Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Nacume Szószeki
MACSKA VAGYOK
[Wagahai-wa neko de aru]
Fordította Erdős György
Forrás: Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988
Docx


Tartalom

Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Utószó


Első fejezet

Én, kérem, macska vagyok. Nevem még nincsen. Sejtelmem sincs, hol jöttem a világra. Csupáncsak valami sötét, csatakos helyen felhangzó nyávogásra, a tulajdon nyávogásomra emlékszem. Ekkor láttam meg az emberi lényt. Mi több - mint később megtudtam -, abból is a legkomiszabb fajtát: a kosztos diákot. Ezek - mondják - olykor elkapnak, megfőznek és megesznek bennünket, macskákat. Akkoriban azonban egyáltalán nem gondolkoztam még, ezért különösebb félelmet sem éreztem. Csak valami lágy ringatózás kelt bennem, mikor a tenyerére emelt. Ennek csillapodtán megpillantottam az arcát. Nos, szemügyre vehettem hát ezt az úgynevezett embert. Az egykori kínos benyomás máig megmaradt bennem.
Először is: ott, ahol szőrnek kellett volna ékeskednie rajta - csupasz a képe, mint a teáskanna. Később jócskán adódott alkalmam különféle macskákkal összejönni, de ilyen idétlen egy sem akadt közöttük.
Mindez még hagyján, az ábrázata közepén azonban van egy kiszögellés. Azon pedig likak. Ezekből időnként füstöt pöfög, de oly tikkasztót, hogy majd elalél
ok bel. Most már tudom: dohány az, amit az ember imigyen fogyaszt.
Egész jól elhelyezkedtem a diák tenyerén. Egyszer csak iszonyú erő lódított meg, a szemem karikára forgott, s a diákkal-e vagy magamban, de nagy ívben repülni kezdtem. A lélegzetem is elállt - ez a vég! Aztán olyat nyekkentem, hogy a szemem szikrákat vetett.
Mikor magamhoz tértem - a diák sehol, testvéreimből egy szál se, drága anyám eltűnt. Ráadásul - nem úgy, mint addig - kápráztatóan világos a hely, ahová kerültem. Haj, cudar világ! Megpróbáltam kikecmeregni nagy keservesen, ugyanis becses személyemet a szalmaalomról egyenest a tövisek közé vetették!
Törekszem kifelé, ahogy lehet, hát előttem egy nagy tó. Annak a partján leülök és spekulálok. Mihez kezdjek, mit csináljak - sehol semmi.
Kisvártatva kisütöttem, hogy ha vernyogok, csak előkerül valahonnét a diák. Nyávogtam tehát keservesen... sehol senki.
Végül a tavat borzolni kezdte a szél, s a nap lement. A bendőm meg üres. Nyafognék, ámde most már egy hang sem jön ki a torkomon. Kétségtelen, hogy falnivalóhoz kell jutnom, bárminemű légyen is az. Nekivágok, hogy bal felől megkerüljem a tavat... micsoda nyomorúság... Erőt veszek magamon, vánszorgok tovább... végre aztán egy emberbűzű hely! Na most mi lesz - tűnődöm -, s akkor meglelem a bambuszsövényen a befurakodásra alkalmas likat.
Ó, csodás véletlen! Útfélen hullhattam volna el éhen, ha a sövény nincsen úgy elnyűve. Az ágrólszakadt is nézzen körül, nem talál-e a fa gyökerei között valamit. Az a rés egyébként ma is megvan és átjáróként szolgál, ha személyem a szomszédba vonul Cirmoskát látogatni.
Namármost mitévő legyek? Mármint ami a házba hatolást illeti. Közben be is sötétedett, a hasam korog. Fázom - eleredt az eső. Nincs vesztegetni való időm, arrafelé igyekszem, ahol melegre és világosra lelek. Hogy, hogy nem, egyszerre csak bent vagyok a házban.
Úgy esett, hogy a diák után itt találkoztam megint emberrel. Ezúttal a cseléddel. Az, ha lehet, még a diákon is túltesz irgalmatlanságban. Alighogy megpillantott, nyakon csípett és tüstént kitette a szűrömet. Hű, ennek fele se tréfa, gondoltam, miközben behunyt szemmel az égnek ajánlottam lelkemet.
De nem bírom sem az éhséget, sem a hideget, így hát jól szemmel tartva a cselédet, lássuk, mire megyünk még egyszer: besurranok a konyhába. Kihajít ismét. Négy vagy öt ízben belopakodom, de kivág. Én be, ő ki.
Akkor utáltam meg ezt az alávaló perszónát, ezt a cselédet szívem mélyéből. Csak nemrégiben csitult el lelkem háborgása, amikor törlesztettem neki azzal, hogy elloptam a szardíniáját.
De akkor... személyemet utoljára is felragadja, erre bejön a ház ura, kérdezi: mi történik. A cseléd meg odalógat az orra elé.
- Ez a kóbor macskakölyök, akárhányszor kidobom a konyhából, mindig visszamászik, nem is tudom, mit csináljak vele.
Az úr az orra alatti szőrt sodorgatva szemügyre vesz, a csak annyit szól:
- Hát hagyd, maradjon idebent. - S azzal el. Szűkszavú egy ember.
Becses személyemet a cseléd akkor bependerítette komiszul a konyhába. Így esett, hogy eltökéltem, ezentúl ebben a házban fogok lakni.

A gazdámmal egymásnak színét is alig látjuk. Azt mondják: tanár. Amint az iskolából hazakerül, beveszi magát a dolgozószobájába, s alig mozdul ki napestig. A háziak úgy vélik: igen nagy tudós. Ő pedig megjátssza magát. Holott valójában nem olyan lankadatlan kutató elme, mint akinek tartják.
Néha belopózom, hogy kilessem. Szunyókál fényes nappal. Olykor a nyála lecsöppen a megkezdett olvasnivalóra. Rossz emésztése miatt a bőre szürkéből citromsárgába játszik, s betegesen petyhüdt. Mégis rengeteget fal. Ha belakott, kiissza a pepszinjét, ha kiitta, felnyitja a könyvet. Két-három oldal után elálmosodik, a nyála meg csak csorog. Mindez, úgy látszik, naponta ismétlődő feladata lehet.
Jómagam macska létemre is gyakran elgondolom, hogy tanárnak lenni ugyancsak kényelmes hivatal. Ha embernek születnék, csakis annak csapnék föl, mert ha ennyit lehet aludni, akkor macskának sem elképzelhetetlen a dolog. Mindezek ellenére az úr azt szokta mondogatni barátainak, akik felkeresik, hogy nincs boldogtalanabb a tanárnál. Egyre csak nyavalyog.
Alighogy megtelepedtem a házban, mindenki rettenetesen megutált - a gazdán kívül. Akármerre mentem, megugrasztottak, de úgy, hogy közben rám se figyeltek. Elég annyit mondanom érzékeltetésül, mennyire nem becsülnek, hogy névvel máig sem illetik becses személyemet.
Mit tehetnék egyebet, mint hogy igyekszem a lehetőség szerint a gazda közelében maradni, aki engem befogadott. Ha reggel újságot olvas, a térdére telepszem. Ha szundít egyet napközben, a hátára ülök. Persze, nem az úr iránti odaadó szerelemből, hanem mert más nincs, aki megtűrne.
Később rájöttem, milyen jó alvás esik reggel a rizskondér tetején, a melegtőn, jó időben pedig a verandán. De a legeslegélvezetesebb az, ha leszáll az éj és én a gyerekek ágyába besettenkedve velük alhatom.
Az egyik öt-, a másik háromesztendős, egy szobában, egy helyen alusznak minden éjjel. Mindig találok közöttük egy kis helyet, ahová így vagy úgy beférkőzhetem. Ha nincs szerencsém, egyikük felriad, s nagy galiba kerekedik. A gyerek, különösen a kicsi, igen rakoncátlan, mindjárt üvöltözik.
- Itt a macska! Itt a macska!
Ideges és gyomorbajos gazdám erre felébred és beront a szomszéd szobából. Egyszer el is kapott és kegyetlenül elnáspángolt a vonalzójával.
Az emberekkel való együttélésem során, minél jobban megfigyeltem őket, annál inkább arra a véleményre jutottam, hogy rendkívül gőgösek. Főleg alkalmi ágyastársaim, a gyerekek elviselhetetlenek. Ha rájuk jön, fejjel lefelé lóbálnak, papírzacskót húznak a fejemre, vagy éppen a tűzhelybe gyömöszölnek.
Bezzeg nekem a mancsomat sem szabad kinyújtanom, mert nyakamon rögtön az egész ház, körbekergetnek, hogy megkínozhassanak. A múltkorában is fényesítgetem körmeimet a szoba tatamiján, mire az asszony úgy méregbe gurult, hogy azóta nincs maradásom a tisztaszobába. Törődnek is ezek avval, hogy a konyha padlóján vacogok a hidegtől!

Rézsút átellenben lakik Fehérke - hódolatom tárgya. Találkozásaink alkalmával arról beszél, hogy nincs az emberhez foghatóan kegyetlen lény a földkerekségen. A múltkor is szült négy drága kis kölyköt, mire a kosztos diákjuk másnapra belehányta mindet hátul a tóba! Mikor ezt elbeszélte, csak úgy hullottak a könnyei. Kijelentette, hogy a macskák nemzetségének, anyáknak és kölyköknek, családi életük háborítatlansága érdekében elkerülhetetlenül meg kell küzdeniük az emberrel, és meg kell semmisíteniük őt. Ezt én is aláírom.
A szomszédék háromszínű kandúrja meg azt sérelmezi igencsak, hogy az ember nem érti a tulajdonjog fogalmát. Nálunk, a macskák nemzetségében ugyanis alapvető jussa bárkinek, hogy ha elsőként talál rá, ő falhatja fel a koncot, legyen az bár a szardínia feje, vagy a pérhal hasa alja. Aki ezt nem tartja tiszteletben, arra jogos e szabályt rákényszeríteni.
Az embereknek, úgy látszik, fogalmuk sincs erről, mert lelkifurdalás nélkül erőszakhoz folyamodnak, hogy elragadják tőlünk, amit jog szerint bekebelezhetnénk.
Persze Fehérkénél, aki mégiscsak egy katona házában él, vagy a kandúrnál, akinek ügyvéd a gazdája, jómagam kissé derűlátóbb vagyok, én ugyanis tanár házában lakom.
Nem baj: hadd teljenek csak a napok egymás után! Az ember sem győzheti örökké. Mi pedig várjunk csak türelmesen: eljön még a macskák kora!

Az emberek gőgjéről a gazdám sok kudarca jut még eszembe, melyeket mind önzésének köszönhet. Ennek az úrnak semmihez nincs érzéke, mégis mindenbe belekap. Haiku-költeményeket farag, küldözgeti őket a Kakukk laphoz, modern verseivel meg a Hajnalcsillag-ot zaklatja. Vaskos angolsággal prózát írogat, majd fogja magát: íjászkodik. Aztán nó-drámát kántál, máskor meg a nyírettyűjét nyekergeti. Ámde - fájdalom - bármihez kezd, semmi köszönet nincs benne. Mindez és a gyomorbaja mégsem gátolja abban, hogy olyan iszonyúan buzgóságos legyen.
Törődik is ő azzal - régen megszokta már -, hogy budivitéznek titulálják a környéken! Fennhangon deklamálja ugyanis a Juja című drámából a fennkölt és közismert sorokat - az illemhelyen:
- Iiiime előőőőállt Taiiiira no Muuuunemori!
A szomszédok meg már előre kuncognak, s lesik, mikor jön rá megint a "Munemori".

Egyszer a gazda mit gondolt magában - megtelepedésem után egy hónapra beállított fizetésnapon, hóna alatt egy nagy csomaggal. Igen kíváncsi lettem, vajon mit is vehetett. Láttam, hogy vízfestéket, ecsetet és rajzpapírt. Ettől kezdve felhagyott a verseléssel-kántálással - festészetre adta a fejét. Rögtön másnap és azontúl is, nap mint nap - méghozzá délutáni alvás nélkül - egyre csak festett a dolgozószobájában. De hogy aztán a képei mit ábrázolnak, akárki nézze is, nem támad semmiféle elképzelése. Úgy tűnik, mintha maga sem bízna a dologban.
Egy napon a következő beszélgetést hallgattam ki, amikor meglátogatta egy barátja, aki szépészettel vagy mivel foglalkozik.
- Nem megy, sehogy se megy nekem ez a festészet. A másét nézve könnyű mesterségnek látszik, de amint magam ragadok ecsetet, egyszerre elnehezül a kezemben. - Így vallott a gazdám.
Bizony ám, gondoltam magamban, minden szava szent igaz. A barát aranykeretes szemüvegét gazdámra villantotta.
- Nem is lehet az másként kezdetben. Csak úgy fejből, bent a szobában, semmire se mégy. Már a régi nagy olasz mester, Andrea del Sarto is megmondta: ha képet festesz, magát a természetet kell másolnod, azonmód, ahogy van. Csillagok az égbolton, harmat gyöngye a füvön. Az égen madarak repülnek, alant vadak szaladgálnak és aranyhal úszik a tóban. Száraz ágon téli varjú ül. A természet maga egy nagy, eleven festmény. Na szóval, ha igazi képet akarsz festeni te is, ajánlatos, hogy előbb néhány vázlatot készíts.
- Csakugyan ezt mondta volna Andrea del Sarto? Fogalmam sem volt róla. - Gazdám el volt ragadtatva. - Tényleg igaza van! Szóról szóra úgy van, ahogy mondja!
Láttam, hogy csúfondáros mosoly játszik az aranykeretes szemüveg mögött.
Másnap, amikor szokásom szerint kimentem a verandára, s nekiláttam, hogy jóízűen szunyókáljak egyet, hát nem a gazda szöszmötöl mögöttem? Szokásától eltérően otthagyta dolgozószobáját! Én persze felébredtem, és résnyire nyitott szemmel figyeltem, mit csinál vajon. Kérem, Andrea del Sartót majmolta buzgón! Nem bírtam megállni, hogy e látványtól belül el ne röhögjem magam. Íme a barátja ugratásának eredménye: becses személyemről kezd vázlatokat készíteni. Az álom már régen kiszállt a szememből, nagy kedvem lett volna egy hatalmasat ásítani. De hát a gazdám oly szorgosan vázlatolt, hogy türtőztettem magam: nem akartam elrontani neki. A kontúrokkal már végzett és az ábrázatom festéséhez fogott hozzá.
Őszintén szólva nem tartom magam elsőrendű macskaszépségnek. Nem gondolnám különbnek másokénál sem a hátam ívét, sem a szőrzetemet, sem a pofám formáját. De akármilyen csúf vagyok is, olyas szerzet nem lehetek, mint amilyet a gazda papírra vetett.
Először is: más a színem. Sárgás alapon fénylő hamvasszürkével csíkozott bundám akár a perzsamacskáké. Ezt a tényt bárkinek, aki rám néz, meg kell állapítania.
Amilyenre azonban a gazda festett! Se nem sárga az, se nem fekete. Nem is szürke, nem is barna. De még csak ezeknek a keveréke sem! Színnevet nem lehet rá alkalmazni: teljességgel meghatározhatatlannak mondható.
Aztán még egy csodás részlet! Nem volt szemem. Csakhogy a képen még valami szemféle hely sincs megjelölve, ezért eldönthetetlen marad: vak-e a macska, vagy csupán aluszik. Köztünk maradjon: Andrea del Sarto ide vagy oda, az ilyesmi azért mégse járja.
Ugyanakkor képtelen voltam elfojtani csodálatomat ekkora odaadás láttán. Igyekeztem is, hogy a lehetőségekhez képest mozdulatlan maradjak. Ámde olyan vizelhetnék jött rám, hogy az izmaim valósággal görcsbe rándultak. Egy perc és mi lett a vége? Önkéntelenül, is kinyújtottam a mellső lábam, és a fejem lesunyva óriásit ásítottam. Pofátlanság volt. Mindegy, gondoltam, már úgysem lehet jóvátenni, hogy így belerondítottam a gazdám dolgába, félrevonultam hát könnyíteni magamon. Ekkor harsant fel gazdám ordítása.:
- Hülye állat!
Jó, rendben van, mindenkire ezt mondja, aki megharagítja. De azért mégis szemtelenség, hogy nem vette figyelembe, milyen önfeláldozóan tűrtem miatta!
Én még ezt se bánnám, ha valamivel nyájasabban fogadná, amikor a hátára mászom. A szidalmakat is kibírnám, de ő soha nem tesz kedvemre. Csak mert a kisdolgom miatt felkelek, hülye állatnak nevez szívtelenül.
Az ember mind önnön fölénye tudatában pöffeszkedik. Mennyire felfuvalkodik, ha előbb-utóbb nem születik nála is erősebb lény a földre, azt csak a jó ég tudja!
De ha csak ennyiben állna az ember gőgje! Erkölcstelenségéről hallottam én már gyászosabb történetet is. A házam mögött van egy alig tízöles kert. Teabokrokkal. Nem nagy, éppen meglehetős, a nap besüt rá. Ide szoktam elvonulni a gyerekek zajongása elől, ha nem tudok szunyókálni, vagy ha az unalom a gyomromra megy. Itt felüdülök és erőre kapok.
Történt egyszer egy szép késői őszi napon, délután, úgy két óra körül, hogy a kert felé irányítottam lépteimet, csak úgy a testmozgás kedvéért, mivel ebéd után már hunytam egyet. Kerülgettem a teacserjék gyökereit, s ahogy elértem a nyugati oldalt szegélyező ciprussövényt, látok ám egy nagy macskát, amint az elszáradt krizantémokat agyonnyomva hever gondtalanul. Úgy tetszett, mintha személyem közeledtét nem észlelné, vagy csak teszi magát, hogy figyelemre se méltat. Hosszan elnyúlt testtel feküdt ott, s nagyokat szuszogva szendergett.
A magam részéről ekkora merészség láttán nem győzök csodálkozni. Veszi a bátorságot, hogy más keretjébe behatoljon, s nyugodt lélekkel durmol!
Színfekete macska volt ő. Bundáját elárasztotta a kora délutáni napfény, s úgy tűnt, mintha lángok csapnának róla a szemembe. Termete pedig oly fenséges, hogy a macskák között királynak kellett vélnem. Legalább kétakkora volt, mint jómagam. Minden mást kitörölt szívemből a csodálat.
Az ámulattól összeroskadva csodáltam, amikor az őszi szél csendesen megzörrentette a szilfaágak baldachinját a feje fölött és néhány levél pergett alá a krizantémnyoszolyára.
A fenség szeme erre hirtelen kerekre nyílt. Még ma is magam előtt látom.
Szeme túltett a legszebb borostyánon is, melyért az ember pedig annyira odavan. De a teste mozdulatlan maradt. Mélyről fakadó tekintete sugarakat lövellt, s úgy tűnt, hogy ezek kicsi homlokomon összpontosulnak.
- Hát te meg kifene vagy? - szólalt meg királyi mivoltához képest bizony bárdolatlanul.
Hangjának mély zengése még egy kutyát is megfutamított volna, hát jómagam is megijedtem. A megszólítást viszonzatlan hagyni azonban nem lett volna okos dolog.
- Én, kérem, macska vagyok. Nevem még nincsen - válaszoltam a körülményekhez képest nyugodtan, közönyt színlelve. A szívem azonban a torkomban dobogott. A nagy király erre leplezetlen megvetéssel végigmért.
- Heee? Macskaaa? Aszongya, macska... röhögnöm kell. És honnét szalajtottak, te?
Micsoda egy fennhéjázó alak ez, gondoltam magamban.
- Jómagam itt a tanár házában lakom.
- Mingyár gondoltam, amilyen girhes vagy... - folytatta magas lóról, pedig a szavaiból ítélve nem lehetett valami jó házból való úrimacska. Viszont dagadt és jóllakott - jól mehet sora, azt láttam. Nem álltam meg, hogy ne viszonozzam kérdését:
- És te hová valósi vagy?
- Heee? Setétnek hínak a kocsiséknál - válaszolta önelégülten.
Szó, ami szó, minden megvilágosodott, hiszen nincs a környéken senki, aki ne hallotta volna a riksásék szilaj macskájának hírét. A gazdája csupa nyers erő, de nem jár össze senki se vele, mivel nem egy iskolázott fő. Olyan fickó, akivel szemben mindenki három lépés távolságot tart. Ahogy a nevét meghallottam, kezdett bennem is valami lenézésféle ébredezni, jóllehet idegességemben még igencsak viszketett a hátsóm. Hogy próbára tegyen tudatlanságát, a következő kérdést intéztem hozzá:
- A fenébe is, melyik különb, a riksás vagy a tanár?
- No né! Naná hogy a riksás! Erősebb! Csak rá kell nézni a te gazdádra, a tanárra, csupa csont és bőr!
- Te is jó erős vagy. Úgy látszik, gazdád, a riksás bőven ad falnivalót.
- Bökd meg, én akárhová mék, mindenütt kiszúrom a kaját. Te is ne itt kóvályogj a bokrok között, gyere csak utánam, meglátod, úgy meghízol, hogy egy hónap múlva rád se ismernek!
- Jó, jó, ha meg akarok hízni, majd értesítelek. Viszont a tanár háza sokkal nagyobb, jobban el lehet benne lakni!
- Marhaság! Akármekkora is, a hasadat nem töltheted meg vele!
Ettől aztán annyira begerjedt, hogy dühöngve faképnél hagyott, miközben a fülei úgy meredtek az ég felé, mint a bambusz rügye tavasszal. Ettől kezdve számíthattam ismerőseim közé Setétet a riksáséktól.

Megesett, hogy összefutottam vele. Mindahányszor olyan magas lóról beszélt, mint ahogy egy riksás macskájához illik. Tőle hallottam az imént már említett esetet az emberi léhaságról. Midőn egyszer jómagam és Setét szokásunkhoz híven a meleget árasztó bokrok között heverészve meghánytuk-vetettük a világ folyását, és ő már többször eldicsekedett viselt dolgaival, hirtelen felém fordult, és fensőségesen a következő kérdést intézte hozzám:
- Hát te! Hány patkányt kaptál el eddig?
Nyilvánvaló, milyen kínos volt számomra az imigyen nekem szegezett kérdés, mert jóllehet ész dolgában jóval többre tartom magam Setétnél, tisztában voltam azzal, hogy testi erőben és bátorságban össze sem lehet vetni vele. Mindazonáltal ami igaz, az igaz, a hazugság nem kenyerem, így hát: - Gondolni már sokszor gondoltam rá, hogy fognék, de még nem jutottam hozzá - válaszoltam.
Erre akkorát kacagott, hogy a hosszú bajusza is belerezgett.
Pedig ez a Setét igazán kezelhető jószág - mint a dicsekvők általában -, elég volt neki néhány helyeslő köhentés a homályosabb részeknél, és az, hogy figyelmesen hallgatták. Jómagam eléggé kiismertem és tudtam, hogyan kell lovat adni alá, s ez alkalommal sem bajlódtam a magyarázkodással, hanem hagytam, hadd hetvenkedjék - elég hülye hozzá, hogy valami marhaságba bonyolódjék, aztán majd a zavarosban én is halászgathatok. Ezért szerényen, de sunyi módon csak annyit mondtam:
- Ó, te persze, a korodból ítélve, jó néhányat elkaphattál. - Erre aztán ráharapott.
- Bizony ám! Vagy harmincat-negyvenet! - válaszolt valósággal megrészegülten, majd így folytatta:
- Egy-kétszáz patkánnyal bármikor elbánok, csak görény ne legyen közöttük, mert azzal egyszer csúnyán megjártam.
- Ó, csakugyan? - adtam az ártatlant. Erre Setét nagy szeme még jobban kimeredt.
- Tavaly nagytakarításkor a gazda fogta a meszet, és ahogy bemászott a veranda alá, egy akkora bazi nagy görényt ugrasztott ki onnét, hogy még!
- Hűha! - mímeltem a meglepődést.
- Az ám! Gondoltam, görénynek görény, de egy jókora patkánynál mégse sokkal nagyobb! Azannyát, mondok magamban, ezt elkapom! Annyira begerjedtem, hogy utána vetettem magam és egy árokba zavartam.
- Jól tetted - biztattam.
- A nyavalyát! A végén, amikor már-már utolértem, felemelte a farkát, és akkorát durrantott a pofámba, hogy azóta is kigyön a bélem, ha csak meglátok egy ilyen dögöt! Büdös, mint a rosseb!
És mintha megint a tavalyi penetráns bűzt érezné, mellső lábával kétszer-háromszor végigdörgölte a pofáját. Nagy méreg, véltem jómagam is, s gondoltam, továbblendítem a beszélgetést.
- De bezzeg a patkányok nem kerülik el a végzetüket. Hiszen te mint patkányfogó nagy hírnévre tettél szert! Attól is vagy ilyen szép kövér, ragyogó, mert patkánnyal jól teletömted magad. - Szavaim, melyeket hízelgésnek szántam, az ellenkező hatást váltották ki belőle. Keserveset sóhajtott.
- Hadd el! Én gürcölök, fogom a patkányokat, a gazdám meg... az emberhez fogható önző ganét nem hord a hátán a föld! Amit elkapok, mind beviszi a csendőrségnek. A csendőr meg azt se kérdi, ő fogta-e, csak leszurkolja neki az öt szen díjat. Ez az én fene ette gazdám már vagy egy jen ötven szent zsebre vágott az én érdememből, de még csak eszébe se jut, hogy vessen érte nekem is valami jobb falatot. Hajaj, az emberfajzat... képmutató tolvaj mindenik!
Lám, még ez a tanulatlan Setét sem olyan ostoba, hogy rá ne jöjjön arra, ami kézenfekvő, de ettől aztán úgy méregbe gurult, hogy a szőr felállt a hátán. Valahogy kellemetlen érzésem támadt, ezért szerét ejtettem, hogy csendben lelépjek. Azóta eszem ágában sincs patkányt fogni. Tanulva Setét esetéből, felhagytam avval is, hogy bármi más prédára vadásszam. A cserkészésnél különb élvezet a szundikálás. Ha egy macska tanár házában lakik, a természete is legyen hozzá hasonló. De jó lesz, ha vigyázok, mert még gyomorbajos válik belőlem is. Ha már a tanárról esett szó, úgy látszik, rájött, hogy végképp semmi reménye a vízfestés elsajátítására, mert december elsején így írt a naplójába:
"Ma találkoztam N. N. úrral először. Meglehetős kicsapongó hírében áll, s tényleg úgy viselkedik, mint egy nagyvilági férfiú. Az ő fajtáját kedvelik a nők, úgyhogy pontosabban szólva nem is annyira kicsapongó, mint inkább elkényeztetett. Irigylésre méltó, hogy - amint mondják - a neje eredetileg gésa volt. Akik a nagyvilági embereket ócsárolják, többnyire képtelenek az élvhajhászásra. És viszont: sokan vannak olyanok, akik csupán tetszelegnek a világfi pózában, pedig semmi hajlamuk sincs rá. Attól tartok, éppen olyan ez, mint az én esetem az akvarellel: hiába kínlódtam vele. Én ugyan nem vagyok világfi, de éppen olyan vagyok, mint aki tetteti: jó vendéglőkbe, találkahelyekre jár, hogy gáláns férfiúnak mutatkozzék. Szerettem volna az emberek előtt a jeles akvarellista szerepében tetszelegni. Ezért jobb, ha leteszek róla, mert társaságbelieket majmoló ostobáknál többet ér a szegény vidéki élhetetlensége."
Amit a nagyvilági emberről tart, azt én nem írom alá. Az pedig egyenesen tanárhoz méltatlan marhaság, hogy irigyel valakit, akinek a felesége gésa volt! De az kétségtelen, hogy a vízfestményeit helyesen ítéli meg. Viszont függetlenül attól, hogy van önismerete, mégsem tud elszakadni a hiábavalóságoktól. Eltelt két nap, és december negyedikei dátum alatt ezt írta naplójába:
"Azt álmodtam, hogy valaki felszedte és csodás keretbe foglalva kiakasztotta az ajtó fölé a vízfestményemet, melyet magam oly silánynak tartok, hogy elhajítottam. Ahogy így, bekeretezve megszemléltem, látom ám, hogy milyen nagyszerű lett. Örülök módfelett. S hogy imigyen töltöm az időt, gyönyörködve magamban a remekművön, hajnalodik, fölserkenek - és olyan világos ismét a tehetségtelenségem, mint a felkelő nap."
Úgy látszik, a gazda mély álmában is lépten-nyomon belefelejtkezik a vízfestés gondolatába. Persze igazi akvarellista éppúgy nem lesz belőle, mint előkelő, nagyvilági férfiú.
Az álomra következő napon a már említett aranykeretes szemüvegű műítész hosszú szünet után ismét meglátogatta a gazdát. Ahogy letelepszik, mindjárt rákezdi:
- Hogy áll a vízfestés?
A gazda meg, mintha mi sem történt volna:
- Úgy tettem, ahogy tanácsoltad, vázlatokkal szorgoskodtam, és tényleg, ahogy belejöttem, egymás után fedeztem föl a dolgok formai és színbeli változásait, amit azelőtt nem is vettem észre. Rájöttem, hogy a nyugatiak is úgy fejlődtek idáig, hogy régóta szorgalmazzák a vázlatkészítést. Ahogy Andrea del Sarto is megmondta. - A gazdám úgy dicséri Andrea del Sartót, mintha nem is írta volna azokat a naplójegyzeteket! Erre a műítész röhögve megvakarja a fejét:
- De hiszen az merő kitaláció!
- Micsoda? - hüledezik a gazdám, de még nem érti, hogy bolonddá tették.
- Még hogy a te imádott Andrea del Sartód! Jól becsaptalak vele, mi? Nem hittem, hogy készpénznek veszed, amit mondtam! Hahahaha! - Az oldalát fogta, úgy röhögött. Jómagam, aki a verandáról hallgattam a párbeszédet, kíváncsi lettem, vajon ma este a gazda mit ír a naplóba!
Az a tudós férfiú, a műítész abban találja örömét, hogy efféle hülyeségeket terjeszt. Úgy látszott, ügyet sem vet rá, hogy a gazdámban mekkora visszhangot ver ez az Andrea del Sarto, mert könnyedén folytatta, amint alább következik:
- Nos, érdekes, hogy az embereket milyen könnyű beugratni. A múltkor például kifejtettem egy diáknak, hogy Nicholas Nickleby azt tanácsolta Gibbonnak: nagy művét, A francia forradalom történeté-t ne franciául írja, hanem angolul.1 A diáknak embertelen memóriája volt s így röhejes módon visszahallhattam az egészet az Irodalmi Társulat ülésén, halálkomoly formában. Voltak ott vagy százan, s mindegyik csupa fül. De ez még semmi! Egyszer irodalmárok között a szó Harrison történelmi regényére fordult, a Theophano-ra.2 Megjegyeztem, hogy a történelmi regényeknek ez a csúcsa, különösen a hősnő halálának leírása hátborzongató, mire a velem szemközt ülő tanárember - abból a fajtából, melynek a száján ki nem csúszna a "nem tudom" - buzgón helyeselni kezdett. Remekműnek mondta, s ebből rájöttem, hogy ez a férfiú éppúgy nem olvasta a könyvet, ahogy én sem. - Gyomorbajos gazdám erre már megütődve közbekérdezett:
- Mit csinálsz, ha valaki akad ennek a badarságnak a hallgatói között, aki tényleg olvasta a regényt?
Az volt az érzésem, nem is azon akad fenn, hogy embereket becsapnak, hanem inkább a leleplezés veszélye aggasztja. A műítész azonban oda se neki:
- Á, ilyenkor mondasz valamit, hogy más könyvvel tévesztetted össze, vagy effélét. - S göcögve nevetett.

1 Gibbon természetesen a Római Birodalom hanyatlásáról és bukásáról írta a művét. (A lábjegyzetben lévő magyarázatok a szerkesztő jegyzetei.)
2 Theophano címmel senki sem írt történelmi regényt - a műítész itt már megint a tanárt ugratja.

Bár ennek a műítésznek aranykeretes szemüvege van, a jelleme mégis a riksás Setét nevű macskájára emlékeztet. A gazda nem is szólt egy szót sem erre, csak némán fújt egy füstkarikát Aszahi cigarettájából, mint aki arra gondol, hogy neki ugyan nem lenne ehhez bátorsága. A műítész szemén látszott, hogy magában azzal folytatta: "így van ez a te művészkedéseddel is...", fennhangon meg:
- Persze a tréfa az tréfa, de a festészet komoly dolog. Azt mondják, Leonardo da Vinci arra biztatta tanítványait, hogy másolják le a templom falán a beázás okozta foltot. És tényleg, ha bemégy például az illemhelyre és megfigyeled a falon a foltokat, igen természetes mintákat lehet ellesni. Ha figyelmesen vázlatokat készítesz róluk, meglátod, milyen érdekes eredményre jutsz.
- Már megint bolondítasz?
- Dehogy, ez most tényleg igaz. Szerintem nagyon szellemes mondás. Valóban mondhatta Leonardo da Vinci.
- Hát szellemes, az szent igaz. - A gazdám már félig-meddig el is hitte. Az még azonban nem látszott rajta, rászánja-e magát, hogy a budiban vázlatokat készítsen.

Setét, a riksás macskája levert mostanában. Egykoron fényes szőre megfakult, vedlett. Szeme, mely régen a borostyán ragyogásán is túltett, ma zavaros, csipás. Töretlen energiája, amit szintén csodáltam valaha, mintha elszivárgott volna izmaiból. A teáskertben, mikor utoljára láttam, érdeklődtem hogyléte felől.
- Elegem van már a görények valagából és a halaskofa husángjából - felelte bánatosan.

A fenyők közti jókora tisztáson csupa vörös falevél kavarog, mint régi álmok emléke, a medence körüli kaméliák csupaszok, szirmaikat sodorja a szél. A verandán hamar átsuhan a téliesre vált napsugár, alig van nap, hogy ne fújna a hideg szél, és én érzem, hogy nemigen adódik már alkalom csöndes sziesztára odakinn.

A gazda mindennap elmegy az iskolába. Hazatérve beveszi magát a dolgozószobájába. Ha néha meglátogatja valaki, annak azt hajtogatja, milyen cudar dolog tanárnak lenni. A vízfestést elhanyagolja. A pepszint nem szedi, mert - mint mondja - nem jó az semmire. A gyerekek, hála az égnek, óvodába járnak, bár ha hazajönnek, folyton kornyikálnak, labdával hajigálnak és olykor a farkamnál fogva meg-meglóbálnak.

Nem részesülök lakomákban, nem is hízom el, mégis meglehetős egészségnek örvendek, élem napjaimat a hanyatlás minden jele nélkül. Változatlanul nem vagyok hajlandó patkányt fogni és utálom a cselédet, Ó-szant. Nevem még nincs, de tudván, hogy a nagyravágyás hiábavaló, beérem azzal, hogy a tanár házában névtelenül éljem le napjaimat életfogytiglan.


Második fejezet

Újév óta személyem meglehetős hírnévre tett szert, s ennek köszönhetően most már magam macskaságában is feljebb hordhatom az orromat.
A gazdám ugyanis, éppen az újesztendő napján, kapott egy üdvözlőlapot valami festő barátjától. Fent piros, lent sötétkék, középen meg ott kuporgott valami állatféle, pasztellben festve. A gazda benn tanyázott a dolgozószobájában, amiről már beszéltem. Rámeredt a kezében tartott levelezőlapra. Oldalról nézte. Majd felülről. Egyszer csak fennhangon így szólt:
- Hm, a színezése egész ügyes...
És csak bámulta egyre. Már-már letette volna olykor, de félúton meggondolva magát, ismét felemelte, hogy még alaposabban szemügyre vegye. Kinyújtott karral eltartotta magától és hátradőlt, mint amikor az öregek a jóskönyvet betűzgetik. Az ablakhoz fordult s a napvilág felé billentette, majd az orrával szántva a papírt, kimerítően megvizsgálta, úgyhogy jómagam ettől a folytonos izgés-mozgástól már kis híján lebucskáztam a térdéről. Ekkor lassan csillapodni látszott, s megint megszólalt félhangon:
- De hát mi a nyavalyát ábrázolhat?
No lám, a színezés megbűvölte, de arra már nem volt esze, hogyan nézze a kis kuporgó figurát, ezért egyre csak azon törte a fejét, mi lehet az. Erre már magam is kíváncsi lettem, ugyan mi lehet olyan érthetetlen, s csak úgy fektemből, félig nyitott szemmel odavetettem egy lusta pillantást. És akkor látom, hogy a kép - minden kételyt kizáró módon - engem ábrázol. Hát az biztos, hogy én nem jegyeztem el magam Andrea del Sartóval, mint egyesek, de azt meg tudom állapítani: a kép színe-formája igazi festő ecsetjére vall. Bárki láthatja: ez ám a macska! S mi több, nem is akárki - én magam vagyok. Minden kétkedés kizárva - remekbe festettek. Szegény gazdám meg csak töri a fejét, hogy mi lehet! Pedig a szemét majd kiszúrta! Ó, bárcsak rávezethettem volna szegényt az igazságra: én, én vagyok a képen! Vagy, ha nem, hát csak annyit: ember! ez egy macska! De, fájdalom, nem lehetett. Az ember nem olyan állat, akit megajándékozott volna az ég macskanépünk nyelvének megértésével - tudatlanságban hagytam tehát. Sajnálom.
Ha már itt tartunk, az ember hogyan nyilatkozik a macskáról? Lekezelően. És megbocsásson a nyájas olvasó, áldatlan egy állapot ez. Sőt! hovatovább sértő. Ezek a tudós tudatlanok, ezek a tanárfélék azt képzelik, hogy az állatok, mint a tehén meg a ló például, csak az ember vakarékával érnek föl. A macska meg még azoknál is alábbvaló, mintha csak a ganéjukból állt volna össze. Már bocsánatot kérek: becsületére válik annak, aki így vélekedik? Tárgyilagos vagyok. De mint macska nem bírom elviselni a megaláztatásokat.
Magasról tekintve, felületesen: egyik macska olyan, mint a másik. Úgy tűnik, hogy nincsenek is egyéni tulajdonságaik. Ám lépjünk közelebb, tekintsünk bele társadalmunkba, s máris megbizonyosodhatunk felőle, hogy a macskák éppoly különbözőek, mint az emberek. A szemrevételezés feltárja a sokféleség gazdagságát. A kackiás bajusztól kezdve, a fül vágásán folytatva, egészen a farokkunkorig: ahány, annyiféle. Más bizony a szeme-orra metszése, szőre állása, formája-nagysága mindnek! Azután az egyik délceg, a másik ványadt, és ízlésében is különbözik mindahány.
Az ember azonban képtelen rá, hogy a fizimiskánkat egymástól megkülönböztesse, pedig az eltérések majd kiszúrják a szemét. Valahogy nincs ez rendjén. Hol él az ember? Igaz, igaz, a régiek megmondták: hasonló a hasonlóhoz húz, s talán a macskaságot a nem-macska fel sem foghatja. Sokra vitte az ember, de azért hozzánk fel nem ér! És mondjuk meg őszintén, mi az, hogy sokra vitte? Csak ő gondolja így. Voltaképpen még az együttélés alapelveit sem ismeri, pedig a kölcsönös megértés és szeretet a legfontosabb. Mit csináljunk? Így áll a dolog.
Ez az én szűkkeblű gazdám egy rosszindulatú féreg. Beragadt az odvába, ott henyél és mit sem ért a világból. Játssza a visszahúzódó bölcselőt. Nevetnem kell.
Jellemző a korlátoltságára, hogy azt sem fogja fel: ez a képeslap engem ábrázol. Azon töpreng félhangosan, hogy az orosz-japán háború második évében járunk, tehát a képen látható figura - medve lehet!
Csak bóbiskoltam a térdén tűnődésbe merülve, mikor is a cseléd újabb képeslapot hozott. Külföldi lap volt, négy-öt macska sorjázott rajta szépen. Ez tollat markolt, az könyvben lapozgatott - egyszóval szorgosan tanultak a cicák. Egyik elmászott a helyéről, hogy az asztal sarkán macskatáncot lejtsen. Az ábra felett szénfekete japán tussal felirat: "Macska vagyok." Hozzátoldva jobboldalt egy haiku: "Tavaszi napon minden macska olvas, táncol." Az üdvözlőlap a gazdám régi tanítványától érkezett. Első látásra meg kellett volna értenie, de bamba ábrázatán csak alig-alig pislákolt némi értelem.
- Hm... csak nem a Macska évében járunk? - mormogta magában.
Talán sohasem ébredt volna rá, milyen becses lett személyem az idén, ha nem jön be a harmadik lappal is a szolgáló. Kép nem volt rajta, de a szövege! "Boldog új évet kívánok!" Majd pedig: "Jelentse tiszteletemet házi macskájuknak!" Nincs az a bárgyúság, melyet az ilyen világos beszéd szét ne oszlasson: a gazdámnak is dereng már valami. Na... na, nicsak: érti!
Ekkor megéreztem, hogy tekintete más, mind eladdig. Több-kevesebb tisztelet tükröződött benne. Úgy nézett rám, ahogy néznie illő. Így tárult fel előtte egy olyan világ - a jóvoltomból -, melyről addig sejtelme se volt.
Abban a szent pillanatban megszólalt a kertajtó csengője: csin-csin-csingiling. Vendég jön, megy a cseléd kinyitni. Én a magam részéről senki fia elé nem sietek, kivéve Ume úr, a derék halárus kifutóját. Maradok nyugton tehát, ahol vagyok, ültő helyemben, gazdám ölében. Az meg olyan nyugtalanul les az előszoba felé, mintha adósságáért törne rá az uzsorás. Úgy látszik, nincs nagy kedve újévet köszöntgetni, poharazgatni senkivel. Csak azt nem értem, hogy akkor miért nem megy el idejében itthonról, hiszen így megszabadulhatna a látogatóktól. Akár az osztriga, odaragadt a helyéhez.
Belép a cseléd, hogy jelentse: Kangecu úr érkezett.
Ez a Kangecu - mondják - már sokkal híresebb, mint a gazdám, pedig egykor az ő tanítványa volt. Miért, miért nem, gyakran látogatja hajdani mesterét. Nyafog, ha van nője, nyafog, ha nincsen; a világ hozzá jó vagy rossz, érdekes-érdektelen dolgokról szenveleg, majd távozik. Urunk pedig, ez a savanyúvendel, érti is meg nem is Kangecu fecsegését. Nem fér a fejembe, minek hallgatja annyira. Mindenesetre adja alá a szót bőséggel, hogy maga ülhessen némán, akár az osztriga.
- Bocsánat a hosszas elmaradásomért - szólt a vendég -, de töméntelen dolgom van ilyenkor év végén. Igazán azon vagyok, hogy eljöjjek, de széttépni nem tudom magam.
- Ilyen talányosan kezdte ez a Kangecu, s közben morzsolgatta a kabátja zsinórját.
- Hát hol tekeregtél, he? - kérdezte a gazda szigorral. Ő is ránt egyet a haorija ujján, mert előbukkant az alsóneműje. Úgy látszik, kicsit szűk rá a kabát.
- Messze, más határokon, hehehe... - S erre kivillant Kangecu ifiúr két szemfogának a - hiánya.
- A fogad meg hová lett? - fordít a szón a mester.
- Izé... voltaképp... egy bizonyos helyen... gombát falatoztam.
- Micsodát?
- Ahogy mondom, gombát! Belevájtam a fogam a kalapjába, s erre: reccs - kitörött!
- Micsoda egy rozzant aggastyán, gombába törik a foga! Egy haikuhoz jó téma, ám a csókhoz sehogy se, mi? - gúnyolódott a gazdám és meglapogatta a fejemet. Kangecu örömmel megdicsért:
- Ahá! Ez az a macska! Nem valami kövér, de ha felcseperedik egy kissé, még a riksás Setétjével is felér!
- Hát igen, szépen gyarapszik mostanában! - válaszolja erre a gazdi elégedetten. Jaj, imádom, ha dicsérnek, de a fejemnek már éppen elég a lapogatásból.
- Szóval... tegnapelőtt este zenéltünk egy kicsit - tér át más tárgyra Kangecu ifiúr.
- Zenéltetek? És hol?
- Mindegy az, nem kell kérdezni; igen érdekes volt, mert három hegedűt kísért egy zongora. Ha hárman húzzák egyszerre, még akkor is jól hangzik, ha valamelyik melléfog. Én odaplántáltam magam a két nő közé, és azt hiszem nem vallottam szégyent vonókezelésemmel.
- Ugyan miféle nők lehettek azok? - A gazda hangjában megcsendült az irigység.
A gazda kiszáradt kórónak tetteti magát, vagy rideg kősziklának, de hiába: egyáltalán nem közömbös a szépnem iránt.
Olvasott egyszer egy férfiról egy külföldi regényben, aki majd minden asszonyba belészeretett. Mondjuk, az útjába akadó tíz közül hétbe. Nagyon nagy hatással volt ez rá, ugyanis komolyan vette mindazt, amit az író tréfának szánt. Sehogy sem fér a macskafejembe, hogyan is adta a fejét osztrigasorsra egy ilyen gyönyörökre vágyó férfiú. Mondják, szerelmi csalódás érte, rebesgetik, hogy gyenge a teste, a gyomra, mások azt gyanítják, hogy szegény és pipogya. De hát oly mindegy, hogy miért, miért sem; az én gazdám nem válik ki Meidzsi-korunk1 embertömegéből annyira, hogy érdemes lenne részletesen foglalkoznunk vele.
1 A japán történelem 1868-tól 1912-ig tartó szakasza.
Szóval, miközben a gazda mohó kíváncsisággal faggatta nőcsábász Kangecut, az a halpástétomnak szentelte inkább figyelmét, hogy pálcikájával még jobban szétmorzsolva fél fogára vehesse. Olyannyira, hogy már jómagam is aggódni kezdtem: odavész a maradék foga, de aztán mégsem történt baj. A mesterkedés közben azért félvállról odavetette:
- No nem, ön úgysem ismerheti őket, távol esnek az ön köreitől...
- Csak n... - harapta el a szót a gazdám. Valami olyan kérdés lehetett a nyelvén, ami azzal kezdődik, hogy "csak nem a...?" Kangecu még tovább akarta csigázni a kíváncsiságát, s ezért úgy tett, mintha megelégelné a témát, s másra terelte a szót.
- Micsoda remek időnk van ma. Nem szánná rá drága idejét egy kis sétára? Az ilyesmi látványosnak ígérkezik, hiszen Port Arthur elestének hírére az egész város felbolydult. - A mester - jóllehet látszott rajta, hogy inkább a nőkről hallana még valamit, mintsem Port Arthurról - rövid tanakodás után engedett a rábeszélésnek.
- Jó! Menjünk hát.
Változatlanul a fekete haori van rajta, alatta az elhalt bátyjáról rámaradt selyemkimonó, a híres Jukicuban készült, de jócskán viseltes már. Akármilyen erős selymet szőnek ottan, nem lehet a végtelenségig nyűni. Helyenként pótháló-vékonyságúra kopott, s a világosság felé tartva kirajzolódott a tű útja is, mellyel a foltozást végezték rajta.
Mindegy az én gazdámnak, újév vagy nem újév; hétköznap-ünnepnap csak ugyanazt viseli. Vagy mert egyebe sincs, vagy mert lusta átöltözni. Annyi szent, hogy ennek nem szerelmi csalódás az oka. Ha elmegy hazulról, abban a ruhában lép ki a kapun, amelyik éppen rajta van.
Elindultak tehát, én pedig - oppardon! - bekebeleztem, amit Kangecu ifiúr a falatozásból meghagyott. Mostanában már nem vagyok akármilyen átlagmacska. Felérek már bizony Momokava Dzsóen legendás macskáival, vagy akit Thomas Gray örökített meg, amint aranyhalra ácsingózott. És az olyan népséget, mint Setét a riksáséktól, már figyelemre sem méltatom. Így azután nem is förmednek többé rám, ha elcsenek egy kis halat.
Különben nemcsak a magamfajtának vannak efféle titkos üzelmei. Ó-szan, a szolgáló is hányszor kísértésbe esik, ha nincs otthon az asszonya, s megkívánja a süteményt, vagy megkívánja, hogy kísértésbe essék. És nemcsak ő, a gyerekek is, akikről pedig az anyjuk fennen hangoztatja, milyen jó nevelésben részesülnek, ők is mindig ilyesmiben sántikálnak. A minap is mi történt: felkeltek mindketten pokol korán, mikor a szülők még aludtak, és odatelepedtek az asztalhoz egymással szembe. Az apjuktól minden reggel kapnak a kenyeréből egy darabot, meghintve cukorral. Aznap is ott állt kikészítve az asztalon a cukortartó, benne a kanál. De hát milyen gyakorlatuk is lehetne az ilyen osztozásban! A nagyobbik fogta a kanalat és a tányérjára vett a cukorból, mire persze a kicsi következvén, a nénjéhez hasonlóan cselekedett. Kis szünet. Egymásra néztek és a nagyobbik ismét vett egy kanállal és hozzátette a zsákmányhoz. Szintúgy a kisebbik. A nővér megint egyet, a húga is. Na még egyet! A kicsi se maradjon alul. Így zajlott a szemem láttára: egyet nekem, egyet neked. Mígnem mindkét tányéron cukorhegy tornyosult már. Akkor kijött a gazda - szemét dörzsölve félálmában -, fogta a két tányért és visszaöntötte a kiürített cukortartóba mindkettőjük zsákmányát, helyreállítván a dolgok eredeti rendjét.
Látom ám én az ilyesmit! S mire jutottam: az ember talán túltesz a macskán is haszonlesésben meg abban, hogy önzetlennek tudja mutatni magát, józan ész dolgában azonban alulmarad. Én például jól tudtam, hogy nem hegyet kell építeni a cukorból, jobb azt felnyalni tüstént. Sajnos, mint tudjuk, nem értik ezek a macskák nyelvét, s így sajnálkozva bár, de némán figyeltem csak a dolgokat a rizseskondér tetejéről.
Azt viszont nem tudom, merre járhatott a gazdám Kangecu ifiúrral, de aznap jó későn keveredett haza és másnap csak úgy kilenc tájban ült a reggelizőasztalhoz. Nekem a már említett rizseskondér tetejéről volt szerencsém látni, hogyan falja a mocsit, egyiket a másik után anélkül, hogy egy szót is szólna közben. A rizsszeletek elég kicsik voltak, hatot-hetet befalt, mire jóllakva leeresztette az evőpálcikáját. De egy darabot a tálban hagyott. Ha más teszi ezt a családból, el nem nézte volna annak az ilyen rendetlenkedést, de magával bezzeg kivételezik, s eltelve családfői dicsőségével, gőgös nemtörődömséggel tekint alá a félig elszenesedett mocsi gyanús lében hentergő tetemére. Sőt amikor a felesége elővette a gyomrára való gyógyszert, hogy elébe tegye, rászólt:
- Nem veszem be. Úgyse használ!
Az asszony persze nem hagyta annyiban a dolgot, egyre csak erősködött, hogy venné be.
- Ugyan már, igya ki hamar, hiszen megmondták, hogy jót tesz étkezés után.
- Mondták, nem mondták, vegye be a fene! - hangzott a megátalkodott válasz.
- Ó, mennyit akadékoskodik! - zsörtölődött félhangosan a nő.
- Dehogy akadékoskodom - a gyógyszer a haszontalan!
- Pedig máskor mennyit hajtogatja, hogy így megy úgy hat! És rendesen szedte is eddig.
- Mert eddig használt, de most már nem, és kész! - makacsolta meg magát a gazdám.
Ó-szan, a cseléd éppen a tálcával ment kifelé, de úrnője most őt is bevonta és ezért megállt a szavára.
- Nézzenek oda! Hol beveszi, hol nem, semmi se jó ennek! Ha gyomorbaja van, az nem olyan, mint más betegség, ahhoz türelem kell. Így persze sohasem fog meggyógyulni.
- Szóról szóra úgy van, ahogy mondani tetszik, az orvosságot előbb jó ideig szedni kell, hogy kiderüljön: használ-e vagy sem - tódította a szolgáló.
- Na de most aztán elég legyen! Mit értenek ehhez a nők! Csend lesz végre?
- Ugyan úgy-e? Persze, persze, mi csak nők vagyunk... - S el is tette ezzel az asszony az orvosságot, s ráhagyott mindent a gazdára, hadd bosszankodjék csak. Az meg felkerekedik, s egy szó nélkül be a dolgozószobájába. A két nő, a feleség és a szolgáló összenevet.
Ilyenkor jobb, ha nem kapaszkodom a mester hátára vagy az ölébe - szörnyű megtorlással jár ugyanis. Inkább elkerülök a kert felé, és csendesen fellépve a verandára, belesek a dolgozószobába. A papírajtó szakadásán keresztül látom, hogy Epiktétoszt vagy mit nyitott fel, azt bámulja. Hát ha még értené is! Így azonban öt perc múltán úgy vágja a sarokba, hogy csak úgy nyekken. Én persze előre tudtam, csak arra várok, mi jön ezután. Veszi a naplóját és írja, amint következik:
"Séta Kangecuval Nedzu, Ueno, Ikenohata, Kanda környékén. Ikenohata - találkaház - gésák tollaslabdáznak újévi kimonóban. Ruhájuk gyönyörű, az arcuk ritka ronda. Valahogy a macskánkra emlékeztetnek."
Hát szépen vagyunk! Ocsmány pofákról éppen én jutok az eszébe! Ülhetnék be csak egyszer egy elegáns fodrászhoz! Megborotváltatnám magam, és akkor ugyan mi különböztetne meg az embertől? Az a baj ezekkel, hogy olyan rettentően fennhordják az orrukat.
"Amint befordulunk a Hótannál a sarkon, szembejön ismét egy gésa. Nyúlánk termetén szépen viseli a ruháját. Halványlila kimonója választékos ízlését dicséri. Fehér fogát kivillantva így szólt:
- Gen, kicsim, tudod, tegnap este éppen foglalt voltam...
Micsoda hangja volt! Akár a varjúkárogás. Nagyszerű külseje ellenére jócskán esett a szememben. Aztán már annyi fáradságot sem vettem magamnak, hogy hátranézzek, ki is lehet az a Gen, kicsim... Kimonóm alá dugott kézzel kifordultam Onarimacsi felé. Kangecu igen idegesnek látszott..."
Micsoda talány az ember! Nincs a világon hozzá fogható. Fogalmam sincs például, milyen lehet ilyenkor a gazda hangulata. Haragszik? Vagy jókedvű? Rezignáltan belenyugszik sorsába, rég kimúlt filozófusok tanítását követve? A világot lenézi vajon? Kineveti haszontalanságát - vagy éppen ellenkezőleg: szeretne jól belémerítkezni? Kedve telik a hiúságban, vagy a túlnani dolgokon töpreng? Mi, macskák, az ilyesmikben végtelenül egyszerűek vagyunk, és ezért számomra mindez megfoghatatlan.
Falatozunk falánkságunkban, alszunk alhatnékunkban; ha kihoznak a sodrunkból, dühöngünk veszettül, bánatunkban pedig zokogunk könnyesen, vigasztalanul.
Kezdjük ott, hogy egyáltalán nem törődünk a naplóíráshoz hasonló hiábavalóságokkal. Aki naplót ír, az csak olyan kificamodott lelkű lehet, mint a gazdám. Mert ugyan mi szükség szobánk rejtekén fejtegetni azt, amit a világnak úgyse akarunk a tudomására hozni, tudniillik, hogy nagyra becsüljük magunkat? Minek kellene hát a magunk macskafajzatának járás-kelését, kis- és nagydolgát naplóban pontosan megörökíteni? Ezzel ugyan nem tudnánk megtartani jó hírünket. Én bizony inkább leheverednék a verandán, ha már nem tudnék mit kezdeni az időmmel, mint hogy naplóírásra fecséreljem.
"A Kandán vacsoráztunk egy bizonyos étteremben. És amit régen nem tettem már - felhajtottam két-három pohárka Maszamune-szakét. Reggelre kelve remek a gyomrom. Így jöttem rá, hogy az esti italozás igen jó a gyomromnak. A nyavalyába tehát a gyógyszerrel! Bárki bármit mond is, vegye be a fene! Nekem ugyan beszélhetnek: ha egyszer nem használ, hát nem használ!"
Fenekedj csak, gyalázd az orvosságot! Önnönmagaddal torzsalkodsz csupán! Reggel már úgyis kiderült, honnan ez a nagy naplóírási szenvedély.
"Jó a gyomornak - mondta X. -, ha elhagyod a reggelizést. No, erre nem reggeliztem két-három napig, mégsem volt jó semmi abban, csak a hasam korgott. Feltétlenül tartózkodni kell a savanyúságtól - tanácsolta Z. -, mert csakis abban rejlik minden gyomorbántalom eredete. Tökéletesen kiszikkaszthatjuk minden betegség forrását, ha a savanyú élvezetéről lemondunk. Mivel egy héten keresztül nem fogyasztottam savanyút és mégsem mutatkozott semmi, most már megint eszem.
Aztán megkérdeztem Y.-t. Őszerinte meg a betegséget kizárólag a hasgyúrás gyógyítja. De nem ám csak úgy akárhogy, hanem Minagava-módszerrel. Ha ezt a masszázst két-háromszor megismételjük - teljes gyógyuláshoz vezet. Maga Jaszui Szokken is rajongott e gyógymódért, és mondják, hogy a nagy Szakamoto Rjóma is így kúráltatta magát. Tüstént felkerestem hát Kaminegisiben egy műintézetet, hogy kísérletet vegyek vele magam is. Az lett a vége, hogy testem valósággal vattává vált és belém esett a szörnyű álomkór, úgyhogy levegőért kapkodva sürgősen felhagytam az egésszel. Tudniillik ezt a gyúrást különösen kegyetlenül hajtják végre, oly módon, hogy a masszázs csontot érjen, s felforgassa a zsigerek állását. Szerintük csakis így remélhető alapos javulás.
Egy A. nevű fiatalember mondta, hogy ne egyem szilárd ételt. Tejen éltem egy teljes napon keresztül. Hát ettől aztán úgy megbuggyantak a beleim, hogy a gyalázattól való félelmemben egész éjjel le sem hunytam a szemem. B. úr amondó, hogy mozgassuk meg a beleket légzés közben a rekeszizommal. Ettől természetes úton helyreáll az emésztés rendje. Bárki meggyőződhet róla, ha kipróbálja. Amennyire csak erőmből tellett, megpróbáltam, de legodaadóbb igyekezetem ellenére is csak az émelygés fogott el. Ment a dolog, ha odafigyeltem, de öt-hat perc múltán mégiscsak megfelejtkeztem róla. Miközben arra összpontosítottam, hogy szabályszerűen mozgassam a rekeszizmot, nem tudtam írni, olvasni vagy más egyebet csinálni. Meglátta ezt Meitei, a műítész, és jól kicsúfolt, mondván:
- Mit csinálsz? Csak nem szülési fájdalmaid vannak?
Erre elszégyelltem magam és felhagytam vele.
C. doktor metéltet ajánlott, hogy azt egyem. Ettem nyakra-főre, de mi haszna! A gyomromat csaptam el kegyetlenül. Kipróbáltam én mindent, amihez csak hozzájutottam, ami csak jó a krónikus gyomorbajra - nem mentem velük semmire. De bezzeg jót tett az a Maszamune-szake tegnap este Kangecuval. Rajta leszek, hogy minden este felhajtsak két-három pohárkával!"
De én megmondom előre: ebből se lesz semmi. A gazdám kedve többet fordul, mint a szemem golyója. Állhatatlan ember. Lám, a naplóban mennyit nyavalyog a gyomorbaja miatt, mások előtt pedig megjátssza a finom, makulátlan férfiút. Hah! Nevetséges!
A napokban meglátogatta az a hogyishívják tudós barátja, akinek van egy elmélete, mely szerint minden betegség - bizonyos szempontból - az atyák vagy az egyed saját vétkeinek következménye. Tapasztalt ember lehet, az okfejtése meg éppenséggel töretlen, rendszere módszeres - egyszóval a magyarázata telitalálat. Sajnos mindazonáltal gazdám elegendő ész és képzettség híján fel nem éri ezt, de még ellenkezik is! Ha így volna ugyanis, mindenki maga volna oka a bajának, s a gazdám azért áll ellen ennyire, hogy felmentse magát.
- Kérlek szépen, magyarázatod igazán figyelemre méltó, na de ott van például Carlyle - ő is gyomorbántalmakban szenvedett!
Hát ez aztán példátlan melléfogás. Mintha Carlyle gyomorbaja csak azért lett volna, hogy az ő nagyságát igazolja. Nem is hagyta annyiban a dolgot a tudós barátja.
- Ha Carlyle gyomorbajos volt is, minden gyomorbajosból azért nem lesz Carlyle!
Puff neki! Jól megadta! Egy kukkot sem tudott szólni rá!
A gazdám ilyen egy nevetséges figura, a hiúsága nem ismer határt. Végül azonban mégiscsak arra a következtetésre jutott: milyen jó is lenne neki a gyomorbaja nélkül. E célból ma estétől kezdve ivászatba fog. És hogy reggel úgy belakott a mocsiból, nem tudom, nem a szake hatása-e?
És ekkor hasított belém a gondolat, hogy magam is megkóstolnám azt a mocsit. Tudniillik macska létemre majd mindent megeszem. Annyi elszántság ugyan nem szorult belém, mint a riksásék Setétjébe, mert az még a sarkon túlra is elzarándokol a halárushoz, másrészt társadalmi pozíciómról sem mondhatom el, hogy olyan fényes lenne, mint Cirmoskáé a kisutcában lakó, kéthúros hangszeren játszó művésznőnél. Így hát alig akad valami, amit én visszautasítanék. Bekebelezem a gyerekek után a kenyérmaradékot, kinyalom a bablekvárt, és bár a savanyúság igen keserves táplálék, mégis - már csak a tapasztalat kedvéért is - megpróbálkoztam egyszer vagy két szelet savanyított répa elfogyasztásával. "Ezt uuutálom, amazt nem állom" - ilyen kényeskedés nem illik olyan macska szájába, aki mégiscsak egy tanár házában él.
A gazda egyszer szóba hozott egy Balzac nevű franciát, egy írót. Igen válogatós férfiú volt. És bizony nem a falánkságban mutatkozott fényűzőnek, hanem a regényeit szerkesztette káprázatos remekekké. Egy napon egyik regénye hősének nevet akart adni. Hol ezt, hol azt választotta, de nem tetszett neki egyik se. Barátjával tehát, aki látogatóba érkezett hozzá, sétára indult. Kínlódott keservesen a névválogatás közben, s hurcolta magával szegény mit sem sejtő barátját. Míg összevissza csatangoltak, Balzac a cégtáblákat fürkészte. Mégsem találta meg a neki tetsző nevet közöttük. Társa, aki akarva-akaratlan csatlakozott hozzá, csak ballagott mellette, és nem tudta, mire vélje a dolgot. Reggeltől estélig végigkutatták kettesben egész Párizst. Már hazatérőben voltak, amikor az író megpillantott egy szabócégért. Nézi: Marcus. Összecsapja a kezét: megvan! Csak eléje tesz egy nagy zét és kifogástalan. Igen, a Z. kell oda. Z. Marcus. Ez aztán igen! "Hiába is erőltettem magam, hogy jó nevet adjak hősömnek, mit sem ér az igyekezet, unalmas mindahány. Végül most megtaláltam az igazit, amiben kedvem telik!" - szólt, és nagy örömében teljesen megfeledkezett arról, hogy a barátját mennyire elfárasztotta. Kitetszik mindebből, mekkora gyötrelem a válogatás, ha egy regényhős nevéről van szó. Tűvé kell tenni érte egy teljes napon át egy akkora várost, mint Párizs.
Persze, Balzac megengedheti magának, hogy válogatós legyen, de tőlem mi sem áll távolabb, hisz én egy osztrigához hasonló gazda kezébe adtam sorsomat. Szóval én már ilyen vagyok: minden mindegy - csak ehető legyen! Ezt szabja ki nekem eleve elrendelt helyzetem.
Szóval szó sincs róla, hogy torkoskodásból szeretném megenni a mocsit. Eszembe jutott, hogy még a konyhán lehet, amit a gazda reggel meghagyott - meg lehet, tehát meg is kell enni. Forduljunk csak ki a konyhára, nézzünk körül!
És tényleg: ott hever az edény fenekén azonmód ugyanaz a mocsi, amit reggel már szemügyre vettem - változatlan színű mártásban. Itt meg kell vallanom, hogy soha még egy darabka mocsi sem volt a számban. Nézem: ízesnek tűnik, de kissé undorít is. Szétgereblyélem kicsit a mancsommal a rászórt zöldséget. Aztán kipróbálom bőrszerű héját a karmommal: érintésre ragacsos. A szaga meg olyan, mint amikor a rizsfőző vasfazék aljáról kaparják ki a főtt rizst. Körülnézek: megegyem, ne egyem? Szerencse vagy balszerencse: sehol senki. Ó-szan, a cseléd mindig egyforma ábrázatával tollaslabdát ütöget odakint. A gyerekek bent a szobában énekelnek valami nyulacskáról. Ha falni akarok, itt az idő. Ha elszalajtom az alkalmat, jövő újévig úgy kell töltenem az életet, hogy nem ismerem a mocsi ízét. Macska létemre is megsejtettem ebben a pillanatban egy igazságot: "Soha vissza nem térő alkalom minden lényt rávesz olyasmire is, amire pedig nem kívánkozik."
Bizony jómagam sem kívántam a rizslepényt, sőt minél jobban szemügyre vettem az edény alján, annál jobban elhatalmasodott rajtam valami kellemetlen érzés, már attól is undorodtam, hogy megkóstoljam. Ha a cseléd rám nyitja az ajtót vagy meghallom a gyerekek közelgő lépteinek zaját, minden bánkódás nélkül otthagyom a tálat. A következő újévig lelki szemeim előtt lebegne ugyan... De senki se jön, akárhogy is habozom, senki se jön... Valami folyton késztet: hát nem eszed meg? kapd be gyorsan! befele vele! Miközben egyre csak a tálba lestem, azon fohászkodtam, hogy bárcsak valaki... de persze senki se jött . Hát akkor mégiscsak meg kell ennem ezt a mocsit. Rávetettem tehát magam a tálra és elszántan gyökeréig mélyesztettem fogamat a mocsi csücskébe. Ennyi erővel általában mindent el tudok harapni, de micsoda meglepetés! Éppen gondolom, hogy most már jó, és el akarom a fogammal ereszteni - de az nem ereszt! Még egyszer megkísérlem kihúzni a fogamat - nem mozdul. Sejtem már, hogy ez az étel merő boszorkányság - de késő. Mint mikor az ember mocsárba esik és megpróbálja a lábát kiszabadítani, de csak blutty-blutty, süllyed egyre, úgy ólmosodnak meg pofám inai, a fogam meg sehogy se mozdul. Érzem bizony, rágós egy falat, megfogtam, de nem enged, nem tudom lerázni magamról. Igaza volt Meitei műítésznek, amikor a gazdámat felibe-harmadába embernek nevezte, ez a mocsi is éppolyan. Akárcsak tízben a három - egy örökkévalóságig oszthatod, mégsem jutsz semmire. És ekkor rájöttem kínjaim közepette a második számú igazságra:
"Minden lény előre megérzi, mi az, ami nem tesz jót neki."
Lám, bölcs mondást már kettőt is kitaláltam, csak éppen örömem nem telik benne. A fogam a mocsi foglya; úgy sajog, mintha húznák. Ha gyorsan meg nem szabadulok tőle, jön a cseléd! A gyerekek is abbahagyták már az éneklést, biztos, hogy mindjárt berontanak a konyhába. Keserves kínok között próbálkozom a farkam karikába görbítésével - semmi; lekonyítom, majd kihegyezem a fülemet - mit sem ér. Rájövök, hogy a mocsinak semmi köze az én fülem-farkam állásához. Minek görbítsem-hegyezzem-konyítsam őket hiába? Felhagyok vele. Ha valami segíthet, csakis a mancsom. Még talán le is szakíthatom vele magamról ezt a mocskot. Előbb jobbomat emelem föl, hogy körbetöröljem a pofám környékét, csápolok, de mindhiába, a ragacs nem válik le. Jöhet a bal mancsom: villámgyorsan, körkörösen támadok vele. Nem megyek ezzel sem sokra. Türelem rózsát terem, felváltva igyekszem jobbal-ballal, de a fogam csak marad a ragacsba tapadva. Ejnye, sehogy se jó ez így - két manccsal kell egyszerre.
És ekkor - láss csodát - sikerül, ami eddig még sohasem: felemelkedem a hátsó lábaimra! Valahogy olyan érzés, mintha nem is macska volnék. De hát törődöm is én most azzal, hogy az vagyok-e vagy sem, mikor minden erőmmel csak azon igyekszem, hogy fejemet összevissza hányva, tekergetve megszabaduljak! Olyan hevesen kapkodok a mancsaimmal, hogy már-már elvesztem egyensúlyomat, arrébb kell lépnem, nem maradhatok egy helyben, körbeszökdelek a konyhában. Közben arra gondolok, hogy milyen ügyesen felálltam két lábra magamtól. Innen már széles út vezet a harmadik igazsághoz: "Veszély esetén még az is sikerül, ami egyébként elérhetetlennek látszik. Ezt nevezzük égi segedelemnek."
Szerencsére részesültem e mennyei jóból, s így két lábon folytattam élethalálharcomat a sátáni étellel. Egyszerre úgy rémlik, hogy lépések zaját hallom odabentről. Valaki jön. Jaj de borzasztó lenne, ha így meglátna, gondolom, és egyre vadabbul keringek körbe a konyhában. A lépések egyre közelednek. Ó, jaj nekem, hát csak ennyire telt az égi segedelemből? Ekkor pillantottam meg a gyerekeket.
- Oda nézz! A macska eszi a mocsit és táncol! - kiáltott fel az egyik.
Elsőnek Ó-szan hallotta meg. Nyomban abbahagyta a tollaslabdázást, az ütőt ledobta és berohant.
- Jé, tényleg!
Az úrnő is nyilatkozott címerrel díszített finom kimonójában:
- Utálatos egy jószág!
Az úr is kijön a dolgozószobájából, szólván:
- Hülye állat!
A gyerekek azonban irtó érdekesnek tartották, s aztán mindnyájan - mintha összebeszéltek volna - fergeteges kacagásban törtek ki. A keservét neki! Sem a gyötrelem, sem a méreg nem tudott véget vetni a táncnak. Mikor már a nevetés alábbhagyott volna, az ötéves kölyök ismét megszólalt:
- Nézd, mama, milyen jópofa!
Erre aztán ismét rájuk jött, pedig akkor már, ahogy a költő mondja: "a tomboló hullámok csillapodván ellankadtak". Én bizony sokszor láttam-hallottam, milyen szegényes az emberi részvét, de ekkori kegyetlenségükön soha nem tettek túl. Az égi segedelem reménye elenyészett, visszaereszkedtem négy lábamra, úgy, ahogy eredetileg szoktam állani, szemem kifordul a kíntól, fojtogatott a végső megszégyenülés. A gazdám végül is kárnak tartotta volna, ha elpusztítanak a szeme láttára, s ezért ráparancsolt a cselédre:
- Na, szedd le róla!
A szolgáló erre az úrnőre nézett, olyan tekintettel, mely ezt kérdezte: "Ne táncoltassuk még egy kicsit?" Az asszony szerette volna nézni még a táncot, de hát elpusztítani sem akart - ezért hallgatott.
- Felfordul, ha mindjárt le nem szeded róla! Igyekezz már! - szólt rá ismét a gazda a cselédre. Ó-szan pedig, mintha csak valami álombéli lakomából keltenék fel jóllakottan, kelletlenül megfogta a mocsit és rántott rajta. Törődött is vele, hogy fáj-e vagy nem, húzta irgalmatlanul és éreztem, hogy nem bírom már tovább. De az élmény elvezetett a negyedik számú igazsághoz:
"Az összes gyönyörélvezetekhez keserves kínokon keresztül jutunk el."
Mire felocsúdtam és megkönnyebbültem körülnéztem, a háziak már bementek a szobába. Semmi kedvem sem volt Ó-szannak vagy a többieknek ilyen szégyen után ismét a szemük elé kerülni, ezért kiszédelegtem a konyhából, hogy látogatást tegyek a kisutcában lakó Cirmoskánál, kinek gazdája művésznő (kéthúrú hangszeren játszik). Ez a Cirmoska környékünk nevezetes szépsége, és nekem, jóllehet macska vagyok, van némi érzékem az érzéki dolgokhoz. Amikor már elegem van gazdám savanyú ábrázatának látásából, vagy abból, hogy Ó-szan szidalmait nyeljem, okvetlenül az én szépnemhez tartozó barátném hajlékához vezet utam. Ha vele beszélgetek, észre sem veszem és felderül a lelkem, mindenről megfelejtkezem, ami addig bántott, vagy aggasztott. Úgy érzem, mintha újjászülettem volna. Ilyen ellenállhatatlan a nőiség.
Szóval megyek és tekingetek a sövény résein által, hát látom ám: ott ül a verandán, újesztendőre való új szalaggal a nyakán. Hátának káprázatos ívelése elmondhatatlanul szép, minden hajlatok gyönyörűségén túltesz. Csinos a farka kunkorodása, a lába görbülése, és ahogy bágyadtan jelt ád el-elernyedő füle: leírhatatlan végképpen. Ott ül a napsütésben, s bár magaviselete tartózkodó és nemes, testén a prém simasága meghazudtolja a bársonyét. A tavasz ragyogását sziporkázza vissza, s bár szellő se rebben, finoman borzong és megremeg. Egy ideig elandalodva bámultam, majd amikor magamhoz tértem, halkan a nevén szólítottam: - Cirmoska, Cirmoska -, s intettem felé a mancsommal. Ő meg:
- Jaj, tanár úr! - és lelépett a verandáról. A piros szalagon a nyakában felcsilingelt a csengő. Amíg én csodáltam, hogy újesztendőre milyen szép hangú csengettyűt kapott, ő mellém ért.
- Ó, tanár úr, boldog új évet! - S a farkát balra görbítette. Nálunk, a macskák népénél találkozáskor a farkat először botként kiegyenesítjük, majd balra kunkort írunk le vele. Egyébként egyedül Cirmoska hív engem a városrészben tanár úrnak. Mint már elpanaszoltam, még nincs nevem, de mivel pedagógus házában lakom, Cirmoska, csak ő, tanár úrnak szólít. - Ó, igen, igen - válaszolom, mivel egyáltalán nem kellemetlen nekem ez a megszólítás. - Boldog új esztendőt! Mily csodásan fölékesítve üdvözölhetem!
- Bizony: úrnőm, a művésznő vásárolta ezt nekem a múlt év végén. Jó, ugye?
S megrázintotta a csengőjét.
- Valóban szép hangja van. Jómagam még soha nem láttam ilyen nagyszerűt, amióta csak élek.
- Ó, dehogy, hiszen bárki viselhet ilyet... - S ismét csönget egy picit. A hangja gyönyörű. - Úgy örülök neki... - csilingel egyre.
- Látszik, hogy a művésznő dédelgeti magát. - S önkéntelenül elönt az irigység, ahogy a magam helyzetére gondolok. Cirmoska naiv jószág.
- Igazán, úgy van teljesen, mintha a tulajdon gyermeke volnék! - S ártatlanul felkacag. A macska ugyanis nincs arra kárhoztatva, hogy ne tudjon nevetni. Az ember nagy tévedésben van, ha úgy véli, hogy rajta kívül más derülni tudó lény nincsen. Jómagam úgy csinálom, hogy az orrlikaimat háromszögletűre tágítva az ádámcsutkámat rezegtetem. Ezt persze az ember nem értheti.
- És mi a csuda a maga gazdája? - kérdem.
- Azt mondja: gazda. Ez egy kicsit furcsa. Talán inkább mondaná úgy, hogy úrnőm. Kéthúrú zeneszerszámon játszó művésznő.
- Ezt magam is tudom. De valójában ki ő? Valamikor régen előkelő személy lehetett, nemde?
"Ó, vár reád a fenyőfácska királykisasszonya..." - kezdte pengetni a művésznő a húrokat odabent a papírajtó mögött.
- Jó hangja van - jegyezte meg Cirmoska elégedetten.
- Jónak jó, de nem értem egészen. Mi ez a dal, amit énekel?
- Ez? Valami akármi. Az úrnőm nagyon szereti... Az úrnőm idestova hatvankét éves. De igazán nagyon jól tartja magát.
Hát ha már hatvankét éve él, persze hogy jól tartja magát. Így csak annyit válaszoltam, hogy:
- Aha.
Egy kicsit sután hangzott, de nem tehetek róla: nem jött a nyelvemre alkalmasabb válasz.
- Bizony egykor igen magas személy volt ám. Nekem mindig mondja is.
- Igen... mi is volt a rangja eredetileg?
- Hát ő a tizenharmadik sógun özvegyének a magántitkárának a húgának a férjének az édesanyjának az unokaöccsének a lánya.
- Mi? Hogy?
- A tizenharmadik sógun özvegyének a magántitkárának a húgának a...
- Lassabban! Várjon... A tizenharmadik sógun özvegyének a húgának a magántitkárának...
- Á, dehogy! A tizenharmadik sógun özvegyének a magántitkárának a húgának a...
- Jól van, jól. Szóval a tizenharmadik sógun özvegyének - ugye?
- Igen.
- Magántitkárának, ugye?
- Úgy van.
- A férjének a...
- Nem! A húgának a férjének a!
- Igen, persze. Tévedtem. A húgának a férjének a...
- ... édesanyjának az unokaöccsének a lánya!
- Mii? Az édesanyja unokaöccsének a lánya?
- Úgy van. Megértette már?
- Nem. Valahogy nem világos, hogy mi a lényeg. Vagyishogy, a sógun özvegyének a kicsodája?
- Ó, magának fogalma sincs még mindig az egészről! Tehát: a tizenharmadik sógun özvegyének a magántitkárának a húgának a férjének az édesanyjának az unokaöccsének a lánya! Nem ezt hajtogatom kezdettől fogva?
- Ó, most már tökéletesen világos!
- Úgy! Akkor jól van... ha most már tényleg érti.
- Aha.
Mit csináljak, megadtam magam. Néha engednünk kell a rábeszélésnek. Hirtelen elhallgat a papírajtó mögött a művésznő hangszere, s hívó hangja hallik.
- Cirmos, cicc! Itt az ebéd!
- Nicsak, az úrnőm szólít! Holnap majd jöjjön megint! Most bemegyek. Jó?
"Nem jó - gondolom -, de mit tehetek?"
- Hát akkor szívesen látom máskor is! - szólt és csilingelve szaladt a kerten át, majd hirtelen visszatért.
- De ön bizony igen rossz színben van. Valami baj történt? - kérdezte aggódva. Persze nem mondhattam el neki, hogy mocsit zabáltam és táncoltam hozzá, hanem csak annyit feleltem:
- Ó, semmi különös, csak kissé elgondolkoztam és megfájdult a fejem. Azért is jöttem ide magához, mert ha kegyeddel beszélhetek, az meggyógyít.
- Úgy? Hát akkor csak vigyázzon magára. Viszontlátásra.
Kissé elszomorodott miattam, s ez egy csapásra visszaadta a jókedvemet, amit a mocsi elvett. Kellemes érzés volt. Gondoltam, visszafelé átvágok a teacserjés kiskerten. Ahogy gázolok a félig olvadt fagyban és kidugom a fejem a bambuszkerítés repedésén, látom ám, ott hever a száraz krizantémokon megint a riksás Setétje, a hátát felpúposítja és ásít. Engem ugyan mostanában már meg nem ijeszt, de mivel olyan kényelmetlen a vele való beszélgetés, úgy teszek, mintha nem vettem volna észre, s folytatom utamat. Persze Setét nem állja meg szó nélkül, ha úgy érzi: valaki lenézi.
- Hé, te névtelen tahó! De fenn hordod az orrod mostanában! Akármennyire is a tanár rizsáját zabálod, nem kell azért ennyire elbizakodnod! Énvelem te ne csúfolódj!
Úgy látszik fogalma sincs róla, hogy milyen hírnévre tettem szert. Most magyarázzam neki? Úgyse értené. Elhatároztam, hogy amilyen hamar csak lehet, elköszönök.
- Á, kedves Setét! Minden jót, boldog új évet! Változatlanul jó egészségben, nemde?
Ezzel felmeresztett farkamat bal felé kunkorítottam. Setét azonban nem viszonozta a köszöntést, farka harciasan meredezett.
- Még hogy boldog új évet! Ha ez neked boldog, akkor az a csöpp eszed is elment, ami volt! Fújj a likamba.
Hogy ezzel mit akart mondani, nem fogtam fel, mivel csak valami ocsmány kifejezés lehet.
- Elnézést, de mit jelent ez a likbafújás,
- Micsoda, fattyú létedre még neked kell magyarázni, mit jelent? Te újévi tetű, te!
Ez, hogy újévi tetű, versbe illő hangzású, de az értelme még a likbafúvásnál is homályosabb számomra. A tájékozódás kedvéért szerettem volna megkérdezni, mit jelent, de mivel úgyis reménytelen volt világos feleletet kapnom, csak szótlanul néztem rá. Egy kicsit kínosan éreztem magam. Ekkor Setét gazdasszonya hirtelen nekieresztette a hangját:
- Hol a lazac, amit ide tettem a polcra? A fene essen belé, már megint az az átkozott Setét garázdálkodott! Nincs még egy ilyen dög a világon. Megállj csak, meglátod, mit kapsz, kerülj csak haza!
Rikácsolása kíméletlenül megreszkettette a csendes kora tavaszi levegőt és elfojtotta az ágak között zengő harmóniát. Setét szemtelenül meredt maga elé, mint aki azt gondolja: "Üvölts, ha kedved tartja", négyszögletes állát előreszegezte, mintha csak azt mondaná: "Szólt valaki?" Eleddig a nagy társalgás közben nem vettem észre, de most a szemembe ötlött, hogy a lába alatt hentereg egy koszos halcsontváz - a legolcsóbb lazacé.
- Nicsak, megint te voltál? - kiáltottam fel meglepetve és elismeréssel, megfelejtkezve a beszélgetés eddigi menetéről. De ez sem bizonyult alkalmasnak rá, hogy Setét hangulatát megjavítsa.
- Mi az, hogy megint én, te tökkelütött! Még hogy "megint". Minek nézel engem, hogy egy büdös halért lealacsonyodjam? Ha nem tudnád, én Setét vagyok, a riksás macskája!
S azzal vadul felborzolta a lábán a szőrt, ami megfelel az emberek nekigyürkőzésének.
- De hát én kezdettől fogva tudom, hogy te vagy Setét, a riksás macskája!
- Tudod, tudod, és mégis olyanokat hordasz össze, mint hogy "megint te voltál"! Miféle dolog ez!
Dühösen fújt; ha emberek volnánk, ilyenkor már a grabancomnak esne. Töröm a fejem, miképp bújjak ki a csávából, amikor ismét felharsan a gazdasszony hangja.
- Hé, Nisikava! Gyere csak, mondani akarok valamit! Hozz egy jó fél kiló marhahúst. Hallod-e, hé, egy jó félkilónyit a puhábbikból! Értetted?
Ez a harsány húsrendelés megint felverte a négy égtáj szomszédságának nyugalmát.
- Piha, egy esztendőben csak egyszer rendel marhahúst - ekkora hangon -, undorító. Persze, az egész világnak meg kell tudnia, hogy telik neki egy fél kiló húsra.
Setét megvetően hatalmasat nyújtózkodott. Jómagam nem tudtam, mit mondjak erre, ezért csak némán néztem.
- Mi az hogy fél kiló! Semmi az. Előbb-utóbb megcsípem magamnak.
Úgy beszélt, mintha éppen neki vennék azt a húst.
- Hát akkor most igazán jó lakoma kínálkozik - mondom, remélve, hogy hamarabb szabadulok tőle.- De hisz ez nagyszerű. Remek...
- Mit tudsz te ehhez! Ne zajongj itt, fogd be a pofád!
S ezzel váratlanul akkorát csapott a mancsával, hogy csak úgy záporoztak rám a jégcsapszilánkok az ágról. Meg is ijedtem, s mire leráztam magamról a lucskot, Setét már el is tűnt a kerítés hasadékán keresztül. Valószínűleg húsnézőbe indult Nisikava után.
Ahogy megyek hazafelé, a szobából - szokatlan módon - kihallatszik, ahogy a gazdám tavaszi nagy jókedvében hahotázik. Mi a csoda, gondoltam, s azzal a nyitva hagyott verandaajtón besurrantam a mester mellé. Látom, hogy vendége van, akit még eddig nem láttam. A fején a haj szépen kettéválasztva, címeres pamuthaorit visel és hozzá vászonhakamát vagyis szoknyanadrágot. Úgy fest, mint egy illedelmes diákfiú. Aztán a hibacsi1 sarkán, a lakkozott cigarettásdoboz mellett megpillantottam Kangecu névjegyét, melyen a következők állottak:
"Tisztelettel bemutatom Ocsi Tófu fiatalurat."
Ebből rájöttem arra is, hogy hívják, meg azt is megtudtam, hogy Kangecu barátja. Nem értettem igazán, hogy miről folyik a szó a vendég és vendéglátója között, mert beszélgetés közben érkeztem, de Meitei műítésszel lehetett kapcsolatban, akit fentebb már bemutattam.
- ... Azért, mert azt mondta, van egy jó ötlete, hogy egy nyugati típusú étteremben ebédeljen valaki? - szólt a mester, teát töltött és a vendég elé tolta.

1 Hordozható vagy pedig a szobapadló közepén, egy mélyedésben elhelyezett rácsos melegítőserpenyő, amelyben faszén izzik. "Szenelőnek", "szenesládikónak" szokták fordítani.

- Hát, akkor még én sem tudtam, hogy mi az az ötlet, de úgy ismerem őt, hogy azt kellett gondolnom, tényleg lehet valami a dologban...
- Szóval vele tartottál... ahán...
- De megjártam bizony!
A gazda a térdére vett, s elkezdte ütögetni a fejemet, olyan arccal, hogy. "na lám, hát nem megmondtam?" Egy kicsit fájt.
- Már megint valami szélhámosság lesz. Ő már csak ilyen - mondta. Hirtelen felötlött benne az Andrea del Sarto-eset.
- Bizony. Ugyanis így szólt hozzám: "Te, együnk valami különlegeset?"
- Na és ettetek?
- Először átböngésztük az étlapot, és a kínálatról fecsegett.
- Mielőtt még rendeltetek volna?
- Igen.
- És aztán?
- Aztán odaintette a pincért, és azt mondta: "Itt nincsen semmi különleges." A fiú nem jött zavarba, hanem kacsajavát, borjúbordát ajánlott, mire a professzor úr megjegyezte, nem azért jöttünk idáig, hogy afféle sztereotip étkeket együnk. A pincér, nem tudván, mit jelenthet az a sztereotip, fancsali pofával hallgatott.
- Csakugyan?
- Bizony. Majd Meitei professzor hozzám fordult és elmagyarázta, hogy ha Franciaországban vagy Angliába jár az ember, ehet, teszem azt, á la Temmei, á la Manjó fogásokat, de Japánban akárhová is vetődik az ember, minden unalmas, és neki már el is ment a kedve attól, hogy egy itteni nyugati étterembe beüljön. Nagystílűen beszélt, talán bizony még a Nyugatot is megjárta!
- Még hogy Meitei a Nyugatot! Igaz, hogy ideje van, pénze van, mehetne, ha rászánná magát. Lehet, hogy eldöntötte: utazik, s most játszott a gondolattal... a múltba helyezte azt, ami még csak ezután következik - szólt a gazdám, s abban a hitben, hogy valami okosat mondott, erőltetten felnevetett. A vendég azonban nem volt annyira elragadtatva, mint ő.
- Erre magam is gondoltam: tulajdonképpen mikor lehetett ez Nyugaton? De aztán mégis tisztelettel hallgattam tovább. Szót kerített olyasmikre is, mint a csigaleves, a rántott béka, s úgy hangzott, mintha látott volna ilyesmiket...
- Biztos csak hallott róluk valahol. Mestere a lódításnak.
- Igen, lehetséges - mondta a vendég, és a nárciszokra meresztette a szemét. Kissé elszontyolodottnak látszott.
- Ennyi az egész? - kérdezte a gazdám.
- Dehogy, ez csak az előjáték, a java eztán következik.
- No? - vetette közbe hanyagul a mester.
- A professzor úr közölte velem, hogy bármennyire is szeretnénk csigalevest vagy rántott békát, úgysem kapunk, érjük be tehát... a tocsimembóval. Mit sem sejtve belementem.
- Tocsimembó... Hát ez tényleg furcsán hangzik - így a gazdám.
- Úgy bizony: nagyon furcsa. De hát a professzor úr mindig igen komolyan szokott beszélni, ezért nem vettem észre semmit - nézett a fiatalember a mesterre, s látszott rajta, mennyire restelli a felsülését.
- Na és aztán mi történt? - kérdezte a gazda anélkül, hogy észrevette volna vendége feszengését.
- Hívta a pincért s rendelt tőle két adag tocsimembót. Az meg abban a hiszemben, hogy rosszul hallott, visszakérdezte, hogy talán mencsimbót óhajt. Mire a professzor komor arccal rendreutasította: ő nem mencsimbót akar, hanem tocsimembót.
- Nahát, létezik egyáltalán tocsimembó nevű étel?
- Igen, magam is furcsállottam egy kissé, de a professzor úr mindig olyan határozott, magabiztos, ráadásul olyan járatos a külföldi dolgokban, meg aztán abban a hiszemben voltam, hogy világot járt ember, így hát én is megerősítettem, hogy igenis tocsimembó, tocsimembó!
- És mit csinált a pincér?
- Jaj, nagyon vicces volt, ahogy visszaemlékezem rá: gondolkozott egy darabig, majd bocsánatot kért, és közölte, hogy pillanatnyilag nem szolgálhat vele, viszont ha mencsimbóról volna szó, azonnal hozná, két személyre. A professzor igen sajnálkozott, mondván, hogy azért bizony nem fáradtunk volna ide. De ha a pincér netán mégis tudna tocsimembót keríteni számunkra, itt ez a húsz szen, "fogja, fiam". A pincér erre azt mondja: ő megpróbál beszélni a séffel - s eltűnik hátul.
- Ennyire szeretett volna tocsimembót enni? - szólt a gazdám.
- Kisvártatva előjött a pincér azzal, hogy ha tocsimembót rendelünk, jócskán várnunk kell - legnagyobb sajnálatára. Meitei professzor megnyugtatta, hogy újév ünnepe lévén, van időnk várni, majd szivart húzott elő felöltője zsebéből, rágyújtott és pöfékelni kezdett. Láttam, nincs mit tenni, kimonóm ujjából előkaptam az újságot, s nekifogtam olvasni. A pincér meg ismét hátrament tanácskozni.
- És micsoda rettenetes dolgok vannak benne! - emelkedett föl ültőhelyéből a gazdám az újság láttára, melynek háborús tudósításait ő is olvasta.
- Szóval előkerült megint a pincér: legnagyobb sajnálatára kifogyott a tocsimembó alapanyag, elfutottak a Kamejába, a Jokohama 15-be, mégsem tudtak szerezni, így hát belátható időn belül nem szolgálhat vele. A professzor meg: "Hát ez nagy méreg, amikor mi éppen azért jöttünk ide!" S azzal rám nézett, majd megint rám nézett... úgy éreztem, én sem hallgathatok, tehát csatlakoztam hozzá, mondván: "Ó, be kár, ó, be kár!"
- A legnagyobb mértékben! - szólt közbe együttérzően a gazdám is. De hogy miért kár a "legnagyobb mértékben", azt jómagam sem sejtem.
- A pincér is belátta, hogy ez nagy méreg, épp ezért megígérte, hogy hamar szereznek alapanyagot és akkor legyen majd ismét szerencséjük. Amikor erre a professzor úr megkérdezte, hogy miből csinálják, nem válaszolt, csak heherészett zavarában. És amikor kioktatták, hogy az alkalmas alapanyag nem más, mint a poeta traditionalis, ismét a legalázatosabban bocsánatot kért, mivel épp azt sehol sem lehet találni egész Jokohamában.
- Hahahaha! Ez aztán a csattanó! Érdekes egy eset! - S a gazdám olyan kacagásban tört ki, amilyet még soha tőle addig nem hallottam.
Úgy rázkódott, hogy lepottyantam a térdéről. Ő azonban mit sem törődve ezzel, csak nevetett tovább. Látszott rajta, mennyire boldog, hogy nemcsak ő vallott szégyent a maga Andrea del Sartójával.
- Aztán amikor már a kijárat felé tartottunk, roppant elégedetten megjegyezte, hogy milyen jó ötlet volt Tocsian költő nevét így felhasználni. Biztosítottam mélységes csodálatomról, majd elváltunk, mert valójában már alig álltam a lábamon az éhségtől.
- Kellemetlen lehetett - adta végre jelét a gazdám együttérzésének.
Ehhez én sem tudtam volna mit hozzátenni. Egy darabig szünetelt a társalgás, ezalatt csak az én dorombolásomat hallgatták.
Tófu ifiúr kortyolt a kihűlt teából, majd fordított egyet a szón:
- De tulajdonképpen azért kerestem fel a tanár urat, mert volna egy nagy kérésem.
- Miről van szó? - öltötte fel a mester az ünnepélyes ábrázatát.
- Tetszik tudni, mivel szeretem az irodalmat és a művészetet...
- Ez derék - dicsérte a gazda.
- ... hasonló gondolkodású társaimmal nemrégiben felolvasóegyletet szerveztünk. Minden hónapban találkozunk majd és ebben a tárgyban kimerítő kutatásokat folytatunk. Első ízben már a múlt év végén összejöttünk.
- Elnézést, azt mondod, hogy felolvasóegylet? Ez olyasfélének hangzik, ahol ritmizálva költői szövegeket olvasnak. Tulajdonképpen hogy megy ez?
- Úgy gondoltuk, hogy először a régiekkel kezdjük, s fokozatosan jutunk el a kortársak műveihez.
- A régiek azt jelenti, hogy például Po Csü-ji Lant-dala?
- Nem.
- Hát akkor Buszon haikui és kínai versei?
- Nem.
- Hát mit műveltek?
- A múltkorában Csikamacu Kettős szerelmi öngyilkosság című művét vettük.
- Csikamacu? Aki dzsórurikat írt? - kérdezi a gazdám, pedig Csikamacu csak egy van, s ha valaki azt mondja, Csikamacu, akkor az egyértelműen a drámaíró. Aki erre így rákérdez, mint a gazdám, az ostoba fajankó. Neki azonban erről sejtelme sincsen, csak simogatja egyre a fejemet. Higgadtan tűröm, és azzal nyugtatom magam, hogy az efféle kis álnokság semmi ahhoz képest, aki azt képzeli, gyengéd tekintetet vetnek rá, pedig az illető egyszerűen csak kancsal.
- Aha, igen - szólt Tófu ifiúr és a gazda arcát fürkészte.
- És egy ember olvassa fel, vagy szerepekre osztjátok?
- Szereposztással, dialógussal próbálkoztunk. A legfontosabb, hogy a mondanivalót a lehető legjobban, a dráma szereplőivel azonosulva, azoknak jellemével együtt kifejezzük, sőt a kézmozgás és a test rezdülései is hozzájáruljanak ehhez. Fontos, hogy a ritmizálás is a korabeli embert fejezze ki, úgy adjuk elő, ahogyan annak idején egy előkelő hölgy vagy akár egy kifutófiú csinálta.
- Csakugyan? Hát akkor az valóságos színház.
- Persze, csak nincsenek jelmezek és díszletek.
- Már megbocsáss, de jól halad a dolog?
- Hát első alkalommal úgy gondolomformán sikerült.
- És a Kettős szerelmi öngyilkosság melyik részletét játszottátok?
- Amikor a hajós utasával a Josivarába, az örömtanyára megy.
- Nehezet választottatok! - szólt a mester és tanárosan félrehajtotta a fejét, miáltal az orrából kibocsátott cigarettafüst a fülét súrolva elkanyargott az arca mellett.
- Ugyan, nem olyan nehéz! Hiszen nincs más a színen, mint az utas, a hajós, az előkelő kurtizán... egy nakai, egy jarite meg egy kemban - mondta Tófu úrfi magától értetődően. A gazdám a kurtizán hallatán savanyú képet vágott, de hogy a többi szakszó mit is jelent valójában, arról már nem voltak világos elképzelései, ezért rászánta magát, hogy megkérdezze:
- A nakai, ugye, olyan kiszolgálólányféle a bordélyban?
- Még nem mélyültünk el elég alaposan a kérdésben, de azt hiszem, hogy teaházi kiszolgálólány, a jarite pedig a hölgyszobák körül végez kisegítői feladatokat. - Tófu ifiúr olyan hangon adta elő mindezt, mint aki maga sem biztos benne, hogy tulajdonképpen ki-miféle egy ilyen nakai vagy jarite.
- Szóval a nakai a teaházhoz tartozik, a jarite meg a kurtizánokkal lakik egy fedél alatt... de ez a kemban... ember vagy valami hely neve lehet vajon... s ha ember, férfi vagy nő-e?
- A kemban szerintem mindenképpen férfi.
- És vajon m lehet az ilyennek a dolga?
- Hát, ennyire már nem vizsgáltam meg a problémát, de majd utánanézek.
Felpillantottam a gazdámra, hogy ezek ma mit össze nem beszélnek! Az arcuk viszont holtkomoly volt.
- És rajtad kívül kik társultak a felolvasásra?
- Ó, olysokféle ember! A kurtizán szerepét egy jogász játssza, bizonyos K. úr, aki bajuszt növeszt, s ehhez kissé szokatlan az édeskés női ékesszólás. És ráadásul van egy olyan jelenet, amikor a kurtizánt görcsök fogják el...
- Felolvasás közben görcsökben is kell fetrengenie? - kérdezte az úr aggódva.
- Igen, mert az érzelmek kifejezése igen fontos! - válaszolta Tófu úrfi, s közben elszánt művésznek érezte magát.
- És ügyesen rángatózott? - szellemeskedett a gazdám.
- Ó, a rángások csak kezdetben nehezek - vágott vissza Tófu.
- És te milyen szerepet játszottál?
- Én voltam a hajós.
- Mi? Te a hajós? - Ezt a mester olyan hangon kérdezte, mintha azt mondaná: "úgy vagy te hajós, mint én... kemban", majd különösebb udvarias kertelés nélkül folytatta: - S nem is ment, mi?
Tófu azonban csöppet sem jött zavarba, nyugodt, társalgási tónusban válaszolt:
- Az igazat megvallva, éppen a hajós figurája miatt ütött ki balul a dolog. Lakik ugyanis a felolvasótermünk szomszédságában négy-öt diáklány. Hogy, hogy nem, megtudták, hogy aznap felolvasógyűlés lesz, és az ablak alá settenkedve hallgatóztak. Én a hajós hangját utánozva - úgy vélem, eltaláltam a megfelelő stílust - már éppen belejöttem volna, de talán mert túlságosan szélesre sikerültek a mozdulataim, a lányokból egyszerre kitört az elfojtott nevetés. Meg is ijedtem, és úgy megzavarodtam, amiért így félbeszakítottak, hogy folytatni már nem tudván, feloszlattam a gyűlést...
Ahogy elképzeltem ezt a sikeresnek mondott első társulati ülést ilyen bukással, nem tudtam megállni, hogy magam is ne nevessek rajta. Akaratlanul is rezegni kezdett az ádámcsutkám. A gazdám erre ismét megveregeti a fejemet. Jó az, ha dédelgetnek, amikor kinevetem őket, de kicsit idegesítő.
- Fogadd részvétemet! - A gazda, úgy látszik, újévi részvétnyilatkozatot tesz.
- Azonban a második találkozótól fogva arra törekszünk, hogy még serényebben igyekezzünk a nagyszerű cél, a siker felé, és éppen ez mai jövetelem magyarázata is: szeretnénk megnyerni önt, kedves mester, társaságunknak, s azon felül szeretnénk segítségét is kérni.
- Ó, én igazán nem fetrenghetek görcsökben... - sietett elhárítani magától a gazdám.
- Nem is kívánjuk, hogy fetrengeni tessék, hanem elhoztam a pártoló tagság névsorát... - szólt a ifiúr és lila furosikijéből1 nagy fontoskodva előhúzta apróvirág-mintás noteszét.
- Kérem, ha lehet, ide a becses aláírását és pecsétjét.
Ezzel a füzetet kitárva a gazdám térdei elé rakta. Az meg nézi: jól ismert tudós doktorok és irodalmárok sorakoznak benne szép rendben.
- Öö, nem mintha húzódoznék, de mégis milyen kötelességekkel jár az ilyen pártoló tagság? - feszeng gazdám, az osztriga.
- Hogyan is terhelnénk bármivel! Csupáncsak annyit kérünk, szíveskedjék aláírásával kinyilvánítani, hogy pártolja ügyünket. Ez minden.
- No, hát ha így áll a dolog - belépek.
A mester végre rájött, hogy az egész semmire sem kötelezi, s rögtön megkönnyebbült. Halálos ítéletet is aláírna, ha nem kéne felelnie miatta. Érthető hát, hogy most már mohón ráállt, hiszen a neve közismert tudósoké között fog szerepelni. Ilyen magas kitüntetés soha idáig nem jutott osztályrészéül.
Elnézést kért és máris ment a dolgozószobájába a pecsétjéért. Mozdulatától én szépen lepottyanttam a padlóra, és láttam, Tófu ifiúr hogyan kap fel egy darab süteményt a tálról és tömi magába. Aztán nyeldekelt egy ideig, oly kínnal, hogy már-már az én reggeli balesetemet juttatta eszembe a mocsival. De mire a mester visszatért a dolgozószobából, a piskóta már mélyen alant nyugodott Tófu úrfi gyomrában. Még jó, hogy a gazda nem vette észre, hogy hiányzik egy sütemény, mert biztosan engem gyanúsítana elsőként.

1 Nagy színes kendő, amelyet Japánban tarisznyaként, táskaként használnak.

Tófu távozása után a házigazda visszavonult a szobájába, s ott az asztalon váratlanul megpillantotta Meitei levelét.
"Fogadja őszinte nagyrabecsülésemet az új esztendő alkalmából..."
A címzett megállapíthatta, hogy a levél kezdete egészen elfogadható, jóllehet a műítésztől meglehetősen szokatlan, hiszen a múltkor is milyen levelet kaptunk tőle!
"Mióta nem találkoztunk, bizony nem dőlnek hozzám az asszonyok, hogy megajándékozzanak szerelmükkel, s efféle levélkéket sem küldözgetnek, mégis tűrhetően peregnek napjaim, úgyhogy ne aggódjék felőlem, kérem tisztelettel..."
Bizony, ilyeneket írt. De a mostani újévi üdvözlet viszonylag illedelmes, amint tovább is olvasható:
"... Szándékomban áll fölkeresni Önt hajlékában, ám az Ön nemes szkepszisétől eltérően én a lehető legnagyobb aktivitást tűztem ki célul a magam számára, és hogy az új esztendőre eltervezett dolgaim beteljesüljenek, napjaimat az önkívületig fokozott tevékenységgel töltöm. Kérem tehát szíves elnézését..."
Az ám, gondolta a gazdám, biztos, hogy alaposan kiveszi a részét az újévi mulatságokból a derék férfiú!
"... a minap mégis szakítottam egy kis időt elfoglaltságaim közepette, hogy rendezzünk egy tocsimembó-lakomát a kis Tófuval, ám legnagyobb fájdalmunkra nem tudtuk szándékunkat megvalósítani, kellő alapanyag híján. Felette sajnálatos..."
Ahogy a levél a szokásos húrokat kezdte pengetni, a mester szótlanul elmosolyodott.
"... és tegnap kártyaparti volt X. báróéknál, és tegnapelőtt a Műítészek Társulatának újévi bankettja, és azelőtt Toribe professzor tiszteletére fogadás, és azelőtt meg..."
Ez bosszantotta a gazdámat, átugrott tehát néhány sort.
"... mint látható, állandóan nó-előadások, haiku- és tankaösszejövetelek,1 modernvers-rendezvények pergőtüzében élek, lélegzetvételnyi szünet nélküli állandó elfoglaltságom magyarázza, hogy levélben kell Önt üdvözölnöm ahelyett, hogy személyesen tenném tiszteletemet. Kérem nagylelkű elnézését ezért..."
Hát persze, éppen arra érne rá, hogy idejöjjön! - gondolta a mester válaszul.
"... ha ezúttal abban a megtiszteltetésben részesülhetnék, hogy Ön látogatna meg, ritka és becses találkozásunk tiszteletére vacsorát adnék, ámbár konyhám szerény és ínyencségekben szegény, legfeljebb egy kis tocsimembóval kínálhatnám meg Önt..."
- Már megint ezzel a tocsimembóval hozakodik elő? Micsoda arcátlanság! - A mester kissé megneheztelt.
"... ámbár tocsimembó-nyersanyagban mostanában hiány mutatkozik, s számítanom kell rá, hogy esetleg nem jutok hozzá. Ebben az esetben szolgálhatnék esetleg egy kis pávanyelvvel..."
- Ahá, két vasat tart a tűzben! - figyelt fel a gazdám és kíváncsian továbbolvasta:
"... mint bizonyára Ön is jól tudja, egy-egy pávából csak olyan kis mennyiségű nyelvhús nyerhető, mely a kisujjam ízével sem ér fel, és ha jól szeretne lakni belőle, bizonyára nehezen telnék meg a feneketlen bendője..."
- Hogy hazudik! - csattan fel megvetően a gazdám.
"Legalább húsz-harminc pávát kellene fogni hozzá. Persze, látni egy-két példányt Aszakuszában, az állatkertben például, de a baromfikereskedő tyúkásznál még mutatóba sem akad egy sem. Igazán olyan elkeseredett vagyok!..."

1 A tanka 5 soros, 31 szótagból álló japán versfajta.

- Keseregj csak magadnak, ha kedved tartja! - A gazda semmi jelét sem mutatja együttérzésének.
"... A pávanyelv egy időben, a régi Róma fénykorában hallatlanul népszerű volt, a pazarlás és a kifinomultság legfelső fokának számított... Ugye most már megérti, hogy miért sóvárgok rá titkon ennyire?"
- Mit értsek rajta, te hülye! - Az úr makacsul megmaradt ellenzékiségében.
"... Egészen a tizenhat-tizenhetedik századig sehol sem hiányozhatott a dús lakomák asztaláról ez a csemege szerte Európában. Emlékezetem szerint akkor is szerepelt az étlapon, amikor Leicester grófja Kenilworthben vendégül látta Erzsébet királynőt. És a lakomaképeken is, melyeket a híres Rembrandt alkotott, ott látható a páva, ahogy terpeszkedik az asztal közepén, farkát kitárva..."
- Na, azért nem lehet ez olyan túlságosan elfoglalt, ha a pávafőzés történetének leírására ennyi ideje van - mérgelődött a levél olvasója.
"Meglehet, szerény személyemhez is közeleg az Önéhez hasonló gyomorbántalom veszedelme, ha folytatom azon lakomák sorozatát, melyekben mostanában részesülök..."
- Szemtelen! Most meg az én gyomrommal példálózik! - tört elő mesteremből megint a méreg.
"A történettudósok szerint a régi rómaiak napjában kétszer, háromszor is fogadást adtak. Márpedig ha kétszer-háromszor telepedtek a roskadásig rakott asztalhoz, bármilyen erős gyomrúak voltak is, az emésztőrendszer működése természetesen felmondta a szolgálatot, éppúgy, mint Önnél..."
- Már megint! Arcátlanság!
"Ámbátor ők, akik olyan mélyrehatóan elmerültek a dőzsölés és az egészség összeegyeztetésének tudományában, miközben féktelen mohósággal habzsolták az ínyencfalatokat, gondoskodtak megterhelt zsigereik karbantartásáról is: kitaláltak egy titkos módszert..."
- Miiii? - A mester egyszeriben izgatottá vált.
"Tudniillik étkezés után mindjárt fürdőt vettek. Egy bizonyos módszerrel mindent, amit a fürdő előtt bekebeleztek, kiöklendeztek, s gyomruk belsejét valósággal kitakarították. Bekövetkezvén a bendő teljes megtisztulása, megint rogyásig dúskálhattak a sok jóban, hogy eltelve azzal ismét fürdőbe lépjenek és könnyítsenek magukon. Ezzel a módszerrel elérhető, hogy bármi jót megkívánhatunk, mégsem jár gyomrunk károsodásával. Úgy vélem, nem túlzok, ha kijelentem: két legyet ütünk egy csapásra..."
- Nem vitás, tényleg kettőt egy csapásra... - Gazdám arcára kiült az irigység.
"Mondanom sem kell, hogy ez a huszadik század a maga nyüzsgésével nem kedvez a lakmározásnak, de bízom benne, hogy eljön még az idő, amikor túl leszünk a háború zűrzavarán, ez a már két éve tartó oroszverő csihipuhi véget ér, és akkor győztes honunk polgárai a régi rómaiakat követve megismerkedhetnek a fürdővel egybekötött okádás technikájával. Máskülönben ez a nagy nép teljes egészében - ettől félek titkon - éppolyan gyomorbajos lesz, mint ön..."
- Már megint ezzel jön! Mit kötözködik velem folyton!
"Mi, akik, járatosak lévén a Nyugat dolgaiban, búvároljuk régi hagyományait, felfedezve a már-már feledésbe merült titkos módszereiket, Meidzsi-korunk társadalmának érdekében munkálkodunk, a civilizáció legfinomabb hajtásait óvjuk, ezért viszonzásul megérdemeljük, hogy a hétköznapi örömökből is kivehessük a részünket..."
- Hogy ez mit ki nem talál... - ingatta a mester a fejét.
"Ezért kutatom hát Gibbon, Mommsen és Goldwin Smith idevágó műveit, de sajnos e nagy felfedezés titkának nyitját nem találom. Viszont, mint Ön is nagyon jól tudja, ha én egyszer a fejembe veszek valamit, nem nyugszom, míg keresztül nem viszem. Én már ilyen vagyok, és ezért hiszek benne, hogy nincs messze az idő, amikor az öklendezés módszerét feleleveníthetem. Amint valamire jutok, rögtön híradással szolgálok Önnek. A már említett tocsimembó- avagy pávanyelvlakomára pedig felfedezésem után okvetlenül sort kerítünk, amikor Önnel is, aki annyit szenved a gyomra miatt, alkalmas lesz. Ezzel zárom soraimat, tisztelettel..."
- Hát nem felültetett megint! Olyan komolyra vette a szót, hogy végig is olvastam. Újévi lapon ilyen ugratásokat csak egy Meitei-féle naplopó tud kieszelni! - nevetett a gazdám.

Ezt az esetet követően néhány napig nem történt semmi említésre méltó. A porcelánvázában elhervadtak a nárciszok, kihajtottak szilvaág virágai - untam már magam nagyon, gondoltam, meglátogatom Cirmoskát. Kétszer is voltam ott, de hiába, nem találkoztam vele. Először azt hittem, elment hazulról, de másodszorra megtudtam, hogy betegen fekszik. Kihallgattam ugyanis a már említett művésznő és a szolgáló beszélgetését a papírajtó mögött. Gyöngyviráglevelek közt bújtam meg a kerti kézmosó mellett.
- Táplálkozott már Cirmos?
- Nem, asszonyom, reggel óta még semmit sem vett magához. A tűzhelyhez fektettem, hogy megmelegedjék.
Hát ez egyáltalán nem úgy hangzott, mintha macskáról beszéltek volna: inkább úgy látszik, emberhez méltóan bánnak vele. Részint elfogott az irigység, ha a magam körülményeire gondoltam, részint viszont örültem, hogy az én szeretett cicusomat ennyire dédelgetik.
- Nem tudom, mitévők legyünk. Ha nem eszik, elfogy az ereje...
- Bizony, úgy van, asszonyom, ahogy mondani tetszik. Még én is, ha nem kapok egy nap enni, másnap bizony alig bírok vánszorogni - válaszolt a cseléd, s a hangjából érzett, hogy a cicát nálánál magasabb rendű lénynek tekinti. Valóban, ebben a házban talán a macska fontosabb, mint a szolgáló.
- Elvitted már az orvoshoz?
- Ó igen, de az bizony nagyon furcsa szerzet! Ahogy beléptem a rendelőben, karomon a cicával, megkérdezte, hogy megfáztam-e, vagy mi, és már nyúlt is az érverésemet tapogatni. Én mondtam, hogy a beteg nem én volnék, és az ölembe eresztettem Cirmoskát. A doktor vigyorogva azt válaszolta, hogy a macskák bajához nem ért, vigyem csak az állatot haza, majd meggyógyul magától. Hát nem borzasztó? Megharagudtam, mondtam neki, nem is kell hogy megvizsgálja, de vegye tudomásul, hogy akkor is a mi szép kis cicánk ő, s azzal betettem szegénykét a kebelembe és egyenest hazajöttem.
- Ah, minő eset...
Már ez az "ah, minő eset" is olyan, amit nálunk otthon nem nagyon hallhattam. Hát igen, ilyet csak a tizenharmadik sógun özvegyének a... satöbbi satöbbije mond, érzik is rajta, mennyire fennkölt.
- Hogy piheg szegény...
- Ahogy mondani tetszik. Biztosan megfázott, fájhat a torkocskája. Más még köhécselne is a helyében.
Ennek is meglátszik a szaván, hogy a tizenharmadik sógun satöbbi satöbbijének a cselédje!
- Mondják, mostanában megint terjed a tüdőbaj.
- Ó, bizony, nem vigyázhat az ember eléggé, annyi a szóbeszéd a tüdőbajról, pestisről és más új betegségekről...
- Jól teszed, ha óvakodsz. Semmi sem helyes, csak az, ami már megvolt a régi szép időkben is.
- Ó, milyen jól tetszik mondani! - helyeselt lelkesen a szolgáló.
- Viszont hogyan fázhatott meg, ha, mint mondod, nem is bolyongott messzire hazulról?
- Az nem úgy volt, hogy elcsavargott volna, hanem az utóbbi időkben egy gonosz barátja járt ide - súgta a cseléd, de olyan rejtelmesen, mintha hétpecsétes államtitkot árulna el.
- Gonosz barátja...?
- Igen, az a mocskos kandúr a tanár házából, tetszik tudni, azzal láttam.
- Az a tanár ez, aki reggelenként olyan ordináré hangokat hallat?
- Igen, igen. Mosdáskor úgy tesz, mint a liba, amikor a nyakát kitekerik.
Ez nem rossz. Ez a hasonlat a libával. Tényleg, a mester reggelre kelve kimegy a fürdőbe és toroköblögetéskor a fogkefével még jól bele is kotor a torkába. Nem szégyelli, hogy ilyenkor milyen undorító hangokat ad ki. De kihallható belőle, milyen kedve van aznap. Ha rossz a kedve, egész kétségbeesetten, ha jó, egészségesen, energikusan gágog. Akár így, akár úgy, lankadatlan odaadással gurgulázik. Mielőtt ideköltöztek volna - az asszonyom szerint -, még nem volt meg ez a szokása, de azóta nem kezdődik nap enélkül; el nem hagyná semmiért. Nem fér a macskafejembe, hogy bírja elviselni ezt a kellemetlen műveletet. Na de hagyjuk! A becsületembe gázoltak a "mocskos kandúr" titulussal, még most is visszacseng a fülembe.
- De hát mire jó neki ez a zajongás? Mondhatom, hogy a régi szép időkben, amikor egy lakáj vagy egy küldönc is tisztában volt az illem megfelelő szabályaival, jó házaknál egy ember sem akadt, aki mosdását így végezte volna.
- Szent igaz, ahogy mondani tetszik... - A szolgáló majd elolvad az úrnője iránti csodálattól, egyre csak tetszik így, tetszik úgy...
- Márpedig ha ilyen a gazda, a macskája bizonnyal csak valami korcs lehet, ezért bottal verd el a háztól, ha még egyszer erre jönne.
- De még mennyire, hogy elverem. Cirmoska betegségének is biztosan ő az oka. Azért is megkapja tőlem a magáét!
Példátlan rágalom! De hát mit csináljak, úgy látszik, nem tudok Cirmoska közelébe férkőzni Így aztán hazamentem anélkül, hogy láthattam volna.
Otthon látom, hogy a gazda bent a dolgozószobában rágja az ecsetjét, nagyon ír valamit. Bezzeg, ha elmondanám neki, amit hallottam! Hogy miféle hírnévnek örvend a művésznő házában, aki kéthúrú hangszeren játszik. Biztosan nagy haragra gerjedne, de hát ne szólj szám... hadd adja csak nyögdécselve a fennkölt poétát.
Ekkor váratlanul betoppan Meitei, bár újévi levelében megírta, hogy mennyire elfoglalt is ő mostanában.
- Nicsak, hát új stílusú verseket írogatsz? Ha sikerül valami érdekes, mutasd ám meg nekem is!
- Van itt egy egész jó próza, azt fordítom - válaszolt a mester kissé vonakodva.
- Próza? És ki írta?
- Azt nem tudom.
- Szóval névtelen. Nos, az anonimek között is igen sok remek darab van, nem szabad őket leszólni. Mégis honnan való?
- A 2. számú angol nyelvi olvasókönyvből - válaszolt a mester nyugodt mosollyal.
- A 2. számú olvasókönyvből??? Hogy miféle olvasókönyvből?
- Úgy, ahogy mondod: amit fordítok, az a 2. számú olvasókönyvben található.
- Ne viccelj! Csak nem abban sántikálsz, hogy visszaadod a kölcsönt a pávanyelvért?
- Mit képzelsz, nem vagyok én olyan szélhámos, mint te! - sodorgatta a bajszát a gazdám, akit nem lehetett kihozni a sodrából.
- Ez olyan, mint amikor egyszer a nagy tudóstól, Szanjótól megkérdezték, olvasott-e valami jó művet újabban, ő meg megmutatta a lovásza levelét, melyben az követelte, hogy fizesse meg az adósságát, mondván, hogy ez a korabeli prózai művek közül számára a legelső. A végén még te is kifinomult szépérzékről teszel tanúságot. No, olvasd fel, és majd elbírálom.
Mindezt Meitei olyan magabiztossággal fejtette ki, mint aki a kifinomult szépérzék egyedüli letéteményese. Erre a gazdám neki is fogott a felolvasásnak, méghozzá olyan hangon, mint ahogy a Zen-papok olvassák Daitó végakaratát.
- Nehézkedés óriás.
- Az meg micsoda? Nehézkedés óriás...?
- A címe, ahogy mondom. Nehézkedés óriás.
- De hát ez lehetetlen cím, nem is értem, hogy mit jelent.
- Mit, hát egy óriás, akinek a neve Nehézkedés.
- Kicsit zavaros, de mit csináljunk, ha ez a cím, menjünk tovább. Majd jön maga a szöveg. Olvasd csak, nagyon érdekes és a hangod is illik hozzá.
- Jó, de most már ne zavarj közben!
Megbizonyosodván a figyelméről, a gazda folytatta az olvasást:
"Kate kinézett az ablakon. A gyerekek labdáznak. Egyre magasabbra és magasabbra dobják a labdát, száll, száll, száll fölfelé. Aztán leesik. Ismét feldobják. Ha megint feldobják, megint leesik. - Miért esik le vajon, miért nem száll el a magasba? - kérdezi Kate. - Mert egy óriás lakik a föld belsejében - válaszolja az édesanyja -, ő a Nehézkedés óriás. Erős, és mindent magához húz. Ha ő nem húzná a földhöz a házakat, azok elszállnának. A gyerekek is felrepülnének. Nézd, hogy hullanak a falevelek. Nehézkedés óriás hívja őket. Leesik egy könyv. Neki is Nehézkedés óriás szólt. A labda felrepül a levegőbe, szólítja őt Nehézkedés óriás, és a labda leesik."
- Ennyi az egész?
- Aha. Hát nem jó?
- Ez az, amitől féltem. De igazad van, elfogadom: kölcsönkenyér visszajár a tocsimembóért!
- Semmiféle kölcsönkenyérről nincs szó! Valóban igen jónak találtam, azért láttam neki a fordításának. Neked talán nem tetszik? - meredt a gazdám az aranykeretes szemüvegre.
- Igazán megleptél! De csak mert nem tudtam, hogy ehhez ilyen tehetséged van. Legközelebb jobban vigyázok: most alulmaradtam. Kalapot emelek előtted.
Meitei mintha falnak beszélt volna, a gazdám nem értette, hogy miről van szó.
- Miért emelnél kalapot? Csak azért próbáltam meg lefordítani ezt az írást, mert olyan érdekes!
- Nagyon jó! Nem, ez nem lehet igaz! Olyan remekül játszod, hogy én elbújhatok melletted!
- De hát miért akarnám, hogy elbújhass mellettem? Semmi szükségem rá. Nemrég felhagytam a vízfestéssel, gondoltam, mi lenne, ha megpróbálkoznék jó írások lefordításával?
- Méghozzá olyan sikerrel, hogy össze se lehet hasonlítani a képeiddel. Azokon nem lehetett megkülönböztetni a feketét a fehértől, a messzit a közelitől! Elámítasz valósággal!
- Ha ennyire dicsérsz, még elbízom magam... - szerénykedett a mester, és még mindig nem értett semmit.
És ekkor betoppant Kangecu ifiúr, és elnézést kért, hogy már tegnap nem tette tiszteletét.
- Ugyan, gyere csak. Épp most hallhattam egy olyan derék művet, mely mellett elhalványul a tocsimembó-féle szellemeskedés - fordult a belépőhöz Meitei professzor, hogy értse, miről van szó. Az meg azonnal belement a dologba és visszaadta:
- Nahát, tényleg?
De mivel a gazdámnak még mindig nem sejlett föl semmi, beszédtémát váltott és azt mondta:
- A napokban volt itt egy Ocsi Tófu nevű ember a te ajánlóleveleddel.
- Tényleg itt volt? A neve tulajdonképpen Ocsi Kocsi. Alapjában véve rendes ember, de vajon nem kellemetlenkedett? Egy kicsit furcsa alak ugyanis. De hát annyira erősködött, hogy mutassam be önnek...
- Dehogyis, nem zavart különösebben...
- Nem magyarázta el a neve ejtését?
- Nem, egyáltalán nem volt szó róla.
- Pedig az olyan ám, hogy bárhol kiselőadást tart a becses nevéről.
- Miféle kiselőadást? - szólt közbe Meitei, várva, hogy mi sül ki a dologból.
- Rettenetesen fontos neki, hogy a nevét kínai módra, Kocsinak ejtsék.
- Mi a csuda! - Meitei kicsippentett egy kevés dohányt elegáns dohányzacskójából.
- Mindig sort kerít rá, hogy kifejtse: nevét nem Ocsi Tófunak, hanem Ocsi Kocsinak kell ejteni.
- Különös... - A drága dohány füstje a tüdő legmélyére ömlik.
- Ez azért van, mert nagy irodalomrajongó és soha el nem szalajtaná a kínálkozó rímet. Jól illik például az Ocsi Kocsihoz a fecsi-locsi, vagy valami ilyesmi. Ezért olyan ingerült, ha valaki nem helyesen olvassa a nevét, mert ez a lehetőség így kárba vész.
- Hát ez nevetséges... - szólt Meitei professzor, a közben kedvtelve eregette tüdeje mélyéről a füstöt az orrlika felé. A csípős füst azonban eltévesztette a kijáratot és a torkára tódult. Letéve a pipát, keservesen köhögni kezdett.
A gazda, átvéve a szót, nevetve újságolja:
- A múltkor meg a felolvasókörben hajóst alakított és a diáklányok kinevették.
- Köhö-köhö, ühü-ühü... - így Meitei professzor, miközben a pipával veri a térdkalácsát. Nekem ez egy kicsit veszélyesnek tűnik, ezért félrehúzódom. - Egyébként az a felolvasókör, ugye... a múltkor, amikor a tocsimembó-lakoma volt... beszélt nekem arról a felolvasókörről, ugye... azt mondja, a következő, második felolvasóülésre neves irodalmárokat akarnak meghívni és hogy tisztelném meg őket a részvételemmel. Megkérdeztem, hogy megint Csikamacu darabjait akarják-e játszani, mire ő: hogy ezúttal sokkal frissebbre esett a választásuk, az Aranydémon-t1 akarják előadni. Hát te mit játszol benne? - kérdem én, mire ő: én leszek Omija. Jó, mi? Tófu mint Omija. Én feltétlenül elmegyek, hogy megfelelő elismerésben részesítsem.
- Az bizony érdekes lesz - nevetett Kangecu a maga sunyi módján.
- De azért ha Tófu komolyan csinál valamit, abban nem ismer tréfát. Nem úgy, mint a Meitei-félék - törlesztett a gazdám Andrea del Sartóért, a pávanyelv- és tocsimembó-pecsenyéért. De Meitei mintha észre sem vette volna.

1 Ozaki Kójó érzelmes regénye (1897), amelynek színpadi változata - a simpa, a "modern drámaiskola" műfajában - igen népszerű volt a század elején.

- Bizony, én már csak olyan vagyok, mint a gjótokui húsvágó tőke... - Nevetett.
- De még mennyire, hogy olyan - szól a mester, akinek fogalma sincs róla, hogy a szólás emelkedett ízlésű fafejűt jelent, de annyi évi tanítás után nagy gyakorlata van benne, hogyan kell elleplezni, ha valamit nem ért. Így lehet az iskolai tapasztalatot az életben is gyümölcsöztetni.
- És mit jelent ez a gjótokui húsvágó tőke? - kérdezi erre Kangecu kertelés nélkül. A gazda valahová a vendég mögé nézve másra tereli a szót:
- Azt a dáliát az év végén vettem, a fürdőből hazafelé jövet, s milyen jól tartja magát még mindig.
- Az év végét említed, éppen a múlt év végén különös dolog esett meg velem - így Meitei, miközben a pipáját úgy forgatja az ujja körül, mint az utcai táncosok a botjukat.
- Mi történt? Mesélj! - A gazdám fellélegzett, mert ezzel is távolabb került a kényes kérdéstől.
Így lehettünk fültanúi, milyen különös eset történt Meitei professzorral:
- Úgy emlékszem, huszonhetedike volt, tavaly decemberben. Az imént említett Tófu meghagyta nekem tiszteletteljes üzenetét, hogy meglátogatna fennkölt művészeti eszmecsere végett, és hogy legyek odahaza. Felkészülten vártam reggeltől fogva, de a derék férfiú csak nem jött. Bekaptam valamit ebédre, majd a kályha előtt Barry Pain humoros történeteinek olvasásába fogtam éppen, amikor egyszer csak levél érkezett anyámtól, aki Sizuokában lakik. Levélben mindig - mint az öregek a gyerekeiket általában - kisfiúként kezel. Olyan komoly dolgokat köt a lelkemre, hogy vigyázzak magamra, mert ha hidegben, éjszaka kinn járok, hideg vízben mosdom, nem fűtöm rendesen a szobát, meg fogok fázni és hasonlók. Jóllehet engem nem nagyon érdekel a véleménye, könnyelmű is vagyok, mégis meghatódtam. Milyen nagy dolog is, hogy az embernek van szülője, aki törődik vele...
Egyszerre csak úgy éreztem, nem henyélhetek így tovább. Valami nagy művet kell véghezvinnem, becsületet kell szereznem nevemnek. Amíg ő él, meg kell mutatnom a világnak, hogy kicsoda Meitei professzor a Meidzsi-kor irodalmában. Alább azt írta anyám, igazán boldog lehetek, hogy míg más fiatalemberek, az oroszokkal való háború kitörvén, kemény megpróbáltatásokat szenvednek és fáradoznak a hazáért, addig én mulathatok, mintha csak egész évben farsang lenne. (Hát azért nem szórakozom én úgy, mint ahogy anyám gondolja.) Ezután következett azoknak az iskolatársaimnak, barátaimnak névsora, akik elmentek a háborúba és elestek vagy megsebesültek. Ahogy sorra vettem a neveket, a világot egyre üresebbnek éreztem, s elhatalmasodott rajtam az emberek dolgai fölötti unalom. A legvégén pedig olyan szívszorító szavakat írt, hogy "éveim megsokasodván, vajon ez új esztendő felvirradása nem utoljára talál-e itt..."
Elkeseredésembe egyre mélyebbre süppedve gondoltam, hogy jöhetne már Tófu, minél hamarabb, annál jobb. Derék tudósunk azonban csak nem érkezett meg. Eljött a vacsora ideje is. Írok hát anyámnak válaszul valamit, de tizenkét-tizenhárom sornál tovább nem jutok. Bezzeg az ő levelei majd két méter hosszúak, de én kénytelen vagyok tíz-egynéhány sorral beérni, mivel többre sose futja az erőmből. Éreztem, hogy a dologtalanul eltelt nap után sajog a gyomrom. Elhatároztam, hogy megyek, bedobom a levelet, járok egyet, Tófu meg, ha jön - hadd várjon. El is indultam, de hogy, hogy nem: ahelyett, hogy Fudzsimicsó felé mentem volna, öntudatlanul is a töltés körüli városrész felé vitt a lábam. Kissé borult az este, száraz szél fújdogál a várárok felől. Rettentő a hideg. Kaguradzaka felől vonatfütty hallik, majd elhal a városrészen túl. Egyedül érzem magam nagyon. Fejemben kavarognak az alkony, a halál, a háború, az öregség és az emberi világ hiábavalóságának képei. Ilyenkor fordul elő, hogy az ember váratlanul kísértést érez, hogy felkösse magát; valami hajtja a halál gondolata felé. Egyszer csak, ahogy felemelem a fejemet a töltés irányába - hát ott állok ám ama bizonyos fenyő alatt. Magam sem tudom, mikor kerültem oda.
- Mi az, hogy ama bizonyos fenyő? - szakítja félbe mesterem az elbeszélést.
- Az akasztófenyő - húzza be a nyakát Meitei.
- Dehogy, a kónodai fenyőre csengőt akasztanak, az emberek erre a doteszambancsóira kötik fel magukat, a töltésnél - folytatja Meitei. - Azért is nevezték el akasztófenyőnek, mert régóta azt tartják róla, hogy bárki álljon is alá, kedve támad, hogy felhurkolja magát az ágára. Van ugyan a töltésen jó néhány másik fenyőfa is, de aki rászánja magát, csakis ennek az ágain akar hintálni. Évente ketten, hárman is. A többi fán nincsen meghalni kedvük. De ez olyan hívogatóan nyújtózkodik, hogy mindenki látja, mennyire megfelel a célnak. Micsoda gyönyörűséges ágak! Kár lenne őket csak úgy otthagyni, valahogy jól illenék közéjük az akasztott ember. Körülnézek, nem jön-e valaki, de szerencsétlenségemre senki. Most mit csináljak? Felkössem talán magam én? Dehogy, hiszen akkor oda az életem... nem, nem, az borzasztó lenne. Ámbár hallottam a régi görögökről, hogy lakomáikon mutatványszámba ment, ahogy az önakasztást mímelték. Az egyik felállt egy állványra, amit a másik abban a pillanatban kirúgott alóla, amikor a nyaka a hurokba került. Csakhogy előre kitervelték ám, hogy aki a hurokba dugja a nyakát, a kötelet meglazítva szerencsésen a földre huppanjon. Ha így meg lehetne csinálni, nincs ebben semmi félelmetes, gondoltam, és a kezemet az ágra téve kipróbáltam. Éppen jó felé állott. A görbülete valósággal szépséges volt. Ahogy elképzeltem magam, lágyan ringatózva a nyakamnál fogva - leírhatatlan élvezet töltött el. Tényleg meg kell tennem, de mi lesz, ha jön Tófu és hiába vár szegény? Úgy döntöttem, hogy először - ígéretemhez híven - elbeszélgetek vele, majd pedig újból visszajövök. Így aztán hazamentem.
- S ezzel vége? - kérdezte a gazda.
- Érdekes... - vigyorgott Kangecu.
- Ahogy hazaérek, látom ám, hogy Tófu nem érkezett meg. Viszont levelezőlapon kimentette magát: váratlan események miatt nem jöhet, de legközelebb feltétlenül tiszteletét teszi. Hát akkor jó! - kaptam örömmel az alkalmon, mert így nyugodtan felakaszthatom magam. Vissza tehát. Veszem a getát,1 indulok sebesen a tetthelyre és mit látok?...
Itt Meitei megállt, és mélyen a gazdám és Kangecu szemébe nézett.
- Na, és mit láttál? - kérdezte a mesterem türelmetlenül.
- Most jön a java! - morzsolta haorijának zsinórját Kangecu.
- Azt láttam, hogy valaki már megelőzött, és ott függ a fán. Képzeljétek, micsoda balszerencse, csak egy lépéssel késtem el. Ahogy visszagondolok rá: a halál torkában voltam. Igaza lehet William Jamesnek és másoknak, akik azt állítják, hogy a tudatalatti túlnani világ és a valóság, melyben élünk, egyfajta ok-okozati összefüggés révén kölcsönösen hat egymásra. Hát nem csodálatos ez?

1 Japán fapapucs, facipő.

Így fejezte be nagy ünnepélyesen elbeszélését Meitei. A gazdám féltében, hogy megint rászedték, kivett egy darab mocsit a tálból és a szájába tömve nyammogott rajta.
Kangecu, miközben a hibacsi hamvát egyengette nagy műgonddal és fejét fordítva vigyorgott, egész halkan így szólt:
- Hát igazán, az ember szinte el sem hinné, hogy ilyesmi megtörténhet, de velem nemrégiben valami hasonló esett meg, ezért egyáltalán nem kételkedem.
- Talán te is fel akartad akasztani magad?
- Nem, én nem akartam felakasztani magam. De az én történetem is éppen a múlt év végén, sőt ugyanabban az időben, ugyanazon a napon esett meg, ezért még csodálatosabbnak tartom a dolgot.
- Ah, ez érdekes - szólt Meitei és maga is vett a süteményből.
- Azon a napon egy ismerősöm mukódzsimai házában koncerttel egybekötött fogadást tartott az újév alkalmából - kezdte Kangecu. - Én is elmentem, vittem a hegedűmet. Tizenöt-tizenhat férjes asszony és hajadon gyűlt össze, igazán sikeres estély volt, ha meggondolom, a mostani hasonló rendezvényeket mindet túlszárnyalta. Már vége volt a vacsorának, vége a zenének, a társaság beszélgetett, az idő is későre járt, ezért arra gondoltam, búcsút veszek és hazafelé indulok, amikor odajött hozzám egy bizonyos doktor neje és halk hangon megkérdezte, van-e tudomásom róla, hogy X. kisasszony milyen beteg. Igen meglepődtem, mivel vagy három napja találkoztam a kisasszonnyal, és akkor nem látszott rajta semmi szokatlan, nem fedeztem fel rajta semmit. Kérdeztem a részleteket, mire kiderült, hogy a találkozásunk napjának estéjén heves láz lepte meg, s azóta egyre csak félrebeszél lázálmában. Ez még hagyján, de a beszédében egyre-másra előfordul az én nevem is.
Sem a gazdám, sem Meitei nem mondta, ami ilyenkor szokásos: "Ó, te szerencsés fickó!", hanem egy mukk nélkül hallgatták.
- Hívták az orvost, az megvizsgálta, és azt mondta, hogy nem tudja, miféle betegség ez, de mivel a heves láz megtámadja az agyat, veszély forog fenn, hacsak nem sikerül valamilyen altatóval megnyugtatni. Amikor ezeket végighallgattam, egyfajta igen kellemetlen érzés hatalmasodott el rajtam. Olyan nehéz lett a szívem, mint amikor lidérces álmában úgy érzi az ember, hogy a levegő összesűrűsödvén körülötte, agyonszorítja. Hazafelé menet is csak erre gondoltam és szinte elviselhetetlenül szenvedtem tőle. Az a csodás, az a virágzó, az az egészséges X. kisasszony...
- Pardon, álljunk meg egy pillanatra. Már az előbb is kérdezni akartam, kicsoda ez az X. kisasszony, aki itt kétszer is szóban forgott. Ki vele, ha meg nem sértelek, hallod-e! - szólt Meitei, s közben oldalt nézett a gazdámra, mire az is bizonytalanul csatlakozott:
- Az ám...
- Ez indiszkréció lenne az érintett személlyel szemben, így tekintsenek el tőle.
- Tehát mindvégig ilyen kusza összevisszaságokkal akarsz minket szórakoztatni?
- Kérem, ne mosolyogjanak, ez nem tréfadolog... Ahogy erre a hirtelen megbetegedett leányra gondoltam, összeszorította szívemet a "száll a szirom, hull a levél" szomorúsága. Életerőm elhagyott, tagjaim felmondták a szolgálatot, csak támolyogtam-tántorogtam, míg az Adzuma-hídhoz nem érkeztem. Megfogom a korlátot, letekintek. Árad vagy apad-e, nem tudom, csak azt látom, milyen félelmetesen kavarog alant a fekete víz.
Hanakavado felől egy riksás érkezett, átrohant a hídon, s ahogy követtem a szememmel lámpája fényét, az mind kisebb és halványabb lett, majd a Szapporo sörgyárnál végleg kihunyt. Mikor ismét a vízre nézek, hallom, hogy a távolból, a folyóról egy hang a nevemen szólít. Ugyan ki hív engem ezen a késői órán, nézek végig a vízen, de sötét van, nem látok semmit. Bizonyára képzelődöm, gyerünk haza, minél hamarabb! De alig tettem egy-két lépést, megint csak nevemen szólított az a bizonytalan hang. Megtorpantam és feszülten füleltem. És amikor harmadszorra ismétlődött meg a hívás, hiába kapaszkodtam a korlátba, reszkettek a térdeim. Úgy tűnt, hogy valahonnan mélyről, a folyó fenekéről jön a hang, amely határozottan ama kisasszony hangjának tetszett. Önkéntelenül is válaszoltam, s az igent olyan fennhangon mondtam, hogy amikor még a néma víztükör is visszaverte, megijedtem saját hangomtól. Riadtan körülnéztem, nem mutatkozott semmi, se ember, se kutya, se hold. A sötét éj magába ölelt és elöntött a vágy, hogy oda menjek, ahonnan a hangot hallottam, mely olyan panaszosan, segélykérően és rábeszélően ostromolt, hogy siettem a válasszal: "Rögtön jövök!" Azzal áthajolva a korláton, rámeredtem a sötét víz színére. és egyre csak szólítanak valahonnan a hullámok alól. Igen, a víz alól - gondoltam -, és felmásztam a korlátra. Ha még egyszer szólít, hát beugrom: le nem vettem a szememet a víz sodráról. A kísérteties, cérnavékony hang ekkor ismét hallatszott. Ez az! Minden erőmet megfeszítve ugrom és hullok alá, mint egy elhajított kavics.
- Végül is tényleg leugrottál? - pislogott a gazdám.
- Nem hittem volna, hogy odáig jutsz - szólt Meitei, megdörzsölve az orra hegyét.
- Ugrás után egy kis ideig nem tudtam magamról, önkívületben voltam. Amikor magamhoz tértem, noha hideg volt, mégsem éreztem semmi nedvességet, és vizet sem nyeltem. Érdekes, pedig biztos voltam benne, hogy leugrottam. Körülnéztem, és nagy meglepetésemre rájöttem, hogy elvétve az ugrást, a karfáról nem a vízbe, hanem a másik irányba, a híd közepére ugrottam, és persze nagyot csalódtam, hogy nem jutottam el a hang forrásához.
Ezzel Kangecu megint sunyin felnevetett, és ahogy szokta idegességében: egyre csak a haorija zsinórját nyűtte.
- Hahahaha! Ez aztán az érdekes, s milyen furcsán hasonlít az én történetemhez! Méltó lenne James professzor érdeklődésére. Ha tanulmányt írnánk róla "Emberi kongenialitás" címmel, nagy feltűnést keltene irodalmi körökben!... És mi lett annak az X. kisasszonynak a betegségével? - faggatózott tovább Meitei.
- Mikor két-három nap múlva ismét arra jártam, a kapuban tollaslabdázott a cselédlánnyal, betegségének pedig híre-hamva sem volt!
Mesterünk, aki kezdettől fogva némán hallgatott, ekkor mégis kinyitotta száját.
- Nekem is van egy ilyen különös esetem - szólt, mert ő sem akart alulmaradni.
- Mid van neked? - szólt kételkedve Meitei, aki nem hitte, hogy a gazdámmal egyáltalán történhet valami.
- Különös esetem, ami éppen a múlt év végén történt...
- Milyen érdekes, hogy mindnyájunknak hogy összejött a múlt év vége! - vihogott Kangecu, hiányzó foga helyén a süteménnyel.
- Csak nem ugyanazon a napon, ugyanazon órában? - kötekedett Meitei.
- Nem, a dátum nem egyezik. Úgy huszadika körül lehetett - kezdett hozzá a gazdám. - A feleségem arra kért, újévi ajándék gyanánt vigyem el színházba, hogy meghallgathassa Szeccu Daidzsót. Mondtam neki, ha már muszáj elvinnem, nézze meg, mit adnak aznap, mire ő az újságból kinézte, hogy Csikamacu öngyilkosdrámáját, az Unagidani-t. Hagyjuk, mondom, mert én nem szeretem ezt a darabot, így hát aznap nem is mentünk. Másnap megint hozta az újságot, közölve, hogy ma a Horikava megy és hogy mit szólok hozzá. Azt feleltem, hogy a Horikava csupa samiszen-zene,1 zajos, zavaros, semmi értelme, hogy elmenjünk. Ő erre méltatlankodó arccal otthagyott. Felvirradt a következő nap is, s a feleségem közölte, hogy ma a Szadzsúszangendó megy Szeccuval és ő feltétlenül meg szeretné nézni. Fogalma sincs, hogy én ezt is utálom-e vagy sem, de most már tényleg jó lenne, ha elmennék vele, hogy ő megnézhesse. Mivel ennyire kiélezte a dolgot, mondtam neki, ha annyira akarod, hát legyen. Viszont mivel ez egyszeri fellépés, telt ház lesz, s félő, hogy csak úgy nagy hirtelen odamenvén nem jutunk be. Ilyen esetben az a szokás, hogy van a színháznak egy jegyeladással foglalkozó teaháza, ott kell jegyet igényelni. Jó hely biztosítása végett be kell járni a megfelelő igénylési utat, s mivel ezt ma már sajnos nem tudjuk megtenni, le kell mondanunk róla. Erre a feleségem vad tekintettel a következőképpen szólt: "A magamfajta nő persze nem tudhatja, hogy az igénylés milyen nehéz, de Óhara édesanyja és Szuzukiéktól a Kimijo úr anélkül jutottak hozzá remek helyükhöz, ahonnan mindent jól lehetett hallani, hogy betartottak volna bármilyen igénylési utat! Maga pedig, ha azt sem tudja elintézni, hogy egy ilyen látványosságra eljussak, bármennyire tanár is, nekem csak egy semmirekellő!"

1 A samiszen háromhúrú japán lantféle.
Ezt mondta a sírós hangján. Mit csináljak, egye fene, hát menjünk. Megadtam magam, ő pedig javasolta, hogy kapjunk be valami korai vacsorát, aztán fel a villamosra, hogy négyig odaérjünk és ne kelljen tolongani. Igyekeznünk kell. Megkérdeztem, hogy minek már négyre ott lenni, mire azt válaszolta, hogy addig kell hegyet foglalni, így hallotta Szuzukiék Kimijójától. Még egyszer nyomatékosan rákérdeztem, hogy négy után már tényleg nem lehet-e, mire megerősítette, hogy nem, nem lehet. És képzeljétek, abban a pillanatban beállott a hideglelés.
- Az asszonyba? - kérdezte Kangecu.
- Dehogy, hiszen az olyan vidám volt, hogy még! Engem tört ki a nyavalya. Az az érzésem támadt, mintha léghajó volnék, melynek a lukán kiment a gáz és egyre csak zsugorodik össze, a szemem káprázott belé, mozdulni sem tudtam.
- Meglehetősen váratlan rohamod volt - állapította meg Meitei professzor.
- Ó, azt sem tudtam, hová legyek! Pedig ha a feleségem egyszer egy évben kér valamit tőlem, szeretném a kívánságát teljesíteni. Igaz, hogy sokat szidalmazom, van úgy, hogy nem szólok hozzá, csak dolgoztatom derekasan, neveltetem vele a gyerekeket, és éjt nappallá tevő fáradozásáért semmit sem nyújtok viszonzásul. Pedig akkor éppen időm is volt, és a bukszámban is lapult négy-öt bankjegy. Telne belőle, hogy elvigyem, ő is szeretne menni, én is szeretném vinni. Szóval mennék, de nemhogy a villamosra szállni, még a cipőmet fölhúzni sem tudom, annyira szédülök. Haj, de nagy a baj, jaj, de odavagyok, gondolom magamban, a hideg meg csak tovább ráz, hogy a szemem káprázik belé. Hamar doktorért! Az majd bead valami orvosságot, négy óráig még rendbe jöhetek. Mondom a feleségemnek, hogy küldjön Amakiért, aki az orvostudomány doktora. Szerencsétlenségemre ügyeletes lévén, még nem tért haza az egyetemi klinikáról. Csak két óra felé ér haza, azt mondják. Bajban vagyok, nagy bajban. Talán barackmagfőzetet adna, s attól biztosan rendbejönnék négy óráig. De ha egyszer a sors ellenem van, csinálhatok, gondolhatok én akármit! Hiába, elhagy a remény, hogy gyönyörködhetem az én feleségem boldogságában! Ekkor ő szemrehányóan megkérdezi, hogy végül is el tudok-e menni vele. Megyek, persze hogy megyek. Majd meglátod, négyig jobban leszek. Nyugodj meg. Gyorsan mosakodj, öltözz át, én majd megvárlak, mondtam neki, de a szívemben mélyen fészkelt valami súlyos érzés. A hidegrázás egyre jobban elővett, a szemem előtt színes karikák táncoltak. Mi lesz, ha négy óráig nem jövök rendbe, ha nem teljesítem az ígéretemet, mit kezdek ezzel a szűkkeblű nővel? Nincs benne együttérzés. Szépen vagyunk. Mit tegyek? De hát a férjnek nem kötelessége-e a feleségével szemben, hogy elmagyarázza neki: minden mulandó ezen a földön, és aki megszületett, annak meg is kell halnia? Ezzel rávezetheti a nőt a belenyugvás útjára, arra az esetre, ha a legrosszabb bekövetkeznék. Gyorsan behívtam hát a dolgozószobámba. Megkérdeztem tőle, hogy ámbátor ő csak egy asszony, ismeri-e azt a nyugati közmondást, miszerint "there is many a slip 'twixt the cup and the lip".1 Mire ő: lehet, hogy van, aki az ilyen külföldi dolgokat érti, de nagyon jól tudhatnám, hogy ő nem ért angolul, miért akarom hát ilyesmivel csúffá tenni? Aki ennyire szeret angolul beszélni, miért nem vett feleségül egy olyan lányt, aki missziós iskolát végzett? "Soha nem láttam még ilyen kegyetlen embert, mint maga!" - fakadt ki. Mivel ennyire kijött a sodrából, elbizonytalanodtam, s nem hozakodtam elő a magam bajával.

1 Hozzávetőleg: "Sokszor megcsúszhat a kéz a csésze és a száj között." Az angol mondás értelme: valaminek a kezdete és a sikeres befejezése között sok váratlan akadály támadhat.

Ti bizonyára megértitek, hogy nem volt semmi rossz szándékom azzal az angol mondással. Csakis a feleségem iránti mélységes szerelem indított erre. De hogy ő ennyire félreértelmezte, az teljesen kedvemet szegte. Hát nem érthető, hogy a hidegrázás okozta reszketés összezavarta a fejemet, s abbeli igyekezetemben, hogy megértessem vele a mulandóságról és a halandóságról szóló elméletet, hirtelen megfelejtkeztem róla, hogy a feleségem nem tud angolul? De tényleg! Teljesen akaratlanul történt. Ahogy meggondolom, ebben mégis én voltam a hibás: nyelvbotlás volt. A kudarc még fokozta a hidegrázást, csak úgy kóvályogtam belé. A feleségem pedig, ahogy meghagytam neki, ment a fürdőbe, megmosdott, kikészítette magát, a szekrényből elővette a kimonóját és felöltözött. Ott várakozott, indulásra készen. Kínosan éreztem magam. De jó lenne, ha jönne már az az Amaki, nézem az órám, már három óra. Csak egy óra van hátra négyig. "Hát akkor menjünk?" - dugta be a fejét a dolgozószobámba az asszony.
Nem szép dolog saját feleségünket dicsérni, de még sohasem láttam olyan szépnek, mint akkor. Szinte csillogott a frissen mosott bőre, fekete selyemhaorija kontrasztjaként. A szappannak és a színész látása utáni vágynak köszönhetően elárasztotta a testi és szellemi ragyogás. Ezt a vágyát feltétlenül ki kell elégítenem, gondoltam, s rászántam magam, hogy induljunk. Nekiveselkedtem, szívtam egy nagyot a cigarettámból és ekkor megérkezett Amaki tanár úr.
Hát ez remek, éppen kapóra jött. Megkérdezte, mi a panaszom, kivonta a nyelvemet, megkopogtatta a mellemet, hátamat, a szememet kiforgatta, tapogatta a koponyámat, majd kis ideig gondolataiba merült. "Valami veszélyes baj lehet" - mondtam én. Ő azonban nagy nyugalommal közölte, hogy nem talált semmi különöset. "Ugye, semmi akadálya nincs annak, hogy most rögtön elmenjünk itthonról?" - kérdezte a feleségem. "Nincsen." Az orvos ismét elgondolkozott, majd így szólt: "Ha mégis rájönne önre a rosszullét..." "De hiszen rosszul vagyok" - mondtam én. "... akkor adok egy enyhe nyugtatót és kanalas gyógyszert." "De hát veszélyesre is fordulhat, nem?" "Ugyan, dehogy, egyáltalán nincs semmi oka az aggodalomra. Nem szabad idegesítenie magát vele." S ezzel otthagyott. Három óra már több, mint harminc perccel elmúlott. A cseléd elment a gyógyszerért. A feleségem parancsára futva ment odáig és futva jött visszafelé is. Körülbelül háromnegyed négykor, jóllehet addig nem éreztem ilyesmit, hányinger tört rám. Feleségem teáscsészébe készítve elém tette az orvosságot, mire a gyomromból hátborzongató csatazaj harsant. Kénytelen voltam letenni a csészét. "Jobb, ha minél hamarabb megissza!" Még sürget! Ha hamar megiszom, hamar indulni kell, ez nem jó nekem. Megadom magam, de mikor ismét ajkamhoz emelem a csészét, egy kiadós böfögés makacsul közbejön és megakadályozza a dolgot. Nem, most nem bírom, le kell tennem, le is teszem, és ekkor a nappali faliórája, bim-bam, elüti a négyet. Négy óra, nem tétovázhatok. És akár hiszitek, akár nem, csodás módon, ahogy elütötte a négyet, egyszerre megszűnt a hányingerem, és az orvosságot minden különösebb szenvedés nélkül bevettem. Ekkor fogtam fel, milyen nagyszerű orvos is ez az Amaki doktor! A reszketés kiállt a hátamból, a szemem nem káprázott már, és mintha csak rossz álom lett volna, tökéletesen felépültem, pedig azt sem hittem, hogy fel tudok állni. Örültem nagyon.
- És ezután együtt mentetek el a színházba? - kérdezte Meitei, mint aki mit sem ért az egészből.
- Szerettem volna, de hát a feleségem megmondta, hogy négy után már nem lehet bemenni. Mit volt mit tenni... Nem mentünk el, és kész. Igazán sajnálatos, hogy a doktor nem jött tizenöt perccel előbb. Puszta tizenöt percnyi időkülönbségen múlott, hogy én nem tehettem meg a kötelességemet és a feleségem kívánsága nem teljesülhetett. Ahogy most visszagondolok, igazán nagyon sajnálom, hogy így esett.
A mester befejezve a történetét, úgy érezte, ő is kitett magáért. Most már bátran a szemébe nézhet a másik kettőnek. Kangecu a szokásos módon nevetett a foghíján keresztül:
- Hehe, de nagy kár!
- Mily boldog lehet az asszony, ki oly derék férjjel bír, mint te! - szólt tettetett elismeréssel Meitei. A papírajtó mögött felhangzott a gazdám feleségének torokköszörülése.
Jómagam igazán komolyan hallgattam végig hármójuk beszélgetését, de, röstellem, nem hatott meg egyik sem. Az ember, hogy agyonverje az idejét, a száját koptatja, azon nevet, amin semmi nevetnivaló sincs, érdektelen dolgokon örvendezik, mi közöm nekem mindehhez? Már régóta tisztában voltam vele, hogy mesterem milyen önző és ostoba, de mivel hétköznap oly kevés szó csúszik ki a száján, jellemének egyik-másik oldalát nem értettem igazán, ezért egy kicsit bizonytalan voltam a megítélésében, de ezt az elbeszélést végighallgatva, már határozott megvetést éreztem iránta.
Miért nem bírta ki, hogy a másik kettő beszélgetését némán hallgassa? Mert nem akart kisebbnek látszani náluknál. Mi haszna lett az üres, nevetséges fecsegésből? Nem hinném, hogy Epiktétosz indította rá.
A gazda, Meitei és Kangecu olyanok, mint béke idején a remeték. Úgy tesznek, mintha a világ dolgai nem érdekelnék őket, távol tartják magukat a tömegtől, magukba zárkóznak, akár a szélben himbálózó, felaggatott lopótökök, de valójában őket is csak a világ hiúsága és a vágyak kormányozzák. A versenyszellem és a nyerési mánia a leghétköznapibb beszélgetésükben is tetten érhető, s csak alig különböznek az olyan nyárspolgároktól, akiket henye módon szidalmaznak. Egy bordában szőtték valamennyiüket, és ez, macskaszemmel nézve, fölöttébb kiábrándító. Javukra csupán annyi írható, hogy csevegésük és viselkedésük árnyalatnyival érdekesebb, mint a kevésbé leleményes teremtményeké.
Ahogy erre rájöttem, e három díszpéldány társalgását mindjárt oly unalmasnak találtam, hogy a kéthúrú hangszeren játszó művésznő háza felé vettem utamat. Gondoltam, megnézem, hogy van Cirmoska. A kapuról leszedték az újévi fenyődíszeket, tíz napja már, hogy elmúlt az ünnep. A tavasziasan tiszta, szép napot egyetlen felhő sem árnyékolta, a mélységes égbolt beragyogta a földet és a vizeket. Mindez a tenyérnyi kertet jobban felélénkítette, mint az újévi hajnalpír. A verandán kint hevert egy ülőpárna, de az ajtók csukva, úgyhogy arra gondoltam, a művésznő elment a fürdőbe. De törődtem is én azzal, hol van a művésznő, csak az foglalkoztatott, hogy Cirmoska jobban van-e már. Egy árva lélek sem mutatkozott sehol, felugrottam a verandára, azonmód sáros lábbal, és elnyúltam a párna kellős közepén - ez igazán jólesett. Egyre jobban elálmosodtam, feledve Cirmoskát, álomba merültem volna, de ekkor a papírfal mögül emberi hangokat hallottam.
- Helyes, köszönöm. Készen volt? - Úgy látszik, a hölgy itthon van.
- Ó, igen, asszonyom, bocsánat, hogy megvárakoztattam. Elmentem az oltárfaragóhoz, aki azt mondta, épp akkor készült el vele.
- Hol van, mutasd! Jaj de szépen sikerült! Nem fog lehámlani az aranyozás?
- Megkérdeztem. Azt mondta, hogy a legfinomabbat használta, olyan lélektáblát csinált, ami még egy emberénél is különb. És azt is mondta, hogy tiszteleti feliratát kurzív jegyekkel festette fel, mert az szebb.
- Hamar, tegyük az oltárra, gyújts előtte füstölőt.
Felálltam a párnán: csak nem történt Cirmoskával valami szörnyűség? Ekkor csengettyűszó után az úrnő hangja hallatszott:
- Ó, irgalom a Hűség Magasztos Cicaleányának! Ó, könyörületes Buddha! Ó, könyörületes Buddha! Gyerünk, te is könyörögj érte!
Csingiling!
- Ó, irgalom a Hűség Magasztos Cicaleányának! Ó, könyörületes Buddha! Ó, könyörületes Buddha! - hallatszott most már a cseléd hangja is.
Valami hirtelen belém hasított. Valósággal megkövültem álltomban a párnán, a szemem kimeredt.
- Bizony, rettenetes, ami történt. Pedig eleinte csak egy kis megfázásnak látszott, ugye, nagyságos asszony?
- De a gyógyszertől, amit Amaki doktor adott, jobban lett.
- Amaki doktor úr volt az oka, mert semmibe vette a mi kis Cirmoskánkat!
- Nem szabad ilyesmivel vádolni a másik embert. A sors rendelte így.
Úgy látszik, Cirmost is Amaki doktor kezelte.
- Meg aztán főként az volt itt a baj, hogy a főutcában lakó tanáréktól az a mocskos kandúr folyton kerülgette.
- Úgy bizony, az az ocsmány okozta Cirmoska vesztét.
Szerettem volna ehhez hozzátenni valamit a magam védelmében, de beláttam, hogy itt most nyugton kell maradnom, lenyeltem hát és tovább figyeltem. Kis szünet után a beszélgetés így folytatódott.
- A világ nem úgy megy, ahogy mi szeretnénk. Egy olyan csodás cica, mint Cirmoska, korán elhal, míg az olyan silányság, mint az a mocskos kandúr, egészségesen folytatja üzelmeit...
- Úgy van bizony, ahogy mondani tetszik. Az elhunythoz hasonlóan aranyosat lámpással sem lehetne találni.
Azt mondja: elhunyt, ahelyett, hogy kinyúlt. Úgy látszik, ennek a cselédnek a fejében a macska és az ember egyazon fajzat. Amikor ilyeneket beszél, a képe is szörnyen hasonlít a macskanépéhez.
- Bárcsak Cirmoska helyett...
- ... a tanárék mocskos kandúrja fordult volna föl, akkor bizony rendjén lenne minden!
Hát, ha "rendjén lenne minden", akkor én kissé bajban lennék. De mivel nincsen semmi tapasztalatom a halálról, nem tudhatom, ízlenék-e vagy sem. Bár a múltkor, amikor nagyon fáztam, belebújtam abba a dézsába, amelybe a csak félig elégett faszenet rakják, a cseléd meg, nem sejtve, hogy benne vagyok, rátette a fedőt. Még rágondolni is rossz, milyen rettenetes volt. Fehérke egyszer elmagyarázta, hogy ha az efféle gyötrelem elég sokáig tart, a végén bekövetkezik a halál. Azt nem bánnám, ha Cirmoska helyett meg kellene halnom, de ha fájdalom nélkül nem lehet meghalni, akkor én nem kérek belőle bizony senki kedvéért sem!
- Mégis, ha cica volt is, megkapta a paptól a végtisztességet s a halotti nevet, nem lehet hát oka panaszra.
- Bizony, nagyságos asszony, ő igen szerencsésnek mondható. Legfeljebb annyit hozhatnék föl, hogy annak a papnak az imádsága nem volt elég komoly.
- Bizony hogy túl rövid volt! Meg is kérdeztem azt a papot a Gekkei-templomból, nem túl hamar végezte-e be, mire azt válaszolta, hogy megtett minden tőle telhetőt, egy macska ennyivel is bőven bejuthat a Paradicsomba.
- Micsoda? Persze, ha az a mocskos kandúr...
A cseléd állandóan csak így emleget! Kezd már idegesíteni, hogy még mindig nincsen nevem. Micsoda udvariatlanság!
- Az olyan gonosz, hogy akármilyen áhítatos imákkal temetik is el, úgyse nyugodna békében.
Nem tudom, azután hány százszor neveztek még mocskos kandúrnak, mert a se vége, se hossza beszéd közben otthagytam őket, és lelökve a párnát a verandáról, leugrottam a földre. Ott pedig mind a nyolcvannyolcezer-nyolcszáznyolcvannyolc szál szőrömet felborzolva megráztam magam, s azontúl környékére se nézem a kéthúrú hangszeren játszó művésznő házának. Azóta talán már ő maga is kénytelen volt elszenvedni a túl rövid halotti imát a Gekkei-templom papjaitól.
Mostanában már ahhoz sincs kedvem, hogy elmenjek hazulról. A világ valahogy olyan fárasztó. Nem is vagyok különb semmirekellő gazdámnál. Már magam is kezdem azt hinni, hogy egy hajdani szerelmi csalódás miatt veszi be magát folyton a dolgozószobájába.
Még egyetlen patkányt se fogtam, ezért Ó-szan, a cseléd azt javasolta, kergessenek el a háztól. A gazda azonban tudja, hogy én nem akármilyen macska vagyok, ezért békességben henyélhetek tovább. Mély hálával viseltetem irántam való szívességéért, s elhatároztam, hogy nem habozok kifejezni csodálatomat eszessége okán.
Azt nem veszem már különösebben a szívemre, ahogyan a cseléd a maga tudatlanságában bánik velem.
Ó, ha akadna egy olyan művész, mint Hidari Dzsingoró1 volt, és megfaragná szobromat egy szentély oszlopára, vagy egy japán Steinlein, aki vászonra festené képmásomat, bezzeg rádöbbennének lelki sötétségükre és végre elrestellnék magukat!

1 Az egyik legnevesebb japán szobrász (1594-1634). Legismertebb művei közé tartozik a nikkói Iejaszu-szentélyben látható alvó macskája.


Folytatás