Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Nacume Szószeki
MACSKA VAGYOK
[Wagahai-wa neko de aru]
Fordította Erdős György

 

Hetedik fejezet

Újabban testedzésbe fogtam.
Vannak, akik fitymálják ezt, mondván: hogy jön a macska a testedzéshez. Mert fogalmuk sincs az embereknek, mire jó a testgyakorlás, úgy képzelik, evés-alvásban merül ki a mi égi küldetésünk. Eleddig csak tétlenségben volt nemes az ember, az szolgálta gazdája hírnevét igazán, aki életét ölbetett kézzel, begubózva, ülőpárnájához ragadt fenékkel töltötte.
Testnevelés! Tejivás! Hideg víz, tengerben való fürdőzés! Nyáron felmászni a hegyekbe, hogy ott a felhőbe lehessen harapni! Mindez ragályos nyavalyákkal egy tőről fakadt kárhozatos módi, Nyugatról jött a pestissel, tüdővésszel és a neuraszténiával együtt, hogy megfertőzze ezt az isteni országot. Alig több, mint egy éve, hogy élek, tehát természetesen nem emlékezhetem arra, mikor lepték meg az embereket ezek a bajok. Sőt bizonyos, hogy jómagam abban az időben nem botorkáltam még e föld porában. Azt lehet mondani, hogy egy macskaesztendő felér tíz emberévvel, tehát óriási melléfogás lenne, ha a macska és az ember élettartamát arányaiban egyenlőnek számítanánk. Az ember ugyan két-háromszorta többet él a mi fajtánknál, de a macskának rövid idő is elegendő a teljes kifejlődéshez.
Itt vagyok például én. Látják, hogy egy esztendő és alig néhány hónap leforgása után máris meglehetős világnézettel rendelkezem. A gazdám legkisebb lánya pedig - jóllehet már háromesztendős - ostoba kis jószág. Értelméből nem futja többre, mint sivalkodásra, ágybapisilésre és szopásra. Jómagam viszont már bele is fáradtam ebbe a szomorú világba: velem összevetni azt az infantilis gyereket - merő értelmetlenség. Én, aki kimerítő ismeretekkel rendelkezem a testnevelés, a tengeri fürdőzés és a környezetváltoztatásos gyógymód történetéről, már semmin sem lepődöm meg. Ha valaki valamin egyáltalán meglepődik, az csakis az ember lehet, e két lábon járó csökött lény, mert az már csak ilyen, eleitől fogva. Ezért van, hogy most pedzi csak a testmozgás vagy a tengeri fürdő hasznát, s úgy csinál, mintha óriási felfedezést tett volna. Az ilyesmit én már akkor is pontosan tudtam, amikor még a világon se voltam.
Ha valaki kimegy a tengerpartra, nemde rögtön világos lesz előtte, hogy mire jó a tengeri fürdőzés! Ki tudja, mennyi hal ficánkol a vízben és egynek sincs közülük szüksége orvosra. Mind vidáman-frissen tölti napjait. Csak akkor lebeg a víz színén, ha megdöglött. Tehát halálában felszáll. A madarak pedig éltük fogytával lepottyannak. Az ember egyszerűen csak felfordul. Ám vonjunk kérdőre világot látott utazókat, akik még az Indiai-óceánt is átszelték: hol hal meg a hal. Nem tudnak egyebet válaszolni rá, mint hogy nem tudják. Mert sejtelmük sincs róla. Keresztül-kasul végigjárhatja a tengereket bárki, nem lesheti meg, mikor adja ki a hal utolsó leheletét... igaz, hogy a hal nem lélegzik, tehát helyesebben szólva: mikor nyel utolsót a sós vízből.
Zegzugos és végtelen a nagy óceán, tedd tűvé éjjel-nappal széltében-hosszában, fel nem száll ott egyetlen árva halacska sem. Így volt ez régen, és ma sincs másképp. Mindezen tények egyfelé mutatnak, határozottan arra következtethetünk belőlük, hogy a halak igen jól érzik magukat a vízben. S vajon miért? JA válasz olyan egyszerű, hogy csak az ember nem jön rá. A vízi jószágok egészségének titka a következő: állandóan friss, áramló vízben laknak és a folyamatos tengeri fürdő áldásos hatását élvezik. Márpedig ha azoknak egészségére válik, az emberre miért volna hatástalan? Nevessenek ki, de dr. Richard Russel már 1750-ben közreadta tanulmányát, melyben leírja: négyszáznégyféle betegségből gyógyulhat ki egy csapásra, aki Brightonnál megmártózik a tengerben. Ha majd eljön az ideje, mi macskák is elzarándokolunk a tengerpartra, mely nálunk Kamakuránál kiválóan alkalmas a fürdésre. De most még nem. Mindennek megvan a maga ideje. Hány japán hunyta le úgy a szemét a Meidzsi-kor előtt, hogy nem próbálta ki a tengeri fürdő üdvös hatását? Nekünk macskáknak is ki kell bírnunk egyelőre, hogy nem vethetjük magunkat meztelenül a hűs habokba. Ma még ez melléfogásnak bizonyulna, hiszen a szentélyek kanálisába hajított testvéreink sem tudnak onnan sértetlenül hazakecmeregni. Az ilyesmi mindaddig lehetetlen, míg a fejlődés törvényei meg nem nyitják előttünk is az utat ahhoz, hogy szembeszállhassunk a tajtékzó tengerárral. Akkor majd életünk végeztével miránk sem azt mondják: nicsak, kinyúlt, hanem, hogy felszállt, mint a hal.
Elhatároztam, hogy addig is testgyakorlásra szánom magam. Lenézik ma, a huszadik században azt, aki nem sportol. Azt tartják róla, nem azért teszi, mintha nem akarná, hanem mert nincs rá módja, nincs ráérő ideje elegendő. Régen kinevették azt, aki testgyakorlásba fogott, lóti-futinak csúfolták. Ma már csak az alsóbb néposztályok nem edzik magukat. A többiek meg is vetik őket ezért. Folytonosan változik az emberi vélekedés, hasonlóan ahhoz, ahogy én a szemem golyóbisát ide-oda forgatom. Csakhogy a szemrebbenésnél az ember ízlése sokkal csapongóbb, szinte követhetetlen. Kapkod fűhöz-fához és semmit sem képes megragadni.
A dolgoknak két oldala és két vége van. Csak az ember képes a feketét fehérnek elfogadni és alkalmazkodni akkor is, ha valami az ellenkezőjébe csap át. Aki az Égi Hidat szemléli, vagyis lehajolva a lába között hátranéz, hirtelenében nem tudja megmondani, hogy az ég van-e alatta és a tenger felette vagy fordítva! Érdekes, ugye? Érdemes lenne egyszer így lehajolva a lábunk két ága közül szemügyre venni a Hamlet-et is, lehet, hogy rögtön kiderülne, micsoda egy vacak. Mai világunk kritikusai véleményem szerint fejen állva haladhatnak a leggyorsabban előre. Aligha meglepő tehát, hogy azok, akik eddig leszólták a testmozgást, ma már a sportolók táborába tartoznak, és azon sem csodálkozhatunk, amikor a nők teniszütőikkel a hónuk alatt korzóznak. Nem kell hát azon sem nevetni, ha a macska testedzésbe fog. S ha még mindig vannak kétkedők, azoknak hadd meséljem el, miféle sportokat űzök én.
Mint tudjuk, a macska, sajnos, nem bír eszközöket megmarkolni. Labdát vagy ütőt ragadnom tehát körülményes lenne. Meg aztán pénzem sincs rá, hogy ilyesmit vegyek. Olyan sportot kellett hát választanom, mely nem igényel semmiféle, akár egy garas ára sportszert sem. Vélhetnék akkor, hogy a macska sétáljon nagyokat, vagy vegyen a szájába egy halcsontvázat és azzal kerengjen, ámde ez csupán négy lábam mechanikus igénybevételével járna, s a föld vonzóerejét legyőzve kódorogni... nekem ez túlságosan unalmas. A gazdámhoz hasonlóan a betűket szemmel üldözni - ez meg a sport szellemének megcsúfolása.
Természetesen a sporttevékenységben megkell találnom a küzdelem élvezetét. Épp ezért bármennyire vonzónak tűnik például az üldözéses szárítotthal-verseny vagy hasonló, mégsem jöhet szóba, hiszen az ehhez szükséges sportszer megszerzése után a küzdelem öröme megszűnik, szárazzá, ízetlenné válik az egész. Ha mármost kizárjuk az olyan megoldást, ahol a jutalom izgalma elvonja a figyelmet, miféle sport marad még?
Mindenfélére gondoltam. Felugrálni a konyha tetejéről a háztetőre? Négy lábon egyensúlyozni a tető szilvavirág formájú cserepein? A ruhaszárító bambuszrúdon végigmenni? Nem, ez nem jó, még a körmömmel sem tudok belékapaszkodni, olyan sima, még megállni se tudok rajta. Ráugrani a gyerekekre hátulról. Ez nagyszerű, végre egy kedvemre való sport! Sajnos mindig szembekerülök az ellenkezésükkel, mert nagyon nem élvezik ám! Így aztán csak ritkán tehetem, legfeljebb ha háromszor próbálom meg havonta. A gyerekek szeretik papírzacskóba nyomni a fejemet, és én bizony semmi élvezetet sem találok ebben. Szóval, amihez ember is szükséges, az nem járhat kellő sikerrel. Kínálkozik még a karmolászás, melyet a mester könyveinek fedelén kiválóan lehet gyakorolni, de ha elkap, fenyeget a kegyetlen megtorlás veszélye. Különben is ebben a sportban csak a mancsom edződik, a testem többi izma nemigen vesz részt venne.
A felsoroltakat elavult edzésmódszereknek kell minősítenem. Az újmódi azonban igen nemes időtöltés. Nevezetesen a vadászat. Ájtatos manókra lesek. Igaz ugyan, hogy nem igényel akkora erőfeszítést, mint a patkányvadászat, ám nem is olyan veszélyes. Nyárközéptől fogva egészen az ősz beköszöntéig felülmúlhatatlan mulatság. A mikéntjéről annyit, hogy kimegyek a kertbe, keresek egy ájtatos manót. Ha az időjárás kedvez, egyet-kettőt biztosan találok. A közelébe lopózom és rávetem magam a szélnél is sebesebben. Amint észleli a veszélyt, a fejét felszegi. Eleven jószág, nem is sejti, hogy ellenfelének mekkora ereje van, ezért mulatságosan nekirugaszkodik, hogy megvédje magát. Jobb mellső mancsommal kicsit rátenyerelek arra a peckes fejére. Puha a feje, nem áll ellen a nyomásnak, rögtön oldalra konyul. Ilyenkor irtó érdekes a kislegény viselkedése. Szótlanul is tökéletesen ki tudja fejezni hallatlan meghökkenését. Ekkor egy szökkenéssel mögötte termek és óvatosan a hátához kapok. Általában a szárnya jól odasimul a testéhez, de ha a megfelelő erővel nyúlok hozzá, rögtön meglazul és előbukkan zsírpapírra emlékeztető alsóruhája. Elismerésreméltó türelemmel viseli magán még a legmelegebb nyárban is többrétegű alsóneműjét. Most, hogy mögötte állok, megpróbálja hosszú nyakát meg a fejét felém fordítani. Aztán vagy támad, vagy csak megmered, mintha várná, hogy én támadjak először. Ha sokáig ugyanabban a helyzetben marad, nem lehet testmozgásnak tekinteni a küzdelmet, ezért ilyenkor még egy ütést mérek rá. Az értelmesebbje ilyenkor menekülni próbál, de az ostobább és a vadabb természetű akár rohamozni is képes. Az ilyen rakoncátlan alak megkeserüli, ugyanis úgy megpöckölöm, hogy vagy fél métert repül. Ha azonban ellenfelem civilizáltan elismeri, hogy bajba került, és szánalmasan retirálni igyekszik, megesik rajta a szívem, futok két-három kört a kert valamelyik fája körül, de mire visszatérek, a fickó általában egy arasznyival sem jut odébb. Már megkóstolta mancsom erejét, ezért inába szállt a bátorsága. Hiába próbálkozik támolyogva cikcakkos meneküléssel, mert a nyomában vagyok. Végül aztán kínjában elkezd verdesni a szárnyaival.
A manó szárnya, nyakával összhangban, borzasztóan megnyúlt, hosszúkás képződmény, de ha megvizsgáljuk, kiderül, hogy csak dísznek jó, használni semmire sem lehet. Olyan ez, mint az embernek az angol, a francia vagy a német nyelv - mihaszna dolgok. Szóval verdes azzal a haszontalan szárnyával, holott ezzel engem a legkevésbé sem tud meghatni. Hiábavaló tevékenységével csak annyit ér el, hogy kissé előrevonszolja magát. Már-már megsajnálom, de hát mit tegyek: vagy sportolunk, vagy sem; s villámgyorsan elébe ugrom. Az úrfi persze, ha már egyszer nagy keservesen elindult, képtelen megállni, ezért kap ismét egyet az orrára, mire szárnyait szétterpesztve leroskad. Ekkor a mancsomat ráteszem és kifújom magam kicsit. Aztán megint elengedem. Aztán ismét elkapom, s újfent eleresztem. Ez egy ősi kínai hadifortély: hétszer kapd el, hétszer ereszd el. Ezt harminc percig ismételgetem, akkor látom, hogy meg se mozdul többé. Ilyenkor a fogam közé veszem és kissé megrázintom. Azután kiköpöm. Mivel továbbra se mozdul, csak fekszik ott elterülve, megbökdösöm a mancsommal. Ha meguntam, az utolsó lépésben szépen fölfalom. Alkalmasint megvallom annak, aki még nem evett ájtatos manót, hogy nem valami jóízű falat. S minden ellenkező véleménnyel szemben a tápértéke is elenyésző.
A manóvadászat után a kabócafogásban lelem meg a testmozgás örömét. Ahány kabóca - annyiféle. Mint ahogy az emberek között is van kövér, sovány, óbégatós és duruzsoló, kabócából is van ennyiféle. A kövéret nem lehet előcsalogatni, az óbégatós olyan nagy hanggal van, hogy nem lehet elviselni, csak a ciripelő marad, melynek a megfogásával el lehet szórakozni. Ez a nyár vége előtt nem nagyon mutatkozik. Mikor az őszi szél már meglobogtatja a ruhaujjat, megborzongat, s prüszkölve megjegyzed, hogy máris megfáztál, akkor kezd rá farkát rezegtetve a nótájára. Azt aztán fújja úgy, mintha nem is lenne egyéb dolga ezen a földön, mint hogy ciripeljen és hagyja magát a macskával megfogatni. Jöjjön csak az ősz - megcsípem őkelmét. Ezt a sportot nevezem én kabócavadászatnak. Meg kell mondanom, hogy a föld színén nem lehet a kabócát elejteni. Ott legfeljebb csak egy hangyára tudom rávetni magam. Amit én akarok, az nem hentereg a hangyák országában, vagyis a porban. A magas fák ágain tartja lakását, s ott danol. Erről is szívesen megkérdeznék valami doktorjelöltet, hogy a tudósok értelmezése szerint a kabóca énekel-e vagy ciripel inkább. Ennek tisztázása a kabócakutatások alapja ugyanis. Az ilyen ismeret a próbaköve annak, hogy az ember felülmúlja-e a macskát. És helytállna-e az ember, ha hirtelen meg kellene fejtenie ezt a talányt? Mert ha nem, nem ártana kissé felülvizsgálni, mitől tartja olyan nagyra magát!
Persze testgyakorlás szempontjából édes mindegy, hogy a préda miféle hangot bocsát ki, ciripel-e vagy dalol. Csak az a fontos, hogy felkúszva a fára figyeljük meg jól, honnan is hallik a szava és hopp! akkor kapjuk el, amikor a legodaadóbban fújja. Dióhéjban elmondva mindez egyszerűen hangzik, de a valóságban igen vesződséges testgyakorlás. Jómagam, aki négy lábamat megvetettem ezen a földgolyóbison, nem vagyok egyik állatnál sem alábbvaló. És egyszerű fejszámolás kérdése csak, hogy az embert, aki csupán két lábon jár, sem engedhetem magam fölé kerekedni. A fára mászásban viszont vannak nálam jobbak is. A majmok például e szakmában igen jeleskednek, s néha leszármazottjuk, az ember is dicsekedhet ebbeli ügyességével. Igaz, hogy ez a tevékenység ellentmond a tömegvonzás törvényének, tehát nem kell különösebben szégyenkezni akkor sem, ha nem megy. Viszont a kabócavadászat terén számos hátránya származik annak, akiből ez a képesség hiányzik. Szerencsére el vagyok látva olyan körömnek nevezett szerszámmal, amely így vagy úgy, de lehetővé teszi a fára való feljutást, bár ez nem is olyan egyszerű, mint gondolnánk. Mivelhogy ez a rovar repül is, ellentétben az ájtatos manóval. S ha egyszer elrepült, már mindegy, hogy fel tudsz-e mászni a fára vagy sem, sőt a balsors még abban is megnyilatkozik, hogy most aztán hogyan mész le onnan.
Végül pedig néha az a veszély is fenyeget, hogy a bogár a szemedet célba veszi, és belelő a vizeletével. Az még rendjén volna, hogy elmenekül, de ezt a rossz szokását igazán elhagyhatná. Vajon miféle lelki megrázkódtatás hat a szervére, hogy éppen menekülés közben ürítse magát? Talán valami szorongás keríti hatalmába, vagy talán ezzel akarja támadóját zavarba hozni, hogy egérutat nyerjen? Ha így áll a dolog, akkor ugyanabba a kategóriába lehet sorolni, mint a tintahalat, amikor a fekete festékkel védekezik, vagy a gazdámat, aki a "hülye állat" szidalommal vagy értelmetlen idegen szavakkal leplezi tanácstalanságát. Íme egy újabb téma a kabóca tudományos vizsgálata számára. Aki ezt kimerítően feldolgozza, egy egész doktori értekezésre való értékes anyagot meríthet belőle.
Na de mindez mellékes, s elég róla ennyi - térjünk vissza az eredeti problémánkhoz.
A kabóca legsűrűbb előfordulási helye, sőt rajzóhelye... nem, ez se jó, legyen inkább mégis előfordulási... szóval a császárfán szeretnek leginkább. Mondják még kínai ernyőfának is. Rengeteg levele van, s ráadásul akkorák, mint egy-egy legyező - úgy elborítják a fát, hogy nem látni tőlük az ágakat sem. Ez rendkívüli módon gátolja a kabócavadászat nemes sportját. Mintha csak erre találták volna ki a mondókát: "hangot hallok, de senkit se látok".
Mit tehetek egyebet: megyek a hang után. A fa elágazása majd két méter magasban van, ahogy ezeknél a fáknál már lenni szokott; ott egy szusszanásnyi pihenőt tartok, hogy kikémleljem, hol rejtőzködik zsákmányom a levelek védelmében. Már hallom, hogy zörögnek; ilyenkor szörnyű hebehurgyaságokra hajlamosak, s ha csak egy is felkerekedik, vége a mulatságomnak. A kabóca nem marad le az ember mögött az utánzás ostoba szokását tekintve. Az első után - huss - elszáll a többi. Van úgy, hogy mire felérek az elágazásig, már néma csendbe borult az egész lombkorona. Meresztem a fülemet, de kabócának nyoma sincs. Nem akarózik visszamászni, hogy újból kezdjem, s ezért kissé megpihenek a helyemen, s megpróbálok új alkalmat találni a támadásra. Előfordult, hogy ilyenkor elaludtam, átcsusszantam az álom birodalmába. Amikor meg felriadva a szememet kinyitottam, az álom birodalmából egyenesen a köves ösvényre puffantam.
Azért egyet-egyet mégiscsak elkapok, ha felmászom. Csak az csökkenti az érdeklődésemet, hogy ha már megvan, a fogam között le kell hoznom. Mikor a földön végre kiköpöm a zsákmányt, rendszerint már megdöglött. Bárhogy nyaggatom, pofozgatom, nem ad semmi életjelt.
A kabócavadászat legfőbb gyönyörűsége abban áll, hogy észrevétlen odalopakodom, ahol veszettül rázza a potrohát, s lecsapok rá az elülső mancsommal. Egy fájdalmas sikoltás, áttetsző szárnyak villanása és az én ellenállhatatlan rohamom. Gyorsaságom és eleganciám szavakkal le nem írható, maga a mutatványa kabócavilág legelső látványosságának számít. Valósággal esztétikai gyönyörűségben részesülök a kabócák jóvoltából, ha rájuk vethetem a mancsomat. S ha ráunok -engedelmet kérek, de a fogaim között kell befejezniök az előadást.
Ezután következik a fenyőcsúszda sportja. Azt hiszem, nincs szükség hosszabb magyarázatra, mégis hadd szóljak erről néhány szót. Ha azt mondom: fenyőcsúszda, bizonyára azt gondolják, hogy a fenyőfáról való lesiklást jelenti, pedig dehogy. Ez tulajdonképpen a fára mászás egyik fajtája. A kabócavadászat, ugye, azért van, hogy kabócákat fogjak; nos, a fenyőcsúszda meg avégett van, hogy felmászhassak, a magam gyönyörűségére. Ez a különbség a két sport között.
Már Szaimjódzsi is megmondta, milyen borzasztóan göcsörtös a fenyőfa, s így van ez mindmáig. Nincs még egy olyan fa, mely ilyen könnyen mászható lenne, mivel nem csúszós a törzse. Nincs még ilyen kézhez illő, lábhoz fekvő alkalmatosság. Egyszóval nincs még egy, ahová ilyen könnyű volna mancson felmászni. A körmöm belemélyed, s egy iramodással fenn vagyok. Ám ha felmásztam, le is kell jutnom. A lesiklásra két módszer kínálkozik: vagy fejjel lefelé indulok, vagy pedig olyan pózban, mint ahogy felfelé kapaszkodtam, vagyis lelógó farkam irányában ereszkedem alá.
Vajon az ember tudja-e, hogy melyik a nehezebb? Sekélyes gondolkodásával még azt képzelné: fejjel lefelé könnyebb. Ez tévedés. Igaz, hogy Josicune a hágón lefelé irányította a lova fejét, hogy megnyerje a csatát, de ebből még nem következik, hogy a macskáknak is fejjel lefelé kell alászállaniok. Megalázó az összehasonlítás reánk nézve.
Mit gondolnak, merre görbül a macska karma? Mind egy szálig visszafelé hajlik. Ezért aztán bármibe is vájjuk bele, mint a tűzoltócsákányt, magunk felé könnyen tudjuk húzni, de tolni viszont annál kevésbé. Namármost: vidáman kúszom felfelé a fenyőfán. Nem kétséges, hogy ha a föld alattam van, a természetes irány mentében haladva hamarosan elérem a csúcsot. Ám ha ott megállok és várok, előbb-utóbb leesem. Az ilyen lesiklás nekem túl gyors. Kell valami, amivel ezt a természetes folyamatot kissé fékezhetném. Ez lenne az úgynevezett leereszkedés. Mert nagy különbség van ám a leereszkedés és a leesés között; ha az esést fékezzük, leereszkedésbe megy át, s ha a leereszkedés túl gyorsra sikerül, abból meg leesés lesz. A kettő között ezek szerint mégis csak hajszálnyi a különbség, én azonban nem szeretek leesni a fenyőfa tetejéről, tennem kell hát valamit azért, hogy ettől megmenekedjem. Pontosabban az esés sebességét valahogy csökkentenem kell. Sajnos, ahogy már említettem, a körmeim visszafelé állnak, pedig ha ellenkezőre lehetne fordítani, milyen kényelmesen felhasználhatnám őket az esés erejének lefékezésére. S az már nem is esés lenne, hanem leereszkedés. Igazán kézenfekvő megoldás. Fejjel előre rohanhatnék lefelé a fáról, mint Josicune a hágóról. Sajnos azonban hiába van körmöm, így semmi hasznát nem veszem, ha egyszer megcsúszom, nincs, ami a testem súlyát megtartsa, s hiába terveztem el nagy gonddal a lecsúszást, ha az egyszer csak eséssé változik. Elképzelhető, milyen nehéz nekem Josicune módjára macskahősként cselekedni.
Hiszem, hogy a macskák közül egyedül nekem sikerült ez a mutatvány, ezért gyakorlom magam ebben a sportban, melyet fenyőcsúszdának neveztem el.
A végére maradt a "kerítéskerülés". A gazdám kertje bambuszgallyból font kerítéssel négyszög alakban van bekerítve. A verandával párhuzamos oldal vagy tíz méter hosszú, a másik kettő annak a fele lehet. A kerítéskerülés nevű, általam űzött sport lényege, hogy egy iramodással végig kell szaladni a kerítés tetején, persze leesés nélkül. Gyakran elvétem, de ha sikerül elejétől végéig eljutnom, igen kellemes időtöltés. Helyenként oszlopok is vannak a kerítésben, melyeknek mindkét végét megperzselték kissé, hogy ne rohadjanak, ezeknek a teteje a pihenésre igen alkalmatos.
Ma jól ment a kerítéskerülés, mert reggeltől délig háromszor sikerült körbejárnom nagy ügyesen. Ilyenkor nagyon élvezem e sportot. Mikor azonban hozzáláttam a negyedik körhöz, s a felénél tartottam, egyszer csak a szomszéd ház tetejéről felszáll három fekete varjú, s szép sorjában letelepszenek előttem a kerítésre, úgy kétugrásnyira. Micsoda szemtelenség. Akadályozzák az embert a testmozgásban. Ráadásul honnan veszik a jogot ezek a sehonnaiak, hogy a más birtokát háborítsák? Szólok nekik, hogy félre az útból, menjenek a dolgukra. A hozzám legközelebb ülő erre rám néz és elröhögi magát. A másik meg a gazda kertjét méregeti sanda pillantásokkal. A harmadik a csőrét feni a kerítésen. Biztos falhatott az imént valamit. Adok nekik három perc várakozási időt, addig itt állok a kerítés tetején. Valóban igaz a mendemonda a varjak közmondásos ostobaságáról.
Egy szó nem sok, annyi választ se kapok, hiába várok, csak nem akarnak felrebbenni. Mit csináljak: megindulok lassan előre. Erre a legközelebbi madár - huss - a szárnyát kitárja. No, csak hogy végre megijedt tőlem - gondolom -, de az csak ide-oda forog és lengeti a szárnyát. A keservit! Merné ezt a földön csinálni, nem hagynám annyiban! Ebben a kínos-bizonytalan mostani helyzetemben azonban nincs módom rá, hogy még egy ilyen ostoba madárral is kötözködjem. Már negyedszer kerülök erre és meglehetősen elfáradtam, hiszen valóságos kötéltáncosi mutatványokat kellett végeznem, hogy fennmaradjak. Hányféle nehézséggel küzdöttem meg azért, hogy kitartsak és le ne essem, s most ezek a fekete göncös alakok utamat állják és elrontják a játékomat!
Nem tehetek mást, mint hogy felhagyok a testgyakorlással és leszállok a kerítésről. Be kell látnom, hogy az ellenfél túlerőben van, meg aztán úgyis ritkán mutatkozik errefelé. A varjak csőre kimered, mintha a hosszú orrú hegyi szellem küldte volna a nyakamra őket. Biztos, hogy valami rosszban sántikálnak. Nem jó velük kikezdeni. Micsoda szégyen lenne, ha ne adj' isten le találnék esni! Mikor ezt így meghányom-vetem magamban, az egyik a közvetlen közelemben megszólal:
- Kár!
Aztán a következő:
- Kár!
A harmadik megduplázza nagy udvariasan:
- Kár! Kár!
Bármilyen nagyvonalú vagyok is, ezt el nem nézhetem. Az én nevemen nem száradhat, hogy saját birodalmamban hagytam magamat kicsúfolni. Igaz ugyan, hogy nevem még nincsen, de azért a tekintélyemen csorba nem eshet! Most már nem hátrálhatok meg!
Hányszor hallani a szólásmondást: "gyülevész varjúnépség"! Ez a három se lehet olyan erős, mint gondolnám. Előre hát! Nekidurálom magam és közelítek feléjük. Úgy tesznek, mintha észre sem vennének, élénken sutyorognak egymás között. Lassan érzem, hogy méregbe gurulok. Ha legalább tenyérnyi széles lenne itt felül a kerítés, lenne nekik nemulass! Így azonban sajnos, bármennyire is kijöttem a sodromból, csak lassan araszolhatok előre. Már egészen a közelükben járok, mikor mintha összebeszéltek volna, suhogó szárnyakkal felemelkednek a levegőbe mindahányan! Csak néhány centivel lebbennek a kerítés fölé, de jaj! ahogy a szárnyuk csapta szél a pofámba vág, oda az egyensúlyom és lepuffanok a kertbe. Nesze neked. Amint felnézek, látom: újfent elfoglalták a helyüket, s felém meregetik a csőrüket, úgy bámulnak le rám. Visszataszító pofák.
Mereszthetem most már a szememet rájuk, hiába görbítem karikára a hátamat, kurroghatok is, nincs értelme. Akárcsak a beavatatlanok, akiknek sejtelmük sincs a szimbolista költemények mondandójáról, ezek sem adják semmi jelét, hogy felfogták volna, mennyire megharagudtam rájuk. Persze ha belegondolok, megértem, mi itt a baj. Úgy bántam velük, mint egy hasonszőrű macskával, aki, ha idáig jutunk, mégiscsak reagál valahogy. Ezek azonban varjak. Ha figyelembe vesszük, mi fér a fejükbe, semmi csodálnivaló nincsen értetlenségükön. Éppúgy hiába törtem magam, mint az üzletember, amikor Kusami tanár úron, az én gazdámon szeretett volna felülkerekedni, vagy mint Joritomo, amikor Szaigjót, a híres verselő papot ezüstmacskával (a képmásommal) akarta lekenyerezni, vagy mint ezek az ostoba madarak maguk, amikor Szaigó Takamori1 pompás bronzszobrára potyogatnak az Ueno parkban.

1 A 19. század második felének neves politikusa és hadvezére, előbb Meidzsi császár oldalán harcolt, majd ellene fordult. Halála (1877) után kegyelemben részesült, és szobrot állítottak az emlékére.

Az okosabb enged, nekem már nincs itt semmi keresnivalóm, legjobb, ha szépszerével visszavonulok a verandára. Különben is itt a vacsoraidő. Szép dolog a testedzés, de jómagam nem tartozom azok közé, akik túlzásba viszik. Valami kellemes bágyadtság öntött el. Ugyanis még csak az ősz elején járunk, s a sportolás közben bundám úgy teleszívta magát a délutáni napsütéssel, hogy kibírhatatlanul melegem lett. Bárcsak egy jót izzadhatnék - de sajnos a pórusaimból csak valami zsiradékszerű szivárog. Viszket a hátam.
Egészen más érzés az izzadság okozta viszketés, mint az, amit a bolhák idéznek elő. Vannak helyek, melyeket a fogammal elérek és harapdálni tudok, más tartományokat a mancsommal vakargatok, de azzal a ponttal sehogy sem boldogulok, amelyik éppen a hátgerincem kellős közepén van. Ha ilyenkor meglátok egy embert, megpróbálok hozzádörgölőzni, vagy a fenyőfa kérgén gyakorlom a vakarózás művészetét. Ha egyik sincs kéznél, kínomban még aludni sem tudok.
Milyen bolond az ember. Dorombolunk neki - pontosabban szólva doromboltat magának, s ha odacsalogat a térdéhez, azt hiszi, hogy szerelmesen közelítünk, s azt csinálhat velünk, amit csak akar. Botor módon ilyenkor megsimogatja a fejünket is.
Mostanában nagyon elszaporodtak bundámban az élősködők, s ha csak közel megyek az emberekhez, máris nyakon csípnek és kipenderítenek. Úgy látszik, észrevették, hogy hemzsegnek rajtam a férgek, s ezért aztán jócskán megcsappant irántam érzett vonzalmuk. Ilyen gyorsan fordítják ezek a köpönyeget! Bezzeg, ha pénzre lehetne váltani ezernyi bolhámat! Az embervilágban a szeretet törvénye nem egyéb, mint hogy csak akkor kell szeretned a másikat, ha hasznod származik belőle.
Most, hogy így megváltozott körülöttem a közhangulat, nem tudom felhasználni őket, bármennyire viszketek is. Nincs más választásom, mint a második módszer, azaz a fenyőfa kérgén kell gyakorolnom a vakaródzás művészetét. Már leléptem a verandáról, hogy elvonuljak dörgölőzni, amikor eszembe jutott, hogy amit így megnyerek a vámon, elvesztem a réven. Egyszóval ez sem az igazi. fenyőfa ugyanis gyantás, és ha az a ragacs egyszer a bundámra tapad - csapkodják bár villámok az égből, vagy zúdítson rá össztüzet az egész balti flotta -, soha ki nem szedem belőle. És ha öt szál szőr egy csimbókba áll össze, mire észbe kapsz, további tíz-húsz-harminc is hozzáragadt.
Én pedig rendes és kényes macska vagyok. Szívemből utálom az undorító, nyálkás-ragacsos dolgokat. Legyen bár a világ legszebb macskája, ha koszos, én köszönöm, nem kérek a társaságából. És persze a fenyőfa gyantájával sem akarom összekenni magam. Micsoda szégyen lenne beszennyeznem finom, sárgás-hamvasszürke bundámat valami olyasfélével, mint a riksás macskája szeméből északi széljárás idején kicsorgó váladék! Meg kell hát gondolnom a dolgot.
Amíg viszont én gondolkodom, a férgek gondolkodás nélkül bejárják bőröm minden táját és különösen hemzsegnek a hátam közepén. Micsoda aljas dögökkel kerültem össze! A szégyen az arcomba kergeti a vért. A becsületembe, a húsomba, a szőrömbe vág.
Ám bármennyire viszket is, nem tehetek mást, mint hogy tűrök és tűrök. Kétségbe ejt, hogy egyik módszeremet sem tudom alkalmazni ellenük. Belebetegszem a viszketésbe vagy a ragacsba, és úgy látszik, nincs kiút. Magam alá húzom a lábamat, s elgondolkodom: van-e hát megoldás egyáltalán? S ekkor eszembe jut valami.
A gazdám néha fogja magát és elmegy valahová, karján törülközővel, kezében szappannal, s mikor jó félóra múlva visszatér, bágyadt arca kissé felélénkül és derültebbnek tetszik. Ha az én kókadt mesteremre ilyen jó hatással van, akkor nem vitás, hogy nekem is jót tenne. Igaz, én elég jól tartom magam és nincs szükségem arra, hogy még szépségesebb legyek, de ha ne adj' isten megbetegednék és idő előtt, fiatalon kellene elpusztulnom, nagy veszteség lenne az egész világnak.
Utánanéztem: ez a remek hely, melyet az emberek idejük agyonütésére találtak ki - a közfürdő. Tudom ugyan, hogy ami emberi csinálmány, az jó nem lehet, de ebben az egy esetben kivételesen teszek egy próbát. Ha nem hat, hát nem: akkor felhagyok vele.
De vajon van-e bennük annyi nagyvonalúság, hogy beengedjenek fürdőjükbe egy másik fajtába tartozót, egy macskát? Ebben nem vagyok bizonyos. Ámbár ha valahová a gazdám minden további nélkül bemehet, miért ne sétálhatnék be nyugodtan én is? Viszont ha véletlenül hiba csúszna ebbe az okoskodásba és kidobnának, hallatlan botrány lenne. Mindenesetre körülnézek. Ha látom, hogy a hely megfelelő, fogok egy törülközőt és megmerítkezem magam is.
Miután mindezt így kigondoltam, lassan a fürdő felé irányítom lépteimet. A sarkon elkanyarodok és máris megpillantom a magas bambuszcsöveket, ahogy álldogálnak ottan és halovány gőzöket pipálnak. Ez lenne az a bizonyos közfürdő.
Csendesen besurranok a hátsó ajtón. Ha erre bárki azt mondaná, hogy azért megyek be hátulról, mert gyáva vagy határozatlan jellemű volnék, azt felelem rá: az beszél így, aki csak a főbejáraton tud bejutni és irigykedik rám. Nem vitás, hogy az okosok tudják rég: mindig hátulról, rajtaütésszerűen kell behatolni valahová. Az Illemtan könyve második kötete első fejezetének ötödik oldalán az is meg van írva, hogy illik emléksorokat hagyni magunk után, miután hátulról behatoltunk erényeinket gyarapítandó.
Bizony, ne tessék engem lenézni, mert bár a huszadik század macskája vagyok, a műveltségem és tájékozottságom azért megvan.
Nos, beljebb kerülök. Balra üres fenyőrönkökből hasított tűzifahegy, arréb meg kőszénhalom emelkedik. Ha valaki azt kérdené, miért hegy az egyik, halom a másik, a válaszom: semmiért. Csak meg akartam mutatni, hogy meg tudom különböztetni a kettőt egymástól.
Az ember mindent megeszik, a rizst, a szárnyast, a halat-vadat, különféle utálatosságokon rágja keresztül magát, de az már igazán sajnálatos, hogy odáig süllyedt, hogy kőszénre feni a fogát.
Amint körülnézek, megpillantok egy nyitott ajtót: betekintek rajta. Kong az ürességtől, halotti csend. A helyiségen túlról azonban emberi hangok hallatszanak. Megállapítom, hogy az az úgynevezett közfürdő ott van, ahonnét a zaj jön. A fenyőhasábok és a szén közötti völgyön át török előre, majd balra fordulva jobb kéz felől kis üvegablakot találok. Előtte csöbrök felhalmozva piramis formára. Gömbölyű edényeket háromszögben felhalmozni - micsoda stílustalanság! Magamban együtt érzek szegény cseber uraimékkal. Tőlük déli irányban néhány arasznyira egy párkány, mintha csak a kedvemért rakták volna oda. Felugrani rá nekem gyerekjáték, hiszen alig egy méter magasan helyezték el. De jó! Hopp, egy ugrással fenn termek és máris az orrom előtt mindaz, amit fürdőháznak neveznek.
Sok mindent kóstoltam, sokat láttam már eddig is, de ehhez foghatóan nagyszerű nincs még egy a világon. Persze annak semmiség, aki, mint a gazdám, egy héten háromszor is eljön és itt tölt harminc-negyven percet. Ám ha valaki, mint jómagam, még nem látott ilyet - sürgősen menjen el és nézze meg! Akár szüleje halálos ágya mellől is, de feltétlen látnia kell! A földkerekségen nem lát ilyen csudát!
Miben is áll a fürdő kiválósága? Félek, nem találok rá megfelelő szavakat. Nézem az ablakon át a zsivajgó, ricsajos népséget - egytől egyig anyaszült meztelen...
A tajvani vadember! A huszadik századi Ádám! Ó, az öltözködés története! Mi időbe telne végigolvasni a kezdetektől! Épp ezért foglalkozzék azzal csak a Teufelsdröckh,1 én itt elhagyom az ismertetését; a lényeg az, hogy teljesen a ruha teszi az embert!

1 Thomas Carlyle Sartor Resartus-ának központi figurája, az öltözködés filozófiájának német professzora.

Már a tizennyolcadik századi Angliában szigorú törvényeket hoztak arra nézve, hogy Bath fürdőhelyén a férfiak és nők egyaránt kötelesek a válluktól le egészen a lábukig öltözettel elfedni magukat.
Még hatvan évvel ezelőtt is, amikor egy másik angol városban rajzolóiskolát állítottak fel, mi történt? Ahogy egy ilyen intézményben szükséges, vásároltak temérdek aktképet, szobrot és mintának való rengeteg meztelen ábrázolatot, és elérkezett a megnyitás napja. Az iskola vezetőinek és tanárainak főtt ám a fejük, hiszen ilyenkor az ünnepélyre meg kell hívni a városi hölgykoszorú tagjait is. Abban az időben még minden úriasszony úgy tudta, hogy a férfit az különbözteti meg az állattól, hogy ruhája van. Óhatatlan, hogy a mezítelen ábrázolatok láttán ne arra gondoljanak: "Csak nem annak a szőrmók majomnak a rokona lenne ez?" Ruhátlan férfi! Elefánt ormány nélkül, iskola diák nélkül, katona bátorság híján. Éppen azt veszíti el, ami a lényege! Így megkopasztva embernek nem tűnik, csupáncsak baromnak. Ha pedig így lealacsonyítják, az sérti a tisztelt hölgykoszorú ízlését, tehát valószínűleg lemondanák az ünnepélyen való részvételt.
Az asszonyok ugyan nem válnak be a rizshántolásnál, nem harcolnak a háborúban, viszont elmaradhatatlan kellékei a megnyitóünnepségeknek, azok fényét emelendő.
Mit lehetett tenni, vettek a boltban vagy harmincöt vég kelmét és nyakig felöltöztették a szóban forgó elbarmolt figurákat, nehogy csorba essék a jó ízlésen. Ezen előkészületek után az ünnepély a legnagyobb rendben zajlott le.
Ennyire fontos tehát a ruha az embernek. És mégis mostanában egyesek állandóan azt a téveszmét hajtogatják, hogy a meztelen emberi test így meg úgy... Én ezt tévelygésnek tartom. Jómagam a születésemtől fogva egyetlen napra sem vetkőztem ki a bundámból.
Igaz, hogy már a régi görögök meg a rómaiak, továbbá a reneszánsz is hódolt ennek a hóbortnak, de ők megtehették, járhattak pucéron mindközönségesen, hiszen ez az akkori erkölcsökhöz hozzátartozott. De miért vették át Észak-Európában? Nem fér a fejembe, hiszen ott hideg az időjárás! Akár Japánban, Angliában vagy Németországban is halálra fázik, aki ruha nélkül merészkedik ki az utcára. Mivel ezt senki sem szereti, inkább felöltözködik. Egytől egyig felöltözködnek - az ember felruházkodott állat! Az nem lehet, hogy ha már egyszer így alakult, megint pucér barom legyen belőle. Hogyhogy Európában, északon is, az aktképeken és szobrokon mégis ilyen fura állatként jelenik meg? Megállapítom, ez arra utal, hogy a macskánál alacsonyabb rendű.
Még hogy a meztelen szép lenne? A barom hiába szép, attól még barom marad.
Ha valaki megkérdezné tőlem, láttam-e már estélyi ruhába öltözött európai hölgyet, meg kellene vallanom, hogy még nem. Elvégre japán macska vagyok. De hallottam róla, hogy azt nevezik estélyi öltözéknek náluk, amikor kivan a mellük, és válluk-karjuk fedetlen. Ez botrány.
Pedig a tizennegyedik századig nem volt az öltözködésükben semmi ilyen nevetséges, egyszerűen úgy öltözködtek, mint akármelyik más ember. Én most itt nem akarom fejtegetni, mi változtatta őket meg ennyire, miért jött divatba ez a módi, mely olyan alacsonyrendű, hogy mutatványosbódéba való.
A történelem az ember fura magaviseletének a története.
Milyen büszkén illeg-billeg az estélyeken, pedig voltaképp csak akkor látszik emberinek, mikor a nap már fenn van az égen és ő betakarja vállát, elrejti kebleit és a karját is beburkolja. Sőt ilyenkor már az is nagy szégyennek számít, ha egy hölgy lábának akár csak a körme a napvilágra bukkan. Megértettem, hogy az öltözködés érthetetlen. Az egy bolond százat csinál elvén alapul. Ha nincs igazam és megbántottam volna valakit, járjon akkor nappal is fedetlen vállal-karral, kibukó mellekkel és villogóan meztelen lábbal. A meztelenség hívei, ha ezt annyira jó dolognak tartják, vetkeztessék le a lányaikat, s maguk is azonmód ruhátlanul menjenek el sétálni az Ueno parkba. Hogy ez lehetetlen? Csakis azért nem teszik, mert még nem látták a nyugatiaktól. Viszont mostanában éppen ezekben az esztelen estélyikben vonulnak nagy büszkén az Imperial Szállóba! Hol itt az ésszerűség? Sehol. Nyugaton ezt hordják - mi is ezt hordjuk tehát. Azok odaát olyan erősek és hatalmasak, hogy még azt is utánoznunk kell, ami ésszerűtlen vagy ostoba. Megadni a tiszteletet a fölötteseknek, meghódolni az erősebb előtt, megroggyanni a súlyosabb nyomása alatt! Hát rendjén van ez a folytonos visszakozás?! Ha nem tesz egyebet, mint meghajol s enged az idegen akaratnak, nem tarthatjuk a japánt derekas nemzetnek. Ez érvényes a tudományra is, de mivel annak nincs köze az öltözködéshez, engedjék el nekem a kérdés részletesebb ismertetését.
Mint látható: ruha teszi az embert. Fontos az is, hogyan fűzzük a szót. Ruha az embert, vagy ember a ruhát? Nos, szeretném leszögezni, hogy az emberiség történelme nem a húsuk-csontjuk-vérük története, hanem csakis a ruhájuké.
Öltözetlenül emberietlenek, akárha egy szörny bukkanna elénk. Persze ha mind szörnnyé válnának, akkor nyilvánvalóan egyik sem találná szörnyűnek a másikat. De lefogadom, hogy ez se tetszene nekik. Egykor a természet egyenlőnek teremtette s idehajította őket a világba. Ezért van, hogy világrajövetelük idején feltétlenül piros-pucér mindahány. Ha lényüket egyenlőség hatná át, nyugodt lélekkel felnőhetnének anyaszült meztelenül. Ámde támadt valaki réges-rég a csupaszok között, aki így szólt magában: "Ha mindenki egyforma, hiábavaló a jóravaló". És keményen törte a fejét, hogyan különbözhetne a többitől, de csak nem jutott semmire. "Márpedig én én vagyok, kell valami, ami szembeötöljék, hogy bárki lássa. Valami meghökkentő dolgot kellene magamra aggatnom." Tíz álló esztendeig töprengett, mire feltalálta a bugyogót. Rögtön belebújt és parádézott fel-alá, mindenki legnagyobb megdöbbenésére. Ma ilyet viselnek a riksások. Ez volt az ősük.
Lehet, hogy egyeseknek furcsa, hogy a bugyogó feltalálásához egy évtized szükségeltetett, de gondoljanak csak vissza a régi korokra, amikor még sötét időket éltünk és ezek a nagy találmányok még nem léteztek. Azt mondják, hogy Descartes-nak is jó tíz évébe került - pedig az nem volt lusta fickó -, míg rájött arra az alapigazságra, melyet egy hároméves gyerek is tud, nevezetesen: "Gondolkodom, tehát vagyok."
A gondolkodás véres verítékkel kínlódott egy évtizedig, így született meg az a gatya, avagy ágyékkötő, melyet a riksások hordanak, jóllehet annak feltalálása meghaladná viselőik értelmi képességét. Viszont ezáltal kiváltságos helyzetbe kerültek és olyan öntelt-büszkén rótták a világ útjait, hogy más szörnyek, akik nem akartak alulmaradni, addig töprengtek, míg hat év fejtörés után feltalálták a haorit, a derékig érő köpenykét, mely éppoly fölösleges, mint amilyen használhatatlan. Ezzel leáldozott a rövidgatya napja és a haori tört a csúcsra. Ahány kifutófiú, kereskedősegéd csak volt a zöldségesnél, a patikában, a rövidárusok boltjában, mind részesült e nagy felfedezés áldásából.
A rövidgatyakorszak, majd a haorikorszak után a hakama, vagyis a szoknyanadrág ideje következett el. Ugyanis más pucér szörnyek, felindulva a haori sikerén, kitaláltak egy új viseletet. Ezt hordták régebben a szamurájok és mostanában a hivatalnokfélék. A meztelen szörnyek egyre igyekeztek túlszárnyalni egymást furcsaságaikkal, s végül kisütöttek megint egy új ruhaszabást, mely lehetetlen formájával a fecskefarkot próbálja utánozni. S ha mindennek a keletkezésén eltöprengünk, kiderül, hogy egyáltalán nem esetlegesen, találomra, véletlenségből történt ez így. Az újabbnál újabb divatok úgy születtek, hogy mindenki túl akart tenni a másikon: "én nem vagyok ám olyan, mint te!", s büszkén parádéztak egymás előtt.
Mindennek lélektani oldalát vizsgálva nagy felfedezést tehetünk. Ez pedig nem egyéb, mint ami most következik.
Ahogy a természet nem tűri a légüres teret, úgy gyűlöli az emberiség az egyenlőséget. A ruházkodás, mely az egyenlőtlenség szükségletét jelképezi, ma már annyira az emberiség vérévé, lényének alkotórészévé vált, hogy csak az őrültek akarnak visszatérni az ősi ártatlanság állapotához, kivetkezvén ruházatukból. De még ha vannak is, akik vállalják az őrültség bélyegét, az eredeti állapothoz nincs visszatérés. A felvilágosultak szemével nézve, az ilyen reformátorok szörnyeknek tűnnek. Nem lehet kivitelezni, hogy a világon élő sok százmillió embert lesüllyesszék e szörnyek szintjére, mondván, hogy így mindenki egyenlő lesz, ezért nyugodtan, szégyenkezés nélkül mutatkozhatnak egymás előtt ruhátlanul. Az emberiség önmagából és ruházatából való kivetkezésének másnapján újfent elkezdődne a pucér szörnyek vetélkedése. Ha nem a ruhán élnék ki versengési hajlamukat, akkor abban, hogy melyikük szörnyűségesebb. Csupaszságukban is találnának módot arra, hogy kiváljanak a többi közül.
E szempontokat figyelembe véve, meg kell érteniük: odáig jutottak, hogy már nem vethetik le magukról a ruházatot sehogyan sem.
És kérem, most itt van az orrom előtt egy egész embercsapat, mely megszabadult ezen elválaszthatatlan ruhadarabjaitól, gatyát, haorit, mindent odakint hagyott a polcokon. Szemérmetlenül fitogtatják magukat a világ szeme láttára, s mintha ez megszokott volna, vidám beszélgetések közepette múlatják az idejüket.
Nos hát, ez az az egyedülálló látvány, melyről bevezetőben már szóltam. Nagy örömömre szolgál, hogy a művelt olvasóközönségnek tisztelettel beszámolhatok megfigyeléseimről.
Olyan összevisszaság uralkodik e helyen, hogy nem is tudom, honnan kezdjek hozzá. Baromi mivoltukban ugyanis nincs semmi rendszer, keserves összerakni ezt a fegyelmezetlen összevisszaságot.
Kezdjük a medencével. Nem is tudom, hogy kád, vagy medence, vagy mi egyáltalán. Maradjunk abban, hogy medence. Széltében lehet egy méter, hossza meg majdnem három. Ketté van osztva, s az egyik részben a víz fehéres színű. Ezt gyógyvíznek nevezik: olyan, mintha meszet oldottak volna fel benne. De nemcsak ezzel van összemocskolva, hanem valami olajos zagy is szennyezi. Úgy tudom, hetente csak egyszer cserélik a vizet. Nem csoda, hogy ilyen büdös.
A másik részben egyszerű forró víz van, de arra sem merném letenni a nagyesküt, hogy tiszta, áttetsző. A színe olyan, mintha az esővizes hordó több hónapos tartalmát jól fölkeverték volna.
Most jön a baromi lények leírása. Nem könnyű ám. A medence szélén két suhanc áll, s többvödörnyi forró vizet önt egymás hasára. Kellemes időtöltés. Mindketten olyan feketék, hogy jobb se kell. Tagbaszakadt fickók. Az egyik a hasát dörzsölgeti a fürdőkendővel.
- Te, Kin, mi esett belém, hogy annyira sajog itt? - kérdi a társát, mire Kin:
- Mi? Az a gyomrod. Vigyázz, a gyomor érzékeny ám! Ha nem törődsz vele, könnyen belehalsz! - Rögtön kész a jó tanáccsal.
- Dehát ez itt van balra! - mutat a másik a tüdeje helyére.
- A gyomor az, ha mondom. Balra van a gyomor, jobbra a tüdő.
- Nofene, én meg az hittem, a gyomor erre van! - S ezúttal a véknyát paskolja.
- Ördögöt, az a lumbágó.
Ekkor csobban a vízbe egy huszonöt-huszonhat éves fickó, keskeny bajuszt visel. Testéről leoldódik a szappanhab és a piszokkal elkeveredve lebeg a víz színén. A lé már fémesen csillog. A szomszédja, egy kopasz úr, kefehajú társával cseveg. Mindketten nyakig a vízbe bújtak.
- Aj, ha már így megöregszik az ember, semmit sem ér. Nem tudják a fiatalok, milyen is, amikor az embert már kiégette az élet. Ez a víz sem elég meleg, ez se jó...
- De uram, hiszen ön nagyon jól tartja magát! Igazán elégedett lehet, látszik, hogy jó erőben van.
- Nem mondhatnám, hogy jó erőben vagyok, csak azért, mert nem vagyok beteg. Ha az emberrel nem történik valami, százhúsz évig is elél.
- Heee? Olyan hosszú ideig?
- Bizony. Meg lehet érni a százhúszat. Még a Meidzsi-idők előtt élt Usigoméban a sógunnak egy csatlósa, bizonyos Magaribucsi nevű, s annak az egyik szolgája százharminc éves volt.
- Hát az aztán szép időt megért!
- Aha. De már túl sok volt az éveinek száma ahhoz, hogy saját maga észben tartsa. Százig még valahogy megjegyezte, de aztán abbahagyta a számolást, Amikor én ismertem, már százharminc volt. Nem tudom, mi lett aztán vele. Megeshet, hogy még ma is él.
Az öregúr ezzel kilép a fürdőből, míg a szomszéd fiatalember, aki fültanúja volt a beszélgetésnek, kavargatja maga körül az opálos vizet és hangtalanul nevet. Aki most lép be a medencébe, kissé különbözik a szokvány fürdővendégektől. A hátára ugyanis képet tetováltatott, mely Ivami Dzsutarót, a legendás hőst ábrázolja, amint éppen rettenetes kardját az óriáskígyóra emeli. Sajnálatos módon úgy látszik, nem a megfelelő időben, mert a kígyó még nem készült el. Ezért aztán a harcos kissé elszontyolodottnak tűnik. Szóval belép a tetovált és így szól:
- Langyos vacak.
Alighogy elhelyezkedett, jön egy másik:
- Hát... nem ártana bele egy kis meleg! - Az arcát viszont elfintorítja, mintha a víz túlságosan is forró lenne neki. Ekkor fordul "Dzsutaró" felé és tisztelettel köszönti:
- Főnök, maga itt?
- Aha - válaszol "Dzsutaró" kurtán, majd kisvártatva megkérdezi: - Mi van Tamival?
- Tami... hát teng-leng...
- Mindig csak teng-leng...
- Meg kell adni, gondtalan fickó... senkinek sem tetszik... megbízhatatlan. Egy iparos nem viselkedhet így.
- Úgy van. Nem valami szerény, fenn hordja az orrát. Azért nem bíznak benne.
- Való igaz. Különbnek tartja magát bárkinél, mintha tehetségesebb lenne az átlagnál!
- A régiek már kihaltak innen. Mi maradtunk hárman a fürdőssel meg a téglagyár tulajdonosával idevalósiak. Te tudod, hogy ezt a Tamit honnét szalajtották?
- Nem én. És mégis mire vitte!
- Hát éppen ez az. Hiszen mindenkinek szükséges a széles körű ismeretség...
Imigyen vesézték ki a szóban forgó Tami urat.
Hagyjuk most az esővizes medencét és térjünk rá az opálvízüre. Ebben annyian vannak, hogy már azt sem lehet mondani: emberek a fürdőben, inkább: fürdővíz az emberek között. Mindazonáltal nyugodtan és ráérősen tűrik, hogy új ember lépjen be, anélkül hogy valaki a bennlévők közül rászánná magát a távozásra. Értem már, miért ilyen piszkos a lé: rengetegen járnak bele és ráadásul egy álló hétig nem cserélik.
Jobban körülnézek, hát kit látnak szemeim a medence sarkába préselődve? Maga Kusami mester, az én gazdám szorong ott rákvörösre főve. Szegény feje, senki sem mozdul, hogy egy kis helyet engedne neki. Mindazonáltal semmi jelét sem mutatja annak, hogy kijöhetnékje volna. Türelmesen fő magában. Keserves állapotban lehet. Biztosan elhatározta magában, hogy kihasználja a két és fél szen árát, melyet a belépésért fizetnie kellett. Én meg csak izgulok miatta, míg lesem innen az ablakból. Már olyan vörös, ha gyorsan nem jut ki a vízből, menten gőzzé válik maga is. Ekkor a szomszédjában ázó férfiú megszólal:
- Ez már sok a jóból. Épp a hátam mögül jön a forró víz. - Nem szól senkihez sem közvetlenül, de látszik rajta, hogy meztelen szörnyet keres, aki együtt érezne vele.
- Miii? Hiszen éppen így a jó! Másként nincs is hatása. A mi vidékünkön ennél sokkal forróbban szeretjük - magyarázza egy hang nagyképűen.
- Végül is mire jó ez a gyógyvíz? - kérdezi valaki, aki göcsörtös fejét törülközővel fedte be.
- Mindenfélére hatásos. Mindenre - legyen csak nyugodt.
A válaszoló olyan sovány és zöldes arcszínű, hogy leginkább egy uborkához hasonlít. Ha a gyógyvíz tényleg olyan kiváló, akkor ő miért nem egészségesebb egy kicsit?
- A legjobb a gyógyhatású anyag hozzáadagolása utáni harmadik-negyedik napon. Körülbelül ma a legjobb megmártózni benne.
E hang tulajdonosát is jól megnéztem: mindentudó ábrázat, hájas termet.
- Meg lehet inni? Úgy is jó? - kérdezi valaki, de nem tudom felfedezni a sipákoló hang tulajdonosát.
- De még mennyire! Próbálja csak ki, majd meglátja. Hidegen egy pohárral, lefekvés előtt. Egyszer se kell éjszaka kimennie vizelni!
Melyik szólhatott, kié volt a hang, megint csak nem tudom.
No, a medencéből ennyi elég is lesz, lássuk a fapadlós mosdót! Annyi "Ádám" sorakozik ottan, hogy még nézni is rossz. Mindegyikük tetszés szerinti pózban, kedve szerinti testrészét mosogatja. A legmeglepőbb az, amelyik hanyatt fekve a világítóablakot bámulja, meg a másik, aki hasra feküdt és a padlódeszkák közé kukucskál. Egyiküknek sem sietős.
Egy pap ül a falnak fordulva, hátulról egy kis tanítvány ütögeti a vállát. Íme a mester és a tanítvány viszonya. A fiú a fürdőszolga szerepét játssza. A fürdőnek van egyébként saját alkalmazottja is, aki úgy tetszik, alaposan megfázhatott. Ugyanis a hőség ellenére bebugyolálta magát, s úgy viszi a csöbröt, hogy sugárban öntse valamelyik vendég vállára a meleg vizet. Nézem a bal lábát, azon meg a nagyujját mosogatóronggyal tekerte be.
Odébb valaki mohóságában három csebret is megkaparintott magának. A szomszédját buzdítja mondván: szappanozz csak, szappanozz! Aztán meg belefog valami hosszadalmas előadásba. Imigyen:
- A tűzfegyvereket külföldről hozták be, nekünk régen csakis szúró-vágó hadiszerszámaink voltak. Az idegenek gyávák és azért találták ki a puskát. A kínaiak sem használtak ilyet. Csak az európaiak... Vatonai idejében például még nem volt ilyen eszköz. Vatonai persze császári vér, Minamoto, ugye... Azt mondják, hogy Josicune nem is halt meg, hanem Jedzóból átkelt Mandzsúriába, és vitt magával igen művelt embereket... na de a fia megtámadta a Ming császárokat, akik szorult helyzetükben követet küldtek a harmadik sógunhoz, adnának nekik kölcsönbe háromezer vitézt. A sógun meg haza se engedte a követet... hogy is hívták... nem jut eszembe... valami ilyen-olyan császári követnek. Lényeg az, hogy két évig marasztották és megismerkedett egy kurtizánnal Nagaszakiban. Attól született neki egy gyereke, a Vatonai. Mire a követ hazamehetett, a Mingeket már megdöntötték...
Miket hord ez itt össze! Egy szavát sem értem. Inkább körülnézek. Ott hátul egy bús képű férfiú, lehet úgy huszonöt éves, a lába közét dörzsölgeti a gyógyvízzel elmerülten. Biztosan valami daganatfélével kínlódhat szegény. Mellette két tizenhét-tizennyolc éves fickó hadrikál, ezek a környékünkön lakó diákok. Odébb egy csúf hátsó fertály éktelenkedik. A gerinc olyan göcsörtös, mintha egy bambuszbotot dugtak volna belé alulról. A bordáit meg lehet számlálni egyesével...
De hát ki győzné mindazt elősorolni, amit itt látok! Még egy-egy részletére sem futja a tudományomból! Micsoda nagy fába vágtam a fejszémet, most aztán mitévő legyek - gondoltam magamban, amikor hirtelen a bejárat felől felbukkan egy világoskék kimonóba öltözött hetvenéves öreg. Nagy tisztelettel meghajol a pucér szörnyek gyülekezete előtt:
- Fogadják köszönetemet a vendég urak azért, hogy ilyen hűségesen látogatják a fürdőt. Ma egy kissé hideg van odakünn, ugyebár, méltóztassanak kedvükre időzni tehát, parancsoljanak, itt a gyógyvíz, be lehet fáradni, melegedjenek nyugodtan, kényelmesen. Fürdőszolga! Nézd meg, hogy elég meleg-e a víz! - így folyt az öreg szájából a szó, mire a fürdőszolga rávágta, hogy "igenis". A Vatonai történetét mesélő szörny elismerően megszólalt: - Szép tőle, nem? Hiába, szívélyesség nélkül nem megy az üzlet.
Nekem e furcsa üregúr úgy felkeltette a figyelmemet, hogy a fürdő leírását megszakítva most külön vele foglalkoznék egy kicsit.
A vénség meglátott egy alig négyesztendős kisfiút, aki most jött be a fürdőbe.
- Gyere csak ide, kiskomám! - szólt az öreg és kinyújtotta a kezét a gyerek felé, de az megpillantva rettentő tésztaképét, keserves írásra fakadt. Erre a bácsi kissé megrökönyödött.
- Na mi az? Hát te sírsz? Félsz a bácsitól? Na jól van már, no.
Sajnos, a kisfiú csak nem hagyta abba, mit tehetett az öreg, az apához fordult.
- Nicsak, te vagy az, Gen? Kicsit hideg van, mi? Hallottad, hogy tegnap este betörtek a Ómija-boltba? Méghozzá micsoda bolond volt a tolvaj! Kivágta az egész kisajtót a sarkából. És képzeld, semmit sem vitt el. Talán meglátta, hogy közeledik az éjjeliőr vagy a rendőr...
Egy darabig sajnálkozva nevetgélt a pórul járt rablón, majd egy másik vendéghez fordult:
- Hej, de hideg van! Maguk bezzeg nem érzik, mert fiatalok - úgy látszik, ma csak az öregek fáznak.
Egy darabig ez a bácsi kötötte le a figyelmemet és elfelejtkeztem a többi csupaszról, kiesett a fejemből a gazdám is, szegény, aki ott fulladozhatott szorult helyzetében. Ekkor azonban harsány hangot hallok a padlós mosdóból. Nézem, hát nem más, maga a mester az.
Igaz, hogy nem először hallottam ilyen fülrepesztően ordítani, de hogy ezen a helyen is ilyen elképesztően viselkedik, azon nagyon meglepődtem. Nem tudtam másra vélni a dolgot, mint hogy a gazdám túlságosan sok időt töltött a forró vízben nagy türelmesen, és ezalatt a fejébe szállt a vér. Ha tényleg meghibbant volna, én nem hibáztatnám, csakhogy látom, semmi kétség: magánál van. Mindjárt elmondom, hogy miért rikácsol ilyen közönségesen. Tulajdonképpen egy jelentéktelen és szemtelen kis diákkal bonyolódott felnőtthöz méltatlan szóváltásba.
- Viszed onnan a csöbrödet mindjárt! - Az ordítás persze a mestertől ered. Mindegy, hogy miért, de azt sem kell bizonyítanom már, hogy nem amiatt kiabál így, mert elvesztette az eszét.
Tízezer közül egy ha akad, aki, mint Takajama Hikokuró, rendre tudja utasítani az őt megtámadó hegyi tolvajokat, s Kusami tanár úr is szeretett volna ilyenformán elbánni ellenfelével. Persze, a várt siker nála elmaradt. A diák, akit veszélyes a hegyi rablóval összetéveszteni, hátrafordulva válaszolt is neki:
- Én voltam itt előbb...
A hangja higgadt és szenvtelen. Értésére adja a másiknak, hogy nem áll szándékában tágulni onnan. Ha a mester nem helyesli is ezt, annyit látnia kell, hogy a rendes szavú és korrektül viselkedő diák nem bűnöző, még akkor sem, ha ő maga valóban vértolulást kapott. Tulajdonképpen a gazdát nem is az hozta ki a sodrából, hogy a diák elébe került, hanem hogy előzőleg elejétől végig hallania kellett, miként fecseg a fickó illetlen és beképzelt módon a társával. Ráadásul a fiú nyugodtan válaszolt a támadására, majd hallgatásba merült anélkül, hogy arrébb ment volna. A tanár úr tovább lármázott:
- Micsoda disznóság! A hülye mindenit neki, hát nem belepacskolja a koszos vizét a más csöbrébe!
Nos, én nem nagyon lelkesedem ezekért a diákfiúkért, s ezért nem bánom, ha rájuk jár a rúd, ám lassan kínossá vált, hogy a gazdám úgy viselkedik, mintha az iskolában volna.
A mester eleve rideg és kemény. Olyan, mint a salak. Recseg-ropog nagy szigorral.
Egyszer régen, amikor Hannibál átkelt az Alpokon, hadseregének útjába került egy nagy szikla, mely megnehezítette az előrenyomulást. A vezér megöntözte a követ ecettel, tüzet rakott alá, mire a konok kő engedett, megpuhult és olyan darabokra lehetett szétszedni, mint a filézett halat. A katonák meg törtek előre, át a leküzdött akadályon.
Bezzeg az én gazdám akármennyit ázhat ebben a jóféle lében, mégsem enged fel, nem lesz kezelhetőbb. Talán ha ecettel meglocsolnánk és tűzzel melegítenénk alulról, meglágyulna. Mert így, hiába kerülnek ki százával a diákok a keze alól, hiába múlnak az évek, makacsságából nem fog kigyógyulni.
Ázik a medencékben, kuruttyol ez a rémes szörnycsapat, mely levetette ruháját és emberségét, azt, ami a civilizált embernek a legszükségesebb. Ugyanezért természetesen nem alkalmazható rájuk a mindennapok törvénye, nem mérhetők annak mértékével. Csináljanak, amit akarnak! Nem mindegy, hogy megtalálják-e a tüdejüket-gyomrukat, hogy Vatonai császári vér volt-e, és hogy Tami hitelt nem érdemel, amíg ki nem szállnak a fürdőből és át nem lépik az öltöző küszöbét? Attól kezdve már nem szörnyek és nem barmok, mert átlépnek abba a világba, ahol az emberi lények élnek. Felöltik a ruházatot, mely a civilizáció elmaradhatatlan kelléke. Abban pedig már ember módjára kell viselkedniök.
A gazdám most lépett rá erre a küszöbre. Áll a fürdő és az öltöző között, azon a ponton, melyen túl a munkás, józan és hétköznapi világ kezdődik. Ámde légyen bármilyen határvonal is, az ő makacsságának semmi az. Az önfejűség betegsége ugyanis nem múlik el egykönnyen, börtön, melyből nincs szabadulás. Bár azt hiszem, mód mégis van rá, hogy kigyógyuljon a bajából. Nevezetesen, hogy kérje meg az iskolaigazgatót, bocsássa el állásából. Ha egy ilyen alkalmazkodásra képtelen embert kirúgnak, feltétlenül az útfélre kerül, hogy ott forduljon fel az árokparton. Más szóval állása elvesztése előidézné a halálát. A gazda szereti a kedvére való betegséget, ámde irtózik a haláltól. A nyavalya, melybe nem lehet belehalni, neki az élvezet egyik fajtája. Nem kétséges, ha bebeszéljük neki, hogy a kór a sírba viszi, gyáva ember lévén, vacogni kezd félelmében. S ez a hidegrázás úgy elmulasztja a baját, mintha nem is lett volna. Ha meg nem, hát nem. Akkor itt a vég.
Azonban bármennyire ostoba vagy beteg is, az én mesterem meg nem változik. De hát kiskoromban mégiscsak a házába fogadott. Egy régi kínai költő, alamizsnáért cserébe, megmentette jótevője életét. Akkor én, a macska, hogyne törődnék az én uramnak állapotával? Sajnos közben majdnem elszalajtottam egy figyelemre méltó eseményt, mely ismét a fürdő felé irányította elkalandozó gondolataimat.
A fürdő gyógymedencéjében hirtelen óriási hangzavar támad. Mindenki szitkozódik. Odafordulok, hogy szemügyre vegyem: talán valami veszekedés tört ki ottan? Látom, hogy az egész csupasz társaság egy csomóba préselődött a lefolyónál, de úgy, hogy egy tűt nem lehet leejteni közöttük. Szőrös lábak és pucér fenekek összegabalyodva rángatóznak.
Már esteledik ezen az ősz eleji napon, és a fürdőben egészen a mennyezetig sűrűn gomolyog a gőz. Ebből a vastag ködből harsog a szörnycsapat üvöltése: "Forr! Forr!" Kiáltások marcangolják a fülemet jobb és bal felől egyszerre, s a fejemben a hangzavar összekavarodik. Van itt mindenféle színű hang: sárgán szűkölő, feketén vad, kéken visongó, vörösen követelő, s ahogy ezek egymásba keverednek, leírhatatlan zajjal töltik meg a fürdőházat. Zűrzavar, kétségbeesés; másutt ilyet sohasem lehet hallani. Egyszerűen lenyűgöz, földbe gyökerezett lábbal állok, és képtelen vagyok levenni a szememet e látványosságról.
Az óbégatás tetőfokára hágott, ennél hangosabb tán nem is lehetne, amikor egy termetes fickó átvágja magát a tömegen, jobbra-balra taszigálva a körülötte lévőket. Jó egy fejjel kiemelkedik a többiek közül, sőt akkora bajusz konyul vérvörös ábrázatára, hogy el sem lehet dönteni: az arcot illesztették-e a bajuszhoz, vagy a bajusz nőtt ki az orra alól. Öblös, repedtfazék-hangon elordítja magát:
- Hé! Hideg vizet gyorsan! A fürdő felforr! Állítsák már el a forró vizet!
Ez a zavaros tömegből kimagasló, harsogó jelenség úgy betölti az egész fürdőházat, mintha más nem is lenne jelen. Emberfeletti. Nietzsche Übermensche. Szörnyek fejedelme. Ördögök vezére. Míg bámulom, valahonnan a medence mögül felharsan az "Igenis!".
A termet annyira megülte a gőz, hogy nem is látom, ki szólt. Ahogy jobban kimeresztem a szememet, felfedezem a fürdőszolgát, amint éppen egy nagy szénrögöt kettéhasít, hogy a kemencébe vesse. A kazánajtó kinyílik, s az égő szén megvilágítja a bebugyolált fürdős fél oldalát, s mögötte a pirosló téglafalat, mely eddig árnyékban volt.
A látvány olyan félelmetes, hogy gyorsan leugrom az ablakból és uzsgyi haza. Hazafelé szaladtomban gondolkodom. Íme hát a tömeg, mely az egyenlőség vágyától vezettetve kivetkezik ruhadarabjaiból. És mégis akadt az anyaszült meztelenek között egy hős, aki kiemelkedett a kisemberek tömkelegéből. Hogy aztán mi lett vele, azt nem tudom, de hiába, az egyenlőség még a csupaszok között is megvalósíthatatlan.
Hazaérve minden csendes, a mester a fürdőtől felhevülve és kipirulva vacsorázik. Mikor megpillant engem, amint felhágok a verandára, így szól:
- Hol csavaroghatott eddig ez a léha állat?...
Odatekintek az asztalra: vajon miből telik neki két fogásra is? Az egyik tálon sült hal. Nem tudom, mifélefajta, de tegnap még biztosan Odaiba környékén úszkálhatott, míg ki nem fogták. Az előbb kifejtettem, hogy a hal milyen erős és egészséges. Bármennyire is az, úgy látszik, a sütés-főzést mégse bírja. Persze ez még mindig jobb, mint lassan elfogyni a betegségben vagy a végelgyengülésben. Ezekkel a gondolatokkal helyezkedem el az asztal mellett, hogy kéznél legyek, ha valami adódna. Úgy tettem, mintha nem is néznék oda, de azért figyeltem. Aki nem tud úgy tenni, mintha nem is nézne oda, sohase jut sült halhoz.
A mester még egy kicsit piszkálgatta a halat, de aztán látszott rajta, hogy nem ízlik neki, mert a pálcikáját is letette. Az asszony, aki vele szemben ült, egy szó nélkül meredt rá, fel-le mozgó állát, ádámcsutkáját tanulmányozta nagy buzgalommal.
A férje hirtelen rászólt:
- Te! Üss csak egyet a macska fejére!
- Miért?
- Ne törődj vele, csak üss rá egy kicsit.
Erre az asszony tényleg megkoppintotta fejemet a tenyerével. Csöppet sem fájt.
- Nem nyávog.
- Hah.
- Na, még egyszer...
- Akárhányszor csinálom, egyre megy, nem? - A nő leeresztette a kezét.
Én meg mit tegyek: csak vártam csendesen. Mélyértelmű macska vagyok, mégis kissé nehéz felfognom, mire volt ez jó. Hogy lehetne megtalálni az okát - sem az asszony, sem én nem tudtunk rájönni. A mester, miután nem következett be a várt hatás, kicsit megneheztelt.
- Hallod-e! Akkorát üss rá, hogy egy kicsit nyávogjon.
A feleségen látszott, hogy nincs kedve hozzá.
- És akkor mi van, ha nyávog? - kérdezte, de közben a keze megint eljárt. Amennyire én látom, az egésznek semmi értelme. Vajon az szerez örömet a gazdámnak, ha nyávogok? Ezt a bolondot, hát mért nem szólt rögtön? Hiszen akkor nem lett volna szükség az ütlegelés ismételgetésére. Minek kell engem nyaggatni? Másnak parancsolgat, hogy üssön fejbe, pedig csak ő maga tudja, hogy mi a célja vele! Tisztázzuk: az ő dolguk, hogy ütnek, az enyém meg a nyávogás. Ő elvárja tőlem, hogy tegyem, amit kíván, ám úgy gondolja, hogy ezt velem szükségtelen tudatnia. Ez a legnagyobb fokú arcátlanság. Nem tartja tiszteletben a másik személyiségét. Hülyének néz engem, a macskát. Még ha Kanedáék művelnének ilyesmit, az hagyján, de a meztelen egyenlőségben hívő gazdámtól ez rettenetes aljasság.
Valójában nem is hiszem, hogy ilyen elvetemült lenne. Nem rosszindulatból adta ki a parancsot. Úgy sejtem, hogy inkább tudatlanságból, hiszen annyi esze sincs, mint egy szúnyoglárvának.
Ha valaki sokat eszik, világos, hogy a hasa megfeszül. Ha megvágják - vérzik. Ha megölik - meghal. Elhamarkodottan arra következtethetett mindebből, hogy ha valakit ütnek - nyávog. Kár, hogy ez már nem illik bele az elméletbe. Mert hiszen ezek szerint aki a folyóba esik, az biztosan belefúl, aki rántott halat eszik, hasmenés fogja el, aki fizetést kap, az hivatalt is hozzá, aki sokat olvas, megokosodik. Jól megjárnák az emberek, ha mindez bekövetkezne!
Engem nagyon feszélyez az, hogy elvárják: nyávogjak, amikor ütnek. Egy macskát nem lehet annyiba venni, mint a medzsirói templom toronyóráját. Mindezt magamban végiggondolva, végül mégis nyávogtam egyet - rendelésre, ha a gazdámnak ez olyan jó... A mester erre a feleségéhez fordult:
- Mondd, ez a hang indulatszónak vagy hangutánzónak minősíthető?
A nőt készületlenül érte a kérdés, így hát hallgatott. Szerintem azért kérdezhetett ilyet a gazda, mert még mindig nem tért magához a fürdő okozta vértolulásból.
Különben a környéken jól ismerték a különcségéről és idegbajosként tartották számon. Tudta ezt a mester is, de megvolt a magához való önbizalma: "Még hogy én lennék idegbajos? Még mit nem: a többiek azok - mindnyájan." Így gondolkozott. S ha a környékbeliek lekutyázták, nem akarván alulmaradni, a mester egyszerűen disznócsürhének nevezte őket. Micsoda alak! Lehet, hogy félig sem figyelt oda, amikor feltette ezt az értelmetlen kérdést, de ha a feleség oldaláról nézzük, nem vitás, hogy az ilyen ember zavarodott elméjűnek tekinthető. Ezért hallgatott aztán a nő is úgy, mint aki nem kap levegőt. Persze nekem sem jutott eszembe semmi értelmes válasz. A gazda ennek láttán nagyot ordított. Az asszony összerezzent.
- Igen? - mondta.
- Mi az, hogy "igen"? Indulatszó vagy hangutánzó? Na, melyik?
- Melyik, melyik! Micsoda ostobaság! Hát nem mindegy?
- Már hogy lenne, amikor hazai nyelvészeinket manapság állandóan ez foglalkoztatja! Igen fontos probléma ez!
- Ne mondja! A macska nyávogása? A miau talán japán szó?
- Hisz éppen ez az. Ezt kutatja az összehasonlító nyelvészeti tudomány!
- Úgy... - Az asszonynak megvan a magához való esze, belátja hát, hogy az ilyesmi őt nem érintheti. - Na és maga tudja?
- Nehéz kérdés, nem lehet rá kapásból válaszolni - így Kusami mester, s közben a már említett sült halon nyammog, majd a másik tányér felé fordul és a disznósültet kezdi falatozni krumplival.
- Ez disznóhús?
- Az, disznó.
- Fuj... - A mester mély megvetéssel felhabzsolja. - Na, iszom még egy csészével! - S azzal odatolja üres csészéjét az asszony elé.
- Sokat iszik ma este. Egészen nekivörösödött!
- Iszom, na. Tudod-e, hogy mi a világon a leghosszabb szó?
- Aha. A hosodzsinonyudoszakinokanpakudadzsódaidzsin1... nem?

1 "A császár és a főminiszter volt főtanácsadója."

- Az egy rang. De a leghosszabb szót ismered?
- Vízszintesen írják?
- Ühüm.
- Tudhatná, hogy nem értek külföldiül. De már elég a szakéból. Lásson hozzá a rizshez.
- Dehogy. Még iszom egyet. Megmondjam, mi a leghosszabb szó?
- Igen, de aztán a rizs következzen!
- Nohát: Arkhaiomeleszidonophrunikherata!
- Ennek semmi értelme.
- Dehogy nincs. Ez egy görög szó.
- És mit jelent?
- Azt nem tudom, de ha leírom, tíz centi hosszú.
Ha más mondaná ezt, abból az ital beszélne... magánál van vajon a mi gazdánk? Igaz, hogy ma este többet iszik a szokásosnál. Általában beéri két csésze szakéval, de most már a negyediknél tart. Már kettőtől is kivörösödik, most meg, hogy azt is megduplázta, olyan az arca, mint a tűzláng. Szánalomra méltó. Mégse hagyja abba:
- Na még eggyel!
Az asszony ezt már túlzásnak érzi. Aggódni látszik.
- Már éppen elég volt. Érje be ennyivel, mert rosszul lesz.
- Dehogy leszek rosszul. Mostantól sokat fogok inni. Ómacsi Keigecu is arra biztat, hogy igyunk csak...
- Kicsoda ez a Keigecu?
- Keigecu élvonalbeli kritikus. Ha ő azt mondja, hogy igyál, akkor inni kell.
- Ne bolondozzék már. Keigecu ide, Keigecu oda, nem szép tőle, hogy ivásra ösztökél olyanokat, akik aztán rosszul lesznek tőle.
- És nemcsak az ivásra ösztökél! Mulatozásra, szoknyavadászatra, csavargásra is!
- Ez aztán igazán nem járja! Még hogy egy élvonalbeli kritikus! Hát nincs felesége-gyereke neki? Szép dolog, mondhatom!
- Nincs abban semmi rossz. Dőzsölnék én akkor is, ha ő nem bujtogatna rá. Ha lenne pénzem...
- Örüljön neki, hogy nincs. Elképzelni is borzasztó, ha maga kicsapongásra adná a fejét!
- Ha ennyire rosszallod, jó, nem teszem, de helyette lásd el rendesen a férjedet, hallod! Vacsorára még jobbakat ehessen!
- Abból, amit hazaad, ennyire telik.
- Nofene... csakugyan? Ha így áll a dolog, majd csak akkor dőzsölök, ha több pénzem lesz. És ma este már nem iszom több szakét. - Még valami mosolyféle is játszott az arcán, amint odatartotta a tálkáját az asszony elé, hogy töltse tele. Három tálka teás rizst kebelezett be egymás után.
Jómagam aznap este három falat disznóhúshoz meg annak a névtelen sült halnak a fejéhez jutottam.

Nyolcadik fejezet

Kerítéskerülési testgyakorlatom ismertetésekor futólag már kitértem a bambuszkerítés leírására. Ez fogja körbe ugyanis a gazdám kertjét. Azon túl ott a szomszéd ház, a déli szomszédé, bizonyos Dzsiróé, hiba lenne azonban őt lebecsülni. A lakbérek errefelé kétségtelenül alacsonyak, de Kusami tanár úr azért nem akárki, és nem is állna szóba akárkivel a kerítés túloldalán.
Verandánkkal átellenben, a kerítésen túl, öt-hat ciprus szorong egy tízlépésnyi széles telken. Ránézvést olyan ez, mint valami pompás erdőség, amelynek egyik ligetében mesterem pergeti napjait a zsivajgó világtól elvonulva, kunyhója mélyén, hol társa a magány és az elhagyatottság, valamint macskája, kinek még neve sincsen.
Csakhogy a ciprusok ágai mégsem olyan tömöttek ám, mögöttük könnyűszerrel megpillantható a Daruvár nevű hajlék avítt teteje. A fogadó hangzatos nevet visel ugyan, de valójában olyan szegényes, hogy alaposan meg kellene erőltetnie képzelőerejét annak, aki feltételezné, hogy jobb úriember beteszi oda a lábát. Ha az amott nemes madarak nevét viseli, az én gazdám háza valósággal sárkányfészekszámba megy. És miért is ne neveznénk annak, hiszen a nevekre nem rónak ki adót. A kerítés meg a telek aztán tovább halad kelet-nyugati irányba, majd fölkanyarodik északnak, hogy keletről is határolja gazdám sárkányfészkét. Ez a zug szolgáltatott aztán okot a villongásokra.
Míg a déli oldalt ciprusok őrzik, az északi határon hét-nyolc császárfa sorakozik. Meglehetős vastag a derekuk, majd két arasz, bizony jó árat adna értük a cipész, mert a getának talpat lehet faragni belőlük. Ám bérelt ház lévén, a kínálkozó lehetőség megvalósíthatatlan terv marad. Vérzik a szívem a gazdámért. A múltkor itt járt az iskolaszolga és letört egy ágat. Később, amikor új getában jelent meg, elmondta, hogy abból a fából faragta. Arcátlan fickó. Szóval nőnek itt ezek a fák, és nekem, de még a gazdám családjának sem hajtanak semmi hasznot. Alkalom szüli a tolvajt - tartja a mondás, ám erre az esetre csak megszorításokkal érvényes: alkalmatlanságból származik a tisztesség. A császárfa ugyanis ilyen körülmények között fabatkát sem ér.
De nem az én gazdám a bolond, sem nem én, hanem a tulajdonos, Denbei. Ahelyett, hogy körülnézne, hol egy getakészítő, könnyelműségében csak a bér beszedésén fáradozik. Viszont kicsoda énnekem ez a Denbei, hogy magamat törjem miatta? Legyen ennyi elég róla jellemzésül, térjünk csak vissza oda, ahonnét kiindultunk, vagyis hogy az a bizonyos zug villongásokra adott okot. Elmondom tehát, de nehogy a gazdámhoz visszajusson ám!
A helyzet a következő:
Az első számú hiba az, hogy ezt a telket nem védi kerítés. Egyszóval, túl szellős, bárki járhat ki meg be, fényes napvilágnál. Persze hazudnék, ha jelen időt használnék, hiszen a helyzet azóta megváltozott. Az okát viszont csakis a múltban lelhetjük fel, vissza kell tekintenünk. Még az orvosnak is ki kell derítenie a baj eredetét, hiszen hogyan rendelne különben a betegének orvosságot? Szóval kezdjük csak szépen sorjában az elejétől.
Igaz, hogy a telek széljárta hely, de hát nyáron jól jön az ilyesmi. Nem is biztonságos, de hát ahol pénz nincs, ott a tolvajtól sem kell tartani. Ugyanezért a gazdám házának sose volt szüksége védelmi létesítményekre, falra, kerítésre, karókra. Ámde az ilyesmi nagyban függ attól is, hogy túlnan miféle emberek vagy állatok telepedtek meg. Mindig meg kell bizonyosodnunk elébb arról, hogy az átellenben táborozó úriemberek kifélék, mifélék is volnának.
Nos, a tőlünk északra tanyázó uraságoknak még nem gyűlt meg a bajuk a rendőrséggel, de igazán túl sokan vannak, valósággal hemzsegnek. Földreszállt Felhő - így nevezik ezt a magániskolát, ahol nyolcszázukat nevelik, hogy még jobban megúriemberesedjenek, s ennek fejében beszednek tőlük fejenként havi két jent.
Az intézmény neve Földreszállt Felhő, ám hiba lenne ebből arra következtetni, hogy a növendékek földre szállt angyalok volnának. A hangzatos név annyit ér csupán, mint a Daruváré, ahol nem tanyáznak a névadó büszke madarak, vagy a Sárkányfészeké, amelyben macska lakik. Hasonlatosképpen következtethetünk arra is, hogy ha a tanároknak és tudósoknak kikiáltott népség olyan tökkelütött, mint az én Kusami gazdám, a Földreszállt Felhő iskoláját látogató úrfiak sem lehetnek kiválóságok. Aki nem hiszi, járjon utána: töltsön el vagy három napot a gazdám fedele alatt.
Térjünk vissza oda, ahonnét elkezdtem - szóval nincs bekerítve az a bizonyos telek. Ennek okából a Földreszállt Felhő növendékei - a riksásék Setét nevű macskája módjára - belopakodnak a császárfák alá. Ott aztán tereferélnek, falatoznak, heverésznek a gyepen - szóval ezzel-azzal eltöltik az időt. Otthagynak mindent, amit feleslegesnek tartanak, a tízórai csomagolását, ócska újságpapírt, még elnyűtt papucsokat és getákat is. Szórakozott gazdám eleinte egész jól tűrte mindezt, anélkül hogy különösebben felemelte volna a szavát ellenük. Vagy nem vett róluk tudomást, vagy csak úgy tett - nem tudom.
Az oktatás áldásos hatása alatt azonban a diákok egyre emberesedtek. Az északi térfélről elharapóztak dél felé, miként a selyemhernyó rágja ki magát a gubójából. Lehet, hogy önök úgy vélik: nem a megfelelő kifejezés, hogy "elharapóztak", de én egyszerűen nem találok rá más szót. Esetleg mondhatnám azt is, hogy úgy tesznek, mint a nomádok, akik folyton vizet és füvet keresnek. Egyszóval, elhagyták a császárfák vidékét és előrenyomultak a ciprusok irányába. Márpedig az a tájék éppen szemben van a nappali szobánkkal, épp ezért eleinte csak az orcátlanabbja mert odáig hatolni. Pár nap múltán azonban a szemtelenek megokosodtak. Ilyen hátborzongató eredménnyel jár a művelődés! Bizony, semmihez sem mérhető! A fiatalurak még azzal sem törődtek, hogy szem előtt vannak, nem átallottak nótázni sem. Pontosan nem emlékszem, hogy miket énekeltek, de hogy nem klasszikus darabokat, az bizonyos, mert a nótájuk igencsak lármásan és közönségesen hangzott.
Nemcsak a mesterem döbbent meg, jómagam sem győztem bámulni az úrfiak hozzáértését. Kénytelen voltam fülemet hegyezve figyelni rájuk. Legyen szabad felhívnom a tisztelt olvasó figyelmét: ha bámulunk valamit, attól még rosszallhatjuk. Így vélekedhetett a gazdám is, mert két-három alkalommal is előugrott a rezidenciájából és elűzte őket. Rájuk kiabált, hogy semmi keresnivalójuk itten, takarodjanak.
Figyelembe kell azonban vennünk, hogy művelt fiatal emberfőkről van szó, akik az ilyesmit eleresztik a fülük mellett. Ha elkergették őket - visszajönnek. Ha már itt vannak - nótáznak egyet vidáman. Nagy hangon fecsegnek, méghozzá olyan válogatatlan kifejezésekkel, ami egyáltalán nem illik úriemberekhez. Csak úgy repked a "hallod-e, koma" meg a "tudja a fene". Azelőtt ilyen szavakat csak bizonyos foglalkozásokban használtak: a fogdmegek, a lézengő hordárok, a fürdős alkalmazottak nyelve volt ez. A huszadik században azonban, úgy látszik, a művelt fiatalemberek stílusához elengedhetetlenül hozzátartozik. Vannak, akik úgy magyarázzák ezt a jelenséget, hogy amit egykor lenéztek, az a világ fordultával éppen hogy megbecsültté válik, akárcsak a testedzés. Egyszer a mester elkapott egyet a legfondorlatosabb urak közül, és sarokba szorította.
- Mit keresel te itt?!
Az meg rögtön elfelejtette e szépséges kifejezéseket, s a közönséges, megszokott módon válaszolt:
- Azt hittem, kérem, hogy ez az iskola füvészkertje.
A gazdám jól lehordta, majd szélnek eresztette, ugyanis amíg tárgyalt vele, fognia kellett az ördögfattya ruhaujját, nehogy elszaladjon. A mester azt hitte, hogy jól megmondta a magáét, most már minden rendben lesz. Viszont már Nü-kua kora, vagyis ősidők óta ismeretes, hogy nem az következik be, amit várunk. A gazdám megint hoppon maradt. A diákok ugyanis hamarosan rászoktak, hogy észak felől behatolva a telekre, átvágjanak egyenest a mi kertünkön s a kertkapunkat használva jussanak ki az utcára. Hallod a nyikorgást - vendég jön, véled -, de csak nevetést hallani a császárfák felől. A helyzet egyre nyugtalanítóbb. A művelődés igazán mesés hatású. Háborgó szívű mesterünk tehetetlenségében bevette magát dolgozószobájába és tiszteletteljes iratot szerkesztett, melyben a Földreszállt Felhő igazgatójához fordult avégett, hogy rendszabályozná meg növendékeit. A címzett hasonló hangnemben válaszolt a gazdámnak és türelmét kérte addig is, míg kerítést nem állíttat. Nemsokára megjelent két-három ember, és félnapi munkájuk nyomán létrejött egy alig egy méter magas tákolmány a gazdám portája és a Földreszállt Felhő között. Megkönnyebbülvén, a mester örvendezett. Meggondolatlanul. Mert ekkora kerítés nem lehet akadály a fiatalurak előtt...
Élvezet nézni, ahogy a bolondját járatják valakivel. Igaz, hogy a magamfajta macskát is bosszantják - nálunk a kislányok lelik kedvüket ebben -, de az ám az igazi, ahogy ezek a Földreszállt Felhő-beli úrfiak ingerkednek Kusami tanár úrral. Az ilyesmi csak neki nem nyeri el a tetszését.
A bosszantás lélektanilag két feltételre bontható. Az egyik, hogy az ugratás céltáblájául szolgáló személy ne legyen közömbös a dolog iránt. A másik, hogy a szemtelenkedők erőben és számban felülmúlják áldozatukat.
A minap a mester az állatkertben járt, s amint hazatért, rögtön beszámolt egyik élményéről, amely mély benyomást tett rá. Jómagam is odafigyeltem, hogy halljam, miről van szó. Nos, a teve és egy kiskutya összekapott. De hogyan! Az eb a teve körül karikára forgott, úgy ugatta, ám az rá se hederített, csak álldogált rendületlenül, hátán a púpjával. Csaholhatott, őrjönghetett a kutya, minden igyekezete megtört a teve nyugalmán. Erre aztán jobbnak látta, ha lecsillapodik.
Jót nevetett gazdám a teve közönyén, de a mi esetünkben éppenséggel kitűnő példát szolgáltat. Vagyis: legyen bár a kötekedő mégoly fortélyos, tehetetlennek bizonyul azzal szemben, aki úgy tud viselkedni, mint a teve. Ha már itt tartunk: éppilyen kilátástalan lenne ugratni az oroszlánt vagy a tigrist, mivel ezek meg túl erősek és azonnal visszaadják a kölcsönt. Az az igazi élvezet, mikor az áldozat vicsorog dühében, ám mérgelődhet, ahogyan csak akar, mi biztonságban vagyunk felőle.
Sokféle válasz van arra, hogy miért élvezetes bosszantani valakit. Először is agyonüthetjük vele az időt. Különösen amikor annyira unatkozunk, hogy már a bajuszunk szálait számolgatjuk. Volt egyszer egy rab, aki unalmában egyebet sem tett, mint hogy háromszögekkel firkálta tele börtöne falát. Az unalomnál tűrhetetlenebb érzés nincs a világon. Ha nem adódik valami tevékenység, amely felfrissít, a lét elviselhetetlen. Nos, a mások bosszantása éppen az a foglalatosság, mely felélénkít. Persze csak akkor, ha a partner hagyja magát bolondítani, hajlandó dühöngeni, mérgelődni a kedvünkért.
Régen főleg nagyurak mulatsága volt az efféle, akik nem vették emberszámba a többieket, ma meg a fiataloké, akik olyan idétlenek - hiszen jószerivel gyerekek még -, hogy egyéb sem érdekli őket, mint az unaloműzés. Meg aztán azt sem tudják még, hogy mire használják életerejüket.
Az ugratás továbbá kiválóan alkalmas annak bizonyítására is, hogy ki van fölényben. Igaz, lehet a hatalmat úgy is éreztetni, hogy kivégzünk, meghurcolunk, tömlöcbe vetünk másokat, ám ilyenkor a hatalom e cselekedetek véghezvitelére szolgáló eszköz csupán és a végeredményből válik világossá, hogy végül is ki volt az erősebb. Sok esetben igen kívánatos a hatalom fitogtatása, mégse szeretnénk, ha másoknak ez túlságosan ártalmára lenne. Ilyenkor a legmegfelelőbb a bosszantás. Tényszerűen egyébként sem bizonyítható, hogy különbek vagyunk másoknál, anélkül hogy néhányukat meg ne sértenénk. Ha bizonyosak is vagyunk saját kiválóságunkban, váratlanul megcsappan a gyönyörünk, ha kiderül, hogy ez nem is olyan nyilvánvaló.
Az ember vágyakozik az önbizalomra akkor is, ha ez a kívánsága nem egykönnyen teljesülhet, s nem nyugszik addig, míg a gyakorlatban próbára nem tehette. Különösen azok ragadják meg az alkalmat, hogy maguk felől bizonyosságra jussanak, akik közönségességükben tévelyegnek, mert sehogy sem tudnak megnyugodni önbizalom híján. Éppen úgy, minta dzsúdósok, akiknek időnként valakit földhöz kell teremteniök. Ezek közül is, akik bizonytalanok, keresnek valakit, aki náluk gyengébb, azt sem bánják, ha teljesen kezdő még, csak egyszer legalább odavághassák. Ezek igen veszélyesek, mert éppen ebből a célból járják az utcákat.
Sorolhatnám tovább, de hosszadalmas lenne, engedelmükkel rövidítek. Ám aki tanulni akar, jöjjön csak el hozzám, de hozzon magával egy doboz szárított halat is. Bármikor rendelkezésére állok. Fenti magyarázataim összegzéséül íme itt a következő tétel: ugratásra legalkalmasabb az állatkerti majom, valamint a tanárember. Ámbár ez az összehasonlítás sértő. Nem a majomra, hanem a mesterre nézvést. Viszont óhatatlanul adódik. Gondoljanak csak arra, hogy mint tudjuk, a majmot láncon tartják. Vicsoroghat, kaffoghat, mégsem kell félni tőle. A tanárembert nem tartja vissza a lánc, viszont helyette köti a havi fizetése. Épp ezért nyugodtan lehet bosszantani, nem ugrik neki a diákoknak. Nem is lép ki a munkahelyéről, hiszen ha ehhez volna bátorsága, eredetileg se süllyedhetett volna ilyen keserű sorba.
Az én gazdám - tanár. Igaz, hogy nem a Földreszállt Felhő iskolájában, de mégis az. Kiválóan alkalmas céltáblája a bosszantásnak, baj nélkül lehet a rovására elkövetni. A Földreszállt Felhő növendékei meg - gyerekek. Ha másoké alá borsot törnek, a maguk orrát fennebb hordhatják és művelődésük eredményeképpen igénylik, hogy jogot formálhassanak az efféle szórakozásra. Továbbmegyek: ha nem vezetik le testi-lelki energiájukat az ingerkedéssel - és erre a célra ez a legmegfelelőbb -, fölgyülemlik bennük a tízperces szünetekben, és később mindenféle rosszra vezet. Figyelembe véve tehát a körülményeket, nincs abban semmi kivetnivaló, hogy a mester mérgelődik, a diákok meg ingerlik őt. Az ostobaság teteje, a szűklátókörűség netovábbja az, hogy ezen a mester annyira megütközik.
Hallgassanak ide, a következőkben részletesen elbeszélem, hogyan is bosszantották a gazdámat a Földreszállt Felhő növendékei, s milyen ostobán dühöngött ő emiatt. Remélem, fel tudják magukban idézni azt a kerítésszerű tákolmányt, melyről már szóltam. Egyszerű és szellős kerítés ez. A magamfajta könnyedén ki-be jár rajta. De persze az iskolaigazgató nem is macskák, hanem a diákok miatt vette a fáradságot, hogy embereket fogadjon a felállítására. Így az intézetében nevelt fiatalurak ugyanis nem járhatnak át a telekre. És csakugyan: a szél akármilyen könnyedén átfújt rajta, emberi lény nem férkőzhetett a résein keresztül. Ez még olyan híres szemfényvesztőnek is nehéz lett volna, mint a Csing-birodalombeli Csang Sicun. Úgy berekesztették a méteres, négyzet alakú nyílást bambuszfonadékkal, hogy ember számára áthatolhatatlanná vált. Így már érthető, miért helyeselt annyira magában és miért örvendezett a gazdám. Csakhogy miközben ekképp okoskodott, a logikájában a kerítés híját felülmúló jókora rés támadt. Azon akár egy óriás is átfért volna. A következő feltételezésből indult ki ugyanis: a kerítés azért van, hogy ne hágjuk át. A diákokon kívül mindenki számára világos volt, hogy a határt megvonták, és - bármilyen silány kerítés képében jelent is meg - esze ágában sincs senkinek, hogy azt megsértse. A gazdám arra a meggyőződésre jutott, hogy ezek után nem akad senki, aki ezt a megállapodást felrúgva háborgatná őt. Elhamarkodottan úgy ítélte meg a helyzetet, hogy még egy kifutófiú sem vetemedne ilyesmire, tehát semmi oka az aggodalomra. Hiszen aki nem macska, hogyan is hatolhatna át a bambuszfonadékon, hát még hogy megmássza vagy átugorjék felette!
Pedig hát épp itt van a lényeg: ez még sportnak is pompás!
A kerítés elkészültének másnapján a diákok éppúgy ugráltak át az északi szabad területre, mint ahogy azelőtt átballagtak. De azért olyan mélyen nem hatoltak be, hogy a nappali szobából megláthassák őket. Körültekintően vigyáztak - ha üldözésre kerül a sor, jusson idejük a menekülésre. Ezért aztán csak olyan terepen cirkáltak, ahol nem fenyegette őket az elfogattatás veszélye. A mester tőlük távol, a keleti oldalon tartózkodott dolgozószobájában és fogalma sem volt róla, mi folyik ott, ahová a szeme nem lát el. Csak két lehetősége lett volna, nem több, a tettenérésre. Ha a kertkapunál követi a beszögellést és jobbra fordul az ellenkező sarok felé, megpillanthatta volna őket, amint az északi részen cirkálnak, valamint az illemhely ablaka is kilátást nyújtott volna a határátlépés színhelyére. Nos, az utóbbi figyelőállásból egy pillantással felmérhette volna, hol és mi készül, de nem sokat ért volna vele, hiszen léptei zaját jól lehetett volna hallani. Minek leselkedne tehát folyton az árnyékszék ablakából? Annak sincs értelme, hogy a kertkapu felől próbálkozzék, hiszen az ellenség így gyorsan elillan. Ehhez ki kellene lépnie a munkahelyéről, hogy minden idejét a vadászatnak szentelhesse.
A gazdám számára különösen kedvezőtlen volt, hogy a dolgozószobájából csak az ellenség hangját hallotta, anélkül hogy láthatta volna őket, az ablakból pedig nem tudta rájuk tenni a kezét. Az ellenség ezzel tisztában volt és a következő stratégiát dolgozta ki.
Mikor felderítették, hogy a mester bevette magát a dolgozószobájába, kiabáltak, ahogyan csak a torkukon kifért. Igyekeztek, hogy a mester lehetőleg minél jobban hallja, miképpen csúfolják. A hangok forrása azonban felderíthetetlen maradt. Nehezen lehetett megállapítani, hogy a kerítésen innenről vagy túlról hangzott-e a gúnyolódás. Amint a gazdám előjött, a diákok már odaát voltak és ártatlan arccal színlelték, mintha még nem is jártak volna a kerítés másik oldalán. Mikor pedig kiment az árnyékszékre... jaj, mostanában annyit írok erről az illetlen helyről, de biztosíthatom önöket, egyáltalán nem jószántamból. Igazán nehezemre esik, de mivel a háborúság hiteles lejegyzéséhez e színér is hozzátartozik, el nem hagyhatom. Szóval, amint felderítették, hogy a mester kivonult az árnyékszékre, feltétlenül a császárfák körül lebzseltek épp azért, hogy ellenségük szeme előtt legyenek. Erre aztán a gazda akkorát kurjantott, hogy a szomszédság is beleremegett, mire a szemben álló fél sietség nélkül, rendezetten visszavonult az arcvonal mögé, saját támaszpontjára. Harcmodoruk teljesen összekavarta a gazdámat. Már-már biztosra vette, hogy a markában vannak, rohant is a botjával kifelé, ám egy teremtett lelket sem talált. Ennélfogva visszament, de onnan, az ablakból megint csak megpillantott kettőt-hármat kínzói közül. Megint hátrakerült evégett - ismét hiába. Pedig az ablakból nézve mindig ott voltak. Ide-oda szaladgált, az eredmény ugyanaz. Kifárasztotta ez a szakadatlan harci tevékenység. Már maga sem tudta, hogy mivé legyen: tanár-e hát, vagy a csatározással kell ezután foglalkoznia?... Mindez hatalmas vértolulást idézett elő a fejében. A következőkben ismertetendő incidens akkor történt, mikor ez a vérhullám éppen tetőzött.
Incidens általában akkor történik, ha valakinek az agyát elönti a vér. Ebben a pontban megegyezik egymással Galenius és Paracelsus, nem nyilvánított eltérő véleményt a kínai régiség kitűnő orvosa, Pien Csüe sem. Legföljebb az képezheti vita tárgyát, hogy mi légyen az, ami ilyenkor az agyba felnyomakodik.
A régi európai hagyomány szerint testünkben négyfajta nedv kereng. Az első a harag nedve. Ha ez a fejébe száll, az ember dühbe gurul. A második a közönyé. Ez meg eltompítja az észt. A harmadik a melankólia, mely elsötétíti az ember elméjét. Az utolsó folyadék a vér, mely megeleveníti magjainkat. A civilizáció előrehaladtával a harag, a közöny és a melankólia nedve - ki tudja, mikor - elapadt, azt mondják, manapság csupáncsak a vér forog körbe-körbe.
Ha így áll a dolog, nem lehet más egyéb, ami elönti az agyat, mint a vér. Ennek mennyisége egyénenként ki van szabva, mindenkinek jelleme, vérmérséklete szerint. Kinek több, kinek kevesebb. Egy embernek átlag öt pint öt iccényi vér jut. Ha méregbe jön az illető, ez mind a fejébe száll, ott erőteljes pangást idéz elő, míg a vérevesztett részek kihűlnek.
Valami hasonló történt a minap is, amikor a tüntetők felgyújtották a rendőrbódékat, és minden posztos rendőr a kapitányságra futott, hogy ott gyűljenek össze, az utcákon meg egy se maradt.1 Orvosi nyelven ezt a jelenséget nevezzük rendőrrekedésnek vagy karhatalmi pangásnak.

1 Az orosz-japán háborúnak véget vető portsmouthi szerződés (1905. szeptember 5.) által kirobbantott tokiói tüntetésekről van szó.

A vértolulást gyógyítandó, ismét el kell oszlatni a testrészek között arányosan a vért, helyreállítva a rohamot megelőző helyzetet. Nyilvánvaló, hogy ez nem megy másként, mint ha a felfelé folyást lefelé irányítjuk. Ennek különféle módozatai vannak. Gazdám néhai édesatyja még megnedvesített törülközőt tett a fejére és úgy melegedett a parazsas csöbör mellett. A hideg fej és a forró láb ugyanis a hosszú élet titka egy régi kínai orvosi könyv szerint, és a fejre tekert nedves kendő segítségével elérhető, hogy hosszú életünk legyen. De hanem így járunk el, van még egy másik módszer is, melyet a papok alkalmaznak. Közülük ugyanis sokan úgy élik le életüket, hogy úttalan utakon bujdosnak - ennek abban lelik értelmét, hogy amiképpen a víz vándorol a fellegekből a földre, majd ismét vissza, ők sem akarnak egy helybe lekötve élni. Az ilyen vándorló szerzetes mindig valami fa alatti kövön telepszik meg. Egyáltalán nem az önsanyargatás vágya vezeti őt erre - ily módon leülepszik benne az, ami túlságosan feltolult. Maga Hui-neng, a Zen-szekta hatodik pátriárkája találta ki ezt a titkos módszert, miközben a rizst főzte. Tegyenek egy próbát - üljenek a sziklára. Félreérthetetlenül érzik majd, ahogy kihűl az ülepük. Amint a hátsó hideg, leszalad belé a fejben összetorlódott vér és megindul a maga természetes körforgásának az útja. A módszer hatásosságát illetően semmiféle kétségeskedésnek helye nincs.
Szóval ilyenformán alkalmazzák a különb-különb eljárásokat, melyeket mind avégett fundáltak ki, hogy a felszökő véráramot lefelé szorítsák. Sajnos azonban a vér felbuzdítására még igazán jó módszert nem találtak. Általánosságban szólva, a vértolulás amúgy se kívánatos jelenség, semmi haszon nem származik belőle. Bizonyos esetekben azonban elhamarkodott ítélkezés volna ezt így kijelenteni. Vannak olyan foglalkozások, melyek szívesen fogadják a gutaütéses állapotot, sőt enélkül mit sem ér az egész. Legfőképpen a költői mesterségre gondolok. A költőnek ez olyan nélkülözhetetlen, mint a gőzhajónak a kőszén. Ha az ellátmány csak egy napra is elmarad, a poéta különösebb képességek nélküli, közönséges emberré vedli, aki a kezét egyébre sem tudja használni, mint hogy a rizst a szájába lapátolja vele. Mivel a gutaütéses állapot az elme megzavarodottságát is feltételezi, nem hangzana valami jól, ha kijelentenék, hogy bizonyos mesterségek űzéséhez feltétlenül fontos, ennek okából költői gyülekezetekben ilyen kifejezéseket nem nagyon használnak. Inkább azt mondják: ihlet! inspiráció! - így mindjárt jobban hangzik. Ezt azért találták ki, hogy becsapják vele a világot, de valójában mégiscsak agyhűdésről van itt szó. Platón a pártjukra áll ugyan, mondván: ez a fajta őrület szent betegség, de hát akár szent, akár nem, az ilyenek nem illenek rendes emberek közé. Ez az inspiráció különben úgy hangzik, mint valami újonnan feltalált gyógyszer neve, de ha nekik így jó... Miként a halpástétomot krumpliból is csinálják, ahogy Kannon istenség fellelhető egy kétarasznyi korhadt fában, továbbá hasonlatosan ahhoz, hogy a kacsalevest sok helyütt varjúból főzik és a zugszállókban a lóhúst marhaként adják, az inspiráció sem egyéb, mint pillanatnyi elmezavar. Azért nem utalják őket a bolondokházába, mert csak időszakosan vesznek meg.
Viszont igen nehéz előidézni ezt az ideiglenes őrületet. Mert ha az egész életről van szó - mi sem könnyebb, mint az elmebaj. Ám ha csak akkor kívánjuk, mikor az írószerszámmal a kezünkben a papír fölé hajlunk - ez próbára tenné még a Mindenható erejét is, egyszóval meglehetősen reménytelennek látszik. Le kell mondanunk az isteni segítségről, saját erőből kell a dolgot kiviteleznünk.
A régiektől mostanáig sok tudós törte a fejét, hogy kitalálja, miként lehet őrületet kelteni, majd pedig megszüntetni. Volt valaki, aki egyszer úgy kergette az ihletet, hogy naponta tizenkét éretlen kakifügét fogyasztott el. Nézete szerint ugyanis ettől székrekedése támad, mely vértolulást idéz elő. A másik az alulról fűtött kádban pálinkázott, mert azt gondolta, hogy a kívánt állapotot csakis ezzel érheti el, hiszen nyilván vérbőség támad az agyban a forró víz és a szake együttes hatására. Ugyanő szilárdan bízott abban, hogy ha a fenti eljárás nem válik be, akkor célra vezet a forró borfürdő. Legnagyobb szomorúságára - elegendő pénze portóira nem lévén - meghalt, mielőtt elképzelését valóra válthatta volna. Végül ott van az inspiráló elnyerésének az a módja, mely a régiek utánzásában lelhető. Egy olyan tudományos alapelv alkalmazásáról van szó, mely szerint ha valakinek utánozzuk a viselkedését és cselekedeteit, lelkileg hasonulunk hozzá. Ha például összehordunk hetet-havat, mint a részeg, kis idő múlva olyan érzésünk támad, mintha valóban ittunk volna; Zen-meditációban kivárva, míg egy tömjénszál elhamvad, valósággal papnak képzelhetjük magunkat.
Régóta ismeretes az is, hogy ha nagy, ihletett géniuszok viselkedését követjük - nem fér kétség a kellő vértoluláshoz. Mint hallom, Victor Hugo úgy találta ki legjobb műveit, hogy hanyatt feküdt egy csónakban - tehát csak ennyit kell tenni: nézed a kék eget hanyatt, s a véred feltétlenül a fejedbe szökik. Robert Louis Stevenson pedig hason fekve írta regényeit - vedd tehát a tollad, hasalj le, mert jön a tolulás.
Ahány ember, annyiféle módszer, de egy sincs köztük, ami mindenki számára hatásos. Mind a mai napig lehetetlen biztosan előállítani a mesterséges őrületet. Bármily sajnálatos is, ezen nem lehet segíteni. Nem kétséges, eljön egyszer az idő, és amikor csak akarjuk, meglesz az ihlet. Az emberi kultúra érdekében türelmetlenül várom, bárcsak itt lenne már!
Úgy vélem, ennyi magyarázat éppen elég a vértolulásról, most rátérhetek a tulajdonképpeni esemény ismertetésére. Persze a nagy incidensek előtt mindig előbb kicsinyek következnek be. A történettudósok gyakran esnek abba a hibába, hogy a nagy események leírásakor elhanyagolják a kisebbek taglalását. A sátán kísértése ez. A gazdám haragja apránként adódott össze, egyre hevesebb lett, majd eszeveszett tombolásban tört ki. Ha a kifejlődés részállomásait átugorjuk, nehéz lesz megérteni, hogyan is veszíthette el ennyire a fejét. Ha nem értik világosan, nem tudom, nem becsülik-e majd alá a dolog jelentőségét az avatatlanok, akik azt gondolják, hogy márpedig ilyesmi nem történhetik meg. Hiszen akkor még a gutaütés sem egyéb, mint puszta szó. Márpedig kedvét szegné a mesteremnek, hogy bármennyire is igyekszik, nem becsülik eléggé az ő nagyszerű idegrohamát. Ámbár az esemény, melyet elbeszélendő vagyok, akár kicsinek, akár nagynak számít, nem válik különösebben a gazdám becsületére. Szeretném előre tisztázni, hogy a mester rohama hiteles, igazi őrület, ebben a tekintetben nem marad el más mögött, akkor sem, ha szereplése nem volt túlságosan dicsteljes. Különben nem olyan fából faragták, hogy adna mások véleményére, tehát mindegy neki: dicsérik-e vagy sem. Épp ezért én is nyugodtan leírhatom a történteket.
A Földreszállt Felhőben állomásozó ellenséges egységek a minap feltaláltak egy dumdum golyóhoz hasonló lövedéket és a tanítási órákat követő tízpercekben tüzet nyitottak az északi területekre. E lövedékeket labdának nevezik és hatalmas mozsártörőre emlékeztető furkókkal lőtték ki ránk. Az iskolaudvarról tartották tűz alatt a terepet, tehát semmit sem kellett a mestertől tartaniok, aki dolgozószobájában gubbasztott. Tudatában voltak annak, hogy a célpont ballisztikai szempontból kissé távoli, de éppen ez volt a taktikájuk. Mint hallom, az orosz-japán háborúban Port Arthurnál siker koronázta azt az akciót, melynek során flottánk közvetett módon üres területeket ágyúzott. Ugyanígy tagadhatatlanul eredményesnek mondható az is, hogy a labdák szépen lehullottak az üres telekre. Még fontosabb, hogy a lövéseket a diákok diadalüvöltése kísérte, melybe beleadták összesített haderejük minden elszántságát. E megrázkódtatások eredményeképp gazdám tagjaiban meghűlt a vér, s aztán megzavarodva igyekezett felfelé nyomakodni. Meg kell adni, hogy ellenségeink számítása bevált.
Mondják, élt régen egy görög író, Aiszkhülosz nevű. Ez a férfiú, kitűnő koponya lévén, közismert volt a korabeli tudós-író körökben. Ez a nevezetes fő számunkra most azért érdekes, mert kopasz volt. Nem kétséges, mi volt kopaszságának az oka: a koponya tápanyaghiányban szenvedett, ezért nem tudtak rajta egészségesen növekedni a hajszálak. E tudományos fők jó része ugyanis nagymértékben használja a fejét, viszont szegénysorban tengődik. Ennek következtében kialakul az alultápláltság állapota - felül, s lehull a haj, mind kopaszok lesznek. Mivel Aiszkhülosz tudós íróember volt, a természet rendje szerint meg kellett kopaszodnia. Szép, kerek, fényes tökfeje volt neki.
Egy napon sétálni indult anélkül, hogy bármiféle fejfedővel ellátta volna a szóban forgó kobakot, úgyhogy az ragyogva imbolygott, visszaverve a tűző napsugarakat. Nagy hiba volt így járkálnia. A kopaszságot ugyanis már messziről látni lehet, annyira világít. Ahogy a magas fa ágaiba belegabalyodik a szél, az ilyen fénylő pont is magához vonzhat valamit.
Történetünk időpontjában egyszer csak Aiszkhülosz fölé repült egy sas. Valahonnan teknősbékára tett szert és a körme közt tartotta. Ínyencfalat az bizony még a mi asztalunkon is, de már a régi görögök idejében is kemény volt a páncélja. Így aztán lehet bármilyen jóízű, ha egyszer nem tudunk mit kezdeni azzal a kemény teknőjével! Ezért van az, hogy a vendéglőkben gyakran találkozhatunk páncéljától megfosztott sült-főtt rákkal, de teknősbékával nem nagyon. Így volt már ez a régi görögöknél is.
A sas is bajban volt, mitévő legyen hát, s akkor a távolban alant megpillantott egy tündöklő pontot. Ez az! - gondolta magában. Biztosan széttörik a teknőc páncélja, ha arra a ragyogó micsodára ráejtem, aztán ha szétmegy, bekebelezhetem a tartalmát. Úgy van, úgy! - örvendett magában a jó ötletnek és zsákmányát jó magasról, se szó, se beszéd, a koponyára ejtette. A szerencsétlen művész feje puhábbnak bizonyult, és diribdarabra tört. A híres görögöt, Aiszkhüloszt így értre el a szörnyű vég.
Ami azt illeti, nem világos a sas szándéka. Tudta-e, hogy az ott egy író feje, vagy összetévesztette egy kopasz sziklával, s azért ejtette rá? Hasonlatosképpen ennek a kérdésnek a megoldása nyomán rá kell térni arra is, hogy vajon a Földreszállt Felhő harcosait össze lehet-e vetni ezzel a sassal vagy sem. És bizony a mester feje sem ragyog úgy, mint Aiszkhüloszé, avagy más kiváló személyiségé. Igaz, hogy be kell érnie egy szűk szobával, melyet dolgozószobának is alig lehet nevezni, de eltekintve attól, hogy nehezebb olvasmányok böngészése közben elnyomja az álom és lehajtja fejét, mégiscsak a tudós íróemberek fajtájába kell őt sorolnunk. Nem mondhatjuk, hogy még nem minősül annak, mert még nem elég kopasz, hanem tudnunk kell: nemsokára utoléri a sorsa, és a fejére ejtenek majd valamit. Mégis meg kell adni, a Földreszállt Felhő diákjai éppen a megfelelő időt választották ki, hogy ezt a fejet célba vegyék dumdum golyóik össztüzével. Ugyanis ha még vagy két hétig folytatják, a gazdámnál az átélt rettegés hatására fellép a tápanyaghiány, ennek következtében kopasz lesz, mint a tök vagy a mozsár, s ragyogni fog, akár a réz teáskanna. További kétheti lövöldözés eredményeképp - kétségtelen - szét is megy ez a tündöklő golyóbis, a gazdám feje. Mindezen következményeket könnyű előre látni, tehát az érintett személynek, Kusami tanár úrnak nincs más választása, mint hogy elkeseredetten harcoljon a diákok ellen.
Azon a bizonyos napon szokásom szerint kimentem a verandára délutáni alvás végett. Azt álmodtam, hogy tigris vagyok. Megparancsoltam a gazdámnak, hogy kerítsen nekem csirkehúst. Megrettenve engedelmeskedett, és máris hozta. Erre jött Meitei, és én ráripakodtam: hozzál vadlibasültet! Vadlibasültet ehetnék! Meghagytam neki, hogy a legelőkelőbb vendéglőből hozza ám, s már szinte éreztem a mártás fehérrépaillatát, a ropogós körítést, mely kiemeli a vadpecsenye ízeit, de Meitei - szokása szerint - egyre csak locsogott. Mire én nagyra tátottam a számat és azt mondtam: huhh! - hogy megijesszem. Elzöldült a rémülettől, s úgy dadogta, hogy a Jamasita vendéglő most éppen nem működik, beérném-e másvalamivel. Jó, legyen, nem bánom a marhahúst sem, hozzon vagy egykilót Nisikavától. Ha nem siet, őt magát falom fel! Erre persze a nyaka közé szedte a lábát.
A testem hirtelen akkorára nőtt, hogy fektemben betöltöttem az egész verandát. Vártam hát Meiteit, de hirtelen olyan iszonyú üvöltés harsant, hogy az egész házat megrázta és én is felriadtam. A gazdám, jóllehet egy pillanattal előbb még a lábaim előtt csúszott, most magából kikelve rohant elő az árnyékszékről, engem jól oldalba rúgott, s mielőtt még felocsúdhattam volna, már rajta is volt a getája, a kisajtó felé került és elviharzott a Földreszállt Felhő irányába.
Jómagam egy szempillantás alatt visszavedlettem macskává. Mondhatom, keserves érzés vett rajtam erőt, hogy mesterem ilyen kegyetlenül elbánt az oldalammal. Annyira fájt, hogy meg is feledkeztem tigris mivoltomról. Ugyanakkor azonban láttam, hogy a mester most már igazán kirobbantja a háborút, ezért kíváncsiságom legyűrte a fájdalmat, és utána mentem a hátsó ajtóhoz. Hallottam, amint a mester ordít: tolvaj, tolvaj! Láttam, amint egy tagbaszakadt fickó, lehet vagy tizennyolc-tizenkilenc éves, fején az iskolai egyensapkával igyekszik, hogy átdobja magát az összetákolt kerítésen. Na, megint elkésünk, gondoltam magamban, mert az egyensapkás úgy szedi a lábát, mint egy szárnyas lábú istenség, mindjárt eléri a támaszpontját. Az előbbi ordítás olyan jól sikerült, hogy a mester üldözés közben megint elüvöltötte magát: tolvaj! tolvaj! Csakhogy ha áldozatát fülön akarja csípni, bizony át kell ugrania a kerítésen. Márpedig ha mélyen behatol a szomszéd területre, a mestermaga is szükségszerűen betörővé válik. Mint az előbbiekben már említettem, a gazdám igen heves vérű férfiú, s úgy látszott, annyira hajtja a tolvajt, hogy még azt sem bánja, ha éppen a jó hírnevét maga mögött hagyja. Úgy nyomult utána, mint akinek nem akadály egy hitvány kerítés, útját nem állhatja. Már csak egy ugrás hiányzott, hogy területsértést kövessen el, mikor az ellenséges tábor sorai közül egy valóságos generális, valami hitvány segédtanár lépett a hadszíntérre, kese bajusza gyéren tenyészett az orra alatt. Tárgyalások indultak meg a kerítés két oldalán. Figyeltem, de csak egy unalmas párbeszéd sült ki az egészből:
- Igen, a diák ebből az iskolából való.
- Ha diák, mit keres más magánterületén?
- Mert a labdája odaesett.
- Miért nem kér akkor engedelmet, hogy elvihesse?
- ezentúl jobban fogunk vigyázni.
- Akkor jó.
Füstbement a sokat ígérő látványosság. Én arra számítottam, hogy sárkány-tigris párharc alakul ki, de ehelyett csak egy prózai beszélgetést hallottam, az is zökkenő nélkül, hamar lebonyolódott.
Talán csak annyi benne a tanulság, hogy ebből látni: bármennyire is elragadja a mestert az indulat, nekiveselkedése a cselekvés pillanatában semmivé foszlik. Mindig ez a vége. Mint ahogy én is felriadok a tigrisálomból, s máris macska vagyok csupán.
Nos, ez volt az, amit kisszerű eseményként jeleztem az imént. Most, hogy leírtam, rá kell térnem a főtörténetre.
A mester eltolta a nappali ajtaját, s hasonfektében erősen spekulált valamin. Bizonyára az ellenséggel szemben alkalmazandó védelmi taktikán törte a fejét.
A Földreszállt Felhő udvarán szokatlan nagy csend honol, úgy látszik, folynak a tanítási órák. A tanteremből kihallatszik az erkölcstanórán előadó tanár szava, olyan tisztán, mintha csak karnyújtásnyi közelben lenne:
- ... a közerkölcs, kérem - igen lényeges dolog. Még odaát Franciaországban vagy Németországban is megnézhetik, de bárhol másutt is: nincs olyan ország, ahol ne lenne közerkölcs. Nincs olyan alávaló, aki ne tartaná fontosnak. Sajnálatos, de meg kell mondanom, hogy ebben a tekintetben hazánk, Japán nem állja még a versenyt. Ha most úgy véli, hogy az erkölcs valami külföldről behozott új fogalom, tévednek. Eleink Konfuciusz tanítása nyomán jártak, a hűséget és a tapintatot szem előtt tartották - úgy bizony! A tapintat pedig - más szóval kifejezve - a közerkölcs forrása. Én is ember vagyok, nekem is kedvem támad néha jó hangosan dalra fakadni, de tudom, hogy ha én tanulok és a szomszéd szobában valaki nótázni kezd, sehogyan sem tudok odafigyelni arra, amit olvasok. Épp ezért bármilyen jólesnék is felfrissíteni a lelkemet Tang-kori versek hangos szavalásával, arra kell gondolnom, hogy a szomszéd szobában olyasvalaki lakik, akit ez zavarna, s így akarva-akaratlan tolakodónak bizonyulnék. Ezt a tudatot el nem viselhetem, s ezért megtartóztatom magam. Ennek okából maguk is, tanulók, lehetőleg tartsák szem előtt a közerkölcs mértékét és mindenképpen tartózkodjanak az olyasmitől, ami másoknak ártalmára van.
A gazdám is a fülét hegyezve, figyelmesen hallgatta az előadást, ám ennél a résznél elvigyorodott. Meg kell ezt a vigyorgást magyaráznom. Cinikusok szemével nézve ugyanis úgy tűnhet, hogy van benne némi csúfondárosság. Pedig a gazdám egyáltalán nem olyan ember. Embertársait ugyan lépten-nyomon lekezeli, de értelmi képességeiből nem futja a szarkazmusra. Miért nevette hát akkor el magát? Egyszerűen - örömében. Biztos volt benne, hogy ha az erkölcstantanár ilyen kemény eligazításban részesítette a diákokat, egyszer s mindenkorra megszűnik ez az összevissza lövöldözés a dumdum golyókkal. Egy darab ideig nem fog tovább kopaszodni, és ha vérmessége egy csapásra nem gyógyul is meg, várható a fokozatos javulás. Megnyugodott, hogy nem kell nedves törülközővel becsavarni a fejét, s úgy melegedni a parazsasvödörnél, valamint arra sem lesz szükség, hogy nagy fa alatt, hideg kövön üsse fel a tanyáját. Ezekre gondolt, mikor a szája mosolyra húzódott.
A mester igen komoly férfiú. Még ma, a huszadik században is azt hiszi, hogy a kölcsönvett pénzt meg kell adni, így ezt a beszédet is készpénznek vette.
Nemsokára azonban az idő lejárt és az órát berekesztették. Hasonlóképpen egyszerre véget ért a tanítás a többi osztályteremben is. Abban a pillanatban nyolcszáz leszorított rugó pattant ki az osztálytermekből és ordítva hagyta el a házat. A zaj akkora volt, mintha egy jókora méhkast levertek volna a fáról. Huj-huj - ablakon, ajtón, a ház összes résein át egy emberként tódult ki a féktelen diákhad. Ebből robbant azután ki a nagy esemény.
Hadd magyarázzam el először ezeknek a darazsaknak a csatasorát. Téved, aki azt hiszi, hogy egy ilyen vacak csatában hadrend vagy ilyesmi nem létezik. Ha háborúról beszélünk, mindenki Saka, Mukden vagy Port Arthur1 csatájára gondol, mintha ezeken kívül nem vívnának másutt is ütközeteket. A félig-meddig művelt pórnépek még felidézik, hogyan hurcolta Akhillész háromszor körbe Trója falai alatt Hektor holttetemét, vagy eszükbe jut Csang Fej, amint öles lándzsáját markolva bátran szembenéz Cao Cao milliós ármádiájával Csang Pan hídján. Képzeletük megragadt az ilyen fellengzős dolgoknál. Persze mindenki azt képzel, amit akar, de nem helyes azt gondolni, hogy másféle háborúk nincsenek is. Emberemlékezet előtti korok óta a legfurcsább háborúságok követik egymást, de hogy manapság, a Nagy Japán Birodalom fővárosának kellős közepén ilyen barbár akciók megeshetnek, az már a csodával határos. El sem tudtam képzelni, hogy a rendőrbódék felgyújtásán kívül kirobbanhat egy ilyen nagy fölfordulás. Ha úgy vesszük, a Tokió fennállása óta vívott csaták egyik legnagyobbika a Sárkányfészek hadurának és a Földreszállt Felhő nyolcszáz ifjú harcosának ütközete.

1 Az orosz-japán háború egy-egy csatájának színtere.

Co Csiu-ming a Jen-ling mellett vívott csata leírásakor először is az ellenfél hadrendjét ismertette. És mivel e szerző a leírás művészetében igen jeles volt, régóta kialakult általános szabály, hogy a történetírók mind az ő stílusát kövessék. Ezért beszélek hát jómagam is először a darázshadrendről. Az első hadoszlop a kerítés túlsó oldalán sorakozott föl. Ezek voltak hivatva arra, hogy a mestert a harcvonal közelébe csalogassák.
- Beijedtél, mi?!
- De be ám!
- Nem mersz kiállni!
- Na, gyerünk, hallod-e!
- Begyulladt! Begyulladt!
- Biztos, hogy veszíteni fog!
- Ugassunk neki!
- Vau-vau!
- Vau-vau!
- Vavavavauuu!
Az összesített hadrend éktelen csatakiáltást hallatott. A frontvonal csapatai mellett, kissé jobbra, még az iskolaudvar területén foglalták el harcállásaikat a tüzérségi alakulatok. Élükön, arccal a Sárkányfészek felé, egy tiszt, markában a hatalmas mozsártörővel. Vele szemben vagy tízméternyire egy másik, a harmadik pedig a mozsártörős mögött guggol, arccal szintén a Sárkánytanya irányában. A három ember a leírt módon, egy vonalban elhelyezkedve képviselte az üteget.
Egyesek szerint mindennek semmi köze a csatához, egyszerűen csak baseballedzéshez álltak fel. Én magam egyáltalán nem ismerem ezt a játékot, analfabéta vagyok hozzá. Azt mondják, Amerikából hurcolták be és a serdültebb ifjúság köreiben nagyon népszerű sporttá vált. És hogy ma az iskolákban ez a legdivatosabb.
Amerikában mindig ilyen vad dolgokat találnak ki, nem csoda, hogy össze lehet téveszteni őket egy tüzércsapattal. Ehhez értenek! Olyan játékokra tanítani a japánokat, amivel a környéken lakókat bosszanthatják! Ez kitelik tőlük. És még ezt tartják ők igazi küzdősportnak! Ez a "tiszta" játék nemcsak arra készít fel, hogy ijesztgessük a környezetünket, de igazi tűzharcot is lehet vívni a segítségével. Én a saját szememmel győződtem meg róla, hogy a sportot űzve ezek igenis bombazáport zúdítottak az ellenségre. Persze megfogalmazás kérdése az egész. A jótékonyság jelszavával is lehet csalárdságot leplezni, a gutaütésnek is lehet örülni azért, mert ihletnek neveztük el. Hasonlóképpen a baseball küzdősportját miért ne lehetne háborús célra felhasználni? Mondják még azt is, hogy a baseball mindenütt a világon egyforma. De nem itt. Az általam leírt játék ugyanis éppen erre a különleges alkalomra való ostrom-baseball.
Ezek után elmagyarázom, hogyan lövik ki a dumdumot. Az üteg élén álló jobb kézzel odahajítja a mozsártörős harcoshoz. Hogy magát a lövedéket miből készítik, az illetéktelenek számára nem ismeretes. A kerek, kőkemény gombócot gondosan bőrbe varrják. Szóval, ahogy már az előbb elkezdtem mondani, a lőszer kivágódik az egyik tüzér kezéből és süvöltve száll a másik felé, aki a hatalmas durunggal megsuhintva továbbüti. Megesik, hogy elvéti, ilyenkor a kuporgó harmadik dolga, hogy a lepottyant gombócot fölvegye és visszahajítsa az elsőnek, de többnyire rögtön továbbítani tudják, méghozzá puffanásszerű hang kíséretében. A lövedékben iszonyú erő van, könnyűszerrel betörhetne egy olyan vacak koponyát, mint az én ideg- és gyomorbeteg gazdámé.
A tüzérség ezzel kivette a dologból a maga részét, következik a körülöttük hemzsegő segédszolgálatos derékhad. Amint a golyó puffan a mozsártörőn, huj-huj, ordítozásba fognak, tapsolnak, hajráznak:
- Most jó!
- Nesze!
- Hű, a mindenségit!
- Beijedtél, mi!
- Na, ezt eltoltad!
Ennyit még valahogy ki lehet bírni, de minden harmadik lövedék a Sárkány-laktanya kertjébe esik! Ha nem így lenne, hogy is beszélhetnénk ostrom-baseballról?
Ma már sok helyen gyártanak ilyen dumdum golyókat, mégis meglehetősen drágák és a lőszerutánpótlásra nagy figyelmet kell fordítani. Átlagban minden ütegre egy, legfeljebb kettő jut belőle. Nem lehet minden tüzelésnél veszendőbe hagyni. Ezért alakítanak egy egyfős úgynevezett labdaszedő különítményt, mely az elszóródott lövedéket összeszedi. Ha jó helyre esnek, ez nem túl fáradságos, de magas fűből, vagy más portájára átmászva kihalászni bizony nem könnyű dolog. Általában a baseballjátékosok azon igyekeznek, hogy jól hozzáférhető helyen essék le a labda, s ezzel megkönnyítsék a labdaszedő fárasztó munkáját. A mi esetünk azonban ennek éppen az ellenkezője. Hiszen a diákok célja nem a játék, itt háború dúl! Ezért a dumdumoknak lehetőleg a mester térfelén kell célba érniök. Összeszedésük szolgáltatja az okot, hogy a magánterületre behatolhassanak. Az áttörésre a legegyszerűbb módszer: áthágni a kerítést. A kerítéssértés pedig felingerli az ellenséget. Ha ez nem sikerül, akár el is dobhatják a fegyvert, megadhatják magukat. Fokozódik tehát a nyomás - a koponyának pedig előbb-utóbb kopaszodnia kell.
Most az egyik golyó, mely célját nem hibázta el, átszállt a kerítés felett, súrolta a császárfa alsó leveleit és meglehetős detonáció kíséretében becsapódott a második védvonalat képező saját bambuszkerítésünk tövébe.
Newton első mozgástörvénye értelmében minden test megtartja egyenes vonalú, egyenletes mozgását, míg más erő nem hat rá. Ha ez a törvény maradéktalanul érvényesül, mesterünk feje bizonyára nem kerüli el Aiszkhülosz sorsát. Szerencsére amikor Newton meghatározta ezt az első számú alapelvet, megcsinálta a másodikat is, így a gazdám fején nem következett be a végzet. Ez a második ugyanis megállapítja, hogy a mozgás változásai arányosak a ráható erővel, mely pedig az erőhatás irányában elmozdulást eredményez. Ezt már nem értem pontosan, de a lényeg az, hogy a lövedék nem folytatta röppályáját, nem szakította be a papírablakot és a gazdám fejét. Nem kétséges, hogy ez Newton érdeme. Kis idő múltán, ahogy várható volt, megjelent a terepen az ellenség.
- Itt kell lennie... Nem, egy kicsit balra...
Hallatszott, amint botjával a magas fű között kutakodik.
Érdekes, hogy aki behatol a gazdám területére, milyen nagy hanggal van, amiközben a dumdumot keresi. Ha ugyanis éppolyan csendesen távozna, mint ahogy bejött, s közben a golyót feltűnés nélkül magához venné, éppen a leglényegesebbet mulasztaná el. Hiszen megengedem én, hogy drága dolog egy ilyen lövedék, de még ennél is sokkal fontosabb a gazdám bosszantása.
Ebben az esetben a golyó már messziről észrevehető helyen feküdt. Jól lehetett hallani a becsapódás hangját is, mely odavezet a becsapódás helyéhez. Azt is lehetett látni, hogy körülbelül milyen tájon kell keresni. Ha valaki lopva fel akarta volna venni, hogy visszavigye, nyugodtan megtehette volna.
Leibniz szerint a térben egyidejűleg létező jelenségeknek megvan a maguk rendje. Az ábécé betűi mindig ugyanabban a sorrendben következnek egymás után. A fűzfa mindig vízparton jő, a vízben halak kergetőznek. A denevér holdfénynél jön elő. A labda pedig a kerítés tövében hever. Különösen érvényes a tétel, amikor naponként valakinek a magánterületére lövöldözzük a labdákat, hiszen ekkor úgy ismerjük már a helyet, mint a tenyerünket. A labda meg épp csak a szemünket nem üti ki. Ezért ha valaki a fent említett módon zajong, csakis taktikai okból teszi, hogy kihívja a mestert csatára, háborúra.
Erre pedig a mesternek válaszolnia kell, ha mégoly visszahúzódó természetű is. Az imént még az erkölcstanórát hallgatta a nappaliból, most azonban izgatottan felpattant a helyéről. Feldúltan kirohant. Fergeteges támadás - és élve kezére került egy ellenség. Nagy diadal ám ez az én gazdámnak! Nem is vonom kétségbe, de azért el kell mondanom, hogy a fogoly egy tizennégy-tizenöt év körüli fiúcska csupán. Illik-e ekkora ellenfél egy olyan felnőtt férfihoz, kinek már a bajsza is régen kinőtt? A mester beérte vele. Hurcolta a veranda elé, hogy ott vegyen elégtételt.
Hadd szóljak e helyen megint az ellenség taktikájáról. Fel voltak rá készülve, hogy a mester harcba bocsátkozik velük, hiszen láthatták előző alkalommal, mennyire felbőszült. Gondolták, ha netalán mégsem sikerül egérutat nyerni, akkor nagyobb bajba kerül egy felsős, mint ha egy elsőst vagy másodikost küldenek. Az a gyerek, akit végül is golyószedőnek szalajtottak, nem sok vizet zavart az iskolában, s elfogása, akárhogy csűrjük-csavarjuk is, jelentéktelen ügy. Ha valakivel ilyen kis kölyköt állítunk szembe ellenfélnek, az csak szégyellheti magát. Így vélte az ellenséges hadvezetés.
Rendes ember legalábbis így gondolkodik, mivel ez a legkézenfekvőbb. A diákok csak azt felejtették ki a számításukból, hogy ellenfelük nem tartozik a rendes emberek közé. Ha a mesterben lett volna némi józan és, már előbb sem rohant volna ki ellenük. A vértolulás a hétköznapi embereket is felpiszkálja, és kihozza a sodrából azt is, akiben különben megvan a belátás. De aki még meg tudja különböztetni egymástól a nőt, gyereket, riksást, lovászt stb., az még nem dicsekedhet azzal, hogy a gutaütésesek táborába tartozik. Az léphet be közéjük, aki képes rá, hogy, mint a gazdám, egy elsős kisdiákot háborúban ejtett túsznak tekintsen, jóllehet nem számít méltó ellenfélnek.
Szegény hadifogoly! Egyszerű közkatonaként, a felsősök parancsára indult muníciót gyűjteni. Balszerencséjére jött az ellenséges generális, akinek még a magához való esze is elment, sőt égi adottsága van a gutaütéshez. Ennek a markába került hát, aki a kerítés szökéssel kecsegtető közeléből felhurcolta egyenest a verandára.
Az ellenséges csapatok nem nézhették ölbe tett kézzel, miként szégyenítik meg a bajtársukat. Egyenként átléptek a kerítésen, vagy bejöttek a kiskapun, és megszállták a kertet. Lehettek vagy tucatnyian, szépen felsorakoztak a mester felé fordulva. Legtöbbjük nem viselt kabátot, ingujjban voltak, azt is feltűrték. Voltak, akik ujjasukat vállukra vetették. Ó, igen, és volt egy, aki feketével szegett fehér vászonba volt öltözve, s a mellén címert is viselt. Mindnyájan sokat próbált vitéz hadfiak, dagadó izmokkal és olyan barnán, mintha tegnap érkeztek volna Szaszajamából, mely egyébként Tambában fekszik. Ej, de kár az ilyenekért! Iskolába dugni, tanulásra fogni őket, amikor szemmel láthatóan sokkal jobban szolgálnák a nemzetet hajóslegényként, vagy ha beállnának halásznak. Mintha összebeszéltek volna, mindegyik meztélláb, felgyűrt ruhaujjal - úgy festettek, mint aki tüzet oltani megy a szomszédba. Felsorakoztak tehát, de egy mukkot sem szóltak. A mester sem. Egy darabig így méregették egymást mindkét oldalról, gyilkos pillantásokkal.
- Kifélék vagytok, hé! Tolvajok? - firtatta a dolgot a gazdám feldúltan. Látszott rajta, hogy majd szétrobban a méregtől. Orrlikai kitágultak, még az orra hegye is dühöngött. Az oroszlántáncokhoz használatos papíroroszlán orrát biztosan haragvó emberről mintázták, különben nem lehetne olyan félelmetes.
- Nem vagyunk tolvajok. A Földreszállt Felhő növendékei vagyunk.
- Hazugság. A Földreszállt Felhő diákjai talán engedelem nélkül betolakodhatnak más portájára?
- Ha nem hiszi, nézze meg a sapkánkon az iskolajelvényét.
- Hamisítvány. Ha tényleg oda tartoztok, mi keresnivalótok van itt?
- Beesett a labdánk.
- Hogyhogy beesett?
- Úgy, hogy beesett.
- Szemtelenkedsz, mi?
- Ezentúl jobban vigyázunk, bocsásson meg, kérem.
- Azt hiszed, hogy ez csak így megy? Csak úgy, se szó, se beszéd, szabad más birtokát háborgatni?!
- Mi akkor is a Földreszállt Felhő iskolájába járunk.
- Igen? És hányadikosok vagytok?
Harmadikosok.
- Biztos?
- Igen.
A mester hátrafordult, és beszólt a házba. Ó-szan, a szolgáló, aki Szaitama megyébe valósi, kinyitotta az ajtót és idióta tekintettel nézett kifele.
- Eredj a szomszéd iskolába, hozz ide onnan valakit.
- De kicsodát?
- Mindegy, hogy kicsoda, csak hozzad.
- aha - válaszolt a cseléd. Igen furcsállotta a kertben történteket, ráadásul küldetése célját sem értette nagyon, tehát csendesen vihogott. Megállt félúton, se té, se tova. Ne feledjük azonban, hogy a mester benne volt a nagy háborúban. Agyát elöntötte a forróság. És ekkor saját szolgálója, akire feladatot bízott, nem fogja fel a helyzet komolyságát, hanem csak heherészik! Most már tényleg a gutaütés kerülgette.
Hát nem érted?! Akárki legyen is, csak hívj már valakit! Hányszor mondjam!?... Az igazgatót, vagy az osztályfőnököt, vagy egy tanárt!
- A... a tanító urat? - A cseléd csak azt a szót ismerte, hogy tanító.
- Nem megmondtam?! Igazgatót, osztályfőnököt, tanárt ... mindegy! Még mindig nem érted?
- Ha senki sincsen, jó lesz az iskolaszolga is? - Mintha már derengett volna valami a cseléd fejében.
- Te ostoba! Mit kezdjek én a pedellussal?
- Aha - mondta Ó-szan és elindult. Talán már rájött, hogy mi végett küldik. Félő volt azonban, hogy tényleg az iskolaszolgával tér vissza, de nagy meglepetésemre a már említett erkölcstantanár jelent meg a kapuban. A mester megvárta, míg a másik nyugodtan odasétál, s rögtön tárgyalásba fogott:
- Az imént ezek a személyek megháborítottak engem saját rezidenciámon...
A régies szóhasználat a Csúsingura színpadára illett. A továbbiakban is így folytatta - némi csúfondáros színezettel:
- Valóban az önök tiszteletre méltó intézményéből méltóztattak idefáradni ezek a...?
Az erkölcstan oktatója nem látszott különösebben megilletődöttnek. Egyenként a szemébe nézett a felsorakozott vitézeknek, majd a mesterre fordítva tekintetét, hozzá intézte szavait:
- Csakugyan, mindannyian iskolánk tanulói. Pontosan megmagyaráztam nekik, hogy ilyet nem szabad tenni... és mégis... igen helytelenítem... Hát ti?! Miért másztatok át a kerítésen?
Hiába, a diák már csak diák. Mikor a tanárral szembekerül, nem tud egy szót se kinyögni. Szerényen behúzódtak mind egy sarokba, mint a birkák a hóesésben.
- Hát... mit csináljunk, a labda néha átjön ide a szomszédba... nem helyes, de hát... talán mégis megbocsátható, ha némelyikünk átmászik, hogy feltűnés nélkül felszedje...
- De ahogy látom: rengetegen vagytok. Máskor ez ne forduljon elő. Ha a labdátok berepül, tessék a bejárat felől kerülni, engedelmet kérni és csak aztán felszedni! Megértettétek?! Az iskola elég széles, tessék hát ügyelni. A sport feltétlen szükséges az oktatáshoz, semmiképpen sem tilalmas tehát, de előfordul, hogy másoknak kellemetlenséget okozunk... ezért én szeretném az elnézését kérni. Cserébe megígérjük, hogy ezentúl a diákok a főbejáraton keresztül, engedelmét kérve lépnek be ide.
- Örvendetes, hogy ön ilyen megértő. Ha így áll a dolog, nem bánom, akárhány labda repül is át. Most, ha óhajtja, magával viheti növendékeit. Elnézését kérem, hogy idefárasztottam.
Sárkányfejhez - gyíkfarok. Mint már annyiszor. Ilyen a gazdám. Az erkölcstan tanára pedig fogta Tamba megyei tanítványait és a főbejáraton át elvonultak a Földreszállt Felhő irányába.
Ezzel a magam részéről az úgynevezett nagy esemény leírásának végéhez érkeztem. Lehet, hogy valaki nevet rajtam: ugyan mitől olyan nagy esemény ez? Tessék - mulasson csak nyugodtan. Neki nem nagy esemény. De figyelmen kívül hagyja, hogy én a gazdám életének egy fontos pillanatát ragadtam meg. Persze a kétkedőnek ez úgyszólván semmi. Gondoljuk azonban meg: az erős íjból kilőtt sebes nyíl is mennyire elgyengül röptének végén. Ha ez a kínai bölcsesség valakire egyáltalán alkalmazható, hát az az én mesterem. Éppen ezért alkalmas humoros események céltáblájául.
Abban is igazuk van, egyetértek önökkel, hogy csak egy ütődött tarthat ellenfélnek egy kis kamasz fiút. De hát Omacsi Keigecu is megmondta: a gazdám még nem nőtt ki a csecsemőkorból.
Na most aztán végeztem a kis és nagy dolgokkal egyaránt, csak az van hátra, hogy levonjam a tanulságot és kész is vagyok nagy munkámmal.
Persze nyájas olvasóim között sokan vannak, akik tán úgy vélik, hogy mindezt az ujjamból szoptam, de kikérem magamnak az ilyen feltételezéseket. Én nem olyan macska vagyok! Igenis, minden egyes szóban és mondatban egyetemes érvényű igazságok rejtőznek, sőt rétegesen fekszenek egymáson. Elejétől végéig értelmes és szabatos voltam, mindennek füle-farka van. Akadnak ugyan, akik azt merészelik állítani, hogy aprólékosan ecsetelek érdektelen dolgokat. Nos, az olyan fordulatok, melyek az olvasó számára váratlanok, zavarossá, illetlenné teszik a munka stílusát. Tartózkodni kell az elmélkedések és bukások meg mindenféle megrázkódtatások leírásától.
Mondják, Liu Cung-jüan Han Jü művének olvasása előtt rózsavízben fürdette meg kezeit. Én beérem annyival, hogy kérem önöket: vegyék meg a lapot, melyben művem folytatásait közlik, ne pedig barátaiktól kölcsönzött példányokat hagyjanak nemtörődöm módon félbe-szerbe.
Ezután következik, mint már jeleztem: a tanulság. Az ilyesmi mindig unalmasan hangzik, de mégis, aki úgy véli, hogy elhanyagolhatja, keservesen megbánja majd. Az utolsó szálig szívvel, lélekkel tessék odafigyelni!
A nagy incidens másnapján gondoltam: sétálok egyet. Amikor éppen a túlsó tömb sarkánál járok, látom ám, hogy ott áll a Kaneda-ház feje, valamint Szuzuki és nagyban tárgyalnak. Kaneda épp akkor hajtatott haza, Szuzuki meg ment tőlük elfelé, miután a ház urának távollétében látogatást tett annak rezidenciáján.
Milyen régen nem jártam már erre; a ritka alkalom, hogy idevetődtem, s megláttam őket, kellemes érzéssel töltött el. Nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy feltűnés nélkül szemügyre vehetek egy ilyen rég nem látott uraságot, mint Szuzuki. Ezzel a szándékkal settenkedtem közelebb, és úgy adódott, hogy meghallottam a beszédjüket is, persze. Ezzel én nem tettem semmi rosszat. Ők hibáztak, minek beszélgettek a fülem hallatára! Egyébként nincs oka Kanedának haragudni rám, aki véletlen lettem fültanúja, hiszen az ő lelkiismerete még azt is kibírta, hogy kémet küldjön a gazdám állásainak kifürkészésére. Ha neheztelne, csak arról tenne bizonyságot, hogy nincs tisztában a méltányosság fogalmának értelmével. Egyszóval kihallgattam őket, na! És akaratomon kívül. Egyszerűen beszálltak a szavaik a fülembe.
- Ó, milyen remek, hogy láthatom! Éppen az imént tettem látogatást az ön otthonában - szólt Szuzuki, és udvariasan fejet hajtott.
- Hm. Csakugyan. Már épp szerettem volna találkozni magával, rég nem járt felénk. Jó, hogy jött.
- Tényleg szívesen lát? Miben állhatok rendelkezésére?
- Na nem, semmi különösebb... de van itt valami, amit csak maga tudna elintézni.
- Mindent megteszek, ami módomban áll. Miről volna szó?
- No... lássuk csak... - gondolkodott Kaneda.
- Bármikor eljövök, ha óhajtja, esetleg egy ön számára kedvezőbb időben... Mikor felelne meg önnek?
- Dehogy! Annyira azért nem fontos... nos, akkor tényleg megkérhetem magát valamire?
- Ó, hogyne, tessék, csak nyugodtan...
- Arról a furcsa alakról lenne szó. Magának a régi barátja... Kusami, vagy hogy is hívják...
- Igen, Kusami. Mi légyen vele?
- Semmi, semmi. De a múltkori eset valahogy rossz szájízt hagyott bennem.
- Az már igaz. Kusami pökhendi fráter. Nem ártana, ha magába szállna néha, s rájönne: kicsoda ő, s hogy nem egyedül van a világon.
- Ez az. A pénzt sem tiszteli, az üzletemberekről minduntalan lekicsinylően nyilatkozik. Gondoltam, meg kellene mutatnunk neki kissé a magunkfajta erejét. Meglepő, milyen makacs tud lenni egy ilyen gyengécske fickó.
- Azért van így, mert halvány fogalma sincs róla, mi hasznos és mi haszontalan. Tudatlanságában mindig pattanásig feszíti a húrt. Régótától ilyen a természete, senkin sem lehet segíteni, ha maga sem tudja, mit akar.
- Hahaha! Úgy van: akarata ellenére nem lehet senkin sem segíteni. Persze én megpróbálom így és úgy, szépszerivel és keményen is. Végül már a diákokkal is tettem egy próbát.
- Remek! És a siker nem maradt el, ugyebár?
- Az ám! Bajba került a fickó! Most már kis híja csak, és teljesen megtörik.
- Úgy kell neki. Hiába olyan dölyfös, a túlerővel ő se bír.
- Persze. Magára maradt, nem tehet semmit ellenünk. Azt akartam kérdezni magától, hogy elmenne-e megnézni: mennyire puhult meg.
- Áhá, már értem! Semmi akadálya, azonnal megyek és kipuhatolom, és máris jövök a helyzetjelentéssel, szolgálatára. Igen érdekes és látványos lesz szemügyre vennem megnyúlt ábrázatát.
- Hát akkor menjen. Várom...
- Tehát búcsúzom... elnézést kérek.
Hah, megint a cselszövény! Ez igen. Az üzletember keze milyen messzire ér. Így állunk. Hát akkor elkókadt gazdám felingerlése, halálra gyötrése mind Kanedától indult ki, és ugyancsak neki köszönhető, hogy az elszenvedettek következtében Kusami feje olyan lesz, hogy még a légy is elcsúszik rajta, s onnan már egyenesen vezet az út Aiszkhülosz végzete irányába.
Nohát, azt nem tudom, mi forgatja a földgolyóbis tengelyét, de azt tudom már, hogy e földi világot: a pénz! Ennek meg az erejét, hatalmát ki tapasztalja és ki tudja kénye-kedve szerint kihasználni? Csakis az üzletember. Más nem. Még az is biztosan neki köszönhető, hogy a nap felkél és baj nélkül megfutja a maga útját, mígnem elpihen nyugaton. Én tudatlan! Elfogadtam egy tehetetlen irka-firka ember hajlékát menedéknek, s közben nem volt tudomásom róla, hogy üzletembertől is jöhet számomra elhívattatás! Sötétségbe süllyedt mesterem! Neked is meg kell világosodnod hamarosan! Nem mehet ez így tovább, hiszen vesztedbe rohansz. Elvesztegeted drága életed!
Vajon hogyan fogadja majd Szuzukit? Saját magától rájön-e, mi történt? Nem késlekedhetem egy percet sem. A gazdámról van szó, aggódom érte, elvégre az ő macskája vagyok! Gyerünk haza, még mielőtt Szuzuki odaérne.
A jól nevelt úriember természetesen egy szóval sem árulta el, hogy Kanedáéknál járt. Lelkesen csevegett a világ állásáról, s közben ügyelt, hogy közömbös témánál maradjon.
- Nem vagy valami jó színben - szólt könnyedén -, valami baj van?
- Ugyan, semmi bajom...
- Nana! Jobb lenne, ha vigyáznál. Sápadt vagy. Az időjárás se valami kedvező ilyenkor. Jól alszol éjszaka?
- Ühüm.
- Ha bármi gondod vagy bajod lenne, szólj nyugodtan nekem, segítek, ahogy tőlem telik.
- Gondolom... és miért?
- Ha nem, hát nem. De ha mégis... A gond rendkívül ártalmas. Az a jó, ha mindig nevetünk, vidáman töltjük az életünket. Te túlságosan levert vagy.
- Éppen a nevetés az ártalmas! Még bele is pusztulhat az ember, ha értelmetlenül rájön.
- Na, hát ez tréfa! A vidám házra száll a boldogság!
- Tudsz-e róla, hogy volt régen Görögországban egy filozófus? Krüszipposz volt a neve.
- Nem hallottam róla. Miért, mi van vele?
- Halálra nevette magát.
- Mi a csoda!... De hát az régen volt...
- Nem mindegy az, hogy mikor volt? Régen vagy ma? Látott egy szamarat, amint ezüstedényből fügét zabált, igen furcsállotta és teljesen értelmetlenül kitört belőle a nevetés. Sehogyan sem tudta abbahagyni, míg végül bele nem pusztult. Bizony, a nevettébe halt bele.
- Hahaha... hát azért ennyire nem kellett volna túlzásba vinnie. De ha mértékkel teszi az ember - eltölti a nagy jó érzés.
Miközben Szuzuki ilyen körültekintően puhatolózott, odakint megnyikordult az ajtó, mintha vendég jött volna - de mégsem.
- Kérem! Beesett a labdám. Bejöhetek, hogy elvigyem?
Mire a konyhából kihallatszott a cseléd válasza:
- Lehet.
Erre a diák hátrakerült a kertbe. Szuzuki furcsálló képet vágott és rögtön rákérdezett a dologra.
- Ez meg mi?
- Egy diák jött a hátsó szomszédból, hogy felszedje a labdáját a kertből.
- Mi? Diák a hátsó szomszédból? Hát ott diákok vannak?
- Persze, ott a Földreszállt Felhő iskola.
- Á, szóval úgy? Iskola. Zajos egy kissé, nem?
- Az nem is kifejezés! Lassan már dolgozni sem tudok miattuk idehaza. Ha én volnék a miniszter, rögtön bezáratnám.
- Hahaha! Akkor hát jócskán neheztelhetsz rájuk! Mivel ingerelhettek fel ennyire?
- Minden lépésükkel! Reggeltől estig csak bosszantanak.
- Ha így van, nem lenne jobb elköltözni?
- Na szép! Még hogy én költözzem el!
- Nem kell rám haragudnod azért! De végül is ezek gyerekek! Ossz ki nekik néhány pofont és kész.
- Lehet, hogy te így gondolod, de én nem. Tegnap hívattam a tanárukat és tárgyaltam vele.
- Nahát! Tényleg? És elszégyellte magát?
- Aha...
Ekkor megint ajtónyikorgás hallatszott, és egy hang:
- Kérem! Beesett a labdám! Visszaadná?
- Hát ezek aztán szépen jönnek! Hallod, megint egy labda.
- Ühüm. Megállapodtunk ugyanis, hogy a bejáraton át mindig jöhetnek.
- Á, értem. Igen, mostmár értem. Tehát azért jönnek ennyien...
- Mit értesz te?
- Azt, hogy a labdáért jönnek ennyien.
- Ez ma a tizenhatodik.
- És téged nem zavar? Nem kéne tenni valamit ellene?
- Mondtam nekik, hogy mára elég volt, de mit csináljak? Mégis jönnek.
- Hát ha föladod, nincs segítség, de azért nem kell makacskodni sem. Az ember ugyebár szögletes lény, éppen ezért, ahogy forog ebben a világban, sok törődést szenved. Bezzeg a kerek dolgok fájdalom nélkül végiggördülnek akármilyen hosszú úton is. Csak a szögletesség fájdalmas, mert az élek és a sarkok folyton sérülnek. Nem vagy ám egyedül a világon, és az emberek sem olyanok, mint elvárnád tőlük. Egyszóval, mi a lényeg? Az, hogy kárt teszel magadban, ha pénzes ember ellen támadsz. Folyton csak idegeskedhetsz, megromlik az egészséged, mindenki elfordul tőled. Mit számítasz te egy olyan ember szemében, aki ültő helyéből irányíthat másokat kénye-kedve szerint? Be kell látnod, hogy a túlerővel szemben tehetetlen vagy. Jó, makacskodj csak, ellenkezz! De megzavarnak tudományod gyakorlásában, mindennapi munkád végzésében és a végén úgyis megtörsz!
- Kérem! Elnézést, de beesett a labdám! Megengednék, hogy bemenjek érte?
- No lám! Megint egy! - nevetett Szuzuki.
- Ezt az arcátlanságot! - A gazdám elvörösödött haragjában.
A vendég ekkor úgy gondolta, hogy látogatásának célját már úgyis elérte, itt az ideje, hogy odébbálljon egy házzal.
- Látogass meg egyszer... - szólt és ment.
De jött helyette az orvos, Amaki.
A vérmes emberek közül kevesen merik nevén nevezni betegségüket. Régóta így van ez. Mikor érezni kezdik, hogy valami baj van, rendszerint már késő. A mester vértolulása is tetőzött a nagy események közepette, s bár tárgyalásokkal elérte, hogy a sárkányfejhez gyíkfarkat ragasszanak, magára maradván dolgozószobájában, erősen gondolkodásra fogta a dolgot. Valami nincs rendjén. Vagy benne, vagy az iskolásokban hiba van. Idáig jutott, rágták a kételyek, ám afelől kétsége nem maradt, hogy valahogy nem jó ez az egész. Rájött, hogy nem mehet ez így tovább. Csak azért, mert iskola mellett tartja a lakását, most már egész évben szakadatlan nyelnie kell a mérget? Bizony valamit tenni kell ellene. Mitévő legyen? Hátha a baj forrását elapasztaná az orvosság? Úgy van! Ez az egyetlen út a család háziorvosa, vizsgálná meg őt alaposan. Eltekintve most attól, hogy okosan tette-e vagy sem, meg kell adni, tiszteletre méltó igyekezet, hogy tisztába akar jönni vértolulása mibenlétével.
Amaki doktor a maga megszokott nyugalmával és derűjével feltette neki a kérdést:
- Na mi van?
Úgy látszik, egy orvos csakis ezzel a kérdéssel kezdheti. A magam részéről nem is szavaznék bizalmat olyan doktornak, aki elhagyná.
- Doktor úr! Egészen odavagyok...
- Ugyan, hát van valami baj?
- Egyáltalán segített valaha emberen bármiféle gyógyszer?
Amaki kissé megrökönyödött, de igazi úriember módjára viselkedett. Nem lehetett rajta különösebb neheztelést látni, mosolyogva megnyugtatta mester:
- Hát persze. De mennyire.
- A gyomorbajom se javult, hiába szedtem a gyógyszert.
- Erről szó sincsen!
- Hogyan? Javult volna egy kicsit? - érdeklődött a mester saját gyomráról.
- Persze nem megy az olyan gyorsan. A gyógyszer lassacskán hat. De már sokkal jobban van, mint régen.
- Ó! Valóban?
- Mondja, sokat idegeskedik?
- Hogy idegeskedem-e? Még álmomban is!
- Jót tenne egy kis testmozgás...
- De hiszen attól még idegesebb leszek!
Amaki kedveszegettnek tetszett.
- Hát akkor hadd lássuk... - S azzal hozzáfogott a vizsgálathoz.
A gazdám már türelmetlenül leste, mikor ér véget. Váratlanul nagy hangon így szólt az orvoshoz:
- Doktor úr! A múltkor olvastam egy könyvet a hipnózisról. Az volt benne, hogy még a kleptomániásokat meg egyéb betegeket is meg lehet gyógyítani a segítségével. Igaz ez?
- Igen. Van ilyen gyógymód is.
- És most is gyógyítanak vele?
- Aha.
- És nehéz hipnotizálni?
- Ugyan mi lenne abban nehéz! Én is tudok.
- A doktor úr is... tud?
- aha. Tegyünk egy próbát? Bárkin végre lehet hajtani. Ön is jó lesz. Mit szólna hozzá?
- Jaj, de érdekes! Már olyan régen szeretném kipróbálni! Csakhogy a végén biztosan fel tud ébreszteni? Mert ha nem...
- Dehogy! Minden rendben lesz! Na, kezdhetjük?
Na, megegyeztek, gondoltam, a gazdám mindjárt meg lesz hipnotizálva. Jómagam még sohasem láttam ilyet, s ezért nagy érdeklődéssel figyeltem a szoba sarkából: vajon sikerül-e. Az orvos hozzáfogott, dörzsölte a mester szemét. Ha jól láttam, a felső szemhéjat fel-le mozgatta - ez volt a módszere. A gazdám előzőleg már kissé álmos volt, erősen igyekezett ugyanabba az irányba mozgatni a szemhéját. Egy darab idő múltán megszólalt az orvos:
- Ha így csinálok, érzi, hogy a szeme elnehezül...
- Tényleg elnehezül...
Az orvos, hallván a választ, tovább dörzsölgette, dörzsölgette...
- Még nehezebb, még nehezebb... igaz?...
A mester meg, mintha nem is hallotta volna, hallgatott. A doktor tehát folytatta ezt a masszázst még három-négy percig. Végül kijelentette:
- Na, most már nem tudja felnyitni.
Szegény gazdám, elvették a szemed világát!
- Szóval nem tudom.
- Nem tudja.
Lehunyt szemmel, némán, akár ha megvakult volna - véltem én. Kisvártatva megszólalt az orvos:
- Nyugodtan megpróbálhatja kinyitni, ha tudja. De nem fog menni.
- Tényleg?
S hogy ezt a szót kiejtette, máris felnyitotta a szemeit, csakúgy, mint máskor. El is nevette magát:
- Hát ez nem sikerült.
Erre a doktor is mosolygott és megerősítette:
- Bizony nem.
A hipnózis tehát kudarcot vallott. Az orvos meg elment. Jött egy újabb vendég - de ki lehet ez? Ilyen látogató nemigen járt eddig nálunk. Hogy kerül ez ide, hiszen gazdám ismeretségi köre nem túlságosan széles. Hanem hogy itt van, nem vitás. Ritka vendég a háznál. Persze a ritkasága miatt még nem kellene szót vesztegetni bemutatására, de előbb már említettem, hogy a nagy eseményeknek következményei, tanulságai is vannak. A fenti személy pedig éppen a tanulságok megértése végett nem hanyagolható el. A nevét ugyan nem tudom, de azt elmondhatom róla, amit láttam. Arca hosszúkás és kecskeszakállat visel. Negyven körüli lehet. Ha Meiteiben van valami, amitől műítésznek látszik, akkor ezt az embert filozófusnak nézem. Hogy miért? Hát nem azért, mintha Meitei módjára viselné magát, hanem ahogy a gazdámmal folytatott eszmecserét hallottam, alakult ki bennem a meggyőződés - ez csakis filozófus lehet. Úgy tűnt, hogy osztálytársak voltak, mert nem sokat kerteltek, hanem teketória nélkül beszélgettek.
- Á... a Meitei! Úgy kóvályog, mint a haleledel az aranyhalas tó tetején. Fesztelen és szórakozott: a múltkor egyik barátját be akarta hurcolni teára, mikor egy vadidegen főrend háza előtt vitt el az útjuk.
- És mi lett belőle?
- Azt már én nem tudom, de sült bolond, nem vitás. Semmivel se gondol, olyan könnyen lebeg a felszínen, mint a haleledel... Na és Szuzuki? Kicsit tétova, de különben belevaló fiú. Aranyórát is aggatott magára. Mégse tud nyugton maradni, mert a lényeget nem fogja föl. Csak finoman, elegánsan - gondolja magában, közben fogalma sincs a finomságról és az eleganciáról. Ha Meitei haltáp, Szuzuki olyan, mint a ragadós ördögnyelvkocsonya szalmába csomagolva. Vigyázz vele, mert könnyen a torkodon akad, ha mellényelsz!
A gazdámnak annyira tetszett ez a képes beszéd, hogy hangos nevetésben tört ki, pedig ez nála ritkaságszámba megy.
- És magadat mihez hasonlítod?
- Hogy magamat? Lássuk csak... én olyan vagyok, mint a jamgyökér, mely hosszú és beleragadt a sárba.
- Remek. Irigylem az elpusztíthatatlan humorodat...
- Ugyan! Én is csak olyan vagyok, mint a többi! Semmi irigylésre méltó nincs bennem. Ha valaminek örülni tudok, hát az, hogy másokban irigységet keltek.
- Na és anyagilag hogy állsz mostanában?
- Csak úgy egyformán. Egyszer hopp, másszor kopp. Ennivalóra még bőven telik, ne félts engem!
- Az én életem meg csupa keserűség. Mindig csak bosszantanak. Már nem bírom tovább. Folyton csak acsarkodom meg szitkozódom.
- De hiszen nincs abban semmi rossz! Acsarkodj csak, ha ideiglenesen megkönnyebbülsz tőle. Annyiféle ember van a világon, és hiába erőlteted, úgyse fognak a te kedvedért megváltozni. Az evőpálcikát is úgy kell fogni, ahogy a többiek, mert ha nem, kínlódhatsz az étellel. A kenyeret viszont legjobb, ha magad szeled, akkorára, ahogy szereted. Az ügyes szabónál készült ruha rögtön hozzáidomul a testhez, amint felveszik, a rossz mesterember meg elrontja, és egy ideig türelemmel kell lenned, míg a ruha felveszi az ember alakját. Szerencsére minden, amit e világon magadra veszel - a ruha is -, a te hasonlatosságodra változik. Nagy szerencse, ha az embert előkelő szülők segítik a világra, de ha már nem sikerül megfelelő helyre születned, nem tehetsz egyebet, mint hogy türelemmel megvárod, míg az alkalmatlan világ alkalmassá nem válik számodra.
- De sehogy sem akar hozzám idomulni! Várhatok én arra... El vagyok keseredve.
- Hát bizony, ha egy kabát sehogy sem illik az emberre és mégis felerőlteti, kireped. Az ember is veszekszik, zajong, verekszik, elveszejti magát kínjában. De a te eseted más, te csak unatkozol. Ezért hát téged sem ütnek agyon, s te sem ölöd meg magad. Jó neked így...
- Dehogyis! Hiszen egész nap csatázom! Akkor is, ha nincs kivel!
- No lám! Egyedül verekszel - ez érdekes, hallod! Ezt különben csinálhatod, amennyit csak akarod.
- De nem szeretem!
- Akkor hagyd abba.
- Könnyen beszélsz, én nem vagyok olyan rugalmas, mint te.
- De hát végül is mi borított ki ennyire a lelki egyensúlyodból?
A mesterből folyt a panasz, a Földreszállt Felhő növendékein kezdve mindenféle kártevőjét, ellenségét felsorolta a filozófusnak, mondván, hogy ezek zökkentették ki ennyire. A tudós bölcselő némán hallgatta egy ideig, majd megnyitván száját, a következő magyarázatba fogott:
- Mondjanak bármit is zaklatóid, te tégy úgy, mintha nem vennél róluk tudomást. Nem mérhetők ezek tehozzád. Érnek annyit a diákok, hogy akár csak egy szót fecsérelj rájuk? Hagyd őket. Ne bocsátkozz szóváltásokba vagy tárgyalásokba velük. Nem használ az neked semmit. Azt mondom én erre, hogy a régi japánok okosabbak voltak az európaiaknál. A nyugatiak ugyanis igen tevékenyek, s jóllehet ez a módszer mostanában elterjedt, nem egyéb, mint óriási melléfogás. Először is a tevékenységnek se vége, se hossza. Bárhogyan is törtetünk előre, sem az elégedettséghez, sem a teljességhez el nem jutunk. Látod amott szemben a ciprusokat? Tegyük fel, hogy zavarják a kilátásodat, el kell tüntetni őket. De akkor még mindig ott szúrja a szemedet a ház. El vele! Akkor a következő fog zavarni. És így tovább a végtelenségig. A nyugatiak mind ezt csinálják. Napóleon! Nagy Sándor! Egyiket sem elégítette ki a győzelem. Ha valaki nem tetszi, nekiesel. Ha nem tudod legyűrni, bepanaszolod a bíróságon. Tévedsz, ha azt hiszed: megnyugszol, amikor nyertél. A teljes megnyugvást elérni hiú törekvés mindhalálig. Ha nem felel meg a császárság, átváltanak a köztársaságra. Ha az sem jó, megint hoznak valami másikat. Útban a folyó - hidat vernek fölötte. Rossz helyen van egy hegy - alagutat ásnak belé. Körülményes a közlekedés - vasutat építenek. Soha meg nem nyughatnak örökre. Hogy mégis lehetséges volna? Ugyan! Hol van a határa az ember önző törekvéseinek? Megengedem, hogy a nyugati civilizáció a cselekvés és a haladás vívmánya, ám akik létrehozták, olyan emberek, akik az egész életen át képtelenek a kielégülésre. A japán kultúra azonban nem a rajta kívül álló dolgokat akarja megváltoztatni, hogy megnyugvást leljen. Fejlődése alapjának a környezet és a korlátok érinthetetlenségét, mozdíthatatlanságát tekinti és ez különbözteti meg Európától. Nem firtatja a szülő és a gyermek kapcsolatát sem oly módon, mint a nyugatiak, akik azt hitték, hogy ezt meg tudják változtatni. Ugyanis ez a viszony szilárd kötöttség, általa teszünk szert a megfelelő létbiztonságra. Hiszen ez a természetes alapelv szabályozza a férj-feleség kapcsolatát is, ennek segítségével lehet megkülönböztetni egymástól a katonát és a polgárt. Ez a lelkület eltéríti szándékától azt, aki hegyeket akar lerontani, csak hogy a szomszéd országba ellátogathasson, mert ki tud elégülni rombolás nélkül is. Nézd: legyen valaki Zen-hívő, vagy konfuciánus, mindezt szem elől nem tévesztheti. Bármilyen sokat nyertél is, a világ mégsem a te kényed-kedved szerint folyik. Visszafordíthatod-e a lenyugvó napot, vagy a Kamo folyó vizét? Csakis saját lelked felett uralkodhatsz. Ebben buzgólkodj tehát és lepereg rólad a Földreszállt Felhő növendékeinek a szemtelensége. Azzal se törődj, ha borsot törnek az orrod alá! Ügyet se vess az olyan tökkelütöttekre, mint a hülye tanártársaid. Volt régen egy öreg pap, aki úgy futamította meg támadóját, hogy szemébe vágta: "Lobogtasd csak kardodat, úgyis csak a tavaszi szelet hasogatod vele!" Vajon eljuthatunk-e mi is az ilyen csodálatra méltó viselkedés magaslatára? Nemis tudom. Jómagam alig, de azért helytelen lenne azt gondolni, hogy a nyugatiak akarnoksága a helyes. Hiszen ha megfeszülsz, sem érheted el, hogy a diák csúfot ne űzzön belőled. Bezárhatod-e azt az iskolát, bepanaszolod-e a rendőrségen őket, vagy egyéb módon megpróbálsz-e ártani nekik? Semmire sem mégy vele. Ahhoz ugyanis, hogy határozottan keresztülvidd az akaratodat - pénz kell. Itt mutatkozik meg a hátrány és a fölény. Más szóval, meg kell hajtanod a fejedet a gazdagok előtt. Ugyanígy félned kell a diákok számbeli fölényétől is. Aki olyan szegény, mint te, és mégis harcba kezd egymagában, hogy keresztülvigye az akaratát, nincsen az eszénél. Érted már?
A mester értette, nem értette, de végighallgatta. Mikor aztán a ritka vendég elment, bevette magát a dolgozószobájába. Könyvet sem nyitott ki, csak úgy gondolkodott ott magában.
Szuzuki azt mondta, hogy engedni kell a pénz és a tömeg hatalmának. Amaki a hipnotikus gyógymódot javasolta idegcsillapítóul. Végül az utolsó vendég úgy vélte, hogy a lemondás kifejlesztésével éri el a lelki békét. A gazdámnak kell eldöntenie, melyiket választja. Annyi szent azonban, hogy ez így nem mehet tovább.

Folytatás