Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Erdős György (1944–2010)
műfordító, japanológus
Erdős György (1944. január 13. - 2010. december 24.) a japán kultúra és irodalom kiváló ismerője, a magyar-japán kapcsolatok elhivatott előmozdítója volt. 1944-ben született Budapesten. 1982-ben doktorált az ELTE bölcsészkarán. Hosszú évekig tanított az egyetem Kínai és Kelet-Ázsiai Tanszékén, közben japán tolmácsként és turisztikai tanácsadóként dolgozott. 1989-től Japánban élt, ahol a szigetország állami televíziójánál volt kelet-közép-európai szakértő. 1998-tól a tokiói turisztikai külképviselet vezetőjeként a magyar-japán kulturális és turisztikai kapcsolatok fejlődését segítette. Eközben több mint 130 cikket írt és egy tucatnyi könyvet fordított le japán írók - Nacume Szószeki, Misima Jukio, Takigucsi Jaszuhiko, Murakami Haruki stb. - tollából. A halála előtti öt évben öt Murakami könyvet fordított magyarra. Halálakor a hatodik könyvön, az 1Q84 című regényen dolgozott, melynek három kötetéből az elsőt tudta befejezni.
Erdős György halálára
Terebess Gábor haikuja
fantomfájdalom
nyüszítünk - a hiányt is
amputálni kell
Erdős György: Élők és holtak világa - Japán, Confessio, 1984/3
Erdős György: Japán irodalom Magyarországon 1990-től, Prae, 39. sz. / 2009, 45-50. old.
Galaktika 1985/59 (Japán sci-fi szám, Erdős György fordításában)
Elvesztettük barátunkat (elbeszélés, Galaktika 62., 1985)
Nacume Szószeki: Macska vagyok (Erdős György fordítása)
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988
Misima Jukio: Az Aranytemplom (Erdős György fordítása)
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989
Takigucsi Jaszuhiko: Harakiri (Fordította és az előszót írta Erdős György)
Terebess Kiadó, Budapest, 2005
Erdős György előszavával jelent meg (7-11. oldal):
Vért hány a kakukk
Maszaoka Siki haikuversei
Terebess Gábor fordításában
Budapest, 2005.
Tűz a hegyormon... Taneda Szantóka emlékezete
Erdős György utószava a
Hóra hulló hó: Taneda Szantóka szabadhaikui c. válogatáshoz
Online Terebess Gábor fordításában
Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország (Fordította és az utószót írta Erdős György)
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998
Murakami Haruki: Birkakergető nagy kaland (Fordította Erdős György)
Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája (Erdős György fordítása)
Murakami Haruki: Kafka a tengerparton (Fordította Erdős György)
Murakami Haruki: 1Q84 (Ezerkülöncszáznyolcvannégy) I–III. (Fordította Erdős György, Nagy Anita)
„Érzelmes utazások” a Távol-Keleten
Min dolgozik Erdős György „japánista”
Magyar Nemzet, 1986. július 9., 4. old.Budapesten született 1944. január 14-én. Édesapja Erdős Jenő, újságíró volt, a Szép Szó egykori munkatársa, aki később — a felszabadulás után is — a Kis Újság-nál dolgozott. Erdős György 1962-ben érettségizett Budapesten, egy ideig hírlapíró volt, majd műszaki szakkönyvtáros, kazánfűtő, idegenvezető, magyar szakos középiskolai tanár. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemet elég későn fejezte be, 1979-ben. 1981-ben doktorált „summa cum laude”. A témát apja egykori barátja adta; „Hunyady Sándor öröksége". 1973 és 1981 között az ELTE Kínai és Kelet-ázsiai tanszékén dolgozott. Azóta a Ráday Könyvtárban.
Először la hadd kérdezzem meg, hogyan került kapcsolatba a Távol-Kelettel éa ezen belül is Japánnal?
— Én mindig is inkább újságíró szerettem volna lenni, olyan mint az apám volt. Ma is áhítat fog el ha szerkesztőségbe lépék, és szenvedély, ha lapot veszek a kezembe; hol lappang benne sajtóhiba, értelmet zavaró elírás. A tokiói olimpia idején apám asztalán kazalban állt a sok remek japán képes újság — vonzott a kép és a betű —, hozzáfogtam japánul tanulni. Próbálkoztam a szabadegyetemmel, meg egy akkoriban itt élő japán zenetudósnál — Ivaki Hadzsimunak hívták —, de egyre reménytelenebbnek ítéltek. Három évi nyüglődés után egyszerre csak megtáltosodtam és 1970-ben letettem japánból a felsőfokú állami nyelvvizsgát. Nem éltem könnyen abban az időben — nappal ugyan művészeti „szakíróként” jártam a kiállításokat, de éjszaka kazánfűtő voltam, a Sinus Téesznél. Megéltem valahogy a családommal és jártam az egyetem levelező tagozatát. Először magyar-könyvtár szakos voltam, azután felvettem a kínait is. Öt éven keresztül gyötrődtem a Kínai és Kelet-Ázslai Tanszék óráin néhány sorstársammal együtt. Olykor több volt a tanár, mint a hallgató. A tanszéken kaptam állást is azután — éppen japán nyelvtudásom révén. De japánul nemigen tanulhattam tovább, mert olyan szak nem volt akkor. (Úgy tudom, az idén ősszel indul.) Mit tehettem mást; tanultam régi és modern kínait. Japán nyelvgyakorlásra nyaranként ott volt az IBUSZ: bejártam Magyarországot japánokkal. Így hozott össze jószerencsém többszáz „anyanyelvű beszélővel”; öregek- fiatalok, fővárosiak-vidékiek száját lestem, szótárból csak fáradságosan kibányászható szavaikat. Újból megtanítottak beszélni, akár a gyereket. Olyannyira, hogy nemsokára vállalhattam tolmácsolásokat is. A japánok jól olvasnak-írnak angolul, de nem szívesen szólalnak meg idegen nyelven. Kaptam hát munkát eleget: magyaráztam az előregyártott elemekből való építkezést, tolmácsoltam cukorbetegek kongresszusán. Kedvvel váltattam mindent és vállalok ma is. Első irodalmi fordításom a Keletkutatás-ban látott napvilágot, tréfás múlt századi japán monológokat próbáltam áttenni magyarra. Azután már az Európa és a Móra kiadó is szóbaállt velem, eddig vagy ötven szerzői ivet adtam le nekik. Sokszor jártam Japánban, most megyek nemsokára tizedszer. Kaptam ösztöndíjat a Japán-Magyar Baráti Társaságtól, utaztam a Magyar Rádió Gyermekkórusával, egyízben magánemberként is voltam ott, mikor 1980-ban megszületett Tokióban legkisebb fiam. Az idén májusban pedig a tokiói magyar napok küldöttségének tagja voltam, részt vettem a tudományos szlmpozionon.
Az előbb a kínai nyelrről is szólt. Ez mit jelent Önnek?
— Otthonosságot a távol-keleti világban. Nem kevesebbet és nem is többet ennél, hiszen gyakorlat nélkül jócskán megkopik az ismeret. Annak idején szó sem lehetett kínai ösztöndíjról, de még turistaútról sem. Később ugyan eljutottam Hongkongba, de ott más nyelvjárást beszélnek, mint amit én tanultam idehaza. Az igazsághoz tartozik az is, hogy nekem mindig Japán volt az „igazi”, pedig a legtöbb etnológus másodlagos kultúrának tartaná. Lehet, hogy a japánok sok helyről gyűjtöttek és a kínai típusú műveltség átvételével illeszkedtek be Ázsiába, ám ha valami elindult — mondjuk Indiából —, az átjutott a Himaláján, mint például a buddhizmus s Kínán keresztül feldúsulva érkezik el végállomásához, Japánhoz. Úgy érzem, ebben a szigetországban töményedik össze Ázsia kultúrája.
Ml a teendője a Ráday Gyűjteményben?
— Félállásban vagyok ott, főként a könyvtár két-háromszáz éves ritkaságai vonzottak oda, sok köztük az Európában kiadott, keletről szóló kiadvány. (Jónéhényat a mai keletkutatás sem ismer közülük.) Igazán sok felfedeznivaló lappang még a kézirattárban is. A gazdag történeti anyag feltárására való a gyűjtemény évkönyve, s ennek szerkesztése részben az én dolgom is. Sokféle anyag jött össze külső és belső munkatársaktól. A gyűjteményből igazán ideális tudományos műhely válik majd, ha egyszer átvészeli az átépítés nehézségeit.
Irodalomtörténettel is foglalkozik?
— Igen, szeretném együk tanárom munkáját folytatni Japán területen. Galla Endre ugyanis egyszer könyvet irt a magyarság kínai hírnevéről, s művének egy gondolata átvezetett Japánba is. A múlt század végén napvilágot látott a szigetországban Siba Síró tollából egy politikai regény Szép asszonyokkal való véletlen találkozások címmel. Az író nemcsak álnevet, de „álcímet" is használt, nehogy gyanút keltsen. Ebben a műben az európai szabadság hősei között felbukkan Kossuth Lajos alakja is. A könyvet a kínai reformnemzedék egyik tagja le is fordította. Érdekes kalandozást kínál a japán és kínai Kossuth-kép összevetése. Csak a források összekeresése nehézkes, mert jobban kellene hozzá tudnom kínaiul és jó lenne elutazni Kínába is. Mostanában már szívesen fogadnak bennünket, s ha Kossuthban a „sárga faj hősét” tisztelték, bizonyosan örülnének az érdeklődésünknek. Készítettem egy tervet a magyar irodalom japán fogadtatásának felméréséről is, ezzel pályáztam meg sikerrel egy éves japán ösztöndíjat. Kínai viszonylatban különben ezt Galla tanár úr már a 60-as években elvégezte.
Min dolgozik Jelenleg?
— Természetesen elősorban fordításon. Egy klasszikusnak számító modern japán regény — a Világosság és sötétség — szerzője, Nacume Szószeki (1867—1916) halálával befejezetlen marad. A műfordításra vállalkozni itt felér egy bűncselekménnyel. Betűről betűre kell átcsempészni éber szemek előtt a gondolatot a magyar Irodalom területére, belelopni hazai izéket és színeket, kijátszani a filológiai buktatóit és orgazda módjára értékesíteni más idegen nyelvű fordítások jobb megoldásait Az alapmű azonban — érzésem szerint — örök, csak a fordítás forgandó. Szeretném azonban egyszer már félretenni ezt is a magam könyve kedvéért. Érzelmes utazás Japánban lesz a címe. Ideje már befejeznem, mert japán és magyar kiadó várja már a kéziratot. Nem útikönyvnek szánom ezt a műfajtalan művet, hanem tükörnek. A távolból ugyanis mindig hazafelé kacsingatunk. Én is úgy szerettem meg Tokiót, hogy közben nem feledhettem Budapestet. De szándékom egybegyűjteni öt éve halott édesapám szociográfiai írásait. A Felső-Tisza-vidék népének fia és kutatója volt; annak idején a Magyarország felfedezése sorozathoz készítette szatmári képeit.
A. G.
Tebenned bíztunk eleitől fogva...
Református Félóra - 2006. január 11.
http://tebennedbiztunk.hu/index.php?m=217Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Januárban van a keresztyének egységének imahete. Január 15-től kezdődően a világ minden táján együtt imádkoznak a gyülekezetek azért, amit Jézus kért a János evangéliumában: "hogy egyek legyenek...". Ebből az alkalomból egy érdekes távoli tájra utazunk, nevezetesen Japánba. Nem sokan tudják, hogy Japánban egyik felekezet sem fejlődött olyan gyors ütemben az elmúlt 20 évben, mint a keresztény közösségek. A felekezeten kívüliek száma jelentősen csökkent, 20 év alatt kétharmadára, a keresztyénség ebben az időszakban megduplázódott, a buddhizmus, sintoizmus is erősödött. A külföldről érkezett papi személyek száma mintegy a kétharmadára csökkent a keresztény, keresztyén felekezeteknél. Ezek hivatalos japán adatok. Hogy miért éppen Japánról beszélünk? Mert a Károli Gáspár Református Egyetemen már a kezdetektől fogva működik Japán Tanszék. Ez a tanszék egyre jobban fejlődik, amit a japán kormány, illetve hazai követsége is nagyra értékel. Annyira, hogy a nagykövet úr egy teljesen újonnan felszerelt, a legmodernebb kivetítőkkel, számítógépekkel ellátott, sok millió Forint értékű nyelvi laboratóriumot adott át személyesen az elmúlt hónapban, a Reviczky utcában. Elsőnek dr. Szűcs Ferenc rektor úr beszélt az esemény helyszínén.
Szűcs Ferenc: Öttagú japán küldöttség érkezett hozzánk, aminek az emléke máig él bennem. A beszélgetés egyik fő témája a szobában található cserépkályha volt, mindent megkérdeztek, amit csak lehetett, lemérték, lefényképezték, érdeklődtek a tüzelő mennyisége iránt. Ez azt jelenti, hogy ők ezzel az ismerettel tértek haza, Japánba.
Fekete Ágnes: Melyik egyházi küldöttséghez tartoztak?
Szűcs Ferenc: Ők protestánsok voltak. Úgy tudom, hogy Japánban az ökumené jól működik, a felekezeti különbségeket nem annyira tartják, bár nyilván vannak a missziónak különböző hagyományai, de a protestáns egyházak egy közös, nagy egységet alkotnak. Ők voltak itt, és a vezetőjük prédikált is a pomázi gyülekezetben. Hallatlanul nyitottak és érdeklődőek Európát illetően. Bennünket ez arra emlékeztet, amikor a mi diákjaink kimentek külföldre, és mindent, ami ott akkor modern volt, hazahoztak. Ezt a szemléletet az informatika korában még inkább erősíteni kell, mert nem járhatunk vakon, becsukott szemmel a világban, hanem inkább haza kellene hoznunk mindent, ami jó.
Fekete Ágnes: Mióta él Magyarországon?
XY férfi, a Japán Tanszék tanársegédje: Már elég régen, 1991-ben jöttem ide, és szerintem itt fogok maradni.
Fekete Ágnes: Furcsa itt élni, nagyon más világ?
XY: Először nagyon furcsa volt, de most nagyon jól érzem magam.
Fekete Ágnes: Mi a legszokatlanabb?
XY: Például, hogy Magyarországon van magázás és tegezés, de Japánban, ha valaki idősebb, akkor automatikusan magázni kell, ami nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne szoros a kapcsolat. De nekem nagyon tetszik, hogy barátságosan tudnak beszélni a magyarok. Japánban a dicséret is másképp van: az emberek először mindig szerénykednek, amikor dicsérek őket, és azt mondják, hogy nem ügyesek, ugyanakkor várják, hogy megdicsérjék őket. Magyarországon pedig egy köszönömmel válaszolnak a dicséretre. Japánban ez nagyon furcsa lenne.
Fekete Ágnes: Van egy ismerősöm, aki egy japán cégnél dolgozik Budapesten, és neki a munkatempóval van problémája, nagyon nehezen szokta meg.
XY: A cég olyan, mint a család. Ha az ember belép, akkor mindent követnie kell magától. Például Magyarországon az a szokás, hogy a lakodalomban a szülők közel ülnek az ifjú párhoz. Japánban pedig a cég vezetői ülnek a legközelebbi helyen, a család pedig messze foglal helyet. A cég vezetői pedig azt mondják a menyasszonynak, hogy az is a feladata feleségként, hogy biztosítsa, hogy a férje többet tudjon dolgozni a cégnél.
Fekete Ágnes: Ez nagyon félelmetesen hangzik.
XY: Ha egyszer belép, és mindent úgy csinál, ahogy kell, akkor nem fordulhat elő, hogy elbocsátják. Sőt, a fizetése automatikusan emelkedik. Nyugdíjas koráig biztosítva van az élete. Aki tényleg dolgozik, az jól is tudja érezni magát. De megértem, hogy a magyaroknak ez furcsa.
Varrók Ilona: Varrók Ilona vagyok, a Japán Tanszék vezetője.
Fekete Ágnes: Hogyan jött az ötlet, hogy a Károli Gáspár Református Egyetemen működjön egy Japán Tanszék?
Varrók Ilona: Lehet, hogy véletlennek köszönhető. Az egyetem első főtitkárának családja Japánnal baráti kapcsolatban van. A képzés fokozatosan bővült az egyetemen. Mindkét népben él az a gondolat, hogy valamilyen rokonság lehet a magyarok és japánok között. Talán erre is vissza lehet vezetni az érdeklődést.
Fekete Ágnes: Ha jól értem, akkor sokan tanulnak ezen a tanszéken, tehát érdekli a fiatalokat a japán nyelv, kultúra.
Varrók Ilona: Igen. Sokan vannak, akik harcművészetekkel foglalkoznak, és így kerülnek kapcsolatba Japánnal. 40 hallgatónk van összesen.
Fekete Ágnes: Ezt biztosan a nagykövetség is értékeli.
Varrók Ilona: Igen. Minden évben megrendezésre kerül egy japán szónokverseny a tanulók számára. Az idén a mi diákunk nyerte ezt a versenyt.
Fekete Ágnes: Ez a nyelvi laboratórium valóban a nulláról indult el, kizárólagos japán forrásokat felhasználva?
Varrók Ilona: Pontosan így történt. Azt kérték, hogy semmit se csomagoljunk ki, amíg ők meg nem érkeznek. Együtt bontottuk ki a csomagokat, szereltük össze az asztalokat. A gépeket is szétszerelve szállították ide, majd ők szerelték össze, installálták a programokat. Öt hétig voltak itt.
Fekete Ágnes: Japánban maradunk. Dr. Erdős György 7 évig élt Japánban Magyarországot képviselve. A kulturális különbségek ellenére, ugyanazt a hitet élhette meg, mint itthon.
Dr. Erdős György: Ha valaki, tőlünk 10000 km-re, egy üvegcséből szőlőlevet iszik, és az egészet egy pléhtálcán adják, akkor az vajon nevezhető-e úrvacsorának? Tulajdonképpen mi a lényeg? Ha elveszik tőlem a palástos lelkészt, elveszik az úrvacsorai bort, a nyelvet, ami kifejezi a Károli Biblia fordulatait, és ugyanazt a tanítást egyszer csak egy másik kultúrán keresztül kapom, megáll-e itt a hit, és kiderül-e, hogy nem másban hittem, mint ezekben a szélsőségekben? Ennek vannak európai vonatkozásai, de ázsiaiak éppúgy vannak. Tényleg szükséges-e számomra, hogy a szószéken álljon egy palástos pap és "rendes úrvacsorát" kapjak? A kultúra szerintem egy nép belső szellemi tartása, arculata.
Fekete Ágnes: Mit gondol a misszióról, hiszen ma már kevéssé jelenti azt, hogy elmenni valahova, és ott megtéríteni embereket?
Dr. Erdős György: Én a misszió miatt kezdtem el japánt tanulni. Meg akartam téríteni a japánokat. És Isten hozott is egy japánt, akit még Magyarországon ismertem meg, mivel Bartók zenéjét kutatta, és emiatt hat évet élt Magyarországon. Ő lett volna az első japán, akit meg kellett volna térítenem. Úgy éltem ezt meg, hogy kaptam Istentől egy embert, akit megtéríthetek. Az lett ebből, hogy ő megtanított engem japánul, éppen akkor államvizsgáztam, de én őt nem tudtam megtéríteni. Ő magától viszont megtért, és református lelkész lett. Japánban az ő gyülekezetébe jártam. A missziót mi mindig emberi erőfeszítésnek tartjuk, pogányok közé menni és elmondani nekik, hogy mi is történt. De Isten az, aki tesz valamit, legfeljebb olyan jó hozzánk, hogy felhasznál minket. Ennek csak örülhetünk. Attól, hogy nem használ fel, neki még sikerül az, amit akart. A misszió nem egy mozgalom kiterjesztése, hanem isteni mozgás ebben a világban, amihez mi vagy hozzá tudunk tenni valamit, ha Isten használni akar minket, vagy éppen félretesz Isten minket abban az időben, és másként, mások által végzi el.
Fekete Ágnes: Mi az, ami a japán barátját megfogta a kereszténységben?
Dr. Erdős György: Amikor Magyarországon volt és Bartókot kutatta, akkor sok barátja akadt, mert egy nyílt, barátkozó ember. Mesélte, hogy évtizedekig imádkoztak érte. Történt egy súlyos katasztrófa az életében: rátette az életét erre a kutatásra, ki akarták nevezni a Kelet- Ázsiai Tanszék élére lektornak, a kislányát akkor vették volna fel a konzervatóriumba, a felesége tanárnő volt. De az akkori KEOK-tól jött egy felszólítás, melynek értelmében egy héten belül el kellett hagynia az országot. Semmiféle magyarázatot nem fűztek ehhez. Kiutasították, és nem volt egy árva fityingje sem. A kis kocsijával valahogy kievickélt az országból, tele volt könyvekkel az autó. Eljutott Hamburgig, a benzinre kölcsön kellett kérnie, és ott sem tudta másként táplálni a családját, mint sokszor kukából. Aztán hazament Japánba, ahol megszólította egy japán keresztény. Megkérdezte tőle, hogy tudja-e, hogy miért vette el Isten azt, ami a legtöbbet jelentette neki az életben. És megvilágosodott előtte, hogy azért kellett a kincseit leraknia, hogy valami mást kapjon, ami ennél sokkal többet ér. Ő ezt nálam sokkal hatásosabban és szebben mondta el, de japánul, úgyhogy most nem tudnánk lejátszani. Sajnos vele is ugyanaz történt, mint velem a megtérésem után: egy olyan közegben élt, amely nem fogadta be az evangéliumot. Nem tudta, hogy mit kezdjen a kereszténységével. Én sem tudtam a hatvanas években Magyarországon. Egyetlen olyan hivatás van, ahol ezt törvényes keretek között lehet űzni: ha lelkész lesz az ember. Engem is ez vitt a teológiára, és szerintem őt is. Igaz, ő már ötven éves volt ekkor. Elvégezte a teológiát, a kislánya egyházi zenével foglalkozik, zeneszerző, a barátom pedig elkezdett betagolódni egy egyházszervezetbe, amely nem nagyon fogadta be őt, mint ahogy engem sem fogadott be az itteni. Nagyon feltűnő, ha az ember kívülről jön, nem tudja, hogy ki kicsoda, ki mit ér, ki milyen hatalmat képvisel. Szóval belebotlik az egyház szövevényes viszonyaiba. Én másodéves teológusként kerültem ki a teológiáról egy politikai zűr miatt, ami tájékozatlanságból eredt. Persze nem kellett volna belerohannom ebbe az egész dologba, de belerohantam. Ő is ugyanúgy járt Japánban. Nem tagadom, hogy a Gyorskocsi utcában meg akartam téríteni a kihallgatást végző hadnagyot. Levelet írtam neki később is, amiben felhívtam arra, hogy térjen meg Jézushoz. Ma tudom, hogy ez egy túlmozgás volt a részemről. Visszatérve barátomhoz, belebotlott saját egyházának szervezetébe, amit végül is úgy oldott meg, hogy azt a végzettséget, amit ott szerzett, elkezdte művelni Hollandiában, Magyarországon...stb. A saját házában élt, ott fogadta vasárnaponként a gyülekezetet.
Zene
Fekete Ágnes: Mit tudhatunk a japán protestantizmusról?
Dr. Erdős György: Az amerikai hatás erősebb az európainál. Ugyanakkor a teológiájuk a német teológiára épül. Az istentisztelet olyan hangulatú, mintha egy osztályteremben lennénk. Egyrészt mindenki előtt van egy pad, a felolvasott textust mindenki kikeresi a Bibliájából, ezt a lelkész türelmesen végigvárja. Minden nagy precizitással történik. Térképet is használnak, ahol nyomon követhetik a történetek helyszíneit is. Nagyon pontosan próbálják megérteni a történeteket. A legrendesebb hivő jegyzetel is. Én nem tartoztam ezek közé, de a Bibliámat én is mindig elővettem, és nyomon követtem a felolvasott Igét. Komolyan veszik a hivők erőfeszítéseit. Más gyülekezetekben is megfordultam. Megjelent a gyülekezet honlapján a prédikáció, mi is kézbe kaptuk a liturgiával együtt.
Fekete Ágnes: Ez egy kicsit poroszos, nem?
Dr. Erdős György: Lehet, hogy a Hiszekegyet nem kellene minden alkalommal leírni, mert úgyis megjegyzi az ember, de ők azt is leírták. Ugyanakkor azonban ott van a lelkész üzenete. Nagyon fontos lenne nálunk is tisztázni azt, hogy mit akarunk elmondani. Mi az az egy dolog, amit szeretnénk átadni? Ha az embernek a kezében van az üzenet, és meg is hallgatja az igehirdetést, akkor hazamenvén tudni is fogja, hogy mit hallott. A japánok hallatlan érzelmesek, amit sokan nem tudnak. Gyakran sírnak a férfiak is, akár nyilvánosan is. Van egy olyan televíziós sorozat, aminek a címe így hangzik magyarul: egy liter könny. Ha a halottakról megemlékeznek, akkor azt nem úgy teszik, mint mi, a hirdetések között felsoroljuk a neveket, hanem feláll valaki a hozzátartozók közül, például az elhunyt fia, és könnyekkel küszködve elmondja apja utolsó napjait. Amit lehet, azt életszerűen adnak elő. Ha valaki ösztöndíjról tér vissza, akkor az istentiszteleten helye van annak, hogy elmondja, hogy mi történt vele.
Fekete Ágnes: Prosperál a protestantizmus Japánban?
Dr. Erdős György: 100 millió ember öt-hat százaléka protestáns. Ez egy komoly létszám, többen vannak, mint mi. Azt mondják, hogy nincs növekedés, de a japánok pesszimistábbak, mint mi. Mindig azt mondták, hogy nincsenek fiatalok az egyházban, pedig én láttam, hogy vannak. A gyerekmunkájuk egészen fantasztikus. Nekem két kislányom volt ott, így tapasztalhattam, hogy milyen angyali türelemmel foglalkoztak a gyerekekkel. Az a templom, ahova mi jártunk egyszerűen egy gyermek-templom volt, aminek volt egy felnőtt tagozata is. Nálunk a gyerekek mennek ki az istentiszteletről a vasárnapi iskolába, ott pedig pont fordítva volt. A gyerekeken nagyobb hangsúly volt. A felnőttek vonultak félre, hogy egy kicsit foglalkozzanak a saját dolgaikkal. A japán lélekben nagyon sok gyermeki vonás van. Később egy százfős gyülekezetbe jártam, amiből 60-70 ember mindig ott volt az istentiszteleten. Ez a gyülekezet nagynak számított. Vannak reprezentatív templomok. Láttam ilyet: hatalmas karzattal, rengeteg emberrel, de ha megjelent egy új arc, bemutatkozott istentisztelet elején, akár keresztény volt, akár nem.
Fekete Ágnes: Ahogy beszélgettünk, elmondta, hogy az esküvőkkel kapcsolatban van egy keresztény nosztalgia Japánban.
Dr. Erdős György: A buddhizmus vagy sintoizmus nem különül el a kereszténységtől, hanem más funkciókat töltenek be az emberi életben. Gyakori az, hogy először tartanak egy sintoista esküvőt, aztán pedig egy katolikust. Gyönyörű díszkimonóban pompázik az egyiken a pár, majd átöltöznek, és fehér, harangszoknyás esküvői ruhában jelenik meg a menyasszony a másik szertartáson. A vőlegény pedig frakkban és díszlépésben megy a menyasszony felé, akit az apja vezet, szintén díszlépésben. Abszolút formális dolog, természetes. Rengeteg hirdetés van az esküvőn, sok csomagot kapnak, amiben benne van a nászút, sőt az esküvő is.
Fekete Ágnes: De miért vágynak arra, hogy katolikus szertartás szerint összeadják őket, holott igazából nincs közük hozzá, ha jól értettem.
Dr. Erdős György: A kelet-ázsiai népeknek van egy olyan vágyuk, hogy a világot egészében birtokolják. Japán szigetország. Szeretné magát megmutatni, de látni is szeretne a világból, sőt a világot szeretné látni. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy akik a Szilágyi Dezső téri templomban, vagy a Mátyás templomban örök hűséget fogadnak egymásnak, azok meggyőződéses keresztények. Egy japán elmegy és meghallgat egy prédikációt abból az alkalomból, hogy házasságot köt. A katolikusok érzik ezt, és emiatt nincs is merev elutasítás bennük. A mi kultúránkban van egy csomó, kereszténynek mondott elem. Mind a japán, mind a magyar keresztényeknek oda kell eljutniuk, hogy az életüket adják Jézusnak. Ez komolyabb döntés, mint az orgonakíséret kiválasztása.
Emlékezés a japán kultúra szerelmesére, dr. Erdős György műfordítóra
https://interjapanmagazin.com/dr-erdos-gyorgy-az-inter-japan-iroja-emlekere-2/
Dr. Erdős György, az Inter Japán írója emlékére
2011. június 20. hétfő. Szerző: adminSok magyar ember szereti Japánt és a japánokat, de olyan kivételes ismeretanyaggal, háttértudással, és tevőleges odaadással a japán kultúráért kevesen jellemezhetők, mint Erdős György.
Tokiói konzuli éveim alatt ismertem meg őt, amikor a Magyar Turizmus Zrt. megbízásából 1998-tól hat éven keresztül ő volt az első vezetője a Japánban akkor létesült tokiói magyar turisztikai külképviseletnek.
1944-ben született a front alatt, és 2010. karácsonyán, 66 éves korában halt meg. A temetésén elhangzott gyászbeszédből tudom, hogy élete és pályafutása sok viszontagság közepette egy olyan korban indult, amikor a doktorátus mellé egy kazánfűtői oklevél is járt. Ő nem azért járt több egyetemre, és nem csak azért szerzett több diplomát, mert úri kedve ösztökélte erre, hanem mert a teológián nem maradhatott, mert ez nem volt számára egy egyenes pálya, hanem kis házkutatásos, Gyorskocsi utcai időszakkal lett megszakítva.
Könyvtáros sem azért lett csupán, mert szerette a könyveket, hanem mert abban az időben ez jutott neki. Mégis valahogy mindig lökte előre az Élet, és így lett a Belső-Ázsia Tanszék tudományos munkatársa, a turizmus szakértője, idegenvezető, tolmács, műkritikus, fordító, nyelvtanár, mikor mire volt szükség.A Magyar Turizmus Zrt. munkatársaként fáradhatatlanul és lelkesen dolgozott azért, hogy Japánban népszerűsítse hazánk kultúráját, turisztikai vonzerőit és ez által hozzájáruljon a Japánból Magyarországra irányuló turizmus élénkítéséhez. Magával ragadó, szelíd személyisége záloga volt a sikeres japán-magyar turisztikai kapcsolatok fejlesztésének. Eredményes munkájának nélkülözhetetlen alapja volt az az egyedülállóan nagy tudás, amelyet a japán kultúráról, nyelvről és Japánról, mint turisztikai piacról megszerzett és folyamatosan bővített. Nevéhez fűződik annak a nagysikerű, Magyarország tájegységeit bemutató turisztikai filmnek az elkészítése is, amelyet Japánban az országos televíziós csatornák hónapokon keresztül sugároztak. Egy hónappal a halála előtt, súlyos betegsége teljes tudatában még ellátogatott Japánba, hogy találkozzon a hozzá közel álló emberekkel immár utoljára.
Családjától is elvárta a japán kultúra alapos megismerését. Emlékszem, mikor a Tokióban élő magyar kollégák malájziai, singapúri, vagy thaiföldi utazásaikról meséltek, Gyuri családtagjai is kedvet kaptak egy tengerparti nyaraláshoz, de ő ellenállt a kísértésnek, mondván: „Előbb Japánt kell megismerni.”Ha őt kérdeznénk, biztosan műfordításait tartaná élete legnagyobb szellemi izgalmat jelentő teljesítményének. Több mint 130 cikket írt és 10 könyvet fordított le japán íróktól – köztük Murakami Haruki, Natsume Soseki és Mishima Yukio műveit. 2010 októberében adta le tizedik műfordításának kéziratát, a Japánban már nagy sikert aratott 1Q84 – Ezerkülöncszáznyolvannnégy című Murakami regényt. Síremlékén is csak ennyi olvasható: Dr. Erdős György műfordító.
Murakami Kafka a tengerparton c. regényét kaptam tőle ajándékba, mikor két évvel ezelőtt meglátogatott közös japán barátunkkal, Hajimu Iwaki-val és feleségével, Toshikoval. Elolvastam ezt a terjedelmét tekintve is „súlyos” és nyelvileg pedig „fajsúlyos” könyvet, és eltűnődtem, milyen fantasztikus japán tudásra és magyar nyelvi leleményességre volt szükség ahhoz, hogy a világ egyik legnépszerűbb kortárs japán szerzőjének meghökkentő, szórakoztató és elgondolkodtató regényét ilyen magas színvonalon juttassa el a magyar olvasókhoz.
Kalandok és rejtélyek könyve ez, amelyben az olvasó kíváncsiságát ingerlően, talányosan bonyolódik egymásba két cselekményszál a tragédiában és komédiában, a természetes és természetellenes szexben, a fájdalomban és a fergeteges humorban bővelkedő fejezetekben. Murakami a mágikus realizmus kitűnő képviselője. Írásai álomszerűek, szürrealisztikusak, amelyekben még a valóságos tények is képesek a csalóka látszat mulatságos csapdájába ejteni az olvasót. Az író minden regénye igazi „csemege” egy rangos műfordító számára.
Gyuri olyan műfordító volt, aki csak végigrágott dolgokat engedett ki a kezéből. Hála ezért a sok alapos munkáért! Óriási humán műveltsége, igazi bölcsész gondolkodói képessége és természetesen a magyar és a japán nyelv kifinomult ismerete tette őt képessé erre. Azt hiszem, egy kis eredendő hajlam is magára ismerhetett az író kiválasztásában. Maga az író mondja: „A saját történetemet keresem, és, mélyen a felszín alá ásva, megtalálom a lelkemet.” Talán ez a szándék vezethette Gyurit is akkor, amikor Murakami tucatnyi regényének fordítására vállalkozott.
A japán világ menekülő útvonal is volt a számára, egy sziget belső függetlensége megőrzéséhez. 65 japán útja megtanította arra, hogy a dolgokat egy kicsit kívülről szemlélje. Rettentő jó humora amúgy is képessé tette erre. Elfogadva, türelemmel, de az igazságot nem szépítve nézte Japánt Magyarországról, és Magyarországot Japánból. De általában is így nézte a dolgokat, a betegséget, és még a halált is.
Olyan ember volt, aki mindig tele volt kérdésekkel, és aki nem fogadott el kész válaszokat. Mindenen gondolkodni akart, nem hagyták nyugton a dolgok, meg akart bizonyosodni róluk, mint a bibliai Tamás. Tudni akart, s ehhez a kételkedésen át vezetett az út. Nagyra becsültem töprengő útkeresését, a sémáktól mentes gondolkodását. Állandó szellemi kalandokra indult, s ehhez kereste mindig a megfelelő szellemi partnert, írókat és barátokat. Soha meg nem nyugvó lélek volt. Nem fogadta el úgy a dolgokat, ahogy vannak! Harcolt a megvilágosodásért, találkozni akart a benne lakó Istennel, s úgy gondolom, a halálos ágyán ez biztosan megtörtént.Idézek a búcsúztató lelkész gyászbeszédéből:
„Gyuri karácsonykor ment el. Jézus születésnapján halt meg, vagy született meg? Ki tudja. Olyan dolgot éltem vele, amit életemben eddig soha. Ott álltunk a kórházi ágy mellett, már nem beszélt, nagyon mélyen aludt. De az úrvacsorára, a karácsonyi ünnep hírére feléledt, és teljesen visszatért. Így voltunk ott együtt. Míg élünk, ezt magunkkal visszük, hogy vele és Krisztussal együtt ünnepeltük az Úr születésnapját. Ez igazi ajándék. Nem mindenkinek adatik meg. Ez az ajándék valahogy az evangéliumnak ezt a mondatát juttatja eszembe: Én Uram és én Istenem! Ez a bensőséges megszólítás és kapcsolat, amikor már egészen más síkon tevődnek föl a kérdések. Ez a bensőséges megszólítottság hatotta át azt a néhány percet.”
Egy személyes élményem elmondásával szeretnék rá emlékezni, amikor ezt a furcsa nekrológot írom. Életem nagy ajándéka, hogy Gyuri révén megismertem Hajimu Iwaki-t, azt az embert, akitől ő japánul tanulni kezdett, amikor Hajimu Bartók kutatóként 6 éven át családjával együtt Magyarországon élt a hatvanas években. A ma 80 éves Hajimu és felesége gyönyörűen beszélnek magyarul, sőt magyarul leveleznek velem. Hosszú magyarországi tartózkodásuk alatt annyira megszerették a magyar barátaikat, hogy hatásukra, életmódjukat látva áttértek a keresztény hitre. Hazatérve Hajimu eredeti hivatását feladva, református teológiai tanulmányait követően protestáns lelkészként éli az életét Japánban. Barátságuk Gyurival mindvégig megmaradt, s magam is megismertem annak mélységét Japánban Hajimu istentiszteletei után folytatott beszélgetéseink alkalmával. Két éve Gyuri meghívására a feleségével együtt három hónapig újra Magyarországon tartózkodtak, és a mi Duna-parti kertünkben láttam őket vendégül Gyurival együtt. Felejthetetlen délután volt, melynek során beszélgetés közben epret, cseresznyét, ribizlit, meggyet szedegettünk. Nagyon meghökkentem, mikor a búcsúzáskor Hajimu, a lelkész azt mondta: „Úgy éreztem magam nálatok, mintha a Paradicsomban lennék.” Mire én amolyan tamási észjárással azt válaszoltam: „Hát, ha már itt is olyan, mint az igaziban, akkor én még inkább maradnék egy kicsit itt, a földi Paradicsomban.”
Mióta Gyuri meghalt, a gyászbeszédre is gondolva sokszor eszembe jut, hogy mint „okos felnőtt” ő már biztosan tudja a különbséget, és azt is – ahogy Babits írta – hogy „nem is olyan nagy dolog a halál”.Azt biztosan tudom, hogy családja, barátai, tanítványai emlékezetében túlélte a halált. Én, amíg élek, Rá és Hajimura mindig úgy fogok gondolni, mint az egymásnak sokat, fontosat nyújtó magyar-japán barátság megtestesítőire. Már abban a pillanatban ezt éreztem, amikor megláttam a temetésen Hajimu és Toshiko koszorúját a Gyuri síremlékén.
A veszteség súlyát őszintén átérezve kívánom, nyugodjon békében.
"Imád öltözködni" - Erdős György műfordító Murakami Harukiról
Kovács Bálint interjúja, 2009.02.12, Magyar Narancs, XXI. évf., 7. szám
https://magyarnarancs.hu/film2/imad_oltozkodni_-_erdos_gyorgy_mufordito_murakami_harukirol-70751Murakami Haruki könyvei Japánban milliós példányszámban kelnek el, hazánkban - és még megannyi országban - ő az első ázsiai író, aki úgy igazán be tudott futni. Magyarországon a Geopen kiadásában hat kötete kapható, a hetedik a nyomdában van. A hatvanéves író hallatlan sikerének okait a több regényét magyarra ültető Erdős Györggyel próbáltuk feltárni.
Magyar Narancs: Murakami Japánban az ott 1987-ben megjelent Norvég erdővel futott be igazán (a regény nálunk tavaly télen jelent meg). Mi volt a könyv sikerének titka?
Erdős György: Van egy nemzedék, amely nálunk nem mutatkozik meg olyan erősen, mint Japánban, Franciaországban vagy Angliában; tagjai mostanában hatvanévesek. Népes generáció, ők a háború utáni nagy népességrobbanás szülöttei...
MN: ...akik '68-ban voltak egyetemisták.
EGY: Õk átéltek egy nagyon viharos ifjúságot: azt a korszakot, amiről Murakami ír. A Norvég erdővel kezükbe kaptak egy könyvet, ami olyan lehet nekik, mint nekem a Megáll az idő - megnézem, és felidéz bennem megannyi dolgot saját fiatalságomról. A könyv címe (a Beatles Norwegian Wood című száma - K. B.) is ezt a célt szolgálja: túlságosan sok köze nincs a regényhez, de hogyha az író feldob egy ilyen címet, az visszahozza azt a hangulatot, ami ennek a nemzedéknek a sajátja volt annak idején. Ez lehet a japán siker titka; és mivel ez a "mozgalom" Nyugat-Európában többé-kevésbé mindenütt jelen van, nemzetközi karriert is be tudott futni. Egyébként több könyvére is mondják, hogy "azzal futott be", a Birkakergető nagy kalandra is - ez mindig attól függ, milyen könyvet ad ki éppen a kiadó.
MN: Ugyanakkor azt mondják, Murakami a Norvég erdő által lett a japán fiatalok ikonikus szerzője - holott ők '68-ban még nem is éltek.
EGY: Ez nyilván a furcsa szerelmi szálak miatt van így. Egy máig tartó, megint csak nemzedéki élményről van szó: a fiatal szereplők kimozdulnak a hagyományos japán családi kötöttségekből, s ezeket mellőzve próbálnak kapcsolatokat létesíteni. Talán nincs is Murakaminak olyan regénye, amelyben az apa-, anya- vagy testvérszerepeket valóban apa, anya vagy testvér játszaná; mindig baráti kapcsolatokba vetíti ezeket a figurákat.
MN: Ami még 68-at illeti: Murakami mindig kiábrándultan, talán kissé lenézően is ír a forradalmi eseményekről. Lehet tudni, hogy az író - aki maga is ekkor volt egyetemista - milyen részt vállalt a megmozdulásokból?
EGY: Tény, hogy nincs jelen nála valami nagy nosztalgia - a Kafka a tengerpartonban az egyik fiút agyon is verik az egyetemet elfoglaló diákok. Nagyon erősen dinamizálta az a kor a japán fiatalokat, de Murakami erről valóban kesernyésen ír, és nem állítja, hogy azok lettek volna a "régi szép idők". Mindazonáltal keveset beszél magáról, elég titkolózó ember, távolságtartó író - én úgy gondolom, nem nagyon ragadták magával akkoriban az események.
MN: Murakami legtöbb regényében - bár más a név, az életkor, akár a korszak is - mintha ugyanazt a főszereplőt látnánk viszont, aki folyton olvas (sok olyat, amit Murakami fordított japánra), zenét hallgat (minden könyvben hasonlókat), magányos, elidegenedett a környezetétől. Ráadásul több szereplője nyit dzsesszbárt, ahogy Murakami is tette korábban - persze ezek nem lehetnek mind önéletrajzi ihletésű regények.
EGY: Ha van az embernek egy "szellemi önéletrajza", tehát a vágyainak is van egy életrajza, amiről más nem tud - akkor ilyen értelemben ezek önéletrajzi regények. Nem valószínű, hogy mindent valóban végigélt, de belül biztosan: átélt dolgok vannak a regényeiben, kevés olyan hőse van, aki papírízű lenne. Ráadásul, bár az író hatvanéves, mindig kamasz hősei vannak - akik a nagypapa ruháiban járnak. Ez különösen a Kafkában érződik: vajon valóban egy tizenöt éves fiú lenne, akinek a gondolatait, életről való elképzeléseit olvassuk? Furcsa nosztalgia van Murakamiban; a leélt életélményt, élettapasztalatot besűríti egy majdnem mindig nagyon fiatal fiúba. Nagyon áttételesen lehet ezt életrajzinak nevezni - de én is mindig az írót látom a szereplőiben, holott egészen más figurákat használ.
MN: Hogy lehetnek ilyen mindenkitől eltávolodott, magányos regényszereplők ennyire sikeresek? A nyugati hősök mintha jóval élettelibbek volnának.
EGY: A japán érzelmi világ kicsit más, mint amit mi ismerünk; akkor lehet megérteni, ha már nem furcsállja az ember. Egy japán általában gyengédebb az állatokkal, mint az emberekkel: a kutyáját biztos, hogy megsimogatja naponta ötvenszer - a feleségét nem. Az a bensőségesség, ami Kelet-Európában és főleg a klaszszikus, különösen az orosz regényben megvan, innen hiányzik. Murakami egyszerűen csak nem ezekkel az eszközökkel bonyolítja a cselekményt.
MN: Talán egyedülálló a világirodalomban, hogy egy szerzőnek ennyi regénye, fejezete, regényrésze kapjon címet zeneszámok, klasszikus darabok után.
EGY: Murakami nagyon szereti az orosz irodalmat; nem tudom elképzelni, hogy ne olvasta volna Tolsztoj Kreutzer-szonátáját a zene megmozgató, tragikus erejéről - itt lehet analógiákat keresni. A klaszszikusok - különösen Beethoven Nagyherceg triója a Kafkában - jellemformáló hatását szépen kifejti, ugyanakkor a popzenék esetében néha úgy érzem, mintha egyfajta zenetörténeti ismertetőt tartana, ezzel érzékeltetve egy kor ízlését, levegőjét. De nemzedékek közt gyakori az az elv is, hogy "mondd meg, milyen zenét szeretsz, megmondom, ki vagy!" - ha az ember megmutatja néhány kedves számát, többé-kevésbé el lehet helyezni, hogy hova tartozik gondolkodás, világlátás tekintetében.
MN: A zene után a leggyakoribb visszatérő elem Murakaminál a macska - akár hétköznapi, akár éppenséggel beszélő állatról van szó.
EGY: A macska nagyon sokszor jelenik meg az európai irodalomban is, kezdve E. T. A. Hoffmann-nál, de a japán klasszikusok közül nagyon jelentős Nacume Szószeki Macska vagyok című regénye, amiben egy macska szemével nézünk a korabeli japán világra. A japán könnyedén feltételezi azt az emberi intelligenciát egy macskáról, ami lehet, hogy számunkra túlzás - de hát a macska titokzatos állat, sokféle olyan megnyilvánulása van, amit lehet így, lehet úgy magyarázni. Murakami sok olyan dolgot elmond macskákon keresztül, amit valamiért nem az elbeszélő akar mondani; például a Kafkában a macska magyarázza el, hogy tulajdonképpen a névre mint olyanra nincs szükség. Érdekes, hogy egy ilyen, kissé nihilista filozófiai tételt egy macskától hallunk.
MN: Ön is említett már néhányat, és lehetne még megannyit felhozni a Murakami műveiben feltűnő nyugati irodalmi analógiákból. Ezek különféleképp tűnnek fel: hol játékosan, hol konkrétabban, de nagyon megcsavarva, hol pedig alig észrevehetően.
EGY: A japán (és kínai) irodalomnak, különösen a Meidzsi-korban, a tizenkilencedik század végén nagy problémája volt, hogy nem tudták megemészteni az európai irodalmat, feldolgozni a nyugati irodalmi hatásokat. Például mikor Ivanhoe lovagol a pusztaságban ítéletidőben, és odaszól a fegyverhordozójának, hogy hamarosan lakott területre érkeznek. "De honnan tudja az író?!" - kiáltott fel erre egyszer egy kínai irodalmár. "Hiszen nem volt ott senki más!" Mire elérkezünk a huszadik század végére, Murakamihoz, addigra ezeket a hatásokat már nagyon szépen feldolgozta a távol-keleti irodalom - olyannyira, hogy már nem is érezhetőek.
MN: Miben tér el Murakami prózája a klasszikus japán szerzőkétől?
EGY: Egyrészt nem használja a tradicionális japán díszleteket, figurákat. Kavabata Jaszunari például egy izui táncosnőről ír - Murakami ilyen japános jellemeket, történelmi gyökerű dolgokat nem használ. Annak, hogy világsikere van - nagyobb, mint a klasszikusoknak -, az is az oka, hogy modern, hogy a hősei nem hordanak szamurájruhát; minden regénye a japán ipari felfutás után játszódik, a papi, paraszti világhoz, a szamurájokhoz, a háború előtti nyomorhoz kötődő történeteket nem ír. Dialógusai, nyelvhasználata is sokkal kötetlenebb, élőbeszédszerűbb, mint a klasszikusoké; a stílusát pedig elsősorban azok az amerikai regények alakították ki, melyeket ő fordított japánra (egyebek mellett J. D. Salinger, Truman Capote, F. Scott Fitzgerald és John Irving műveit; több mint húsz regényt - K. B.). Nemcsak a regényszerkesztést tanulta el ezekből a könyvekből, de a szóhasználata is egyértelműbb, világosabb és könnyebben fordítható. Néha azt mondják róla, hogy olyan, mintha angolul írna, csak éppen japán nyelven. De jól ismeri a japán klasszikusokat, és néha használja ezt a stílust is, mikor lebegtet, balladai homályban hagy dolgokat.
MN: Mennyire tudta elfogadni a japán kritika, az irodalmi elit ezt a modernséget?
EGY: A japán kritika nem olyan konzervatív, mint a mienk: rettentően tudnak örülni az új dolgoknak, épp erre vannak kihegyezve. Kanehara Hitomi például Akutagava-díjat nyert a Pirszinget a kígyónak című regényével - tehát a szakma néha még kevésbé értékes dolgokat is felkap, ha mondjuk egy húszéves lány írta. Murakami ráadásul jó eszközökkel ír, így elfogadják, és bár épp olyan könnyen olvasható, mint a lektűrök, nem tartják annak. Ahhoz ugyanis, hogy valami lektűr legyen, különféle mesterséges édesítőszerek is kellenek, ő azonban nem használ ilyeneket.
MN: A két japán Nobel-díjastól, Kavabata Jaszunaritól és "e Kenzaburótól szinte semmi sem kapható Magyarországon. Hogy tudta "elérni" Murakami, ami még nekik sem sikerült?
EGY: Nem tudnám pontosan megmondani, de az valószínűleg közrejátszik, hogy könnyebben olvasható. Magyar példára vetítve mondjuk egy angolra fordított, cirkalmas, gyönyörű Krúdy-mondatot kevésbé tud értékelni egy külföldi, mint mondjuk egy Hunyady Sándor-novella érthető cselekményét. A klasszikus japánok értékesebb anyagból dolgoznak, mint Murakami; szebb selymek, brokátok vannak rajtuk. Aki ismeri, tudja, hogy Murakami imád öltözködni, állandóan leírja azt is, hogy milyen póló, nadrág volt a szereplőin - és ő is ezekben a kényelmes, jobban viselhető cuccokban jár. És ez nemcsak a ruházkodásra értendő, hanem gondolatilag is így van.
MN: Miért költözött el Murakami Japánból?
EGY: Nem egy irodalmi jelenség, nem szeret szerepelni, pózolni, talán terhére volt a siker. Amellett a műfordító hazája: a külföld.
MN: Tehát neki nincs valamiféle hitvallása erről, mint oly sok emigránsnak?
EGY: Nincs. A japánoknak egyébként hallatlanul imponál a külföld, rajonganak érte; nagyon elegáns gesztus elmenni külföldre, és ezt fel is vállalják. Én úgy látom, hogy azok a japánok, akik képesek rendesen megtanulni angolul, azok idővel kirepülnek.
MN: Lehet tudni, kik olvassák Murakamit Nyugaton?
EGY: Igen - Amerikában például főként a "tojásfejű" értelmiség egyfajta fölénnyel, vállon veregetéssel. Ismerem a regények angol nyelvű változatát is, hiszen ha valahol elakad a fordító, mit csinál? Megnézi egy másik nyelven, hogy ott hogyan oldották meg az adott mondatot, bekezdést. Legtöbbször azonban azt látom, hogy Amerikában a problémás részeket egyszerűen kihagyják. Egy Japánban rendezett fordítókonferencián is szerették volna elérni, hogy az angol legyen az alapnyelv - van bennük valami olyasmi, hogy "de kár, hogy nem tudsz angolul, pedig milyen jó író lenne belőled!". Nézze meg az angolból magyarra fordított Szputnyik, szívecském!-et, hogy mennyire más a világa! Ez azért van, mert Murakami, ellentétben sok kortársával, nem használ szlenget - de amikor angolra fordítják, a fordító beleírja. Egyébként mindenütt a világon megfogja az embereket maga a japán irodalom, van bennük egyfajta kíváncsiság ez iránt.
MN: Sokaknak az a problémájuk Murakamival - és főleg a többek által főműnek gondolt Kafka a tengerpartonnal -, hogy nem érthető, nagyon homályos maga a cselekmény. Kellene valamit mögélátni annak, amit olvasunk?
EGY: Ez a homályosság nagyon japános; létezik egy ilyen irodalom Japánban, és ez nyilván hat rá. Ezek a nehezebben emészthető részek próbára teszik az olvasót és a fordítót is. Ezek az eredetiben is épp ilyen nehezen érthetők, de a japánok ezt fel sem veszik. "Persze, az író nem mondta meg, hogy mi van - mondják ők -, de nem is kell." Amikor a bunrakuban (tradicionális japán bábszínház - K. B.) három ember mozgat egy bábut, azt a japánok egyszerűen nem látják, mert van egy közmegegyezés, hogy azok nincsenek ott; csak a bábut látják, ahogy mozog. Ezek a misztikus történetek egy közmegegyezésen alapulnak: "látjuk, hogy nem látunk semmit".
