Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Nacume Szószeki
MACSKA VAGYOK
[Wagahai-wa neko de aru]
Fordította Erdős György

 

Ötödik fejezet

Mi minden történik egy nap leforgása alatt - maradék nélkül legyezve legalább ugyanannyi időbe telnék a végigolvasása. Mostanában igen ajánlgatják ezt az új irodalmi módszert, mellyel csak vázlatokat kell papírra vetni. Engedtessék meg akkor nekem is, hogy éljek e művészi fortéllyal. Részletesen beszámolni az olvasónak! Nincs arra elég tehetségem meg türelmem. Fájlalom, hogy képtelen vagyok az én gazdámról igazi szép jellemrajzot adni, de hát lessem és fessem éjjel-nappal? Nehéz dolog ez. Mondom: fájlalom, ámde mit tehetek? Pihenni még a macskának is kell!

Miután Szuzuki és Meitei távozott, elcsöndesült a ház. Mint mikor a bömbölő szélvész eláll és hófüggöny ereszkedik a tájra. A mester - szokásához híven - be a dolgozószobába. A gyerekek egymás mellett fekszenek, fejüket a párnára hajtva, s a déli helyiségben, melyet papírfallal választottak le, az asszony szoptatja a legkisebbet, aki már megvan egyéves is. tavaszi fellegek megülték az eget, hamar sötétedik. Valaki elhalad a ház előtt, az utcán, getája szinte karnyújtásnyi közelségben kopog. Síp szól valahol messzebb, néha eléri az álmos füleket, tompán cseng a hangja, álomba ringatóan, aztán elcsitul. Odakinn beáll a sötétség. Egy kevés maradék halat kaptam vacsorára, azt bekebelezve kagylóhéj tányéromból, érzem, milyen nagy szükségem van most a pihenésre.
Az a szóbeszéd járja, hogy tavasz idején epekedő macskák csavarognak álmatlanul az utcákon késő éjszaka. Engem ez a betegség még nem kapott el. Persze, a szerelem ereje az egész világmindenséget áthatja. A magas egekben lakozó Jupiter és a föld alatt araszoló giliszta egyaránt ki van szolgáltatva a szerelemnek. Épp ezért joggal feltételezhető rólunk, macskákról is, hogy keressük a szerelmet, ezer veszély közt tévelyegve. Most, hogy visszagondolok Cirmoskára, engem is a sóvárgás emészt, akár a Kaneda lányt, kinek apja a három sarkalatos alapelv prófétája, de ő maga a folyó fenekéről szólongatja Kangecut nagy szerelmesen. Távol álljon tőlem, hogy lenézzem, ostobának vagy bujálkodónak bélyegezzem azokat a kandúrokat és nőstényeket, akik kéjt hajhászva kergén kerengenek a tavaszi ég alatt. Nekem azonban, végtelen sajnálatomra, semmi kedvem csatlakozni hozzájuk. Jelenlegi állapotomban csak az lebeg a szemem előtt, hogy jól kipihenjem magam. Ilyen álmosan nem megy a szerelmeskedés. Odasurranok tehát a gyerekek paplanvégéhez, elhelyezkedem, smár majdnem elbólintok, amikor látom, hogy megjelenik a mester - előjön a dolgozószobájából, be a hálóba és odamászik a felesége derékalja mellé, ahová neki ágyaztak. Az a szokása, hogy ilyenkor mindig hoz magával a dolgozószobájából egy kiskönyvet, melyben a sorok -furamód - vízszintesen hevernek. De két oldalnál tovább sohasem jut. Van, amikor bele se néz, csak beteszi a párnája alá. Ha úgyse boldogul egy-két sornál többel, mi szükség rá, hogy behozza magával? Neveti is a felesége, mondja neki, hogy hagyja már el, de a mesternek meg kellene tagadnia önmagát ahhoz, hogy ezt megértse. Nem sajnálja a fáradságot, néha több könyvet is becipel. A múltkor mohóságában három-négy kötetre valót hozott be, meg még az óriási Webster-szótárat. Rájöttem, ez a rögeszméje. Ahogy mondani szokták, gyerekkorában az asztal körül kergették, ha... Úgy kell felfogni, hogy számára a könyv nem olvasásra, hanem arra való, hogy álmot hozzon a szemére. A szedőgép gyártja az ő altatóját.
Ma éjszaka valaminek történnie kell. Nyitva tartom hát a szememet. A vékony piros kötet már kinyitva, éppen a gazdám bajuszán pihen. Jobb hüvelykje a könyv lapjai közé dugva, jó öt-hat sort is elolvashatott. Ez derék. A tavaszias időben borzongató hideg fénnyel csillog a szokása szerint magamellé kitett nikkelóra fedele. Alszik az asszony is, arasznyira mellette a kisgyerek. A nő nyitott szájjal horkol, a feje lecsúszott a párnáról. Ez az, amit már nézni sem bírok: ha valaki tátva hagyja a száját, s úgy hever. A macskával egész életén át sem eshet meg ilyen szégyen. A száj arra rendeltetett, hogy hangot adjunk vele, a levegőt az orral kell ki-be lélegezni. Északon tunya emberek laknak, mindennel takarékoskodnak, s ahelyett, hogy a szájukat kinyitnák, az orrukból dünnyögnek, de még az is jobb, mint ha valaki bedugult orral, szájon át lélegzik. Az ilyen azzal a veszéllyel is számolhat, hogy a patkány belepottyant valamit a padlásról a mennyezet repedésén keresztül. Nézem a gyerekeket: azok sem maradhatnak el szüleik mögött a rendetlenségben. Tonko, a nagyobbik kislány álmában kinyújtja kezét, s mintegy a testvérét fenyegetve, annak füle körülkalimpál. A húga, Szunko bosszúból fél lábát átveti Tonko hasán. Ráadásul éjszaka még vagy kilencvenszer megváltoztatják a fekvésüket. Ilyen kicsavart helyzetben is panasz nélkül, csendes, mély álomba merültek.
Idebenn közönséges, prózai jelenet, de odakinn finoman dereng a gyöngyfényű, tartózkodó tavaszi éj.
Hány óra lehet vajon? Megint körülnézek a szobában. Mindenhol csend, csak a falióra hangját hallani. Meg az asszony horkolását. Meg távolból, a konyha felől, hogy a cseléd csikorgatja a fogát álmában. Pedig váltig tagadja, ha nappal figyelmeztetik rá. Bizonygatja egyre, hogy ő ilyet sohasem tett, mióta a világon van. Nem hajlandó megígérni, hogy leszokik róla. Ilyen csökönyös. Abban igaza van, hogy amit álmában művel az ember, arra nem emlékezhet. Ám vannak dolgok, melyek léteznek, jóllehet nem bírunk tudomással róluk. Ez a baj nála. Különben mindenki derék embernek képzeli magát ezen a világon, még ha rosszat cselekszik is. Az önzés elhiteti az emberrel, hogy bűne nincs, s így jóhiszeműnek tűnhet. Ámde lehet-e minden gonoszságot ezzel a jóhiszeműséggel magyarázni? Ebben urak és cselédek egyformák... De jaj, milyen későre jár!
Megzörren a konyhán a zsalu, kétszer is. Ejnye, no! Nem kószálhat ilyenkor erre már senki. Biztosan patkány. Akkor meg sétáljon csak nyugodtan, amerre kedve tartja, én már régen elhatároztam, hogy nem kérek belőlük... Megint valami zaj. De patkányunk túl óvatos. Nálunk a házban - akárcsak a mester diákjai az iskolában - a patkányok éjjel-nappal garázdálkodnak, viháncolnak, mintha csak arra teremtették volna őket, hogy felriasszák álmából a gazdámat. Szégyentelen népség. Így hát ami ezt a zajt csapja, patkány nem lehet. Valamelyik még a hálószobába is betolakodott a minap, beleharapott a mester lapos orrába és diadalkiáltással kirontott. Ez egyáltalán nem lehet patkány.
Nyikorgás: felnyitották a zsalut. A papírajtó félresiklik, s a résen valaki halkan, finoman becsusszan. No lám! Nem patkány, hanem ember! Aki ilyen késői órán, hívatlanul teszi tiszteletét, s maga nyit ajtót, nem lehet Meitei professzor vagy Szuzuki. Csak nem a híres betörő: a Remete? Már hallottam a nevét. Végre személyesen lehet szerencsém hozzá. Mindjárt láthatom az arcát is! Most lép be nagy, sáros lábával a konyhába, tesz vagy két lépést előre, de a harmadik lépésnél megreccsen a padló. Laza a deszka talán? Mintha szőrmentével szemben kefével súroltak volna végiga hátamon! Most egy darabig semmi zaj. Az asszonyra nézek: még mindig szájtátva, önfeledten hortyog. A gazda pedig, ujjával a piros könyv lapjai között, álmot lát talán... Hallom, hogy gyufa sercen a konyhában. Na, hiába híres betörő, nem lát úgy a sötétben, mint én. Kényelmetlen lehet neki abban a konyhában.
Lapulok és töröm a fejem. A nappali felé fordul-e, vagy az előszobán keresztül a dolgozószoba irányába tart? A léptek a verandán hallatszanak, hallom a tolóajtó zaját, de csak ennyit. A Remete már bent is van a dolgozószobában.
Most aztán már fel kell ébresztenem a gazdámat vagy a feleségét. Csak azt tudnám, hogyan kezdjek hozzá? Fejemben örvénylenek a gondolatok, csak éppen semmi értelmes nem jön ki belőle. Próbáljam a takaró sarkát cibálni? Megteszem kétszer, háromszor is - mindhiába. És ha hideg orromat a mester orcájához nyomnám? Azt érem el vele, hogy álmában képen töröl és leseper onnan, csak úgy sajog az orrom. Márpedig a macska orra rettenetesen finom, érzékeny műszer!
Mi mást tehetnék: nyávogáshoz folyamodom. Két nyau-nyau, hátha ettől fölébrednek... s ekkor úgy érzem, mintha gombóc lenne a torkomban... nem jön ki a hang! S ahogy félénken és tétovázva erőlködöm - hűha! -, közelednek a tolvajléptek, holott drága gazdámat még nem sikerült felkeltenem. A Remete lába alatt nyikorog a deszka, közeleg a veranda felől. Már késő, itt is van, megadom magam a sorsnak. A várakozástól feszülten figyelek: ott egy settenkedő árnyék! Már a papírajtó előtt hallom a lépéseit, mikor a Remete megtorpan. Jaj, most mi lesz?! Visszafojtom a lélegzetem - egy életem, egy halálom, majd csak lesz valahogy. A későbbiekben majd megjegyzem, hogy ez az érzés hasonlíthat a patkányvadászathoz, de most teljes erőmből meresztem a szememet a sötétbe, hogy majd kiguvad. Micsoda páratlan események tanúja lehetek a Remete jóvoltából! Ekkor a papírajtón megjelenik egy kerek folt, mintha csak eső csöppent volna rá. Először áttetszővé, majd rózsaszínűvé válik, és észrevehetően sötétedik. Hopp: máris lyuk tátong a helyén, s egy piros nyelv nyalint be rajta, majd visszahúzódik és el is tűnik. Helyette azonban valami villogó jelenik meg a lyuk túlsó oldalán. Nincs kétség, ez a Remete szeme. Hátborzongató érzés, mintha egyenesen rám szegeződne a tekintete, hiába rejtőzködöm előle. Egy pillanat alatt átvillan rajtam, hogy nem érek meg valami hosszú, békés öregkort, ha ez éppen engem választott ki szúrós tekintetével, a többiekre ügyet se vetve. Nem bírom tovább ezt a feszültséget, kétségbeesésemben már éppen rászánom magam, hogy kiszökkenek a ruhakupac árnyékából, mely eleddig rejtekül szolgált, mikor csusszanó hanggal kinyílik a hálószoba ajtaja, s megjelenik maga a Remete!!! Ó, a rég várt pillanat!
Engedje meg a nyájas olvasó, hogy a mesét megakasztva előbb bemutassam a váratlan és ritka vendéget, leírjam a szóban forgó uraságot, s ha lehet, még a saját szerény véleményemmel is előhozakodjam.
Nos, a régiek az isteneket mindentudónak és mindenhatónak tisztelték, és különösen áll ez a keresztényekre, mind a mai napig. Csakhogy amit ezek a laikusok mindentudásnak és mindenhatóságnak tartanak, lehet tudatlanságnak és tehetetlenségnek is értelmezni. Világos, hogy paradoxonról van szó. Most nem beszélek arról, hogy jómagam nem vagyok közönséges macska - fölösleges ezt bizonygatni, hiszen tény, hogy amióta világ a világ, ezt a paradoxont én tártam fel egyedül: de szeretném, ha nyájas és elbizakodott ember olvasóm végre eszébe vésné: nem is olyan korlátolta macskanépség.
Azt tartják, hogy Isten teremtette mindazt, ami égen és földön létezik. Eszerint az ember is Isten műve volna. Legalábbis így van megírva egy Szentírásnak nevezett jókora könyvben. Erről a műről, mármint az emberről, maga az ember is évezredes megfigyeléseket halmozott föl. Különösen egy ilyen megfigyelésnek köszönhető, hogy végtelenül csodálják önmagukat és Isten mindentudását meg mindenhatóságát. Nevezetesen: csak úgy hemzseg a sok ember a világon és nincs kettő közülük, akinek az ábrázata egyforma lenne, jóllehet az arc elemei meghatározottak és állandóak. Még nagyságra nézve is körülbelül azonosak. Más szóval, ugyanabból az anyagból gyúrták őket, mégsem ugyanaz sül ki belőle. Ilyen semmiségből ekkora sokféleséget kihozni - az alkotó ügyességét dicséri. Ha nem volna csodálatra méltó képzelőereje, személyt személytől megkülönböztetni képes fantáziája, nem tudna ilyen változatosságot teremteni. Ha meggondoljuk, hogy akármennyire is csigázza magát, egy művész életében mindössze húsz-harminc figurát tud alkotni, meg kell adni, ügyes keze lehet annak, aki az egész emberiséget megformázta. S mivel az emberi társadalomban ez a tehetség fel nem lelhető, méltán tekinthetjük mindentudásnak és mindenhatóságnak. Ha az emberek szemével nézzük, így van ez, hiszen jócskán lemaradtak alkotó fantázia dolgában istenüktől. Szégyellhetik is magukat miatta.
Nem így a macska; álláspontom szerint ugyanezen tényt úgy is értelmezhetjük, mint a tehetetlenség és tudatlanság bizonyítékát. Következik ebből persze az is, hogy az Isten nem tudhat az embernél többet. Vajon eredetileg is úgy akarta-e, ahogy sikeredett, vagyis hogy mindenkinek különböző ábrázatot adott? Tudatosan eltervezte-e a változatokat, vagy nem az történt-e vajon, hogy ugyanabba az öntőformába akarta löttyinteni mindet, ámde elügyetlenkedte? De azért csak csinálta tovább, s közben észre se vette, micsoda visszás helyzet keletkezett a hibájából. Ma már lehetetlen megítélni, hogy az emberek ábrázatának különfélesége a teremtés diadalának vagy éppen kudarcának bizonyítéka-e. Amit mindenhatóságnak mondanak tehát, éppúgy tekinthető tehetetlenségnek is. A szemek ráadásul a lapos arc felső részén, egymás mellett helyezkednek el, ezért nem látják a jobbra és balra lévőket, a látókörükbe nem fér több a dolgok fele részénél. Rendjén van ez így? Kellemetlen lehet az ember szemével nézni, hiszen ezen egyszerű tény következménye, hogy még nappal sem lát mindent kerek egésznek. Nem csoda, hogy féloldalas szemléletmódja következtében úgy lenyűgözi őt például az Isten. Raffaello szerint két hajszálra azonos Szűzanyát rendelni egy festőtől éppoly teljesíthetetlen kívánság, mintha azt követelnék, hogy két olyan Madonnát fessen, akik egyáltalán semmiben sem hasonlítanak egymásra. Szóval két egyformát csinálni talán nem is lehet. Kóbó Daisi mestertől azt kérni, hogy ugyanúgy írja le nevének két írásjegyét, mint tegnap tette?! Mennyivel könnyebb, ha más-más stílusban csinálja!
Vagy ott az emberek beszéde! Teljességgel az utánzáson alapszik, az hagyományozza tovább az anyától, a dajkától meg másoktól az emberi nyelvet. Amikor a szavakat tanulják, nem irányítja őket más, mint hogy megismételjék, amit hallottak. Az ember utánoz, ahogy csak tud. És mégis, az így elsajátított szavak kiejtése tíz-húsz év elteltével magától módosul. A tökéletes utánzás tehát komoly akadályokba ütközik. Nos, Isten mindenhatóságának ékes bizonyítéka lett volna, ha ki tud eszelni egymástól megkülönböztethetetlen embereket, de a valóságból éppen az ellenkező következtetésekre juthatunk: ennyi elfuserált ábrázatot micsoda kontár munka hozhatott létre!
Csak az a baj, hogy elfelejtettem, mit is akartam én ezzel az egész eszmefuttatással. No de még az embernél is előfordul, hogy elveszti a beszéd fonalát, vegyék ugyanúgy magától értetődőnek a macskánál is, és nézzék el nekem. Valahogy megfogalmazódtak bennem ezek a gondolatok, amikor a félrehúzott papírajtó nyílásában megjelent Remete, a betörő, s én végre megpillantottam őt. De hogy miért fogalmazódtak meg? ... Miért is?... Engedjék meg, hogy egy kicsit gondolkodjam... Iiiigen, megvan. Az ok a következő:
Szóval hirtelen ott áll a szemem előtt, bekukkant a tolvaj! Ez az arc egy csapásra megdöntötte a fenti elméletet, mely szerint az arcok különféleségéből kiolvasható a mindenhatóság vagy a tehetetlen kontárkodás. Mi van hát ezen az ábrázaton olyan különös? Nem egyéb, mint hogy a szeme és a szemöldöke hajszálra megegyezik a mi szeretve tisztelt barátunkéval, Midzusima Kangecuéval. Akárha édestestvérek volnának.
Persze nincs sok betörő ismerősöm, de azért sejtettem eddig is, milyen rettentő lehet egy ilyen ember, és magamnak el is képzeltem a jellegzetes betörőpofát: lapos, szétnyomott orr, kerek szem, kurtára nyírt haj... Ámde az elképzelés és a valóság: ég és föld! A valódi megpillantása semmiben sem támasztja alá a fantáziaképet. Karcsú férfi, arcán az erős, nyílegyenes szemöldök a legjellegzetesebb, mozgása nagy szakértelemről tesz bizonyságot. Korára nézve huszonhat-huszonhét éves lehet - egyszóval a leírása pontosan egyezik Kangecuéval. Igen, az elméletem megdőlt; létezik a világon két teljesen azonos képű ember! Olyannyira hasonlít, hogy már-már az is megfordult a fejemben... á, nem létezik... ez Kangecu maga volna? Megbolondult, hogy éjnek idején betör ide? De nem, mégsem ő az, hiszen hiányzik az orra alól a fakó bajuszka. Kangecu egyébként egészen jól sikerült teremtmény, olyannyira, hogy Kanedáék Tomikóját, vagy ahogy Meitei csúfolja, a két lábon járó utalványt is meghódította. Csakhogy ez a Remete is -ha a fizimiskáját tekintjük, a hölgyekre gyakorolt vonzereje nem maradhat el Kangecuétól. Ha az a fiatalúr annyira meg tudta zavarni a Kaneda lányt a szeme-szája járásával, ez a rabló úr is ki tudná váltani a leányból ugyanazt az elragadtatást. Igaz, hogy az ilyesmi ellentmondana a jó ízlésnek és rossz vért szülne, de hát ha belegondolunk: ez a rabló tudomást szerezhet a rendkívüli hasonlóság adta lehetőségről, s amilyen ügyes, könnyedén elfoglalhatja Kangecu helyét, s a leányzó meg fogja ajándékozni őt kegyeivel, abban a hiszemben, hogy a megajándékozott méltó erre. Tegyük fel, hogy véletlenül sikerül Meiteiéknek lebeszélni az ifjút, s Kangecu, engedve nekik, felborítja az örök boldogsággal kecsegtető frigy tervét - hát ott ez a kitűnő egészségnek örvendő Remete! Egyszeriben megkönnyebbültem Tomiko leányasszony miatti aggódásomban, mikor felidéztem a dolgok ilyenformán való kifejletének lehetőségét. Milyen jó is, hogy létezik a világon még egy olyan ember, aki magában hordozza Kaneda Tomiko boldogságának zálogát.
No de valamit rejteget ez a Remete a hóna alatt. Nézzük, mi lehet - az a vénséges pokróc, melyet a mester behajított a dolgozószobába.
A tolvaj ekkor fél lábbal belép a hálószobába. Lába szára térdtől lefelé kifehérlik, mivel szürke gúnyája elejét az övébe gyűrte. A mester e pillanatban hirtelen kurjant egyet, pedig eddig a legnagyobb nyugalommal feküdt, hüvelykjével a piros könyv lapjai között.
- Kangecu, te!
Remete még a pokrócot is elejti és sietve visszahúzódik. Látom a papírajtón kétlábú árnyékát, alig moccan. De a mester csak nyammog egyet-kettőt, majd vakaródzik egy kicsit, mintha rüh esett volna belé. Beáll ismét a mélységes csend, a gazda voltaképpen mélyen szundít, még a feje is lecsúszott a párnáról. Szóval csak öntudatlanul, álmában beszélt az előbb. A Remete kívülről figyeli a neszeket, majd a csönd beállta után megállapítja, hogy alszanak mind, tehát ismét belép fél lábbal a szoba tatamijára. Most már nem szólnak rá. Kisvártatva behúzza a másik lábát is. A tavaszi éjszaka derengése megvilágítja a közepes nagyságú szobát. A tolvaj éles árnyéka kettéosztja és éppen a fejem fölött a falon rajzolódik ki, a ruhakupac mögött. A vállam felett látom a hatalmas mozgó árnyat, mely a fal kétharmadát is betölti. A tolvaj jóképű fickó, hanem az árnyéka nem különb egy krumplifejű szörnyalaknál. Látom, amint méregeti, mi lehet az asszony párnája alá rejtve. Most sunyi módon elhúzza a száját - csak tudnám, mit somolyog annyira. Kár, pedig idáig úgy hasonlított Kangecura! Nos, a nő párnája alatt doboz lapul. Jó arasznyi a hossza, majd annyi a széle és a magassága megvan háromujjnyi is. S hogy mit őriznek benne?
A gazdámnak van egy barátja, bizonyos Tatari Szanbei. Ez a múltkorában hazalátogatott a szülőföldjére, a Hizen megyei Karacuba. Szokás szerint ajándékot hozott az ismerősöknek, a gazdámnak is: jamgyökeret, vagy ahogy ott mondják: hegyikrumplit. No, hát ez van a dobozban.
Nem hangzik valami meggyőzően, hogy valaki ilyesmit dugdosson a párnája alatt, de hát az asszony már csak ilyen, semminek sem tud megfelelő helyet találni. A ruhásszekrényben például kristálycukrot tart, és azzal sem törődve, ha marharépák csüggenének alá a hálószoba mennyezetéről. Neki a hegyikrumpli is jó helyen van a párna alatt.
Csakhogy a Remete sem mindentudó-mindenható, s így arról sincs tudomása, hogy ilyenek az asszonyok. Ő csak azt tudja, hogy ha valamit ekkora becsben tartanak, s éjszakára sem válnának meg tőle, nem lehet más, csak - nagy érték. Kihúzza, majd megemeli kissé a dobozt - súlyra is éppen megteszi. Nem tudja palástolni elégedettségét. A szépfiú tehát értékes krumplizsákmányra tett szert! Hadd vigye, gondolom magamban. Tréfának se rossz. Persze a nevethetnékemet visszafojtom, tekintettel a helyzet rendkívül veszélyes voltára.
Az öreg pokróc jó lesz - a Remete gondosan belécsavarja a krumplisládát. Körülnéz, akad-e még valami zsákmányolnivaló. Szerencséje van, a gazda mellett ott hever a körülkötős öve. Ha ezzel átköti a motyót, könnyedén a vállára veheti; igaz, ilyen felszerelésben már nem tetszene annyira az asszonynépnek... Fogja a két gyerek mellénykéjét, és beletömi őket a gazdám kötött alsógatyájának két szárába. Furán fest, annyi szent, ahogy a gatyát a nyakára csomózza. Megpróbálhatja akárki, aki nem hisz nekem. A gatya két szára olyan, mint a vemhes sikló, ha békát nyelt. Ezután kiteregeti a gazdám hatalmas selyemkimonóját, belepakolja az asszony hosszú obiját,1 a mester haoriját, a többi alsóneműből is a javát, meg még ami a keze ügyébe kerül. A csomagolásban való jártasságának, gyakorlott mozdulatainak elismeréssel kell adóznom. Kusaminé obizsinórjával körbeköti az egészet, s a karjára emeli.

1 A kimonó öve.

Na, van-e még valami? Szemébe ötlik a mester cigarettája a párna mellett. Olcsó, Aszahi márkájú. Jó lesz az is. Kimonóujjába dugja, de előbb egy szálat kivesz belőle, s rágyújt az éjjeli lámpa lángjánál. Mélyet szív... s a kékesfehér füst még el sem oszlott, mikor már a verandáról hallatszanak be távolodó lépései. Az asszony meg az ura csak alszanak, mintha mi sem történt volna.
Sokak véleményével szemben én azt tartom, az ember igazán óvatlan lény.
Na, végre magam is lehajthatom a fejemet. Annyit meséltem egyfolytában, hogy egészen elpilledtem. Ha nem hagyom abba, még ideg-összeroppanást kapok.
Mikor felserkenek - ragyog fölöttem a kikeleti égbolt. Egy rendőrrel beszélget a konyhaajtónál a gazda meg az asszony.
- Egyszóval innen hatolt be a hálószoba felé és maguk mélyen aludtak, így nem vettek észre semmit.
- Úgy van, igen - válaszol a mester kelletlenül.
- A betörés időpontja?
Ezt felesleges kérdeznie, hiszen ha tudja a gazda, mikor jön a betörő, nem történik meg a bűncselekmény. Sem a gazdám, sem a neje nem veszi ezt észre, így tanakodni kezdenek:
- Hány óra lehetett?
- Tényleg... mikor is volt...?
- Maga mikor feküdt le az este? - így az asszony.
- Már akkor te aludtál.
-Igen, én maga előtt feküdtem le, maga meg énutánam.
- És reggel mikor ébredtél?
- Fél nyolc körül.
- Ezek szerint a betörő mikor járt itt?
- Valamikor éjszaka...
- Azt én is tudom, de azt kérdeztem, hogy hánykor.
- Hát ezen gondolkodnom kell...
Különösen az asszony rágódik a fogas kérdésen, pedig a rendőr csupán a hivatalos formaság kedvéért tette föl. Mindketten úgy érzik, kell valami helyes válasznak lennie, s hogy sehogy se találják, a házaspár idegesnek látszik.
- Szóval a betörés ideje tisztázatlan - szögezte le a rendőr, mire a mester rábólintott:
- Iiigen.
A biztos úr mérgesen folytatta:
- Feljelentéssel kell folyamodniok a rendőrséghez. Nem kell pontos személynek címezni. Szóval feljelentést tesznek ismeretlen tettes ellen, aki a Meidzsi 38. évében. ilyen és ilyen hónap ennyi és ennyiedik napján lopás végrehajtása céljából az ajtón behatolva a felsorolandó holmikat eltulajdonította. A listán az értékek is feltüntetendők.

1 1905.

- Mindent fel kell írnunk?
- Úgy van. Milyen tárgy, hány darab, mennyibe kerül stb. Mivel ezek odabent már úgysem találhatók meg, felesleges a helyszínre bemennem.
Ezzel a rendőr - mint aki jól végezte dolgát - eltávozott.
A gazdám előhozta az írószerszámait, a szoba közepére telepedett, maga elé ültette az asszonyt és keményen így szólott hozzá:
- Most pedig feljelentést készítek tolvajlási ügyben. Tessék, mondjad, mi hiányzik, de szaporán!
- Ki tudná elősorolni, ha ilyen hangon kezdik vallatni?!
A nő közben valami szalagot kezdett maga köré tekergetni.
- Hát te meg hogy nézel ki?! Nem szégyelled magad, öv nélkül mutatkozni, mint valami rossznő!
- Ha nem tetszik, vegyen egyet! Még hogy rossznő! Mit csináljak, ha ellopták?
- Az övedet is ellopta? Ez szörnyű! Akkor innen kezdem. Tehát volt egy széles kimonóöv. Miféle darab volt, mondjad!
- Úgy beszél, mintha nem tudná, hogy csak az az egy övem volt! Tudhatja, hogy fekete szatén, selyemmel bevonva.
- Szóval fekete szatén, selyemmel bevonva... úgy...és az értéke? Mennyibe kerül?
- Hat jenbe.
- Micsoda pazarlás! Fene drága volt! Most majd jó lesz egy olcsóbb is... mondjuk egy ötvenért.
- Hol lehet annyiért kapni!? Micsoda érzéketlen ember maga! Elviselné, hogy a felesége ócska vacakokban járjon!
- Hagyjad már! Mi volt még?
- Egy szövethaori. Még régebben kaptam emlékül Kóno nénitől, ma már nem csinálnak olyan szövetből haorit.
- Jó, ez részletkérdés. Az árát mondd!
- Tizenöt jen.
- Tizenöt jenes haoriban járkáltál? Illik hozzád olyan drága holmi?
- Még hogy illik-e? Hát maga vette?
- Mi a következő?
- Egy pár fekete harisnya.
- A tiéd?
- Nem, a magáé. Huszonhét szen az ára.
- No aztán?
- Egy doboz jamgyökér.
- Hát még azt is elvitte? Vajon megfőzi vagy ízesítőnek használja?
- Mit tudom én, mit csinál vele? Menjen el hozzá és kérdezze meg őtőle.
- Menyi az értéke?
- Fogalmam sincs róla.
- Hát akkor legyen tizenkét jen ötven szen.
- Elment magának az esze? Még ha Karacuból való, akkor sem kerülhet ilyen sokba!
- De hiszen azt mondtad, hogy nem tudod, mennyibe van.
-Nem tudom, nem tudom! Akkor se kerülhet tizenkét jen ötven szenbe!
- Nem tudod és mégis tudod! Hol itt a logika? Te egy... Otancsin Palaiologosz1 vagy.

1 Kezdetleges szójáték a japán "otancsin" (fafej) szóval és a Konstantin névvel. Palaiologosz Konstantin bizánci császár volt (1448-1453).

- Micsoda?
- Otancsin Palaiologosz!
- Az meg mi az ördög?
- Mindegy. Gyerünk tovább, hol van az én holmim?
- Nem érdekel! Azt magyarázza meg, mi az az Otancsin Palaiologosz!
- Semmi értelme.
- Mindig csak csúffá tesz engem! Tudja, hogy nem értek angolul és ezért idegen szavakkal ócsárol.
- Hagyd már abba! Gyerünk a következővel! Ha nem írom meg hamar a feljelentést, nem kapunk vissza semmit!
- Úgyis késő már. Inkább azt magyarázza meg, mit mondott rám az előbb.
- Ostoba nőszemély! Nem fogod fel, hogy nincs semmi értelme?
- Úgy? Akkor a lista sincs tovább!
- Micsoda csökönyösség! Hát akkor engem sem érdekel. Nem írom meg a feljelentést.
- Én sem sorolom tovább. Boldoguljon maga vele, ha tud. Ha nem írja meg, hát nem. Nem nekem tesz szívességet.
- Na jó! - Ezzel a mester kapta magát, s máris bent volt a dolgozószobájában. Az asszony meg a másik szobában vette a varrnivalóját. Vagy tíz percig ültek a papírajtó két oldalán és nem csináltak semmit.
És akkor váratlanul beállított a krumpliadományozó Tatara Szanbei. Ez a Tatara azelőtt a mester kosztos diákja volt, de most már jogvégzett ember, valami bányászati vállalatnál áll alkalmazásban. Egyszóval ő is olyan üzletemberféle, mint Szuzuki, csak alacsonyabb rangú. Mint régi ismerős el-ellátogatott mestere begyepesedett fedelű rezidenciájára, vasár- és ünnepnapokon olykor az egész napot ott töltötte.
- Pompás időnk van, nemde, asszonyom! - Még mindig karacui tájszólásban beszélt, és felhúzott térddel telepedett az asszony elé.
- Ó, Tatara úr!
- A mester elment valahová?
- Nem, a dolgozószobájában van.
- Asszonyom szerint nem ártalmas folyton a dolgozószobájában szorgoskodnia? Különösen így vasárnap...
- Én hiába is beszélnék vele, talán ha maga szólna neki...
- Föltétlenül. - Szanbei idegesen körülnézett a szobában. - A leányok ma nincsenek itthon? - Még ki sem mondta, Tonko és Szunko beszaladt a szomszéd szobából.
- Tatara bácsi, hoztál rizsgombócot? - Tonko emlékezett Tatara múltkor tett ígéretére, és egyenesen nekiszegezte a kérdést. Az megsimogatta a kislány fejét.
- Micsoda emlékezőtehetség... Legközelebb biztosan hozok. Ma elfelejtettem -vallotta be az igazat.
- Uuuutálatos!
Az asszony ettől egy kicsit jobb kedvre derült. Tatara magyarázkodni kezdett:
- Rizsgombócot nem hoztam, de hegyikrumplit igen. Megkóstoltátok?
- Micsoda hegyikrumplit? - kérdezte a nagyobbik, mire a kicsi is rávágta:
- Micsoda hegyikrumplit?
- Hát még nem ettetek belőle? Szóljatok a mamátoknak, hogy hamar főzze meg nektek. Egészen más ám az íze, mint az ittenié. Karacuból hoztam! - kérkedett szülőföldje termésével a vendég. Erre az asszony észbe kapott:
- Ó, Tatara úr, hadd köszönjem meg még egyszer a kedvességét.
- Hogyan, még nem kóstolták? Hiszen én gondosan dobozba csomagoltam, úgyhogy hosszú ideig nem lehet semmi baja.
- Igen, igen, de sajnos, amit olyan szépen becsomagolt, a múlt éjjel egy betörő elvitte.
- Elvitte? Van ember, aki ennyire rajong a hegyikrumpliért? - Tatara egészen elképedt, a kislányok meg felélénkültek.
- Mama! Tegnap tényleg betörő járt nálunk? - kérdezte a nagyobbik.
- Aha - felelt az asszony könnyedén.
- Betörő! Betörő... és milyen volt az arca? - így a kisebbik.
Ez fogas kérdés volt, és a mama nem tudta, mit is válaszoljon.
- Hát...szörnyűséges... - és a vendég felé pillantott.
A kislány erre tapintatlanul ismét kérdéssel állt elő:
- Olyan ronda, mint Tatara bácsi?
- Miket beszélsz! Hogy lehetsz ilyen neveletlen!
- Hahaha! Hát olyan ronda az én ábrázatom? Kétségbeejtő! - vakarta meg a fejét a vendég, épp ott, ahol - a feje hátulján - kis kopasz folt leledzett. Vagy egy hónapja vette észre, s rögtön orvoshoz is fordult, de úgy látszik, nem egykönnyen javul. A másik kislány rögtön le is csapott rá:
- Nicsak! A bácsinak úgy fénylik a feje, mint a mamának!
- Nem megmondtam, hogy hallgass!
- Mama, a betörő feje is fénylett a sötétben? - Ez már a kisebbik leányka kérdése. A háziasszony és a vendég kénytelen volt elfojtani a nevetését, s így nem tudtak szóhoz jutni egy darabig.
- Na, menjetek ki a kertbe játszani! Anyátok finom süteményt süt nektek. - Ezzel sikerült kiűzni a lányokat.
- A maga fejét mi lelte, Tatara úr? - fordult most már komolyan a fiatalemberhez.
- Féreg vagy mi esett belé. Nem akar rendbe jönni. Önnek is, asszonyom?
- Ó, dehogyis! Miket beszél, még hogy féreg! Minden asszony, aki kontyot visel, kicsit megkopaszodik.
- Azt mondják, baktériumok okozzák.
- Nem, nekem nincs semmi fertőzésem.
- Ugyan ne makacskodjék már, asszonyom.
- Semmiképpen sincs fertőzésem, értse meg. De hogy is mondják más szóval a hajhullást?
- Más szóval? ... Vándor szőrrenyheségnek.
- Nem, nem ez az. Van valami hosszú idegen szó rá.
- Meg kellene kérdezni a tanár urat, rögtön megtudnánk.
- Azért kérdeztem magától, mert a tanár úr nekem semmiképpen sem hajlandó elárulni!
- Én nem tudok hosszabbról! A vándor szőrrenyheség elég hosszú, nem?
- Megvan: azt mondta rám, hogy Otancsin Palaiologosz! Ezek szerint az Otancsin jelenti a kopaszságot, a Palaiologosz meg a fejet, nem?
- Lehet, én nem tudom, de odabenn a mester dolgozószobájában van egy Webster-nagyszótár, abból majd kikeresem... Erről jut eszembe: nem furcsa, hogy a tanár úr ebben a remek időben sem mozdul ki hazulról? Így nem jön rendbe egyhamar a gyomorbaja. Ösztökélje egy kissé, asszonyom, hogy sétáljon egyet az Ueno parkban, nézze meg a cseresznyevirágzást.
- Szóljon neki maga és vigye el. Az én uram meg se hallja, ha egy asszony szól hozzá.
- Még most is szereti a dzsemet?
- Változatlanul.
- Mert a múltkor panaszkodott nekem: "Az asszony ki nem állhatja, ha elnyalogatok egy kicsit, pedig nem is eszem olyan sokat belőle." Mire én azt feleltem, hogy akkor talán a felesége meg a gyerekei is rájárnak a lekvárra, azért fogy olyan sok...
- De Tatara úr! Hogy mondhat ilyet?
- Mert sehogy se fér a fejembe. Asszonyom, ön egyáltalán nem eszik dzsemet?
- Hát, csak egy keveset. Miért ne ennék, hiszen van itthon.
- Hahaha! Éppen így gondoltam én is!... De az igazi méreg mégiscsak az, hogy betörésnek estek áldozatul. Csak a hegyikrumplit vitte magával?
- Ha csak annyi lenne, nem bánkódnék, de ellopta az összes hétköznapra való ruhánkat.
- Váratlan csapás...most valahonnan kölcsönt kell felvenniök. Milyen kár, hogy a macska helyett nem kutyát tartanak. Érdemes lenne szerezni egy jókorát. Ez a cicus semmirekellő jószág - csak zabál. Legalább a patkányt megfogja?
- Még egyet sem kapott el. Szemtelen, lusta állat.
- Túl kell rajta adni minél hamarabb! Ha megkaphatnám, otthon megfőzöm és megeszem.
- Micsoda? Tatara úr megeszi a macskát?
- Persze. Egész jó a húsa.
- Jó gyomra lehet.
Hát már éppenséggel hallottam róla, hogy az ínséget látó barbár diáknépség macskát eszik, de hogy Tatara úr, aki ennek a háznak a pártfogását élvezte, ilyesmire vetemedjék - álmomban sem jutott volna eszembe. Ráadásul Tatara úr már nem kosztos diák, régen elvégezte a jogot és egy tekintélyes cég alkalmazásában áll! Nem tudok magamhoz térni a meglepetéstől! Már Kangecu hasonmása is bizonyította, milyen okos az a mondás, mely óvatosságra int: "Minden emberben rabló rejtezik!" Tatara jóvoltából felfedeztem azt is, milyen igaz, hogy: "Minden emberben macskafalót láss!"
Minél tovább élünk, annál többet tanulunk, a megismerés örömébe azonban napról napra több olyan tapasztalat vegyül, mely éberségre szólít, s felkészít a legrosszabbra is. Álság, könyörtelenség, védekezési ösztön: erre okít tehát a tapasztalat. Az évek múlása ilyen csúnya tulajdonságokat eredményez. Ez az oka annak, hogy az öregek között nincs senki becsületes. Talán jobb volna nekem is inkább fiatalon végső nyugalmat lelnem Tatara serpenyőjében - hagymával - gondoltam magamban, s behúzódtam egy sarokba, valósággal összezsugorodva, mikor a mester, aki bevette magát a dolgozószobájába a házi háború után, meghallotta a vendég hangját és előjött.
- Mester! Hallom, hogy betörtek magukhoz Micsoda buta egy dolog! - riadt rá Tatara kissé tapintatlanul.
- A betörő volt a buta! - A mester szerette, ha valakit hülyébbnek tarthatott magánál.
- Aki jamgyökeret lop, az tényleg buta, de az áldozat sem bizonyult éppen okosnak.
- Talán azok a legokosabbak, akiktől nincs mit lopni, mint például Tatara úr, ugye? - szólt hozzá a jó feleség is, ezúttal a férje oldalára állva.
- Viszont a legbutább dolog ilyen ostoba állatot tartani, mint ez a macska. Igazán nem tudom, mivégre pusztítja itt az ételt. Patkányt nem fog, s ha tolvaj jár a házban - oda se neki. Mester, nem lenne jobb, ha nekem adná? Hiszen itt csak a napot lopja.
- Na és te mihez kezdenél vele?
- Megfőzném ebédre.
A mester valami röhögésszerű, gyomorbajos hangot hallatott erre a vad ötletre válasz helyett. Tatara sem ragaszkodott tovább hozzá, s ez engem olyan boldogsággal töltött el, amilyet eddig elképzelni se tudtam. A mester kisvártatva fordított egyet a beszéden:
- Nem a macskáról van most szó, hanem arról, hogy elvitték a ruhákat és fázom - szólt mélabúsan.
Igen, tényleg hideg van. Tegnap még két réteget is magára vehetett a meleg ruhákból, ma meg a kimonója alatt sincs egyéb vékony ingnél. Reggeltől estig úgyszólván alig mozog, egy helyben kotlik. Ráadásul, amilyen vérszegény, ami még csörgedez az ereiben, talán csak arra elég, hogy gyenge gyomrát áthassa, de hogyan jutna el belőle valami a végtagjaiba is?
- Hát bizony, tanár úr, nem lehet valami jó pedagógusnak lenni. Ha egy tolvaj elviszi a holmiját, nem tud mit tenni. Éppen ideje, hogy állást változtasson. Miért is ne lehetne ezentúl üzletember?
- A tanár úr utálja az üzletelést, ne is mondjon neki ilyeneket! - szólt bele az asszony, aki persze szerette volna, ha a férjéből üzletember válik.
- Mester, mikor fejezte be az egyetemet?
- Az idén lesz kilenc éve - nézett a nő a férjére, de az se nem helyeselt, se nem cáfolta.
- Nohát! Kilenc év telt el és a fizetése semmit sem emelkedett. Nem becsülik az emberek a komoly stúdiumokat. "Még ifjú szívemmel a magány óráit morzsolom." - Bár a kínai verssort, melyre Tatara még diákkorából emlékezett, az asszonynak mondta, az egy kukkot sem értett az egykori hercegnő szomorúságából, s így nem is válaszolhatott rá.
- Persze hogy rossz tanárnak lenni, de az üzleti életet még jobban utálom - mondta a gazdám, s közben gondolkozott, hogy mi is szeretne lenni voltaképp.
- Az uram mindent utál...
- Csak az asszonyát szereti - ízetlenkedett Tatara.
- Azt utálom a legjobban - szögezte le kurtán a férj.
A felesége most már végleg elpártolt tőle. Merőn ránézett és így szólt:
- Jó, hogy azt nem mondja, hogy az életet is utálja. - Érezte, hogy most jól megadta neki.
- Az életet is utálom! - A válasz az asszony várakozásával ellentétben közönyös volt. Ebbe nem lehetett belekapaszkodni.
- Tanár úrnak nem ártana néha egy kis sétát tenni felfrissülés végett. Ha így folytatja, tönkremegy a szervezete. És változtasson állást is, legyen üzletember! Más mód nincs arra, hogy pénzt szerezzen!
- Téged se vet éppen föl...
- Dehogynem. Én még csak tavaly léptem be a vállalathoz, és máris többet gyűjtöttem, mint a mester.
- Mennyit sikerült összerakni? - kérdezte a nő mohón.
- Már ötven jenre rúg.
- Tulajdonképpen mennyi a fizetése?
- Harminc jen havonta. Ebből a vállalat ötöt levon és az ott gyűlik nekem. Ha kell, bármikor kivehetem. Asszonyom, vásárolhatna néhány villamos vasúti részvényt a tűpénzén. Három-négy hónap alatt megsokszorozódik az értékük.
- Ugyan már! Ha nekem volna tűpénzem, nem volnánk ilyen bajban a betörés miatt.
- Épp azért mondom, hogy nincs más hátra, mint az üzleti életben elhelyezkedni. Ha a tanár úr jogot tanult volna és beállt volna egy vállalathoz vagy egy bankba - nem túlzok, most már havi három-négyszáz jent keresne. Tetszik ismerni, tanár úr, egy bizonyos Szuzuki Tódzsúró nevű egyén? Műszaki ember.
- Ühüm. Tegnap volt itt.
- Csakugyan? A múltkorában találkoztam vele egy estélyen, beszélgettünk a tanár úrról is. Mikor kiderült, hogy én Kusami tanár úr kosztos diákja voltam, mesélte, hogy diákkorukban maguk együtt laktak egy koisikavai templomban. Megkért, hogy adjam át szívélyes üdvözletét és üzenetét, miszerint nemsokára ő maga is benéz egyszer.
- Nemrég került fel Tokióba.
- Igen, idáig Kjúsúban dolgozott egy bányánál, mostanában jött ide a központba. Nem mondom, ügyes ember. Velem is úgy beszélt, mintha régi barátok lennénk. Mit gondol a tanár úr, mennyit keres?
- Mit tudom én...
- Kap havi kétszázötvenet, s arra még évente kétszer jutalmat, úgyhogy átlagban megkeresi a négy-ötszáz jent is. Helyén van ám az esze! A tanár úr meg, ahogy a régi kínaiak mondták - "tíz évig egy rókabőrt" visel. Micsoda világ!
- Az.
Azért persze az én fellegjáró gazdámnak sincs rossz véleménye a pénzről, sőt elnyomorodott helyzetében még inkább szüksége van rá, mint másoknak. Miután Tatara kifogyott az üzlettel és a jövedelemmel kapcsolatos közhelyekből, az asszonyhoz fordult:
- Asszonyom, jár ide önökhöz egy Midzusima Kangecu nevű egyén?
- Igen, elég sokszor.
- Miféle ember?
- Azt mondják, igen tudományos férfiú.
- Jóképű?
- Hahahaha! Akárcsak maga, Tatara úr!
- Tényleg, mint én? - Tatara komolyan vette.
- Hát te meg hol hallottad Kangecu nevét? - kérdezte a mester.
- Valaki megkért a múltkor, hogy nézzek utána, mivel érdeklődik az illető alak iránt.
Valahogy úgy tűnt, mintha Tatara különbnek tartaná magát a szóban forgó Kangecunál, ezért rendreutasító választ kapott:
- Rajtad mindenesetre túltesz.
- Értem. Szóval rajtam túltesz. - Tatara se nem örült, se nem bánkódott, egyszerűen tudomásul vette. Ő már csak ilyen.
- Nemsokára doktorál?
- Mit ér vele? Azt hittem, több sütnivalója van annál, hogy erre pazarolja az időt.
- Mégiscsak őt tartják többre - nevetett az asszony.
- Mondják, ha elnyeri a címet, valaki hozzáadja a lányát. Micsoda esztelenség - azért adni valakihez a lányt, mert doktor, s azért doktorálni, hogy elvehesse. Akkor már inkább hozzám adnák...
- Kitől hallottad ezeket?
- Attól, aki megkért, hogy tudjak meg egyet-mást erről a Kangecuról.
- Nem Szuzuki volt az?
- Nem, sajnos, nem mondhatom meg, kicsoda, de annyit elárulok, hogy igen fontos személy...
- - Maga otthon valóságos oroszlán, de bezzeg Szuzukiék előtt meghunyászkodik - így Kusaminé.
- Bizony, különben bajba kerülnék.
- Tatara, jössz sétálni? - fordult hozzá váratlanul a gazda. Fázott vékony ruhájában, gondolta, talán egy kis mozgástól majd felmelegszik. Mindig ilyen váratlanul hozakodik elő mindennel. A szeles Tatara persze rögtön benne van.
- Menjünk az Ueno parkba! Imodzakánál remek gombócot kapni. Olyat a mester még nem is evett, s egyszer asszonyomnak is meg kellene kóstolnia. Jó szakét is mérnek ott.
Míg a fiatalember szokása szerint összehordott hetet-havat, a mester felhúzta a cipőjét és vette a kalapját.
Rám meg már éppen rám fért egy kis pihenés. Mi szükségem arra, hogy kiderítsem: végül is hány tányér gombócot ettek, mit csináltak együtt, a gazdám meg Tatara, nem is nagyon mernék a nyomukba szegődni - marad tehát helyette a szunyókálás. Ehhez különben minden lénynek szent joga van. Ha már e világban vertünk tanyát, hozzá kell jutnunk a nyugalom óráihoz, hogy aztán eleget tehessünk kötelezettségeinknek, melyek állandó nyüzsgésre ösztönöznek. Avégre teremtettünk, hogy munkálkodjunk, és én fenntartom magamnak a jogot, hogy evégett pihenhessek is. Talán az én önfejű gazdám, aki örökösen, okkal-ok nélkül elégedetlenkedik, nem szakít-e magának pihenőt a vasárnapin kívül is, ha kedve szottyan rá? akkor pedig magától értetődik, hogy jómagam, aki macska létemre éjt nappallá téve szorgoskodom, több pihenést igényelhetek, mint a mester. Egy kicsit azonban aggaszt, hogy ez a Tatara megrágalmazott, hogy semmirekellő volnék, aki egyebet sem tud, mint a napot lopni. De hát az ilyen anyagias fickó mást sem lát, csak a felszínt, az érzékek rabja, így azután semmit sem képes helyesen értékelni. Nem veszi a fáradságot, hogy gondolkozzék, mielőtt beszélne, s nem mérlegeli a dolgokat. Mindenesetre bosszantó.
Feljegyezték, hogy Daruma, a Zen nagy alapítója oly sokáig ült meditációba merülve, hogy a lábai elsorvadtak, de akkor se mozdult, amikor a falból - mellyel szemben elhelyezkedett - burjánzó folyondár nőtt ki s szemét-száját ellepte. Mégsem aludt el, mégsem halt meg, mert belül bezzeg buzgón töprengett híres elvén, mely szerint: mivel a Zen maga oly roppant és mindent megvilágító, nincs a szent és a közönséges dolgok között különbség.
Még a konfuciánusok is nagyra értékelik a csendes elmélyedést. Persze egyáltalán nem arról van szó, hogy valaki csücsül a dolgozószobájában, s ott tehetetlenül spekulál, hanem arról, hogy az elme tevékenységét felfokozzuk. Csak kívülről tetszik úgy, hogy néma csöndben, hülyén bámulunk a semmibe. Sok rágalom érte már a neves, nagy bölcselőket és papokat laikusok részéről, akik csak naplopókat vagy élőhalottakat láttak bennük. De hát az egyszerű ember már olyannak születik, hogy csak a felszínt lássa, ne a lényeget; az olyanok pedig, mint ez a Tatara, igazi elsőrangú fafejek: nem látnak a dolgok mélyére, de azért minden lében kanalak.
Csak az a borzasztó, hogy a mesterem, aki mégiscsak olvasta a klasszikusokat, s aki a dolgokról, azok értelméről világosan kellene hogy vélekedjék, egy szó nem sok, annyit sem szólt ellene Tatara rettentő tervének, mely engem serpenyőbe juttatott volna. Sőt az sincs kizárva, hogy egy véleményen van azzal, aki engem ennyire lenéz.
Megmondták már a régiek is: "Meg nem hallja a mennyei zenét műveletlen fül" - vagyis a szent magyarázatokat nem fogadja be a közönséges szív. Hasonlatosképpen a "Verőfényes tavasz - fehér hó" dalát sem fújják minden utcasarkon. Hiábavaló tehát szellemük kiművelésére biztatni azokat, akik megragadtak a felszínességben. Olyan ez, mintha a papot fodrászhoz akarnánk járatni, tonhalhoz fennkölt szózatokat intéznénk, a villamost arra próbálnánk rávenni, hogy ugorjon le a vágányáról, a gazdámat arra, hogy állást változtasson, Tatarát meg arra, hogy ne törődjék a pénzzel. Hát ennyit a hiábavalóságokról.
Csakhogy a macska az emberi társadalomban él, háziasított állat. Ezért bármennyire tudatában van is saját értékének, bizonyos fokig be kell illeszkednie a társadalomba. Nem szabad szem elől veszítenem a fájdalmas tényt, hogy a gazdám, a felesége, továbbá a cseléd és Tatara nem hajlandó személyemet olyan becsben tartani, amilyet megérdemel. Ezek még arra is képesek, hogy a bőrömet lenyúzva eladják a samiszent készítő mesternek, húsomat pedig Tatara serpenyőjében ropogósra süssék.
Pedig engem szellemi tevékenységre rendelt az ég, s, mint minden idők legfontosabb macskájának, vigyáznom kell magamra. Ahogy a közmondás tartja: "aki előre tudja, hogy elesik, üljön a fenekére". Tehát tiszteletben kell tartanom, akinek hatalma van felettem, mert önnön létemet veszélybe sodorni nemcsak a magam baja, hanem lázadás az ég akarata ellen is. Ha tigrist befogják és állatkertbe teszik, egy koszos disznó is lehet a szomszédja, s a nemes vadkacsa is csak ugyanazon a vágódeszkán végzi, mint a csirke. Ha már közönséges emberek közé kerültem, nincs más hátra, úgy kell tennem, mintha magam is közönséges macska volnék. A közönséges macska pedig általában patkányt fog. Ez a hosszú, de hibátlan okfejtés elkerülhetetlen konklúzióba torkollik. Elhatároztam, hogy végre én is fogok egy patkányt.
A napokban megtudtam, hogy Japán és Oroszország háborúban áll egymással. Mivel japán macska vagyok, a japánok oldalán a helyem. Már arra is gondoltam, hogy Macska-dandárt szervezek és megkarmolásszuk az orosz hordát. Olyan energiát érzek magamban, hogy a puszta akaratommal képes lennék egy... nem, két patkányt is megfogni, csak így, fektemben. Egyszer régen valaki megkérdezett egy híres Zen-papot: mit kell tenni, hogy megvilágosodjék az ember, mire az így válaszolt: "Tégy úgy, mint a macska, mikor patkányra vadászik." Vagyis a teljes koncentrálás mindig meghozza az eredményt. Persze, az elbizakodottság kudarcot szül, de ki merne ilyet állítani rólunk, macskákról? A magamfajta, aki ésszel él, igenis meg tudja csípni azt a patkányt. Eddig is megtehettem volna, csak éppen nem akartam.
A szép tavaszi nap már csakúgy leáldozott, mint tegnap, és a tétova szellő virágszirmokat sodor. Belibegnek a konyha papírajtajának résén, s a víztartó felszínén úszkálnak, halványan, fehéren sejlenek a gyér lámpafényben.
Most, hogy elszántam magam a hősi tettre, először is nagy szükség van a pontos terepfelmérésre, ezért fel kell derítenem az eljövendő csatateret. Persze, felesleges elnyújtani a frontvonalat. A konyha közepes nagyságú, egyik oldalán szépen feltapasztva, oda teszi az árut a fűszeres meg a zöldséges küldönc. A tűzhely remek darab, nem illik szegényes környezetébe, még egy gyönyörű rézüst is csillog a tetején. A tűzhely mögött, a padlón ott a kagylóhéj, melybe az eledelemet rakják. Van még egy konyhaszekrény, közel a nappali szoba ajtajához, ebben tartják a tálcákat, csészéket, tányérokat. Ez a tekintélyes bútordarab az amúgy is szűk konyha jó részét elfoglalja. A nagy mosogatóban edények, leborogatva. A szekrény mellett, végig a falon, polcok sorakoznak, az egyiken agyagmozsár áll, benne apró vödör. A fa mozsártörő és a répareszelő egymás mellett lóg a kampókon, kicsivel odébb egy elfeketült edény, amivel a le nem égett faszenet szokták eloltani. Fenn, ahol két füstös gerenda összeilleszkedik, jókora horgon egy nagy kosár függ, s most csendesen leng a szellőben. Amikor idekerültem a házba, sokat törtem a fejem, mi végre akasztották oda, de ma már tudom, hogy ennivalót tárolnak benne, nehogy a macska hozzáférkőzhessék. Ebből is látható, milyen rosszhiszemű, önző lény az ember.
No, most lássuk a haditervet. Hol kell megvívni a patkányokkal? Mindenütt, ahol csak előjönnek! Ez itt éppen megfelelő hely, itt várok rájuk, de ki kell kutatnom, hol vannak a járataik. A konyha közepén foglalok el figyelőállást, hogy észrevegyem, akárhonnét bújnak elő. Úgy érzem magam, mint egy Tógó admirális!1

1 Tógó Heihacsiró (1847-1934), az orosz-japán háború idején a japán hadiflotta főparancsnoka, a cusimai tengeri ütközet győztese.

A cseléd a fürdőbe ment, nem jön vissza egyhamar. A gyerekek ágyban vannak már. A gazda meg, miután telefalta magát gombóccal, hazajött és szokása szerint behúzódott a dolgozószobába. Az asszony... az nem tudom, mit csinálhat. Azt hiszem, már ő is aluszik és az ellopott hegyikrumpliról álmodik. Néha egy-egy riksás halad el az utcán, s ahogy távolodik, még nagyobb csendet hagy maga után. Eltökéltségem a tetőfokon, lelkesedés rendben, jó a konyha világítása, a hadszíntér zavartalan, és ráadásul emelkedett, hősi hangulat önt el. Én vagyok a macskák Tógó admirálisa!
Az ilyen helyzet, bármennyire rémisztő, mindenkit izgalommal tölt el, de e jóleső izgalomba váratlanul aggodalom vegyül. Nem érdekel engem, hányan jönnek ellenem, ha már így nekiduráltam magam, hanem az egy kicsit zavaró, hogy nem tudom határozottan, melyik irányból bújnak majd elő. Összegezzük hát körültekintő felderítésünk eredményeit! E tolvaj patkányfajzatnak három útja van a besurranásra. A csatornapatkány a mosogató lefolyóján kúszik föl, aztán bepattan a tűzhely mögé. Ez esetben a helyes taktika az, ha elrejtőzöm a tűzoltó edény mögött és elvágom a visszavonulás útját. Igen ám, de ezek a mocskos férgek belopózhatnak a fürdőszoba falának lyukán is, ahol a szennyes vizet eresztik ki a külső csatornába, s a fürdőből közelíthetik meg a konyhát. Ez esetben a legjobb taktika, ha a rizseskondér fedőjén foglalok harcállást, mert onnét egyenest rájuk vethetem magam, amint ez a söpredék elhúz alattam. És végül: észrevettem, hogy a konyhaszekrény jobb sarkában is kényelmes lyukat rágtak maguknak. Odamegyek, megszimatolom - bizony patkányszagú. Ha itt rontanak be visongva, az oszlopot használhatom oldalfedezéknek, s beléjük mélyesztem a körmömet.
Ekkor váratlan gondolat hasít belém. Mi lesz, ha a magasból rohamoznak? Felnézek a koromtól elfeketedett mennyezetre, amely gonoszul csillog a lámpa fényében. Olyan, akár a fejre állított pokol. Világos, hogy oda fel nem mászhatom. Akkor pedig az is világos, hogy ez a népség se tudna onnan lemászni. Emiatt tehát felesleges aggódnom.
Mindazonáltal három irányból várható támadás. Ha csak egyik irányból jönnek, fél kézzel elintézem őket. Ha kettőből - akkor is elbánok velük. De ha háromfelől rohamoznak, bármennyire biztos vagyok patkányfogó tehetségemben, a helyzet határozottan kínossá válhat. Iszonyú szégyen lenne a riksásék Setétjéhez szaladni segítségért. Most mit csináljak? Mikor nem tudjuk, miként oldjunk meg valami fogas kérdést, a legmegnyugtatóbb kiút az, ha feltételezzük, hogy amitől félünk, úgyse következhet be. Mert nézzünk csak szét a világban. A mai boldog menyasszonyt holnapra elragadhatja a halál, de aggódik-e emiatt a vőlegény? Dehogy. Nem mintha semmi oka nem volna az aggodalomra, csakhogy bölcsen tudja, akármennyit aggódnék, az nem változtatna meg semmit. Az én esetemben sincs biztosíték arra, hogy nem támadhatnak meg egyszerre három irányból, de ha elképzelem, hogy az ilyesmi egész egyszerűen lehetetlen, az biztonságérzetet nyújt. A biztonságérzetre pedig mindenkinek szüksége van. Nekem is. Tehát a három oldalról való egyidejű támadás eshetőségét kizártnak nyilvánítom.
Persze azért még töröm a fejem, mitévő is legyek. Melyik megoldást válasszam háromféle tervem közül, hogy a tolvaj népségre lecsaphassak? Ezen gyötrődöm egyre. Az egyik terv a konyhaszekrénnyel kapcsolatos; arra is megvan az elképzelésem, mit teszek, ha fürdőszoba felől bújnak elő; továbbá taktikát dolgoztam ki arra az esetre is, ha a lefolyóból támadnak. Csak abban vagyok tanácstalan, melyik tervet hajtsam végre. Mint hallottam, Tógó admirális szintén sokat töprengett azon, hogy merről várja a balti orosz flotta támadását: a Cusima-szoros felől, a Cugaru-szorosból, vagy még északabbról, a La Pérouse-szoroson keresztül. Most tudom csak igazán elképzelni, mit érezhetett, hiszen egy cipőben járunk. Nemcsak a helyzetem hasonlít őexcellenciájáéhoz, hanem a döntés súlyos felelőssége is ugyanúgy nehezedik a vállamra, mint annak idején az övére.
Miközben a főcsapás irányát latolgattam elmerülten, hirtelen kinyílt az ajtó és megjelent benne a cseléd feje. Nem mintha keze-lába nem lenne neki, de egyéb testrészei egyelőre kívül rekedtek az éj sötétjében. Arca még pozsgásabb a szokottnál, szeme karikára tágul. Nem elég, hogy a szokásosnál hamarabb jön haza a fürdőből, az arca is vereslik, amint rám nyitja a konyha tolóajtaját. Hallom a gazda hangját a dolgozószobából, Ó-szant szólítja, hogy vigye be a pálcáját, s tegye a párnája mellé. Nem értem, minek az ágyba sétapálca. Csak nem a hős orgyilkost akarja utánozni, aki a legelső kínai császárra rátámadt? Tegnap hegyikrumpli, ma sétapálca. Holnap vajon mi következik?
Sötét az éj, de a patkánynak nem akaródzik előjönni. A nagy ütközet előtt szükségem van egy kis pihenésre.
A mester konyhájának ablaka nincs, de van egy nyílás az ajtó felett, mely ablakként szolgál: télen-nyáron ki-be jár rajta a szél. Arra ébredek, hogy a szellő cseresznyeszirmokat sodor be a konyhába, s a sápadt hold is előbukkant, fénye éppen a tűzhelyre esik. Hogy el ne aludjam, két-háromszor kimeresztem a fülemet és szemügyre veszem a helyzetet.
Éppúgy, mint tegnap este, csak a falióra ketyegése hallik. Itt a patkányok előbukkanásának ideje. Csak az a kérdés, honnan várjam őket. A szekrényben motoznak... úgy látszik, a tányérokat lökdösik, melyek ott fekszenek leborogatva. A lyuk mellett lesben állok, de csak nem akarnak előjönni. A tányércsörgés elhal, de most meg mintha a csészéken ugrálnának, alig egyarasznyira az orromtól! Lépések, kaparászás, de megint kicsit távolabbról, és egy patkány nem sok, annyi se dugja ki a fejét. Az ellenség odabent kénye-kedvére garázdálkodik, nekem meg itt kell várnom tétlenül! Türelem, csak türelem! A patkányok odabent valóságos táncversenyt rendeznek valami tálban. Csak legalább résnyire nyitva hagyta volna a szekrény ajtaját a cseléd, hogy behatolhatnék! Ezt a balszerencsét! Egyszerre csak hallom, hogy a tűzhely mögötti sarokban megzörren az edényemül szolgáló kagylóhéj. Aha! Tehát onnan is támad az ellenfél! Odalopakodom... de már csak annyit látok, hogy elsiklik a farka és eltűnik a lefolyóban. Kisvártatva a fürdőben megcsörren a bögre, melyet gargarizálásra használ a mester. Nocsak, most meg hátulról jönnek! Megperdülök, hát egy hatalmas dög, van vagy másfél arasz, feldönti a fogporos poharat és eltűnik a padló alatt. Elkapnám, de mire odaugrom, nyoma sincs sehol. Hát ez nehezebben megy, mint gondoltam. Talán mégsem ajándékozott meg az ég elegendő tehetséggel a patkányfogásra? Amint a fürdő felé osonok, kiszökik az ellenfél a szekrényből, amint odaplántálom magam, a lefolyóból ugranak elő, mikor pedig a konyha közepén kuporodom le, háromfelől száguldoznak ide-oda az orrom előtt! Szemtelenek-e, gyávák-e, nem tudom, de az biztos, hogy nem úri ellenfelek. Már vagy tizenöt-tizenhatszor vetődtem hol ide, hol oda, s a végén egészen kimerültem. Ilyen visszataszító ellenséggel szemben talán még Tógó admirális sem tudna megfelelő taktikát találni. Hiába voltam az elején bátor, harcias, hősi és elszánt, bolonddá tettek, szégyen éget, fáradtan és álmosan, mozdulatlanul ücsörgök a konyha közepén. Figyelhetek én egyszerre nyolcfelé is, az ellenség kicsi és fürge, nem tehetek semmit ellene. Gyávábbnak bizonyultak, mint gondoltam volna, és ez lassan kioltotta bennem a dicsőségszomjat, nem maradt a helyén más, mint a kudarc keserűsége. Mikor azon is túljutok, kimerültség telepszik rám, nem érdekel már semmi, álmatag megvetéssel gondolok ellenfeleimre. Igen elálmosodtam, alszom egyet. A pihenés még az ellenség gyűrűjében is nélkülözhetetlen.
Megint a kavargó szirmok között ébredek, a szél ugyanazon az úton juttatta be őket, mint az előbb. Alighogy kinyitom a szememet, védekezésnyi időm se marad, egy patkány ugrik ki a szekrényből, mint a puskagolyó és a fogsorát a bal fülembe vágja. Ezt követően meg - észre se vettem, miképp - egy sötét árny settenkedett mögém, és a farkamra akaszkodott. Nem is tudom, mi történik velem, önkéntelenül talpra ugrok és teljes erőmből igyekszem lerázni magamról ezeket a szörnyetegeket. Amelyik a fülemet tartja, meglendül a levegőben, és gumicsőszerű farka épp a pofámba csap. Gondolkodás nélkül ráharapok. Jobbra-balra rángatom a fejemet, a patkány el is repül, csak a farok marad belőle vissza. A teste az öreg újságokkal borított falnak vágódik, majd a padlóra pattan. Nem akarok időt hagyni neki, hogy összeszedje magát, de ő, mint az elrúgott labda, az orromat súrolva a polcra szökken s onnan mered rám mérgesen. Én meg a padlóról őrá. A távolság másfél méternyi. Közöttünk a holdfény fehér sávja, mint egy kiteregetett selyemöv. Megfeszítve hátsó lábam izmait nekirugaszkodom, hogy felugorjak a polcra. Mellső mancsaimmal el is kapom a szélét, de a hátsók a levegőben kapálóznak. Ráadásul a fekete szörnyeteg, mely a farkamat megragadta, inkább meghal, mintsem eleressze, ott lóg most is rajta. Veszélybe kerültem, erősen kell kapaszkodnom. Amikor fogást váltok, érzem, hogy a súly a farkamon lehúz. Kis híja, hogy mindjárt le nem esem. Egyre nő a veszély! A karmom már csak karistolja a deszkát. Nem bírom tovább, bal mancsommal előrenyúlok, de megcsúszom és most már csak a jobb mellső lábam körmei tartanak. Kezdem elveszíteni az erőmet a farkamba kapaszkodó dög súlyától. Ekkor a fent álló, aki eddig mozdulatlan figyelt, egyenesen a homlokomra veti magát, mire végleg elveszítem a fogást, s hármunk teste egy darabba forrva alázuhan, áttörve a holdfény sávját. Estünkben magunkkal rántjuk az agyagmozsarat, egy üres lekvárosüveget és a tűzoltó edényt, ezek a víztartályba pottyannak, mi meg a padlatra. Az istentelen csörömpölés úgy felverte az éjszaka csendjét, hogy az ereimben megfagyott a vér.
- Betörő! - ordított fel a gazdám magánkívül, és kiugrott a hálószobából. Egyik kezében lámpa, másikban a bot. Álmos szemekkel, értetlenül hunyorgott a hirtelen világosságban. Én nyugodtan, összegömbölyödve feküdtem a kagylóhéjam mellett. A két szörnyeteg elrejtőzött a szekrényben. A gazdám tanácstalan volt.
- Ki az, mi az? Mi ez a lárma? - kiáltotta haragosan, holott csak ő állt ott egymagában.
A hold egyre alább ereszkedett nyugaton, fehér csíkja folyvást keskenyedett a konyha falán.

Hatodik fejezet

Ez a hőség már szinte elviselhetetlen. Élt egyszer egy angol lelkész, bizonyos Sydney Smith, aki azt mondta, hogy a melegben legszívesebben levetné a bőrét meg a húsát, hogy csak a puszta csontjai maradjanak - akkor kedvére hűsölhetne. Addig én nem mennék el, hogy már csak a csontvázam zörögjön, de nem bánnám, ha legalább ezt a szépen pettyezett szürke bundámat mosásba vagy akár zálogházba csaphatnám egy darab időre.
A macskának egyik év olyan, mint a másik, évszakról évszakra, változások nélkül jól megy dolga - tartják az emberek rólunk, mert szerintük gondok és megrázkódtatások nélkül futjuk be életutunkat. Pedig, bármi is a látszat, a macska igen érzékeny hidegre-melegre. Mennyire szeretnék egyszer fürdeni egy jót! Sajnos azonban, ha ez a bunda át talál nedvesedni, nincs mód rá, hogy rendesen kiszárítsam. Kénytelen vagyok hát tűrni és izzadni, anélkül hogy akárcsak egyszer is átléphetném a közfürdő küszöbét. Néha kedvem szottyan arra is, hogy legyezgessem magam, de hát nem tudnám a legyezőt rendesen megmarkolni, így ez is lehetetlen.
Fényűző népség az ember. Vegyük az ételt. Sütögeti, főzögeti, ecettel, miegyébbel fűszerezgeti, amit nyersen is bekebelezhetne. Egyre csak piszmog vele és közben roppant elégedett önmagával.
Aztán a ruházkodás. Az ember tökéletlen lénynek született, nem hordhatja egész évben ugyanazt, mint a macska, ezért mindenféléket magára aggat. Azt hiszem, nyugodtan el lehet ítélni az ilyen értelmetlen pazarlást, mely birkákat, selyemhernyókat sanyargat, s szükségessé teszi a gyapotföldek megművelését. De még ha megbocsátjuk is, hogy ennyit törődnek az étkezéssel és az öltözködéssel, érthetetlen, hogy mit körülményeskednek olyasmivel, aminek nincs semmi szerepe a létfenntartásban.
Vegyük például a hajzatot, mely a természet ajándéka, legjobb hagyni úgy, ahogy van, mivel hasznos képződmény. Az embernek azonban abban telik kedve, hogy mindenféleképpen figurázzék vele. A papok és effélék fejüket kékre borotválják. Meleg napokon napernyőt tartanak föléje, hidegben bebugyolálják. Így aztán fogalmam sincs, hogy tulajdonképpen mi a céljuk ezzel a kopaszsággal. No és aztán vannak, akik egy fésűnek nevezett értelmetlen szerszámot hordanak maguknál, és abban lelik élvezetüket, hogy jobbra-balra elválasztják a hajukat. Ha nem középen, hát oldalt viselnek választékot, mely mesterségesen részekre osztja koponyájukat. Vannak, akik odáig mennek, hogy végigviszik egészen hátulra ezt a vonalat, ezáltal pálmalevél formára idomítják egész hajzatukat. Mások meg a fejük búbjára fennsíkot nyírnak, míg oldalt szögegyenesen ereszkedik alá a hajuk, mint a függöny. Ismét mások kerek ábrázatukat szögletes szőrkeretbe fogják, hogy a kertész kockára nyírott bokraihoz hasonlítsanak. Egyesek minden hajuk szálát egyformára vágják, öt centire, háromra, egyre. A végén még eljutnak a koponyájuk belsejébe: mínusz egy centi, mínusz három, mínusz öt... De hogy mit akarnak ezzel a sok bolondsággal? Nem tudom.
Ráadásul nem használják mind a négy lábukat járásra, hanem fennhéjázó módon csak a két hátsót. Gondolják, ez is elég nekik a sétálgatásra, s a maradék kettő olyan esetlenül lóg az oldalukon, mint két nagy darab szárított tőkehal. Ebből is megállapítható, hogy az embernek jóval több ideje van, mint a macskának, és unalmában ilyen huncutságokat ötöl ki.
S ami a legnevetségesebb: a tétlen népség egymás közt folyton arra panaszkodik, mennyire el van foglalva. És úgy átélik ezt, hogy majd belehalnak a nagy nyüzsgésbe. Néha rám néznek és azt mondják, milyen szívesen lennének olyan kellemes helyzetben, mint én, közben pedig mindent megtesznek a kényelmükért. Ugyanis azért színlelik a buzgóságot, hogy meg lehessen kérni őket valamire. Márpedig aki nagy tüzet rak magának, ne siránkozzék, ha melege van.
Nekünk, macskáknak nincs időnk húszféle hajviseletet fabrikálni, nem értünk mi az effajta passziókhoz. Számunkra nem marad más: ilyen meleg nyárban is a bundánkat viseljük. De hiába, mégis nagy a hőség. Különösen macskaprémben. Így még kiváltságom, a délutáni szundikálás is kivitelezhetetlen. Mivel üssem hát el az időt?
Lévén, hogy rég tanulmányoztam már az emberi társadalmat, úgy döntöttem, ismét figyelni fogom azt a sok hűhót, amit a dolgok körül csapnak. Az én jobb sorsra érdemes gazdám ebből a szempontból nem igazán jó alany, mivel jelleme a macskához különösen közelinek mondható. Nappali szundítás dolgában nem marad el mögöttem, s mióta eljött a nyári szünidő, akárhogy is fürkészem: foglalkozik-e valami emberi tevékenységgel, minden erőlködésem kudarcba fúl.
Épp itt volna az ideje, hogy jöjjön Meitei, aki még ezt a gyomorbajost is ki tudja hozni a sodrából, miáltal kissé távolabb kerülne lelkivilága tőlünk, macskáktól. Amint ezt végiggondolom, a fürdőszobából vízcsobogás hallik. És nem csupán a locspocs, hanem valaki nagy hangon biztatja is a másikat:
- Na, most jó! Huhh, de finom. Na még egyszer!
Visszhangzik a ház, de vajon kinek a hangjától? Nincs más, aki hátulról állít be a gazdához és ilyen neveletlenül ordítozik, csakis Meitei. Na végre! Ez kitölti majd a fél napot. Már benn is van a nappaliban, igazgatja a ruháját, törölgeti magát.
- Üdvözlöm, asszonyom! Kusami mit csinál? - szól köszönés gyanánt, s azzal a kalapját ledobja a tatamira. Az asszonyt a szomszéd szobában elnyomta a buzgóság a varródoboz felett, édes álmából riasztotta fel a dobhártyáját megrezegtető bömbölés. Felserkent, még a szeme sem nyílt ki egészen, de ment a másik szobába, hogy megnézze, ki van ott. Meitei volt ott, elegáns vászonkimonóban peckesen legyezgette magát.
- Bocsásson meg, nem tudtam, hogy itt van. - Az asszony előírásosan meghajolt ültében a vendég előtt, s közben az orráról kövér izzadságcsepp gördült alá.
- Ó, csak az imént jöttem, de megkértem a cselédet, hogy a fürdőszobában segítsen egy kicsit felfrissülnöm. Valósággal újjászülettem. Ezt a hőséget!
- Valóban, ez az utóbbi három nap igen forró volt, az emberről csak úgy szakad a veríték!... Remélem, ön jobban bírja... - A nő orra változatlanul harmatozott.
- Köszönöm, nem panaszkodhatom különösebben, de ez az időjárás tényleg bágyasztó.
- Igen. Jóllehet napközben általában nem alszom el, most egy kicsit...
- Elszunnyadt? Nagyon helyes. Nincs annál jobb, ha nappal és éjszaka egyaránt jól tudunk aludni - csevegett tovább Meitei, ám hirtelen összevonta a szemöldökét. - Én nem alszom valami jól. Ilyen a természetem. Mindig is irigyeltem Kusamit, mert akárhányszor jövök, folyton alva találom. Persze ez a legjobb, amit egy gyomorbajos ilyen melegben tehet. Még az ép embernek is nehéz ilyenkor a fejét egyenesen anyakán tartani. Ez már aztán el is veszi az erejét. Asszonyom fején még több a teher, mint az enyémen, így érthető, miért szokott lebiccenni. A konty lehúzza ugyanis. - Meitei felfedezése: a súlyos hajzat az oka, hogy az asszony végigszundikálja a napot.
- Jaj, ne mondjon már ilyeneket! - Az asszony a hajához nyúlt. A férfi azonban már el is ejtette a témát, s már furcsasággal hozakodott elő:
- Képzelje, tegnap megpróbáltam a tetőcserepeken tojást sütni.
- A cserepeken? Hát azt meg hogy csinálta?
- Annyira átforrósodott a tető, hogy gondoltam, nem szabad kihasználatlanul hagyni. Megvajaztam és ráütöttem egy tojást.
- Maga tréfál...
- Sajnos azonban a nap nem sütött olyan forrón, mint gondoltam és nem győztem kivárni. Ott hagytam félig sülten a tetőn, s behúzódtam a házba újságot olvasni. Közben vendég jött és megfelejtkeztem az egészről. Ma reggel azonban hirtelen eszembe jutott, gondoltam, megnézem, hiszen már jól át kellett sülnie azóta.
- És milyen volt?
- Azonmód, félig sülten lecsorgott a kertbe.
- Ajaj - ráncolta a nő együttérzően a homlokát.
- Érdekes, hogy amikor a legmelegebbnek kellett volna lennie, hűvös volt, s most jön ez a nagy kánikula - folytatta Meitei.
- Bizony úgy van. Néhány nappal ezelőtt egy réteg öltözet még hideg volt, tegnapelőtt óta azonban ez is túl meleg.
- Az idei időjárás, úgy látszik, hátrafele megy, mint a rák. Teljesen visszájára fordult a dolgok természetes rendje.
- Hogy érti ezt?
- Minden hátrafelé megy, mint Herkules bikája. - Meitei professzor megint összevissza beszél, Kusami felesége nem is érti, csak annyit tud rá mondani, hogy:
- Aha.
Meitei azonban nem hagyta annyiban, rákérdezett:
- Asszonyom, ismeri Herkules bikájának a történetét?
- Nem.
- Hát ha nem, most hallhatja, mert elmesélem.
Az asszony nem szólhatott semmit ellene, hát beleegyezett:
- Jó.
- Egyszer régen Herkulesnek volt egy bikája, azt terelgette.
- Akkor hát tehénpásztor volt ez a... Herkules?
- Dehogy volt tehénpásztor, még mészáros vagy vendéglős se volt. Abban az időben Görögországban egy árva hússzéket sem lehetett találni.
- Hát a görögökről van szó? Miért nem mondta előbb?!
Az asszony végre megértett valamit, s azért méltatlankodott.
- Hisz Herkulesről beszélek!
- Herkules, annyi, mint Görögország?
- Dehogyis! Herkules egy görög hős volt.
- Még sohasem hallottam róla. És mit csinált ez a Herkules?
- Ez a nagyszerű férfi egyszer csak - éppúgy, mint ön az imént, asszonyom - elálmosodott.
- Nahát!
- Míg az álom karjában szendergett, odament Vulkán egyik fia.
- Mi az a Vulkán?
- Vulkán kovácsmester volt. Szóval ez a kovácssarjadék ellopta a bikát. Megfogta az állat farkát, s úgy ráncigálta, ezért Herkules, mikor fölébredt, sehogy sem találta meg a bika lábnyomát. Nem is találhatta, hiszen hátrafelé vezették el, s így Herkules előtt egyáltalán nem voltak nyomok. Ilyen ügyesen kiókumlálta a kovács-süvölvény. - Meitei professzor már rég elfelejtette, honnan is indult ki a beszélgetés. - És mit csinál a kedves férje ura? Alszik, mint mindig? A régi kínai költők nagyon finoman tudtak írni a szunyókálásról, de Kusaminál ez olyan mindennapos, hogy már szinte közönségesnek tetszik. Ha úgy vesszük, annyi, mintha mindennap meghalna egy kis időre. Elnézést, hogy terhelem vele, de nem ébresztené föl?
Az asszony beleegyezett.
- Igen, már fel kellett volna kelteni, nem tesz jót neki ilyenkor az alvás, hiszen az imént evett csak.
- Erről jut eszembe, hogy én még nem ettem - szólt a vendég olyan arccal, mintha mi sem lenne ennél természetesebb.
- Ó, elnézést kérek, de már elmúlt az ideje, ezért nem kínáltam meg semmivel. Mit szólna egy kis teához... esetleg teszek bele egy kevés rizst...
- Köszönöm, ha csak rizses tea van, akkor inkább ne fáradjon.
- Sajnos nincs itthon semmi, ami megfelelne az ön ízlésének. - A nő hangja nem volt mentes némi gúnytól. Meitei észrevette magát:
- Ó, ne törődjön velem, útközben leadtam már az ebédrendelésemet, majd idehozzák, s maguknál elfogyasztom.
Ezt nem merné utánacsinálni valami gátlásosabb fickó! Az asszony nem is tudott mást mondani rá, mint hogy:
- Nahát!
Ez a nahát egyesítette magában a meglepődést, a neheztelést és a megkönnyebbülést is, hiszen így nem kellett vesződnie a vendég ellátásával.
Ekkor tántorgott ki a mester a dolgozószobájából, mert édes álmából felverte a hangoskodás.
- Már megint te zajongsz itt? Elviszed a legjobb álmomat!
A gazda sanyarú ábrázattal ásított egyet.
- Bocsáss meg, kérlek, hogy felzavartalak angyali nyugalmadból, de hidd el, jót tesz az egészségednek. Na, foglalj helyet.
Úgy kínálta, mintha nem is vendég, hanem úr lenne a házban. A gazda szó nélkül letelepedett, kivett egy szál Aszahi cigarettát a dobozból, rágyújtott és pöfékelni kezdett. Majd rápillantott Meitei kalapjára.
- Most vetted?
Meitei rögtön felemelte és elégedetten mutatta a szóban forgó panamakalapot.
- Na, milyen?
- A szövése apró szemű, azért ilyen puha - szólt a nő.
- Úgy bizony, remek darab, asszonyom! Bármit csinálhat vele az ember.
Fogta a kalapot, öklével benyomta, kifordította, s amikor erre az asszony ijedten felkiáltott, ismét kiegyengette. Aztán összehajtotta hosszában, hogy olyan lett, mint a sodrófával kinyújtott tészta.
- Na, mit szólnak hozzá? Ilyen egyszerű. - S azzal az összesodrott jószágot a kebelébe rejtette.
- Csodálatos... - Az asszony úgy bámult rá, mint egy szemfényvesztőre. Meiteinek tetszett a csodálat, mert az előbb jobb felől keblébe gyömöszölt kalapját ezúttal bal felől, a ruhaujjából varázsolta elő.
- Tessék - nincs rajta egy gyűrődés sem! - S a mutatóujját végighúzta belülről a kalapon, hogy helyrehozza a formáját. Azt hittem, ezzel vége a mutatványnak, de nem, most meg maga mögé tette és ráhuppant.
- Mit csinálsz te! - szólt a mester idegesen. A felesége is megijedt.
- Kár lenne ezt a szép kalapot tönkretenni! Ne bántsa már tovább, kérem!
A büszke kalaptulajdonos a helyzet magaslatán érezte magát.
- Nem árt ennek semmi! - S azzal a feneke alól előszedte tulajdonát és azonmód a feje tetejére biggyesztette. Csodák csodájára a fejfedő magától felvette koponyája formáját és teljesen rendbe jött.
- Ez aztán a tartós kalap! Hogy csinálta? - Az asszony odavolt a csodálkozástól.
- Nem csináltam én vele semmi különöset, egyszerűen ilyen gyártmány - jelentette ki Meitei a kalappal a fején.
- Maga is vehetne egyet! - biztatta az asszony a férjét.
- De hiszen Kusaminak van egy remek szalmakalapja!
- Igen, de a múltkor a gyerek rálépett és tönkretette.
- Ó, de kár érte!
- Azért mondom, hogy vehetne egy olyan tartós és szép darabot, mint az öné. - Az asszonynak fogalma sem volt, mennyibe kerül egy panamakalap. - Hallja? Vegyen egyet! - noszogatta férjét.
Meitei előhúzott ruhaujjából egy ollót piros tokkal és megmutatta az asszonynak.
- Hagyja csak a kalapot, és nézze meg ezt a szerszámot jól! Ez is kitűnő gyártmány és tizenkétféleképpen lehet használni.
Szerencsére az asszonnyal a kíváncsiság vele születik, s így Kusami megmenekült a további nyaggatástól.
- Hogy lehet tizenkétféleképpen használni? - Meitei már várta a kérdést:
- Tessék meghallgatni, elmondom. Van itt két félhold alakú bemélyedés. Ide az ember beteszi a szivar végét, s ez gyönyörűen levágja, máris lehet pöfékelni. Ez itt a tövében drótvágásra szolgál. Ha kinyitva papírra fektetjük, jó vonalzónak. Az élekkel szemben beosztás van rajta, hogy mérni is lehessen vele. Itt meg körmöt reszel. Jó, ugye? Ha odaillesztjük egy csavar fejéhez és körbe-körbe forgatjuk - csavarhúzó. Vagy kalapácsként is használható. Ez meg arra való, hogy a leszögezett deszkaládát felfeszítsük vele. Ha szétszedjük, az élével faraghatunk. Ezzel a betéttel eltávolíthatjuk a kéziratból az elhibázott betűket. A másik pengéje, mivel tűhegyes, fúrónak is beválik. És végül, asszonyom, a legvégére maradt még valami nagyon érdekes dolog! Van itt egy olyan piciny gyöngyöcske, mint a légyszem. Tekintsen bele!
- Ne bolondítson már megint!
- Ha ennyire nem hisz nekem, megharagszom! Én nem szólok semmit, csak nézzen bele! Na, csak egy pillantást!
Meitei odaadta az ollót a nőnek, aki bizonytalanul átvette és az említett légyszemnyi gyöngyhöz illesztette a szemét.
- Na, milyen?
- Nem látok semmit. Egészen sötét.
- Nem lehet sötét! Forduljon vele az ablak felé... úgy... most már látja?
- Nicsak! Fénykép! Hogy lehet ilyen picike fényképet csinálni!
- Nézze csak, milyen érdekes...
Eddig a beszélgetésből kimaradt a gazdám, akit most hirtelen érdekelni kezdett, mit ábrázolhat az az apró fénykép és meg is szólalt:
- Hallod, mutasd meg nekem is!
Az asszony azonban az arcához szorította az ollót, úgy nézte.
- Ó, be gyönyörűséges! De szép pucér asszonyszemély! - lelkendezett és le nem vette volna a szemét a látványról.
- Nem hallod, mit mondtam? Mutasd már, no!
- Várjon már egy kicsit! Milyen csodálatos a haja is! Leér a csípőjéig. Milyen magas, sudár szép asszony!
- Mutasd már! Eleget nézted, na! - A mester alig bírt magával, de az asszony mégse adta oda neki. Végül azonban megszánta:
- Na tessék, gyönyörködjék benne maga is!
Éppen amikor átnyújtotta az ollót, előbukkant a konyha felől a cseléd és tálcán behozott két fedeles tányér metéltet.
- Asszonyom, ez az az étel, melyet ide rendeltem magamnak a vendéglőből, saját költségemre. Engedje meg, hogy elfogyasszam - szólt Meitei és ültében udvariasan meghajolt. Félig komolyan, félig tréfásan beszélt, az asszony nemigen tudott mit mondani rá.
- Háát. Tessék csak - bökte ki, szemét lesütve.
A mester végre elszakadt a képtől és odaszólt vendégének:
- Nem egészséges ilyen melegben a hideg metélt.
- Ugyan, ami jólesik, az sosem árt meg! - Meitei leemelte az edény födelét. - Ez ám a jó! Igazi kézzel gyúrt metélt tészta. Ha valamit nem szeretek, hát az a fővetlen tészta és a sületlen beszéd. - S azzal tormát szórt a szójamártásba, és alaposan összehabarta az egészet.
- Te, hogy bírod megenni, ha annyira meghinted tormával? - érdeklődött aggódva a mester.
- Úgy jó az, ha erős! Te talán nem szereted?
- Én a cérnatésztát szeretem.
- Azt egyék csak a lóvakarók. Nincs szánalomraméltóbb ember annál, aki nem szereti a metélt tésztát. - Meitei belemártotta az ételbe az evőpálcikákat, felvett rájuk egy dupla porciót, s jó kétarasznyi magasra felemelte.
- Asszonyom, mint talán tudja is, a metélttészta-evők több csoportba sorolhatók. A kezdők túl sok mártást készítenek hozzá, s a végtelenségig rágják. Ezek nem értenek a metélthez.
Meitei még magasabbra emelte a tésztacsomót egy arasszal, de annak sehogyan sem akart vége szakadni; tíz-egynéhány szál ott tekeredett-csavarodott az edény fenekén.
- De hosszú! Ugye, asszonyom, ez rendkívüli, nem? - nézett Meitei élvezettel a nőre.
-Bizony, eléggé... - válaszolt az, átérezve a dolog jelentőségét.
- A szálaknak csak a harmadrészét kell a szószba meríteni és egy nyelésre kell bevenni az egészet. Lenyelni, nem rágni. Az elveszi az ízét. Egy lélegzettel csúsztatni a gyomorba! - Ezekkel a szavakkal olyan magasra emelte a tésztaszálakat, hogy azok végre elszakadtak a tányértól. Most a baljában tartott mártásos edénybe eresztette lassan a metéltköteget. Arkhimédész törvénye értelmében a mártás szintje egyre emelkedett, mert kiszorította a tészta tömege. Mivel az öblös edény már eredetileg is nyolctized részt tele volt, a tészta egynegyede a peremig nyomta a levet. Ezért megálltak Meitei kezében a pálcikák, pedig hol volt még az előírásos egyharmad résztől! Nem maradhat ennyiben a dolog. De ha lejjebb ereszti, kicsordul az edényből a szósz. Meitei tétovázott egy kicsit, majd villámgyorsan mélyet lélegzett, és szájával a pálcikákhoz csapva beszívta a tésztacsomó végét. Két-háromszor fel-alá ugró ádámcsutkával nyeldekelt, mire lement az egész. Láttam, hogy mindkét szeméből egy-két kövér könnycsepp gördült alá. Nem lehetett eldönteni, hogy a szósz volt-e túl erős, vagy a nyeldeklés erőfeszítése sajtolta ki őket.
- Bravó! - szólt a mester elismerően. - Ez aztán a teljesítmény!
- Igazán nagyon látványos. - Az asszony is dicsérettel jutalmazta Meitei hőstettét. Az nem szólt semmit, csak a mellét ütögette. Mikor aztán lélegzethez jutott, megtörölte arcát zsebkendőjével és azt mondta:
- Asszonyom, egy adag metéltet három és fél, négy nyelésre kell megenni. Ha ennél többet pepecselnek vele, elmegy az íze.
Ekkor belépett Kangecu. Miért fáradt ide a forró nyári napon? És miért téli sapkában? Miért olyan poros a lába? Nem tudni.
- No nézd csak, itt a szépfiú. Elnézést kell kérnem tőled, hogy éppen étkezem.
Meitei minden restelkedés nélkül fogyasztotta a második tányér tartalmát, nem zavartatta magát a bámészkodóktól. Ezúttal ugyan nem olyan bravúrosan működött, mint az előtt, de nem is szorult rá az olyan kevéssé látványos cselekedetekre, mint a zsebkendővel való törülközés, s nem kellett levegő után sem kapkodnia. Percek alatt végzett a metélttel.
- Na, Kangecu, befejezted a doktori disszertációdat? - kérdezte a mester, mire Meitei is rögtön csatlakozott:
- A Kaneda lány már nagyon várja. Amilyen gyorsan csak lehet, be kell adnod.
Kangecu felöltötte szokásos sunyi vigyorát.
- Természetesen, amilyen hamar csak tudom... vétek lenne várakoztatni a kisasszonyt, szeretném is megnyugtatni, de hát a tudomány az tudomány, ahhoz kitartó vizsgálódás szükséges. - A fiatalember meggyőzően igyekezett előadni meggyőződés-nélküliségét.
- Jól van, a tudomány fontossága vitathatatlan, de az orrtulajdonos nem fogadja el ezt csak úgy... tudod, hogy orra van az ilyesmihez - válaszolt Meitei, belemenvén a Kangecu kezdeményezte játékba. Csak a mester őrizte meg komolyságát.
- Miről szól a tézised?
- Az ibolyántúli sugarak hatásáról a békák szemgolyójának galvanikus tevékenységére.
- Ezt nevezem! Méltó Kangecu tanár úrhoz! Remek! Még hogy a béka szeme golyóbisa! Mit szólsz hozzá, Kusami! Még a dolgozat befejezése előtt tudatni kellene a nagyszerű ötletet Kanedáékkal.
A gazdám azonban fel sem vette, amit Meitei mondott, hanem a fiatalemberhez fordult:
- Hát igen... ebbe akár bele is szakadhatsz.
- Bizony. Bonyolult kérdés. Először is a béka szemlencséje szerkezetileg egyáltalán nem egyszerű. Ezért sokféle kísérletet kell elvégeznem. Csinálok üvegből egy szemgolyómodellt és bele is kezdek a mérésekbe.
- Ilyesmit nem lehet az üvegesnél kapni?
- Semmiképpen... semmiképpen - düllesztette ki a mellét Kangecu. - Először is, az egyenesek és a körök tiszta geometriai fogalmak. Nincs a világon olyan tökéletesen csiszolt üveggolyó, melyben ezek megvalósulhatnának.
- Ha ennyire nehéz, miért nem hagyod abba? - vetette közbe Meitei.
- Kísérletezem. Elkészítem a szemgolyó modelljét, nemrégiben már hozzá is fogtam.
- És sikerült? - kérdezte a gazdám, mit sem értve a dolgok lényegéből.
- Sikerült-e? - tűnődött el Kangecu, aztán folytatta: - Igen nehéz. Ha lecsiszolok az egyik oldalából, a túlsó sugara túl nagy lesz, ha meg ott jó, akkor itt hibádzik. A csiszolásnál mindig váratlanul bukkannak fel az aránytalanságok, hol a részlet jó, de az egész nem, hol meg az egészhez képest a részlet tolódik el. Először még alma nagyságú volt, de annyit levettem már belőle, hogy egyre zsugorodott, s ma csak akkora, mint egy babszem, de még most sem tökéletes a kereksége. Újév óta csak ezzel küszködöm, már hat darabot csiszoltam le egészen kicsire.
Annyit lefetyel, hogy már nem tudni, igazat mond-e, vagy hazudik.
- És hol munkálkodsz ennyit?
- Az egyetem kísérleti laboratóriumában. Reggel hozzáfogok, ebédidőben kicsit megpihenek, majd folytatom estig. Nem nagy élvezet, mondhatom.
- Netán annyira el vagy foglalva vele, hogy még vasárnap is bejársz?
- Bizony, mást sem csinálok egész héten.
- Hát akkor az üvegcsiszolásból már doktor lehetnél. Ha tudná az Orr, hogy milyen szorgalmas vagy, nagyra értékelné. A múltkor volt valami dolgom ott az egyetemi könyvtárban, s kifelé jövet belebotlottam Róbai kollégába. Furcsállottam, hogy egy olyan fickó, mint ő, még beteszi a lábát a könyvtárba az iskola elvégzése után, ki is fejeztem neki elismerésemet, de ő nagy nevetve azt válaszolta, hogy nem a könyvek érdeklik, hanem erre jártában rájött a pisilhetnék, így beugrott a mellékhelyiségbe. Ez a Róbai Kangecu szöges ellentéte, el is határoztam, hogy egyszer írok rólatok egy "párhuzamos életrajzot". - Meitei szokása szerint bő lére eresztette a mondókáját. A gazda elkomolyodott és megkérdezte:
- Te, fiam! Értem már, hogy napjaidat szorgos csiszolással töltöd, de mikorra szándékozol elkészülni?
- Hát, ha így haladok, úgy tíz évig eltarthat - nézett a mesterre Kangecu nagy lelki nyugalommal.
- Tíz évig! Nem tudsz vele hamarabb végezni?
- Éppen hogy rövid idő az a tíz év! Valójában húsz kellene hozzá.
- Jaj de borzasztó, akkor belőled sem lesz egyhamar doktor!
- Ha tudnám, akár csak egy nappal is, szívesen lerövidíteném, hogy megnyugtassam önt, de hát amíg az üvegszem nincs kész, nem is gondolhatok az alapkísérletek megkezdésére... - Itt Kangecu szünetet tartott. - De aggodalomra nincs ok, Kanedáék tudnak róla, hogy mit csinálok, néhány nappal ezelőtt jártam náluk és elmagyaráztam a helyzetet - tette hozzá magabiztosan.
Az asszony, aki eddig, úgy látszott, egy szót sem ért hármójuk társalgásából, hiszen csak hallgatott, most mégis hangot adott hitetlenkedésének.
- De Kaneda úr a múlt hónapban Óiszóba utazott az egész családjával!
Kangecu ettől zavarba jött.
- Hát ez igazán furcsa. Nahát! - próbálta adni az ártatlant. Ilyenkor jön jól Meitei a háznál! Akadjon meg a csevegés, álljon elő kínos szituáció, álmosodjék el valaki, rá lehet számítani a bajban, mindig megtalálja a kiutat.
- Ez aztán felette rejtélyes varázslat! Találkozni valakivel itt, amikor már a múlt hónapban elutazott Óiszóba! Ez valósággal telepatikus kapcsolat! Az ilyen jelenség egyébként gyakran előfordul azok között, akiket erős kapocs köt egymáshoz. Első hallásra úgy tűnik, Kangecu álmodta az egészet, de ez az álom valódibb a valóságnál! Ez, asszonyom, önnel nem fordulhatna elő, hiszen ön nem szerelemből ment hozzá Kusamihoz, Kusami se szerelemből vette el, úgyhogy természetes, ha az efféle csodálatos esetet hitetlenkedéssel fogadja...
- Micsoda udvariatlan beszéd ez! Mit ugrat engem folyton? - szakította félbe az asszony Meitei fejtegetését.
- Te magad életedben nem voltál még szerelmes! - állt ki felesége mellett a mester.
- Kérlek, volt éppen nekem is néhány kalandom, de mint minden csoda, három napnál egyik sem tartott tovább, ezért nem maradtak meg az emlékezetedben... valójában szerelmi csalódás eredményeként élem máig is magányosan az életemet. - Meitei mélyen belenézett beszélgetőtársai szemébe.
- Hahaha, érdekes! - Ezt az asszony mondta.
- Nevetséges! - Ezt meg a férje, s közben mogorván nézett ki a kertbe. Csak Kangecu somolygott tovább és rákérdezett:
- Hogyan történt? Felidézné a múltat, hogy okulhassak belőle?
- Az én esetem is rendkívül rejtélyes, méltó lett volna Lafcadio Hearn1 tollára. Hej, de szívesen elmesélném neki. Sajnos ő már örök nyugovóra tért, s így jobb híján maguknak tárom fel történetemet. Őszinteségemért cserébe meg kell ígérniük, hogy türelemmel hallgatnak végig, s nem szakítanak félbe. - Meitei e kikötéssel belekezdett elbeszélésébe. - Ha visszagondolok... hány éve is annak... na... lehet már tizenöt, tizenhat esztendeje.

1 Amerikai író (1850-1904), a tokiói egyetemen az angol irodalom professzora volt, számos japán legendát feldolgozott.

- Mesebeszéd! - horkantott a mester.
- Nem csalja meg egy kissé az emlékezete? - csúfolódott a felesége is.
Csak Kangecu tartotta be megállapodásukat, hogy a professzor minél hamarabb rátérjen a mondandójára.
- Szóval annak az évnek a telén történt. Ecsigo vidékén, Kambaránál, a Bambuszrügy-völgyön átvágva a Rókacsapda-hágón át Aidzu felé tartottam.
- Micsoda nevek! - akadékoskodott ismét a gazdám.
- Hallgasson már, ez egyre érdekesebb! - Az asszony védelmébe vette az elbeszélőt.
- A nap már lebukott a láthatáron, az utat sehol sem lelem, korog a gyomrom, mit tehetek egyebet, bekopogok a hágó közepén álló magányos kunyhóba, hogy szállást kérjek éjszakára. Rögtön nyílik az ajtó: parancsoljon, kerüljön beljebb... egy leányzó áll előttem, s egy szál gyertyával az arcomba világít. Ekkor éreztem meg, mekkora hatalom a vágy, s beléborzongtam a hirtelen támadt vonzalomba.
- Ugyan már, éppen egy olyan isten háta megetti hegyen élnének szép leányok?
- Hegyen vagy tengeren, mindegy az, de asszonyom, ha egyszer, csupán egy pillantásra is megmutathatnám magának azt a leányt! Gyönyörűen, magasra feltűzve-tornyozva viselte a haját, mint egy udvarhölgy.
- Heeee? - A nő szája is tátva maradt a csodálkozástól.
- A tágas szobába lépve helyet kaptam a középen meleget ontó tűzhely mellett, ahol már ott ült a lány öregapja és öreganyja. Négyen voltunk tehát. Mondtam, hogy igencsak üres a gyomrom, szívesen fogadnék valami ételfélét, bármi is legyen, csak minél hamarabb jöjjön. Az öreg erre tiszteletbeli vendégnek nyilvánított, s mint ilyet, azt mondta, megkínál egy kis rizses kígyóval. Figyeljenek jól, mert itt kezdődött a szerelmi csalódásom története.
- Tanár úr, kérem, mi teljes odaadással figyelünk, de hogy került kígyó Ecsigóba, télvíz idején?
- Hát éppen ez az, amit én sem értettem. De egy ilyen költői történetben miért kell mindenáron a logikát keresni? Kjóka1 elbeszélésében még egy rák is előmászhat a hó alól, nem igaz?

1 Izumi Kjóka (1873-1939): japán prózaíró, Szószeki kortársa.

A magyarázatra Kangecu megnyugodott.
- De igaz - szólt, és ismét kiült az arcára a buzgó figyelem.
- Már abban az időben is kedveltem a különleges étkeket, és nemegyszer jóllaktam már sáskával, békával, csigával és egyebekkel, de rizses kígyó! Az ám a ritkaság! Igazán megtiszteltetésnek tartom a meghívást a kígyópecsenyére, szeretném megkóstolni minél előbb, mondtam az öregnek. Erre elővett egy edényt a tűzhely mögül, rizst szórt bele és kavargatva főzni kezdte. Az edény fedelén vagy tíz kisebb-nagyobb lyuk volt, pöfögött rajtuk a gőz kifelé. Elismeréssel adóztam a vidéki emberek találékonyságának. Az öreg akkor némán kiment és egy nagy kosárral a karján tért vissza. Minden különösebb hűhó nélkül letette terhét a tűz mellé, s belepillanthattam a fonott kosárba. Ott voltak bizony a kígyók. De mekkorák! A hideg miatt szorosan összetekercselték magukat.
- Fuj, hagyja már el az ilyen visszataszító részleteket! - Az asszony összevonta a szemöldökét.
- Már hogy hagyhatnám el, mikor szerelmi csalódásom egyik fő okává vált később? Az öreg egyik kezével felemelte a fedőt, a másikkal pedig minden teketória nélkül beledobta a kígyókat az edénybe, s azzal ismét rá a fedőt. Ami igaz, az igaz, ekkor már én is úgy éreztem, hogy kissé összeszorul a torkom, s nem nagyon jutok lélegzethez.
- Hagyja már abba, micsoda ízléstelenség! - A nő nem bírt az undorával.
- Mindjárt következik a nagy szerelmi csalódás, tessék várni még egy keveset. Egy perc sem telt bele, s a legnagyobb megdöbbenésemre egy kígyó a fedő egyik likacsán kidugta a fejét. Nicsak, gondoltam, mire a szomszédos lyukon egy másik, a mellett egy harmadik is előbukkant, s nem telt bele sok idő, a fedő összes likából kikandikált egy-egy kígyófej.
- S miért bújtak elő?
- A fazékban nagy volt a forróság, tovább nem állhatták - azért. Egy idő múlva az öreg valami olyasfélét mondott, hogy most már éppen jó lesz, és az öregasszony helyeselt hozzá. A leány, akit Ainak hívtak, sorra megfogta az állatok fejét és egyenként kirántotta a gerincüket a lilakon át, a húsuk meg benn maradt az edényben.
- Egyszóval kicsontozta a kígyókat - nevetett Kangecu.
- A legkomolyabban. Rendkívül ügyes, nem? Ezután a leányzó levette a fedőt, a húst jól elkeverte a rizzsel és elém tálalta az egészet.
- Te pedig megetted. - Míg Kusami ezt csak úgy közönyösen tudakolta, a feleségének eltorzult az arca az utálattól.
- Jaj, kérem, hagyja már abba, úgy felkavarodott a gyomrom, hogy napokig nem tudok ételre gondolni!
- Azért undorodik, asszonyom, a rizses kígyótól, mert még sohasem kóstolta, milyen fenséges íze van. Ha egyszer egy keveset megízlel, soha életében el nem felejti.
- Fuj, ki tudná azt a szájába venni?
- Én bizony alaposan belaktam belőle és rögtön megfeledkeztem a hidegről. Most már tartózkodás nélkül gyönyörködtem a leányzó arcában. Ezután nem volt más hátra, mint jó éjt kívánni, a vándorlás fáradalmaitól azonnal mély álomba zuhantam s megszűnt köröttem a világ.
- És mi lett azután? - Az asszony most már sürgette Meiteit.
- Másnap reggel arra ébredtem, hogy a nagy szerelem elmúlt.
- Hát az hogy lehet?
- Semmi különös nem történt. Felkeltem, rágyújtottam egy cigarettára, s odaléptem a hátsó ablakhoz. Látom ám, hogy a bambusz vízvezeték csorgójánál valaki az arcát mossa és a feje tökkopasz.
- Az öreg volt vagy a vénasszony? - kérdezte a gazdám.
- Azt először én sem tudtam megállapítani, de amikor a kopasz felém fordult, visszahőköltem. A leányzó volt! Akit tegnap este életem első szerelmével megszerettem.
- De hát nem csodálatos hajtornyot emlegetett az imént?
- Este még elbűvölően előkelő hajkoronát hordott a fején - reggelre azonban tökkopasz lett.
- Már megint a bolondját járatod velünk! - szólt a mester, és szokása szerint a mennyezet deszkáira meredt.
- Magam is elálmélkodtam, miként lehetséges ez. Azután abbahagyta a mosdást, felvette egy kőről a káprázatos frizurát, s úgy, ahogy volt, a fejére rakta, majd eltűnt valahol hátul. Rájöttem, hogy parókát visel. Felsóhajtottam, ezt tartogatta tehát a sorsom: a csalódást.
A mester nem értékelte valami nagyra az elveszett boldogság történetét.
- Mit szólsz hozzá, Kangecu? Még hogy szerelmi csalódás! Hát ilyen egy csalódott szerelmes? Hiszen majd kicsattan az egészségtől!
- Igaz, de ha a lány nem tökkopasz és Meitei tanár úr magával hozza Tokióba, lehet, hogy még ennél is sokkal egészségesebb lenne. Ekkora bánatra ezer ősz sem hozhat feledést. De hát tulajdonképpen mi lehetett az oka annak, hogy egy ilyen fiatal teremtés elhullajtotta a haját?
- Ezen jómagam is sokat törtem a fejemet. Nem lehet egyéb magyarázata, mint hogy a túlzásba vitt kígyóevés következtében kopaszodott meg. A rizses kígyó vértolulást idézett elő a koponyában.
- De önnek, úgy látszik, nem ártott meg - így az asszony.
- Hát a hajhullást éppen el tudtam kerülni, viszont azóta vagyok rövidlátó. - Meitei levette aranykeretes szemüvegét és gondosan megtörölgette. Közben a gazdának eszébe jutott valami, amit már előbb is kérdezni akart:
- De mi volt ebben olyan felette rejtélyes?
- Hol vehette azt a parókát? Ezen máig töprengek, de nem jutok semmire. Ez az ügyben a rejtély. - Meitei visszarakta az orrára a szemüveget.
- át ez egészen olyan volt, mintha hivatásos mesemondó beszélte volna el! - dicsérte az asszony.
Jómagam már arra gondoltam, hogy Meitei egyelőre kifogyott a mondandójából, de hát a professzor száját nem lehet betömni egykönnyen.
- Nem mondom, fájdalmas az első szerelmet eltemetni, de gondoljunk csak bele: ha nem jövök rá a dologra, és elveszem feleségül! Egész életemben bántotta volna a szememet. A házasságban bizonyos pontokon bökkenők rejteznek, melyek megrázzák az embert. Kangecu, ne sóvárogj, s ne is tétovázz tehát, ne rágd magad, hanem csillapodjál le és csiszolgasd csak azt az üvegszemet!
Jó tanácsa azonban nem találkozott Kangecu elképzelésével, mert a fiatalember így válaszolt:
- Én nem bánnám, szívesen csiszolgatnám a munkámat, de elkedvetlenítene, ha Kanedáék nem helyeselnék. - S azzal töprengő arckifejezést öltött.
- Te már csak úgy táncolsz, ahogy azok fütyülnek. Sokkal eredetibb lenne, ha úgy tenné., mint Róbai, aki vizelni jár a könyvtárba.
- Miért, az mit csinált? - érdeklődött a mester.
- Mit? Egyszer megszállt Sidzuokában a Szélrózsa fogadóban. Egyetlen éjszakára csupán. Mégis rögtön ajánlatot tett a szobalánynak. Persze komolyat. Nem mondom, jómagam is eléggé rugalmas vagyok, de ennyire még én se vittem. Egyébként abban a fogadóban a leányzó meglehetős szépségnek számított. Onacunak hívták és mivel Róbai fiatalúr szobája is hozzá tartozott, szabadon járhatott ki-be hozzá.
- Szóval a sors rendelése volt, akárcsak a te eseted annál a mittudomén-milyen hágónál...
- Van benne valami... Talán nincs is olyan nagy különbség köztem és Róbai között. De hadd folytatom. A lány még nem is válaszolt ajánlatára, amikor hősünk igen megkívánta a görögdinnyét.
- Micsodát? - ámult el a mester. Nemcsak ő, de a felesége meg Kangecu is a fejüket csóválták. Mit törődött ezzel Meitei! Ő csak folytatta mondókáját:
- Hívatta tehát a szobalányt, Onacut és megkérdezte, hogy lehet-e Sidzuokában dinnyét kapni. Amennyit csak akar, válaszolta amaz, s egy tálcán egész dinnyehegyet tett elé. Róbai felfalta azonmód. Miután a hegyet a földdel egyenlővé tette, várta a lány válaszát, de csak valami pokoli hascsikarás jött rá. Majd belegebedt! Hívta tehát Onacut és ezúttal azt tudakolta, van-e orvos Sidzuokában. Amennyit csak akar, hangzott ismét a válasz, és nyomban előteremtett egyet, aki valami "Menny és Föld"-szerű névre hallgatott, mintha a szent irományokból lopta volna.
Másnapra a kólika alábbhagyott és Róbai indulás előtt egy fertályórával ismét hívta Onacut, hogy most már végre mondjon tegnapi ajánlatára igent vagy nemet. De a leány csak kacagott és így adta meg a választ: Sidzuokában van annyi dinnye, annyi orvos, amennyit csak akar, de egy éjszaka leforgása alatt menyasszonnyal még Sidzuoka sem tud szolgálni. Azzal elszaladt és nem is mutatkozott többet. Ez a csalódás - akárcsak az én esetemben - Róbait úgy lesújtotta, hogy már a könyvtárba is csak kisdolgát végzendő teszi be a lábát. Ha meggondoljuk, ez annak a nőnek a bűne.
Mikor befejezte, a mester szokatlan módon hevesen helyeselt:
- Pontosan így van. A múltkor olvastam Musset egyik darabját, melynek hőse a római költőt idézve így szól: "Mi könnyebb a pehelynél? A por. Mi könnyebb a pornál? A szél. Mi könnyebb a szélnél? Az asszony. Mi könnyebb az asszonynál? Az asszonynál semmi sem könnyebb." Jól megmondta, mi? Az asszony ingatag, erre nincs orvosság.
A gazda azonban itt melléfogott, mert a felesége nem bizonyult megértőnek.
- Szóval azt mondja, hogy a nőnek nem szabad könnyűnek lennie. És az rendjén van, ha egy férfi nehéz?
- Hogyhogy nehéz...?
- Úgy nehéz, hogy nehéz. Mint maga.
- Miben vagyok én nehéz?
- Hát talán nem az?
Kellemetlen szópárbaj vette kezdetét. Meitei egy darabig kedvtelve hallgatta, majd közbeszólt:
- Így nekivörösödve csak igazi házastársak szoktak egymásnak veselkedni manapság. Bezzeg régen ilyesmi egyáltalán nem fordulhatott elő.
Ebből nem nagyon derült ki, hogy csúfolódik-e, vagy elismerésének ad hangot. Más ennyivel is beérné, ő azonban tovább szószátyárkodott, ekképpen:
- A múltban nem akadt olyan asszony, aki feleselni merészelt volna az ő urával és parancsolójával. Valósággal elnémultak a férj színe előtt. Megjegyzem, ez nekem nem nagyon tetszik. Nekem olyan feleség kellene inkább, mint ön, asszonyom, aki meg meri mondani a férjének, hogy igenis nehéznek tartja. Ha lenne ilyen feleségem, egy-két veszekedésért nem mennénk a szomszédba, s így nem is lenne unalmas az élet. Anyám bezzeg apám előtt egyebet sem mert mondani, mint hogy: igen, igen, hogyne. Évtizedekig ki nem mozdult otthonról, kivéve, ha templomba ment szegény. Viszont ennek köszönhetően fejből tudta az összes felmenő ősünk halotti nevét. De érvényes volt ez a két nem közti kapcsolatra általában is. Nem lehetett együtt zenélgetni, találkozgatni, még telepatikus úton sem, mint ahogy ami szerelmes természetű Kangecu barátunk tette az imádottjával.
- Szörnyű - bólintott Kangecu.
- Rettenetes, de mégis, az akkori idők asszonyai viselkedés dolgában felülmúlták a mostaniakat. Mit szól hozzá, asszonyom, a diáklányok hogy elszemtelenedtek mostanában, milyen lármásak! Bezzeg régen... akkor jártak rossz idők a nőkre! Volt ám fegyelem!
- Volt bizony - helyeselt Kusaminé.
- De még mennyire. Nem a levegőbe beszélek, tényekkel tudom bizonyítani! Kusami, emlékszel-e, hogy régen, mikor négy-öt évesek lehettünk, úgy árulták a leánygyerekeket, mint a tököt? Kosárba velük, és vállra vetett csingafán vitték eladni. Nem emlékszel?
- Nem én.
- Nem tudom, felétek mi volt szokásban, de Sidzuoka környékén biztos, hogy folyt leánykereskedés.
- Hihetetlen... - szólt halkan a nő.
- Ez igaz lenne? - Kangecu is kétkedett.
- Igaz hát. Egyszer hallottam is, amikor apám alkudott egy árussal. Akkoriban, mondom, úgy hatéves lehettem. Sétáltunk éppen, mikor szembejött velünk egy árus, nagy hangon kiáltozva: "Kislányokat tessék! Kislányokat tessék!" Mikor, jóval odébb, az Iszegen ruhaház sarkához értünk, ismét felbukkant. Ez egyébként akkora ruhaház, hogy húszméteres a homlokzata, ötajtós a raktára, bárki megnézheti, áll ma is. Sidzuokában a legkülönb üzletnek számított. Ha arra járnak, tekintsék csak meg. Nagyszerű épület. A főnököt Dzsinbeinek hívták. Állandóan olyan savanyú képpel trónolt az irodában, mintha három napja temette volna el az anyját. Mellette Hacu, egy huszonnégy-huszonöt éves fiatalember, aki meg a híres koplaló barátot mintázta meg a huszonegy napos böjt végén, mert ábrázata éppoly zöldes színben játszott, mint aki régóta nem evett vízben főtt tésztánál egyebet. Következett utána Csódon, aki olyan bágyadt-bánatosan taszigálta ide-oda a golyókat a számolón, mint akinek a háza leégett. Őmellette meg...
- Most a boltról beszélsz vagy a leánykereskedelemről?
- Igaz is, a kislányokról akartam beszélni és bár az Iszegen bolt története is igen érdekes, máskorra hagyom... szóval ma csakis a lányvásárról...
- Bár azt is elengednénk...
- Ugyan már, hagyjátok, hadd folytassam; igen figyelemreméltó összehasonlításokat tudunk így tenni a mai, huszadik századi lányok jellemét illetően. Ilyen tanulságokat nem hagyhatunk könnyelműen veszendőbe menni!... Szóval, mikor apámmal az Iszegen ruhaház elé értünk, jön szembe az előbbi ember és megszólítja: "Vegye meg uraságod a lányokat, csak ez a kettő maradt, olcsón megszámítom!" Az árus letette a csingafát a válláról és letörölte patakzó verítékét. Jobban megnéztük: elől-hátul a kosarakban egy-egy kétéves forma kislány. Mondja az apám, megvenné, ha már csak ez a kettő maradt és ha olcsón adja őket. Az ember az apám orra elé tartotta mindkettőt, akárcsak két tököt, hogy válasszon közülük, amelyiket akarja. Apám megpaskolta egy kicsit a fejüket, mindkettőé egész rendes hangot adott. Aztán hozzáfogtak megvitatni az árat, és apámnak sikerült lealkudnia belőle. Már-már belement a vásárba, de előbb megkérdezte, hogy az áru minősége megfelelő-e. Az ember az elülső kosárkában ülőért felelősséget vállalt, mert, mint mondta, egész úton szemmel tartotta: azonban hátrafelé nem lát, ezért lehet, hogy a hátsó kosárban ülő esetleg megromlott kissé. Ezért annak az árából hajlandó még engedni. Én, mint gyermek, akkor értettem meg, hogy a nőt kutyába se kell venni, s a beszélgetés mindmáig megmaradt az emlékezetemben. Ma már, a Meidzsi harmincnyolcadik évében nincs olyan bolond, aki az utcán eladásra kínálna lánygyerekeket és arról sem hallani, hogy aki nincs közvetlenül a szem előtt, az megromolhat. Véleményem szerint ez kétségkívül a nyugati civilizáció érdeme. Elmúltak azok az idők, amikor kislányokat vásárra vittek. Na, mit szólsz, Kangecu?
Kangecu, mielőtt válaszolt volna, megköszörülte a torkát, majd halkan és nyugodtan kinyilvánította nézetét:
- A mai lányok, iskolába jövet-menet, hangversenyeken, jótékonysági rendezvényeken, garden partykon már maguk árulják magukat. "Ugyan, vegyél meg, kérlek!" Saját lábukon mennek a vásárra, tehát feleslegessé vált alávaló bizományi árusításra kofákat felfogadni. Ha az ember önrendelkezése jól kifejlődik, az efféle ügyletek maguktól lebonyolódnak. Bármit is mondjanak az öregek, akárhogy is aggódnak a jövő felől, ez a civilizáció útja, és a magamfajták titokban üdvözlik az ilyen örömteli jelenségeket. Ma már nem akad olyan faragatlan fickó, aki a fejüket lapogatná, és az áru megbízhatósága felől érdeklődne, s ez felette megnyugtató. Az ember különben se legyen válogatós, mert férj nélkül marad az, aki ötven, hatvan felé jár, és még mindig nem talált megfelelőt...
Kangecu a huszadik század gyermeke, és úgy formál véleményt a dolgokról, ahogy a modern idők szelleme megkívánja tőle. Utána pedig Sikidzsima cigarettájának füstjét Meitei úr arcába fújja. Persze Meitei korántsem olyan férfiú, aki megijedne a Sikidzsima füstjétől.
- Bizony, a mai iskolás lányok és egyéb kisasszonyok át vannak itatva öntudattal és önbizalommal. El kell ismerni, hogy mindenben felveszik a versenyt a férfiakkal. Tőlünk nem messze van egy iskola, oda járnak csak derék leányzók! Sokszor nézem őket emeleti ablakomból, amint felgyűrt ruhaujjal csimpaszkodnak a nyújtón és tisztelet kél a szívemben. Úgy érzem ilyenkor, hogy a régi görög nők szelleme újjáéled.
- Már megint a görögökkel jön... - vetette közbe a mester fitymálólag.
- Mit tegyünk, ha egyszer minden szépség görög forrásból fakad. Esztétika és görögség rokon fogalmak. Szóval, van ott egy kis fekete leány, aki igen buzgón végzi a gyakorlatokat. Annyira, hogy amikor szemlélem, Agnodiké történetét juttatja eszembe...
Meitei a szokásos tudálékos arckifejezésével adta elő újabb témáját. Kangecu somolyogva beleszólt:
- Megint egy kimondhatatlan név...
- Agnodiké igen jóravaló nő, én szívemből tisztelem. Abban az időben az athéni törvények tiltották, hogy asszony foglalkozzék a bábamesterséggel. Oktalan rendelkezés. Agnodiké is annak találta.
- Kicsoda...?
- Agnodiké női név. Szóval ez az asszony a fejébe vette, hogy ez így nem mehet tovább, a bábamesterséget a nőkkel kell űzniök ezután, s maga is eldöntötte, hogy erre adja a fejét. Három nap, három éjjel töprengett, hogy mitévő legyen. A harmadik nap estéjére megérett benne az elhatározás. Épp amikor a szomszédból gyermeksírás hallatszott át hozzá. Ez az! - gondolta magában hirtelen megvilágosodva, majd férfiruhában, hosszú haját levágva, elsietett Hierophilosz iskolájába, hogy hallgassa előadásait. Mikor úgy érezte, hogy kitanulta a mesterséget, hozzákezdett a bábasághoz. És kérem szépen: közkedveltté vált a szakmában, hol itt, hol ott sírt fel egy újszülött áldásos tevékenysége eredményeképpen. Vagyonos asszony lett. Ámde az ördög nem alszik... az emberek felfedezték a bába titkát. Súlyos büntetésre ítélték, mert a törvényt sértette meg.
- Hajszálra úgy fújja, mint egy igazi mesemondó...
- Gondolja, hogy beválnék?... Szóval az athéni asszonyok erre kegyelemért folyamodtak, hogy engedjék el Agnodikét. Ezt a magisztrátus nem utasíthatta el minden további nélkül. A vádlottat ártatlannak nyilvánították. Azután kiadtak egy rendeletet, mely lehetővé tette, hogy asszonyok is bábáskodhassanak. Így rendeződött az ügy mindenki megelégedésére.
- Csodálatos, hogy ön mennyi mindenhez ért!
- Igen, asszonyom, sok mindent tudok. Egyet nem ismerek csupán: önnön ostobaságom határát. De lassacskán evvel is tisztába jövök.
- Óó, milyen mulatságos... hahaha... - Az asszonyból kitört a kacagás.
Ekkor megszólalt a bejárati csengő, a maga szokásos erős hangján.
- Nocsak, még egy vendég! - Kusaminé átment a szomszéd szobába. S helyette ki toppant be? Nem más, mint az ifjú Ócsi Tófu, a felolvasókör hőse. A nyájas olvasó talán azt gondolja, hogy túlzás ilyen szűk helyre összegyűjteni azokat a bogaras figurákat, akik a gazdám házába bejáratosak. Nekem azonban igazán kellemes időtöltésnek ígérkezett ez a nagyszámú társaság. Ha a balszerencsém máshová sodor, máshol kell leélnem az életem úgy, hogy színét se látom ilyen nagyszerű tudósoknak.
Ha körülnézünk ebben a hatalmas városban, nemigen találhatjuk mását a mesteremnek, Meiteinek, Kangecunak, vagy akár Tófunak. Egyenként is ezer közönséges emberrel fölérnek, én meg fektemben szemlélgethetem kiválóságukat. Ilyen alkalom csak keveseknek és ritkán adatik. Nagy boldogság, hogy a Kusami-ház macskája lehetek és a mester szeme előtt végezhetem a szolgálatot éjjel-nappal. Hálás vagyok, hogy kedvemre tölthetem a délutánt tiszteletre méltó körükben, hiszen ennek köszönhetően megfeledkeztem még a vastag bundámról is, melyet e hőségben el kell viselnem. Semmi sincsen ingyen, de tűrni könnyű, mert bizonyos vagyok benne, hogy a társalgás megint felette érdekes lesz. Félrehúzódtam tehát a tolóajtó szellősebb árnyékába, s illő szerénységgel figyeltem.
- Kérem, nézze el nekem, hogy régen nem tisztelegtem a háznál. - Tófu szertartásosan meghajolt, s láthattam: feje éppúgy ragyog, mint a minapi látogatásakor. Szépen el van választva a haja, jól fésült segédszínészek festenek így. Ám ahogy aprólékosan ráncba szedett hakamáját1 méltóságteljesen viseli, abban a híres vívómester, Szakakibara Kenkicsi tanítványainak modorát vélem felismerni.

1 Szoknyaszerű férfiruhadarab.

A nyakától a csípőjéig azonban úgy festett Tófu úr, mint akárki más.
- Ebben a melegben is eljöttél? Kerülj beljebb! - Meitei tanár úr szokása szerint házigazdának érezte magát.
- Elnézést kérek a professzor úrtól is, hogy mostanában nem tudtam meglátogatni.
- Igen, tavasz óta nem láttalak, amikor a felolvasókör ügyében kerestél meg. Mostanában egészen divatba jöttek ezek a felolvasások. Az a tavaszi igazán remek volt. Sokat tapsoltam. Láttál engem?
- Hogyne! Szárnyakat kaptam tőle. Végig nagyon segített az előadásban.
- Mikor lesz a következő alkalom? - szólt közbe végre a gazdám is.
- Júliustól szeptemberig szünetet tartunk, hogy szeptembertől annál frissebben folytassuk. Ha volna valami javaslatuk a tanár uraknak...
- Hm - vetette oda a mester.
- Tófu úr, mit szólnál az én egyik darabomhoz? Nem játszanátok el? - szólalt meg Kangecu.
- Ha te írtad, biztosan nagyon érdekes, de tulajdonképpen miről van szó?
- Színjátékról.
- Színjátékról?
Olyan magabiztosan jelentette ezt ki, hogy a másik három meghökkenve nézett rá.
- Színdarab, az derék. Na és vígjáték vagy tragédia? - lendített a beszélgetésen Tófu, mire Kangecu nyugodtan válaszolt:
- Egyik se. Se tragédia, se komédia. Mostanában annyit vitatkoznak róla, hogy klasszikus vagy modern legyen-e egy színdarab, ezért elhatároztam, hogy új irányzatot teremtek, melyet haiku-drámának neveztem el.
- Hát az meg mi fán terem?
- Igen rövid dráma. Haiku stílusú színjáték.
A gazdám és Meitei erre vastag füstfellegekbe burkolózott, egyedül csak Tófu kérdezősködött tovább:
- Miről van benne szó?
- Mivel rövid versen alapul, nem lehet túl hosszú és nem kívánatos a túlságosan bonyolult cselekmény sem.
Egyfelvonásos.
- Csakugyan?
- Ami a díszletet illeti, abból is csak a legszükségesebbekre szorítkozom. A színpad közepén egy szomorúfűz, a törzséből jobbra kinyúló ágon varjú ül.
- Hogy marad meg ott az a varjú? - tűnődött a gazdám félhangosan.
- Legfeljebb odakötik a lábát madzaggal! A varjú alá kell egy fadézsa, abban pedig egy csinos nő - oldalnézetben - kis kendőjével mosogatja magát.
- Micsoda dekadencia! Hol találsz nőt, aki kapható erre? - kérdezte Meitei.
- A festőakadémiáról szerződtetünk egy modellt.
- De mit szól majd ehhez a rendőrség? - aggályoskodott ismét a gazdám.
- Ugyan, mit törődik az vele, amikor nem is mutatjuk egészben! Különben, ha ebbe is beleszólnának, hogyan volna lehetséges az akadémián az aktrajzolás?
- De hát az a gyakorlás végett van, ami egészen más, mint a puszta bámészkodás.
- Ha tanár urak így vélekednek, mi lesz a mi hazánkkal? A Japán művészettel? Hiszen a festészet és a dráma egyaránt művészet! - Kangecu valósággal tűzbe jött.
- Na, elég a vitából! Azt mondd, hogy mi történik azután. - Úgy látszott, hogy Tófu tényleg színre szándékozik vinni a darabot és ezért érdekli a történet.
- Ekkor indul a színpad irányába a közönség előli folyosóról Takahama Kjosi,1 pálcával a kezében, fehér parafa sisakkal a fején. Krepdesinhaorit visel, fehérrel pettyezett Szacuma-kimonója feltűrve, a lábán félcipő. Olyan benyomást keltsen, mint valami hadiszállító, de mivel egyben költő is, viselkedjék illedelmesen és szívében teljesen adja át magát az ihletnek.

1 A modern haiku művelője, Szószeki kortársa.

Szóval Kjosi elmerülten a színpad felé tart, majd oda is ér. Ahogy felveti gondolatokba merült fejét, hogy szemügyre vegye, hova is került, először a nagy fát, majd a fa árnyékában fürdőző fehér bőrű asszonyt veszi észre. Visszahőköl, s ekkor pillantja meg fent a szomorúfűz ágán a varjút, amint az a nőt lesi a dézsában. Kjosi mester vagy ötven másodpercig némán áll, a lírai hangulatban megmerítkezve, majd hangos szóval elszavalja versét:

Szerelemben a varjú, az ágról a kádba lesett!

Akkor jelt ad csattantójával és lehull a függöny. Na, milyen? Tetszik az elképzelésem? Hát nem jobb az, mint az Omija? Játsszátok inkább ezt!
Tófu azonban fanyalgott, látszott rajta, hogy hiányol egyet-mást.
- Valahogy olyan hézagosnak tűnik. Valami kellene még bele... ami mély érzésekkel fűszerezné... események... igen.
Ezek szerint mégiscsak komolyan vette.
Meitei, aki idáig viszonylag nyugodtan tűrte a hallgatást, most megszólalt. Végtére is nem várható tőle, hogy némaságot fogadjon! Éppen ő!
- Csak ennyi lenne tehát a haiku-dráma?! Megdöbbentő. Bizony, megmondta már Ueda Bin,1 hogy ezek a haikuk meg tréfálódzások milyen kártékonyak - a haza széthullásához vezetnek. És jól mondta! Ő aztán megmosolyogná az ilyen együgyű darabot. Már bocsánat, de nem lenne jobb, ha Kangecu visszatérne a műhelyébe békaszemet fényesíteni? Hiszen az efféle színmű, csináljon belőle százat, kétszázat, csak a haza végromlását eredményezheti.

1 Neves kritikus és műfordító (1874-1916), Baudelaire-, Verlaine-, Mallarmé-fordításai igen nagy hatást gyakoroltak a korabeli japán költészetre.

Kangecu kissé megneheztelhetett.
- Végromlását? Az én szándékom éppen ellenkező: hazánk épülésére szántam a darabot. Szerintem igen felemelő, ahogy Kjosi érzékelteti a varjú helyzetét, vagyis hogy belebolondult az asszonyba: "Szerelemben a varjú, az ágról a kádba lesett!" - A fiatalember úgy védekezett, ahogy csak bírt.
- Hát ez tényleg eredeti fölfogás. Folytasd, folytasd - biztatta Meitei.
- Egy természettudós szemével nézve képtelenség, hogy a varjú az asszonnyal szerelembe essen, igaz?
- Bizony, igaz!
- Igen ám, de az ábrázolás artisztikuma éppen hogy hihetővé teszi!
- Kétlem... - A mester bizonytalan közbevetésére Kangecu rá sem hederített, hanem folytatta:
- Megfelelek én, ha kell, az értelmetlenség vádjára - lélektanilag. Rögtön meg fogják érteni. Az érzés, vagyis a szerelem a költő sajátja, nincs a madárnak ahhoz semmi köze. Azt állítja ugyan, hogy az állat leledzik a szerelemben, de maga a varjú erről mit sem tud, így végül is a költőről van szó, aki nem kétséges, hogy egy szempillantás alatt belebolondult a nőbe, ahogy meglátta a dézsában. Aztán a szeme, melyet az asszony elkápráztatott, megakad a faágon gubbasztó varjún, mely éppúgy meresztgeti a szemét, mintha maga a költő ülne a helyében odafenn. Nyilvánvaló tévedés a költőtől, hogy a madárnak ugyanolyan érzelmeket tulajdonít, mint magának, mégis ez adja meg a darabnak az emelkedettségét, ettől lesz irodalmi. Hát nem csodálatos, hogyan színlel továbbra is objektivitást, miközben érzelmeit a varjú nyakába varrja? Mit szól ehhez, professzor uram?
- Igen, elméleted nem akármilyen. Kjosi, a költő biztosan nagyot nézne, ha hallaná. A magyarázat tehát megfelelő - ezt megengedem. Ámde maga a darab, amennyiben előadják, a nézők számára mindenképpen leverő lesz. Nemde, Tófu fiam?
- Szerintem is leverő lenne - csatlakozott a kérdezett Meitei véleményéhez.
A gazdámon azonban látszott, hogy most már szeretné a beszélgetést más mederbe terelni.
- Te, Tófu! Nem írtál mostanában valami jót?
- Sajnos, nincs mivel dicsekednem, de azért azt elhatároztam, hogy kiadok egy versgyűjteményt "Új versek" címmel. Véletlenül éppen itt van nálam a kézirata, melyet ezennel - a kedvező elbírálás reményében - a tanár úr elé terjesztek.
Ezzel a kebléből előhúzott egy lila kötésű füzetkét, mely vagy ötven-hatvan oldalból állott, és a mester elé rakta. A gazdám fontosságának tudatában belenézett, hát az első oldalon a következőket látta:
"Ajánlom Tomiko kisasszonynak, kinek bája páratlan ezen a világon."
A gazdám olyan némán és értetlenül meredt az orra előtt levő sorra, hogy Meiteit furdalni kezdte a kíváncsiság és melléült.
- Na, mi az? Valami modern vers? Oda nézz! Ajánlás, méghozzá egy bizonyos Tomikónak! Igen derék - zengett Meitei. A mester meghökkenve fordult a szerzőhöz:
- Ez a te Tomikód valóságos személy?
- Hogyne. Nemrégiben ő is ott volt azon a felolvasóesten, amelyet Meitei professzor emlegetett. Itt lakik a közelben. Valójában oda igyekeztem, hogy megmutassam neki költeményeimet, de nem találtam odahaza, mert sajnos, már a múlt hónapban elutaztak nyaralni Óiszóba.
Tófu, mit sem sejtve, mindezt a legnagyobb őszinteséggel hozta a társaság tudomására.
- Ejnye, Kusami - szólt sietve Meitei -, a huszadik században élünk, nem kell ezért olyan fancsali képet vágnod! Kezdj csak hozzá nyugodtan az olvasáshoz. Igaz ugyan, hogy az ajánlásban valami hibádzik. Mit értesz pontosan azon, hogy "bája"?
- Hát azt, hogy gyöngédsége és finomsága.
- Nos, igen, de mi lesz, ha mondjuk véletlenül "máját" szednek ki helyette? Én másképpen írnám meg ezt az ajánlást.
- Miért? Tud ennél költőibbet?
- Persze! Én így írnám: "Ajánlom Tomiko kisasszonynak, kinek mája páratlan ezen a világon." Látod, csak egy picurka változtatás és máris sokkal mélyebb érzelmeket lehet vele kifejezni.
- Aha - válaszolta Tófu, és látszott, mennyire erőlködik, hogy megértse, amit hallott.
A mester azonban csendben maradt és továbblapozott, hogy nekifogjon az első vers olvasásának.

Füstölőm illata magasra fellebeg,
Merengek alatta mélázón, csüggeteg,
E világ keserve engemet eltemet,
Kérem a csókodat, lelkemet mentse meg...

- Nekem egy kissé érthetetlennek tűnik, - szólt a mester, s bánatában továbbadta az egészet Meiteinek.
- Túlságosan művi és hatásvadász - így Meitei és ő is továbbadta Kangecunak.
- Iiigen...
A füzet visszakerült a szerzőhöz.
- Nem csodálom, hogy a tanár úr nem értette világosan a versemet, hiszen még az egy évtizeddel ezelőtti költészet is régi, elfelejtett világnak tűnik a maihoz képest. Ma már nem lehet az embernek fektében vagy a villamosmegállóban olvasni verset, mert így nem értheti. Maguk a költők is sokszor zavarban vannak, ha műveik értelme felől kérdezik őket, hiszen az ihlet hevében születnek a költemények, s ezért szerzőjüket nem lehet semmiért felelősségre vonni. Így aztán mi már azzal sem törődünk, hogy hogyan magyarázzák sorainkat az értelmezők és kritikusok. Az egyik barátom, Szószeki a minap közzétett egy novellát "Egy éjszaka" címmel. Olyan zavaros, hogy eddig bárki olvasta is, nem tudta megfejteni. A múltkor összefutottam vele, gondoltam, megkérdem, de azt válaszolta, hogy bizony ő maga sem tudja. Ebben maradtunk. Azt hiszem, ez a történet mélyen jellemzi a mai költőket.
- Lehet, hogy költőnek költő, de embernek furcsa az ilyen - így a mester, mire Meitei:
- Sőt hülye. - Ezzel aztán el is intézte Szószekit. Tófu azonban nem fogyott ki az érvekből:
- Hát Szószeki bizony a mi körünkből is kirí. Kérem, az én versemet olvassák megértéssel. Amire külön is felhívnám becses figyelmüket, az a világ keserűsége és a csók édessége, melyet igyekeztem egymással szembeállítva kifejezni.
- Még jobban kellene igyekezned...
- Az ilyen ellentét a paprikakeverékekben is nagyon érdekes. Azt hiszem, elismeréssel kell adóznom Tófu úr különleges verstechnikai érzékének. - Meitei élvezte, hogy össze tudja zavarni ezen becsületes fiatalembert. Ekkor a gazdám, nem tudni, mit gondolt magában, hirtelen fölpattant, bement a dolgozószobájába, s egy papírlappal tért vissza.
- Miután volt szerencsénk meghallgatni Kangecu darabját és Tófu úr versét, most én terjesztem elő a magam csekélységét kedvező elbírálás reményében. - A mester igen elszántnak látszott.
- Ha a Természet Hívének sírfelirata, ahhoz már volt szerencsém egypárszor - jegyezte meg Meitei.
- Hallgass! - szólt rá a mester, majd Tófuhoz fordult. - Tudod, ez nem valami különlegesség, inkább csak kedvtelésből írtam.
- Nagy figyelemmel hallgatom.
- Kangecu, te is figyelj!
- Én mindig figyelek. De nem nagyon hosszú, ugye?
- Nem. Néhány sor csupán. - S azzal Kusami mester hozzálátott, hogy házi gyártmányú mesterművét felolvassa.

Talpra, japán! - hangzik a kiáltás,
s a válasz rá tüdővészes köhintés.

- Ez aztán a kezdés! Bele a közepébe! -tört fel a dicséret Kangecuból.

Talpra, japán! - kiált a nemes.
Talpra, japán! - üvölt a zsebes.
Japán, ha egyszer átlép a tengeren,
Angliát leckéztet,
németet ugráltat,
mindenütt ott terem.

- Ez már igen. Felülmúlja a Természet Hívének sírfeliratát. - Ezúttal Meiteiből bukott ki az elismerés.

Japán lelket bír Tógó admirál,
s ez az, mit benne a halas is megcsodál.
Gyilkos, szélhámos, kalandor, csaló -
mégis japánok! közülünk valók!

- Tanár úr! Ide szúrja be, hogy Kangecu is! - könyörgött a tanítvány.

A japán lélek, ha kérdeznek, nem vitás,
minden japánok lelke és semmi más!
Ám néha egy futamodással a zugolyban terem,
S nem hallik egyéb onnan, mint: köhöm.

- Hát ez óriási! Igazi tehetségre vall. Hogy van tovább?

Három- vagy négyszögű a japán lélek?
A válasz: nem, ha kérdenétek.
A japán lélek végtelen,
Nem fogja fel az értelem.

- Mester, ez remekmű... de nem sok benne kissé a "japán lélek"? - figyelmezteti Tófu.
- Úgy van, Úgy van! - Aki csatlakozott: természetesen Meitei.

Nem látta-faggatta senki még,
Elfödi őt a semmiség.
Lidércek között van helye:
Ez a japánok szelleme.

A mester hatásosnak képzelte a befejezést, de a költemény zavarossága, mondanivalójának homályos volta arra késztette a háromtagú hallgatóságot, hogy türelmesen várja, mi következik ezután. Mikor kiderült, hogy hiába várnak, Kangecu vette fel a szót:
- Ez az egész?
- Aha - válaszolt könnyedén a gazdám, helyzetéhez képest túlságosan is félvállról. Csodálatosképpen Meitei nem kezdett bele a szokásos handabandázásba a költemény ürügyén. Kisvártatva mégis javaslattal fordult a versezet szerzőjéhez.
- Add ki gyűjteményes műveidet, akkor te is ajánlhatod valakinek a kötetet.
A mester rávágta:
- Ajánljam talán neked?
- Még csak az kéne! - tiltakozott Meitei, s közben nyisz-nyisz, metélte a körmét azzal az ollóval, ami az asszonyt az imént úgy elkápráztatta.
Kangecu megkérdezte Tófut:
- Te ismered Kanedáék lányát?
- Hogyne. A felolvasóest óta mindig nagyon kedves hozzám. Gyakran láthatom. Színe előtt mindig elfogult vagyok, mintha verset írnék, vagy dalolnék, mégis nagyon jól érzem magam. Azért is van kötetemben oly sok szerelmes költemény, mert teljesen elönt kapcsolatunk ihletése. Ezt köszönöm meg neki az ajánlással, melyben mély hálámat szeretném kifejezni a kisasszonynak. Ősidőktől fogva nincs egyetlen költő, aki nőkkel való kapcsolat nélkül valamire is vitte volna.
- Úgy ám! - nevetett Kangecu barátja maflaságán.
Egy idő elteltével látszott, hogy hiába ilyen kiváló szószaporítók valahányan, a beszélgetés akadozik már. Az efféle haldokló csevegést nekem sem kötelességem végighallgatni, otthagytam tehát a társaságot, s kimentem a kertbe ájtatos manókat hajkurászni.
A nyugaton lebukni készülő nap átsütött a fák zöldjén, tarka foltokat hintve a nyáresti kertre, s a tücskök torkukszakadtából ciripeltek.
Lehet, hogy az éjszaka esni fog.

Folytatás