács a szilajcsikós bojtároknak kötelességévé tette a csődörök téli gondviselését. Bérük hetenként 2 kenyér, és saját jószágaik közül kettőnek a teleltetése.[58] A kevi tanács a város juhai mellé 1758-ban Hagymási Istvánt fejősjuhásznak fogadja meg azzal a feltétellel, hogy teleltet is. Ezért a saját juhait és szamarát együtt teleltetheti a városéval.[59]
A városok alkalmazottainak is a bérében benne volt néhány állat kiteleltetése. 1768-ban a madarasi tanács Ambrus kocsisnak 8 marháját teleltette ki.[60] A pásztorok pedig bizonyos mennyiségű állatukat a város takarmányán teleltethették ki szolgálatuk fejében. Van rá példa, hogy idegen jószágot a maguk neve alatt a város takarmányán teleltettek, amelynek a haszna az övék volt. Ez a csalárdság nem lehetett ritka dolog, mert a kunszentmártoni tanács 1786-ban ilyen ügyben nyomozott.[61] Jó három évtizeddel később ugyanitt a tanács megparancsolja a tőkegazdának, hogy írja össze a pásztorok marháit, és azokat arányosan ossza el a gazdák között, hogy sorba mehessenek a teleltetéssel. Akik pedig jövőre nem maradnak meg a pásztori szolgálatban, azoknak a marháját nem szabad teleltetni. Végül parancsba adják, hogy a pásztor csak a saját jószágát teleltetheti másoknál.[62] A madarasi Kontz István csikós panaszkodott, hogy takarmányt "de még bondort sem takarhatott." Ezért a várostól kér segítséget. A tanács megértette a szorult helyzetét, 2 lovát a maga mésese közé fogadja telelőre azzal a feltétellel, hogy maga is beáll szolgálatba, és szánkón a saját lovaival hordja be a takarmányt, és a város kertjében is segít amit tud.[63]
Van arra is példa, hogy ha a városnak kevés volt a takarmánya, az apaállatokat gazdákhoz adta ki bérteleltetésre. Kunszentmártonban pl. 1819-ben egy-egy csődört a gazdák vállaltak telelésre egy-egy szekér szénáért. Ugyanakkor a város cselédeinek a teleltetését a következőképpen oldották meg: Molnár György és Jéger József kocsisnak 3-3, Boták József kertésznek 2 db marháját teleltette a város. Akinek ennél több jószága volt, annak a teleltetésért fizetni kellett.[64] A kisújszállási városgazdát utasította a tanács, hogy a város cselédjei a következő számú marhát teleltethetik: a gulyások külön-külön bojtárjaikkal 3-3 darabot, a kertész 2 darabot, a kocsisok és a béresek 1-1 darabot.[65]
A gulyásbojtárok téli tartására külön is gondja volt a tanácsnak. Vagy az apaállatok mellett foglalkoztatják őket, vagy a számadókra bízzák az ellátásukat. A kunszentmártoni tanács ezt úgy oldja meg 1817-ben, hogy a számadó gulyásoknak 2-2 köböl, a számadó csikósoknak 1-1 köböl vetés alá való szántót ad a csorbai prémföldön. Ennek a terméséből kell a bojtárokat is ellátni.[66] Ezzel az intézkedéssel a tanács két dolgot is megoldott: egyrészt a bojtárokról gondoskodott, másrészt azzal, hogy a szántót a legelő szélén jelölte ki - a prémföld mindig a legelő szélén az egyéb szántókat védő sáv volt, hogy ezzel is felfogják a legelő állatok kártételét - ezzel mintegy maguk a pásztorok saját érdekükben is védték a prémföldet a legelő állatoktól, így a város vetésére végképp vigyáztak.
Ennek az esztendőnek a januárjában a kunszentmártoni 2 számadó gulyás a bojtároknak telelésre hetenként 5 kenyeret kért egy-egy gazdaságtól, mert eddig csak hármat kaptak, de ez kevésnek bizonyult. Végülis a 3 bojtár számára 4 kenyeret szavazott meg a tanács tavaszig, "míg az eke tavasz szántásra meg nem indul." Akkor álljanak ki a bojtárok "segítőnek a tanyára a gazdákhoz, vagy ostorosnak" úgy szerezzék meg a hiányzó kenyeret, "hogy emiatt Pünkösd előtt új, harmadik kenyér sort kezdeni ne kellessen."[67] Bizonyára nagy gond volt a telelő bojtárok ellátása, mert arról is döntött a tanács, hogy a jövőben "a bojtárok teleltetése fejében kenyér nem adódik, hanem egy-egy köböl alá való föld fog Csorbán a prémből adódni a gulyásoknak, és annak terméséből lészen köteles a bojtárokat teleltetni." Ennek a megvalósulásáról olvashattunk az előző pontban.
A teleltetéssel kapcsolatosan érdemes még megemlíteni a mészárszékek számára vágóállatként őrzött göbölyök ügyét. A városok kisebb haszonvételei közé tartozott a mészárszék árendálásának a jövedelme. Ezt a város úgy igyekezett növelni, hogy különböző kedvezményeket adott a mészárosoknak. Ilyen volt az ingyen legelőjuttatás nyáron, illetve az állatok kiteleltetése. Egy mészárszék biztonságához 10-24 darab hízómarha állandó legelőn tartására volt szükség. A túrkevei tanács a kezelésében lévő mészárszéket egy esztendőre árendába adta Kárácz Jánosnak és Kenézi Józsefnek 200 forintért, 2 mázsa faggyúért és 1 mázsa húsért. A város vállalta, hogy segíti őket 8 marha teleltetéssel, 2 ló tartásával, 10 köböl abrakkal és 30 gulyabeli marha legeltetésével.[68] A karcagi mészárszék 2 árendátora Csőreg Benedek és Nagy Gáspár "a vágó marháknak a város aklában leendő teleltetésére" kért engedélyt, de "a népnek bosszús botránkozására" ehhez nem járult hozzá a tanács.[69]
A telelő állat védelméről sokféleképpen gondoskodtak. A nádasok szélárnyékos enyhelyeitől az épített istállókig nagyon széles a skála. Itt most nincs arra terem, hogy mindegyik formát részletesen bemutassam. A néprajzi irodalom ezt a kérdést már úgyis sokoldalúan tárgyalta. Az itt bemutatott néhány esetleges példa inkább csak az eddigi ismereteink megerősítését szolgálja. A kisújszállási tanácsi küldöttség Janó János főbíróval az élen 1834. november vége felé "a réten kint levő barmoknak, sertéseknek megnézésekre kint lévén" mindent rendben talált. Egyedül az állatok védelmét nem találták megnyugtatónak, mivel azoknak "semmi enyhesse sincs, ha valami zűrzavaros idő találna lenni," nincs hova behúzódjanak. Ezért megengedték a pásztoroknak, hogy "a kezeken levő jószággal éjjelre a Halas szélbe, mint a történhető zivatar ellen szolgálandó enyhelyre állhassanak."[70] Más forrásokból tudjuk, hogy a Halas volt az egyik legjobb minőségű nádat termő terület a határban, tehát nyilván a 2-3 öles nádas megfelelő védelmet nyújtott az oda menekülő állatoknak.
Korábban részletesebben bemutattam a kunszentmártoniak akol készítését, melyhez Szolnokon vásárolták a tölgyfa oszlopokat. Ezt a ménes számára felállítandó aklot Károly József ács készítette el.[71] A kisújszállási tanács a kecskési és a kócsi bérelt pusztákon a télére kinnmaradt gulyák számára karámot csináltatott, "nehogy a karám vagy enyhely hiányossága miatt valami zivatar miatt azokban kár essen." A főbírót felhatalmazták, hogy "nádat szerezvén a karámokat készíttesse el."[72] Tehát a karám vagy enyhely földbe ültetett, megkorcolt nádfalból állhatott. A túrkevi gazdák 1845. februárjában "A Kelemen-zugban lévő hodályokba és épületekbe szállították a nagy hó miatt a legelőről leszorult jószágokat.[73]
A kunszentmártoni tanács arról tárgyalt, hogy Csorbapusztán sem a csősz, sem a pusztagazda marháinak nem volt telelő helye. Abban állapodtak meg, hogy a csőszház végében építsenek egy istállót, amelyik a telelést is megoldja, és a pusztára kijáró bírák és gazdák kocsis és nyerges lovait is lesz hova bekötni. A meglévő istállókban a csődörök telelnek. Az ott lévő 6000 vályogból építették fel a falát, szarufáit, ajtaját, gerendáját megcsináltatta a város, a tetejét pedig kölesszalmával fedették be.[74]
Sokan a tanyájukon vagy a városban lévő udvarukon építettek telelő ólakat a legelőkről hazaszoruló állatok számára. A túrkevi Vad Mihály kérte a tanácsot, hogy engedélyezze az udvarán egy "marha teleltető szín" építését.[75] A kunszentmártoni kovács mester Balga János engedélyt kért a tanácstól, hogy mivel a munkája helyhez köti, a marháját a tanyáján nem teleltetheti, építhessen egy ólat "az idehaza lévő kisded kertecskéjében," melynek szükséges a bővítése is.[76] Kunhegyesen egy istálló bontása során özv. Dóka Mártonné jóváhagyásával Oros István a következőket vitte el: "egy jászolt egy cölöppel, egy jászolfát két kis cölöppel, melyen ökrei állottak, egy kis jászolfát csejtefából 3 darab marhához valót egy cölöppel, 3 darab hídlást."[77] Az mostani és a korábbi adatokból egyértelmű, hogy az állatok teletetését szolgáló enyhelyek és épületek a legkezdetlegesebb formáktól a legkorszerűbbekig jelen vannak a Nagykunság állattartásában.

J e g y z e t e k


1. Prot. Kszm. 1799. dec. 7. 341/417.
2. Prot. Kj. 1789. dec. 13. 148/522.
3. Prot. Tk. 1792. nov. 2. 327/544.
4. Prot. Tk. 1796. márc. 14. 51/94.
5. Prot. Tk. 1794. nov. 1. 186-187.
6. Prot. Kh. 1815. okt.19. 290/798.
7. Jászkun ker. jkv. 1826. febr. 13. 65-66/213.
8. Prot. Kj. 1834. szept. 25. 460/428.
9. Prot. Kszm. 1816. aug. 10. 390/981.
10. Prot. Kszm. 1815. jan. 14. 147/441.
11. Prot. Kh. 1790. szept. 16. 179/195.
12. Prot. Kj. 1772. febr. 23. 119.
13. Prot. Kg. 1792. febr. 18. 29/63.
14. Prot. Kg. 1791. febr. 27. 75/220.
15. Prot. Kg. 1792. febr. 12. 19/43.
16. Prot. Tk. 1790. jan. 5. 268/7.
17. Prot. Tk. 1783. okt. 31. 577/386.
18. Prot. Kszm. 1815. szept. 16. 241/661.
19. Prot. Tk. 1791. dec. 6. 149-150/898.
20. Prot. Tk. 1825. máj. 14. 402.
21. Prot. Kj. 1791. jún. 14. 538/477.
22. Prot. Kg. 1742. jún. 28.
23. Prot. Kg. 1767. márc. 24. 62/2.
24. Prot. Kg. 1796. jan. 23. 11-12/41.
25. Prot. Kg. 1798. okt. 27. 173-174/534.
26. Prot. Kg. 1799. nov. 23. 482/608.
27. Prot. Kg. 1793. febr. 23. 21-22/70.
28. Prot. Km. 1795. máj. 19. 106/321.
29. Tk. Ecsegp. iratok 1792. márc. 26.
30. Jászkun ker. jkv. 1795. 323/1505.
31. Prot. Kj. 1795. máj. 10. 228/245.
32. Prot. Tk.1819. febr. 4. 77.
33. Prot. Km. 1794. szept. 15. 377/345.
34. Prot. Tk. 1837. ápr. 29. 125/334.
35. Prot. Km. 1792. nov. 19. 81-82/20.
36. Prot. Km. 1795. ápr. 15. 93/287.
37. Prot. Km. 1798. nov. 23. 328/294.
38. Prot. Kj. 1837. júl. 15. 183/373.
39. Prot. Kh. 1804. ápr. 7. 129/96.
40. Prot. Kh. 1823. febr. 8. 17/45.
41. Prot. Kszm. 1836. dev. 26. 510/293.
42. Prot. Kj. 1863. jan. 25. 25/73.
43. Prot. Kh. 1785. jan. 27. 448/1.
44. Prot. Kh. 1786. ápr. 17. 556/2.
45. Prot. Kszm. 1813. dec. 4. 643/1622.
46. Prot. Kszm. 1816. aug. 10. 390/981.
47. Prot. Kj. 1846. okt. 17. 289/709.
48. Tk. Túrpásztó p. árend. vonatk. iratok 1814-1815.
49. Prot. Kg. 1795. febr. 26. 28/107.
50. Prot. Tk. 1796. jan. 11. 14/26.
51. Prot. Kg. 1781. nov. 2. 277/1183-4.
52. Km. Liber Conventiorum 1774. 60. pag.
53. Km. Conventionatusok Laistroma 30. 1771-1172.
54. Prot. Kszm. 1846. aug. 3. 268/154.
55. Prot. Kszm. 1815. dec. 16. 289/744.
56. Prot. Tk. 1806. nov. 3. 420.
57. Prot. Tk. 1807. márc. 10. 25/51.
58. Prot. Kszm. 1826. dec. 30. 473/516.
59. Prot. Tk. 1758. dec. 1. 95.
60. Km. Conventionatusok Laistroma 1768. 22. pag.
61. Prot. Kszm. 1786. már. 14. 297/2.
62. Prot. Kszm. 1828. jan. 19. 8/25.
63. Prot. Km. 1794. dec. 22. 15/121.
64. Prot. Kszm. 1819. dec. 4. 488/1295.
65. Prot. Kj. 1847. okt. 29. 476/862.
66. Prot. Kszm. 1817. már. 10. 25/51.
67. Prot. Kszm. 1817. jan. 25. 7/13.
68. Prot. Tk. 1818. okt. 28. 755.
69. Prot. Kg. 1767. dec. 13. 69/2.
70. Prot. Kj. 1834. nov. 22. 491/507.
71. Prot. Kszm. 1810. márc. 31. 180/371.
72. Prot. Kj. 1845. okt. 19. 285/630, 631.
73. Prot. Tk. 1845. febr. 15. 48/118.
74. Prot. Kszm. 1817. szept. 6. 100/228.
75. Prot. Tk. 1799. aug. 3. 185/229.
76. Prot. Kszm. 1800. máj. 31. 35/104.
77. Prot. Kh. 1812. máj. 23. 81/261.

folytatás