Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára


Bánkiné Molnár Erzsébet
Jászok és kunok a magyar történelemben
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár
Forrás: www.vjrkt.hu/carus/honisme/ho010325.htm


A magyarországi jászok és kunok a jászkun redempció előtt

A kunok keleti származású, félnomád népének eredeti lakóhelye a Hoangho folyó mentén, a mai Mongólia és Kína határvidékén volt. Innen indultak vándorútjukra nyugat felé, s útközben más törzsekkel egyesülve, a magyar államalapítás korában érték el a Fekete-tengertől az Al-Dunáig húzódó szteppvidéket. A harcos, könnyűlovas kunok többször összeütközésbe kerültek a magyarokkal. E harcok változó kimenetele a kunok katonai erejét éppúgy bizonyította, mint a megszilárduló magyar állam erényeit. A moldvai területeken élő kunok 1227-ben, Róbert esztergomi érsek közreműködésével megkeresztelkedtek. Megalakult a Szeret-vidéki, milkói püspökség.

A mongol hódítás előrenyomulása egyre jobban fenyegette a kun törzsi területeket, s 1237–1238-ban Batu kán támadása után ismét menekülniük kellett. A mongolokkal vívott harcokban megfogyatkozott nép vezetője, Köteny kán a több mint két évszázada megszilárdult magyar államban keresett menedéket. A kunok elismerték a magyar főhatalmat, s IV. Béla királytól elnyert engedélyük alapján, 1239 tavaszán beköltöztek Magyarországra.

A befogadó és befogadott nép együttélésének szabályait és feltételeit 1240-ben a bánmonostori egyezségben rögzítették. A kunok vállalták, hogy elfogadják a letelepült, keresztény életmódot. Felajánlott hadiszolgálataikért cserébe részleges adómentességet nyertek, és területi autonómiát kaptak, amely módot adott arra, hogy belső életüket saját törvényeik szerint folytassák.

A két nép békés egymás mellett élése alig két év múlva megszakadt. Az országot fenyegető mongol támadás híre felkavarta a nyugalmat. A zavaros helyzetben Kötönyt, a kunokban mongol kémeket gyanító magyarok megölték, népe pedig maga után pusztulást hagyva kivonult az országból. A tatárjárás után 1246-ban, ismét helyreállott a két nép békéje, s a kunok visszatértek és visszafogadtattak a magyarok közé.

A jászok a XIII. század elején a Fekete-tenger és a Kaspi-tenger közötti területen éltek. Az iráni eredetű alánokkal és a Kaukázusban ma élő oszétokkal rokon nép, földműves életmódot folytatott. Hazánkba nagy valószínűséggel a kunokkal egy időben, azok segédnépeként érkeztek. Első okleveles említésük 1318-ból származik.

A két befogadott népcsoport országunk gyéren lakott, vagy teljesen lakatlan területein, királyi birtokokon, illetve az uratlan nemesi birtokokon telepedhetett le. A jászok a Zagyva–Tarna–Ágó-patak vidékén, a kunok a Duna–Tisza közén, a Duna jobb partján és a Maros vidékén alakíthatták ki szállásaikat.

A másodszor befogadott nép autonómiáját 1279-ben IV. László király törvényben szabályozta. A megszületett kun törvények (1279. június 24-én az első, 1279. augusztus 10-én a második) rögzítik a király és a kun nemzetségfők közötti egyezséget, a kunok jogait és kötelezettségeit. A keresztségi kiváltságlevélként is ismeretes második kun törvény tartalmazza legfontosabb kiváltságukat, a jogszolgáltatás önállóságát. A kunok alkotmánylevelének tekinthető törvény szerint legfőbb bírájuk a mindenkori nádor lett, akinek főhatósága a kunok és a velük közös jogi kötelékbe sorolt jászok igazgatásában 1848-ig, a nádori méltóság megszüntetéséig fennállott.

Az 1279. évi közjogi rendelkezés megteremtette a törvényes lehetőséget ahhoz, hogy autonómiájuk beilleszkedjen az ország törvényei közé. Jogi rendezésük után fokozatosan keresztény hitre tértek, etnikai különállásukat azonban évszázadokon át megőrizték. Hasonlóan lassú folyamat volt a félnomád életmódról a teljes letelepedettség állapotáig eljutni, ami a régészeti kutatások szerint a XV. század elejére következhetett be. A közbeeső mintegy két évszázadot Pálóczi Horváth András régész a kettős kultúra állapotának nevezi, amelyben még őrizték kun viseletüket és nyelvüket, s nem utolsó sorban etnikai öntudatukat.

A régészeti leletek azt bizonyítják, hogy a kun szállástemetők feltárt gazdag sírjaiban (szálláskapitányok, előkelők) a pogány temetkezési rítus a XIV. században megváltozik. A sírokból már hiányzik a halottal eltemetett ló vagy lószerszám, s temetkezési helyük a templomok köré kerül.

A kunok kialakult belső szervezeti és igazgatási rendjében a XV. században – Hunyadi Mátyás király 1485. augusztus 16-án (Pintér, 1910. 139. old.) kiadott oklevele tanúsítja – a katonai és polgári igazgatás kettéválik. Nemzetiségi szállásaikat felváltja a jogszolgáltatási egységek székszervezete. A mai Kiskunságban e században jött létre Halas-szék, Kecskemét-szék (bár Kecskemét maga nem kun helység), Kara-, majd Mizse-szék. A Nagykunságban Kolbaz-szék, a Maros vidékén Szentelt-szék, a Duna jobb partján Hantos-szék, s Heves megye egy részén a jász-székek: Berény-, Árokszállás-, Fényszaru- és Négyszállás-szék. A század végére befejeződik a kunok és a jászok teljes közjogi összekapcsolása. 1498-ban II. Ulászló király oklevele már együtt említi a jászokat és a kunokat, akik ha a rendelkezés ellenére valamely jobbágyot maguk közé vinnének, őket ez iránt az ország nádora előtt törvényesen kell kérdőre vonni (Corpus Juris 1899. 623. old.). Pénzügyigazgatásuk közös főhatósága, mint koronabirtokon élő népeknek, a budai királyi tiszttartó volt.

A Magyarországra betelepedett kunok és jászok területre korlátozott népcsoporti autonómiáját a törökkor alatt megváltozott hatalmi és birtokviszonyok átalakították. A Duna–Tisza közötti kun települések kiváltságait a török hatalom nem vette figyelembe, ugyanolyan jogfosztott alattvalóknak tekintette őket, mind a magyarokat. Az adófizetéshez nem szokott Kunság népe nehezen viselte el a török hatóságok követeléseit, pedig 1548 után újabb jogsérelmeket kellett elszenvedniük. A királyi Magyarország nevében a Kunság adóztatását a pozsonyi magyar kamara, Eger végvárra bízta. Az egri adószedők hajtották be a kamarai adót, a királyi hadiadót, amit portális adónak neveztek és az egyházi adót, ami a váci püspöknek járt volna. A Kiskunságot ekkor még Kecskemét-szék néven említik, éppen az egri urbáriumokban olvashatjuk először a Cumania minor ~ Kiskunság elnevezést. A meghonosodott új elnevezés nem csupán a települések táji környezetét jelöli, tükrözi a pusztítások nyomán kialakult népességi arányokat is. A kevésbé károsodott tiszántúli Kunságon ugyanebben az időszakban váltja fel a Kolbaz-szék nevet a Nagykunság és a nagykunok megnevezés. 1562-ben a kiskun-székekben összesen 21 településen éltek adófizetők. Közülük a legnépesebb Kerekegyháza volt 47 adófizetővel, a második Szabadszállás 37 adófizetővel, a harmadik Ferncszállás 33 adófizetővel, a negyedik Mizse 30 adófizetővel. Félegyháza ekkor már elpusztult, Fülöpszálláson 28 adófizető élt, Kunszentmiklóson pedig 22 adófizető. Gazdasági erejüket mutatja, hogy a 21 kiskun település együttes adója alig haladta meg Kecskemét szultáni hászváros adóját. Halas népességi adatait 1570-ből és 1578-ból ismerjük, amikor 127, illetve 139 adózó háztartást vettek számba a török összeírásokban. A legnagyobb pusztítás 1593–1595 között érte a Kiskunságot, Szinán nagyvezér hadai és portyázó segédcsapatai szinte letarolták a Duna–Tisza közi apró falvakat.

A török hatóságok mellett a vármegyék is megpróbálták kiterjeszteni hatalmukat a velük szomszédos kun és jász területekre, elsődlegesen a jászkunok adóztatását szerették volna maguknak megszerezni. A nádor, akinek tisztébe tartozott a koronajavak védelme, s a jászok és kunok legfőbb bírája volt, a XVII. századtól jászkun főkapitányokat nevezett ki, s igyekezett a vármegyék törekvéseit visszaszorítani. 1682. június 5-én Pest vármegye törvényszékén kihirdették Eszterházy Pál nádor oltalomlevelét, amelyben kinyilvánítja, hogy a kunsági falvak lakosai a vármegyéhez való adófizetés alól kivétetnek. Ez az oltalomlevél szolgált alapul ahhoz, hogy a jászok és kunok Heves és Pest vármegyéktől elszakadva önálló politikai hatósággá alakuljanak. A vármegyei tiltakozások hatására 1696-ban a pozsonyi nádori tanácskozáson elrendelték a nádori porták újbóli összeírását, a jászok és kunok külön adózó kerületté alakítását.

A kezdetektől létező autonóm igazgatási és bíráskodási gyakorlatuk, 1696-tól kiegészült az önálló adózás gyakorlatával, azaz megteremtődtek a feltételek a Jászkun Kerület politikai egységének, törvényhatóságának létrejöttéhez.

A jászkunok nem sokáig örülhettek szabadságuknak. A koronabirtokon kialakult Jászkun Kerület tulajdonjogát I. Lipót király 1702-ben eladta a Német Lovagrendnek. A törvénytelen eladatás ellen tiltakozott a magyar országgyűlés, a nádor és maguk a jászkunok is. A tiltakozások ellenére, bár az országgyűlés 1715-ben kimondta, hogy az eladatás törvénytelen, csupán annyi változás történt, hogy 1731-től a Jászkun Kerület a Német Lovagrend földesuraságából a Pesti Invalidus Ház birtokába került, jobbágyi alávetettségük 1745-ig megmaradt.


A jászkun redempció és következményei

1741-től Pálffy János nádor támogatásával a jászkunok szervezett mozgalmat indítottak régi szabadságaik visszaszerzéséért. Felajánlásaik és összefogásuk eredményeként 1745. május 6-án Mária Terézia királynő aláírta a kiváltságlevelet, amelyben engedélyezte a jászkunok megváltakozását. Ez a hatalmas anyagi áldozatok és katonai kötelezettségek teljesítéséért elnyert önmegváltás a jászkun redempció.

A redempció új jogrendet, földtulajdont és új társadalmi berendezkedést eredményezett. A jászkun szabadság birtokolója mentesült a földesúri függéstől, szabadparaszti jogállást kapott.

A szabadságát visszaváltott Jászkun Kerület népességét 1745-ben már csak kis százalékban tekinthetjük a hazánkba külön népként betelepült, külön nyelvet beszélő kunok és jászok etnikai utódainak. Az etnikai jogfolytonosság, a hajdani kiváltságaik és történelmi jogcímeik hangoztatása még támaszt jelentett a redempció elnyeréséért folytatott közös harcukban, de az új autonómia felépítményéhez már nem. A továbbiakban a Jászkun Kerület életének minden mozzanatát a redempció határozta meg.

A privilégium, amely az eladatás évei után visszaadta a jászok és kunok önrendelkezési jogait és megszabta új kötelezettségeiket, a Jászkun Kerületben élő minden jászkun polgárra vonatkozott. A kötelezettségek anyagi terheit azonban nem tudta mindenki vállalni. Az egyenlő teherviselésre való képtelenség teremtette meg azt a rendszert, amelyben az anyagi terhek vállalása meghatározójává vált a politikai ellenszolgáltatásnak. A kialakuló új kun–magyar azonosságtudat tartalmát is a redempció formálta ki, határozta meg. Hangoztatták, hogy a redemptusok a jászkun jogok igazi örökösei, ők vásárolták vissza őseik vérrel szerzett szabadságait, ezért méltán birtokosai a gazdasági és politikai hatalomnak. A politikai jogok a redempció gyakorlati végrehajtása során a hadkötelezettséghez és a megváltott tőkeföldhöz kapcsolódtak. Aki a jászkun kerületben eladta tőkeföldjét, eladta a hozzákapcsolt jogokat is. Ez, a helyi alkotmányos élet alapjának tekinthető tétel, és a privilégium teremtette meg a Jászkun Kerület egyedülálló társadalmi rétegződését.

A redempció után a jászkun népesség sajátos, kifelé zárt, de belül rendkívül sokszínű társadalommá vált. Legfőbb jellemzője lett, hogy szabad emberek alkották, akik választott vezetőik és autonóm igazgatásuk segítségével intézhették sorsuk alakulását. A jászkun társadalom legfelső rétegét a teljes jogú redemptusok és a redemptus-nemesek alkották. Irredemptusok azok lettek, akik a redemptusoknál alacsonyabb összeggel vettek részt a megváltakozásban, s ezért a jogokból is kevesebbet kaptak. A helyi társadalom személyileg szabad, de földnélküli tagjai voltak a zsellérek. A Jászkun Kerületben tartózkodási engedélyt nyert munkavállalók, a commoransok azáltal részesültek a jászkun szabadságból, hogy mentesültek a földesúri függéstől. A szabad kerület igazgatása a redempció lezárulása után, az azt engedélyező kiváltságlevél és a végbement tényleges földváltás kettős meghatározottságában folytatódott.

Az etnikai összetételét tekintve vegyes népesség egységének megtartását nagymértékben segítette a visszanyert szabadság védelme, amely kikövetelte a környezettől való elkülönülés hangsúlyozását és elevenen tartását. A népesség etnikai keveredése nem szűnt meg a redempció után sem. 1745-ben a Hármas Kerületben mintegy 40 000 fő élt, akik három mezővárost – Halas, Karcag, Jászberény – és 22 falut népesítettek be. A török idők alatt 56 egykori település pusztává vált. 1870-re a Jászkun Kerület már 215 526 személy által lakott, 860 277 katasztrális holdon elterülő törvényhatóság volt. A közbeeső időszakban 17 település kapott mezővárosi rangot. A fenti számadatok bizonyítják, hogy a kiváltságolt terület szabadparaszti társadalma és életlehetőségei a betelepülők sokaságát vonzották a kerületekbe. A helyi társadalomvezetésnek ezért rendkívül körültekintő és részletekig kidolgozott statutumokkal, szervezett közigazgatással kellett irányítania a közösségek életét.

A környezettől való elkülönülés formális kereteit a közigazgatási egység adta meg. Közigazgatási autonómiájuk csak a Jászkun Kerület közigazgatási egységében élőkre vonatkozott, a kerületeken kívülre költözött jászokra és kunokra nem. Meghozott rendelkezéseik betartatásához tisztségviselőik a választás legitimitásából merítették hatalmukat. Irányító szervezetük, igazgatásuk fenntartását és az intézményrendszer működtetését saját erőből: a beneficiumok jövedelméből, az e célra hasznosított közföldek jövedelméből és a házi adóból biztosították. A redempció utáni jászkun autonómia tehát az engedményező állami szintű törvényre, az anyagi függetlenségre és a helyi szabályozó rendszerre támaszkodott, és szabad, kun–magyar identitású társadalmi közegben érvényesült. Tartós fennmaradását segítette, hogy beilleszkedése a birodalom, illetve az ország közigazgatási szervezetébe a nádor személyén keresztül történt.


Az igazgatás működésének gyakorlata

A Jászkun Kerületben három egymásra épülő igazgatási szint alakult ki. Mindhárom szinten megtalálhatók a döntéshozó testületek és az azok határozatait végrehajtó egyedi szervek: a választott és a kinevezett tisztségviselők, valamint a népes szegődményes személyzet.

A Hármas Kerület élén a nádor által kinevezett főkapitány állott, aki a kerület jogszolgáltatási, igazgatási és gazdálkodási önkormányzatának a nádort helyettesítő egyszemélyi főhatósága, az összkerületi közgyűlés elnöke volt. A gyakorlatban azonban az ügyek többségében a nádori alkapitány irányított. A jász kapitány, a nagykun kapitány és a kiskun kapitány munkáját az egyes kerületek szaktisztviselői segítették. A főbírók a települések önkormányzatát vezették, a helyi tanács testületi döntései szerint. Mind a kapitányok, mind a bírók tisztségét választással töltötték be, amint a tanács tagjai és a kerületi elöljáróságok tisztségviselői is így kerültek hivatalukba. Választók és választhatók a redemptusok voltak. Ők választották a főbírót és a tanácsot, a tanácsok pedig a felsőbb szintek tisztségviselőit, s ha a választási rendszer torzult, az társadalmi konfliktusokat eredményezett.

A Jászkun Kerület egészének közigazgatását a nádori fő- és alkapitány és az összkerületi közgyűlés testületi döntéseivel irányították. A végrehajtást a Hármas Kerület elöljárósága és az említett alsóbb szintek elöljáróságai végezték. A jászkun kerületi igazgatási szint azonos volt a vármegyékkel, s a feudális kor partikularizmusának megfelelően azokkal egyenrangúan, de a saját jogrend által meghatározottan, különálló közigazgatási tevékenységet tartalmazott, sok tekintetben a szabad királyi városokhoz igazodott. A vármegyék közigazgatási rendszerétől éppen az különböztette meg, hogy alkotmányos életének alapja a község volt. A Jászkun Kerület szervezeti élete, választási rendszere alulról felfelé építkezett. A közgyűlésben minden helység küldöttséggel képviseltette magát. Megjelentek a Jászkun és az egyes kerületek (Jász, Kiskun, Nagykun) elöljárói és a nádori táblabírók is. A helységek egy-egy szavazattal, a választott magisztrátusbeliek, a kapitányok és a táblabírók személyenként egy szavazattal rendelkeztek.

Az egyes települések közigazgatása azonosan működött, ami a közgyűlésen keresztül érvényesülő központosítási és egységesítési törekvéseknek, s a minden jászkun településre egyformán érvényes kiváltásoknak volt köszönhető. A kapitányi és a bírói hatalom a kerületekben összetettebb a vármegyék községbírói és szolgabírói hatalmánál. Eltérő szinteken ugyan, de mind a bíró, mind a kapitány az igazságszolgáltatás és a közigazgatás mellett a gazdasági, a kulturális és az erkölcsi irányítást is kézben tartotta. Ez a nagy és többirányú hatalom az egykori szállás- és székkapitányok jogköréhez vezethető vissza. A jászkun falvak igazgatása a jászkun mezővárosok igazgatásához hasonult, közöttük csupán nagyságrendi különbségek voltak.


A jászkun autonómia megszűnése

1848 után a jászkunok elveszítették rendi vonásaikat, de a jogi nivellálódás után is tovább éltek a helyi hagyományok, az egykori törvények részben szokásjogként érvényesültek.

Az önkormányzat lehetőségeinek beszűkülésével párhuzamosan megváltozott az adózás rendszere, s a jogszolgáltatási önállóságot is elveszítették. 1853-ban a külön jogok utolsó bástyáját jelentő szabadparaszti birtok szabad voltát az úrbéri törvény nem ismerte el, s a kerületekre minden tiltakozásuk ellenére kivetették az úrbéri kárpótlást, a későbbi földtehermentesítési adót.

Míg korábban a jászkun birtokok mind nagyságuk, mind birtoklási lehetőségeik tekintetében felülmúlták az úrbérrendezéssel kialakult jobbágybirtokokat, a kapitalizálódó mezőgazdasági viszonyok között elveszítették előnyüket. Miközben a Jászkun Kerület közigazgatása elveszítette az autonóm működéséhez feltételt teremtő külön jogrendet, a polgári földtulajdon általánossá válása megtépázta az elkülönülés tudati alapjait.

A kiegyezés után a törvényhatósági törvény (1872:XLII. tc.) élénk közjogi vitákat kavart. A közigazgatás egységes rendszere a korábbiaktól elhatárolódott, és igazodott a dualista államrendszerhez. A jászkun adókivetés joga a pótadóra korlátozódott, a haszonvételek bérbeadásából pedig olyan kevés jövedelem keletkezett, hogy az az intézmények fenntartását is csak részben fedezte. A közigazgatás és az önkormányzat költségeit a Jászkun Kerület már nem tudta saját forrásból fizetni. Az említett alapfeltételek megszűnésével az igazgatás autonóm működése megszűnt.

A tételes jog szerint már régen nem létező jászkun kiváltságok elveszítésén túl, hamarosan önálló törvényhatóságuk is veszélybe került. A területrendezési törvény (1876:XXXIII. tc.) hatálybalépése után a közel két évszázada fennállott Jászkun Kerület önálló törvényhatósága megszűnt. A Jász Kerületet és a Nagykun Kerületet Jász–Nagykun–Szolnok vármegyéhez, a Kiskun Kerületet Pest–Pilis–Solt–Kiskun vármegyéhez, Dorozsma nagyközséget Csongrád vármegyéhez csatolták. Sajátos közjogi viszonyaik azonban az új törvényhatóságokban tovább éltek, a tételes jogból átkerültek a szokásjogba, ahol nyomai még napjainkban is felfedezhetők.

Az Árpád-korban hazánkba fogadott kun és jász nép az eltelt évszázadok alatt elveszítette etnikai különállását, egykori anyanyelvüket csupán néhány irodalmi nyelvemlék és helynév őrzi. Az 1279-ben törvénybe foglalt jászkun autonómia 1853-ban, törvényhatóságuk 1876-ban megszűnt. Az eltelt évszázadok alatt mindkét népcsoport beolvadt a magyarságba, de a Jászság, a Kiskunság és a Nagykunság lakosainak történelmi tudata számon tartja a gyökereket. A történelmi tudat elevenen tartásában nagy szerepe van a gazdag helyismereti irodalomnak, a nyelvészeti, néprajzi, és történeti kutatásoknak, amelyek egyre intenzívebben törekednek a jászkun múlt feltárására és hiteles bemutatására.

 

Felhasznált irodalom: Bánkiné Molnár Erzsébet: A Jászkun Kerület igazgatása 1745–1876. Debrecen, 1996. 283 old. – Hatházi Gábor: Halas kun székközpont és magyar a középkorban. 169–273. old. In: Kiskunhalas története I. Szerk: Ö. Kovács József–Szakál Aurél. Kiskunhalas, 2000. 416 old. – Pálóczi Horváth András: Hagyományok, kapcsolatok és hatások a kunok régészeti kultúrájában. Karcag, 1994. 247 old. – Pintér Jenő: Jászberény rendezett városú város levéltárában levő kiváltságlevelek és oklevelek gyűjteménye. Jászberény, 1910. 167 old. – Szabó László: A jász etnikai csoport I. Szolnok, 1979. 183 old.