Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Juhászat

Az alföldi mezővárosok gazdálkodásában mindig meghatározó volt a juhtartás, hiszen sokféle hasznú és kevés törődést igénylő állatokról volt szó. A gyapjú árából sok közös kiadást fedeztek, az örü és a kos eladás is jelentős jövedelemhez juttatta a juhtartó gazdaságokat. A hús, a gomolya és a sajt pedig a táplálkozásban játszott nagy szerepet. A faggyúnak is hasznát vették, a juhbőrből pedig sokféle ruha készült. Mind az előljáróság, mind a juhtartó gazdák ezért is szorgalmazták ennek az ágazatnak a biztonságosabb működését, mert ezt a sokféle hasznot a maguk számára szerették volna biztosítani. A Nagykunságban a vizsgált időszakban a juhtartásnak váltakozó szerepe és jelentősége volt. Az adatokból viszont egyértelműen nyilvánvaló, hogy a juhokból nyert haszon a paraszti gazdaságok nagyon fontos bevételi forrását adta. A 19. században a juhtartás jelentősége megnőtt. A háttérbe szoruló nagyjószág helyébe a juhtartás lépett, ennek is elsősorban az új fajtái váltak kedveltté mint a merinó és a német birka. Számuk gyakran olyan magasra szökött, hogy korlátozni kellett a tartásukat.
A Nagykunság juhászatának a történetét, a tartásmód sajátosságait többen megírták. Györffy István A magyarság néprajzának Állattartás fejezetében a nagykunsági tapasztalatait is összefoglalta.[1] Szilágyi Miklós levéltári források alapján rajzolt plasztikus képet a Nagykunság 18. századi juhászatáról.[2] Korábban Tálasi István századunk negyedik évtizede végének az állattartásában - ezen belül a juhtartásban - bekövetkezett változásokat követte nyomon, a fajtaváltás gazdasági indokait vette számba.[3] Bencsik János tanulmányában a Kisújszálláshoz tartozó Kecskéspuszta állattartásának a rendjében a juhászatot is jelentőségének megfelelően vizsgálta.[4] Legutóbb pedig Fazekas Mihály monográfiát szentelt a kunmadarasi juhászatnak.[5] Levéltári források és a még élő hagyomány alapján plasztikus képet rajzolt erről a kérdésről. Én a levéltári források feltárásával és a tereptapasztalataimmal szeretném tovább gazdagítani az eddigi ismereteket.
Tanulságos az, hogy a juhászat szerepe a 19. század közepére jelentősen megnőtt, éppen a szarvasmarhatartás rovására. Fényes Elek 1839-ben azt írta, hogy "a marhatartás után mindjárt a juhtenyésztést kell említenünk a Nagykunságban, mert ez szinte nagy kiterjedésben űzetik."[6] A statisztikákból látjuk, hogy a múlt század közepén, hatvanas éveiben érte el a juhtartás a Nagykunságban a csúcspontját. Karcag 83.000 darabos juhszáma után a második helyen 1869-ben Kunhegyes áll 26.800 birkájával.[7] Túrkevén 1803-ban a juhtartás jelentőségét így fogalmazta meg a tanácsi jegyzőkönyv: "elejitől fogva gyakorlatban, szokásban volt, ezért szokás ellen volna, hogy tíz juhok helyébe csak nyolc juhok vétessenek fel egy marhaszámba. Azonban azzal a juhtartó gazdák terheltetnek is, holott a juhok teszik azt a hasznot legkiváltképpen, melyből a communitás mindenféle adóstartozásnak teljesítésére pénzt kap, és azok fizetik a leghamarább az árendát is, de a contributiora szolgáló dicák szerint is 10 juhok szoktak felvétetni egy marhaszámba és így maradhatna tovább is tíz juh egy marhaszámba."[8]
1793-ban a Jászkun kerületi közgyűlés foglalkozott a gyapjú eladás ügyével. Ekkor abban határoztak, hogy az eddigi gyakorlattól eltérően ne a város közösen alkudjon a kereskedőkkel, hanem a gazdák közvetlenül is eladhassák gyapjaikat. Tanulságos a végső konkluzió. Függetlenül attól, hogy ki miképpen akarja: közösen vagy egyénileg értékesíteni a gyapjút," a gyapjúvevők a a gyapjúknak árát a közönségek házánál fizessék, hogy akik az adóba tartoznak, tőlük a restancia beszedettessen."[9] Szilágyi Miklós is az említett tanulmányában erre a következtetésre jutott, hogy az adó befizetés szempontjából volt jelentősége a gyapjú közös értékesítésének. A fenti idézetben tettenérhető az a szándék, hogy bár lehet egyéni vagy közösségi az eladás formája, az érte befolyt összeg fölött a tanács gyakorol ellenőrzést, így az adóként a közösség céljaira letiltható és megszerezhető.
Mivel a juhtartás - még a nyájas forma is - nagyrészt magángazdaságok szervezeti keretei között élt, a források nagyon sok kérdésre nem adnak feleletet. Így ez a sokszínű tevékenység a maga teljességében a forrásokból nem bontható ki. A Nagykunság juhászatáról átfogó képünk elsősorban Fazekas Mihály munkája révén van, aki Kunmadaras juhászatát mind történeti, mind a recens anyag alapján tartalmas könyvben foglalta össze. A rendelkezésünkre álló gyér adatok fényében megrajzolható kép azonban sok újabb tanulsággal jár, legalábbis ezt remélem.
A juhtartásban mind a jószágok mind a nyájformák elnevezése jórészt - megegyezve az egész magyar nyelvterület gyakorlatával, - kifejezi mind a jószág életkorát mind a nemét mind a tenyésztési célt. A nagykunsági városokban a következő nevekkel találkozunk: apajuh vagy kos. A kosokat két nagy csoportra oszthatjuk. Egyike volt a továbbtenyésztési célt szolgáló mag kos,[10] amelyik kiváló tenyésztési adottságokkal rendelkező, különösen nagy becsben tartott jószágnak számított. A másik fajta az értékesítésre, hízlalásra szánt kos, amit már fiatal korában kiheréltek. A kiherélt kivágott juh neve ürü, vagy örü. A legszebb, legtanulékonyabb örükből vezérürüket neveltek.[11] Az örüket 3-5 éves korukig tartották,- ez volt a termékenynek számító korszakuk - ezután kivágták, és hízlalásra fogták. A hízott örüt a helyi mészárszékekben vágták le, vagy jó pénzért értékesítették hazai és külföldi kereskedőknek. De ugyancsak szívesen vágtak a család szükségletére is belőlük. Kövérek, faggyúsak, nagytestűek voltak ezek a jószágok. Többször említik a források is, de az emlékezet is számontartja a komor örüt. Komor örünek azokat nevezték, melyeknek nem jött le a heréjük ezért nem lehetett kasztrálni őket, ugyanakkor kosokként sem jöhettek számításba.
A juhnak általános értelemben az ehhez a jószágfajtához tartozó egyednek a megnevezése, de anyabirka értelemben is használják. Tokjónak hívnak másodéves koráig mindenféle bárányt, függetlenül a nemétől. A bárányok leválasztása után gyakran vertek össze belőlük nyájat, amit tokjó nyájnak neveztek, de mondották őket bárány nyájnak is. Természetesen megkülönböztetnek a tokjónyájban kosbárányokat ezeket a hím ivarúak teszik, és a jerke bárányokat, vagy jerkéket, amelyek nőivarúak. Az újszülött neve bárány, kisbárány.
A juh 5-6 éves koráig hoz szép utódokat, utána már silányulnak a bárányok. Ezért mondják a Kunságban ha valakit szidnak vagy csúfolnak, hogy olyan vagy, mint a hetet ellett, vagy hétszer ellett bárány! Az élő nyelv mellett a források is megőrizték ezt a szólást. 1812-ben Kunhegyesen Vass János Dézsi Mihálynét "rútul becstelenítette mondván neki: Alább való vagy a hétszer ellett juhnál!"
Apáca juhnak mondották 2-3 éves koráig azt a nőstényt, amelyiknek nincs fia, de lehetne, és azokat is amelyek űzekednek de nem fognak bárányt. A meddő juh egyáltalán nem alkalmas utód szülésére. Az ilyeneket hízlalásra fogják. Canga juhnak azt nevezik, amelyik utódot hozott a világra, de a fia megdöglött, levágták vagy eladták, tehát utód nélkül maradt. Ezeket fogták legkorábban fejőre. Fejős juh a bárányától elválasztott jószág. Egy-egy juh 3-5 dl tejet adott egy fejés alkalmával. A Nagykunságon is, mint az Alföldön mindenhol, háromszor fejték a juhokat augusztus közepe tájáig, szeptember elejéig, akkor a kétszeri fejésre tértek át, míg a kost rá nem engedték a nyájra. A kisbárányok leválasztása nem egyik napról a másikra történt. Az első időszakban csak nappal hagyták az anyjukkal a bárányokat, éjszakára elzárták őket egymástól. Reggel az anyajuhokat megfejték. Ezt mondották bőgőre fejésnek. Rendszerint 2 hétig fejtek bőgőre. Közben a kisbárányokat rászoktatták a legelére, az önálló táplálkozásra. Ezután kezdődött meg a juhok fejése.
A Nagykunságban külön említették a fejő- vagy fejősnyájat amelyik a szaporulat mellett a tejhaszon célját szolgálta, és a többi nyájat. Ezeket a tenyésztési célt megjelölve jelzővel látták el: pl. ürünyáj, kosnyáj, meddőnyáj. A kosnyáj külön legelt a kospásztor felügyelete alatt szeptemberig, míg a kosokat az anyajuhok közé nem eresztették. Dömötör nap (október 26.) volt a legutolsó terminus a kosok űzekedésére. Utána újra külön nyájban járatták őket. Ritkán vertek össze canganyájat és bárány nyájat.
A nyájakat aszerint is megkülönböztethetjük, hogy közös vagy egyéni volt-e. Elsősorban nagyobb gazdák tartottak saját juhnyájakat - többnyire fejős nyájakat. A nyájba terelt juhokat a közösen fogadott pásztor őrizetére bízták. Több gazda állott össze, hogy közös nyájat verjen. Egy-egy fejős nyáj létszámát többnyire ismerjük, de hogy az egyéb nyájakban hány jószág legelt, azt még becsülni sem tudjuk. Egy-egy település juhtartására megközelítő adatot a gyapjúszámból kaphatunk. Azonban ez is csak viszonylagos, hiszen a legszigorúbb ellenőrzés mellett is köthettek és kötöttek is a gazdák külön üzletet a kereskedőkkel, kikerülve a tanács ellenőrzését. Azt sem tudjuk még csak megbecsülni sem, hogy mennyi lehetett az éves szaporulat, és miképpen alakult a sorsuk. Nem ismerjük az ikerszülés gyakoriságát, a vetéléseket, a sikertelen szüléseket. Tehát az anyajuhok számából nem következtethetünk biztonsággal a szaporulatra. Vannak arra adataink, hogy tavasszal gyakran és szívesen vágtak bárányokat, még a mészárszékekben is mérték a húsukat. A kisbárányokat is eladták helyi vagy vidéki vásárlóknak. Ezekről sincs kimutatásunk.
A juhtartásnak sajátos szervezeti rendje volt. A pásztorokat a városházánál fogadták a többi pásztorral együtt, többnyire január elsején. Ekkor határozták meg a bérüket is. Minden közös nyáj mellé juhászgazdát, tőkegazdát fogadtak a juhász gazdaságok vagy juhász társaságok. Erre a tisztségre a gazdaközösség választott meg egy embert a saját soraiból. Ő felelt a nyájért, beszerezte a fejés eszközeit (dézsa, veder, üst), a karámnak valót, megszervezte annak építését, gondoskodott a pásztorbér beszedéséről, a kenyérsorról.
A juhász-gazdaságok vagy társaságok az idők folyamán sajátos közösséget alkottak, és nagy állandóságot mutattak. Az azonos tőkeerejű, azonos gazdasági potenciálú, és közel azonos jószágszámú gazdák állottak össze egy társaságba. Az adatokból gyanítjuk, hogy ezek a közösségek állandóak, szilárdak voltak, nemzedékeken keresztül fennállottak, öröklődtek. Gazdasági érdek fűződött az egybenmaradásukhoz. Sajátos fényt vet erre egy 1811-es kunszentmártoni ügy. Ekkor Bíró József és Turcsányi Mihály "több juhosgazda társaiknak nevekben jelentették, hogy ezen juhász gazdaság társaságaktul elszéledett némely társok." Kérik a tanácsot, hasson oda a tekintélyével, hogy "hozzájuk vissza köteleztessenek." A tanács helyt adott a kérésnek, és kötelezte Tóth Ábelt, Késmárki Imrét, Benke Pált, Varga Dávidot, Hegedűs Józsefet, Birgés Andrást, Balogh Jánost, G. Kiss Istvánt, Kapó Andrást, Szarvák Jánost, A. Kovács Jánost, hogy "a régi tőke falkájukhoz" visszamenjenek, különben büntetést kapnak. Az a tanács indoka, hogy rontják a kialakult gazdasági rendet![12]
A juhok mindig a számukra elkülönített legelőkön voltak. A tanács törekedett a kijelölt határok betartatására. Ugyanis a nagyjószág nem legelt a juhok után, ezért kellett a legelőhatárok betartását szigorúan ellenőrizni.
Legtovább a juhok maradtak kinn a legelőkön, hiszen a juh a legapróbb füvet, gazt is össze tudta szedni mindaddig, míg a nagy hó ebben meg nem akadályozta. Ilyenkor került sor a juhhányásra, a nyájak szétverésére. A széthányt juhokat a gazdák teleltetésre hazavitték. A juh az ólaskertekben vagy a tanyákon telelt. A racka nem igényelt különösebb védelmet vagy gondozást, valamilyen enyhelyet csináltak a számukra. Madarason volt olyan gazda, aki a rackanyáját a tanyáján a szabad ég alatt szalmakazlak között teleltette. A juhok a kazlak oldalába fészkelték be magukat a hideg ellen. Kúton itatták őket. Az anyajuhokat - mivel január végén, februárban ellettek - védettebb helyen teleltették. A juhászok télen kéthetenként legalább egyszer kötelesek voltak felnézni a telelő jószágokat. Ellenőrizték, hogy nincs-e valami baja az állatoknak. Ha valamit hibát találtak, tudásuk szerint igyekeztek kiküszöbölni. Etetni, itatni, almozni télen a gazda kötelessége volt. Gyakran persze erre a munkára tetelő pásztorokat fogadtak.
A gazda köteles volt teleltetni az előre meghatározott számban a juhász juhait is. Ez már a bérmegállapodásban is szerepelt. A tanyákon telelő juhot tavasszal - ahogy az idő engedte - legelőre hajtották. A gazdák azonban rendszerint nem elégedtek meg azzal, hogy saját földjükön járatták juhaikat, hanem mások vetéseire is ráhajtattak. A nagykunsági tanácsok egyik örökké ismétlődő gondja volt a tilosban legeltető gazdák és pásztorok megrendszabályozása, a juhoknak a földek közül kellő időben való kihajtása.
A juhtartás kulcskérdése is a legeltetés volt. Tavasz nyiltával a telelő juhokat a vetések védelmében igyekeztek kihajtatni a földek közül. Túrkeve tanácsa tárgyalta azt a panaszt, hogy "sok gazdák a tanyákra kihajtván juhaikat, széltére legeltetik a vetéseket, s azokat annyira összevágatták már, hogy a jó terméshez reménység sem lehet."[13] 1799-ben ezt jegyezte be a nótárius a kevi protokollumba: "Törvénnyé vált régi szokása ellen az egész közösségnek tovább nem lehet megengedni a juhoknak a földek között való fejettetését és legeltetését."[14] Elsősorban azt sérelmezték több helyen, hogy a mások vetését legeltették a juhokkal. A téli hónapokban minden külön engedély nélkül a fagyos földeken lehetett kinek-kinek a saját gazdasága területén legeltetni.
Kunhegyesen a juhoknak a parlagok közül való kihajtását tárgyalták. Abban állapodtak meg, hogy Gergely nap (március 12.) elmúltával kötelezik a juhtartókat a kihajtásra.[15] Más esztendőben 3 gazda: Bozóky György, Szabó Antal és Józsa Mihály bárányaikat és meddő juhaikat - kb. 400 darabot a nyomáson és az ugarakon "hol különben pascuum (legelő) volna" - legetetik a tilalom ellenére. A jószágokat a tanács a nyájra parancsolja, de mivel jó gazdákról van szó, noha 12 forintos büntetést kellene fejenként fizetniük, most megússzák dorgálással.[16]
Még a különös időjárás (pl. az aszály) sem adott mindig felmentést a legeltetési tilalom alól. A kunszentmártoni gazdák 1840. júniusában azt kérik a tanácstól, hogy járuljon hozzá a "gabona letakarás után a bárányoknak az itthoni tanyák közti legeltetésekhez kinek-kinek a maga saját földjén, hogy a caniculai napok melegei ellen istállókban és színekben védve és ápolva legyenek." A tanácsban jelen lévők - bár kevesen vannak - úgy határoznak, hogy "közönséges tapasztalás szerint az a nélkül, hogy más földjére ne menvén kárt ne tegyenek, meg nem eshetne, azonban a nyomtató lovak, vontató és hordó ökrök és fejős tehenek elől a legelőt felemésztenék, de meg először mindenkinek birtokát hogy a más jószágaitól megóvhassa, fel kellenék mélyen árkolni," - ezért a földeken a legeltetést a tanács nem engedélyezi. Ezzel szemben a gyengén termő városi kaszálókat: az Agyagost, Nagy Sirató-hátat és a Sík-eret a bárányok legelőjének kijelölték úgy, hogy oda rajtuk kívül csak a vezér ürüket szabad hajtani.[17] 1836-ban kivételt tettek, mivel az éhség miatt a bárányok és a juhok nagyon döglöttek. A tanács megengedte minden lakosnak és juhosgazdának, hogy ki-ki Mesterszálláson a saját földjére hozhatja az állatokat, de kikötötték, hogy mindenki csak a maga földjén legeltethet.[18]
A madarasi tanács 1786. október 1-én a juhok elhányásakor "bizonyos számú bárány nyájat" állított össze. Megtiltották, hogy közéjük "tartani való juhok" - tehát továbbtenyésztésre kijelölt juhok hányattassanak. Csupán a vágó juhoknak ottani legelését engedélyezte a tanács azzal a kitétellel, "hogy azoknak szarvai elvágattassanak, ha pedig netalántán el nem tsonkázott szarvú juhok találtatnának, azok nyakai vagdaltassanak el."[19] Általános gyakorlat lehetett, hogy a tilosban kapott juhokat mészárszékre adták a tanácsok. A kisújszállási tanácsnak több lakos panaszt tett, hogy "mind a külső mind a belső tanyákra igen sok juhok hajtattak, azokat gazdáik mindenfelé szabadon legeltetik, és a vetésekben különösen még lágyabb volt, sok kárt tettek." A tanács újra szigorúan tiltotta a juhoknak a tanyák közötti tartását, de nem sok eredménnyel.[20]
Az adatokból azt látjuk, hogy többnyire március második fele az, amikor a tanyák közül a juhoknak ki kell menniük a közös nyájakra. József napot (március 19.) szokás megjelölni terminusul. 1813. március 13-án még egy hétig engedik a tanyák között a juhokat, utána onnan kitiltják őket.[21] 1834-ben a kevi tanács a Jászkun kerületi határozatra hivatkozva dönt úgy, hogy április 1-ig engedélyezi a juhok földek közt tartózkodását.[22] Ezt a határozatot pár nap múlva megerősítik: "A Kerületek rendszabásához ezután is alkalmaztatni fogja magát, melly szerint minden tanyás gazdának megengedtetik ugyan október elsőtől első áprilisig a tanyáján az ellő juhok tartása, de tsak a maga földén, más földjére, különösen a vetésekre bocsájtani nem szabad."[23]
A panaszok tovább is sűrűsödtek mivel "a szántóföldek között a tanya épületekkel bíró gazdák juhaikat a tanyáikon teleltetvén, azokat tavasszal, midőn a lágy vetésekben igen sok károkat tehetnek, vetéseiket rongálják, és kaszálóikat, új mezeiket felétetik, és örökföldeiket szabadon bitangolják." A kisújszállásiak ebben az időben gátakkal védik a határtaikat, ezért elhatározzák, hogy "minden gazda a maga szükségéhez épületet tétetvén, mind a takarmányát oda rakhassa, mind juhait ott teleltethesse, és ezáltal valamint városban a takarmány kevesedne, úgy a juhok által a vetéseken való legeltetésből származó károk és sérelmek elhárítódhatnak."[24] 1840. tavaszán botránkozással állapítja meg a kisújszállási tanács: annak ellenére, hogy "a vetések megindultak és újra kihajtani kezdenek, mégis juhaikat a szántóföldek között a vetéseket több lakos társainknak nagy sérelmével és általok soha vissza nem pótolható kárával legeltetik...mellyekből várná kenyerét a város népe, minden kímélés nélkül kitapostatják." A kártételben talált jószágot a károsult gzda agyonverheti - szólt a tanácsi végzés.[25]
Egy 1835-ben keletkezett állásfoglalásból megtudjuk, hogy a tanyák közötti jószágtartás József napig engedélyezett volt. "A csorbai és belsőbb tanyás gazdák a juhaikat a szántáson minden időválasztás nélkül széltére legeltetik, a vetéseket összevágatják" - panaszkodnak többen a tanács előtt. "Annak idejében József nap előtt kihajtatván már a juhok a szántóföldek között fekvő tanyákról, az azok által okozható károk ellen a régi szokás szerint József napig a lakosoknak méltó panaszuk nem lehet."[26] A kunhegyesi tanács is 1823-ban József napra tette a juhok kiverésének idejét.[27] A kevi tanács 1814. március 12-én úgy döntött, hogy még egy hétig a juhok a pallagon legelhetnek, utána a gazda egy hétig a maga földjén köteles tartani, a vetésekre nem engedheti, majd ezután ki kell a legelőre hajtani valamennyit.[28] Ugyanez a tanács 1796-ban is március 21-re tette a szántóföldek közül a juhok kihajtását.[29] Máskor csak arra adott utasítást, hogy március 25-ig a juhokat a tanyák közül hajtsák ki.[30] 1817. március 22-én úgy fogalmaznak Kisújszálláson, hogy "ezen idő tájon volt mindeddig szokott mód szerint rendje annak, hogy a juhok a tanyák közül kihajtassanak."[31]
A kisújszállási tanács többször hivatkozott a tanyai állattartás ügyében az 1815. esztendőben hozott határozatára. Ebben mindenféle jószágról intézkednek: "a tanyák közt lévő juhokat, mihelyst az idő kívánni fogja, ki fogja hajtani...elrendeltetik, hogy a juhot tartó gazdák vagy azoknak cselédjeik senkinek az ősz búza vetésére ereszteni ne bátorkodjon, mert minden tekintet nélkül akárki lészen az, 25 kemény pálca ütésekkel megbüntettetik. Úgy a fejős juhoknak is a pallagokra való hajtás kemény büntetés alatt tilalmaztatik. Ami pedig a marháknak a pallagok vagy a tanyák közt való tartását illeti, a járó jószágoktól (igás állatoktól) ezt megtiltani nem lehet. A fejős teheneket pedig ezután a tanyák közé kihajtani Szent Mihály napig (szeptember 29.) szabad nem lészen. A gulyabeli marhákat pedig egyátallyában a tanyák vagy pallagok közé kihajtani valameddig csak a gulya széjjel nem verettetik, szabad nem lészen. A sertéseknek pedig sohasem szabad a tanyák közt kint lenni."[32] Sokan még az útfeleken való juhlegeltetést is meg akarják tiltatni, amit a tanács óvatosan kezel, mondván: "hogy az efféle kártételek elháríttassanak az eránt fog az előljáróság vigyázattal lenni."[33]
A Nagykunságon a nemesek mindig arra törekedtek, hogy a különállásukat, jogi státusukat kifejezzék. Ezt azonban a Jászkunság népe sohasem ismerte el. Az ilyen viszálykodás tanulságos példájával találkozunk Túrkevén 1799-ben. Kenéz János sedrialis assessor (táblabíró) a juhait azzal az indokkal, hogy "Omnis Redemptus Cumanus in Fundo Suo Redemptionali habet Jus Proprietatis" (Minden kun redemptusnak a saját redemptusi birtokán tulajdoni joga van!) - nem volt hajlandó kihajtani a juhait a közös nyájra. Ezt levélben megírta a tanácsnak, amit ott nagyon sérelmesen vettek, erre így válaszoltak: "Törvénnyé vált régi szokása ellen az egész közösségnek tovább nem lehet megengedni a juhoknak a földek között való fejettetését és legeltetését." Elrendelték Kenéz János juhainak a behajtását. Két örüt pedig bírói kéz alá vettek mindaddig, míg 8 rénes forintért ki nem váltotta 15 nap alatt. Ha addig nem jelentkezik, utána az örüket levágatja a város és kiméreti a mészárszékben, a befolyt pénz pedig a város kasszáját illeti - szólt a kemény tanácsi ítélet.[34]
Kenéz János nem nyugodott bele a tanácsi végzésbe. Ügyét egészen a Palatinusig (nádor) vitte, aki vizsgálóbiztosokat küldött ki az ügy tisztázására. A túrkevi tanács újra fogalmazta álláspontját: "Téli és fagyos időkön kívül mindig tilalomban tartatott a juhoknak a szántóföldek között legeltetések, s ottan fejetések ellen még csak tilalom sem tétetett, azért mivel azt senki még csak nem is próbálta az eleitől fogva bévett szokás ellen gyakorolni, egyező akarattal tovább is declaráljuk, hogy a juhoknak téli és fagyos időkön kívül semmi szín alatt szántóföldek között lejendő legeltetéseiket (sokkal inkább károsnak mint hasznosnak látván) senkinek meg nem engedi." Kisújszálláson hasonló szándékból Csegei János uram kért engedélyt a tanácstól, hogy fejős juhait a csorbai tanyáján fejethesse, ott tarthassa. "Tudni való dolog a tapasztalásból, hogy senkinek a tulajdon maga földén meg nem férne az esztrengás juha," hanem a szomszédokéra csapja. Ebből "szüntelen való panaszolkodás következne." Ezért nem engedélyezik a kérelmét Csegei Jánosnak.[35] 1812-ben "néminemű kedvetlenségek vétetvén észre némely lakosoknak" mivel a tanyán levő juhok az őszi vetéseket tapossák." A kártevő juhot a károsult elveheti a juhászt pedig a város megpálcáztatja.[36]
A vetések és szántóföldek legeltetését állandóan tiltották, úgy tűnik azonban, hogy hiába. A jószágtartás érdekei gyakran áthágták a földműves érdekeket. A tanács szerepe csupán az lehetett, hogy megpróbálja ezt a kényes egyensúlyt megtartani, és mindkét oldal érdekeit valamilyen formában képviselni. Mivel néhány kirívó esettől eltekintve ugyanazoknak a gazdáknak kétféle érdeke ütközött, nem is volt könnyű ez a szerep. Egyébként nemcsak nagykunsági gondok voltak ezek. Az Alföld más vidékein is hasonló gondokkal küszködtek. A Jászkun Kerület közgyűlése is gyakran foglalkozott a juh legeltetés körüli bonyodalmak megoldásával, nem mindig sikerrel.[37]
A tanács gazdasági szervező tevékenységének másik formája a legelőkön kint levő nyájak irányításában fejeződött ki. Ahogyan korábban is láttuk, a tanácsi gondoskodás kiterjedt a nagyjószágok legeltetésének a szinte naponként is változtatható szabályozására. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy a juhok legelőjére korántsem fordítottak akkora gondot. Legalábbis nincs annak írásos nyoma, hogy a tanács annyira ellenőrizte volna a juhok legelését. Az elénk kerülő adatok viszonylagos gazdagsága annak köszönhető, hogy az élelmes juhászok nemigen tisztelték a törvényt, és emiatt a tanácsi hatalommal gyakran gyűlt meg a bajuk. Tanulságos példák, mert a negatív adatok is kirajzolnak egy sajátos karakterű juhtartási rendszert. Mivel a juhok után a nagyjószág nem legelt, elsősorban ezek legelőjét védték a juhok csapásolásaitól. Sok juhot igyekeztek télen is legelőn tartani.
1786. évben karácsony után a túrkevei tanács keményen lépett fel a juhtartókkal szemben, mivel "néhány lakosoknak juhai" a Malom-zugban tilos helyen legeltek, pedig a "Malom-zugi sziget egyedüli téli pascuationak szokott használtatni nemcsak most, hanem a helyi tanácsnak ezelőtt lett meghatározása szerint is. Erre nézve újra elvégeztetett, hogy akárki juhai lésznek, onnat még ma kihajtassanak annyival inkább, hogy azon említett sziget a válogatott kancaménesnek s különös ménesnek számára hagyatott."[38] Keve legértékesebb legelője Póhamara volt. Rendszerint itt jelölték ki a hízómarha, a sőre vagy a göböly legelőjét. Ezért innen különösen tiltották a juhokat, és még télben, - mikor a nagyjószág beszorult - sem engedték meg, hogy oda hajtsanak a juhászok. 1791. októberében nyájjuhászok merészkedtek a pohamarai sőrejárásra. Mivel a sőre ottani Mindszent napig (november 1.) való járását is megzavarták, a juhászokat 20 pálca ütésre ítélték, a parancsot adó gazdákat legjobb ürüjüknek vagy juhuknak elvételével büntették.[39]
Máskor is előjött a kérdés, "hogy ha a ménes elszorul Pohamaráról, nem lehetne-é azt a juhok legelésére felszabadítani?" A válasz mindig egyértelmű: "a juhoknak Pohamarára leendő menetele és legeltetése sem télen, sem nyáron nem engedtetik meg."[40] Ezt a rendelkezést más esztendőkben is betartják. Még a birge juhoknak sem kegyelmeznek![41] A Kelemen-zugba behajtott 4 falka juhnyáj a ménes legelőjét tette tönkre december közepén úgy, hogy a lovakat át kellett hajtani Pohamarára. A makacs juhászokat az "érdemlett pálca büntetésre" ítélték.[42] 1844. november közepén Ecsegpusztának a juhok számára történő felszabadításáról esett szó. A tanács úgy döntött, hogy a belső réteket - "mellyek a Sáros-derékon belől esnek a Füzes-tó köze, a Szőllős-sziget tovább is András napig" (november 30.) a juhoktól el lesz tiltva, most ha szükséges, oda nagyjószágot hajtanak.[43] Máskor is úgy döntött a tanács, hogy az Ecsegi árendás pusztán a juhokat és a sertéseket nem engedik legelni a Hosszú-háton és a rajta túl lévő "minden zug és szigetek a Mirhó- és a Dinnyés-hát lapossával együtt" levő részeken.[44]
Kisújszállás tanácsa ugyanúgy védte a juhoktól a drága pénzen árendált Kecskéspusztát. Ennek ellenére gyakran előfordult, hogy télen vagy koratavasszal hajtottak ki juhokat a gazdák a messzi Kecskéspusztára. 1835. novemberében a gazdák engedélyt kértek arra, hogy a Kecskésen kaszált takarmányt a juhaikkal megétethessék. A tanács ehhez hozzájárult, mivel "a juhok csak takarmányra szorulnak a hirtelen beállott keményebb és havas idő miatt."[45] A tavaszi kártétel miatt "a nagyobb barom melynek Szent György napjára (április 24.) oda le kellene menni" nem talál majd magának legelőt. "Mivel Kecskés árendás puszta átajjában a szarvasmarha tenyésztés kedvéért vétetett árendába," oda súlyos pénzbüntetés terhe mellett nem szabad juhokat lehajtani. Megtudjuk azt is, hogy a tilalomrontásra az adott alkalmat, hogy "némely gazdáknak, kik a nevezett Kecskéspusztán takarmányt csináltak, annak megétetése végett juhaiknak oda leszállítása megengedtetett és ezen engedelem palástja alatt bátorkodtak tilosban legeltetni." Ezért a telelésnek ezt a formáját tovább nem engedték, hanem a gazdákat kötelezték arra, hogy a máshol gyűjtött takarmányukat hordják haza, és itthon étessék fel.[46] Más alkalommal a saját határán levő Kurva-hátat szabadította fel a tanács téli legelőnek a birgék számára, mivel a gyepen kijelölt legelőt már teljesen felélték.[47] Van, amikor a magas árvíz szorítja ki a gyepről a juhokat. Bár a tanács meg van győződve, hogy a kaszálók késő tavaszi legeltetése káros, de mivel mást nem tehetnek, megengedik, hogy április elsejéig a Kurva-háton legeljenek a juhok.[48]
A madarasi tanács 1816-ban hozzájárult, hogy a kosokat a Berekbe, az ugarra, tarlóra hajtsák, de kikötötte, hogy a pásztor ott kárt tenni ne engedje a jószágokat.[49] Más alkalommal a fejős juhászok hajtották állataikat a tilalom ellenére a tarlókra, holott máshol is jó legelőjük volt. Ezért 15 pálca büntetésre ítélték őket.[50] Boruzs Ferenc, Babuk Mihály és Kisari Mihály juhait a "Nagymezőnek Fábiánkai osztásán találták." Oda a Míhísz-oldalról csapódtak fel. Emellett láttak még más fót fejős juhot is ott a tilosban.[51]
A kevi lakosok panaszára a tanács levelet küldött Kunszentmártonba mivel "a Szent Mártonyi csorbai falka marha, juhnyáj, birgék minden tartózkodás nélkül" az ő csorbai járásokra bejár legelni. A jó szomszédság fenntartása miatt is a kunszentmártoni tanács szigorú parancsot küld ki a pásztoroknak a rend betartására.[52] A madarasi tanács több juhászt és gazdát büntetett meg 1779. márciusában, mivel az ugarbúzán találták a nyájakat.[53] Az igazságot egy madarasi adat világítja meg. Valójában nem is kártételtől való félelem, mintsem az irígység játszott gyakran szerepet a vetések legeltetésének tilalmazásában. A tanácsi küldöttség megállapította, hogy az ajtósi ugarvetésben semmiféle kár nem keletkezett - január közepén nem is keletkezhetett. Az ok az volt, hogy "mivel számos lakosok vagynak, kiknek nincs juhok ott, pedig vetések van, s azoknak méltán az lesz a panaszok, ha vetéseikből akármely okból csekély élettyeik lesznek, hogy az juhok rontották el. Hasonló panaszok lehetnek azon juhos gazdáknak is, kik oda nem jártak."[54]
Olyan rendkívüli időjárásnak kellett bejönnie, mint az 1863-as nagy aszály, mikor is a karcagi tanács a juhok részére a marhalegelőből szakította ki a következő réti területeket: Büszke-sziget, Mályvás, Sándorok, Orsolya, Cseh-sziget, Cseh-ér és az Apavára, délről a Dőllés, Hokka, Hokkafenék, Szilágyi-sziget, ezek határa az Apavára derék.[55]
A juhászok különösen a fejősjuhászok híresek voltak tilalomrontásukról. A legkülönbözőbb dolgokat eszelték ki, hogy nyájaikat jóltarthassák. Ezek az adatok a kuriozitásuk mellett bizonyos gyakorlatra is utalnak. Kotsis Tóth Mihály madarasi fejős juhász a dinnyeföldön "a répának tékozlásához fogott, a dinnyét hasogatta, a répát ellopta." A csőszt is bántalmazta mondván, hogy "a bíró sem parancsol nékem, már a dinnyéből, elmúlt Sz. Mihály napja." (szeptember 29.) 8 pálca ütést kapott tettéért.[56] Kaszás István táblabíró juhásza Kiss Mózes a juhokat Veress Gergely tarlóján kint levő boglyával etette. Felmerült a kérdés, hogy lehet-e ilyen soká boglyákat kint hagyni, a legeltetést akadályozni? Mivel a juhász tettét készakarva követte el, sőt egy boglyát a karámjához is elhordott, ezért pénzbüntetésre ítélik, ugyanakkor a gazdákat is felszólítják, hogy szándékosan ne akadályozzák a legeltetést, hanem "egy hét alatt boglyáikat tarlójáról elhordassák, és valamely szigetre kirakhassák."[57]
A tilos legeltetés mindennapos lehetett. A Malom-zugban "a malom előtt való kis értől" hajtottak be a kevi lakosok néhány tilosban legelő dévaványai nyájjuhot, sőt egyet a hajtók meg is ettek. Más kárt is tettek a ványaiak: a Boroszló-zugban "lovassaikkal a dinnyét s más veteményeket bátorkodtak öszvetöretni."[58] 1798. januárjában - tehát téli legeltetés során - a túrkevi Simon Péter a kisújszállási határban a Ludasnál által csapott (tilosban legeltetett). Négy kisújszállási legény rajtaütött, juhait zavarászta sőt háromról a harangot és a kolompot le is szedték.[59]
Nyilvánvaló, hogy ugyanilyen szándék idézte elő a farkas okozta károkat is más esetekben. A kunszentmártoni Kovács István számadóra bojtárja Oláh József panaszt tett, mivel "parancsolattyából a kolompokat leszedte, a kisújszállási határba 401 juhait éjszaka legeltetni a boglyák közt" kötelezte. Eképpen a "a féreg a juhait megzavarván 18-at megfojtott." A számadó elismerte, hogy ő parancsolta a boglyák közé a nyájat, mivel Csorbán "szűkön volt a mező."[60] Ugyancsak a tilos legeltetés szándéka motiválta a kunmadarasi Berczi Istvánt, amikor Nagy Mihály szolgáját arra kényszerítette, hogy téli időszakban a vetéseken legeltesse a juhait. Emiatt nem engedett sem csengőt, sem pergőt sem kolompot a jószágokra tenni, sőt kutyát sem tarthatott a szolga, így eshetett meg a farkaskár.[61]
Ha a jószágban kár esett, az többnyire tanács előtt intéződött el. Mint például azoknak a kisújszállási lakosoknak az ügye, akik arról panaszkodtak, hogy "a téli fergeteg miatt juhaikban tetemes kárt vallottanak." 1537 juh pusztult el. A kerületi közgyűlés előtt vizsgált ügyből egyértelműen kiderült a számadó és a bojtár felelőssége, de rajtuk nem lehetett a kárt megvenni, ezért a gazdák kártalanítását a Jászkun Kerület kasszája vállalta![62] A kunhegyesi Kalmár Péternek 9 kolompját és 1 csengőjét Ónodi Péter és Ónodi Gyurka atyafiak vitték el a juhaikról "a múlt télen egy éccaka." Az ellopott "jószágoknak a visszatérítése mellett" még 25 pálca büntetést is kaptak fejenként.
A fiúk más rosszat is cselekedtek, például a szőlőskertből szőlőt és birsalmát loptak.[63] A károsult előadta, hogy 12 falu határát járta be, míg az ellopott dolgok nyomára akadt. Minden felmerült kárért és költségért 85 forintot kért a sértett Kalmár Péter.[64] A kunmadarasi Szabó Pál fejős juhász is farkasra gyanakodott, midőn "tegnap éccaka a mezőben a karámnál levő juhaira reá ütöttek valamely rossz emberek." Hárman voltak a tolvajok. Lármát ütött, Dúzs Gergely bojtárfiút hívta segítségül a tűz mellől. Egyet a tolvajok közül megfogtak, szűrét, kalapját, puskáját elvették. Ezeket a holmikat hozták be a tanácshoz.[65] A kunszentmártoni kosnyáj a csorbai legelőn három dűlőföldnyire belül legelt a kisújszállási határon. A szándékosságot az igazolja, hogy a pásztorok a juhokról a kolompokat leszedték, "hogy az éjjeli kerülők reá ne találkozhatnának, s tolvajképpen a kisújszállási földet bitangolták." A csőszök a juhász szamarát is elvették és 12 pálca ütéssel megbüntették.[66]
A vizsgált időszakban a juhászoknak fontos segítségük volt a szamár. Ugyan nem szólnak minden esetben róla a források, de a gyér adatok is igazolják, hogy szamár nélkül juhász nemigen volt elképzelhető. A szamár szerepe elsősorban teherhordásban és közlekedésben mutatkozott meg. A következő példáink a szamárnak a nyájnál való jelenlétére utalnak. A kisújszállásiak a főkapitánynál tettek panaszt, mivel a rétben a karcagiak a közös határon átjöttek a nádjukat is felgyújtották "a csikász rekeszeket maguk az előljárók elvágni bátorkodtak, sőt a minap is - írják - a számadó juhászt szamarával együtt kécség nélkül való földünkről behajtották."[67] A rétekben a bizonytalan határok gyakran adtak okot a perlekedésre. A karcagiak elismerték, hogy a Hosszú-hát nevű szigetről a kisújszállási ménespásztornak pányvakötelét, a gulyásnak bográcsát elhozták, és a nyájjuhászt szamarával együtt Karcagra behajtották.[68] Ugyancsak hasonló vétekben idézett be a madarasi tanács néhány gazdát, mivel azt a hírt terjesztették, hogy "a juhászok szamáron hordják a gyümölcsöket a Nagykertből." A szemre hívott juhászbojtárok tagadták, hogy "a csősz nékiek adott volna gyümölcsöt akár húsért, vagy egyébért."[69]
Három kunszentmártoni juhász: Andratsek Márton, Tzimer Mihály és Fejér Gergely 1815. januárjában a kerületi kapitánynál kereste az igazát, mivel Szalay Miklós törökszentmiklósi lakos a Szenttamási-puszta árendátora 4 öreg és 1 tsikó szamarát a vetéseiben tett károkért elvette. Az eset még az elmúlt nyáron történt. Mint kiderült, 6 nyáj is becsapott a vetésekre amiért 6 köböl búza megtérítését kérte a tulajdonos.[70] A túrkevi tanács 1758. december 1-én Hagymási Istvánt fogadta meg a helység fejős juhászának. Többek között azt is vállalta a város, hogy a juhait és a szamarát a helység juhaival együtt telelteti.71 A kunhegyesi Telek Mihály nyájjuhász ellen panasz jött, hogy a bánhalmi pusztán tilos legelőkben kapták, ezért szamarát elvették, de visszalopta. "Sokszor kapván az előljáróság pironságot a kunhegyesi juhászok erőszakoskodása miatt a szomszéd uraságoktól" - azért, hogy tanuljanak, most a juhászt 20 pálcaütésre büntették.[72]
A szamárnak a nyájjuhoknál fontos szolgálata lehetett. A gyomai bírák levélben keresték meg a túrkevei tanácsot Juhász János lakosuk nevében, aki túrkevi nyájjuhász Bodó Péternek átadta a szamarát múlt nyári szolgálatra azzal, hogy két bárányt ad ellenértékként, és ha megszereti, meg is veszi a szamarat 2 fias juhért. De egyik egyezséget sem tartotta be.[73] A kunszentmártoni nyájjuhász Kondás János 5 szamara legelt tilosban a kisújszállási vetésben. Egyet behajtottak, pénzbüntetésért adták vissza a gazdájának.[74] A kisújszállási Kun János a tanács előtt tett panaszt, hogy "Gönczi Gergely juhász 2 juhát elvesztegette. Azonkívül szamarát, nyergét egész esztendei minden attól való fizetés nélkül használta." A juhász két báránnyal és egy "jóféle báránnyal" engesztelte meg a gazdát.[75] A kunszentmártoni Czimer Mihály panaszt tett, mert Mesterszálláson a Bodzásnál "juhait legeltette, tergenyés szamara, melyen 4 báránybőr, dögbőr felkötve, és bőrös kulacsa, bográcsa, elesége az iszákban békötve volt, a boglyák közé ment, és róla minden elveszett."[76]
A juhásznak fontos segítőtársa volt a kutya. A néprajzi irodalomban sok kiváló dolgozat mutatja be a pásztorkutya szerepét. Már a korábbi fejezetekben is szóltam már róla. A jó kutya - vallják a pásztorok - többet ért egy-két bojtárnál, emiatt az értéke is nagyon nagy volt. A juhászkutyákról nagyon kevés forrásunk van. A Nagykunság jellegzetes juhászkutyájáról a puliról nagyon szép verses elbeszélés született Gombos Imre tollából, aki Csontos György karcagi juhász elbeszélése alapján formálta meg Éjfél vitéz címmel a kis puli történetét.[77] A kisújszállási öreg Kabai György az Ér-alján őrizte a juhait és bárányait. Kassai István agarai a nyájat megzavarták, egy bárányt kiszakasztottak, melyet "az akkor kifelé menő szelindek kutyák" megöltek. A tanács a kár megtérítését jogosnak ítélte.[78] Majláth Mihály nyájjuhász Szombat András pásztortársától egy kutyát megalkudott, mely nála volt egy ideig. Szombat csikósnak állván "azt tőle erőszakosan elvitte." Kéri azért "a már két esztendeig mint magáét úgy használt kutyát neki visszaadni." A tanács helyesnek tartotta a követelést, kötelezte Szombatot, hogy a kutyát adja vissza Majláth Mihálynak.[79] Oláh Vida Jánosnak pedig csikósa Szabó István katona a "Csegei Pál kutyáival nyulászni járván" juhai közül kettőt megtépni engedett. A kárát kéri megtéríteni.[80] A kutyákért sokszor messze elmentek. A berettyóújfalusi számadó juhász Dombrádi István a Hencidán juhászságot viselt Boross Andrástól "egy anyajuhon és két bárányon egy juhászkutyát megvett," melyet Boross visszalopott. A tanács kötelezte a kutya visszaadását, sőt a felmerült költségek megfizetését is, és utána a vétkes pásztort hazájába Szolnokra visszautasította.[81]
A juhászok csalafintaságának gyakran váltak áldozataivá a gazdák, - legalábbis a jegyzőkönyvek szerint. A kisújszállási tanács ennek megakadályozására úgy döntött, hogy "az nyáj juhokon találtató jeltelen bárány akár gazdáé akár juhászé lészen, az ilyenténnek fejét elvágni akárkinek szabad lészen."[82] Négy kunhegyesi gazda Major György, Ágoston Gergely, Jenei István és Áts János panaszkodtak fejősjuhászukra, Geszti Balázsra, hogy a juh hányáskor két juh és két bárány híjával számolt. A juhász elismerte, hogy eladta a hiányzó jószágokat, vállalta, hogy a jövő Szent Pál napig (január 25.) "láb helyébe lábat ád," vagyis olyan értékű juhokkal pótolja, mint amit eladott. A tanács a pásztort még 25 pálca ütéssel is megbüntette.[83] A madarasi Szűcs József a juhaihoz kimenvén "egy juhot nagy kínok közt talált, mivel az orra tele volt szösszel dugva. Azon juhászok majd minden napon a gazdának két juhát nyúzták meg, a húsát, faggyúját elsikkasztották."[84] A juhászok ezt a módját eszelték ki, hogy a kiszemelt juhot levághassák. Az orrát bedugták gyapjúval, szösszel, és amikor a szerencsétlen állat már majdnem megfulladt, gyorsan elvágták a nyakát, a gazdának jelentették a dögkárt, szokás szerint elszámoltak a bőrrel, a húst pedig elfogyasztották. Nyilván ilyen okok miatt verte meg Szabó József alias Gyönyörű juhász Vacsora József bojtárját.[85]
1799. január 1-én Kisújszállás magistratusa kérdezte meg a kevi tanácsot, hogy tudja meg a kevi juhász Varga Istvántól, hogy milyen két juhot adott el Kovács András kisújszállási juhászbojtárnak. Varga István elmondta, hogy az őszön múlt esztendeje juhhányás előtt eladott két juh "edgyike egyszer ellett barna, fennálló szarvú, czifra juh volt, jobb füle ájos, bal csapott lévén, az orrán Z, másik szőke állú, veres képű, kétcer ellett juh volt, pápaszem bélyegű, amint gondolhattya edgyik füle csipkés, de bizonyosan nem tudja a jegyét."[86] A kevi gazdák arra kérik a tanácsukat 1791. februárjában, hogy "alattomban" vizsgálják meg a juhnyájakat, tegyék próbára "a juhászok hűségét," mivel "a juhok közönségessen jó húsban és kövérek volnának, mégis a juhászok semmi fadjút vagy csak igen ritkán adnak haza kezekhez."[87] Minden bizonnyal a faggyút a juhászok a maguk céljaira fordították. Leginkább gyertya készült belőle, de zsírozónak is kitűnő volt. A madarasi Szűcs Farkas Pálné panaszkodott a tanácsnál, hogy vére nélkül egy örüt vett 5 forinton, "melynek feles zsírjaival együtt a faggyát egy rostába száradni tették ki a pitvarba a polcra, s éjszaka onnan mind elveszett." Gondolja, hogy ismerős vihette el. Gyanúja van Mészáros Andrásnéra, "mivel ő is az idő tájba egy örüből 92 szál gyertyát mártott, mégpedig igen vastagokat."[88]
A juhászoktól - úgy tűnik, mind a hagyományból, mind az írott forrásokból - nem állt távol a juhok eltulajdonítása. Az így szerzett juhokat eladták, elcserélték vagy levágták és megették. 1778-ban a kevi tanács tárgyalta azt a világosságra került ügyet, miszerint több, a szálláson kinn levő fiatalember megegyezett, hogy juhot lopnak. Lóháton mentek Olajos István szállására "éccakának idején tolvajképpen." Egy juhot fogtak "de az akol ajtaját, melyben a juhok voltak rekesztve, nyitva hagyták, a többi juh is kiszaladt. A juhok lármázására Olajos István fia az istállóból kijövén látott két lovast a szállásuktól mintegy fél dűlőnyire nyargalni. Lóra kapva utánuk ment és az ellopott kost visszavette. A fiúkat 50, 30, és 20 korbácsütés elszenvedésére ítélték.[89]
A juh lopások gyakori célja, hogy megfőzzék, elfogyasszák. A madarasi Szőgyés Györgynek egyik éjszaka "egy juhát az ólából elloptak." Nyomozván utána kiderült, hogy "Hodos ólába megnyúzták, onnan elvitték főzni a Nagy Gergely ólába és ott meg is főzték." A tetteseket 48 órai setét árestomra és 15-15 pálca büntetésre ítélte a tanács, plusz a kárnak a megfizetését is vállalniuk kellett.[90] A karcagi tanács előtt 1794-ben egészen bonyolult lopási ügy szerepelt. Nagy Györgynek és S. Kovács Andrásnak a fejőről 3 juha és 1 báránya elsikkasztatott. A juhok több kézen mentek keresztül, majd Király Ferenc istállójában nyúzták meg és főzték meg. A bőre Nagy Mihály csaplároshoz került - nyilván borért. Néhány juhot különböző nyájakban találtak meg. A kár pénzbeli megtérítésén kívül súlyos testi büntetést kapott a 7 juhász.[91]
A juhokat a Nagykunságon mindig a nyakát elvágva ölték meg, úgy folyatták ki a vérét. Ezért is különös az az eset, amelyik Túrkevén történt meg. 1829-ben Szabó Vad János panaszt tett a tanácsnál, hogy 1 kosát és 3 tokjó juhát megnyúzták, a húsát otthagyták, csak a bőrét vitték el. A panaszos előadta, hogy "gyanúja van Varcogóra, (nyilván ragadványnév, szárazkeresztelőben kapta a juhász) azért mert mind a három szegyéről volt megölve, és amikor Varcogó neki harmadéve juhásza volt, ellenére mindig a szegyén keresztül ölte meg a juhot vagy bárányt."[92]
A kunszentmártoni juhászok "a csorbai pusztán a döglött juhok testivel különféle visszaéléseket" tesznek - olvasható a protokollumban. A tulajdonosoknak későn küldik haza. Elrendeli a tanács, hogy ha dögleni készül a juh, a vérét a juhászok eresszék ki, bőrével és füljegyével együtt vigyék haza szamáron vagy kocsin.[93] A füljegy volt a bizonyosság. Sánta László karcagi juhász 3 juhbőrrel nem tudott elszámolni, sőt azokat macskával elrágatta. Hajdú Ferenc nyájjuhásznál hasonlóképpen egy gyanús, macskával elrágatott fülű juhbőrt találtak.[94] A kunszentmártoni juhászok a juhok csereberélésével "számtalan visszaéléseket követtek el," ezért a kunszentmártoni tanács úgy rendelkezett, hogy a juhászok juhainak a füleit Demeter napkor (október 26.) vágják be, azaz jelöljék meg őket.[95] Ezeket mondották ájos fülűeknek.
Természetesen nemcsak a juhászokat lehet gyanúba fogni. Gyakran maguk a juhtartó gazdák is elkövettek szabálytalanságokat. Kunmadarason például több gazda a házánál vágta le a juhokat, "azokat fontonként mérték, adogatták 44 krajcárért." Arra hivatkoztak, miszerint "kiskunsági és jászsági emberektől hallották, hogy náluk szabad a juhhúst mérni fontonként." A tanács nem vette figyelembe érvelésüket, mondván, hogy a Nagykunságban ilyen szokás nem él, ezért mivel tilos dolgot műveltek, pénzbüntetésre ítélik őket.[96] "A birka lopásba süllyedt" karcagi Király Pált 20 pálca ütésre büntették, amit 20 forinttal megváltott. Szalontai Mihály pedig Boldizsár András egy juhát "a maga színnyébűl éczakának idején ellopta és megnyúzta, főzte, ette." Máskor is rajta kapták, például egyik alkalommal "éczakának idejin az Ökrös Ferenc padjára a kémény mellett felmászott, és onnan egy jó darab szalonnát ellopott." Akkor 20, most 25 pálca büntetésre ítélte a tanács.[97]
A juhászok visszaéléseit azzal is igyekeztek csökkenteni a városok, hogy nem engedélyezték számukra a lótartást. A kunszentmártoni tanács megrovóan szólt arról, hogy "a juhászok lovakat is a tartanak, és azokkal szolgálattyokhoz nem tartozó, gyakran vétkes kocsizásokat tesznek." Elrendelik, hogy a jövő Szent György napig a juhászok a tulajdonukban levő lovukat eladják.[98] De nemigen volt foganatja az intézkedésnek, mert egy év múlva is meg kellett ismételni a döntést.[99]
A fejezet elején utaltam rá, hogy nehéz meghatározni a juhok számát, ugyanis a tavaszi bárányszaporulat egy részét levágták. A mészárszékekben elsősorban bárányokat vágtak és mértek ki tavasztájban. A szaporulat egy jelentős részét így élte fel a közösség. A madarasi Boruzs György székgazda április végén (tehát a bárányok levágásának idején, húsvét táján) a tanácsnak jelentette, hogy "az bárány vágásnak ideje békövetkezvén a székhez egy alkalmas hajtsárt fogadni szükséges volna." Oláh Ferencet fogadja meg a tanács, aki Margit napig (június 10.) a takarás idejéig fog szolgálni a mészárszékben. Fizetése egy köböl búza, minden marhától egy font hús és a "levágatott bárányoknak 250 fontra teendő húsából is hasonlóan egy font."[100] A bárányokat szívesen vásárolták vidékiek is. A kisújszállási Bene Péter például a bárányok párját 4 rénes forintért vásárolta meg és vitte más tájakra eladni.[101]
A tiszántúli pusztákon jelentős bevételi forrás volt a román purzsások téli legelő árendája. Ezek a vándorpásztorok télire a havasi legelőkről az Alföld mocsaras tájaira húzódtak le, és itt teleltették ki nyájaikat. Rendszerint előre megállapodtak a juhtartó gazdák egy-egy város tanácsával, hol, mennyi ideig milyen díjért és milyen számú jószágot hajtanak és teleltetnek az adott területen. Balogh István megállapítása szerint a XVIII. századtól a XIX. század közepéig ez a telelési forma meglehetősen általános gyakorlatnak tekinthető a Tiszántúlon. Egyébként a purzsások tiszántúli téli legeltetésének nagy néprajzi irodalma van.[102]
Gazdasági és művelődéstörténeti jelentőségét sokan méltatták. A téli legelők hasznosítása részben purzsásokkal, részben a környékről érkező jószágokkal, és főleg a saját legelő állatállománnyal állandónak mondható. Az a kép alakul ki az olvasóban, hogy a pusztának folyamatos volt az élése. Ahonnan leszorult a nagyjószág, oda telelésre juhot hajtottak. Karácsonytól Szent György napig ezek a transzhumáló (nyári-téli legelőváltó) juhtartók járták a síkvidéki legelőket. Ez a legeltetési rendszer, a legelők maximális kihasználása komoly szervező tevékenységet igényelt. Nagy létszámú nyájak keltek útra a téli legelők felé. 1765. szeptemberében például azt olvassuk, hogy "Bagdalin Sztoján és Iván György erdélyi oláhok a juhaikkal téli pascuumra befogadtattak úgy, hogy a tilalmason ne járjanak sem lovaik, sem pedig juhaik. A pástért minden juhtól fizetni fognak 10 denárt, és egy nyásstól 4 fias juhot, 1 vágót. Lesznek pedig a 3 gazdák 3 nyással 1766. esztendőben Szent György napig mostani Szent Mihály naptól fogva.[103]
1755. augusztusában a karcagi tanácsot "a Szeben megyei Sina helységben lakó két oláh telelő pascum végett" kereste fel, és megegyeztek amit a jegyzőkönyv így rögzített: "ilyen conditio (feltétel) alatt engedtünk nékik telelő pascumot közönséges tanács végzésibűl, hogy 7.000 juh bejövén egyért-egyért fizessenek 7, azaz hét dénárt, az 7.000-re pedig adjanak 7 azaz hét juhokat. A juhok legeltetésében pedig ilyen rendtartások légyen, hogy a redemptionális földekre nem szabad lészen mennek, hanem csak a nyomásföldre, az hol magunk marhái járnak. Terminusuk vagyon Szent Mihály naptól (szeptember 29.) fogva Szent György napig (április 24.)."[104] Túrkeve határába 1879. áprilisában Erdélyből érkező "Szeben vármegyebéli Ród nevezetű helységből való becsületes oláh ember Béza Farkas panaszolta, hogy ötöd magával való gazdaságoknak juhai mintegy 1.200 darabból állók csudabalai pusztán telelvén" - 100 darabnak híjával találtattak, melyeket "Riba János a 4 közül egyik pásztor" túrkevei embereknek adott el mint magáét.[105] Máskor pedig a csudaballai árendátor Lászlóffy Antal levélben tiltakozott a kevi tanácsnál, mivel a nála telelő purzsások és lovaik "a vizen által költöztetvén" - azaz a réven többször átszállítván, tőlünk 6 máriás taxát szedtek a kevi révészek. "Mivel itt rendes rév és általjárás nincsen - így a tanács - az által vitelért tehát pénzt nem szednek." Ha ők külön megalkudtak a lakosokkal, azt azoktól visszaszerezni már nem lehet.[106]
De olyan esetet is feljegyeztek a jegyzőkönyvekben, hogy a purzsásokkal a kevi legények illetve a pásztorok a csárdában összeverekedtek, és az orvosi ellátás dolgában kellett intézkednie a tanácsnak.[107] 1757. szeptemberének végén erdélyi oláhokkal Simon Borsánnal és társaival egyezett meg a karcagi tanács, hogy azok "téli legeltetésre jövén tilalmas mezeinkre 1.300 juhokat" hajthatnak a kosokkal együtt.[108] A kisújszállási Papp István mint volt daraksai árenda preceptor beadta a tanácsnak "a Daraksára szegődött pursás oláhok" szerződését. Már novemberben ott voltak és Szent György napig fizettek darabszámra 4 garast a legelőhasználatáért a kisújszállási tanácsnak. "Amelyek pedig Gergely napkor (március 12.) fognak elletésre odamenni, 4 és 4 krajcárt adnak."[109]
Megfigyelhető az adatokból, hogy a purzsások téli legeltetésének is két szakasza van. Az egyik a telelő legeltetés, amelyik általában szeptember végétől Szent György napig tart, a másik pedig az ellető legeltetés, amelyik általában március elején kezdődik és ugyancsak Szent György napig tart. A következő esztendőben Kisújszállás képében a balmazújvárosi bírák uraimék "bizonyos oláhoknak téli legelőre kiárendálták Daraksát."[110] 1795-ben is purzsás oláhok bérelték a daraksai legelőt télire. Nagy András és Gál János volt a legelőbért beszedni. Az ott telelt 2.076 juh után 15 krajcárjával járó összeget 514 rénes forint 24 krajcárt számoltak le a tanács pénztárába.[111] A következő esztendőben a Daraksán téli és tavaszi legelőn levő purzsásoktól bevett összeget a város Konstantin Antal és Daróczi István boltos kereskedőknek adta ki kamatra.[112] 1800-ban Daraksa árendális összegébe beleszámították az ott telelő purzsás oláhoktól befolyt összeget is.[113] 1802-ben Daraksát tavaszi legelőnek adja ki Kisújszállás tanácsa Gergely naptól (március 12.) Szent György napig szerződés alapján az erdélyi Jón Prodán és Don Nitra purzsásoknak.[114]
1799-ben nagyon hátrányos helyzetbe kerültek a Daraksára érkező purzsások. Mitró György és Opre János Kisújszállás tanácsának a segítségét, kezességét kérték, mert teljesen eladósodtak. Ugyanis a nagy tél miatt Daraksán nem maradhattak, ezért kénytelenek voltak Tomajra menni, ahol Markovics Bogdánytól és Mészáros Páltól 300-300 forintért árendálták a pusztát. A pénzt Gergely napra ígérték. A juhok telelésére a kunhegyesi bírótól Szanna Mihálytól vettek 120 rénes forint árú szénát is. Kisújszállás vállalta a kezességet értük, míg a pénzt elő nem teremtik.[115] Nyilván régi, megbízható, jó kapcsolat okán jött létre ez a kezességvállalás.
1810. március 1-én a kunszentmártoni tanácstól kértek árendába 2 járást a csorbai pusztán, hogy ott ellethessék az 1.500 darab purzsa juhukat "Prodán Demeter és Prodán Miklós Erdély országi Pólyánna helységből való purzsás oláhok." A tanács megengedte a kért legeltetést heti 100 forintért, de kikötötte, hogy Szent György napra el kell hagyniuk a pusztát.[116] Azt is megtudjuk, hogy a Varsányi pusztán, tehát a Tisza mellett teleltettek, csak tavasszal elletni jöttek a kunszentmártoni földre. Tanulságos az, hogy milyen későn elletnek, nyilván ez összefüggésben van a vándorlásukkal. Télen csak egyszerű enyhelye lehetett a juhaiknak, így az elletéssel meg kellett várni a március elejét, hogy a fagy, a hideg okozta bárány pusztulást elkerüljék. Ugyanakkor a hátralevő 5-6 hét elegendő volt a kisbárányoknak, hogy megerősödjenek, saját lábukon visszamenjenek a nyári legelőjükre. A kunszentmártoni tanács máskor is ad tavaszi legelőt "az erdélyi mótzos oláhoknak," akik "szüntelen kérnek juhaik számára legelőt." 1811-ben Csorbára fogadott a kunszentmártoni tanács purzsásokat Szent György napig, mivel "a városháza építtetésével a városunknak a pénzre nagy szüksége vagyon."[117] 1847-ben kisújszállási lakosokat vont felelősségre Illéssy János kerületi kapitány, mivel a törökszentmiklósi határban legeltető oláhoktól hamis pénzen vettek 222 darab purzsa juhot, ezeket Gyöngyösre hajtván olcsó áron elpocsékolták. Vagyonával téríttette meg a tanács a kárvallott oláhoknak a pénzt.[118]
A purzsás oláhok alföldi teleltetésének több következményével is számolnunk kell. Az emlékezet mind a mai napig megőrizte a purzsás oláhok Alföldre járását, ami gyakorlatilag a trianoni határok keletkezéséig szinte töretlenül megvolt. A telelő purzsások közül többen is ittmaradtak, szolgálatot vállaltak, így az erdélyi románság állattartó gyakorlata és szókincse is hathatott a nagykunsági juhászatra. Végül a purzsa juhokat szívesen fogyasztották, de továbbtenyésztésre is szereztek belőlük. Magyar purzsa juhot még a két világháború között is lehetett találni a Nagykunságon. Fekete és fehér szőrű egyaránt volt közöttük, ugyanúgy mint a rackában. Ebből csinálták a bundát, amelyikről azt tartották, hogy addig volt jó, míg a juhszag benne volt. Addig melegített. Mikor kiment belőle a juhszag, hideg lett. A zsír lekopott róla. A vizsgált időben már csak házaknál volt egy-két darab purzsa juh. Különösen a gyerekek kedvelték, mert jámbor volt, jól lehetett vele játszani. Levágásra tartották ezeket.
Arra utaltam, hogy a tanácsok éberen vigyáztak, hogy a számadók segítségei a bojtárok elsősorban helybeliek legyenek. Ha a szükség úgy hozta, hozzájárultak idegen bojtárok alkalmazásához is. Meg kell azonban jegyezni, hogy erre mindig külön kellett engedélyt kérniük a gazdáknak vagy a juhásznak a tanácstól. Tanulságos példákkal bizonyítható ennek a rendszernek a működése a vizsgált időszakban. A túrkevei tanács 1801-ben kérdőre vonta Sallai Mártont, Juhász Györgyöt és Debreceni Istvánt, amiért Karsai Andrást fiával juhásznak felfogadták. A nevezettek azzal védekeztek, hogy a juhász fogadásból kimaradtak, és mást nem kaptak. A tanács mind a korábban felfogadott oláh juhászoknak mind a mostaniaknak csak az év őszéig engedi meg a szolgálatot.[119] A karcagi tanácsnak tudomására hozták, hogy "egynehány külföldi oláhok a bíróságnak híre nélkül juhászságra állottak bizonyos gazdákhoz, hanem még juhaikat is idehozták és a város határában hír nélkül legeltetik." Ezért elrendelte a tanács, hogy a gazdák "oláh juhászaikat elbocsássák, és itt valókat fogadjanak," az oláhokat szülőföldjükre visszautasítják.[120] Laczka János kerületi jegyző a kevi tanácstól kérte, hogy a Nagykárolyból származó Mihálkó Gábor oláh embert juhásznak megfogadhassa. A szolgálatot megengedi a tanács, de a letelepedést nem.[121]
A kisújszállási tanács előtt volt 1820-ban ifjú Pál János kérelme, hogy a karcagi Jó Györgyöt fejős juhásznak felfogadhassa. A tanács a passusát megvizsgálva úgy találta, hogy "neki csavargós állhatatlan szolgának kell lenni, ilyet pedig nem örömest fogad be az elöljáróság." Ezért hazautasítják, és az instánsnak (kérelmezőnek) javasolják, hogy itteni juhászt fogadjon.[122] A kunszentmártoni tanács sem engedte, hogy idegen fejős juhászokat alkalmazzanak a gazdák.[123] Azokat a gazdákat pedig akik idegenből jött juhászokat foglalkoztattak, súlyos pénzbüntetésre ítélték.[124] Lázár István tiszaörsi származású juhász 10 évig szolgált Kunszentmártonban, haza kívánván költözni a tanácstól testimoniálist (elbocsájtó levelet) kért és kapott.[125] Mint látjuk, a juhászok egyébként rendszerint helyből kerültek ki a tanács is arra törekedett, hogy nekik teremtsen lehetőséget szolgálatra. Ha idegenből fogadtak pásztort, ami nem is volt ritka dolog, akkor arra mindig engedélyt kellett kérni és ezek letelepedéséhez sohasem járultak hozzá, szolgálatuk lejártával vissza kellett menniük szülőföldjükre.
A karcagi tanácshoz kérvényt adott be Takács György nyájjuhász, hogy lakosnak fogadják be, mivel már tíz éve itt szolgál. A tanács azt válaszolta: "szolgálatra jött ide az instáns, ha itt akar maradni, szolgáljon tovább is, lakónak pedig semmi ok sincs reá, hogy béfogadtasson."[127] A túrkevei tanács Osvát András, Debretzeni István, Sz. Tóth Mihály és Szénási Jánosné juhos gazdák kérésére, - hogy kárt ne valljanak - megengedi a jövő őszig Kolb. Nagy Mihály fejős juhászuk helybenmaradását. A juhok elhányása után el kell mennie a városból.[128] Más esztendőben bejelentésre megengedte a kevi tanács, hogy Tóth Demeter nevű vidéki juhász pásztorságot vállalhasson. Egyik passusa Tiszaeszláron, a másik Büdön lett kiállítva, ahol megelégedésre szolgált.[129]
Karcagon egy kabai származású bojtár Szabó János szolgált, aki lopásba keveredett.[130] Vasas János nyájjuhászt azért botoztatta meg a karcagi tanács, hogy a bíróság híre nélkül idegen bojtárt fogadott juhaival együtt.[131] Nem derül ki, hogy melyik volt nagyobb vétek, hogy idegen volt a bojtár, vagy hogy juhaival együtt jött be a nyájhoz. A juhászbojtár Püspökladányból érkezett, Oláh Nagy Gábornak hívták.[132] Kisújszálláson azért nem engedték be Rácz János kenderesi nőtlen legényt, mivel "helyben is elegen vagynak szolgálatra alkalmas személyek."[133] Tehát csak előzetes bejelentés alapján, tanácsi engedéllyel fogadhatott juhászt akár egyéni gazda, akár közösség, annak magatartásáról a szolgálatban való hűségéről, szakértelméről, melyet folyamatosan ellenőriztek, írásba foglalt véleményt is adtak, hogy segítsék a jobb magaviseletű szorgalmas, nagy szakértelmű pásztort az új munkahelyén is a munkavállalásban.
A Nagykunságon a XVIII. században még csak a magyar racka juhot tartották. Ez volt az uralkodó fajta, csak nagyon lassan szorította ki ezt az ősi tájfajtát a spanyol birka vagy német birka. 1790. nyarán a kerületi főjegyző Dóka Márton körlevelet intézett a jászkun településekhez és ebben aziránt érdeklődött, hogy vannak-e nemesebb juhok ezen a tájon. A válasz általában nemleges volt.[134] 1798-ban a Helytartó Tanács kérdésére "hogy a nemesebb juhoknak szaporodására nézve tudósítás tétessen, ha behozatott-e már a jobb juhok szaporítása, mi annak akadállya, vagy mi módon lehetne elő segélleni." Karcagról például azt válaszolják, hogy "itten még mind eddig az úgy nevezett magyar juhok tartatnak, s a legelő mezőnek mennyisége és minéműségéhez, és a nép szokásához képest legalkalmatosabbnak is gondoltathatnak."[135] A Nagykunságban a fajtaváltás tehát csak a XIX. század elején indult meg. Jóllehet a Helytartó Tanács szorgalmazta "a jobb nemű juhok szaporítását."[136] A Jászkun Kerület 1790-ben körlevélben értesítette a városokat, hogy a Budaörsi Korona Uradalomban ősszel (szeptemberben) "600 darab spanyol juhok lesznek licitáció által eladandók."[137]
De el kellett telnie egy kis időnek, hogy a sokféle felső kérésnek, utasításnak foganatja legyen. Leginkább azonban a személyes érdek és meggyőződés segítette sikerre az új fajtákat. Kunszentmártonban több lakos 1810-ben úgy kért engedélyt a birge tartásra "hogyha több közlakosoknak idővel káros lenne annak tartása, önként, minden kénszerítés nélkül lemondanak róla." Az engedélyt megkapják úgy, hogy a birkákat külön falkában járatják, amit az első időben meg is tartanak.[138] 1832-ben Kunmadarason "a birkát tartó gazdáknak előkelő társai" panaszkodtak, hogy megegyezésük ellenére - miszerint a birka és a magyar kosok együtt, egy nyájba legelhessenek - Dús András tanácsbeli és Dús Gergely "azt üzente a kospásztornak, ha az ő magyar kosaihoz dörgölődzenek a birkakosok," a pásztort agyonverik. Tehát még ekkor sem barátkozott meg mindenki a fajtaváltással.[139]
Az 1813-as madarasi pásztorfogadás alkalmából kikötötte a tanács, hogy a kospásztor maga elé csak magyar kosokat fogadhat, birka kost egyet sem.[140] Kisújszálláson 1840-ben a tanács arra hivatkozva, hogy a marhadög miatt a sőretartás visszaesett, így most "minden igyekező gazda birge tartáson igyekszik," ezért az eddig sőrejárásnak használt Göröngyös-kút "a jövendőben éppen olyan hasznot igérő örü hízlalásra fordíttatik."[141] Kunszentmártonban több birgés gazda "összevervén bárányaikat, meddő juhaikat, ürüjeiket, kossaikat, egy meglehetős forma nyájat formáltak," mely idehaza a nyomáson tegergettetik. A tanács akár "erszényekre felhajtók fogadásával" is Csorbára rendeli a birgenyájat.[142] Ugyancsak ez a tanács 1815-ben az előző év rossz tapasztalata alapján tiltja, hogy a helybeli birgés gazdák birge juhaikat a Péterszegi szőlő alatti esztrengákban fejjék.[143]
Túrkevén az 1830-as évekre annyira megszaporodott a német vagy spanyol merinó birkák száma, hogy pásztorfogadáskor a nyájaknál is megkülönböztettek magyar nyájat vagy racka nyájat és birgenyájat. 1836-ban arról panaszkodnak a tanácsülésen, hogy "ezen város lakosai különösen pedig az irredemptusok elannyira szaporították már, s naponként szaporítják a birka juhaikat, hogy ezek más egyéb lábas jószágok elől megemésztik a legelőt és azok éppen ott nem élhetnek."[144]
Hamar népszerű lett azonban a birge a Nagykunság határában mindenhol. A mesterszállási pusztán a magyar kosok között már 1821-ben 52 darab különféle jegyű birge kosokat talált Bozóky András.[145] A birkatartás a Jászkun Kerületekben tehát az 1820-as 30-as években érhette el az egyik tetőpontját. A Kerület 1827-ben körlevelet bocsájtott ki "a juhok felesleg való tartásának megszorítására." Túrkeve tanácsa erre még azt válaszolta a kerületnek, hogy "mivel ezen városban, ahol még egy tagban 5 s 600 forint redemptio van, s ezer darab juha senkinek sincs, a juhoknak tartása, mint amelyet teleltet és nagy proporcióban tart, felesleg való mint akár jász akár kiskun közönségekben nem találtatik."[146]
A birka könnyebben kapott betegséget is mint az erősebb szívósabb, a helyi körülményekhez hozzászokott juh. Ezért több gondozást is kívánt. 1836-ban Szuliman György boltos kereskedő már "bürge rüh zsír készítésének és árulásának megengedése iránt" nyújtott be kérelmet a kunszentmártoni tanácshoz illetve rajta keresztül a Jászkun Kerülethez. Az engedélyt megkapta sőt azt is megtudjuk, hogy ennek a gyógyszernek két fontos komponense van: a terpentin és "az eleven kényeső."[147] 1801-ben már ragadványként is találkozunk a Birgés névvel. Kapás Szabó Mihály szentesi legényt a kunszentmártoni városházára behajtották. Azt vallotta, hogy "azért illantott (szökött) által, mert Birgés Ferenc szabadságos katona őtet előbb megrészegítette, azután maga helyett katonának megfogadta, és kezét bévette."[148] Ugyancsak volt egy Birgés András nevű azok között a kunszentmártoni gazdák között, akik 1811-ben saját nyájgazdaságukból ki akartak válni.
A Jászkun Kerületben a redemptus érdekek védelmében hatóságilag is igyekeztek korlátozni az irredemptusok és a juhászok juhtartását. Erre különösen a 18. század vége felé került sor ami nagyjából összefügg a fajtaváltással. Ekkor erőteljesen kifejezésre jutottak a redemptus és irredemptus érdekellentétek. Addig még gyakrabban találunk arra példát, hogy az irredemptusoknak kedvez a tanács, segíti jószágtartásukat. Majd csak a század vége felé a 19. század elején találkozunk egyre több tiltással, korlátozással. Ezekkel az ügyekkel nemcsak a helyi tanácsok foglalkoztak, de a Hármas Kerület is gyakran fogalmazta meg az állásfoglalását.
1794. őszén korlátozó intézkedést hoznak. Az irredemptus jószágtartót 12 krajcár terrágium fizetésére kötelezik legelőhasználat címén, melyet a helyi közkasszába kellett befizetni.[149] Egy évvel később a jászok kérésére foglalkozott a Hármas Kerület közgyűlése "a földet nem bíró juhászok" jószágtartásával. Azt javasolják, hogy fejenként 20 darabnál többet ne tarthassanak. Azoktól terrágium fejében 6 krajcárt szedjenek darabonként. Ha valaki e szám fölötti mennyiséget tart, az darabonként dupla díjat azaz 12 krajcárt fizessen. A javaslatra a kerületi közgyűlés a következő határozatot hozza: a jász és a kun distriktusokban a földetlen emberek juhtól vagy sertéstől 4 krajcárt, a Nagykunságban pedig a juhtól és sertéstől 1 garast szedjenek.[150] Illéssy János Nagykun kerületi kapitány jelentette, hogy végülis a Nagykunságban 3 krajcárban egyeztek meg terrágium pénz gyanánt. A kunszentmártoni tanács nem vette figyelembe a kerületi döntést, a juhászokra 4 garas megfizetését rótta ki. A juhászok a Hármas Kerülethez fordultak segítségért. A jászberényi közgyűlés utasította a tanácsot, hogy tartsa be a Districtus határozatát, "mely szerint egy juhtól 3 krajcárnál többet a földetlen embereken ne vegyen."[151]
A túrkevei tanács is újra tárgyalja a juhászok juhtartását 1797. decemberében mert "végére mehetetlen tsalárdságok láttatván alkalmat szolgálni," mivel mind a gazdát, mind a várost megcsalják. Ezért teljesen megtiltják a juhászoknak a juhtartást, a meglevő állománynak eladására kényszerítik őket. Még ahhoz is hozzájárul a tanács, hogy ha a helybéli pásztorok nem vállalnak szolgálatot - nyilván tiltakozásként - a szokás ellen "vidéki juhászt fogadni szabadságában lesz a gazdáknak."[152]
A jászsági juhtartó gazdák úgy igyekeztek kijátszani a rendelkezést, hogy többen összefogva jelentették jogosságukat a juhtartásra. A Hármas Kerület Tanácsa a jászberényiek panaszát megvizsgálta, mely szerint "számos oda való lakosok kiknek semmi földbéli birtokuk nincsen, de olyak is, kiknek egy, két, sőt fél jugerum földjök vagyon, ketten-ketten össszeállván egész esztenára való juhokat szoktanak verni, és így a többi birtokos lakosok jószága elől a pascumot megemésztik. Emellett az egy, kettő vagy fél jugerum vett földeket bíró, kivált juhászok magukat terrágium fizetés alól is kihúzzák." Egyelőre azt határozzák, hogy az ilyen jószágtartóktól "ha az irredemptusok a juhtartástól el nem tiltatnak is, az ez előtt szokásban volt 12 krajcár taxa kivetése" rájuk megengedtetik. Ugyanakkor újra előveszik annak megtárgyalását, hogy "kik tartassanak igaz redemptusoknak" kik pedig irredemptus jogúaknak. Erre a kerület kebeléből bizottságot neveznek ki.[153]
A bizottság mindkét dologra megtette a javaslatát. A juhtartást a régi mód szerint kell meghagyni. Nevezetesen "sem a kevés birtokú, sem a földtelen lakosokat a juhtartástól eltiltani nem lehet, az ilyeneknek fél napi juhtartás engedtetik az eddig szokásban volt 4 krajcár terrágium mellett. Az azon felül tartandó juhaiktúl pedig 12 krajcár fűbért fizessenek." A másik kérdés, hogy kit tekintsenek redemptusnak. Azt javasolják, hogy akiknek legalább 25 forintos földje van, "akiknek azon alól vagyon birtokuk és ősi javakkal osztoztak, az olyanokat a kevesebb birtokkal is redemptusnak tartani kelletik, mivel a meghatározott 25 forintos birtok tsak a bormérésre és a mostani vételekre tétettetett." A végleges jóváhagyás előtt még az egyes kerületek véleményét is kikéri a Jászkun kerületi Tanács.[154]
A kiskun kapitány "olly vélekedéssel vagyon," hogy az irredemptus lakosoknak és a juhászoknak csak 60 juhok tartása - a bárányokkal együtt vévén - engedtetik meg," a terrágiumot 5 krajcárban rögzítik.[155] A Jászkun Kerület közgyűlése jóváhagyta ezt a döntést, és elrendelte, hogy minden kerületben és helységben hirdessék ki és alkalmazzák.
A kunhegyesi Kasza Mihály "a közönség pascumát nagy számú birkával terhelte." A kérdés az volt, hogy redemptusnak vagy irredemptusnak tekintsék-e? A Jászkun Kerület rendelkezésre hivatkoznak a tanácsbeliek, miszerint "akik ősi successionális (örökölt) jussaikból magukat akármi okból kirekeszték, azok mint irredemptusok úgy traktáltassanak." Az említett személy is idetartozván irredemptusnak tekintendő, így rá a juhtartás taxáját kell alkalmazni.[156] A kevi tanács 1813-ban a következőképpen határozta meg a juhászok juhtartását: "A fejős juhász tarthat fél napi vagyis 15 öreg juhot, nyárban 10 bárányt, télen 5 tok-juhot. A nyájjuhász tarthat egy napi vagyis 30 öreg juhot, nyárba 20 bárányt, télbe 10 tok-juhot, nyári nyáj juhász bojtárunk tarthat télen nyáron 10 darabot, báránypásztorunk is. A nyájgazdaság 1 juhot sem tartozik teleltetni, teleltesse a fejős esztrengás gazdaság. Ekkor még a juhászt házaknál fogadták, csak a bérezés miatt kötelesek voltak bejelenteni a tanácsnak. A rendelkezés Demeter napján (október 26.) lépett életbe.[157] Később, 1837-ben is tiltják a juhászok juhtartását mondván hogy vegyék fel pénzül azt a hasznot, amit a legelőkön járó saját juhuk jelent.[158] Bármilyen szigorú intézkedés volt is, eredményről nemigen számolhatok be, hiszen alapvető érdekeket sértettek ezek az intézkedések.
A kunszentmártoni tanács "a juhászoknak sok csalfa mesterségek" elkövetését meg akarván akadályozni, őket a juhtartásban kívánta regulázni. Ezért a Felvégen Gergulics Józsefet és Tóth Jánost, az Alvégen Bozóki Györgyöt és Kiss Sándort bízta meg, hogy "esztrengáról esztrengára, nyájról nyájra minden juhásznak hány számból álló juha vagyon" írják össze.[159] A következő esztendőben a legelő szűkösségére való tekintettel azt határozta a kunszentmártoni tanács, hogy "fejős juhásznak 15, az esztendős nyáj juhásznak pedig 30 öreg juh szám tartása engedtetik." Mivel az intézkedésnek a juhtartó gazdákra nézve káros következésétől tartottak - főleg a fejős juhászatokban - vagy ahogy írják: "most sok gazda az esztrengáján megromolna, a jövő Demeter napig mostani ususában (gyakorlatában) hagyatik."[160] De hát a juhászok nemigen adtak arra, hogy a tanácsi rendelkezést betartsák. Kofertz István juhásznak pl. egy évvel később 300 darab juhát vették számba. Két hetet kapott juhai eladására, "különben a határból ki fog verettetni."[161] 1825-ben is az a panasz, hogy "az irredemptusok és a juhászok még most is több birkát tartanak, mint megengedve vagyon." Küldötteket menesztettek a megnevezett jószágainak összeírására.[162]
A madarasi tanács a kerületi kapitány körlevelére azt válaszolja, hogy ugyan az irredemptus lakosoknak és a juhászoknak csak 12 számos juh tartására van engedélyük, de "némely juhászok 50-60 darab juhokat tartanak."[163] A kunhegyesi tanács a kerületi körlevélre a következőket írta: "mivel tapasztaltatik a juhászoknak az a rossz szokása, hogy juhaikat a gazdák nagy terheltetésével rájok hajtják a téli kitartás végett, ezen túl nem lészen szabad a gazdáknak a juhászok juhait teleltetni 2 forint büntetés alatt...emellett egy juhásznak sem lészen szabad fél napi juhnál többet tartani. Az irredemptus lakosokon pedig az a határozat tétetik, hogy amely irredemptus szekerével és 4 marhájával szolgálja a várost, és a tekintetes discrictusok részére kívántató dolgokat, egy napi juhtartás, amely pedig 2 marhájával, szekerével fél napi juhtartás engedtessen meg. Amely irredemptus pedig gyalogul szolgál, az olyannak semmi tartás nem engedtetik."[164] A madarasi tanács 1828-ban újra korlátozni kívánja az irredemptus juhászok és a kis földbirtokosok juhtartását. A tényleges szám megtudására összeírást rendeltek el, mellyel tanácsi küldöttséget bíztak meg.[165]
A kunszentmártoni tanácsi küldöttség a több napi díját kéri mert "a juhászok juhai füle elvágatására" voltak kirendelve. 2432 darabot számoltak össze, vettek kezelésbe ezalatt.[166] A kisújszállási tanács 1777-ben - megakadályozandó a juhászok csalárdságát - elrendelte, hogy a nyájjuhok között található jegytelen bárányt - bárkié legyen is, - "az ilyenténnek fejét elvágni akárkinek szabad lészen."[167] Tehát a csalás megakadályozása érdekében a drasztikus megoldásoktól sem zárkóztak el tanácsbéli uraimék.
Néhány évvel később azt állapítja meg a kunszentmártoni tanács, hogy "a juhászok a juhtartásban nagyon visszaélnek." Ezért úgy határoztak, hogy "amely juhász két bojtárt tart, nem többet mint azokéval 40 darabot, amely juhász egy bojtárt tart, nem többet mint a bojtárral 30 darabot, az esztendős bojtár nélkül való juhász nem többet mint 20 darabot, a tavaszi fejős juhász pedig nem többet mint 15 darabot tarthat."[168] A határozatot a tanács végre is hajtatja, júniusban már a felesleg való juhok eladásáról számolnak be a tőke- és tizedgazdák. A befolyt pénzt méltányosságból megkapják a juhászok, de a napidíjat a tanácsbelieknek kötelesek kifizetni.[169] A következő évben 25 juhtöbbletet találtak, ezt is eladták, a 92 forint 45 krajcárt a napidíj levonásával - ami 6 embernek 18 forint 30 krajcár - "a helybéli Szent Egyház pénztárának" adták, amit a nép előtt is kihirdettek.[170] A kunhegyesi tanács is megtiltja a birtoktalan embereknek a juhtartást de csak a jövő évtől, kivételt az a juhász képez, akinek 12 darab tartásra van engedélye.[171] Bármilyen szigorú is volt azonban az irredemptusok és juhászok juhtartásának a megszorítása, teljesen nem lehetett és nem is lett volna szerencsés megakadályozni. A törekvések inkább a jószágszám korlátozására irányultak.
A juhok védelmét szolgáló enyhelyekről épületekről keveset árulnak el a források. Az tanulságos, hogy mind a racka, mind a purzsa juh nem kívánt különösebb enyhelyet, épületet. Hideg télen is kinn legelt, legfeljebb éjszakára hajtották valamilyen szélárnyékos helyre. A pusztán levő enyhelyekről, szárnyékokról változatos formájukról Györffy István ad plasztikus képet a pásztorépítményekről szóló kiváló tanulmányában.[172]
Külön kell vennünk a benti tartást, ami részben teleltetést jelentett, részben a fejési időszak alatt igénybevett alkalmi vagy állandó építményeket. Tanulságos, hogy a birka megjelenésével és meghonosodásával terjednek el az épületek, elsősorban a hodályok. Már 1779-ben Pozsonyban könyv jelenik meg az okszerű juhtartásról, és ebben az állatokat védő épületek pontos és részletes leírását kapjuk. A könyvet a kevi nótárius lelkiismeretesen bemásolta a körözési jegyzőkönyvbe, mintegy tájékoztatásul az itteni juhtartóknak.[173] A jövőben izgalmas feladat lesz megvizsgálni az ajánlást és annak a konkrét megvalósulási formáit.
A pusztán legelő jószág védelmére nem is elsősorban az időjárás miatt, hanem a rossz szándékú emberek és főleg a kártékony vadaktól való védelem céljából valamilyen szárnyék féle alkalmatosság készült. 1825-ben pl. arról értesülünk, hogy Túrkevén a Nyomáson és Ecsegen a télen kint legelő juhok számára a gazdák karámot csináltak - valószínűleg nádból, mint erre más vonatkozásban fény derült.[174] Kis Mózes juhász is a tarlóján kint hagyott boglya szénát a karámjához vitte és ott etette meg a juhokkal 1843. novemberében.[175] A jószágok a legelőn nádból épített karámban éjszakáztak. A kunhegyesi tanács 1823-ban megtiltotta hogy a kolbászi pusztán a tavasz folyamán bárki is juhkarámot állítson.[176] A Tomaji bérelt legelővel kapcsolatban a tanácsülésen kérdésbe jött, hogy a parlagot szabad-e juhval legeltetni és "ott karámot felállítani?" Azt megengedik, hogy míg ott kártétel nélkül legelhet a jószág maradhat, de a karám csinálását megtiltják.[177] A túrkevei Kondorosi Mihály juhtartó gazda kéréssel fordult a tanácshoz, hogy "az ilyen változó téli időben ne hajtasson ki a falkája a tanyájából, mivel már kezd elleni. (Január közepe van!) A tanács azt válaszolja, hogy a kevi juhtartó gazdák ilyen kedvező téli napokon, mikor még lehet legeltetni, "a Nyomáson és Ecsegen gondoskodnak karámok által juhaikról," tehát a kérelmező is gondoskodjon a maga falkájáról. Ha pedig beáll a tél, "mint eddig, úgy most sem ellenzi az előljáróság a tanyákon való telelést." Ha ellik a juha, saját földjén, tanyáján maradhat, de a tilalomrontást sem birge, sem magyar juhokkal meg nem engedik.[178] Ezen úgy igyekeztek segíteni, hogy a bérbevett Ecsegpusztán lehetővé tették a juhtartó gazdáknak, hogy ott olyan épületeket tegyenek, ahol juhaikkal telelhetnek.[179]
Szanna Mihály kunhegyesi főbíró 1781. tavaszán minden tiltás ellenére "juhkarányát a szigetbe vitte." Mivel rossz példát mutatott más lakosoknak, ezért azonnal minden késedelem és további halasztás nélkül megparancsolják neki, hogy a karámot szedje ki és juhaival együtt szállítsa más helyre. Még mindenkihez szólóan kijelenti a tanácsülés, hogy "a Kakaton túl a Szigetben ily karámokat csinálni" mindenkinek tilos.[180] Tehát még a törvény legfőbb őre a főbíró is áthágta a gazdasági tanács intézkedéseit! Az is igaz azonban, hogy nem nézték el neki, hanem a közösség érdekében rendreutasították. Madarason Dús Mihály és Dús Gergely a birkás karámtól 158 magyar kost hajtott el.[181]
Nem tudjuk, hogy milyen formájú volt ez a régi karám. Egy kunhegyesi ügy kapcsán van arról szó, hogy több lakos Vízkereszt (január 6.) napján ünnepet rontva a nádvágás általános engedélyezése előtt "juh és egyéb karámnak nádat vágtak." A lakosok a vádra azt válaszolták, hogy "a karámoknak való nádvágás, minthogy közönséges haszonra megyen, és eddig is szokásban volt, azok ellen semmi neheztelések nincsen, sőt hogy tovább is úgy maradjon, kívánják." Az is bebizonyosodott, hogy az ünnepen sokan vágták és vágatták a nádat. Azokat részben pénzbüntetésre részben pálcázásra ítélte a tanács.[182] A karámnak való nád közösnek számított, amit a karámot építő gazdaközösség vagy saját juhai karámját építő juhtartó elvihetett. Karmazsin Jánost és Szanna Mihályt azért büntette meg tanács, mert "a közös nádból engedett juh karámnak 30 vagy több kéve nádat" kértek, nehogy excessus (kihágás) gyanújába kerüljenek. "Mégis őkegyelmek 240 kéve nádat vágattak, amelyet karánnak nem fordítottak, hanem csak kúpban állottak." Nyilván karámépítés ürügyével vágatták a nádat, de azzal más céljuk volt, és ezt büntette a tanács.[183] Kisújszállás 1834-es jegyzőkönyvében arról olvashatunk, hogy "a nyári fejető karámok a tilalmas szélekre igen közel csinálódván, azon karámoknál levő pásztorok a juhokkal és sertésekkel...a karánnál lakóknak örvével tetemes károkat tésznek. Ezért a nyári fejető karámok a tilalmasokhoz 400 ölnyinél közelebb nem tétethetnek...azon karámoknál nyájbeli sertések nem tartathatnak."[184] Más helyen még baromfiról is olvashatunk, tehát a fejős juhász egész gazdaságával kiköltözött a fejőkarámhoz.
A karám mellett a másik gyakori fogalom az esztrenga. Ez a juhok egybentartását szolgáló építmény vagy alkalmatosság elsősorban benn állott az ólaskertben, ritkábban kint volt a legelőkön. Az előbbi a fejős juhok pihenőhelye, míg az utóbbi a legelőkön őrzött nyájak egybetartására szolgált. A juhok darabonkénti és nyájas számbavétele más jószágokéhoz hasonlóan május második felében történt, mikorra a legelőn megállapodtak. A kunhegyesi tanács 6 tagját valamint a kistanácsból 4 tagot küldött ki "a juhnyájak és esztrengáknak úgy a sertéseknek felolvasására," hogy a legelőárendát igazságosan róhassák ki.[185] Az esztrengák és a fejős juhok száma megközelítően azonos lehetett, ezért is találkozunk gyakran azzal a fogalommal, hogy az esztrengákat számolják össze. De a nyájjuhok őrzési egységét is mondották nyájnak és esztrengának is.
Az őszi juhhányás azaz a nyájak megbontása után szeptember végétől Dömötör napig volt a kos a juhok között - Mátyás napra (február 24.) le kellett elletni a juhokat. Azután újra összeálltak a nyájak, és az esztrengák, hogy amíg lehet együtt legeltessék őket. Ilyenkor azonban szívesen verték a juhokat egybe a pásztorok, mivel vége lévén a fejési idénynek, könnyebben őrizhették. Mint láttuk a madarasi farkaskár is azért következett be, mert a közösen őrzött nyájból a juhokat a gazda parancsára külön kellett szakítani, és éjszaka is legeltetni. A tanács azonban nem engedte, hogy túl sok juh legyen összeverve, mert nyilván nem tudott a jószág rendesen legelni. A kunhegyesi tanács 1782. októberében azt határozta, hogy "a nyáj juhászoknak nem többet hanem csak 4 esztrengáról való juhokat szabad összeverni." Ha a gazda vagy a pásztor ezt megszegi, a gazda 4 forintra, a pásztor 50 pálca büntetésre ítéltetik.[186]
Az esztrenga nagyobb mértékben a fejős juhok pihenőhelye volt. A kisújszállási Monoki Mihály és S. Szabó István külön-külön a város földjére építette az esztrengáját. A tanács azok széjjelhányását rendelte el.[187] Az esztrengahely állandó lehetett, volt aki 24 esztendeig is használta ugyanazt juhai fejésére.[188]
A Nagykunságon általános gyakorlat volt, hogy a juhokat benn fejték az ólaskertekben, mint erre majd később bővebben több példát is látunk, ezért az esztrengák is többnyire bent a településeken voltak. 1834. májusában - tehát a fejés megkezdése idején - a kevi tanács a Hármas Kerület határozatára hivatkozva arról döntött, hogy az esztrengákat a házak közül vigyék ki. Úgy vélekszenek, hogy "az eddig régi szokás szerint a kerített udvarokon készült esztrengák a városon kívül vitetnének s parancsoltatnának, még nagyobb tolvajlásokra adódna s szolgálódna alkalmatosság. Nem lévén Túrkeviben utszán készült esztrenga, az udvarokon bent felállított esztrengák ezen tekintetből meghagyandók lehetnének."[189] A kunszentmártoni Szirom Györgyné a Jászkun Kerülethez fordult kérésével, hogy a férje által Oláh Gergelynek adományozott esztrenga helyet visszakapja. A vizsgálódásból kiderült, hogy ezt az esztrenga helyett Oláh Gergely már 16 éve használja.[190]
Máskor is tárgyalt a kerületi tanács olyan panaszt, hogy az esztrenga helynek használt területet a tanács másoknak adta ki házhelyül. Mivel az illető "ezen fundusnak esztendőktől fogva ususában (használatában) volt, így azt visszaadták a juhtartó gazdának.[191] Másoknak a kérését teljesítve hozzájárult a kerületi tanács, hogy "a magok esztrenga helyén" házat építhessenek, mivel ott "elég tágasság is volna."[192] Két testvér pedig azért fordult a Kerülethez, mert "Ézsiás Mátyás esztrengának oly helyet fogott fel, mellyel az ország úttya és a csordának a ki- és behajtása elszoríttatik." Megtudjuk még azt is, hogy a kérelmezőknek azon a helyen van 7 vermük is![193] A kisújszállási Monoki Mihály juhász azt kérte a tanácstól, hogy "az udvara mellett levő azon csúcsocskát, melyen most esztrenga áll, a szokott fizetés mellett fundusa szűk volta tekintetéből által adják." - Ha az utca szorítása (szűkítése) nélkül kiadhatónak találják, adják ki" - szólt a tanácsi végzés.[194] A kunmadarasi Borúzs Gergely az istállója háta mögötti területből kért egy esztrengának való helyet. "Ha lehet ott hely esztrengának való az utca hibája nélkül," akkor a tanács hozzájárul a kéréshez.[195] Hasonlóan kért egy másik madarasi lakos is esztrenga helyet az istállója háta mögött levő utca görbületből. A portaosztó deputáció vizsgálta ki a dolgot.[196]
A kunszentmártoni tanács előtt több péterszegi szőlősgazda panaszkodott, mivel "némely helybéli birgés gazdák birge juhaikat a péterszegi szőlők között fejetik." A tanácsi küldöttség megállapította: "némely gazdák nemhogy csak birgéiket a péterszegi szőlőkben, vagy éppen az árka mellett csinált esztrengába fejetik, hanem még teheneiket is oda hajtván, tyúkjaikat, lúdjaikat és több apró jószágaikat nyári időben odaszállítván, annak cselédjei, ebei, sertései, tyúkjai, lúdjai a szőlőbe bejárván" sok kárt tesznek. A birgetartókat keményen kiparancsolják a tanács által kimutatott legelőre.[197] A kunhegyesi Kanál Mihálynak egy juha fejés közben az utcán a juhait ott elhajtó Teleki Sámuel juhai közé szaladt, az nem akarta visszaadni. Ebből lett tanács elé kerülő dolog.[198]
1851-ben a főhatóság újra igyekszik benn a városokban megtiltani a juhfejetést. A praktikum azonban ez ellen szólt. A karcagi tanács a főkapitányhoz írt levelében egy juhtartó gazda kérését tolmácsolva helyesnek tartja a benn fejésnek a további gyakorlását, mondván: "a panaszolkodónak kérését teljesíteni lehet annyiban, mennyiben a juhoknak éppen a város közelében, a város alatti legeltetése megtörténhető aképpen, hogy a juhjáráson túl lévén a csorda nyomása, a csorda járása a juh járásban nem pedig annak a járásán keresztül kihajtás alkalmával" történik, ezért a csorda legelőjét a fejős juhok nem zavarják.[199] Pápai István írja 1936-ban: "Még az apámtól hallottam elbeszélni, hogy az ő gyermekkorában is (1860-70-es évek) 70 falka fejős birka járt be a városra háromszor naponta!"[200]
Nem tudjuk miben különbözött a juh kosár a szárnyéktól amely mellől például a karcagi hegyesbori pusztán egy sárga lovat elkötöttek a legények. Horváth Mihály panaszolta, hogy lovai a hegyesbori pusztán "a Borus juh kosárjánál legelvén, ugyanazon kosárnál tanyázó Rapályi Péter és Lakatos István egy elpusztult disznó bányához mentek egy sárga lován nádért." A lovat annyira megerőltették, hogy megdöglött, ezért adta fel az ügyet a tanácsnak.[201] Emlékszünk rá, hogy Szanna Mihály főbíró a Szigetben karámot csinált engedély nélkül. Nem lehetett ritka dolog, hiszen később is előfordult, hogy a helybeli gazdák a Szigetben tavasszal kosarakat csináltak a juhaiknak. A tanács ehhez nem járult hozzá, mivel "a több jószágnak egész esztendőn által való pascuatioját nagyon megakadályozhatja."[202] Másik esztendőben a túrkevei Pohamarai puszta szélében találtak a tanácsi küldöttek juhkosarakat, ahonnan Pohamarát és Pásztót egyformán legeltethették. Mivel februárban derült ki a dolog, nyilván téli legeltetésről volt szó. A tanács a kosarak azonnali széthányásáról intézkedett, és a juhokat is más helyre parancsolta.[203] Tudjuk azt, hogy Pohamara mindig a hízó marhák legelője volt, tehát csak télire vehették igénybe esetenként a juhok, így az oda épített kosarak is ideiglenesek lehettek. Rendszeres lehetett a pusztának ez a használata, hiszen a tanács tavasszal teljesen nyugodt hangnemben ad utasítást megfogalmazva, hogy két nap alatt akinek ott juh kosara van, onnan eltakarítsa.[204] A madarasi Kalmár István szóvá tette Eszenyi Ferenc ügyét, aki "kimenvén a kosárhoz az hol a juhok voltak, ott híre nélkül egy bárányát levágta, melynek bőre bundagallérnak alkalmas volt.[205] Fórizs István fejős juhász kosarához nem szállították ki a gazdák a juhokat, és ezért került az ügy a kunszentmártoni tanács elé.[206]
Más épület megnevezésekkel is találkozunk anélkül, hogy ennek anyagára formájára valami célzás is lenne. Egy lopás kapcsán fény derült arra, hogy a szálláson éjszakázó juhokat akolban tartották. 1778. telén két túrkevei legény lóháton az Olajos István szállásásra ment juhot lopni. "Egyet kifogván a lóháton elvinni akarták, de az akol ajtaját, melyben a juhok voltak rekesztve, nyitvahagyták, a többi juhok is kiszaladtak."[207] Szalontai Mihály a padlásról szalonnát lopott, illetve "Bódizsár András egy juhát a maga színnyébűl éccakának idején ellopta." A lopott juhot megnyúzta, megfőzte és meg is ette.[208] Egy kisújszállási udvaron juhszínt említenek, melynek nád teteje volt. Nagy Mátyás az Ürmösháti csapszékből jövet "egy darab gané tüzet a kocsmából elhozván ezt a Sajkó Tóth Pál ereszébe dugta, és annak juhszínét felperzselni kívánta volna." A tanács elé került ügyet megvizsgálván a vád nem igazolódott be.[209]
Kunságszerte - bőviben lévén a nádnak - nemcsak tetők készültek ebből az anyagból, hanem nagyon gyakran a kerítések is. Különösen az ólaskerteket vették körül erős nád kerítésekkel, de az udvarokon is különböző célra építettek nádból kisebb kerítéseket vagy ahogy errefelé mondták, nádfalakat. 1791-ben pl. arról olvashatunk, hogy a Varga András "jóféle nádfalát Sári György éjjel kibontotta és a juhaira reá ütött, amidőn pedig a juhai között járkálván a gazda rajtaérte, megszólította volna, magát csapta a nádfal mellett, és azzal mentegette magát, hogy mint szomszédhoz úgy ment feküdni."[210] Más esetben pedig arról értesülünk, hogy a juhászok a juhokat fejni behajtván "Kiss Mihály András szomszédjuk nádfala mellett az árnyékon megállítván a juhokat mikor onnan elhajtották, 1 közülük fel volt hasítva." Valószínűleg a nádfalon keresztül szúrták le, mivel haragosok voltak.[211]
Többször szóltam arról, hogy a juhhúsnak, a juhpaprikásnak, vagy ahogy a Nagykunságban mondják, a juhtestnek igen nagy becsülete volt és van a mai napig is. Ha már itt tartunk, legyen szabad a juhhús készítéséről is néhány szót ejteni. A Nagykunság mezővárosaink napjainkig elmaradhatatlan ünnepi eledele a juhtest, vagy juhpaprikás. Csak újabban nevezik már pörköltnek. A levágott juhnak, birkának a fejét és lábszárait mindig megperzselik úgy darabolják fel a főzőedénybe, ami többnyire öntöttlábas vagy bogrács. Alulra a csontos részeket teszik, majd erre rakják a szépen feldarabolt friss húst. A régiek úgy szerették, hogy minél faggyúsabb legyen a birka. Természetesen a zsiradékot disznózsírral is kiegészítik, melyben hagymát pirítanak, és ezt adják a fővő birkához. Vizet csak annyit tesznek rá, hogy éppen mindig elegendő legyen a főzéshez. Inkább apránként utána töltögetnek. Amikor a juhpaprikás háromnegyed fővésben van, akkor adják hozzá a sót, a pirospaprikát és akkor teszik hozzá a belsőségeket: a tüdőt, a májat és a szivet.
A Nagykunságban van egy sajátos szokás is, hogy juhászhurkát készítenek és tesznek a birkapaprikásba. A juhászhurka úgy készül, hogy a birka vékonybelét kimossák, késsel megkaparják, megtisztítják, majd vékonyra vágott sós-paprikás kenyérrel megtömik, és amikor a hús már majdnem megfőtt, a tetejére teszik. A hús tetején megfőtt, megpárolódott a juhászhurka, átvette a hús kellemes ízét. A paprikással együtt tálalták. Természetesen ha csak tehették, a pásztorok is szivesen megfőzték a juhpaprikást. Sok alkalom adott okot amikor ünnepélyes körülmények között birkapaprikást fogyasztottak. Ilyen volt például a kiverés.
A juhászok másik nagy ünnepe volt a juhhányás, amikor a legelőről beszorult állatokat a pásztorok a gazdákhoz hazaadták telelésre. A pásztor számadásából a juhok a gazdák számadásába kerültek. Vidám ünnepséggel, juhpaprikás főzéssel és borozással ért véget ez a nap. 1810-ben kerületi kimutatásra hivatkozva azt határozta el a túrkevei előljáróság, hogy "a juhok széjjelhányásaira nézve múlhatatlanul szükségesnek véli helységünk főbírája kihirdetés által megújíttatni, hogy az úgy mondani szokott juh torozás tilalmaztatik, mely szokás ha csakugyan maga régi állandóságában maradna, tilalomba kellene tenni újabb kihirdetéssel, hogy új bort azon alkalmatosságra semmi szín alatt a gazdaságok szerezni ne bátorkodjanak, hanem a csapszékbeli borokból hordassanak, mivel a Mindszent nap előtti új bor mérésnek nincsen szabadsága."[212] Gyanítható, hogy nem a juh torozás régi szokását nehezményezte az előljáróság, hanem azt inkább, hogy nem a város csapszékeiről viszik hozzá a jóféle borokat.
Kisújszálláson 1800. október 13-án a Dömötör előtti gazdasági gyűlésen a kerületi határozat értelmében úgy állapodtak meg, hogyha a gazda úgy dönt, 50 juh után adhat egy bárányt készpénz helyett a juhásznak télben és nyárban. A jelenlevő juhászok ezt a feltételt elfogadván kezet adtak.[213] Azaz kézfogással pecsételték meg az alkut. A kevi kospásztor az őszi juhhányáskor egy örüt véletlenül más juhai közé vetett, kéri azt vissza.[214] Karcagon 1786-ban Király Pál "magára vállalta a számadásnak jussát," mégis a juhok gondját nem viselte, "sőt Szent Mihály napkor ki sem hagyta hányni a juhot," ezért a kárban osztoznia kell.[215] A madarasi tanács 1815. október 7-én határozott a szüret kezdetéről, és a juhhányásról is. Ami körülbelül október 12-15-e körülire esett.[216] A juhhányás részben az üzekedést, máskor a teleltetést előzte meg. Ha a juhász visszaélt a gazdák bizalmával, pálcával való büntetésre ítélték. Pl. a kunszentmártoni Kécskei István a 12 pálca büntetést bot megváltásra, 6 forintra változtatta.[217]
Tehát mint látjuk, a juhhányás nagy eseménynek számított a Kunságban. Ennek terminusát a tanács határozta meg. A széthányás oka elsődlegesen a kos alá eresztés volt. A kunhegyesi tanács amiatt aggódott, hogy ha korán lesz a juhok széjjelhányása, a kosokkal idején összebocsájtják, "korán ellenének. Tavasz kezdetén pedig kivált a gyenge bárányokra igen alkalmatlan idők szoktak járni."[218] Máskor a juhhányást a vásár utáni első szerdára, azaz október 19-ére határozta a kunhegyesi tanács.[219] 1832-ben is október 17-18-ra tették Kunhegyesen a juhok széthányását.[220]
A juhhányás és a juhászfogadás mindig ünnepséggel járt együtt. 1818-ban Fórián Fábián Péter a rá kiszabott 12 forintos büntetést kéri, hogy engedje el a tanács, "minthogy az emberek nála nem tivornyáztak, hanem juhászt fogadtak." A büntetését a tanács az indokra való tekintettel elengedte.[221] Györffy István levéltári forrásokból írta meg a juhászok ünnepeit és a tanács tilalmait.[222] Tehát nemcsak a juhhányás, de a juhászfogadás is gyakran magánháznál történt, azon több gazda és a juhász volt jelen és egy kis mulatsággal ért véget. De van adatunk juhászlagzira is. 1825. októberében "Lentse Szilágyi István panaszolta, hogy még a múlt 1824. esztendőben, midőn a Morgóban juhászlagzit tartottak volna, Nosza Nagy István összecsapott szóval Simon Mihállyal." Verekedés lett a dolog vége, ahol a panaszos is megsérült. Az orvosi költség megtérítését kérte a tanácson keresztül.[223] A kihajtáskor tartani szokott ünnepség még századunkban is gyakorlat volt. Túrkeve Ecsegpusztáján az 1920-as évektől fényes külsőségek között tartották meg minden esztendőben a kihajtás ünnepségét. A közbirtokosság vezetői kimentek a pusztaházhoz, és ott várták a gazdákat, akik szekér után kötve vagy gyalogosan vezetve hozták ki a nyári legelőre teheneiket, lovaikat. A jószág számbavétele során bográcsban birkatest főtt, bor is került az asztalra, de még muzsikás cigányok is húzták a nótákat gazduraméknak is, öreg este ért véget a mulatság. Napjainkra sokat veszített a fényéből ez a tavaszi ünnep.

J e g y z e t e k


1. Györffy István: Állattartás. in: A magyarság néprajza é.n. II. 107-182.
2. Szilágyi Miklós, 1968. 350-367.
3. Tálasi István, 1942. 203-220.
4. Bencsik János, 1975. 233-284.
5. Fazekas Mihály, 1979.
6. Fényes Elek, 1839. III.5.
7. Szabó Lajos, 1966, 78.
8. Prot. Tk. 1803. máj. 23. 167.
9. Jászkun ker. jkv. 1793. 398-399/7.
10. Kj. ir. 1791. jún. 3. Capsa H. fasc.4.
11. Prot. Kszm. 1840. jún. 8. 68/133.
12. Prot. Kszm. 1811. jan. 12. 254/607.
13. Prot. Tk. 1818. febr. 9. 96.
14. Prot. Tk. 1789. aug. 21. 191-192/258.
15. Prot. Kh. 1817. márc. 8. 39/86.
16. Prot. Kszm. 1818. aug. 22. 283/669.
17. Prot. Kszm. 1840. jún. 8. 68/133.
18. Prot. Kszm. 1836. jún. 18. 420/128.
19. Prot. Km. 1786. okt. 1. 260/2.
20. Prot. Kj. 1843. febr. 18. 41/103.
21. Prot. Tk. 1826. márc. 13. 154.
22. Prot. Tk. 1834. márc. 3. 22/100.
23. Prot. Tk. 1834. márc. 9. 26/125.
24. Prot. Kj. 1836. márc. 5. 241/73.
25. Prot. Kj. 1840. márc. 30. 328/130.
26. Prot. Kj. 1835. márc. 11. 46/125.
27. Prot. Kh. 1823. márc. 1. 23/61.
28. Prot. Tk. 1814. márc. 12. 116.
29. Prot. Tk. 1796. márc. 19. 58/118.
30. Prot. Kj. 1820. márc. 19. 45/185.
31. Prot. Kj. 1817. márc. 22. 275/193.
32. Prot. Kj. 1815. febr. 15. 418/146.
33. Prot. Kj. 1821. febr. 27. 195/95.
34. Prot. Tk. 1799. aug. 21. 191-192/258.
35. Prot. Kj. 1794. szept. 1. 300/354.
36. Prot. Tk. 1812. márc. 14. 91.
37. Jászkun ker. jkv. 1796.. 85-86/431., 1796. 128/686., 1798. 118/643., 1803. 42/168., 1813. 490/1288., 1813. 563-564/1360.
38. Prot. Tk. 1786. dec. 29. 237.
39. Prot. Tk. 1791. okt. 24. 127/796.
40. Prot. Tk. 1844. nov. 24. 314/677.
41. Prot. Tk. 1845. jan. 1. 3/6.
42. Prot. Tk. 1845. dec. 13. 320/746.
43. Prot. Tk. 1844. nov. 16. 294/639.
44. Prot. Tk. 1842. máj. 5. 104/279.
45. Prot. Kj. 1835. nov. 18. 178/506.
46. Prot. Kj. 1836. márc. 2. 234/69.
47. Prot. Kj. 1845. nov. 20. 314/701.
48. Prot. Kj. 1846. márc. 24. 56/170.
49. Prot. Km. 1816. aug. 17. 385/640.
50. Prot. Km. 1813. aug. 20. 171/71.
51. Prot. Km. 1794. aug. 23. 359/305.
52. Prot. Kszm. 1825. szept. 3. 196/507.
53. Prot. Km. 1779. jún. 17. 41-42.
54. Prot. Km. 1824. jan. 13. 11/24, 25.
55. Prot. Kg. 1863. jún. 7. 150/425.
56. Prot. Km. 1783. okt. 7. 135.
57. Prot. Kj. 1843. nov. 22. 407/662.
58. Prot. Tk. 1759. aug. 3. 112.
59. Prot. Kj. 1798. febr. 19. 20/74.
60. Prot. Kszm. 1822. ápr. 20. 66/245.
61. Prot. Km. 1802. márc. 8. 31-32/75.
62. Jászkun ker. jkv. 1800. 262/1124.
63. Prot. Kh. 1814. ápr. 22. 47/170.
64. Prot. Kh. 1814. ápr. 24. 52/185.
65. Prot. Km. 1831. ápr. 29. 105/347.
66. Prot. Kj. 1781. szept. 11. 560-561.
67. Kj. iratok, 1768. Capsa G. fasc. 3. No 13.
68. Kj. iratok, 1768. Capsa C. fasc. 4. No 7.
69. Prot. Km. 1823. aug. 15. 114/473.
70. Prot. Kszm. 1815. jan. 28. 153-154/455.
71. Prot. Tk. 1758. dec. 1. 95.
72. Prot. Kh. 1797. aug. 5. 224/83.
73. Prot. Tk. 1791. okt. 13. 125/786.
74. Prot. Kj. 1784. júl. 14. 214/2.
75. Prot. Kj. 1790. márc. 3. 204/139.
76. Prot. Kszm. 1799. okt. 26. 361/398.
77. Gombos Imre, 1958.
78. Prot. Kj. 1796. márc. 3. 31/87.
79. Prot. Kj. 1798. febr. 10. 248/85.
80. Prot. Kj. 1808. márc. 19. 16/96.
81. Prot. Kh. 1825. júl. 16. 93/252.
82. Prot. Kj. 1777. máj. 4. 421/2.
83. Prot. Kh. 1798. okt. 20. 286/109.
84. Prot. Km. 1835. máj. 6. 52/312.
85. Prot. Kszm. 1827. jún. 23. 552/199.
86. Prot. Tk. 1799. jan. 1. 129/1.
87. Prot. Tk. 1791. febr. 7. 572/352.
88. Prot. Km. 1806. nov. 25. 72/130.
89. Prot. Tk. 1778. jan. 2. 49.
90. Prot. Km. 1819. febr. 11. 22/74.
91. Prot. Kg. 1794. aug. 16. 126/311.
92. Prot. Tk. 1829. dec. 5. 677.
93. Prot. Kszm. 1835. aug. 14. 268/133.
94. Prot. Kg. 1786. jan. 23. 7/4.
95. Prot. Kszm. 1840. szept. 8. 91/179.
96. Prot. Km. 1825. nov. 18. 166/512.
97. Prot. Kg. 1771. jan. 29. 97.
98. Prot. Kszm. 1829. nov. 28. 349/376.
99. Prot. Kszm. 1840. szept. 8. 90/178.
100. Prot. Km. 1801. ápr. 29. 113/168.
101. Prot. Km. 1804. júl. 1. 153/103.
102. Balogh István, 1961. 215., Béres András, 1974. 139-152. Szabadfalvi József, 1966. 85-136.,1970. Gunda Béla, 1941. I. 313-319., Varga Gyula, 1960.109-123., Földes László, 1982. 353-389.
103. Prot. Kg. 1765. szept. 15. 38-39.
104. Prot. Kg. 1755. aug. 25., Hild Viktor, IX. 9-10/873.
105. Prot. Tk. 1789. ápr. 25. 123/298.
106. Prot. Tk. 1783. márc. 13. 59.
107. Bellon Tibor, 1992. 306-307.
108. Prot. Kg. 1757. szept. 30.
109. Prot. Kj. 1793. nov. 20. 220/367.
110. Prot. Kj. 1794. okt. 11. 312/399.
111. Prot. Kj. 1795. ápr. 24. 419/216.
112. Prot. Kj. 1796. ápr. 23. 55/182.
113. Prot. Kj. 1800. júl. 21. 447/184.
114. Prot. Kj. 1802. márc. 2. 75/68.
115. Prot. Kj. 1799. márc. 10. 334/73.
116. Prot. Kszm. 1810. márc. 1. 164/332.
117. Prot. Kszm. 1811. márc. 11. 278/662.
118. Prot. Kj. 1847. jan. 13. 25/52,53.
119. Prot. Tk. 1801. febr. 14. 44.
120. Prot. Kg. 1796. máj. 17. 63/255.
121. Prot. Tk. 1812. márc. 9. 84.
122. Prot. Kj. 1820. febr. 23. 33/125.
123. Prot. Kszm. 1817. febr. 5. 17/29, 30.
124. Prot. Kszm. 1827. máj. 5. 526/139.
125. Prot. Kszm. 1832. szept. 1. 274/183.
126. Prot. Kj. 1806. febr. 26. 420/77.
127. Prot. Kg. 1804. júl. 7. 85/336.
128. Prot. Tk. 1792. ápr. 2. 228/213.
129. Prot. Tk. 1807. márc. 30. 66.
130. Prot. Kg. 1794. máj. 3. 199/28.
131. Prot. Kg. 1798. nov. 3. 178/542.
132. Prot. Kg. 1798. nov. 4. 180/550.
133. Prot. Kj. 1781. márc. 18. 90/1.
134. Prot. Kg. 1790.aug. 15. 110/352.
135. Prot. Kg. 1798. júl. 13. 131-132/428.
136. Jászkun ker. jkv. 1798. 185/1044.
137. Jászkun ker. jkv. 1809. 495/1264.
138. Prot. Kszm. 1810. okt. 20. 235/550.
139. Prot. Km. 1832. jún. 6. 115/374.
140. Prot. Km. 1813. jan. 4. 1-3/1.
141. Prot. Kj. 1840. márc. 22. 315/104.
142. Prot. Kszm. 1816. jún. 15. 364/921.
143. Prot. Kszm. 1789. aug. 6. 188/127.
144. Prot. Tk. 1836. márc. 6. 43-45/139. Közönséges figyelmet gerjesztvén azon sérelmes visszaélés, melynél fogva ezen város lakossai, kóülönöasen pedig az irredemptusok, elannyira szaporították már, s naponként szaporittyák a birka juhaikat, hogy ezek miá más egyéb, s közszolgálatokra elkerülhetetlenül szükséges lábas jószágok, megemésztvén előttök a legelőt a birkák temérdek sokasága, éppen nem élhetnek, tanácskozás alá vétetett mi módon lehetne a birkatartás beli nagy és szembetűnő visszaélést jómóddal megakadályoztatni. Mellyhez képest elhatároztatott, 1ör irredemptus lakosnak egyátaljában eltiltatik a birka vagy más egyéb juhféle tartása, hanem hogy a most rögtöni cassálás által ezek jégre ne essenek végső határidőül folyó évi november első napja tűzetik ki, a mikorára kiki az irredemptus lakosok közül juhait eladagossa. 2or az ollyan remdemptus lakosok, kiknek kevesebb jelesül egy rovásos és azon alól lévő föld birtokjok van, 50 darab számos birkát tarthatnak, de azon mennyiségen felül nem. Megjegyezvén itten azt, hogy az ollyan földbirtokos lakosok, kik földet szerzettek ugyan vétel által magoknak, hanem annyi mennyiségre még ki nem pótolhatták, mint a mennyi őket a redemptusok sorába helyheztetné, az első pont alatt az irredemptus lakosokra tett határozat alá tartoznak mint irredemptusok. 3or a juhászoknak éppen nem szabad birkát tartani, sőtt a juhászok által véghez vitetni szokott gyakori tsalások elkerülhetése tekintetéből még az ollyanoknak sem, kik külömben redemptusi jussal bírnak. Olly hozzátétellel, hogy a melly gazda a juhásszának a maga neve vagy akarmelly szín alatt juhait lappangtatná, 25 forintok fizetésére büntettetik. 4er még tsak az örükkel s egyébb neműekkel való kereskedés sem engedtetik meg az irredemptusok sorába tartozó lakosoknak. - Melly ezen határozatok szoros megtartás és azokhoz való alkalmaztatás végett tétessenek közönségessé.
145. Prot. Kszm. 1821. szept. 29. 743/2269.
146. Prot. Tk. 1827. júl. 20. 467.
147. Prot. Kszm. 1836. júl. 9. 426/141.
148. Prot. Kszm. 1801. szept. 5. 138/386., Prot. Kszm. 1811. jan. 12. 254/607.
149. Prot. Kj. 1794. okt. 11. 311/391.
150. Jászkun ker. jkv. 1795. 9/22.
151. Jászkun ker. jkv. 1797. 227/1214.
152. Prot. Tk. 1797. dec. 9. 324-325/892.
153. Jászkun ker. jkv. 1800. 185-186/765.
154. Jászkun ker. jkv. 1800. 272/1152.
155. Jászkun ker. jkv. 1802. 148/561.
156. Prot. Kh. 1827. febr. 17. 19/35.
157. Prot. Tk. 1813. ápr. 3. 546/1364.
158. Prot. Tk. 1837. ápr. 15. 104/282.
159. Prot. Kszm. 1812. máj. 2. 442/1080.
160. Prot. Kszm. 1813. márc. 27. 542/1353.
161. Prot. Kszm. 1814. márc. 26. 43/147.
162. Prot. Kszm. 1825. márc. 5. 39/110.
163. Prot. Km. 1820. jan. 8. 3/2.
164. Prot. Kh. 1820. jan. 26. 197/455.
165. Prot. Km. 1828. máj. 7. 85/249.
166. Prot. Kszm. 1840. nov. 21. 127/249.
167. Prot. Kj. 1777. máj. 4. 441/2.
168. Prot. Kszm. 1845. jan. 6. 2/3.
169. Prot. Kszm. 1845. jún. 1. 74/116.
170. Prot. Kszm. 1846. jún. 28. 264/144.
171. Prot. Kh. 1846. jan. 24. 13/29.
172. Györffy István, 1943. 161-224., Dám László, 1974.109-138.
173. Tk. Prot. Currentalis 1779. 931-964. "A csalhatatlan vezérlése által az örök Bölcsességnek minden állat maga meg tartásán, és szaporításán szorgalmatoskodik az Erdőkben és Pusztákban találják az ottan tévelygő állatok Szükséges táplálásokat és a Barlangokban, földnek nyílásaiban vagy a Kősziklák hajlási alá és sűrű bokrokban rejteznek az ellenségeik kegyetlensége és az időnek keménysége elől:: azomban a szelíd és az emberi társaságtól nem távozó, és az ember szolgálattyára kész állatok nem kereshetik mint amazok táplálásokat, és rejtekjeket a mezőkben és a Pusztában, hanem az ember magok gazdájok, a Kik nékiek illendő hasznokat akarják venni, szorgalmatosságátúl várják táplálásokat és gondviseléseket. A ki tehát szelíd állatokat bírni és azoknak hasznát venni kívánnya, szükséges hogy azoknak gondviselésében szorgalmatoskodjék, mert ugyan ennek kevesebb, vagy nagyobb tökélletességétűl valamint a földnek jó mívelésétűl függenek a tetemesebb hasznok és nyereségek. Hogy a szelíd állatok között az embernek a juhok leghasznosabbak, elegendő jele az, hogy azok a mi szűkölködő tetemünknek ruházatot és táplálást szereznek."
174. Prot. Tk. 1825. jan. 15. 44.
175. Prot. Kj. 1843. nov. 22. 407/662.
176. Prot. Kh. 1823. márc. 1. 23/61.
177. Prot. Kh. 1809. febr. 15. 194/426.
178. Prot. Tk. 1825. jan. 15. 44.
179. Prot. Tk. 1825. ápr. 1. 287.
180. Prot. Kh. 1781. márc. 31. 78.
181. Prot. Km. 1832. jún. 6. 115/374.
182. Prot. Kh. 1783. jan. 25. 208-210.
183. Prot. Kh. 1783. jan. 25. 210.
184. Prot. Kj. 1834. okt. 11. 467/445.
185. Prot. Kh. 1821. máj. 26. 106/247.
186. Prot. Kh. 1782. okt. 11. 180.
187. Prot. Kj. 1820. júl. 1. 95/419.
188. Jászkun ker. jkv. 1793. 179/599.
189. Prot. Tk. 1834. máj. 20. 56/275.
190. Jászkun ker. jkv. 1801. 253/1044.
191. Jászkun ker. jkv. 1803. 358/1439.
192. Jk. ker. jkv. 1797. 34/158.
193. Jászkun ker. jkv. 1794. 293/989.
194. Prot. Kj. 1821. máj. 23. 234/282.
195. Prot. Km. 1816. ápr. 24. 264/257.
196. Prot. Km. 1816. máj. 11. 276/300.
197. Prot. Kszm. 1815. febr. 18.163/475.
198. Prot. Kh. 1833. júl. 13. 78/218.
199. Prot. Kg. 1851. jún. 10. 53/230.
200. Pápai István, 1936. 11.
201. Prot. Kg. 1795. ápr. 21. 70/301.
202. Prot. Kh. 1789. jan. 1. 1/359.
203. Prot. Tk. 1802. febr. 19. 71.
204. Prot. Tk. 1801. márc. 14. 84.
205. Prot. Km. 1800. dec. 30. 61/434.
206. Prot. Km. 1798. febr. 21. 230/129.
207. Prot. Tk. 1778. jan. 2. 49. és Bellon Tibor, 1992. 307.
208. Prot. Kg. 1771. jan. 29. 97.
209. Prot. Kj. 1835. jún. 3. 100/275.
210. Prot. Kg. 1791. ápr. 23. 107/348.
211. Prot. Kg. 1794. aug. 20. 128/313.
212. Prot. Tk. 1810. okt. 13. 325-a. Barna Gábor a Hortobágy környéki, nagykunsági pásztorünnepekről recens adatok alapján emlékezik meg. 1979. 223-226.
213. Prot. Kj. 1800. okt. 13. 462/243.
214. Prot. Tk. 1790. ápr. 14. 329.
215. Prot. Kg. 1786. máj. 13. 66-67/3.
216. Prot. Km. 1815. okt. 7. 144/319.
217. Prot. Kszm. 1824. jan. 31. 535/67.
218. Prot. Kh. 1783. okt. 8. 287.
219. Prot. Kh. 1814. okt. 15. 121/406.
220. Prot. Kh. 1832. okt. 13. 95/228.
221. Prot. Tk. 1818. jan. 10. 27.
222. Györffy István, 1936. 323.
223. Prot. Tk. 1828. okt. 22. 663.

Nyájak és bérek

A nagykunsági mezővárosok nagyszámú juhállományának folyamatos gyarapodása, a tenyésztési céljainak elérése szempontjából mindig külön legeltették a kosokat. A kosok tartásának elsődleges célja a jó minőségű utód nevelése volt. Ezért már a kiválasztásnál fontos szempontok érvényesültek: szép állású, eleven szemű, eleven mozgású, fürge, fényes szőrű legyen a kos. A másik dolog, hogy három évesnél tovább egy nyájban ne szolgáljon, nehogy saját utódjával üzekedjen. Ezért vagy levágták, vagy cserélték a kosokat. A kisbárányok kiválasztása nagy gonddal történt. A legszebb kosbárányokat hagyták meg továbbtenyésztési céllal, a többit kiherélték. A legidősebbek még gyakorolták a foggal herélés tudományát. Azt tartották, hogy a foggal herélt bárányból sokkal kevesebb pusztult el, mint amelyet késsel végeztek.
Már a korábbi példákból is láttuk, hogy a kosokat októberben Dömötör tájban eresztették az anyajuhokra, mivel azok teljesen elapasztottak nem adtak több tejet. A lényeg az volt, hogy február végére, március elejére szülessenek meg a kisbárányok. A kunszentmártoni tanács 1821. szeptember 29-én, tehát Szent Mihály napkor határozott úgy, hogy "némely gazdák még annak rendes ideje eljött volna, fejős juhaik közé kosokat hajtattak haza." Ezért a juhászokat pálcázással, a gazdákat "6 óráig tartó áristommal" büntette. Egyúttal újra kihirdették, hogy "Lukáts nap (október 18.) előtt egy héttel a kosoknak a juhokra leendő eresztések megállíttatott és jónak találtatott."[1]
A kosbárányokat az első esztendőben külön nyájban őrizték. A kunhegyesi Kiss Máté Mihály a kosbárány nyáj számadó juhásza 1793-ban kéréssel fordult a tanácshoz, hogy a bérét javítsák, mert a jelenlegiből nemhogy bojtárt nem tarthat, de még a maga élelme sem telik ki belőle. Külön kéri a nyári- és a téli őrzetésért a bére megállapítását.[2] Másik esztendőben arról intézkedett a tanács, hogy a kosbárányokat - melyek addig "mindenféle nyájakban legeltek, szaggassák ki és egy nyájat csináljanak belőlük. Mivel a döntés szeptember elején történik nyilvánvaló, hogy addig a kosbárányok a nyájjuhokkal voltak, hiszen az anyjuktól leválasztották és telelőre külön nyájba szervezték őket. A két nyájtól egy-egy juhászt vettek ki ezek őrzésére.[3] A kunszentmártoni tanács csak egy kospásztort, Urbán Jánost fogadta meg 1839-ben, de kötelességévé tette, hogy a bárányokat és az öregeket is falkában őrizze.[4]
A tanács kényszerítette a juhtartó gazdákat, hogy "a kosbárányaikat a rendelt nyájra" és ne a közönséges nyájra hajtsák. Aki a rendelkezést megszegi, számíthat rá, hogy 6 rénes forintra vagy 30 pálca ütésre büntetik.[5] A kosbárány nyájat azért is tartották külön és fontosságát hangsúlyozták, mert ha a jerkékkel egybe eresztődött volna, "ezután rontja el magát inkább az a rossz gyenge bárány az űzéssel, amint közönségesen tapasztalni lehetett minden időben."[6] Tehát fontos élettani szerepet tulajdonítottak a kosbárány nyáj külön szervezésének.
A kosbárány nyáj téli egybetartása nem lehetett könnyű feladat. 1784-ben nem is akadt juhász Kunhegyesen, aki elvállalta volna mondván, hogy "a közelgető téli alkalmatlan üdőkben annak a sok apróságnak gondját viselni lehetetlen, mert azzal kivált fergeteges üdőben bánni, egymástól elszaggatni, szél ellen hajtani 6-7 ember erejit felül haladja. Nagy kár nélkül meg sem készülhetne azoknak egy nyájban való őriztetése."[7] Tehát inkább az tűnik gyakorlatnak, hogy a kiválogatott kosbárányokat nyárára beverték a nyájjuhok közé, és ősszel állítottak belőlük egy kosbárány nyájat. Így kímélték meg őket, hogy idő előtt űzekedjenek és hamarabb leromoljanak. Csak két éves korában engedték rá a juhokra a kosokat.
A kosnyájak létszáma eléggé változatos képet mutat. A túrkevei birkakosnyájat 1829-ben 550 darabra határozta meg a tanács, a bért eszerint vetették ki: egy birkaszámra 5 krajcárt adtak a kospásztornak.[8] Kunhegyesen 1818-ban ezernél több kost vettek fel a lajstromba. Ezért nem 6, hanem 10 darab után állapított meg a tanács az egy kenyeret.[9] A kunhegyesi tanácsot Lengyel István kospásztor kereste meg. Mivel csak 600 darab kost őriz, engedélyt kér, hogy a kosbárányok is hozzá mehessenek. Hozzájárul a tanács, de kikötik, hogy nem lehet több a nyáj létszáma ezer darabnál.[10] Pápai István írja a kisújszállási Kecskéspusztáról 1936-ban, hogy még az apjától hallotta, miszerint a kisújszállásiak birtokában két kosnyáj volt, melynek mindegyike 400-500 darabból állott.[11]
Ha nagyon felszaporodott a kosok száma, és emiatt rendesen nem legelhetett, inkább ketté vették, külön pásztorokat fogadtak.[12] A kunszentmártoni pásztorfogadás alkalmával Váradi Pál lett a kospásztor. A mag kostól a bére 3 krajcár, az öreg eladó kostól csak másfél krajcár. Tehát az őrzési idő rövidsége miatt csak a fele bér járt neki.[13] Az eladó kosnyájat természetesen külön őrizték. A pásztorokkal Margit napig (június 10.) szerződtek, ekkor értékesítették a kosokat.[14] Kunhegyesen - igaz mindössze egy adat van birtokunkban - 1845-ben Csontos Jánost fogadták meg a tokjó kosok pásztorának. A bérét az öreg kosok színvonalára emelték.[15]
A bárányát vesztett anyát canga juhnak mondották. A Nagykunságon a cangajuh fejését a kospásztorok végezték. A tejhaszon részben a juhászé, részben a városé. A túrkevi tanács Hagymási Istvánt fogadta fel a kosok őrzésére, a bérébe a cangák fejését is beszámították.[16] A cangafejés hasznának a megosztása többnyire meglehetősen nagy állandóságot mutat. Kunszentmárton jegyzőkönyvében 1784-ben olvashatjuk, hogy "a harmada a haszonnak a pásztoroké, két rész pedig a helységé oly móddal, hogy midőn a helységnek fej, a helység fogja tartani (élelmezi) harmadik fejése pedig a maga kenyerén légyen.[17] A karcagi tanács olyan kötést tett (szerződést kötött) Magyar Andrással, hogy ha maga kenyerén őrzi, darabonként 6 krajcárt kap, és "a cangákat 5 nap maguknak fejik, 2 nap a városnak."[18] A kunszentmártoni tanács úgy határozott, hogy "a canga juhok fejésétől a sajtnak egyharmad részét a kommunitásnak köteles lészen beadni" a kospásztor Juhász János.[19] Címer István kospásztor is "a canga juhok fejéséből a sajtnak és a vajnak harmadát a communitás szükségére béadni tartozik."[20]
A túrkevei D. Simon János kéz beadással kötelezte magát 1809-ben a canga juhok fejésére úgy, hogy öt nap magának, két nap a városnak fej, és Gergely napkor (március 12.) szolgálatba áll és a kosok őrzését is vállalja.[21] A kunszentmártoni tanács a "canga juhoktól fejendő és készítendő sajtnak egyharmad részét" kérte a kospásztortól. "A megdöglött kosnak ha a tökét levágja a gazda nem lészen köteles repartiálni."[22] A kunhegyesi tanács rossz néven vette, hogy a czangás juhászok "sok hasznot vesznek be," ezért 3 napot kellett ezután a communitás részére fejni. Ez a bevétel a város kasszáját gazdagította. Úgy tudják, hogy már eddig (május eleje van még!) eladtak 6 és fél mázsa sajtot a juhászok, és "azon túl mennyi vajat nem tudhatni."[23] Nyilvánvaló túlzás van a mennyiségek megállapításánál, hiszen a juhok fejése éppen csak elkezdődött.A gyanú a juhászok turpisságáról azonban nem lehetett alaptalan.
A kunmadarasi tanács a híres Jenei juhász dinasztiából 1807. januárjában újra Mihályt választotta kospásztornak. Egyéb bére mellett "tavasszal a fiatlan juhokat tartozik fejni mindaddig, míg azok a nyájra verettetnek, melyeknek két napi teje leszen az övé, öt napi pedig a helységé."[24] A kevi tanács 1807-ben a cangafejés ügyét tűzte napirendjére. Itt "a canga juhok fejetése az eddig volt szokás szerint a helység házánál ment véghez sok alkalmatlanságok között, és majd minden haszon nélkül. Jobb volna kospásztoroknak által adni a canga juhoknak fejését oly móddal, hogy adjanak bizonyos számú sajtot és vajat a helység közönséges háza szükségére. Megszólíttatván a kospásztorok úgy mint D.Simon János és Katska Tóth István ajánlatot tettek arra, hogy egyikőjük 20 icce vajat és 20 sajtot, a másikójuk is annyit fog adni.[25]
A kosoknak hogy jó erőben legyenek őszre, mire az űzekedésre sor kerül, fontos volt a jó legelő. Mind a tanács, mind a gazdák, mindpedig a kospásztorok éberen ügyeltek arra, hogy megfelelő minőségű legelőn tartsák a kosokat. A túrkevei tanács "a kosnyájaknak jobb móddal legeltethetésére nézve" a tarlókon engedi meg a járásukat az ott levő három dűlőben.[26] Máskor is a szántóföldi művelésbe fogott Fejértónak "két szélső dűlejét" engedik át a kosoknak.[27] A kisújszállási tanács a kospásztorok panaszára a Kisrét oldalt jelöli ki, hogy "a boglyák között legeltessenek, meghagyván nékiek, hogy a boglyákba, úgy a lábon levő életbe kárt ne tegyenek."[28] A kunhegyesi öreg kos - és örü nyájak legelő mezeje is nagyon megszűkült 1847-ben. A gondokat növelte, hogy oda tavalyi kosokat és örüket, sőt juhaikat és bárányaikat is kiverték a jószágtartók. Az örüket, juhokat és bárányokat elhajtották másfelé, a kosok számára Kolbászt jelölték ki legelőnek.[29]
A kisújszállási kosnyájat Kecskésről hazahajtván 1830. augusztusában itthon megfelelő legelőt keresnek nekik. A kisújszállási Csorbára "az élet- és szénaboglyák helyére" hajtották, és ott a három kosnyájnak kijelölték a legelőt.[30] Más esztendőben a kosok a Kurva-háton nem találtak megfelelő legelőt, ezért ismét Csorbára hajtották őket.[31] A karcagi tanács a kosnyájról tanácskozván elhatározta, hogy "ne mint eddigelé gyakorlatban volt, nyírás és kaszálás után, hanem már most mindjárt a kosnyáj a nékije legeltetésre kimutatott helyet foglalja el." Tehát már március végén, április elején összeverték a kosnyájat.[32] Összegezve megállapíthatjuk, hogy arra törekedtek a nagykun városok, hogy a kosnyájak a nyár végére, ősz elejére olyan kondicióba kerüljenek, hogy az anyajuhok közé eresztve feladatukat maximálisan elláthassák.
A nagykunsági juhászat meghatározó haszonvételi formája volt az örühízlalás. A továbbtenyésztésre nem szánt, kisbárány korában kiherélt kosokat külön nyájakban tartották. A legszemléletesebben a kunszentmártoni tanács fogalmazta meg az ürütartás lényegét: "az ürütartásnak éppen az a célja mindenkinél, ami a göbölytartásban óhajtandó volna, hogy az ürü is, valamint a göböly tartása a birtokhoz képest bizonyos számra határoztassék." Egyébként az ürünyájak tartásának a lényege "a különözött (elkülönített) legelőn való meghízás." Tehát mint ahogy a sőrének, az ürünek is jó minőségű legelőt igyekeztek szerezni, hogy a kellő időre az örük elkészüljenek, és értékesíteni lehessen őket.[33] A kunhegyesi tanács előtt szóba került hogy "az ürük a silány mező miatt annyira elsoványodtak, hogyha jobb mezőre nem hajtatnak a Szigetből, el nem fognak kelni." Ezért csak az eladandó örüket hajtják Kolbászra.[34] A kisújszállási tanács azt fogalmazza meg, hogy "a lakosságnak örüi, melyeknek készpénzen való eladásából veszi a város népe esztendőnként élelem- és adóbeli tartozások fizetésére szükséges költségeinek egy részét" - tehát jövedelmének egyik forrása ez, - a legelő kopársága miatt meg nem hízhattak. Hogy ezt a veszélyt elkerüljék a Pázsit szigetet a körülötte való legelőkkel kijelölték az örüknek, melyeket két csapatba verve legeltettek.[35]
A kunszentmártoni örünyáj számát 1840-ben hatszáz darabban határozta meg a tanács kikötvén, hogy a hízó ürük számára kijelölt legelőn csak a helyben nevelt állatok legelhetnek, az idegenben pénzen vett örüket a közönséges legelőre kell hajtani.[36] A kisújszállási tanács a város hasznára 1840. decemberében ezer darab örüt vett. A kemény tél miatt azonban a vállalkozás kudarcba fulladt. Ezért az új esztendei túri vásárra mentek a tanácsbeliek "javítani való ökröket vagy meddő teheneket venni."[37] Mint tudjuk, a városok maguk is gazdálkodtak! Kisújszállás városa örüi mellé juhásznak Ábri Jánost fogadták akinek a bére a Demeter napig tartó szolgálat mellett 140 forint, 20 köböl liszt, 5 köböl búza, 1 köböl kása, 100 font szalonna, 75 font só, 5 pár csizma, 1 szekér ízék, 12 juh teleltetés, 1 és 1 tavaszi malac, rühellőt a város ad számára.[38] Igenjó jövedelem volt ez, nyilván megérte a városnak! A kunszentmártoni tanács 1847-ben a nyáj mellé ürüst fogadott, öreg Varga István és ifjú Varga József személyében. A bérükért kötelezik őket, hogy "a tavasz kinyíltával mindjárt a falka mellé álljanak, és elhajtásig az ürüt azután pedig a gazdaság által összeverendő mustra juhokat Demeterig (október 26.) őrzeni kötelesek lesznek."[39] Az örüpásztorokat mindig Demeter napig fogadták meg. Ekkorra minden örüt értékesítettek. Az örüket két-három évig tartották, nevelték, akkor fogták hízlalóra. A kunszentmártoni tanács Csernák Mihályt a negyedfű, Váradi Józsefet és Komár Jánost a harmadfű falkákhoz, tehát összesen három falkához fogadta meg számadó örüsnek 1841. karácsonyán.[40]
A juhoknál a gondozás során sokféle feladata volt a jószág körüli foglalatoskodó embereknek. Elsősorban a különböző szolgálatot vállaló pásztorokra kell gondolnunk, mint a nyáj- és fejősjuhász számadókra, a bojtárjaikra és egyéb pásztorokra. Tél vége felé az elletés idején megszaporodott mind a gazdának, mind a juhászoknak a dolga. A juh bármilyen mostoha időjárási és környezeti viszonyok között, emberi segítség nélkül is világra tudta hozni a kisbárányt. A birka már nehezebben ellő volt, inkább elfért mellette a segítség. A juhász kötelességévé tették, hogy a telelőre széthányt juhokat rendszeresen meglátogassa, ellenőrizze és ha bármi rendellenességet tapasztal, beavatkozzon. Ezért külön bért is kapott a megállapodás szerint. A juhászok bérezése jól mutatja az általuk őrzött jószág és a munkájuk minőségének a sokféleségét. Fazekas Mihály gondos adatgyűjtéssel és a levéltári forrásokból számbavette a kunmadarasi pásztorbéreket. Szabó Lajos pedig a kisújszállási bérviszonyok tárgyalása során tekintette át a juhászok bérezését.[41]
A madarasi fejős juhász Fóris István amiatt tett panaszt a tanácsnál, hogy "az elletésért rendelt életet" a gazdák nem adták meg neki. A gazdák viszont azt mondják, hogy az elletésben nem segített, sőt az elletés ideje alatt ostorosságával magának keresett máshol pénzt.[42] Madarason "az elletős gyermek bojtároknak" az elletésért 6 forintot, és 1 pár bocskort adtak 1816-ban.[43] Máskor is előfordult ez a szókapcsolat - az elletős gyerek - ami arra utal, hogy a juhásznak elletésnél egy gyerek segédkezett, akinek a bérét szintén a jószágtartó gazdaközösség fizette meg. A gyerek minden esetben fiút jelent, a Nagykunságon mondják még fattyúnak, vagy kedveskedve kisfattyúnak is a fiúgyereket. Többnyire 2 forintot és 1 pár bocskort kapott.[44] A madarasi tanács az elletősöknek, mivel azok "különb-különbféle érdemű és hasznú személyek szoktak lenni," a bérüket "a gazdaság alkujára" bízta oly kitétellel, hogy "bárányt ezeknek ne adjon senki."[45]
A madarasi tanács 1769-ben Varga Jánost fogadta meg fejős juhásznak, az elletésért 13 véka búzát igértek neki, és "fogadánk neki elletésre egy gyermek segítőt." A következő évben Papp István lett a fejősjuhász, az elletésért ugyancsak 13 véka búzát kapott.[46] Az elletés nyilván komoly szakértelmet követelt. A madarasi Conventios lajstromban ellenőrizhetően az elletőnek 6 véka búzavetést, 1 pár bocskort és kenyérjárandóságot szavazott meg a tanács.[47]
A tanácsok külön fogadtak esztendős nyájjuhászt, fejőspásztort, kospásztort, ürüpásztort, báránypásztort. A bérek között megmutatkozó különbségben mind a tenyésztett állat értéke, mind a tenyésztési cél, mind pedig a szolgálatban töltött idő és az elvégzett munka beszámított. Úgy tűnik, hogy a legértékesebbnek a fejős juhászokat tekintették, ezért őket fizették meg legjobban. De a nyájjuhászok is megtalálták a számításukat. Pénzbeli, élelembeli és ruha járandóság mellett saját jószágaik tartása is benne van a bérlevélben.
A legelőn töltött idő szerint legalább két nagyobb egységet lehet elkülöníteni: a nyári- és a téli legeltetési szakaszt. Gyakran fogalmaznak úgy, hogy vagy egész esztendőre fogadnak pásztort, vagy nyárra vagy télre. A madarasi tanács 1824. januárjában "a nyáj juhászok fizetését azon juhtól, melyeket kiveréstől fogva beszorulásig őriznek 4-4 krajcárban határozza meg, amelyek pedig fejőről mennek elejekbe kettő-kettő krajcár fizetést kapnak".[48] A kunszentmártoniak a nyári őrizésekért 60-80 juhtól 1 bárányt, a téli őrizésekért 1 pénzt kapnak "ha Vízkereszt napig (január 6.) történik őrizések fele bérre, ha pedig utána esne elhányása a juhoknak, egész bérre számíthatnak"[49]- olvashatjuk a protokollumban. A kevi tanács 1767-ben úgy vélekedett, hogy mivel "a mezei pásztorok az elmúlt és ezen esztendőben is az előtte volt jószágokkal nem teleltek" ezért a régi bért nem érdemlik, hanem a juhászok hetenként nyárban 5, télben pedig 6 kenyeret kapnak a gazdától. Egyébként karácsonyig tart az első őrzetési idő.[50]
A kunszentmártoni tanács fejős juhászt fogadott 1763. december 13-án. A bére a vasárnapi tejen kívül 6 bárány, 10 véka búza, 1 pár bakancs, 1 pár cserzett bocskor. Ha telelni beszorul a birka, juhait a helységével együtt telelteti ki a város - szól az egyezség.[51] A juhászok juhaik kiteleltetése a legutóbbi időkig szokásban volt. Akinek 50 juha járt a nyájba, annak a gazdája a juhásznak egy juhát a bérmegállapítás szerint köteles volt kiteleltetni. A múlt század közepe tájáig még ugyanennyi juh után a gazda köteles volt adni egy bárányt is a juhásznak. Ez a szám az 50 és 100 juh között mozgott. A kunszentmártoni tanács azt is kikötötte, hogy "a juhász nem a maga kényes teltsége szerint fogja ki, mint eddig cselekedték a bárányt, hanem a gazda vessen ki hármat, abból válasszon osztán a juhász magának, mellyek sem a legjobbak, sem nem a legrosszabbak legyenek." Aki ezt nem vállalja, akár juhász, akár gazda, 25 pálca büntetést szenvedjen el - így szól a tanácsi szentencia.[52] 1808-ban a kisújszállási tanács már tiltotta a bárányadást, ezért mind a gazdát, mind a juhászt kemény büntetéssel fenyegették.[53] A kunszentmártoni tanács 1778-ban eltörölte a dézsma bárányt.[54] De utána újra visszatértek ennek adásához. Mind a nyári, mind a téli legeltetésért járt egy-egy bárány. A túrkevei juhászok még 1839-ben is bárányt kívántak bérükbe és darabonként 8 krajcárt, a fejőről nyájra ment juhoktól pedig 4 krajcárt.[55]
A juhászok egyéb jövedelmet is húztak. Meglehetősen színes és változatos kép bontakozik ki előttünk. A túrkevei tanács a kerületi kapitány utasítására parancsba adta, hogy "a juhászok semminémű szín alatt gazdaságuktól s gazdaasszonyaiktól szalonnát a kenyér mellé vinni ne merészeljenek. Sajtot ha visznek, azt is kéztől vegyenek, nem pedig magok szeljék, s minden napra egy negyed rész kenyeret vigyenek, így négy napra egy kenyér lészen a competentiájok."[56] Kunhegyesen a nyájjuhászok bundapénzt kapnak, 10 juhtól 30 krajcárt.[57] A túrkevei tanács a bérből törli a bundaadást és a bocskorpénzt.[58] A madarasi tanács pénzt határoz meg a bérbe és sem bocskor sem bundapénz nem jár a pásztornak.[59] A kisújszállási tanács 1777. nyarán úgy foglal állást, hogy "a helységbeli fejős juhászok mivel minden nap kécczer főtt ételek nékiek szokás szerint kiadatik, ha a juh utánn szalonnáért, sajtért a gazdákkal vagy gazdaasszonyokkal kötölőzködnek s a kenyérrel s melléje adandó hagymával meg nem elégszenek, az ármások által minden nap szorosan reá vigyáztatván, amely juhásznál szalonna találtatik, az ugyan 12 pálcákra, amely gazdaasszony pedig a szalonnát adja, 1 rénes forintra büntettetik. Napjában pedig a juhásznak egy negyedrész kenyérnél több kemény büntetés alatt ne adasson" - olvashatjuk a protokollumban.[60]
1780-ban a nyájjuhászok téli bérét a régi mód szerint határozza meg a kisújszállási tanács, eszerint mivel csak karácsonyig vannak szolgálatban, "az eddig való mód szerint két bunda és lábbeli, minden száz juhtúl pedig egy bárány, vagy minden juhtul egy magyar pénz" jár nekik. Ha pedig tovább szolgálnának karácsonynál, akkor a nyájjuhásznak "minden hétre tíz juhtul egy magyar pénze lesz." Elrendelik azt is, hogy a juhász- vagy bocskorgazdát válasszanak maguk közül, aki a kenyérhordásra vigyázni köteles, hogy "a kenyérben a pásztorok ne telhetetlenkedjenek, ha pedig a nyájjuhnál csak egy embert tapasztalnak, akkor a nyájjuhászok 12 pálcákat fognak szenvedni."[61] 1840-ben a kunszentmártoni tanács egészen aprólékosan szabályozza a juhászok járandóságát.[62] Mint a fenti példákból is látjuk, a pásztorbér egyik legfontosabb eleme a kenyér volt. A kenyérbér mennyisége örökös vitára adott okot a pásztor és a jószágtartó gazdák között. Mivel a kenyeret a gazdák adták a pásztoroknak a nyájban legelő juhok után, nagyon fontos szerepe volt a kenyérsornak, azaz a kenyéradás sorrendjének. Erre, mint láttuk is, kenyérgazda ügyelt, aki számontartotta a sor állását.
A kunszentmártoni tanács a kenyeres sor rendesebb folyása érdekében azt a határozatot hozta, hogy minden hétre 6 kenyeret számítsanak a kospásztornak, így 12 kostól legyen egy kenyere. Akinek haton alól van a nyájban a kosa, fél kenyeret tartozik adni, akinek felül van 12-ig pedig egy kenyeret köteles adni. Sőt arról is döntenek, hogy "a pásztorság végével a kospásztor a kenyerekről és annak sorairól számolni köteles lészen." A hátralevő, a következő esztendőre ami fennmarad, "míg abban tartana, új sor ne kezdődjön."[63] Tehát a kenyérsort a következő esztendőre is átvitték. Ez viszont egyértelművé teszi, hogy mind a kospásztorok, mind pedig a kosnyájak nagy állandóságot mutatnak!
Máskor a tanácsbeliek arról panaszkodnak, hogy a kerületi ajánlások ellenére a gazdaságok a nyájjuhászoknak hetenként 7, a fejős juhászoknak 8 kenyeret adnak, amit pazarlónak tartanak.[64] A kisújszállási tanács a rossz termés miatt sokallja, hogy 10 juhtól adnak egy kenyeret. A szűk idő miatt egy juhásznak másfél kenyeret rendelnek, "ha másodmagával őrzi a nyájat, 3 kenyeret kap."[65] A kunhegyesi fejősjuhászok bére 1817-ben 6 bárány, 1 pár új csizma, 1 pár bocskor, 1 köböl búza, 1 köböl árpa, a vasárnapi tej "mely nap maga tartozik tartani magát." Kenyeret nem szabad délután vinni, mert mind a gazdaasszonyt pénzre, mind a juhászt pálcabüntetésre ítéli a tanács.[66] Ugyancsak magát kell ellátnia a túrkevei fejős juhásznak, ha magának fej - viszont a "vasárnapokon kívül tartása" a gazdák dolga.[67] A madarasi tanács a magyar kospásztornak 4 kostól ítélt egy kenyeret, és egytől 6 krajcárt 1836-ban.[68] A túrkeveiek 1808. márciusában a fogadott pásztoroknak a nyári legeltetés idejére 4 kenyeret adnak az őszi juhhányásig, attól fogva télire egy hétre 5 kenyeret. "Ha pedig a juh bészorul, a számadónak minden hétre egy kenyér fog adatni."[69] Madarason is kimondja a tanács, hogy "délután kenyeret ennekutánna szabad nem lészen hordani" a fejős juhászoknak.[70] A kunszentmártoni tanács a déli kenyérviteltől tiltja el a juhászokat 1824-ben.[71]
Túrkeve 1771-ben négy napra szavazott meg a fejős juhászoknak egy kenyeret. Tanulságos a szerződésnek a 6. pontja: "minthogy mindennap kétszer főtt ételt eszik, azért senki se reggel se délben a kenyér mellé szalonnát adni ne bátorkodjon." A rendelkezést megszegő gazdaasszonyt 6 rénes forintra, a juhászt 50 pálca büntetésre ítélik. A bárányszedés is tilos a juhászoknak, mivel azt a bérben a 7 forint helyettesíti.[72]
A kenyér kijuttatása a legelőre a választott kenyérgazda kötelessége és tiszte volt. Nem nézték sem a gazdák, sem a tanács jó szemmel, ha a pásztorok hazajártak kenyérért és így a jószágra nem vigyáztak, idejüket itthon, esetleg a kocsmában töltötték. Ezért inkább megszervezték a kenyér kijuttatását. A város fogadott, vagy maga tartott fenn kenyérhordó szekeret - ahogy ezt korábban már láttuk. 1819-ben Nalhi Demeter és Punder Ferenc juhászbojtárok a kunszentmártoni Csorbáról "a jó rendelések és a helybeli szokás ellenére" hazajártak kenyérért. Ezért bekísérték őket a városházára. A tanács úgy döntött, hogy mivel: "még számosabban lesznek Csorbán a pásztorok, ezért addig hetenként két kenyér kihordó kocsik rendeltessenek." Ezután sem engedi meg a tanács, hogy kenyérért hazajárjanak a pásztorok.[73] A kisújszállási V. Mészáros István Kecskésre hordta saját kocsiján a kenyeret, "a nyáj juhot tartó gazdaság megbízásából" és ebben a munkában két kereke elromlott amelynek a javítását a gazdaság térítette meg a számára.[74] A túrkevei tanács 1808-ban a fejős juhászoknak hetenként másfél kenyeret határozott meg a fejés kezdetéig. A fejés ideje alatt azonban kenyeret nem kaphatnak "könnyen megelégedhetvén háromszori étellel, ha a kaszás annyival megelégszik"[75] -szól a szentencia.
Hiába volt azonban minden tiltás, a gazdaasszonyok - nyilván a több tej reményében - igyekeztek kedvében járni a fejős juhászoknak - és a tilalom ellenére kérésüket teljesítették. Még 1840. nyarán is olvashatjuk a kevi jegyzőkönyvben, hogy "a fejős juhászok még délután is kenyérért alkalmatlankodnak. Elrendeltetik, hogy amely fejős juhász ennek utánna rendes déli ebédje után délutánra kenyérért alkalmatlankodik, 15 pálcára fog büntettetni."[76]
Szabó Lajos az 1790-es aszályos esztendő tanácsi intézkedéseit számbavéve idézi: "tilos ezen mostani szűk időben a fejős juhászoknak tarisznyájába kenyeret, szalonnát rakni, hanem kétszeri étellel megelégedjenek."[77] A kunszentmártoni tanácshoz is sok panasz érkezett 1782-ben, hogy a készpénzfizetés a fejős juhászok számára nagyon terhes. Szívesebben adnának "in natura" azaz természetbeni javakat, mint eddig is szokásban volt. Ezért a 15 forintot így határozzák meg érték szerint: A vasárnapi tej 8 forint, 6 véka búza 2 forint, 1 pár bakancs 1 forint, készpénz 4 forint.[78] Kunszentmártonban több gazda a limitáción felül igért a fejős juhásznak. "Amivel a gazda többet ígért, azt adja meg, és a templom számára adattasson." A juhászok 10 pálca büntetést kapnak. 8 gazda volt a vétkes a túlfizetésben, Kovács Jakab, Farkas György, Lengyel Mátyás, Turcsányi Gergely, Bíró István, Hegedűs Pál, Kőháti Mihály és Herczeg József. Az ő túlfizetésüket fordították a templom hasznára.[79]
Több alkalommal az összeálló gazdaközösségek fogadtak juhászt. Ilyenkor nem maradhatott el az áldomásivás, ami néha - ahogy idéztem is, - mulatozásba csapott át. A múlt század elején azonban a tanácsi ellenőrzés a juhász fogadására is kiterjedt, igyekeztek azt elérni, hogy a többi pásztorhoz hasonlóan a juhászt is a városházán fogadják. Így kikerülhetik, hogy a kerületek által limitált bér felett adjanak a pásztoroknak költséget az esztena társaságok.[80] Ahogy mondták "a közönség tudtával és jelenlétében" tehát a nyilvánosság előtt fogadták meg a juhászokat is.[81]
Előfordult, hogy a juhászok a Kerületek által limitált bérért nem akarták elvállalni a pásztorságot. 1814-ben például Bodzás István és Jenei Mihály "abba meg nem nyugodtak." A Nagykun kerületi kapitány ment el Kunmadarasra, hogy lecsillapítsa a kedélyeket.[82] A kisújszállási Monoki Mihály "szegődött nyájjuhász a bíróságunk azon rendelése ellen, mely szerint egy hétre egy juhásznak másfél kenyér szabattatott, ezen rendkívül szükség idején, mely szabott porcióval tisztességesen meg is érheti," mikor ki kellett volna hajtani, "vakmerően állította, hogy annyi kenyérrel meg nem éri, következésképpen a nyáj mellé nem is áll, hacsak több kenyeret nem adnak." Bojtárja, Dikó Pista is a gazdája véleményén volt. Mivel Monoki Mihály már korábban is "ilyen törvénytelen igyekezetről tett tanúbizonyságot, és hogy nyakassága által más pásztoroknak lábat ne adjon" 10 pálca ütésre ítéltetett, bojtárja pedig ötöt kapott, "hogy szűk időben tudjon jobb-jobb szűkölködni s a szokott bő konyhát vagy a zsíros tarisznyát a szomorú napokban elfelejtvén kevesebbel is megérje." A madarasi tanács jegyzőkönyvében is arról olvashatunk, hogy "némely juhászok a limitáció szerint nem állottak szolgálatra, s kénteleníttettek a gazdák azon felül nekiek ígérni." Ezek voltak Szőr János, Papp János, Fórizs István, Szalai János, Balogh Sándor. A többi juhász vállalta a szolgálatot.
Ahogy arról korábban is szóltunk, a megegyezést, a szerződéskötést kézfogással, vagy ahogy mondták kézbeadással pecsételték meg. Utána áldomást ittak. Ha valamiért felbomlott az egyezség, gyakran fordultak a bírósághoz, hogy tegyen igazságot. 1808-ban Madarason egy fejős gazdatársaság nevében Kiss Mihály - a gazdatársaság feje - panaszt tett, hogy D. Nagy Istvánnal a gazdaság nevében tárgyalt, "s tőle kezet is vett." Ennek ellenére "Pápai József uram gazdaságához állt fejős juhásznak." Kéri, hogy vagy visszaálljon hozzájuk a juhász, vagy "maga helyett más juhászt állítson." Kiderült aztán, hogy ebben a gazdaságban a más társak ifj. Fórizs Ferencet fogadták meg, így Nagy Istvánt átengedték Pápai József gazdaságába.[83] Nem volt ilyen szerencsés Kalmár János, akit egy gazdatársaság fejősjuhásznak megfogadott, "vele együtt az áldomást is megitták,"mégis Berczi Ferenc Istvánék társaságához állott. Kérik, hogy a tanács hozzájuk kötelezze szolgálatra. Az igaz, hogy Berczi Istvánék "még az ősszel kezet vettek tőle" mivel azonban a panaszosok fogadták meg ténylegesen előbb, így "azokhoz visszaállni köteleztetik." De tettéért a juhász 12 pálca büntetést kapott, mivel két gazdatársaságot is hitegetett.[84] Ugyancsak nem járt jól Posár András nyájjuhász sem, akit több kevi gazda megfogadott, az áldomást is megitták. Másod nap mégis a régi gazdáihoz ment vissza szolgálni. "Posár András szemben lévén vallja, hogy a korcsmán esett meg fogadása, és magát azzal menti, hogy megmondotta, még a régi gazdáival nem is szólott, hogy fogadják-e még avagy nem? - Minthogy a Nemes Disctrictusoknak Statutuma szerint senkinek szolgáját idő előtt csalogatással megfogadni szabad nem volna, amely szolgának a megmaradásra kedve vagyon, régi gazdáját megszólítani idejének eltelése előtt 14 nappal hírt tenni tartozik, Posár András esztendejének eltelése még távol vagyon, és juhait is régi gazdái tartják. Azért tovább is régi gazdáinál meghagyatik, az áldomásra tett költséget mindazáltal Sallai Mihálynak és több társainak megtéríteni tartozik, azonkívül tétovázásáért hazug pénzt 3 forintot fizessen, meghatároztatott."[85]

J e g y z e t e k

1. Prot. Kszm. 1821. szept. 29. 743/2269.
2. Prot. Kh. 1793. dec. 21. 463/179.
3. Prot. Kh. 1791. szept. 3. 273/145.
4. Prot. Kszm. 1839. dec. 26. 382/288.
5. Prot. Kh. 1784. júl. 12. 367.
6. Prot. Kh. 1784. okt. 9. 398-399.
7. Prot. Kh. 1786. okt. 16. 400-401.
8. Prot. Tk. 1829. júl. 25. 463.
9. Prot. Kh. 1818. máj. 23. 69/153.
10. Prot. Kh. 1826. máj. 20. 81/208.
11. Pápai István, 1936. 11.
12. Prot. Kh. 1843. jan. 22. 10/26.
13. Prot. Kszm. 1813. febr. 27. 323-325/1304.
14. Km. Conventionalisok.laistroma 6. 1771.
15. Prot. Kh. 1845. jún. 18. 40/161.
16. Prot. Tk. 1765. jan. 27.
17. Prot. Kszm. 1784. márc. 13. 219/1.
18. Prot. Kg. 1791. márc. 19. 84/255.
19. Prot. Kszm. 1806. márc. 1. 162/424.
20. Prot. Kszm. 1804. febr. 4. 347/1042.
21. Prot. Tk. 1809. febr. 4. 38.
22. Prot. Kszm. 1807. jan. 31. 299/724.
23. Prot. Kh. 1810. máj. 4. 310/808.
24. Prot. Km. 1807. jan. 25. 14/41.
25. Prot. Tk. 1807. márc. 14. 61.
26. Prot. Tk. 1818. szept. 5. 640.
27. Prot. Tk. 1826. aug. 28. 495.
28. Prot. Kj. 1832. aug. 5. 578/502.
29. Prot. Kh. 1847. febr. 14. 40/90.
30. Prot. Kj. 1830. aug. 24. 148/362.
31. Prot. Kj. 1841. szept. 3. 225/460.
32. Prot. Kg. 1867. márc. 31. 41/113.
33. Prot. Kszm. 1839. ápr. 1. 301/67.
34. Prot. Kh. 1849. jún. 24. 40/107.
35. Prot. Kg. 1840. júl. 12. 400/286.
36. Prot. Kszm. 1840. dec. 26. 139/274.
37. Prot. Kj. 1840. dec. 13. 508/543.
38. Prot. Kj. 1840. dec. 7. 505/538.
39. Prot. Kszm. 1847. dec. 26. 599/433.
40. Prot. Kszm. 1841. dec. 26. 282/251.
41. Szabó Lajos,1987/a., Fazekas Mihály, 1979. 32-70.
42. Prot. Km. 1798. febr. 21. 230/129.
43. Prot. Km. 1816. febr. 23. 205/51.
44. Prot. Km. 1824. jan. 6. 3/4.
45. Prot. Km. 1810. febr. 2. 23-24/58.
46. Km. Conventionalisok laistroma 1769. 23.
47. Km. Conventionalisok laistroma 20.
48. Prot. Km. 1824. jan. 6. 3/4.
49. Prot. Kszm. 1777. dec. 31. 13/1.
50. Prot. Tk. 1767. febr. 7. 114.
51. Prot. Kszm. 1763. dec. 13. 34.
52. Prot. Kszm. 1809. okt. 16. 124/238.
53. Prot. Kj. 1808. okt. 16. 57/341.
54. Prot. Kszm. 1778. máj. 9. 27/6.
55. Prot. Tk. 1839. jan. 6. 3.
56. Prot. Tk. 1777. jún. 2. 18.
57. Prot. Kh. 1792. okt. 28. 386/168.
58. Prot. Tk. 1803. febr. 28.
59. Prot. Km. 1797. máj. 7. 115-116/155.
60. Prot. Kj. 1777. jún. 1. 444.
61. Prot. Kj. 1780. okt. 15. 79/1.
62. Prot. Kszm. 1840. szept. 19. 93/183. "A juhászok bérinek rendbeszedésire s kidolgozására és annak miben lehető megállapítás iránti véleményadásra folyó évi e hónap 8-án tartatott közpolgári gyűlésből kirendelt küldöttség a juhászok bérét elkövetkezendőkben terjeszti elő és veszi megállíthatónak. 1. Az 1828. évi február 14-én tartott tisztelt Jászkun Kerületek részérőli közgyűlésben a 178. szám alatti végzés szerint 100 darab őrzések alatti juhoktól 10 darab juh teleltetés a bojtárokét is ide számítva engedtetik meg a juhászoknak. Hanem a mostani szűk takarmány különösen széna kevés volta tekintetéből egyszáztól 7 darab juh teleltetést lehetne engedni. Továbbá 2. Az iccés, egyszersmind esztendős juhásznak lészen minden száz darab őrzése alatti juhtól 10 véka gabona, melynek 2 része búza, 1 része árpa, 700 darabig értve, 700 darabon felül pedig akármennyi volna őrzése alatt, 70 véka gabonánál több nem adódik, minden 100 darabtól 2 bárány bér képpen, habár felül volna is az őrzés alatti juh sereg 700 darabon. Minden száztól 2 vonásforint, minden őrző juhászra, vagyis emberre 2 pár csizma, egyik új, másik fejellés, minden száztúl fél véka ázalék 600 darabig, 600 darabon akármennyi lenne felül, csak 3 véka ázalék fog maradni. Továbbá szalonna helyett egy esztendős sertés minden 100-tól 20 font só, 500 darabig. Azontúl akármennyi lenne, a juh 1 mázsa són túl nem adódik.3. Esztendős, a gazdájának befejő juhász bére ki a meddőket és minden juhokat tartozik őrzeni, ugyanaz, ami az iccés esztendős juhászoké a fentebbi második pont alatt, azon különséggel azonban, hogy sertés helyett minden 100 darab juhtúl 20 font szalonna és 10 font só lészen 500 darabig. 500-on felül 1 mázsa szalonnán és fél mázsa són túl nem adódik és a vasárnapi tej is az övé, tudniillik a juhászé lészen.4. Gyümölcsoltó Boldogasszony (márc. 21.) napjától Demeter napig (nov. 26.) őrző befejő juhászok bére kik fel ellés után veszik által őrzések alá a juhokat, lészen 6 köböl búza, 30 font szalonna 56 icce ázalék, 25 font só, 6 bárány, 1 pár új csizma, 12 juh teleltetés, akár öreg akár bárány és vasárnapi tej. 5. Az esztendős nyáj juhász bére 16 köböl gabona, 2 része búza, 1 része árpa, 130 font szalonna, 4 véka ázalék, 3 pár új, 3 pár fejelés csizma. 20 vonás forint minden 100 darab juhtúl 2 bárány 100 darabtól 7 darab juh teleltetés. Két krajcár váltó a bér bárányra nézve az eddigi szokás szerint meghagyatván. Költ Kunszentmártonban szeptember 10-ik napján 1840."
63. Prot. Kszm. 1781. máj. 12. 136/1.
64. Prot. Kszm. 1802. okt. 30. 226/658.
65. Prot. Kj. 1795. ápr. 30. 422/225.
66. Prot. Kh. 1817. febr. 2. 20/45.
67. Tk. Prot. Current. 1775. 409.
68. Prot. Km. 1836. máj. 14. 83/292-3.
69. Prot. Tk. 1808. márc. 19. 77-78.
70. Prot. Km. 1810. febr. 2. 23-24/58.
71. Prot. Km. 1824. jan. 6. 3/4.
72. Tk. Prot. Current. 1771. nov. 6. 53-54.
73. Prot. Kszm. 1819. máj. 22. 413/1052.
74. Prot. Kj. 1818. máj. 23. 27/250.
75. Prot. Tk. 1808. ápr. 4. 107.
76. Prot. Tk. 1840. jún. 26. 191/471.
77. Szabó Lajos,1969. 32-33.
78. Prot. Kszm. 1782. febr. 23. 159/1.
79. Prot. Kszm. 1791. dec. 28. 310/31.
80. Prot. Kj. 1812. okt. 12. 38/722.
81. Prot. Kj. 1813. okt. 11. 173/599.
82. Prot. Km. 1814. máj. 6. 110/369.
83. Prot. Km. 1808. jan. 16. 8/23.
84. Prot. Km. 1812. jan. 29. 14/40.
85. Prot. Tk. 1776. febr. 5. 253.

folytatás