Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Nacume Szószeki
MACSKA VAGYOK
[Wagahai-wa neko de aru]
Fordította Erdős György

 

Kilencedik fejezet

A gazdám arca himlőhelyes. A Meidzsi-kor előtt széles körben elterjedt dolog volt ez, de ma már, az angol-japán szövetség1 idején, bizony kissé divatjamúltnak számít. A ragya hanyatlása a népesség növekedésével arányos és nemsokára teljesen el fog tűnni, az orvosok erre nézve pontos előrejelzésekkel szolgáltak. Ezt a ragyogó kilátást macska létemre is értékelni tudom, s egy percig sem kételkedem benne. Fogalmam sincs, hány ember él a földön ma ilyen ábrázattal megáldva, de amennyire én tudom, egyetlen macska sem ragyás. Ismeretségi körömben is csak egy ember ilyen. A gazdám. Igazán kínos.

1 1902-ben kötötték, főként a cári Oroszország Korea felé terjeszkedésének megakadályozására.

Mert mire gondolhatok én, ha a mester arcára nézek? Hogy lehet az, hogy valaki minden szégyenkezés nélkül szívja huszadik századunk levegőjét ilyen ocsmány képpel? Lehet, hogy régen többre vitte volna vele, de ma már a himlőhelyet a felsőkaron viselik, ahová védőoltást adnak. Ő meg még mindig az orrán meg az arcán tartja! Ez a fajta önelégültség éppen hogy nem válik díszére. Ellenkezőleg: ez a himlőhely diadala. Ezért ha lehetne, rögtön meg kéne szabadulnia tőle. De ki tudná visszaforgatni az idő kerekét, mikor már a hanyatlás megindult? Hogy lehetne visszafordítani azt, ami az arcot már ennyire elfoglalta? Ezért nem szabad a ragyaverést lebecsülő értelemben használni. Hiszen e ripacsosság fennmarad az idők és divatok gyors sodrásában, és megérdemli, hogy mindnyájan tisztelettel övezzük a likacsok állandóságát. Kár, hogy kissé visszataszító.
A gazdám gyerekkorában Usigoméban élt egy Aszada Szóhaku nevű, kínai módra gyógyító híres orvosdoktor. Már öreg ember volt, s ha beteghez hívták, szép komótosan hordszékkel vitette magát. Elhunyta után fogadott fia követte őt, aki a hordszéket riksára cserélte. Ám a fogadott fiú is meghalt, hogy a saját fogadott fiának átadja helyét, s az már a kínai gyógyszerek helyett aszpirint használt, gondolom. Tulajdonképpen már Aszada Szóhaku is hóbortos látvány volt a maga idejében gyalogszékével Tokió utcáin. Az ilyesmit akkoriban már csak az ódon kísértetek meg a vágóhídról szállított döglött disznók tartották normálisnak.
A mester ragyaverte ábrázata éppolyan divatjamúlt, mint Aszada doktor gyalogszéke. A külső szemlélőnek riasztó, de gazdám ország-világ előtt hivalkodik vele mindennap, mikor az iskolába megy angol olvasást tanítani. De hát régen mindegy ez már annak, akinek ennyire befellegzett. Mikor feláll a katedrára, arcán a múlt század lenyomatával, diákjai szemléltető oktatásban részesülnek. Nem vitás, akárhányszor is tanítja újra "a majomnak mancsa van"-szerű példamondatokat, a diákok inkább arról írnának dolgozatot, hogy "a tanár úr arca himlőhelyes", anélkül, hogy valaha is hallottak volna róla egy szó magyarázatot. Ha nem léteznének olyan tanárok, mint az én gazdám, a tanulóknak könyvtárba vagy múzeumba kellene szaladgálniok, ha meg akarnák tudni, mi az a ragya. Úgy kellene a sötétben tapogatózniuk, mint ahogy az egyiptomiak életét próbáljuk elképzelni a múmiák láttán. Ha így nézzük, kiderül, hogy a gazdám ragyája különös jótétemény a sötétben botorkálók számára.
Persze nem szándékosan fertőzte meg egész orcáját evvel a nyavalyával, csak hogy jótékonykodhassék. Bármilyen hihetetlen, még be is oltották egyszer. A karjába kapta az oltást, de balszerencséjére a rút kiütés átterjedt az arcára is. Még gyerek volt, nem gondolt arra, hogy egyszer még tetszeni szeretne, így hát mivel viszketett, egyre csak vakarózott és gondatlanul arcára kente a bajt. Nem vigyázott arra, amit születésekor a szüleitől kapott, olyan lett a képe, mint a tűzhányó oldala lávakitörés után. Néha még ma is közli a feleségével, milyen helyre legény volt ő a ragyaverésnek előtte. Aszakuszában a Kannon istenség templománál még a külföldiek is utánafordultak, hogy megcsodálják. Lehet. De sajnos, ma már senki sem akad, aki ezt bizonyítani tudná.
Ámde bármennyire is érdem az ilyesmi, piszkos és visszataszító, nem vitás. A gazdám, mihelyt megjött az esze, mindenféleképp meg akart szabadulni ettől a förtelemtől. Csakhogy ez nem olyan ám, mint a kínai orvosdoktor gyalogszéke! Nem lehet csak úgy elhajítani. Így hát jól látható maradt mind a mai napig. Meglehetősen zavarja is a mestert, úgy jár-kel az emberek között, hogy figyeli a hozzá hasonlókat. A naplójába mindig beírja, hogy aznap hány himlőhelyest látott, férfiak vagy nők voltak-e, hol találkozott velük: az Ueno parkban, vagy Ogavamacsi piacán. Biztos akar lenni benne, hogy senki sem tud nála többet erről a nyavalyáról, ezért a múltkor is kikérdezte egy tengerentúl járt barátját:
- Te, vannak Nyugaton is ilyen himlősek?
- Hát... szóval... - a barát a nyakát csavargatva megpróbált emlékezni - igen... ritkán.
- Mit mondasz? Hogy ritkán? De azért csak vannak? Nem? - A gazdám érdeklődéssel várta a választ. Erre a barát csak úgy odavetette:
- Ha vannak is, hát a koldusok vagy a hordárok között. Ragyás tanár ott nincs.
- Csakugyan? Hát akkor Japánban egész más a helyzet.
Talán emlékeznek, hogy miután a filozófus ráébresztette a gazdámat, mi volt a lényege a diákokkal folytatott csatájának, mesterünk bevette magát dolgozószobájába és keményen törte a fejét.
Most talán rászánja magát, hogy a bölcs tanácsát követve igyekezzék elvonultan belső, lelki életet élni... Bár szerintem úgyse lesz abból semmi, hiszen az ilyen még arra sem képes, hogy a kezét előhúzza a zsebéből.
Én tudom, hogy jobban tenné, ha angolkönyveit zálogba csapná, s egy gésától divatos dalokat tanulna a pénzéért. De hát éppen a macska tanácsára hallgatna az ilyen megátalkodott? Legjobb, ha magára hagyom öt-hat napra, csináljon, amit akar.
Ma letelt a hetedik nap is. A Zen-szekta elmélkedői is egy hetet várnak a megvilágosodásra megerőltető törökülésben, gondolom, ennyi idő alatt a gazdám is eldönthette már, hogy mit akar, élni vagy halni. A verandáról tehát a dolgozószobához lopakodtam, hogy kifürkésszem, mi történt odabenn.
A dolgozószoba déli fekvésű, közepes nagyságú helyiség, legvilágosabb helyén jókora asztal terpeszkedik. A hossza majd két méter, a széle feleannyi, s megvan ehhez a megfelelő magassága is. Persze nem valami kidolgozott, finom bútordarab. A közelben lakik egy ács, a gazdám attól rendelte. Ritkaságszámba megy, hogy asztalnak és alvóhelynek egyaránt használható. Még nem kérdeztem tőle, így hát nem tudhatom, honnan támadt az ötlete, hogy kipróbálja: milyen fekvés esik egy asztalon. Talán pillanatnyi elmezavarában támadt ez az elképzelése, de az is lehet, hogy a két tervrajzot - az asztalét és az ágyét - összekeverte. Mindenesetre elképesztő. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy csak elképesztésre szolgál. Egyszer ugyanis láttam, hogy a mesterem délutáni álmában forgolódva leesett róla és kigördült a verandára. Az eset óta többé nem használta alvóalkalmatosság gyanánt.
Az asztal előtt vézna, muszlinhuzatú ülőpárna. A cigaretta három lyukat égetett rajta. Azokon látszik a kifakult fekete pamutbélés. Ezen ült nekem háttal a gazdám. Patkányszínűre piszkolódott öve hátul csomóba kötve fityeg lefelé maga alá húzott talpára. Nemrégiben megpróbáltam játékba elegyedni a lelógó végekkel, mire kaptam egyet a fejemre. Azóta nemigen járok még a tájékukra sem.
A gazdám egyre csak töri a fejét. Hát igen, a lassú gondolkodáshoz idő kell. Ahogy a háta mögé kerülök, látom, hogy az asztalon szemkápráztatóan villog valami. Ejha, mi ragyog ott annyira? Pislogok kettőt-hármat is, aztán legyőzve a káprázatot, közelebb megyek, hogy szemügyre vegyem. No lám, hiszen ez egy tükör, ott billeg az asztalon, arról verődik vissza a fény. De hát minek forgat tükröt a dolgozószobában a mester? Hiszen az ilyesmi fürdőszobába való! És én ott is láttam eredetileg, még ma reggel is ott volt a helyén. Csakis az lehet most itt, hiszen nincs a házban több tükör. Minden reggel mosakodás után ez előtt fésülködik. Talán van, aki ebben kételkedik, de higgyék el, hogy a haja szálai pontos elválasztásában a mester igen körültekintő akkor is, ha ezenkívül egyébnek nem szentel különösebb figyelmet. Mióta csak itt élek ebben a házban, nem láttam őt tüskehajjal, még a legmelegebb nyárban sem. Jó fél arasz hosszúságúra növeszti és különc módjára bal felé fésüli, a jobb oldali részt pedig alulról felfelé igazítja. Nem tudom, talán ez is az elmezavar egyik tünete? Ez a mesterkélt frizura nemigen illik az elnagyolt asztalhoz, de hát végül is senkit sem bánt vele, tehát nem is teszik szóvá előtte. Neki így tetszik és kész. De most tegyük félre a feltételezést, mely szerint ez a hajviselet divatmajmolás végett volna ilyen különleges. A valódi ok a következő ugyanis:
A ragya nemcsak az orcáján vert végig, hanem még a feje búbjára is jutott belőle. Namármost, ha olyan kurta hajat visel, mint a többiek, a hajszálak tövei közül szép számmal előbukkannak a himlőhelyek is. Simogathatja aztán, úgyis csak felugranak a rövid hajszálak. S ott fénylenének, mint a kies mezőn kószáló szentjánosbogarak - ugye milyen szép is lenne... bár az asszonyom bizonyára nem lenne elragadtatva. Szóval a hosszúra eresztett haj a szégyen takargatására való. Ha lehetséges volna, még az arcára is lenövesztené, hogy az ottaniakat is elrejtse a kíváncsi szem elől. Mondanom sem kell tehát, miért ragaszkodik ahhoz, hogy nem kell pénzt költeni az ingyen növő haj megnyesésére... ellepték a koponyáját a sebhelyek.
Megvan hát a hajnövesztés magyarázata, tudjuk a választék elhelyezésének miértjét és annak az okát is, miért van tükör a fürdőszobában. Sőt azét is, hogy miért csak egyetlen tükröt tartanak a házban. Namármost, ez az egyetlen és a fürdőben tartózkodó eszköz a dolgozószobába került. Másként nem tudom elképzelni ezt, mint hogy maga besétált, miként a holdkórosok, vagy pedig a gazdám hozhatta be. Ha az utóbbiról van szó, vajon mi célból tehette? Talán a már említett belső, lelki élet valamely kelléke lehet?
Meglátogatott egyszer egy tudós egy híres szent embert, akinek a neve most nem jut eszembe. A méltóságos személy alaposan nekivetkőzve cserepet méltóztatott csiszolni éppen. Mikor látogatója tisztelettel megkérdezte a művelet célja felől, így válaszolt:
- Hát nem látod? Ebből a cserépből mindenképpen tükröt akarok csiszolni!
A tudós igencsak meglepődött:
- De hát az még méltóságodnak sem sikerülhet, legyen bár mégoly híres szent is!
Nagyot nevetett erre a pap és megfeddvén őt, így szólt:
- Na látod! Éppen olyan ez, mint amikor valaki irkafirkák olvasása révén akarja megtalálni az igaz utat!
Lehet, hogy a gazdám is hallotta, félig meg is értette ezt a történetet, s ennek okából kerítette elő a tükröt, hogy forgatva kezében, büszkén szemlélhesse művét.
A magam részéről viszont megállapítottam, hogy elég pocsékra sikeredett.
A mester belefeledkezett e páratlan kincs: a tükör vizsgálatába. Pedig az furcsa jószág ám. Meglehetős bátorság kell hozzá, hogy magános éjszakán egy szál gyertya világánál beletekintsünk! Amikor jómagam először találkoztam vele oly módon, hogy a ház leánya elébem tartotta, elborzadtam és ijedtemben vagy háromszor körbeszaladtam a házat. Szóval még fényes délben is szörnyű lehet, ha valaki a gazdám módjára tükörben bámulja a saját arcát. Különben is hiába nézi, nem lesz abból szívderítő látvány.
Kisvártatva megszólal a mester:
- Szó, ami szó, csúnya... - Magában beszél. Csodálatos, hogy ilyen nyíltan leleplezi saját csúfságát. Kicsit ugyan hülyén hangzik, de van benne igazság. Innen már csak egy lépés, hogy teljesen megundorodjon magától. És aki még nem döbbent rá saját ocsmányságára, nem is mondható sokat próbált embernek. Ha pedig nem próbálta még a szenvedést eleget, sehogy sem idvezül. A mesternek is el kellene már jutnia addig, hogy felsóhajtson: "Ó, be fertelmes is vagyok!" Mégse mondja ki. Miután kinyilvánította, hogy "szó, ami szó, csúnya", nem tudom, mit gondolhatott, de egyszerre felfújta a két orcáját és a tenyerével két-három ízben megütögette. És ekkor valami érthetetlen dolog történt. Az volt az érzésem, hogy ezt az arcot én már láttam valahol!
Hadd beszéljek most egy kicsit Ó-szanról, a cselédről, ugyanis annak van éppilyen puffadt arca. Meg a szárított labdahal is szakasztott ilyen, melyet a múltkor ajándékba hozott valaki az anamori rókaszentélyből. Szóval a cseléd képe olyan pufók, hogy a szeme szinte eltűnik benne, s ez igen kegyetlen kifejezést kölcsönöz neki, mivel a kereksége nem afféle, mint a labdahalé, mely egyenletesen gömbölyű, hanem átüt rajta a csontszerkezet és megsokszögűsíti. Így aztán úgy fest, mint a hatszögletű vízóra. Ha hallaná mindezt, bizonyosan nagyon megmérgesedne rám, ezért róla csak ennyit, térjünk vissza a gazdámhoz, aki a fent leírt módon felduzzasztotta a pofazacskóit, tenyerével paskolgatta és így folytatta magánbeszédét:
- Ha bőr ennyire kifeszülne, a ragya sem látszana.
Eztán fél orcáját a világosság felé fordítva, szemügyre vette magát profilban is.
- Nem, profilból nagyon szembeötlő. Ha szemből kapja a világítást, simábbnak tűnik. Furcsa... - Meglepettnek látszott. Ezután jól kinyújtott karjával olyan messzire tartotta a tükröt, amennyire csak bírta, és figyelmesen mustrálta magát benne.
- Ilyen messziről már nem is nagyon látszik... szóval közelről nem jó... És ez nemcsak az arcra érvényes ám!
Nocsak! Rájött valamire. Majd a tükröt vízszintesre fordította, s az orra alá helyezte, hogy egyszerre láthassa szemét, szemöldökét és homlokát. A látványban ugyan nem sok öröme tellett, mert fennhangon így szólt:
- A fenét! Ez se jó. - Gyorsan abba is hagyta, mert maga is rájött, hogy hiába minden.
- Miért van nekem ilyen elkeserítő képem? - tűnődött, és egészen közel vitte szeméhez a tükröt. A jobb keze mutatóujjával végigsimított apró orra oldalán, aztán rányomta az ujját az itatósra az asztalon. A papíron megjelent egy kerek zsírfolt. Az orráról származott. Hogy ez miket művel! Miután letörölte az ujja bögyét, a változatosság kedvéért a jobb szeméről húzta le vele a bőrt, mint a gyerekek szokták egymás ijesztgetése kedvéért. Nem volt világos előttem, hogy ott is a himlőhelyek után kutat-e, vagy a szemébe akar tükrözni. Mi mindent csinál egy ilyen tétlen-tétova ember, míg figyeljük! Nem lehet másként, mint hogy ugyanolyan beszélgetést folytat magában a tükörrel, mint az egyszeri Zen-pap az ördögnyelvárussal. A tükör szolgál társul a kérdés-felelet lelki gyakorlatához. A mester így átlátja gyarló mivoltát és ráébredhet az igazságra.
Minden vizsgálódás, melyet ember végez, magát az embert kutatja. Az ég és a föld, a hegyek és a vizek, a nap és a hold, a csillagok és az égitestek - más néven mind az ember maga. Nincs egy sem, aki önmagán kívül egyéb tárgyat képes lenne vizsgálgatni. Ha az ember ki tudna bújni a bőréből, elvesztené a maga mivoltát. Sőt ezt az önkutatást sem végezheti el senki helyette. Bármennyire is szeretné, szó sem lehet róla, semmiképpen sem megy.
Így van ez. A régi hősök is mind saját erejükből lettek naggyá! Más munkálkodása révén ismerni meg saját magunkat annyi, mintha megkérnénk valakit, hogy rágja meg helyettünk a marhahúst: vajon kemény vagy puha-e? A reggeli fohászkodás, az esti útbaigazítás buzgó hallgatása az önmagunkban való megvilágosodásra ösztökél. A másik fohászkodásában, a mások járta úton azonban nem találhatjuk meg önmagunkat, valamint molyrágta irományok garmadája között sem. A lényeg a tulajdon lelkünkben rejlik. Épp ezért a lelkes többet ér, mint a lélektelen. Tagadhatatlan, hogy ha árnyékot kergetsz, nem jut időd rá, hogy találkozhass a valósággal. Ám az árnyék többnyire nem esik messze a testtől, s ha így vesszük, a gazdám mesterkedése ezzel a tükörrel egészen tiszteletreméltó. Mennyivel többre megy vele, mint a tudósok, akik megrágatlanul nyeldekelik magukba Epiktétoszt meg a többit.
A tükör a gőg szeszfőzdéje: desztillál és közben fertőtlenít is. Nincs még egy ilyen alkalmatosság a világon. Ha hiúsággal eltelve belenéznek, még a butákat is képes felizgatni.
Régen voltak olyan történeti események, melyeknek során gőgös megtévelyedettek maguk és mások vesztét okozták. Ezek kétharmada szerintem kapcsolatba hozható a tükör használatával. Szörnyű a vétke és a sorsa annak az agyafúrt orvosnak, aki a francia forradalom idején feltalálta és kidolgozta a nyaktiló gépezetét, valamint az sem nyugodhat békén a sírjában, aki az első tükröt megszerkesztette.
Ma már valóságos orvosság a tükör annak, aki végleg megutálta magát, aki kiábrándult és csüggeteg. Belenéz a tükörbe, s tüstént ráébredhet, micsoda ábrázattal éldegélt eddig az emberek között. Aki pedig erre rájön, az örülhet, hogy sorsának derűsebb korszaka köszöntött rá. Nincs annál jobb, mint mikor a bolond végre ráeszmél tulajdon bolondságára. A tudatosan ostoba előtt minden nagyképű sznobnak alázatosan fejet kell hajtania. Félelemmel kell eltűrniük még azt is, ha diadalmasan megalázza és kineveti őket.
Sajnos azonban a mester nem elég bölcs ahhoz, hogy a tükörben felfedezze saját silányságát, de annyira azért telik tőle, hogy szépen kibetűzze, mit vésett az arcára a nyavalya. A rondaság tudatosodása mégis lépcső a lelki szegénység felismerése felé. Reményteljes férfiú. Persze, ez az egész annak az eredménye is lehet, hogy filozófus barátja beszélt a fejével.
Miközben én ekképp morfondíroztam, gazdám továbbra is olyan torzképeket vágott, amilyeneket csak tudott.
- Milyen véres a szemem... ez krónikus kötőhártya-gyulladás lehet csak.
Ezzel nekiáll dörzsölgetni a mutatóujjával a gyulladt szemhéjat. Elhiszem, hogy viszket, de nem tesz jót az ilyen lobos szemnek, ha ráadásul még kapargatják is. Bizonyos közelről olyan piros, akár a nyúlé. Ahogy nézi, feltűnik, hogy a tekintete is olyan zavaros, mint a téli fellegek az égen, odafenn északon. De hát máskor sem volt kristálytiszta. Kis túlzással élve, mintha a szeme fehérje szétválaszthatatlanul egybemosódott volna a szembogarával, olyan kétes a színe. Miként a szelleme is összevissza hánykolódik felkavarodott habok között, a tekintete is úgy bujdokol valahol a pupilla mélyén a bizonytalan homályban. Lehet ez valami vérbajos fertőzés eredménye, de magyarázható a himlő szövődményeként is. Kiskorában átesett olyan kúrákon, melyeket veresbéka meg fűzfabogár porával végzett rajta a szülőanyja a legjobb indulattal, ámde hiába. Mind a mai napig olyan maradt, amilyennek megszületett.
Nem, nem a bujakór vagy a himlő okozta ezt. Borongósan bámészkodik, félhomályban teng-leng. Elméje ugyanis opálos elemekből van összerakva, s ennek megfelelően ki-kihagyó, tétova a működése. Namármost ennek külső formában is meg kell valahogy jelennie, a szeme állásában. Szegény mamája erről nem tudhatott, mégis aggodalommal töltötte el a szívét. Pedig hát, ahogy mondani szokás: ahol füst van, ott tűznek is kell lennie. Ugyanígy a zavaros tekintet jellemzi az ostobaságot.
A Tenpó-korszakban1 a garas közepén lyuk tátongott. Ilyen a mesterem esze is: jócskán hiányos, nem megy sokra vele.

1 1830-1844.

Azután a bajszát kezdte sodorgatni. Ez meg eleve oly rossz természetű, hogy ahány szőr, annyifelé támad kedve növekedni. Bármennyire is divatos ma az individualizmus, ilyen önző összevisszaság kétségbe ejti a bozót tulajdonosát. A mesternek ott volt a tükör: nekiveselkedett tehát, hogy megrendszabályozza bajszát lehetőség szerint. Mostanában szorgosan gyakorolja ezt, s az eredmény nem maradt el. Ahogy telt az idő, a bajusz is egyre rendesebb lett. Eddig csak magától nőtt, de ma már büszkén elmondhatja róla, hogy növeszti. Szorgalma eredményességétől valósággal vérszemet kapott, s most már reggel is, este is cibálgatja, hogy serkentse szőrzetét a jóra.
Becsvágyában a Kaiser példája lebeg előtte, szeretné, hogy az ő bajusza is olyan keményen törjön felfelé. A szőrtüszők ugyan lefelé és inkább oldalra irányítanák a szálakat, de ő ezt könnyedén figyelmen kívül hagyva arra kényszeríti az egész társaságot, hogy mind együtt mulassanak az ő gyönyörűségére és felfelé kunkorodjanak. De mennyi baj van az ilyen szőrdísszel! Néha bizony sokat kellemetlenkedik tulajdonosának, az én gazdámnak. Azért kell fegyelmezni. Akár akarja, akár nem, ellenkező irányba sodorják. Kívülálló számára érthetetlen, hogy mi ebben az élvezet, ezt csak az leli meg benne, aki csinálja. Én nem látok semmi kivetnivalót abban sem, amikor az oktatók saját gyönyörűségükre diákjaik hajlamát másfelé terelik, mondván: te is úgy csináld, ahogy én.
A mester tehát önfeledten és lelkesen merült bele a szőrzet megrendszabályozásába, mikor a konyhából bejött a cseléd a maga sokszögű ábrázatával és veres kezében postát hozott. A gazdám, baljában a tükörrel, másik kezével még mindig bajuszát pödörve, az ajtó felé fordult. Amikor a szögletesképű meglátta a máskor varjúszárnyú bajszot felfelé állani, visszaszaladt a konyhába, s úgy rázta a nevetés, hogy a rizskondérnak kellett támaszkodnia.
A gazdám azonban nyugodt ember. Szépen letette a tükröt és felbontotta az első borítékot. A levél méltóságos betűkkel nyomtatott iromány volt. Nekilátott, hogy elolvassa:

Van szerencsém tisztelettel üdvözölni Önt, s kívánom, hogy az Ég adjon Önnek sok boldogságot. Büszkén tekinthetünk a múltba, az orosz-japán háború csatái során diadalt halmoztunk diadalra, melyeket a béke dicső helyreállítása koronázott meg. A nemzet éljenzése, diadaléneke és ujjongása közepette tisztjeink és közkatonáink többsége hazatért. Nemrég még a felséges parancsnak engedelmeskedve, honfiúi kötelességük gyanánt, tízezer mérföldeket bejárva, idegen tájak hidegét és gyötrelmeit szenvedték, keményen helytálltak a csatákon a haza szolgálatában, s dicsőségük sohasem merülhet feledésbe. Harcosaink nagy része még e hó folyamán megtér hajlékába.
Épp ezért van szerencsém meghirdetni kerületünk polgárainak képviseletében a környékünkről származó, közel ezerfőnyi, frontról hazatért és immár leszerelt harcos fogadási ünnepségét, melynek során tiszteletteljes részvétünket is kifejezzük mindazok családjának, akik hősi halált haltak. Tartanánk szerencsénknek az Ön szíves segítségének elnyerését abban a reményben, hogy az ünnepség méltó lesz az Ön becsületes mivoltához. Pénzadomány formájában történő hozzájárulását remélve, kérem, fogadja nagyrabecsülésem őszinte kifejezését.

A levelet egy főrendű személy írta alá. A mester végigolvasta magában, majd ártatlan arccal összehajtogatta és visszatette a borítékba. Félő, hogy az adakozás meg az ilyesmi őt nemigen serkenti. Egyszer adott csak két-három jent, mikor északkeleten olyan rossz volt a termés, hogy éhínség támadt, de fűnek-fának panaszkodott is utána. Meg aztán adakozni a feleslegből lehet csak. Nem lenne helyénvaló olyantól elvenni, akinél nemrégiben tolvaj járt. De akár meglopták, akár nem, akár katonai díszfogadásra kell, akár nem, sőt még ha egy főrend írta is alá - a gazdámat nem olyan fából faragták, hogy egy sokszorosított levél felhívására készpénzt küldjön. Ő ugyanis abból a szemszögből nézi az egészet, hogy ne a katonák, hanem az ő tiszteletére rendezzenek előbb fogadást! Majd ha engem már megtiszteltek, jöhetnek a többiek is - gondolta és rábízta az egész ügyet a levelet aláíró főrendre, a maga részéről kisebb gondja is nagyobb volt ennél.
Vette a második küldeményt.
- Nicsak! Ez is sokszorosított... - jegyezte meg.

Őszintén reméljük, hogy a közelítő hideg őszi időben is jó egészségnek örvend. Mint ahogyan talán Önnek is tudomása van róla, varróiskolánk tavalyelőtt óta fennáll, néhány lelkes támogatónk jóvoltából. Tekintettel azonban a hiányosságokra, melyeket nem tévesztettünk szem elől, nem kíméltük a fáradságot, s így hozta meg az állhatatosság és az őszinte odaadás rendkívüli nehézségek közepette is a maga gyümölcsét: összegyűlt a költség egy új, önálló és elképzeléseinknek megfelelő iskolaszárny felépítésére. Örömmel és tisztelettel jelenthetem továbbá, hogy siker koronázta erőfeszítéseimet egy önálló kiadvány megalkotásában is, mely "A varrás művészetének titkai" címet viseli. Művem hosszú, nehéz évek kutatómunkájának eredménye, melyek alatt életemet és véremet nem kímélve arra törekedtem, hogy ezen művészet alapelemeit és törvényszerűségeit felderítsem. Szeretnénk, ha e könyvecske meglenne minden családnál, habár a magunk haszna ebben elenyésző, jórészt csak az előállítás puszta költségeit fedezi. Viszont egyrészt a hazai fejlődéshez járulhatunk vele hozzá, másrészt pótlást nyerhet iskolaépületünk költségének elenyészően csekélyke visszamaradt része. Kérjük, hogy amennyiben szíves pártfogásába venné ügyünket, küldje el alkalmazottját, megbízottját, aki átvenné az Önnek járó példányt a műből. Tisztelettel esedezve az Ön nagybecsű támogatásáért, kérjük, fogadja legőszintébb nagyrabecsülésünket.
Az ön alázatos szolgája: Nuida Sinszaku
igazgató
Nagy-Japán Varró-főiskola

Eddig a levél. Ezt a tiszteletteljes irományt a gazdám hidegvérrel a papírkosárba pottyantotta. Rágondolni is szomorú, milyen sorsra jutott Sinszaku, az ő állhatatosságával, odaadásával és nagyrabecsülésével.
Most jön a harmadik levél. Ez aztán pazar írásmű! A borítékon jókora betűkkel, kövér és kacskaringós szépírással a címzés: "Nemzetes Kusami tanár úr őnagyságának!"
Maga a koperta is szépséges, piros és fehér csíkokkal ékes, akárcsak a vásári nyalóka. Persze a tartalmáról nem kezeskedhetem, de meg kell adni, hogy kívülről igen pompás.

... Ha megmérhetném egymagam az eget és a földet, kiihatnám a Hszi folyó vizét is egy hajtásra. Ám ha az ég és föld engem ítélne meg, nem lennék különb az út poránál. No hát akkor hogy vethetem magamat végül is őhozzájuk?... Elismerésre méltó annak bátorsága, aki először ízlelte meg a tengeri uborkát, valamint tisztelet illeti azon férfiút is, aki el merte fogyasztani a tüskés naphalat. Akinek a tengeri uborkához volt mersze, méltó rá, hogy Sinran újjászületve benne lakozzék, a tüskés naphal bátor megemésztője pedig Nicsiren édes gyermeke. De ön, kedves Kusami tanár úr, tököt és ecetes pempővé főbb babot eszik. Ki látott még egy ilyen fura ízlésű embert ezen a földön? Én nem...
Kegyedet a legjobb barátja feladja, szüleitől önzést kapott, szerelmes hitvese elhidegült. Gazdagság és méltóság eleve elkerülte, rangja, jövedelme elvesztegetve, fejének kincstárába gyűjtött tudományát penész lepi. Kihez folyamodhat tehát kegyed? Van-e segítsége ezen égvilágon? Talán a Jóisten?
Hiszen az csak a kétségbeesett ember csinálmánya! Agyagbábu! Eves csont, emberganéjból gyúrva. Ezt kérleli hát? Mondják, könnyű arra vágyódni, amit nem lehet. Hajaj! A részeg összehord mindenfélét, miközben önnön sírja felé tántorog... Fogytán az olaj, a lámpás magától kialszik. Mi marad, ha az idő lejár? Kusami tanár úr - igyék inkább teát...
Az a legrettenetesebb, ha az embert nem tartjuk embernek. Akik így gondolkodnak, nem vehetik zokon, hogy a világ sem méltányolja őket. Egy olyan úriember, akinek megvan a maga rangja és tekintélye, feltalál magát a világban és az embert embernek tekinti. Úgy ám! Csakis attól gerjed haragra, ha valaki nem méltányolja őt! Most aztán haragudhatsz, ha akarsz, te tökkelütött hülye!... Ha csak magadat tartod embernek, de a másikat nem, a sértettek haragja égre kiált. Ezt nevezzük más szóval forradalomnak. A forradalom nem az elégedetlenek lázadása, hanem a tisztességes úriemberek mesterkedése. Koreában sok a ginszenggyökér. Hogyan, hogy a tanár úrnak nincs erről tudomása?
Szolgálatára:
Tendó Kóhei
Szugamóból

Sinszaku még alázatos szolgája volt, ez meg itt csak szolgálatára. Persze, ha nem adakozásra hív föl a levél, elég ennyi is, az alázat elmaradhat. Pénzt ugyan nem igényel ez utóbbi, hanem figyelmet annál inkább - olyan zagyva. Ha újságnak küldi közlésre, azonnal visszautasítják, azt gondolhattam tehát, hogy mesterem, aki kissé nehezen mozgó elmével van megáldva, habozás nélkül kettérepeszti s elhajítja. Ám nem ez történt! Újra és újra végigsilabizálta! Talán eldöntötte magában, hogy az írásnak értelmesnek kell lennie, s elszántan nekifeküdt, hogy kihámozza. Sok dolog van égen és földön ugyanis, melynek semmi értelme sincs, ám olyat nem találsz, melybe bele ne lehetne magyarázni valamit. Legyen bármilyen zagyva is a szöveg, ha elszántuk magunkat, a megfejtés: gyerekjáték. Mondjuk, hogy az ember ostoba, vagy állítsuk róla, hogy okos - hol itt a nehézség? Könnyen érthető. Az sem válthat ki hevesebb vitát, ha kutyába vesszük őt, vagy ha a disznók közé soroljuk. A hegyek alacsonyak? Ki törődik vele? Az űr szűkösnek mondható? Miért ne? A holló fehér, a legszebb nő: ronda? Kusami meg talpig férfi - szent igaz! Ebből következik, hogy ez az értelmetlen levél is - ha kulcsot találunk hozzá - bizony mélyértelművé alakítható.
Meg aztán az én gazdám igazán járatos abban, hogyan kell csűrni-csavarni a szót. Ha valamilyen számára érthetetlen angol szóval kerül szembe, nem jön ám zavarba, kimagyarázza a jelentését. Egyszer megkérdezték a tanítványai, hogy vajon miért mondanak rossz időben is "good morning"-ot. Ennek megválaszolása hét nap fejtörésébe került. Másszor meg azt szerették volna tőle megtudni, hogyan kell helyesen ejteni Kolombusz nevét japánul. A derék férfiú három nap, három éjjel töprengett a megfelelő válaszon.
Ha tehát most arról van szó, hogy miért eszik ő tököt ecetes babbal, továbbá miféle kapcsolatban van a koreai ginszenggyökér a forradalommal, nem hátrálhat meg, mert valahol csak elő kell bukkannia a kedve szerint való megfejtésnek. Miután felfogta, hogy ezen kérdés a "good morning" módjára megoldható, tisztelettel így szólt magában: - Milyen mélyenszántó. Aki írta, jártas lehet a filozófiában. Micsoda ragyogó okfejtés!
Már ebből is kiviláglik, hogy a gazdám milyen nyakatekert módon gondolkodik, hát még ha továbbmegyünk! A mester ugyanis igen hajlamos rá, hogy azért rajongjon, amiről sejtelme sincsen. És nemcsak ő van így ezzel. Felemelő érzés, ha olyan rejtett gondolathoz juthatunk hozzá, amit az ostobák nemhogy megközelíteni, de még elgondolni sem tudnak. A tudósok például azt híresztelik, hogy olyasminek vannak birtokában, amihez a közember elméje nem ér fel, ezért úgy adják elő, hogy érthetetlen is maradjon. Az egyetemen csak az értelmetlenül fecsegő előadók örvendenek jó hírnévnek, azok, akik világosan magyaráznak - népszerűtlenek.
Vagyis nem abból fakad gazdámnak a levél iránti csodálata, hogy valamiféle kinyilatkoztatás volna benne. Hanem igen nehéz felfognia, hogy mi a fenét jelenthet egyáltalán. Olyan szavak fordulnak elő az írásműben, hogy tengeri uborka meg hogy emberganéj.
Lelkesedésére csak egy a magyarázat. Ugyanúgy van ő ezzel, mint a taoisták Az Út és Erény Könyvé-vel, a konfuciánusok a Változások Könyvé-vel, s a Zen hívei Rindzai feljegyzéseivel. Azért imádják, mert egyáltalán nem értik. Ámde bele nem nyugodhatnak a teljes értelmetlenségbe, kommentárokat írnak a műhöz, s így sikerül megőrizniök tudásuk látszatát. Az emberek régóta örömüket lelik abban, hogy értelmetlen dolgokat értelmesnek tartanak, s így tisztelettel vehetik körül.
A mester hódolattal összegöngyölte a kövér kacskaringókkal ékes művet, az asztalra helyezte, maga pedig kezét keblébe rejtve mély meditációba süllyedt. Ámde ekkor:
- Kérem!... Kérem! - hallatszott egy erős hang az előszoba felől, bebocsáttatást követelve. Mintha Meitei lett volna, ám tőle szokatlan ez a sok teketória.
A gazdám persze hallotta a hangját, mégsem mozdult egy tapodtat sem, csak ült ruhájába dugott kézzel. Azon az elvi alapon, hogy az ajtónyitás nem az ő dolga, nem szokta a vendégeket már az ajtóban üdvözölni. A cseléd nemrégen elment mosószappanért. A ház asszonya meg a klozeton ücsörgött. Rajtam kívül senki sem volt tehát, aki a vendégek üdvözlésére siessen. Nekem viszont nem volt kedvem.
Mit tehetett a vendég, levetette a cipőjét, ahogy illik, és fellépett a küszöbre, majd a papírajtót félretolva beljebb került. Ha a házigazda így viselkedik, ő sem tagadja meg magát. Először a nappaliba nyitott be, majd hallani lehetett, ahogy az ajtókat tologatva a dolgozószoba felé közeledik.
- Nocsak! Hát te meg mit csinálsz itt? A bolondját járatod a vendéggel?
- Te vagy az?
- Mi az, hogy "te vagy az"? Itt ülsz és nem szólsz semmit. Azt hittem már, hogy gazdátlan házba vetődtem.
- Hát... egy kissé elgondolkoztam.
- Ilyenkor is legalább annyi kitelhetne tőled, hogy odaszólj: bujj be!
- De nem telik.
- Micsoda acélidegek.
- Napok óta azon vagyok, hogy szellemileg tökéletesedjem.
- Elképesztő. A vendéget meg pácban hagyod, ha éppen azon a napon jón, amikor tökéletesedvén nem telik ki tőled, hogy udvariasan betessékeld! Az elmélyülés netovábbja! Nem is egyedül jöttem. Hoztam egy kiváló vendéget. Gyere csak ki és tekintsd meg.
- Kit hoztál?
- Az most mindegy! Gyere már. Azt mondta, hogy feltétlenül szeretne megismerkedni veled.
- Kicsoda?
- Mondom, hogy mindegy! Tápászkodj már föl!
A mester felállt, de a kezét még mindig nem húzta elő.
- Miben sántikálsz megint? - kérdezte, s azzal ment kifelé, arra számítva, hogy semmiféle vendéget nem talál.
A vendég a kis fogadószobában, arccal a tokonoma felé foglalt helyet nagy méltósággal. A gazdám meglepetésében önkéntelenül is előhúzta a kezeit, s aztán lehuppant az ajtó mellé. Az öregúr meg egyre csak nyugat felé meredt, így hát nem tudták egymást illően köszönteni. Pedig annak egy régi vágású úriember megadja ám a módját!
- Kérem, üljön oda. - Az öreg mutatta, hogy vendéglátója a tokonomának háttal foglaljon helyet. A gazda még három éve ügyet sem vetett az ilyesmire. Akkor azonban valaki kioktatta, hogy a tokonoma csak előkelő vendégeknek vagy tiszteletre méltó helyről érkezett küldöncnek dukál. Azóta feléje se néz ezen nagyméltóságú saroknak. Most pedig itt ez az öregember, aki a főhely felé terelgetné! Zavarodottságában sután meghajolt.
- Kérem, üljön oda - visszhangozta kétségbeesve, amit az imént hallott.
- Nem, nem, ha ön nem ül oda, nem tudom illően köszönteni. Tessék csak...
- Nem... izé... ön üljön oda... tessék csak... - A mester megint az öregúr szavait tördelgette.
- Uram, igen lekötelezne, ha ott foglalna helyet. Parancsoljon! - így az öreg.
- Ööö... nem szeretnék kötelezni, parancsoljon... izé... - A gazdám rákvörös arccal motyogott. Úgy látszik, a lelkigyakorlatoknak nem volt nála foganatja. Meitei ezalatt mintegy páholyból nevette, a háta mögött állva, mígnem elérkezettnek látta az időt, hogy taszítson egyet a barátja fenekén.
- Na, eredj már! Ha ide lecövekelsz, nekem nem marad hely, ahová leülhessek. Ne szégyenlősködj már, ülj csak oda, ni! - S csak tuszkolta egyre. A gazdám meg mit tehetett egyebet, kénytelen volt előrecsúszni.
- Nos, Kusami, ez itt a nagybácsim Sidzuokából, akiről már annyit meséltem. Bácsikám! Ez itt Kusami.
- Örvendek a szerencsének, örülök, hogy megismerkedhettünk. Meitei gyakran megfordul itt, s most végre én is tiszteletemet tehetem, hogy részesüljek az ön fennkölt társaságában és meghallgathassam az ön becses eszméit. Mivel éppen erre jártunk, gondoltam, nem mulasztom el, hogy önnél tisztelegjek és szíves jóindulatába ajánljam magam.
A vénember mindezt ódivatú modorban, egy szuszra fújta el. A gazdám meg nem valami fényes társaságbeli ember, sőt szűkszavú, ráadásul talán még nem is látott ilyen régi vágású öregurat, ezért egyáltalán nem találta föl magát, mikor ez a körülményes üdvözlő beszéd elárasztotta. Egy csapásra megfeledkezett a ginszengről és a nyalóka formára csíkozott levél tartalmáról. Kínjában csak a következő fura válaszra futotta:
- Én is... én... örvendek... és ajánlom magamat. - Ekkor merte csupán felemelni a fejét mély meghajlásából, de látva, hogy a másik még nem emelkedett fel, zavarában ismét földig bókolt. Az öreg vett egy nagy lélegzetet, majd felegyenesedett, szólván:
- Valamikor jómagam is errefelé lakoztam, ahol olyan hosszú időn át tartotta székhelyét a sóguni kormányzat, s csak annak széthullásával költöztem el. Azóta nem voltam erre. Most csak járok itten és nézem: azt sem tudom, hol vagyok. Ha Meitei nem szegődött volna kíséretembe, nem tudnám, mihez kezdjek. Minden tótágast áll. Pedig amikor háromszáz esztendővel ezelőtt az első Tokugava sógun idevonult, hogy...
Meitei megelégelte és közbevágott.
- Bácsikám, lehet, hogy sokat köszönhetünk a sógunoknak, de ez most már a Meidzsi-korszak és ez is igazán nagyszerű. Például a régi időkben nem volt Vöröskereszt, ugye?
- Az nem. Semmi olyasmi, amit Vöröskeresztnek hívhattak volna, nem volt. És fenséges orcát sem láthattam volna sose, ha ránk nem köszönt Meidzsi korszaka. Hosszú életem megéltem, de csak most részesültem a megtiszteltetésben, hogy a Vöröskereszt ülésén részt vehettem és saját fülemmel hallhattam Őfelsége fenséges trónörökösének a hangját. Most már meghalhatok.
- És az is nagyszerű, hogy annyi idő után ismét bejárhatja bácsikám a fővárost. Tudod, Kusami, a bácsi most érkezett egyenesen Sidzukából a Vöröskereszt-kongresszus végett. Éppen az Ueno parkban voltunk, s visszatérőben néztünk be hozzád. Ezért viseli most is azt a frakkot, melyet a múltkorában rendeltem neki a Sirokija-boltban.
Ahogy így mondta - tényleg: az öreg frakkot viselt, mely a legkevésbé sem illett az alakjához. Az ujja hosszú, nyakát nem lehet begombolni, a háta akár egy horpadt teknő, a vége meg a földet sepri. Ilyen szerencsétlenül elszabni valamit még akarattal sem nagyon lehet. Különösen a gallér volt szembeötlő begombolatlanul, mert ahogy az öreg megmozdította a fejét, mindig előbukkant az ádámcsutkája. Vajon a kabát hajtókájához tartozott a gallér, vagy az inggel volt összefüggésben? Nem tudtam eldönteni. És az öltözet még hagyján, de a fején a varkocsba kötött haj! Elképesztő látványt nyújtott. Nézem, hol lehet a híres vaslegyezője? Ott feküdt szépen a térde mellé helyezve. A gazdám közben valahogy összeszedte magát és mintha csak éppen ezért végezte volna lelkigyakorlatait, teljes odaadással minden figyelmét ennek a különös öltözetnek szentelte. Kissé ő is meglepődött. Hajszálra, ahogy Meitei leírta! - gondolta magában. Ám maga a látvány minden előzetes várakozáson túltett. Ha a gazdám ragyaverése megér egy történeti tanulmányt, akkor ez az ősz hajcsimbók meg a vaslegyező még inkább értékes anyag lehetne a kutatás számára. Mesterünk szeretett volna érdeklődni a vaslegyező minéműségéről, de nem volt mersze hozzá, hogy egyenesen az öregnek szegezze a kérdést. Másrészt azonban illő lett volna a beszélgetést folytatni, s ezért így szólt:
- Bizonyára sokan voltak a kongresszuson...
Ennél semmitmondóbb kérdést fel sem tehetett volna.
- Hogyne! Rengetegen! És mindnyájan engem méregettek folyvást. Mostanában az emberek olyan érdeklődőek! Régen nem így volt ez.
- Bizony, a régi szép időkben... - játszotta a mester az élemedett férfiút, utánozva az öreg szavajárását, pedig nem akart gúnyolódni. Egyszerűen így hozta úri szeszélye, nem nagyon gondolta meg, mit akar mondani.
- Úgy ám! Csak úgy meregették a szemüket erre a sisakrontóra itt!
- A vaslegyező? Ugyancsak súlyosnak látszik...
- Fogd csak meg, Kusami, majd meglátod! Bácsikám! Adja már egy kicsit oda neki, hadd lássa!
A vénember felemelte, de úgy, hogy már ebből is látsszon, milyen nehéz.
- Parancsoljon vele! - És odanyújtotta a gazdámnak. Az meg úgy vette át, mint valami kegytárgyat, s tiszteletteljesen méregette.
- Valóban... - szólt és visszaadta a vénembernek.
- Mindenki vaslegyezőnek mondja, holott ez sisakrontó. Ami egészen más, mint a legyező!
- Nahát! Igazán?
- Sisakrontó ez bizony! Az ellent sisakon csapjuk vele, s míg tántorog, leütjük a fejét. Kuszunoki Maszasige óta birtokoljuk e fegyvert.
- Bácsikám! Tehát akkor ez Maszasige sisakrontója lenne?
- Nem, dehogy. Azt nem tudom, kié lehetett. De nagyon régi. Talán még a Kenmu-korszakban1 készíthették.
- Az meglehet. Kangecu is bajba került miatta az imént. Visszafelé jövet ugyanis éppen az egyetem felé vezetett az utunk és a természettudományi fakultáson megtekintettük a laboratóriumot. Ez a sisakrontó a delejezőgépet is elrontotta.

1 1334-1336.

- De hát az nem lehet! - tiltakozott a bácsi. - Ezt még jó régi acélból készítették!
- Akármilyen minőségű acél, ott az nem számít. Ezt Kangecu is előre megmondta.
- Azt mondod, Kangecu úr? Amelyik azt az üvegszemet csiszolta? Micsoda szomorú sors. Hisz még oly fiatal.
- Most szegénynek kutatnia kell, de ha elkészül az üvegszemmel, nagyszerű tudós válhat belőle.
- Ugyan! Aki üveggolyót reszelget, az tudós lesz? Hiszen csiszolgatni mindenki tud. Még én is. Meg az üvegesmester és a vésnök is. Az ilyeneket már a régi kínaiak is lenézték.
Az öreg, miközben ezeket mondta, a mesterre pillantott, mintegy helyeslését várva, s az valóban ki is fejezte egyetértését, így:
- Bizony.
- A mostani tudósok mind csak a fizikát kutatják, és meglehetős sikerrel, ám a döntő pillanatban ez meglehetősen hasznavehetetlen. Bezzeg régen nem így volt. A szamurájok a saját bőrüket vitték a vásárra, s ha eljött a perc, kapkodás nélkül tették azt, amit a kötelesség parancsolt, a legjobb tudásuk szerint. Bizonyára ön is tudja, hogy abban az időben nem voltak ilyen bolondságok, mint csiszolgatás meg drótozgatás.
- Bizony. - Ez persze megint a buzgó egyetértés jele a gazdám részéről.
- Bácsikám! A kötelesség parancsának teljesítése - eltérően a csiszolgatástól - akár zsebre dugott kézzel is elvégezhető?
- Hogy mondhatsz ilyet! Nem megy az csak úgy, fáradozás nélkül! Meng-ce, a híres kínai filozófus is azt mondta, hogy emelkedetteknek kell lennünk. Sao Kan-csie meg azt, hogy az elmét fel kell szabadítani. A Zen híres papja, Csung Feng pedig azt tanította, hogy ne törődjünk semmivel, engedjük át magunkat az elragadtatásnak. Nem valami könnyen érthető tanítások ezek.
- Ezt tényleg nehéz felfogni, de hát akkor mit tegyünk?
- Te olvastad már Takuan Zen-pap könyvét, "A rendületlen lélekről szóló különös feljegyzések"-et?
- Nem. Még sohasem hallottam róla.
- Nos: "...hol lakozik a te elméd? Ha a te eszed azon jár, hogy mit cselekszik a te ellened, akkor mesterkedésével megszerezte lelkedet. Ha az ő kardjára gondolsz, megint csak megvette azzal a te elmédet. Ha azt kívánod, hogy nyessen vele, a nyesés megfog téged. De még ha saját kardodra bíznád is a szívedet, a saját kardod járná azt át. Ha abban reménykedsz, hogy le nem vágnak, elvesztegetted magad. Ha emberi dolgokra építesz, közéjük vettetik a lelked is. Tehát nincs hol lakozzék a te elméd..."
- Milyen jól megjegyezte, bácsikám, hogy így fel tudja mondani! Igazán kitűnő az emlékezőtehetsége, de nem hosszú ez egy kissé? Kusami, te értetted?
- Bizony. - Úgy látszik, a mester mindenre csak ezt mondja.
- Miért? Hát nem így van? "...Ha a te eszed azon jár, hogy mit cselekszik a te ellened, akkor mesterkedésével megszerezte lelkedet. Ha az ő kardjára..."
- De bácsikám! Kusami már érti, miről van szó. Különben is mostanában állandóan a dolgozószobájában ül és lelkigyakorlatokat végez. Elvonultságában odáig ment, hogy a vendég elé sem jön ki, hogy üdvözölné őt. Szóval minden rendben van vele.
- Ez igen dicséretes. És te nem tartasz vele, Meitei?
- Hehehe. Nincs nekem annyi időm. Azt gondolja, bácsikám, hogy azért, mert maga kényelmesen éldegél, mások is ráérnek a szórakozásra?
- Hát te mit csinálsz? Talán nem a kedvteléseidnek élsz?
- De hiszen éppen azok miatt vagyok elfoglalt folyton!
- Na látod! Milyen hányaveti vagy! Épp ezért volna szükséged a lélekfegyelmezésre! És még ilyesmiket mondasz, hogy a szórakozásaidon szorgoskodol! Hát ki hallott már ilyet! Nem, Kusami úr?
- Úgy bizony. Ilyet még én se hallottam.
- Hahaha! Most jól megadták nekem... De bácsikám! Van egy ötletem, mit szólna annyi év után ismét néhány jó falathoz: angolna tokiói módra! A Bambuszlevél étteremben igen jól készítik, villamossal csak egy ugrás innen.
- Nem, angolnából most nem kérek, elígérkeztem Szuiharához mára, lassan indulnom is kell.
- Áhá, Szugihara bácsi! Jó egészségben van, ugye?
- Nem Szugihara, hanem Szuihara! Nem bírom a pontatlanságodat! Udvariatlanság mások nevének ejtését eltéveszteni! Máskor jobban vigyázz, hallod!
- De furcsa...
- Mi a furcsa ebben?! A többféle ejtést mindig is tiszteletben tartottuk! Ami a kínaiban féreg, nekünk kukac, amott varangy, itt meg béke! Mindennek megvan a neve a maga helyén!
- Megdöbbentő!
- Mert ha a varangyot agyonütöd - békében marad. Ezért úgy is lehet ejteni, hogy béke. A bambusznak is vannak ízei, meg az ujjadnak is. Érted már, hogy miért fontos a szavak között rendet tartani? Ha nem ejted valakinek a nevét helyesen, könnyen nevetség tárgyává leszel!
- Értem. Tehát innen ehhez a Szuiharához tetszik menni. Én meg mit csináljak?
- Ha nem akarsz, hát nem kell jönnöd. Megyek egyedül.
- Eltalál odáig?
- Gyalog körülményes, riksát fogadok tehát.
A gazdám azonnal szolgálatkészen elküldte a cselédet riksáért. A vén azután hosszasan búcsúzott, majd varkocsát keménykalapja alá rejtve távozott. Meitei maradt még.
- Ez hát a te nagybácsid?
- Ez hát az én nagybácsim.
- Hm... - A gazdám végre visszatért az ülőpárnájára, s kezét ruhájába dugva elgondolkodott.
- Hahaha! Remek figura, annyi szent! Igazán boldog lehetek, hogy ilyen nagybácsim van! Akárhová viszem, mindig ilyen. Téged is meglepett, mi?
Meitei persze élvezte, hogy sikerült a gazdámat zavarba hoznia.
- No, azért nem túlságosan...
- Akkor meg minek fészkelődtél annyit?!
- A bácsi igenis derék férfiú, még a lélekfegyelmezést is milyen fontosnak tartja! Ez tiszteletet érdemel.
- Hát persze! Majd ha te is hatvan felé jársz, éppolyan divatjamúlt alak válik belőled, mint ő. Térj észre, mert ha meg nem változol, te is begyepesedsz!
- Te meg éppen hogy túlontúl is majmolod a divatot. Pedig néha éppen a jobbak nem tülekednek. A tudomány manapság egyre csak megy, megy előrefelé, nem ismeri a határokat, képtelen beérni azzal, amije van. A Kelet régi tudománya azonban megállapodott és komoly dolgokkal foglalkozik. Ugyanis a lélek tökéletesedése fontos neki.
Azt adta ki magából mesterünk, amit nemrégen attól a filozófustól szedett fel.
- Ó, a megállapodott maradiság! Úgy fújod, akárcsak Bakiszaki!
Mikor meghallotta ezt a nevet, a gazdám meghökkent. Ugyanis a filozófus, aki a múltkor ellátogatott a Sárkánylakba, hogy ott a lelkigyakorlatok hasznáról egyen tanúbizonyságot, s aztán mint ki jól végezte dolgát, távozzék - szóval az a filozófus éppen Bakiszaki volt. A mester meg abban a hiszemben, hogy Meitei nem ismeri, nagyvonalúan kifejtette Bakiszakitól kölcsönzött elméletét. Mikor Meitei szemrebbenés nélkül rávágta a megfelelő nevet, meghűlt benne a vér.
- Te, te már hallottad Bakiszaki elméletét? - kockáztatta meg a kérdést.
- Hogy hallottam-e? Hiszen ma is azt fújja, amit tíz évvel ezelőtt az iskolában! Egy szót se változtatott rajta!
- Az igazság sem változik. Nem helyes talán, hogy ő is ugyanaz marad?
- Ez a Bakiszaki az ilyenek pártfogásából él, mint te! Ott van a neve is! Igazán illik hozzá. A szakálla szakasztott a bakkecskéé, éppúgy, mint diákkorában. Képzeld, egyszer nálam aludt a házban, ahol kosztos diák voltam, és persze már akkor is a lélek tökéletesedéséről papolt, de úgy, hogy se vége, se hossza! Újra, meg újra kezdte s abba nem hagyta volna. Mikor megkérdeztem tőle, hogy nem jött-e már el a lefekvés ideje, álomszuszéknak nevezett, kijelentette, hogy ő bezzeg nem álmos, én ellenben rest vagyok a lelki tökéletesedésre. Megmondtam neki, hogy én a magam részéről akkor is álmos vagyok, ha ő még éber, s végre sikerült valahogy nyugovóra térnünk. Éjjel előkerült egy patkány és beleharapott az orra hegyébe. Lett ám óbégatás! Megijedt, és bevallotta nekem, hogy nagyon félti az életét, mert az neki igen drága és hogy érzi már, ahogy a patkány mérge szétterjed egész testében. Egészen odavolt a kétségbeeséstől. Annyira, hogy nem volt mit tennem, kimentem a konyhába és ostyapapírban bevittem egy kevés rizslisztet.
- Minek?
- Azt mondtam, hogy ez frissen érkezett külföldi csodaszer, németorvos találta ki, Indiában még a kígyómarást is meggyógyította, annyira hatásos. Ha ezt a papírral a sebre ragasztja, nem lesz semmi baj.
- Nem szép tőled, hogy még ilyenkor is azon töröd a fejed, hogyan szedhetnél rá valakit...
- Ez a Bakiszaki, amilyen jó fiú, egy szóig elhitte, s megnyugodva elaludt, még horkolt is. Másnap aztán jól mulattam azon, hogy a tapasz alól kilógott valami cérnaféle, mely a kecskeszakáll egy kitépődött szálának bizonyult.
- De hát azóta egészen megváltozott...
- Miért, te találkoztál vele mostanában?
- Épp egy hete volt itt és elég sokat beszélt.
- Hát akkor ezért fújod a Bakiszaki-iskola konzervatív elveit!
- Igenis nagy hatással volt rám, azóta pedig szorgalmasan végeztem a lélekedzést, hogy tökéletesedjem.
- A szorgalom szép dolog, de ha ennyire komolyan veszel mindent, amit az emberek beszélnek, bolondot csinálsz magadból. Végül is nem szabad mindent azonmód elhinni. Ez a Bakiszaki is csak a szájával hősködik, de ha eljön az idő, nem különb nálad. Te, emlékszel vagy kilenc esztendeje arra a nagy földrengésre? Mit gondolsz, ki ugrott ki fejvesztetten az emeletről? A Bakiszaki! Meg is sérült.
- És nem adott magyarázatot rá, miért tette?
- Dehogynem! Őszerinte a Zen-ébredés igen hevesen történik, mint amikor a kőhöz acélt ütünk és szikra támad. Ilyen állapotban igen gyors cselekvésre vagyunk képesek. Éppen abból tetszett ki az ő lelki tökéletesedettsége, hogy míg mások, hallván a földrengést, pánikba estek, ő vált egyedül képessé, hogy az emeleti ablakból kiugorjék. Egészen boldoggá tette, bár kissé sántított utána. Nem lehet az ilyet sarokba szorítani! Addig emlegeti a Zent meg Buddhát, míg meg nem feledkezik arról, hogy mekkora idióta.
- Így lenne? - kérdezte Kusami tanár úr kissé elbizonytalanodva.
- Biztos mondott valami nagy bölcsességet, akár valami szent ember, ha révület szállja meg.
- Mondott bizony. "Lobogtasd csak kardodat, úgyis csak a tavaszi szelet hasogatod vele." Ezt idézte nekem.
- Szóval még mindig lobogtatja! Tíz álló esztendeje egyebet sem hallani tőle. Annak idején már a diákok között sem volt senki, aki ne fújta volna kívülről, a "szent ember" mondókáját. Csak akkor volt érdekes, ha közben elővette a köhögés és összekeverte a szavakat. Ilyenkor a tavaszi szelet kezdte lobogtatni. Tégy egy próbát vele, zavard össze, ha legközelebb eljön. Engedd, hadd fújja el csak nagy komolyan, aztán köss bele. Meglátod majd, hogy összezagyvál mindent.
- Nagy bajkeverő vagy te, hallod!
- Még hogy én? Tudod is te, ki a bajkeverő! Csak utálom az ilyen Zen-hívőket és megvilágosult lelkeket. Van a lakásom közelében egy templom, Nandzóin nevezetű. Lakik abban egy nyolcvan év körüli öregember. Na és nemrégiben zivatar kerekedett, villámlott és a mennykő belécsapott a templomkertben álló fenyőfába, épp az öreg ablaka előtt. Azt mondják, hogy a vén pap meg se rezdült, nyugodt lélekkel vette tudomásul. Gondoltam, megérdeklődöm tőle magától, ám olyan süket volt az, mint az ágyú. Innen a nagy lélekjelenlét. Bakiszaki is jobban tenné, ha egyedül hódolna a megvilágosodásnak, de sajnos másokat is belérángat. Két ember is neki köszönheti, hogy elméje megzavarodott.
- Kicsodák?
- Hogy kicsodák? Az egyik Rinó Tódzen. Bakiszaki biztatására Zen-tanulmányokra adta a fejét, elment Kamakurába és ott rövidesen megbolondult. Az Enkaku-templom előtt megy el a vonat, van ott egy sorompó is, tudod? Na, hát oda beugrott és leült a sínekre a Zen-meditáció pózában. Azzal hencegett ugyanis, hogy képes megállítani a robogó szerelvényt. Szerencsére a vonat megállt, hogy megkímélje az életét. Erre ő meggyőződvén arról, hogy se tűz, se víz nem árthat neki, teste olyan, akár az arany, beugrott a tóba a templom kertjében, hogy nagy bugyborékolás közepette körbejárjon.
- Na és beleveszett?
- Nem, akkor még nem. Az arra járó papok kimentették, de később Tokióba visszatérve meghalt. Vakbélgyulladásban. Ez volt ugyan a halál oka, de valójában az idézte elő, hogy a kolostorban folyton árpakását kellett falnia meg savanyúságot. Szóval végül is Bakiszaki ölte meg. Közvetve.
- A túlzásba vitt lelkesedés nem vezet jóra... - szólt a mester kissé feszengve.
- Úgy bizony! De még valaki megjárta az iskolatársak közül Bakiszaki miatt.
- Borzasztó. Ki volna az?
- Tacsimacsi Róbai. Annyira hatott rá Bakiszaki, hogy olyanokat beszélt be magának, hogy például az angolna mennyei lény.
- És tényleg az?
- Ha az angolna mennyei lény, akkor a disznó meg halhatatlan!
- Hát ezt hogy értsem?
- Hát úgy, hogy ha Bakiszaki a szellemvilág lakója, akkor Tacsimacsi nem egyéb, mint a disznók megistenülése. Ugyanis ilyen falánk fickót nem hordott még a hátán a föld, mint ez a Róbai. Nem volt valami dicséretes, hogy ezt összeegyeztette a papi méltósággal. De ki törődött vele akkoriban? Csak most emlékszem vissza, hogy mennyi sületlenséget hordott össze. Egyszer nálam jártában - képzeld - azt tudakolta, fenyőfán terem-e disznósült, meg azzal traktált, hogy odahaza a szülőfalujában deszkán úszik a főtt hal. Gyakran állított efféle talányok elé, s a fecsegés még csak hagyján. Egyszer arra akart rávenni, hogy a ház előtti árokba ültessük el a gesztenyemasszát! Erre már nem voltam hajlandó. Néhány nappal később úgy megbuddhásodott, hogy a szugamói elmegyógyintézet fogadta be őt. Az ilyen disznótermészetű ember ritkán kerül be, Bakiszaki juttatta odáig. Ez már igen! Micsoda rábeszélőképesség!
- Micsoda? Most Szugamóban van?
- De még mennyire! S hogy henceg a nyavalyájával! Megunta, levetette a Tacsimacsi Róbai nevezetet, s most Tendó Kóhei az új neve: kikiáltotta magát a Gondviselés megtestesülésévé. Hihetetlen, mi? Eredj, nézd csak meg egyszer magad!
- Tendó Kóhei?
- Bizony. Tendó Kóhei. Bolond létére egész jó nevet talált magának. Néha még Konfuciusz nevét is belekeveri. Mivel meggyőződése, hogy segítenie kell az eltévelyedett világi népeken, folyton leveleket küldözget barátainak, ismerőseinek. Én magam is vagy négy-ötöt kaptam belőlük, s némelyik olyan hosszú volt, hogy kétszeres portót kellett fizetnem miatta.
- Hát akkor nekem is ez a Róbai írt!
- Te is kaptál? Nahát, ez igazán furcsa! És persze piros borítékban?
- Aha. Középen piros, a két szélén fehér. Különös küldemény volt.
- Az bizony! Mondják, hogy egyenest Kínából rendeli ezeket a borítékokat. A mennyeieket meg a földieket jelzi a fehér, középütt a piros maga az ember. Ez a megbuddhult így fejezi ki rögeszméjét már a levél külsején is.
- Szóval ilyen a "Gondviselés-koperta"?
- Az őrülteknek vannak ilyen rögeszméik. De folytonos zabálhatnékja bolond létére is megmaradt, a leveleiben furcsamód mindig visszatér az ételekre. Biztos neked is mindenféle jó falatról írhatott.
- Aha... tengeri uborkáról.
- Mert mindig is imádta. És még?
- Volt a levelében tüskés naphal, meg valami koreai ginszenggyökér is.
- Ezt aztán jól összehozta. Biztos arra gondolt, hogy a hal mérgét a ginszengfőzet majd közömbösíti.
- Dehogy gondolt!
- Ugyan, nem mindegy az? Hiszen őrült! Ennyi az egész?
- Van még más is. Jegy helyütt ezt írta. "Kusami tanár úr - igyék inkább teát."
- Hahaha! Ez aztán nem kegyelmez neked! Minderre még teát is töltene beléd! Hahaha! Ó, Tendó Kóhei! Banzáj!
Meitei elragadtatva nevetett. A mester meg rájött, hogy az írásmű, melyet olyan gondosan tanulmányozott, egy sült bolond elmeszüleménye. Felháborodott, hiszen annyi fáradozása és odaadó figyelme ment pocsékba! Szégyenkezett: hogyan is méltányolhatta egy elborult elméjű beteg ember írásművét ilyen tisztelettel! Végül megrendült az önmagába vetett hite is - aki őrültet magasztal, nemigen lehet helyén az esze. A szégyen, a harag és a félelem egyszerre marcangolta, s ez jól látható volt nyugtalan ábrázatán is.
Hirtelen azonban zaj hallatszott kívülről. Valaki határozottan kinyitotta a bejárati ajtót, nehéz lépések, az újonnan érkezettek a küszöbön topogtak. Majd megszólalt egy erős hang:
- Van itt valaki, kérem? Legyen szíves!
A gazdának nehéz volt a feneke, de bezzeg Meitei azonnal cselekedett, mint afféle gyors felfogású férfiúhoz illik.
- Bújj be! - S azzal maga is kint termett az előszobában, hogy fogadja a kéttagú társaságot. Meg kell adni, hogy bármilyen kellemetlen is a hívatlan vendég, jó hasznát venni újabb vendégek érkezésekor mint kisinasnak. Dehát Meitei mégiscsak vendég, még akkor is, ha maga siet a vendégek elé az előszobába. Nincs tehát arra mód, hogy Kusami, aki itt a házigazda, el ne mozduljon a helyéről. Más természetesen elébe megy a vendégnek, de itt Kusami tanár úrról van szó. Nyugodtan ott maradt a helyén anélkül, hogy felemelte volna alfelét az ülőpárnáról. Persze az alfél mozdíthatatlansága és a lélek rendíthetetlensége két különböző fogalom. Gazdám bensejében érzelmi vihar dúlt.
Az előszobába kiugrott Meitei valamit élénken magyarázott, majd a mester felé fordulva bekiáltott:
- Hé, gyere már elő, hozzád jöttek, más nem jó nekik!
Mit tehetett erre a gazdám egyebet, előbújt lassacskán, de a kezét még nem húzta ki a ruhájából. Látja ám, hogy Meitei a kezében szorongatott névjeggyel, illően meghajolva köszönti a vendégeket, hátrafelé nem éppen becses látványt szolgáltatva. A névjegyen a következő állott:

Josida Toradzó
felügyelő
Rendőr-főkapitányság

Toradzó mellett nyalka, huszonöt-huszonhat éves, magas növésű ifjú állott, tafotakimonóban. Furcsa módon éppúgy eldugta a kezét, mint a gazdám, s egy szót sem szólt. Ezt a pofát már láttam, gondoltam magamban, és ezért alaposan szemügyre vettem. Ez az a tolvaj úrfi, aki azon a sötét éjszakán tette tiszteletét, majd odébbállt, hóna alatt a krumplis dobozzal! No nézd csak! Most meg fényes nappal toppan be a kapun!
- Nézd csak! - szólt Meitei. - Ez az úr rendőrfelügyelő. Megkerült a tolvaj, aki betört ide, ezért kéretnek a kapitányságra. Azt mondja, ebben a járatban van.
Mikor a mester megértette, hogy mit akar tőle a felügyelő, mély meghajlással köszöntötte, fejét mélyen lesunyva - a tolvajt. Mivel a fiatalember jobb megjelenésű volt, mint kísérője, Kusami félreértettea dolgot, s őt nézte rendőrnek. A betörő maga is meglepődött, ám semmi kedve nem volt szabadkozni - "nem, kérem, én a tolvaj vagyok" -, így hát csak állt és tűrte, a kezét sem húzta elő - meg volt bilincselve ugyanis. Más már ennyiből is értett volna, de gazdám, eltérően a mai emberek többségétől, hallatlanul tisztelte a rendőrséget. Úgy vélte, hogy illő tartani attól, aki ilyen magas méltóságra vitte. Pedig elvileg az ilyet a magunk közpénzéből fogadjuk, a magunk szolgálatára. De Kusami meghunyászkodik a színe előtt. Az apja ugyanis egyik külvárosban körzeti elöljáró volt, s egész életét hajlongással töltötte a magasabb rangúak előtt. Úgy látszik, ez a fiába is átöröklődött. Még nézni is rossz, ahogy csinálja. A felügyelő csendesen nevette a félreértést, s így szólt:
- Kérem, jöjjön be holnap délelőtt kilenc órára az őrszobára, Nihondzucumiba. Most pedig sorolja fel az elveszett holmikat!
- Az elveszett... holmik... - kezdett hozzá a gazda, de a szerencsétlennek semmi sem jutott hirtelen az eszébe. Az egyetlen, ami emlékezetébe tudott idézni, a krumplis doboz volt, melyet Tatara Szanbeitől kapott. De hát az szóra sem érdemes: inkább az volt a kellemetlen, hogy nem tudtaa mondatot befejezni, s hallgatott, minta kuka.
- Szóval az eltűnt holmik... - Sehogy se megy neki. Pedig felnőtt ember lévén tudnia kellene, ha meglopták, hogy mit loptak tőle.
- Szóval... egy doboz hegyikrumpli! - vágta ki végül. A tolvaj ezt hallván, szégyenletében behúzta a nyakát a gallérjába. Meitei nagyot nevetett.
- Nocsak! Ez aztán nagy kártétel!
A rendőrfelügyelő azonban megőrizte komolyságát.
- A doboz nem került elő, más lopott jószágok azonban igen. Ha eljön és megtekinti, bizonyára felismeri őket. Az átvételi elismervény elkészítése végett ne feledje magával hozni a pecsétjét. Feltétlenül ott kell lennie kilencre. Nihondzucumi, őrszoba. Az aszakuszai kapitánysághoz tartozunk. Hát akkor - viszontlátásra! - Miután elmondta a magáét, távozott. A tolvaj követte, s mivel a kezét még mindig nem húzta elő, az ajtó tárva-nyitva maradt. A házigazda meg mérgelődött udvariatlanságukon, és bevágta utánuk az ajtót.
- Hahaha - nevetett fel megint Meitei -, te aztán szépen megadtad a tiszteletet a detektívnek! Milyen illemtudó bírsz lenni, ha a rendőrséggel van dolgod!
- De hát idejött, hogy maga szolgáljon tudósítással nekem.
- Még hogy tudósítással szolgáljon! Hiszen ez a dolga. Ez magától értetődik!
- De nemcsak egyszerűen ez a dolga!
- Persze hogy nem egyszerűen! Az ilyeneknek szaglálódniuk is kell. Nem hétköznapi, hanem alávaló foglalkozás!
- Biztos meggyűlt már velük a bajod, azért beszélsz így.
- Hahaha! Akkor hát felhagyok a rendőrök csepülésével. Megjegyzem, jobb lenne, ha inkább őket tisztelnéd, mert az bizony megütközést kelt, ha a betörő előtt hajbókolsz.
- Ki hajbókolt betörő előtt?
- Hát te!
- Én?
- Persze! Talán bizony nem te voltál, aki földig leborult előtte?!
- Mikor?!
- Épp az imént. Annál előírásosabban már nem is lehetett volna.
- Ne akarj engem bolonddá tenni. Az a felügyelő volt!
- Szerinted úgy fest egy detektív?
- Miért? Talán nem úgy fest?
- Ezt a makacsságot!
- Te magad vagy makacs!
- Először is: beállít-e valakihez egy rendőr ruhájába dugott kézzel?
- Miért ne tehetné a kezét oda, ahova akarja?
- Azért, mert nem illik így berontani valahová. Különben is, míg te hajbókoltál előtte, végig csak állt, meg se rezzent.
- Egy rendőrfelügyelő megengedheti magának...
- Ezt az önfejűséget! Hát nem értesz a szóból?!
- Nem. Egyre csak azt hajtogatod, hogy betörő, betörő! Láttad talán, mikor lopni jött? Mondom, hogy te vagy konok!
Meitei belátta, hogy nem fogja ezt az embert jobb útra téríteni, s amire ritkán volt példa - elhallgatott. A mester meg végre boldog lehetett, hogy sikerült Meiteit letorkolnia. Igaz, hogy a műítész szemében jócskán esett a mester a korlátoltsága miatt, a gazda azonban épp ellenkezőleg, úgy érezte: nyakassága segített felülkerekednie ellenfelén. Micsoda ellentmondások vannak ebben a világban! A konok ember győzelmi mámort érez, míg mások szemében jócskán megkisebbedik. Mindhalálig olyan bizonyos magában, hogy álmában sem jutna eszébe: mások lenézhetik, nem tartják magukkal egyenrangúnak. Igazán szerencsés az ilyen. Ezt nevezik disznó szerencsének.
- Mindenképpen el akarsz menni az őrszobára? - kérdezte később Meitei.
- Hát persze. Azt mondták, kilencre menjek, tehát nyolckor elindulok.
- És az iskola?
- Kiveszek egy napot. Még hogy az iskola! - A mester olyan élvezettel mondta ezt, mintha köpött volna egyet.
- Hát ez derék, nem lesz baj belőle?
- Dehogy. Havibérért dolgozom, tehát nem vonhatnak le semmit. Rendben lesz minden - nyilatkozta a kérdezett határozottan. Ravasznak ravasz, egyszerűnek - pofonegyszerű.
- És tudod egyáltalán, hova kell menned?
- Mit tudom én! Majd riksát fogadok - válaszolt a mester kissé ingerülten.
- Tartok tőle, hogy annyira sem ismered Tokiót, mint az én sidzuokai bácsikám.
- Na és?
- Hahahaha! Az a rendőrszoba nem akárhol van ám! Éppen a Josivara közepén!
- Hoool?
- A Josivarában!
- Ott, ahol a bordélyok vannak?
- Hát persze! Josivarából csak egy van Tokióban. Na, megjött a kedved hozzá? - Meitei megint ugratni kezdte a gazdámat.
A mesternek ennek hallatán kissé inába szállt a bátorsága. Rövid habozás után így szólt:
- Mit bánom én, hogy Josivara meg bordély, ha egyszer így döntöttem, megyek és kész.
A gazda akkor mutat határozottságot, amikor nem kellene. A bolondokra jellemző az effajta tántoríthatatlanság. Meitei sem tágított:
- Eredj csak és nézd meg. Igen érdekes hely az.
Ezzel egy időre lecsillapult a szóváltás keltette izgalom. Meitei megjátszotta, hogy fél a bácsi haragjától, ha későn megy haza, s erre hivatkozva távozott. Kusami meg sebtében bekapta a vacsoráját, bevette magát a dolgozószobájába, s összefont karral végiggondolta a következőket.
Ez a Bakiszaki, akit én úgy tiszteltem s olyan kitűnően felkészült embernek tartottam, Meitei szerint nem rendelkezik különösebb tehetséggel. Továbbmegyek: okfejtése is ellentmond a józan észnek, többnyire bolond beszéd - ahogy Meitei mondja. Ráadásul két olyan követője is van, akik szabályos őrültek. Micsoda veszély leselkedik rám! Ha véletlenül az uszályába kerülök, bezárnak engem is a többiek közé. A levele alapján túlbecsültem, széles látókörű, nagy embernek tartottam Tendó Kóheit, aki valójában Tacsimacsi Róbai és sült bolond, régen bevitték már a szugamói bolondokházába. Még ha túlzásnak is vesszük Meitei leírását, hiszen ő gyakran csinál bolhából elefántot, akkor is tény, hogy ez az ember tébolydába zártan is a Gondviselés földi helytartójának tekinti magát. Talán magam sem vagyok tökéletesen rendben. Hiszen, mint mondani szokták, hasonló a hasonlónak örül, madarat tolláról... tehát aki a bolond beszédét tisztelettel fogadja, az őrült levelének a szavait magasztalva emlegeti, maga is közel áll ahhoz, hogy a tébolyodottak közé sorolják. Ha pedig egy kaptafára való vagyok velük, előre látható, hogy egy sorba kerülvén a bolondokkal, csak egy vékony fal választja el tőlük, mely ha leomlik, észre sem veszem, és ott találom magam a közös cellában, vidám beszélgetés közepette. Borzalmas. Tényleg, ha jól meggondolom, magam is meglepődtem azon, hogy mostanában mi meg nem fordul az agyamban. Nem tudom, de az agyvizem vegyileg megváltozhatott, mert furcsamód sokszor kijövök a sodromból, a viselkedésem és beszédem sem a régi, pedig az az akaratomtól függ. Igaz ugyan, hogy a nyelvem nem lepedékes és a hónaljamban sem érzek nyirkot, de sajnos az ínyem kellemetlen ízű, és az izmaim görcsösek. Szörnyű. Lehet, hogy nemsokára mintaszerű őrült lesz belőlem. Szerencsére még nem vagyok közveszélyes, így nem kell elkülöníteni a többi tokiói polgártól. Persze van lappangó és van kimutatható betegség. Először is, ki kell tapintani az érverést. Az rendben van. Lázam volna? Nem, nem érzek semmi különöset. Mégis aggasztó... Ám ha szüntelen csak az elmeháborodottakhoz hasonlítom magam és csak azokat a tüneteket figyelem, melyeket magamban is fellelhetek, nem szabadulhatok egykönnyen a téboly gyanújától. A módszer tehát hibás. Ezért jöhetett ki mindig ugyanaz az eredmény. Épp az ellenkezőre juthatnék, ha nem a tébolyult népséget tekinteném mércémnek, hanem az ép-egészségeseket. Kezdjük tehát közvetlen környezetemmel. Itt járt az az öregúr. Hogy is mondta? "Az a kérdés, hová tetted a lelkedet..." Hát, ez is gyanús... Másodszor, ott a Kangecu, aki reggeltől estig csak az üvegszemet fényesíti. Épp ő lenne kivétel az őrültek díszes társaságából? Harmadiknak... Meitei! Azt gondolja, hogy egyre csak komolytalankodnia kell - ez az ő égi küldetése. Világos, mint a nap: ő is bolond. Ki lenne a negyedik?... Kanedáné asszonyság. Olyan fertelmes a természete, hogy az már nem közönséges! És ötödiknek ott van Kaneda maga. Ő sem tekinthető rendes embernek, ha azt nézzük, hogy milyen viselkedésre bátorítja hitvesét. És egyáltalán: hajlandó egy ilyen némberrel együtt élni! Egyszóval: ez is csak bolond, rakjuk a többi közé! No, lássuk csak... ki van még? A Földreszállt Felhő növendékei. Igaz, hogy még serdülőben vannak, de ahogy telik-múlik az idő, kiválóan beilleszkednek majd a többi elmeháborodott közé. Ahogy így számba veszek mindenkit, megállapíthatom, hogy többnyire egy fajtából valók. Ez bizony meglepő. Olyan, mintha az egész társadalom bolondokból állna. S amikor ezek az őrültek összeverődnek, vagdalkoznak, gyalázkodna, rágalmazzák és ócsárolják egymást. S a csoportjaik, akárcsak a sejtek, pusztulnak, hogy ismét szaporodjanak, fejlődnek, hogy aztán megint hanyatlásnak induljanak. Ez hát a társadalom. S ha akad valaki, aki többé-kevésbé tisztában van a dolgok értelmével, kitalálták a tébolydát, hogy oda becsukják, ne alkalmatlankodjék a társadalomnak. Talán ezért nem eresztik ki őket onnan sohasem. Azok tehát a normálisak, akiket odabenn őrizet alatt tartanak, míg akik kint garázdálkodnak - futóbolond valahány.
Ha egymagában tébolyult valaki, menthetetlenül felismerik, ám egységben az erő - ha csoportba verődnek, rendes, egészséges egyének válnak belőlük. Valahogy így. Az őrült nagyember, visszaélve vagyonával, hatalmával, bolond kisembereket alkalmaz, hogy azok segítségével vigye végbe képtelen terveit, s nem egy esetben kiérdemli ezzel a többiek elismerését. Nem értek én már semmit ebből az egészből.
Ezt főzte hát ki a gazdám nagy magányában, az éjszakai lámpa árva fényével. Ebből is ragyogóan kitűnik, hogy milyen eltompult az agyműködése. Sodorgathatja kackiás császárbajszát, ahogy csak akarja, nem tud különbséget tenni a bolond és az eszes között, maga sem egyéb, mint tökkelütött hülye. Hiába törte a fejét annyit, semmire sem jutott vele. Képtelen a rendszeres és hatékony gondolkodásra. A tanulság, melyet végül kiötlött, éppoly zavaros és megfoghatatlan, mint a cigarettafüst, melyet az orrából ereget. Ez az egyetlen említésre méltó tény egész elmélkedésében.
Én macska vagyok, lehet, kételkednek benne, hogy ilyen pontosan le tudom írni, mi ment végbe a gazdám lelkében. Pedig ez nekem semmi. Személyem ugyanis rendelkezik a gondolatolvasás képességével. Ne kérdezzék, honnan, érjék be egyszerűen azzal, hogy tudok gondolatokban olvasni és kész. Amikor a térdén szendergek, puha bundámat hozzányomom az ember hasához. Elektromos úton lelki szemeim előtt egészen tisztán megjelennek gondolatai, melyeket a hasában forgat. A minap is hirtelen rájöttem: míg ez itt simogat engem, azt forgatja a fejében, hogy milyen jó meleg bélést lehetne készíteni lenyúzott bőrömből. Ahogy mondom: ezen a szörnyűséges gondolaton kaptam rajta!
De igazán nagy örömömre szolgál, hogy ezen képességem fölhasználásával közvetíthettem gazdám esti elmélkedését a nyájas olvasónak.
Szóval, a mester utoljára kiókumlálta, hogy "nem értek én már semmit ebből az egészből", s azzal mély álomba merült. Reggelre kelve holtbiztosan elfelejti, hogy este meddig jutott a gondolkodásban. Így aztán, ha megint rászánná magát, hogy az őrültségről elmélkedjék, ismét elölről kellene kezdenie az egészet. És persze nem kezeskedem, hogy megint ezt az utat járja-e majd végig s eljut-e a "nem értek én már semmit"-ig. Ám az biztos, hogy akárhányszor és akármilyen módozatokban spekulál is, csak eddig juthat el, nem tovább.

Tizedik fejezet

- Keljen fel. Már hét óra - hallatszott az asszonyom hangja a papírajtó túlfeléről. Nem lehetett tudni, hogy erre a gazda fölébredt-e, vagy még aluszik, mert meg sem fordult, hogy válaszoljon.
Ilyen a természete. Nem felel, ha szólnak hozzá. Ha mégis ki kell nyitnia a száját, akkor is csak annyit mond, hogy: ühüm. Azt is nehezen.
Van, aki azt hiszi, tekintélyt kölcsönöz az efféle foghegyről való, kelletlen válaszolgatás. Az ilyen perszenem nyeri el a nők kegyeit. Ha meg éppenséggel a hitvestársáról van szó, az különösen képtelen rá, hogy megbecsülje a szűkszavúságot. És mondanom sem kell, óriási tévedés lenne, ha azt képzelnénk, hogy más nők imádják az efféle mogorvaságot.
Persze miért is dédelgetnék vadidegen széplányok a gazdámat, akit még az édestestvérei is elkerülnek? Ha még a saját feleségének sem felel meg, hogyan tetszhetne más asszonyoknak? Nincs különösebb szükség rá, hogy most itt éppen nem nélküli gazdám népszerűtlenségét ecseteljem, de ő abban a képtelen tévedésben leledzik, hogy kissé idős a nejéhez, s az ezért nem kedveli őt. Kifejtem tehát a dolgot adakozó hangulatomban, hogy ezzel is hozzájáruljak az önismeretéhez.
A rendelt időben elhangzott az ébresztés, ám a ház ura figyelmen kívül hagyta. Sőt meg sem fordult, hogy odamorogjon valamit válaszul. Az asszony megállapította magában, hogy a továbbiak már nem rá tartoznak, és ezentúl ügyet sem vetett rá, hogy a férje elkésik-e vagy sem.
Fogta a seprűt, a portörlőt, s ment a dolgozószobába. Kisvártatva onnan hallatszott, amint dérrel-dúrral hozzálát a takarításhoz a maga szokott módján. Jómagam nem vagyok tisztában vele, hogy mi a rendeltetése annak, amit ilyenkor csinál, nincs is semmi közöm hozzá. Lehet, hogy testmozgás vagy egyfajta játék. Nem azért mondom, de úgy tűnik, hogy nincs az égvilágon semmi értelme. Ez kikívánkozott belőlem. Azért merő hiábavalóság, mert a nő egyszerűen csak azért takarít, hogy takaríthasson. A rongyot végighúzza a papírajtón, a seprűt meg nagyjából végigcsúsztatja a padlón. Véleménye szerint ezzel véghezvitte, amit akart. Egy szemernyi felelősséget sem vesz magára a dolog eredményét illetően. Így aztán ami tiszta volt, az eztán is tiszta lesz, ahol meg a szemét és a por lerakódott - hát ott marad.
Régen még bárányt öltek a templomokban áldozatul, ma már azonban ennek a régi szokásnak csak a látszatát tartják meg. Az asszonyom is így takarít. Persze nem a férje kedvéért. Így aztán becsületére válik, hogy mindennap milyen jól végzi - azt, amit nem csinál. Sok éve annak, hogy az asszony és a takarítás gépiesen összekötődik az emberi gondolattársításban, mégis - már ami az eredményt illeti - amit ez itt művel, nem ér egy hajítófát sem. Minden abban az állapotban marad, mint volt, mielőtt a nő, a seprű és a törlőruha a világra jött volna. Ha meggondoljuk, ezeket a fogalmakat csakis a formális logika sorolja egy csoportba, különben, úgy látszik, semmi közük egymáshoz.
Visszatérve a reggelhez: jómagam - eltérően a gazdámtól - eleve korán kelő vagyok, s akkor is már igencsak korgott a gyomrom. De amíg ebben a házban mindenki az asztalhoz nem járul, addig a macska részét ki nem osztanák, s így nem juthatok előbb táplálékhoz. Ilyen a sors, kérem. Ráadásul folyton úgy rémlik, mintha most az egyszer tényleg érezném, ahogy kagylóhéj-tányéromból megcsap a leves étvágygerjesztő illata, s nem bírok magammal. Tudom, hogy amin nem lehet, azon nem tudok változtatni, de ha rám jön a vágyakozás, egyre csak ez forog a fejemben, hiába gondolok arra, hogy okosabb lenne nyugton maradnom ott, ahol vagyok. Ilyenkor nem törődve azzal, hogy szívbéli vágyaim és a valóság összeegyeztethetők-e, valami arra késztet, hogy utánajárjak eledelemnek. Márpedig ha odamegyek, csakis csalódás várhat rám, mégsem vagyok képes belátni ezt addig, míg saját szememmel meg nem győződtem kétségbeejtő helyzetemről.
Szóval nem bírtam tovább: kimentem a konyhába. A tűzhely árnyékában meghúzódó kagylóhéjhoz siettem, hogy szemügyre vehessem tartalmát. Sejtelmemet igazolta: üresen tátongott, fényesre kinyalva, ahogy előzőeste otthagytam. Megcsillant rajta a kora ősz napsugara, mely az ajtó fölötti szellőzőn besütött a konyhába. A cseléd már kitálalta a főtt rizst, s most éppen valamit kavargatott a tűzhelyen, melyen papírszerű fehér lepedék jelezte, hogy a rizs kifutott.
Kész a leves, kész a rizs, most már adhatna ennem - gondoltam magamban. Szó sem lehet róla, hogy megtartóztassam magam, engem nem érhet mellőzés éppen most, követelem az étkemet! Bármennyire is eltartottnak minősülök, az nem csillapítja az éhséget. Miután ezt így végiggondoltam, elhatároztam, hogy könyörgésre fogom a dolgot, panaszosan nyávogni kezdtem, de azért úgy, hogy elégedetlenségemet is kifejezzem. De a cseléd még csak rám sem pillantott. Bár tudom, hogy az ilyen szögletesnek született lényben nincs sok emberi érzés, mégis összeszedtem minden tudásomat, s igyekeztem úgy nyávogni, hogy együttérzést csiholjak belőle. A miau helyett megpróbáltam a nyau-nyauval. Azt hiszem, az otthonától messze szakadt, megtört szív tragikus érzését sikerült ezzel kifejeznem. Ó-szan rám sem hederített.
Ez a nő süket talán? Ha az lenne, nem alkalmazzák cselédnek. Talán csak a macskahangját nem hallja?...Hiszen vannak színvakok, akik meg vannak győződve róla, hogy birtokában vannak a tökéletes látásnak, míg csak az orvos fel nem világosítja őket hiányosságukról. Ez a cseléd "hangvak". Nem vitás, ő is fogyatékos. Fogyatékosságában persze a maga javát tartja szem előtt. Hányszor kértem éjszaka, mikor halaszthatatlan dolgom támadt, hogy eresszen ki - és cserbenhagyott! Ha meg véletlenül kienged, az már nem érdekli, hogy jutok vissza! Pedig milyen ártalmas nyáron, ha belep az éji harmat! Hát még a dér! Aki nem próbálta, el sem tudja képzelni, milyen borzasztó ilyenkor az eresz alatt kuporogva várni a felkelő napot. A múltkor is kizárt és odakint megrohant egy mocsok kóbor kutya. Szerencsére menedéket találtam a tetőn, de aztán ott reszkethettem egész éjszaka! Ezek a kellemetlenségek mind Ó-szan, a cseléd kegyetlensége miatt szakadtak rám. Sírhatok az ilyennek: mindhiába, nem könyörül rajtam.
Ha valaki koplal, Istenhez fohászkodik, ha szükséget lát, lop, ha szerelmes, leveleket ír. Jómagam hozzátehetném még, hogy a figyelemfelkeltéshez még a háromszoros nyau-nyau-nyau bonyolult hangzása illik. Biztos vagyok benne, hogy finom zenéjével nem ér fel egy Beethoven-szimfónia sem. És még ez sem hatotta meg a cselédet!
Ekkor letérdelt, hogy elővegyen egy jó araszos faszéndarabot. Az edény szélén kocogtatva három darabra törte, miközben az egész környéket belepte a szénpor. Azt hiszem, az ételbe is jutott belőle. De hát Ó-szan nem csinál nagy ügyet az ilyesmiből. Szépen berakta a tört faszenet a tűzhelybe, anélkül hogy a füléig hatolt volna a macskák szimfóniája. Ez kedvemet szegte és elindultam a nappali felé. A fürdőszoba előtt vitt az utam, ahol a kislányok mosdottak nagy hancúrozás közepette.
A két nagyobbik már óvodás, de a harmadik, a legkisebb még alig ér fel a nővérei derekáig. Még nem is tud rendesen tisztálkodni. Kivette a vödörből a nedves felmosórongyot és azzal döngölte az arcát szorgalmasan. Kellemetlen érzés lehet felmosóronggyal mosdani, de hát a gyereknek nem számít az ilyesmi. Ez még a földrengésnek is megörül. Ha úgy vesszük, még Bakiszakinál is átszellemültebb. De hát a nővér mégiscsak nővér, tudja, mi a kötelessége, s mikor a nagyobbik a maga részéről befejezte a gargarizálást és a poharat is a helyére tette, megkísérelte lebeszélni a húgát:
- Kicsi! Az a felmosórongy ám!
De a Kicsi is elég önfejű, s nem egykönnyen hajlik a szóra.
- Nem!!! Babu! - kiáltja és elrántja a rongyot. Ennek a "babu"-nak bizonyára megvan a maga értelme és eredete, de hogy voltaképpen mit is jelent - senki sem tudja. A Kicsi olyankor használja, amikor méregbe gurul. A két gyerek rángatja a felmosót ide-oda, s közben jól kicsavarják és a lé óhatatlanul rácsorog a Kicsi cipőjére. A cipő még hagyján, de már térdig merő lucsok a ruhája is! A genroku-ruha! Szinte hallom, ahogy kérdik: az meg mi fán terem. Nos, közepes nagyságú mintával díszített, kurta ujjú kimonó. Egyszóval genroku, na!
- Kicsi! Engedd már el! Tiszta víz a genroku! - kiált tehát a nagyobbik, jóllehet nemrég még maga sem volt tisztában e szó jelentésével, azt hitte róla, hogy valami társasjáték.
Erről jut eszembe, hogyan csavarjaki a Kicsi folyton a szavakat. A tűzből szerinte szikla száll, Ebiszu istenség nevét meg Ebíznek mondja. A gazdám megmosolyogja az efféle szótévesztéseket, de azt bezzeg észre se veszi, amikor a diákjai füle hallatára ő maga jóval vaskosabb hibákat ejt angolul.
A kisgyerek észrevette, hogy a ruhája átnedvesedett, s a hidegtől sírva fakadt. Erre berohant a cseléd, elvette a felmosórongyot és megtörölgette Kicsi ruháját.
A nagy felfordulás közepette egyvalaki maradt csak viszonylag nyugodt, Szunko, a középső kislány. Hátat fordítva a többieknek a púderdobozzal foglalkozott, ami leesett a polcról. Bemártotta az ujját és először az orrára húzott egy vonalat. Az orr ettől jócskán megnagyobbodott. Aztán az arcát is bedörzsölte, ott virított már két fehér folt, mire a cseléd végzett a Kicsivel. Szunkót is letörölgette, ügyet sem vetve rá, hogy a gyereknek tetszik-e vagy sem.
Miután végignéztem mindezt, elindultam a hálószoba felé, hogy kilessem: felébredt-e a gazdám. Nézem, de nem látom: hol lehet a feje? Sehol. Helyette kilóg a takaró alól az egyik lába. Jó nagy. Biztos azt gondolta, hogy ha a fejét kidugja, könnyen felébreszthetik, s ezért fúrta be magát az ágyneműbe. Olyan, akár egy butább teknőc. Ám közelgett az asszony, kezében a seprű meg a rongy, befejezte már a dolgozószoba takarítását. Az ajtóból be is szólt:
- Hát maga még mindig nem kelt fel?
Állt és figyelte az ágyneműt, ahonnan még nem bukkant elő a gazda feje. Most sem jött válasz. Az asszony előrelépett és a seprűnyéllel megpiszkálta a takarót:
- Mi lesz már?!
Semmi válasz. Pedig a gazda ébren volt, csak azért maradt a fedezékében, hogy védekezzék a felesége támadása ellen. De hiába remélte, hogy ha a fejét sem dugja elő, megmenekedhet. Az asszony hangja mintha a szomszéd szobából hallatszott volna, s ez a távolság megnyugtatta a lapulót. Annál nagyobb volt a meglepetése, mikor elérte a seprűnyél. A felszólítás most már jóval hangosabban s közelebbről harsant:
- Na! Mi lesz?!
"Végem, nincs tovább..." - szólt magában a mester, s beletörődvén a sorsába, fennhangon egy csendes "ühüm"-öt hallatott.
- Kilencre kell odaérnie, nem? Ha nem igyekszik, el fog késni!
- Mindjárt felkelek, no! - méltatlankodott a gazda a takaró alól. Az asszonyt sokszor sikerült így becsapnia, de a nő most nem tágított, tartva attól, hogy a férje megint elalszik, támadásban maradt:
- Hát akkor tessék felkelni!
Micsoda megátalkodottságra vall így kínozni valakit, holott már érthetően megmondta, hogy mindjárt felkel! Hát még a mester akaratos lelkét mennyire sértheti! Erre még a takarót is ledobta a fejéről. Láttam, hogy mindkét szeme egészen nyitva van már.
- Mit zajongsz itt? Ha azt mondom, hogy felkelek - hát felkelek!
- De hiszen csak mondja és mégsem teszi!
- Én? Mikor?
- Mindig.
- Ne beszélj bolondokat!
- Nem tudom, melyikünk a bolond! - vágott vissza az asszony nagy bátran, s ott magasodott a párna mellett, kezében a seprűvel. Abban a pillanatban azonban felsírt Nyolcaska a szomszédban, a riksáséknál, csakis azért, hogy anyja ösztönzésére a gazdámat bosszantsa. Vagyis nem tudom: talán akkor sír a gyerek, amikor a mester bosszankodik. Mindenesetre idegesítő. Persze nem csoda, ha reggeltől estig zokog, akinek ilyen anyja van. A mester erre mindig észreveszi magát és kissé visszafogja haragját. Valószínűleg Kaneda kérésére ríkatják ilyenkor a gyereket, ami viszont nem fogja meghosszabbítani az életét. Aki ilyen ostobaságra képes, az rosszabb, mint Tendó Kóhei. Az még hagyján, hogy akkor gyötrik a kicsit, mikor Kusami dühöng, de akkor is megcsipkedik, amikor a Kaneda-banda garázdálkodik a tanár háza körül. Mindenesetre még nem is tudni, hogy Kusami őrjöngeni fog-e vagy sem, de Nyolcaska már jó előre hozzáfog a síráshoz. Nehéz megállapítani aztán, hogy ki azúr a környéken - a gazda vagy Nyolcaska. Hiszen kevés fáradsággal ki lehet hozni a sodrából Kusamit. Elég egy kissé megpiszkálni a gyereket, s annak átható sírása olyan érzést kelt, mintha pofon vágták volna.
Régen Európában, amikor nem tudták kézre keríteni a bűnöst, mert az túl volt már hetedhét határon, csináltak egy bábut helyette és azt égették el. A gazdám zaklatói ugyancsak jól ismerhetik a nyugati világ hagyományait, mert kiválóan tudják alkalmazni ezt a stratégiát. Akár a Földreszállt Felhő növendékeiről, akár Nyolcaska anyukájáról van szó, az én ügyefogyott gazdám tehetetlen velük szemben. Persze ezen kívül még sok minden van, amiben tehetségtelensége megnyilvánul, de különösen a szomszédaival nem tud mit kezdeni. Erre majd még a későbbiekben is szeretnék rámutatni.
Szóval, a szomszédból áthangzó gyereksírás hallatán a gazdám méregbe gurult. Korán rákezdték - gondolta magában. Egyszerre csak felült az ágynemű tetejébe. Hová lett a lélek tökéletesítése, hová Bakiszaki tanítása! Egyszerre két kézzel esett neki saját fejének, s úgy vakarta, mintha a bőrét akarná lenyúzni. A gallérjára záporozott a hónapos korpa. Felette mutatós. Hát a bajsza? Ez aztán a meglepetés! Lehet, hogy a szőrök átérezték gazdájuk felindulását, megértették, hogy ilyenkor nem maradhatnak lekonyult állapotukban. Harciasan kimeredtek tehát minden irányban egyenként, amerre nagy mérgükben éppen kedvük tartotta.
Ez sem utolsó látványosság! Bezzeg tegnap még hogy megrendszabályozta mindet a német császár őfelsége mintájára a tükör előtt! Ám egyetlen éjszaka elegendő, hogy a fegyelem felbomoljék és az egyedek a maguk kedvére mindenfelé szétszéledjenek!
A gazdám lélekfegyelmező gyakorlataival is így áll a dolog. Ami felépült benne éjszaka, másnapra úgy leomlik, mintha nem is lett volna. Mindent elnyel veleszületett természete, melyet a vaddisznóéhoz lehet hasonlítani.
Széles e hazában egyedülálló módon - szörnyű bajsza és szörnyű természete ellenére - megtűrik az ilyet, hogy iskolában taníthasson, s nem teszik ki onnan! Valószínűleg ez az indítéka annak is, hogy Kanedát és csahosait még emberszámba veszik. Szóval, amíg ezek embernek számítanak, addig arra sincsen ok, hogy gazdámat elűzzék a katedráról. Különben erről a maga idején majd megkérdezzük levélben a Szugamóban lakozó Tendó Kóheit, az majd megmagyarázza.
Végül a gazdám kerekre tágult, zavaros szemével - melyet már ismertettem a minap - rámeredt a szekrényre, mely éppen vele szemben helyezkedett el. A bútordarab vagy másfél méter magas volt, alsó és felső részre osztották, s négy tolóajtóval nyílott. A gazdámnak úgy ágyaztak, hogy az ágynemű majdnem elérte a szekrényt, így hát, amint felébredt, első pillantása az alsó rekeszre esett. A mintás papír helyenként elszakadt, és kilógott alóla a szekrény ajtóvázának a bele. Mi volt ez a belsőség? Nyomtatványok és egyéb papirosok tömkelege. Amint a mester ezekre tekintett, mindjárt olvashatnékja támadt. Pedig az előbb még olyan dühös volt, el akarta kapni a riksásnét, hogy az orrára koppintson. Nála azonban nem megy ritkaságszámba, hogy hirtelen a legnagyobb haragból olvasási dühre változzék a hangulata. Éppolyan, mint amikor a kisgyereknek bőgés közben nyalánkságot nyújtanak, s rögtön nevetni kezd.
Egyszer régen a mester, még diákkorában egy templomban ütötte fel a tanyáját, ahol a szomszéd szobában lakott öt-hat apáca. Márpedig a komisz természetű nőszemélyek között az ilyenek a legkomiszabbak. Jól megfigyelték lakótársuk természetét és gyakran énekelték a konyhában: "Sír a csóka vagy nevet, sír a csóka vagy nevet?" S a ritmust az edény fedelével verték nótájukhoz. Lehet, hogy a gazdám azóta utálja annyira az apácákat. Mert az nem vitás, hogy ki nem állhatja őket. Abban viszont nekik lehetett igazuk, hogy Kusaminál hamar áll a sírásból a nevetés, vidámságból a szomorúság. Olyan, akár egy elkényeztetett gyerek: nincs benne kitartás, szeszélyes, s ahogy mondani szokták - fennhordja az orrát. Pedig nincs oka, hogy beképzelt legyen szellemi mélységére-gazdagságára.
Mint egy meggondolatlan kölyök, egyik pillanatban már ugrana, hogy a riksás feleségén kitöltse a mérgét, majd meg avítt papirosokat kezd böngészni. Nála már csak így megy ez.
Ami először a szemébe szökött, Itó Horibumi1 arcképe volt - fejjel lefelé. Felül a képaláírás dátuma: 1878. szeptember 28. Szóval a koreai helytartó már akkoriban is bukfenceket hányt. Mit csinálhatott 1878-ban? Pénzügyminisztériumi államtitkár volt. Bizony, az nem akármi! Még ha fejjel lefelé lóg is. Ettől az információtól balra Hirobumi látható ugyancsak, ezúttal fekvő helyzetben. A sok fejenállás után nem árt egy kis pihenés. Egy másik papír, egy színes nyomat alján ez áll: "Te...", de a folytatás le volt ragasztva. A következő sorból annyi látszott, hogy. "gyorsan". Ezt is jó volna tovább olvasni, de nem lehet. Már nem látni.

1 A Meidzsi-kor befolyásos politikusa, több ízben miniszterelnök. 1909-ben Koreában meggyilkolták.

A gazdám bevált volna detektívnek is a rendőrségnél, oly nagy buzgalommal kutatott. Ezek a detektívek különben megérik a pénzüket, csak azon igyekeznek folyton, hogy megtalálják, amit keresnek. Se vége, se hossza. Jobb lenne csínján bánni azzal a kutatással. Csakhogy akkor nem biztos, hogy meglesz az eredmény. Azt hallottam, előfordul az is, hogy rendes polgárokat lecsuknak koholt bizonyítékok alapján. A jó honpolgárok pénzén alkalmazott rendőrök lecsukják kenyéradó gazdáikat. Hát nem őrület ez?!
Bóklászó tekintetét a gazdám ezek után Óita megye térképére vetette, mely mintha éppen bukfencet hányt volna. No hiszen, ha Itó Hirobumi tótágast áll, akkor Óita megye is nyugodtan hányhatja a cigánykereket! Hirtelen azonban vége szakadt a kalandozásnak, mert a gazdám ökölbe szorította a kezét, s égnek emelte. Hozzáfogott ásítani.
Az ásítás olyan ocsmányra sikerült, mint mikor a bálna öklendezik. Ezután kis szünetet tartott, majd kényszeredetten felvette a ruháját, s kiment a fürdőszobába mosakodni.
Éppen erre várt az asszony, fogta az ágyneműt, takarót, elrakta, s következett a takarítás a fent leírt módon.
Ha az asszony mindig ugyanúgy végzi a dolgát a seprűvel, hát a férj se térjen el évtizedes szokásaitól a mosdás tekintetében! Folyik a gurgulázás, akkora odaadással, mint azt már a múltkor szintén feljegyeztem.
- Gágágá... gegegege...
Eztán elkészült a választék a fején, hogy külföldi gyártmányú törülközőjét panyókára vetve a ház ura az ebédlő felé irányítsa lépteit. Bevonult tehát.
Letelepszik a hosszúkás hibacsi mellé. Milyen sokféle van ezekből a kis kályhákból! Különféle nemes faanyaggal burkolva, vörösrézzel bélelve, gazdagon díszítve, se szeri, se száma. Van, amelyiken lobogó hajú leányzó van kifaragva, amint kecsesen fél térdre ereszkedik, a másikon meg ezüstszárú pipát szorongató figura... De Kusami tanár úré semmi ilyen ékességgel nem rendelkezik. Olyan avítt, hogy a beavatatlanok még azt sem sejthetik, vajon miből készülhetett. Úgy lenne szép, ha kifényesítve tündökölne, ám ezt a tárgyat törölgetőruha nem érintette, így hát azt sem tudni, fából, rézből van-e, mert a kezdetektől fogva homályba burkolózik.
Még arra sem emlékeznek, hol vették, s hogy egyáltalán vásárolták-e. Hát akkor kapták talán? - tehetnénk fel a kérdést. Ám erre sem tud senki válaszolni. Kitől is kaphatták volna? Ha abban az irányban puhatolóznánk, hogy lopták-e esetleg... Ezt sem lehet tisztázni. Volt régen egy vénséges rokonuk, s amikor meghalt, egy időre őket kérték fel, hogy ügyeljenek a holmijára. Később elköltöztek onnét a sajátjukba, s talán a végső osztozkodáskor - abban a hiszemben, hogy az övék ez a kiskályha - magukkal hozhatták. No hiszen - szép dolog az ilyen...
Bár ha jól meggondolom, gyakran megesik az ilyesmi a mai világban. A bankárfélék például, akik állandóan mások pénzével ügyködnek, úgy tekintik azt, mint a sajátjukat. A hivatalnokok a nép szolgái. Megbízzák a dolgok intézésével s felruházzák őket az ehhez szükséges hatalommal. Nap nap után birtokolva ezt a kölcsönkapott jogot, végül is a magukénak érzik, s annyira belebolondulnak, hogy semmiképpen sem engedik, hogy közönséges polgárok beleüssék az orrukat saját dolgaikba. Mivel a világban csupa ilyen ember van, nem lehet a mestert sem elítélni cselekedetéért, már hogy tolvajtermészete volna. Mert ha őt lopósnak nyilvánítjuk, széles e földön mindenki tolvaj.
A hibacsi mellé letáborozott családfő három arcot szemlélhetett a reggelizőasztalnál. Az egyik a Kicsi, aki az imént a felmosóronggyal mosakodott, aztán Tonko és Szunko. Mindhárman előbb ott voltak az asztalnál, mint az apjuk, s javában reggeliztek. A mester minden elfogultság nélkül vette szemügyre őket. Tonko arcéle hosszúkás és éles volt, akár egy spanyol kard pengéje. A húga, Szunko nagyjából a nénjét formázta, de arca inkább egy Rjúkjúról való veres lakkdobozra emlékeztetett. Csak a Kicsi ütött el a társaságtól ovális arcával. Ám míg az álló ovális arcforma megszokott, az övé vízszintes irányban nyúlt el, széltében volt ovális. Bármennyire változó is a divat, nem valószínű, hogy az ilyen széltében hosszú arc valaha divatba jönne.
A mester úgy megnézte saját gyerekeit, mintha nem is látná őket elégszer. Hogy nőnek! Akár a bambuszrügy a szomszéd Zen-templom kertjében. Amikor az apjuk végiggondolta, mekkorára cseperedtek máris, elfogta a félsz, szinte úgy érezte magát, mintha a sarkára lépnének. Bármennyire távol jártak a gondolatai, azt felfogta, hogy ezek itt - leányok. Márpedig akkor az is eszébe kell hogy jusson, hogy egyszer ezeket férjhez kell adnia. Be kellett vallania magának, hogy az ilyesmihez semmi készséggel nem rendelkezik. De hát mégiscsak a saját gyerekeiről van szó - és ő tanácstalan! Minek csinálta őket, ha most meg nem tudja, mihez kezdjen velük? Hiába, ilyen az ember! Olyan lény, aki csupa felesleges dolgot teremt, hogy aztán maga szenvedjen tőlük a legjobban. Ez az ember meghatározása.
A gyerekek még rendesebbek. Álmukban sem jutna eszükbe, miket eszelt ki az apjuk a maga gyötrelmére - élvezettel falatoznak. Csak a Kicsi nem tud még ezzel a feladattal zöld ágra vergődni. Az idén lett hároméves és az anyja ellátta őt az ekkora gyerekhez illő apró evőpálcikákkal és kis csészével. A gyerek azonban rá sem hederít ezekre, egyre csak a nővére evőeszközét akarja megkaparintani, pedig azzal még nehezen boldogul.
A kisemberek közül sokan vágyakoznak magas hivatalokra, melyekhez se tehetségük, se módjuk nincsen. Becsvágyuk csíráit olyan koruktól hordozzák magukban, mint amiben a Kicsi van jelenleg. Mélyek tehát a nagyravágyás gyökerei - mint látható -, és nem használ egy fikarcnyit sem az oktatás meg a nevelés. Jobb felhagyni hát a reménnyel.
Kicsi zsarnoki gátlástalansággal elmarta és kisajátította magának szomszédja jókora csészéjét és hosszú pálcáit. Megvan benne tehát az elszántság, hogy azzal is elbánjon, amivel még bánni sem tud. A két pálcát tövénél fogva kapta marokra, s szúrt vele egyet a csésze fenekébe. Jó adag rizs úszott a miszólevesben mely színültig megtöltötte az edényt. Az egész idáig valahogy még egyensúlyban maradt, de ahogy a gyerek a pálcával váratlan támadást intézett ellene, az edény megbillent. A leves meg szépen csurogni kezdett a Kicsi ölébe. Persze őt az ilyesmi nem riasztja vissza. Nagytermészetű gyermek. Ekkor a pálcikák felpattantak a csésze fenekéről, s ahogy kis száját odatartotta, a sárgás-leves rizs ellepte az orrát, az arcát, az állát, sőt a padlóra is jutott, méghozzá töméntelen mennyiségben. Nem mondhatom, hogy túlságosan körültekintően étkezne...
Szeretnék ezúttal egy tiszteletteljes jó tanáccsal szolgálni a kitűnő Kanedának és más e világi hatalmasságoknak. Ha a tisztelt urak úgy bánnak az emberekkel, mint Kicsi az evőszerszámokkal, az ő szájukba is igen kevés főtt rizs ugrik be magától. Szanaszét pereg és csak tévedésből repül a jó irányba. Gondolják meg ezt, kérem, alaposan. Ezen még az is rajtaveszít, aki járatos a világ dolgaiban.
Tonko tehát evőeszköz nélkül maradt, mert a húga, Kicsi elragadta tőle. Türelemmel próbálkozott a neki túlságosan apró edénnyel és pálcikával, de ha csak kinyitotta a száját, már eltűnt benne a csésze tartalmának jó része, s három falással kiürült az edény. Amiatt aztán gyakran kellett utánpótlásról gondoskodnia. Már négyszer szedett magának, s készülődött, hogy ötödször is vegyen. Leemelte a fedőt, fogta a merőkanalat és belenézett a nagy edénybe. Mintha habozott volna, hogy egyen vagy ne egyen, de aztán látszott, hogy eldöntötte, mert belemerítette a fakanalat oda, ahol nem égett le az étel. Ezt szemelte ki az előbb. Eddig még nem lett volna baj, fellapátolni a rizst könnyű, hanem el kellett juttatni az apró csészéig, s belerakni. A gombóccá összeállt anyag azonban nem fért bele, hanem a padlóra került. A kislány meg sem lepődött ezen, hozzálátott, hogy gondosan összeszedje. Nem tudta, hogy mit kezdjen a földről összegyűjtött rizsszemekkel, visszarakta hát szépen a nagy tálba. Kissé piszkos lett ugyan... Mire Tonko ezzel elkészült, Kicsi is éppen megelégelte buzgó kísérletezését és lecsapta a pálcákat. A testvér mégiscsak testvér, Tonkónak tehát szemet szúrt a kisebb rendetlenkedése:
- Ejnye, Kicsi! Egészen összemázoltad magad! - szólt, és azonnal hozzáfogott, hogy rendbe hozza. Először is a gyerek orra hegyén letelepedett rizsszemet távolította el. Gondoltam, hogy majd valahova eldobja, amit leszedett, ám ahelyett nagy meglepetésemre - saját szájába rakta. Majd sort kerített a Kicsi pofácskáira is, ahol nagy tömegben ragadtak meg a rizsszemek, számításaim szerint mindkét oldalt egybevéve lehettek vagy húszan. A gondos nővér szemenként szedte-ette, szedte-ette, mígnem a húgocska arcát makulátlan tisztára nem legelte.
Szunko idáig csendesen rágódott a savanyúrépán, ám hirtelen felfedezett néhány édeskrumplit a levesben, kihalászta tehát a fakanállal, s a szájába tömte. Mint köztudott, semmi annyira nem perzseli a szájat, mint a levesben főtt édeskrumpli, kivált ha hebehurgyán bekapjuk. A felnőttek tudják ezt és vigyáznak, nehogy óvatlanul megégessék magukat. Viszont az olyan tapasztalatlan gyermek, mint Szunko, bizony megjárja vele. Nagyot sikított hát és az asztalra köpte az egészet. Ezek meg éppen jókor szánkáztak a Kicsi elé, kényelmesen elérhető távolságra. Ez volt az egyik kedvenc étele és íme: ott termett az orra előtt. Elhajította hát a pálcikákat, rávetette magát a csemegére, s két kézzel szuszogva gyömöszölte magába.
A mester kezdettől fogva szemtanúja volt az eseményeknek, de egy szót sem szólt, hanem elmerülten táplálkozott csupán, s mikor már kiitta levesét is, hozzáfogott a fogpiszkáláshoz. Lányai megrendszabályozását illetőleg teljesen a "hagyd rá" nevelési alapelv hívének mutatkozott. Ha mindhárom lánya azonnal átvedlene menyasszonnyá, és egy-egy úr karján távozna, hogy elhagyja a szülői házat, akkor sem zavartatná magát: szépen megenné a főtt rizst és kiszürcsölné hozzá a levet.
A mester nem csinál semmit.
És a tevékeny ember? Nézzük csak meg, hogy azok mit csinálnak! Hazudoznak, hogy rászedhessenek másokat, némelyik olyan agyafúrt, hogy a ló szemét is kicsalná az üregéből... ámítják, bolondítják a jó népet, tőrbe csalnak és kést a torkodnak szegezve zsarolnak: ebben áll tevékenységük, nem másban.
Már az iskolás gyerekek is ezt lesik el a másiktól abban a hiszemben, mintha mit sem érne az, aki nem követ el nagy büszkén olyan aljasságokat, melyekért inkább pirulnia kellene a jövendőbeli úriembereknek.
Jómagam japán macska volnék, szorult belém ezért némelyes hazaszeretet. Néha úgy érzem - odavágok egyet. Ha csak még eggyel gyarapszik táboruk, a nemzet belevész!
Iskolák, ahol ilyen diákok vannak - minden iskolák szégyenfoltjai. Ország, melynek ilyen polgárai vannak - alábbvaló minden más nemzetnél. Szégyen és gyalázat, nem is értem, honnan kerül elő ennyi gazember! Úgy látszik, a japánokban még annyi önérzet sincsen, mint egy macskában. Visszataszító.
Meg kell mondanom azonban, hogy az ilyenekhez képest a gazdám fennkölt férfiú. Semmittevése így válik előkelővé. Meg a tehetetlensége és a nemtörődömsége is.
Szóval teljes lelki nyugalommal és minden baj nélkül elvégezte reggeli étkezését. Ekkor felvette európai öltönyét és riksást hívott, hogy irányt vegyen a rendőrség felé. Az ablakból kiszólt az embernek, hogy tudja-e, merre van Nihondzucumi, mire az csak nevetett, hiszen a Josivara környéke örömházairól közismert hely. A mester tehát az előszobán át kisétált a riksához és elment.
Ezalatt odabent az asszony is befejezte a reggelit és unszolni kezdte a gyerekeket:
- Induljatok az iskolába, mert elkéstek.
A gyerekek azonban nyugton maradtak és visszaszóltak:
- Ma szünet van! - És semmi hajlandóságot nem mutattak az indulásra.
- Még hogy szünet! Na gyorsan - indulás! - hangzott a parancs még szigorúbban.
- A tanár úr azt mondta, hogy ma nem lesz tanítás! - szólt ismét a nagyobbik nővér, s nem mozdult. Az asszony megelégelte a dolgot, lekapta hát a polcról a naptárt - és látta, hogy tényleg: piros betűs nap van, tehát ünnep.
Viszont a férje meg levélben mentette ki magát távollétéért az iskolában, mert nem tudott erről. Az asszony be is dobta a postaládába. Csak azt nem tudom, vajon tudott-e erről Meitei, s ha tudott: miért hallgatott ártatlan képpel?
Az asszony, miután túljutott a váratlan felfedezés okozta első meglepetésén, meghagyta a gyerekeknek, hogy játszódjanak szépen, csendben, maga pedig elővette a varródobozát és munkához látott.
Vagy harminc perc telt el nagy nyugalomban, anélkül hogy bármilyen említésre méltó dolog történt volna. Majd hirtelen furcsa vendég érkezett a házhoz. Tizenhét-tizennyolc év körüli diáklány. Félretaposott sarkú cipőt, lila hakamát viselt, a haját meg olyan fürtökbe göndörítette, mint a számolótábla golyói. A konyhaajtó felől jött, anélkül hogy bárki bevezette volna, rögtön betalált a nappaliba. A gazda unokahúga volt.
Még iskolába járt, s vasárnaponként gyakran meglátogatta nagybátyját, hogy veszekedjék vele. Viszont szép neve volt - Jukie, ami azt jelenti, hogy havas folyó. Az arca azonban már nem volt nevéhez méltó. Ha kilépünk az utcára, mindjárt találunk belőle vagy egy tucatnyit.
- Jó napot, nénikém - szólt, s azzal minden teketória nélkül bement a nappaliba, s letelepedett a varródoboz mellé.
- Nocsak! Ilyen korán?
- Ma nemzeti ünnepünk van, gondoltam, korán felkelek. Már fél kilenckor az utcán voltam, hogy hamar itt lehessek.
- Igen? És mi járatban vagy?
- Ó, semmi különös, csak már régen jártam erre, gondoltam, bekukkantok egy percre.
- Ne csak egy percre, maradj nyugodtan. Nemsokára megjön a bácsikád is.
- Hát elment? Ez aztán ritka eset. És hová?
- Bizony egy kissé furcsa helyre. A rendőrségre... Ugye mondtam, hogy kicsit furcsa?
- Tényleg! De mi dolga van ott?
- Meglett az a betörő, aki tavasszal itt járt.
- És most tanúnak idézték! Kellemetlen lehet.
- Miért? Visszakapjuk a holminkat. Tegnap itt volt a rendőrség, hogy megvan a holmi, menjünk érte.
- Értem már. Hát akkor ezért kelt fel ilyen korán a bácsikám. Nem szokott ilyet tenni! Ilyenkor még javában alszik az ágyban.
- Az biztos, hogy párját ritkítja, olyan hétalvó. És hogy mérgelődik, ha felkeltem! Ma reggel is így volt, pedig meghagyta, hogy hét előtt feltétlenül ébresszem fel. Befúrta magát az ágyneműbe, nem is válaszolt, mikor szóltam neki. Másodszor is szóltam, mert aggódtam, mi lesz. Erre olyat mondott, hogy el sem ismétlem.
- Vajon miért ennyire aluszékony? Talán az idegzete gyenge?
- Mi?
- Azért haragszik meg olyan könnyen és ok nélkül. Csodálom, hogyan tud iskolában dolgozni.
- Azt mondják, ott rendesen viselkedik.
- Még rosszabb. Csak itthon nagy a szája!
- Micsoda?
- Hát nem így van? Itthon ördög, az iskolában angyal - nem?
- Nemcsak a mérgelődéssel van baj, de ha az ember jobbot mond neki, feltétlenül balra megy, ha meg balra igazítja, jobbra tart. Semmiképpen sem hajlik a jó szóra. Csökönyös nagyon.
- Mint az öszvér. Épp ezért mindig az ellenkezőjét kell mondani neki, mint amit szeretnénk. A múltkor is szerettem volna kapni egy esernyőt, tehát addig hajtogattam, hogy nem kell nekem esernyő, míg meg nem makacsolta magát, hogy de igenis kell - vett is egyet.
- Hahaha! Ez nagyon jó! Én is így teszek majd.
- Bizony! Különben nem ad semmit.
- Múltkor járt itt egy ember a biztosítótól és unszolta, hogy kössön életbiztosítást, mert ilyen meg olyan előnyökkel jár. Vagy egy órát beszélt, de hiába. Pedig vagyonunk nincs, itt a három gyerek, s bizony jól jönne a biztosítás. De hát törődik is ő azzal?
- Bizony, mindig történhet valami, s ott a baj meg a bizonytalanság... - szólt hozzá a családi ügyhöz az unokahúg, egy tizenhét-tizennyolc éves lánytól kissé szokatlan komolysággal.
- Nekem is különös volt hallanom a szomszéd szobából. Azt mondta az ügynöknek, hogy belátja: szükség van az életbiztosításra, hiszen ha nem volna, miből tartanák fenn a biztosítótársaságot. Viszont ő sose fog meghalni - neki tehát nincs szüksége rá. Ezt hajtogatta egyre.
- A bácsikám?
- Persze. Az ember meg erre azt mondta, hogy ha nem halnánk meg, tényleg nem lenne szükség életbiztosításra. De az emberi élet bármennyire is tartósnak látszik, veszélyek leselkednek rá. A bácsikád erre közölte vele, hogy a maga részéről elhatározta, hogy nem fog meghalni, s így kár a szóért.
- Akkor is meghal, ha nem akarja. Én is elhatároztam, hogy nem bukom meg, mégis elbuktattak.
- Azt mondta a biztosítótól jött ember is, hogy az élet hosszát nem magunk szabjuk meg, hiszen ha ez lehetséges lenne, senki sem akarna meghalni.
- És neki volt igaza!
- Hát persze! Érthetetlen, hogy gondolja a férjem. Még hogy nem hal meg... és erre nagy büszkén ígéretet tesz.
- Furcsa.
- Az nem szó rá. Több annál! A bácsikád azt is mondta, hogy ha már volna pénze, hogy biztosítást kössön, sokkal inkább a bankba tenné.
- Van bankbetétje?
- Hogy lenne? Különben kisebb gondja is nagyobb annál, hogy mi lesz akkor, ha ő már meghalt!
- Aggasztó! Vajon miért gondolkodik így? Jár ide valaki, aki hasonlóan vélekedik?
- Dehogy jár.
- És ha megkérnénk Szuzuki urat, hogy beszéljen vele? Őrá hallgat. Egy ilyen higgadt embernek könnyen sikerülhet meggyőznie.
- Igen, de nálunk nincs valami jó híre ennek a Szuzukinak.
- Hát akkor az nem jó. És mi lenne, ha azt a... bölcs embert...
- Csak nem Bakiszakit? Ő meg aztán egyáltalán nem kívánatos. A napokban itt volt Meitei úr és leleplezte: egyáltalán nem olyan tekintélyes, mint gondoltuk volna.
- Miért? Dehogynem! Igen megfontolt és bölcs ember... nem lehetne jobbat találni. A múltkor az iskolában beszédet is tartott.
Bakiszaki úr?
- Bizony.
- Hát a te iskoládban tanít, Jukie?
- Nem, nem tanár, de a Nőegylet meghívására eljött, hogy előadjon nekünk.
- És milyen volt?
- Hát... nem volt túl érdekes. De olyan szép hosszúkás arca van... a szakálla meg mint az öregistennek. Mindnyájan áhítattal hallgattuk.
- Na és miről beszélt? - tudakolta az asszony, ám ekkor a gyerekek meghallották odakintről Jukie hangját és nagy dérrel-dúrral betódultak a nappaliba. Idáig kint játszottak a kerítés tövében.
- Megjött Jukie! - kiabáltak nagy örömükben, de az anyjuk rájuk szólt:
- Ne zajongjatok, hanem üljetek le szépen! Jukie most éppen nagyon érdekeseket mesél. - S azzal kezdte elrakosgatni a varróholmit.
- Mesélj, Jukie! Imádjuk a mesét! - Ezt Tonko mondta.
- Megint elmondod a "kopogós hegy" meséjét? - csatlakozott Szunko.
- Kicsi mesél! - így a legkisebb, és a térdével előrefurakodott a nővérei közé.
- Már megint mesélni akar - nevette a nővére.
- Te majd később, Kicsi, most figyelj Jukie nénédre - pirongatta meg az anyja, de a gyerek nem hallgatott rá.
- Nem, nem... babu! - kiáltotta. Jukie engedett:
- Jól van, jól. Mesélj te először - halljuk! - Kicsi rákezdte:
- Hát az úgy van, hogy: Pap bácsi, pap bácsi, hová mégy...
- Jaj de érdekes! És aztán?
- ... Rizsföldre, rizst nyűni...
- Ez igen! Szépen mondod!
- Ne menj te rizsföldre rizst nőni...
Tonko erre kijavította:
- Nem rizst nőni, hanem rizst nyűni! - A Kicsi azonban csak annyit ordított rá, hogy:
- Babu! - s ezzel a haragos kiáltással elhallgattatta a nővérét. Csakhogy közben elfelejtette a folytatást és ő is megnémult.
- Kicsi... hát csak ennyi volt? - kérdezte Jukie.
- Hát... hát aztán... aztán... púzás lett, na! Pu, pu, pu!
- Hohohó! Ki tanított téged ilyen malacságra?
- Ó-szan.
- Ejnye, Ó-szan! Ilyenekre tanítani a gyereket! - Az asszony erőltetve nevetett:
- Ebből most elég, Kicsi! Most Jukie néni jön, hallgasd szépen!
A kis zsarnok ezúttal értett a szóból, mert ezután egy kicsit csendben maradt.
- Szóval Bakiszaki tanár úr a következőképpen szónokolt - kezdett hozzá most már Jukie. - Állt egyszer régen egy keresztúton egy kőszobor, mely a gyerekek védőistenét, Dzsidzót ábrázolta. Csakhogy igen forgalmas helyet foglalt el, sok ló meg szekér járt arra, azoknak útjában volt. Ám mit tehettek volna? Összegyűltek a városiak, s azon tanakodtak, miképpen mozdíthatnák arrébb...
- Ez tényleg megtörtént?
- Azt nem tudom, ez nem jött szóba... Szóval addig tanakodtak, amíg meg nem elégelte a város legerősebb embere és elkezdett hetvenkedni, hogy majd ő megmutatja, elintézi a kőszobrot. Kiment a keresztútra, nekigyürkőzött, nekifeszült - csak úgy folyt róla az izzadság, de mégsem bírta a Dzsidzót megmozdítani.
- Akkor jó nehéz lehetett!
- Úgy bizony! A legény csakhamar belefáradt és hazatért, hogy lepihenjen. A polgárok ekkor ismét összetanakodtak, hogy mitévők legyenek. Ezután előállott a legokosabb, hogy bízzák csak rá, majd ő megmutatja, hogy kell ezt csinálni. Telerakott egy nagy dobozt rizsgombóccal, s azzal kezdte csalogatni Dzsidzót: "Gyere, gyere, megkapod". De az istenség rá se hederített. Úgy látszott, bírja a koplalást, nem hagyta magát lépre csalni, meg se moccant. Az okos ember azonban nem hagyta annyiban a dolgot, vett egy tökkulacsot, megtöltötte szakéval, másik kezében pedig poharat tartva járult az istenség elé, csalogatta, hitegette három óra hosszat, persze eredménytelenül.
A kislányok közbeszóltak.
- Hát a Dzsidzó sose éhes, - így Tonko.
- De jó lenne egy kis rizsgombóc - szólt Szunko.
- Az ember kétszer is felsült, s ezután megpróbálkozott áldozati papírpénzzel is, csinált belőle jó sokat és kínálgatta a szobornak - hasztalan. Ilyen csökönyös volt ez a Dzsidzó bizony.
- Akárcsak a nagybácsid.
- Tisztára a bácsikám! Végül ez az okos ember is jól felsült a makacs Dzsidzóval és feladta. Jött utána egy hencegő és megnyugtatott mindenkit, hogy majd ő igenis rendbe hozza a dolgot, mi sem könnyebb annál.
- És mit csinált ez a nagymellényű?
- Épen ez az érdekes. Először rendőrruhát öltött, bajuszt is ragasztott és úgy állt Dzsidzó színe elé. Jól lehordta és a törvény nevében távozásra szólította fel, megfenyegette, hogy különben rendőrszakasz távolítja el. Manapság mindenki enged, ha a rendőrség erélyesen rendreutasítja.
- Úgy bizony! És erre odébb ment?
- Miért mozdult volna meg, hiszen olyan, mint a bácsikám!
- A nagybátyád nagyon is fél a rendőröktől!
- Ó, tényleg? Pedig nem kell félni tőlük. A Dzsidzó sem mozdult. Maradt nyugodtan a helyén. Nagyon megmérgesedett erre a hencegő fickó, levette a rendőruniformist, a szemétre hajította a műbajuszt is, s ezután megpróbált olyan látszatot kelteni, mintha nagyon gazdag ember volna. Olyan képet vágott, mintha maga Ivaszaki báró1 lett volna. Szemtelenség, nem?

1 A Micubisi vállalat alapítója (1835-1885).

- Miért? Hogy kell olyan képet vágni, hogy Ivaszakinak lássék az ember?
- Egyszerűen csak gőgösnek kell lenni, és kész. Szóval emberünk is így tett, egy szó nélkül körbejárta Dzsidzót és közben vastag szivarjából pöfékelt.
- Na és akkor mi lett?
- Az lett, hogy egészen beburkolta az istenséget szivarfüsttel.
- Jól adod - akár a vásári mesélő! Szóval tetőtől talpig összefüstölte!
- De ez sem ért semmit. Hiszen a szobor kőből van. Az ember ezután meg hercegnek adta ki magát. Tisztára megbolondult már.
- Voltak akkoriban egyáltalán hercegek?
- Persze hogy voltak. A tanár úr így mondta: "az ember ekkor hercegnek adta ki magát". Meg kell jegyeznem, hogy egy ilyen embertől nagyfokú tiszteletlenség herceget játszani.
- És melyik herceget utánozta?
- Bármelyiket is utánozta - arcátlanság.
- Úgy is van.
- De hiába volt a nagyúri póz, az se használt. Mit tehetett a kérkedő, mint hogy beismerte: nem elegendő az ügyessége az istenség megmozdításához.
- Jól megjárta.
- Bizony. Elnyerte méltó büntetését... Főtt ám a nép feje, megint összegyűltek megbeszélni, hogy mitévők legyenek, de most már bizony nem akadt vállalkozó. Most aztán nem volt mit tenni.
- És ezzel vége is?
- Nem, még nem. Végtére felfogadtak egy csapat mindenre képes fickót meg riksáslegényt, hogy menjenek el a szoborhoz és csapjanak éktelen lármát körülötte. Azt gondolták, ha így alkalmatlankodnak neki, majd csak elunja, és ezért két váltásban éjjel és nappal csapták a zenebonát.
- Elég fáradságos lehetett.
- De ez sem változtatott a helyzeten. Ez a megátalkodott Dzsidzó a füle botját sem mozdította.
- Na mondd már, mi lett aztán? - tudakolta Tonko nagy érdeklődéssel.
- Teltek, múltak a napok a nagy zajongásban, de eredmény semmi. Már mindenkit idegesített az egész, de a felbérelt banda örömmel folytatta, hiszen napidíj járt nekik érte.
- Jukie néni, mi az a napidíj? - kérdezte Szunko.
- A napidíj - az pénz.
- Hát pénzt kaptak? És mit csináltak érte?
- Ejnye, Szunko - hát nem mondtam, hogy egész nap és éjjel nagy hűhót csaptak! Szóval, élt ott egy afféle mindenki bolondja, aki nem tudott semmiről, hiszen nem is álltak vele szóba. Ez a félnótás odament, ahol a Dzsidzót nyaggatták és megkérdezte: "Szegény barátaim, miért kínlódtok itt ezzel az éktelen ricsajozással, Hiszen csinálhatjátok évszámra, Dzsidzó szobra egy tapodtat sem fog elmozdulni!"
- Bolond létére milyen okos volt!
- Ez egy ilyen meglehetősen eszes bolond volt! Az emberek is mind hajlottak a tanácsára, ám szaván fogták: ha annyira érti a dolgot, mutassa meg, hogy kell ezt csinálni! Nem kérette magát a bolond kétszer, elhallgattatta az esztelen óbégatást, szélnek eresztette a riksásokat meg a többi mákvirágot. Ő maga meg csak úgy méla pofával Dzsidzó elé állott.
- Nénikém! Méla Pofa a bolond barátjának a neve volt? - vágott Tonko éppen a legérdekesebb fordulat közepébe.
Az asszony meg Jukie elnevették magukat.
- Dehogy!
- Hát akkor kicsoda?
-Nem kicsoda... hogy is mondjam csak...
- Méla Pofa azt jelenti, hogy "hogy is mondjam csak"?
- Nem, dehogyis! Azt jelenti, hogy...
- Mit?
- Figyelj csak! Ismered Tatara Szanbei bácsit?
- Igen! Édeskrumplit is hozott!
- Nahát, Tatara bácsi is éppen olyan...
- Méla Pofa?
- Igen... mondjuk. Na szóval, a bolond egyenesen odaállt a szobor elé zsebre dugott kézzel, és megkérte szépen: "Dzsidzó uram, menj már egy kicsit odébb, ha mondom!" Mire az istenség: "Vagy úgy? Miért nem szóltatok már előbb?" S azzal szépen odébbállott.
- Nahát, ez a Dzsidzó!
- És aztán következett a tanulság.
- Ó, még tanulság is volt?
- Hogyne lett volna. Bakiszaki úr így folytatta: "Tudom, hogy itt ma a tiszteletre méltó Nőegylet ülésén vagyunk és elbeszélésem kissé elgondolkodtató. Nos hát, elnézést kérek udvariatlanságomért, de azt kell mondanom, hogy a hölgyek nem intézik egyenesen a dolgokat, hanem inkább távolról kerülgetik őket. És ez nemcsak rájuk vonatkozik. Korunk férfiúi is - a civilizáció hatása alatt - többé-kevésbé elnőiesedtek, igen sokan vannak, akik eltévelyedve úgy vélekednek, hogy az igazi úriemberré válás iránytűjét lelték meg ebben, s törődést, fáradozást sem sajnáltak érte. Ezek a civilizáció torzszülöttei. Nem érdemes rájuk a szót vesztegetni. Viszont önök, tisztelt hölgyeim, emlékezzenek az imént elhangzott történet tanulságára, és amikor üt az óra, intézzék a dolgokat olyan becsületes és egyenes módon, mint az egyszeri bolond tette. Ha az ő példáját követjük, hölgyeim, nem kétséges, harmadrészre fognak csökkenni a botrányos veszekedések férj és feleség, anyós és meny között. A cselszövés hajlama megvan az emberben, s minél erősebb, az ember annál boldogtalanabb. A nők átlaga boldogtalanabb, mint a férfiaké, s ez azért van, mert ők többet ármánykodnak..." Vagyis a beszédnek az volt a lényege, hogy ha lehet: bolonduljunk meg.
- És te is meg fogsz bolondulni?
- Dehogyis! Eszemben sincs! Kaneda Tomiko is ott volt, és egészen fel volt háborodva ettől az arcátlanságtól.
- Az a Kaneda Tomiko, aki itt lakik a közelben?
- Igen. Szép frizurája van.
- Egy iskolába jár veled?
- Nem, csak eljött a nőegyleti előadást meghallgatni. De tényleg nagyon divatos a frizurája. És úgy ki tud öltözni! Egészen odavoltam tőle.
- Azt mondod, jó megjelenésű?
- Nem, nem... olyan közepes. Legalábbis nem annyira csinos, mint amilyen beképzelt. Bárki utolérheti, ha annyit piperézkedik, mint ő.
- Szóval te, Jukie sokszorta szebb lehetnél nála, ha festenéd magad?
- Ugyan, ne tessék már ilyet mondani... nem is tudom. De amit ez a Kaneda lány csinál, az már tényleg túlzás... sokba kerülhet.
- Jól van, ami sok, az sok, de azért a pénzből jó, ha van elég...
- Igen, de Tomiko, úgy látszik, követte a tanácsot és megbolondult egy kicsit. Folyton henceg. Állandóan arról beszél, hogy valami költő neki ajánlotta az új verseskötetét.
- Az Tófu lehet.
- Az az! Ő írta hozzá a verseket. Borzasztó!
- Tófu úr igen derék ember. Ő maga természetesen komolyan gondolhatta...
- Lehetetlen alak! De van más érdekesség is. Azt állítja Tomiko, hogy a napokban valaki szerelmes levelet küldött neki.
- Szörnyű! És vajon ki lehetett, aki ezt elkövette?
- Azt mondta, hogy azt nem tudja.
- Miért? Nincs neve?
- De - szabályosan alá van írva, de ilyen nevűről még senki sem hallott. És a levél hosszú-hosszú, vagy két méterre rúg! És tele van mindenféle furcsasággal. Olyanokkal, hogy: "úgy gondolok Magára, ahogy a hívők imádják istenüket", vagy: "üdvösségem lenne, ha Magáért áldozhatnám életemet, mint a bárány az oltáron". A végére rajzolt egy olyan háromszög forma szívet, melyet Cupidó nyila ver át.
- Ne mondd, komolyan,
- Hát persze! Egy régi ismerősömnél hárman is látták a levelet.
- Micsoda dolog megmutatni másnak az ilyesmit! Hiszen Tomiko hozzá akar menni feleségül Kangecu úrhoz! A jó hírének árthat az ilyesmivel.
- Szerintem azt se bánná, ha elmondanánk Kangecu úrnak, amikor legközelebb idejön. Kangecu úrnak sejtelme sem lehet róla még!
- Én is azt hiszem. Hiszen egész nap az egyetemen fényesítgeti a golyóját, hogy is tudhatna róla!
- De vajon tényleg el akarja venni? Milyen kínos ügy.
- Ugyan már, miért lenne kínos! Talán nem jön jól a pénz annak, aki fel akar kapaszkodni?
- Nénikém mindig ilyen közönséges dolgokat emleget, mint pénz meg pénz! Nem sokkal fontosabb annál a szerelem? Anélkül sosem lesz igazi kapcsolat férj és feleség között!
- Csakugyan? Hát e, Jukie, te majd hogyan mégy férjhez, mi?
- Mit tudom én! Még nincs semmilyen elképzelésem!
Tonko csupa fül volt, annyira igyekezett megérteni, miket beszél össze Jukie meg az anyja a házasságról. Hirtelen közbeszólt:
- Én is férjhez akarok menni!
Jukie kissé megütközött, amikor meghallotta ezt az értelmetlen kívánságot, pedig zsenge ifjúkorát tekintve, megértést tanúsíthatott volna. Az asszony azonban nagyjából megőrizte nyugalmát és nevetve tudakolta:
- És tudod már, hogy kihez?
- Hát én... én a... a Jaszukuni-szentélyhez! Csak még nem merek átmenni a csatorna hídján...
Miközben az anya és Jukie nevetett a válaszon, Szunko, a második nővér - bár nem merte firtatni a dolog részleteit - Tonkóhoz fordult:
- Te is a Jaszukunit szereted? Mert én is nagyon szeretem! Házasodjunk össze vele mindketten! Nem akarod? Akkor megyek egyedül, felszállok egy riksára!
- Kicsi is megy! - csatlakozott a legkisebb is a Jaszukuni-szentély menyasszonyaihoz. Milyen boldog is lenne az apjuk, ha látná őket így egy sorban, amint házasodni mennek a Jaszukuni-szentélybe!
Ekkor trappolás hallatszott, s amint megállt a ház előtt, a riksás kurjantott egyet. Úgy látszik, megjött a gazda Nihondzucumiból, a rendőrségről. A cseléd elvette a kendőbe burkolt batyut a riksástól, a gazda meg leszállt, és nagy nyugalommal besétált a nappaliba.
- Te is itt vagy, - kérdezte az unokahúgától üdvözlésképpen, majd letelepedett a már említett nevezetes hibacsi mellé és elővett egy szakés kancsóhoz hasonló porcelánedényt, amit, úgy látszik, végig az úton magánál tartott. Persze nem egyszerű melegítőkancsó vagy efféle, hanem valami különleges edény volt ez. A szemlélők nem is hagyták szó nélkül:
- Milyen furcsa kancsó! Talán a rendőrségen tetszett kapni? - Ez Jukie volt. A nagybátyja ránézett, majd elégedetten így válaszolt:
- Na, mit szólsz hozzá? Ugye szép?
- Még hogy szép? Ez? Nem különösebben. Miért hozta haza bácsikám ezt az... olajospitlit vagy micsodát?
- Nem olajospitli ez. Ne ízetlenkedj, mert megharagszom.
- De hát micsoda?
- Hát váza.
- De hiszen a virágokhoz túl szűk a szája. A feneke meg széles.
- Éppen ez benne a szép. Ejnye, milyen elmaradott vagy! Nincs ízlésed - akárcsak a nénédnek! - Azzal a mester fogta az olajospitlit és a fény felé tartva vizsgálgatta.
- Miért nincs nekem ízlésem? És egyáltalán, a rendőrségen ilyen edényeket osztogatnának? Ugyan! Igaz, nénikém?
Az asszony azonban nem figyelt oda, mert kibontotta a batyut és tágra nyílt szemmel vizsgálta a megkerült holmit.
- Hűha! Hogy a rablók milyen rendesek manapság! Minden kimosva, kivasalva, összehajtogatva. Nézze csak...
- Ki mondta, hogy a rendőrségtől kaptam a virágvázát? Eluntam a várakozást, sétáltam egyet a környéken és egy ottani boltból ástam elő. Te nem értesz hozzá, de ez egy ritka becses műtárgy.
- Talán túlságosan is! És merre sétált, bácsikám?
- Hát merre! Nihondzucumi környékén. Még a Josivarába is betértem. Forgalmas hely, az biztos. Van ott egy nagy vaskapu. Láttad-e már? Persze hogy nem...
- Még hogy láttam-e? Hát mit kerestem volna én a Josivarában, ahol a nőket pénzért árulják? Meg vagyok döbbenve, hogy a bácsikám tanár létére beteszi a lábát ilyen helyekre. Ugye, nénikém?... Nénikém!
- Igen, persze. De a holmik közül még sok minden hiányzik. Ez az egész?
- Csak a krumpli hiányzik. De képzeld csak, kilencre rendeltek oda és tizenegyig várattak! Ilyen a japán rendőrség!
- Ilyen ám! De az sem járja, hogy a bácsikám a Josivarában volt! Még az állását is elvesztheti! Ugye, nénikém?
- Aha, lehet... De nincs meg az övem bélése! Ugye megmondtam, hogy valami hiányzik!
- Mit bánom én a bélést! Engem három óra hosszát várattak! Elpocsékoltam fél napot a drága időmből!
A mester ezután átöltözött japán ruhájába és nyugodtan visszaült a kis hibacsi mellé, hogy tovább bámulja az olajospitlit. Az asszony is feladta közben a hiábavaló keresgélést és a megkerült holmikat azonmód berakta a szekrénybe.
- Nénikém! Ez az olajospitli becses műtárgy lenne? Hát nem ronda?
- És a Josivarában vásárolta... nocsak - hallotta meg végre a szót az asszony.
- Mi az, hogy nocsak? Nem is érted, miről van szó! - tiltakozott a férje.
- Akkor is! Egy vázáért nem kell elmenni a Josivarába, máshol talán nem árulnak ilyet?
- Nem bizony. Ehhez csak ritkán lehet hozzájutni.
- A bácsikám olyan, mint a Kő-Dzsidzó.
- Neked meg taknyos létedre jól felvágták a nyelved! Tarthatnák a szájukat ezek a mostani diák csitrik! Forgatnátok inkább a Lányok illemkönyvét!
- Bácsikám! Ugye nem szereti a biztosítást? Melyiket utálja inkább: a biztosítást vagy a mostani diák csitriket?
- Miért utálnám én a biztosítást? Arra szükség van. Mindenki megköti, aki gondol a jövőre is. A lányok azonban semmirekellők!
- Szóval semmirekellők! A biztosítás meg hasznos! Akkor miért nem köti meg?
- A jövő hónapban szándékozom.
- Igazán,
- Ha mondom!
- Pedig jobb lenne, ha nem tenné. Ha pénze van, miért nem költi el inkább? Nem igaz, nénikém?
Az asszony mosolygott csak, ám a férje komolyra vette:
- A magadfajták még könnyedén azt gondolják: elélünk száz, kétszáz évig is! Majd ha felnősz, akkor magától értetődőnek fogod tartani, hogy a biztosítás szükséges dolog. Én is feltétlenül megkötöm a jövő hónapban.
- Hát ha már meg kell lennie, nincs mit tenni... Van a bácsikámnak pénze rá, hiszen a múltkorában még esernyőt is tetszett nekem vásárolni. Hiába mondtam, hogy nem, nem, nem kell, mégis megvette.
- Tényleg nem kellett?
- Persze. Kell is nekem ernyő!
- Akkor add vissza. Éppen jó lesz Tonkónak, ő szeretne egyet, adjuk neki. Nálad van?
- Nahát ilyet! Ez már sok! Vissza tetszik venni, amit már egyszer nekem megvett és ideadta?
- Azt mondtad, hogy nem kell, hát akkor add vissza. Mi van ebben?
- Persze hogy nem kell, de azért ez mégiscsak túlzás!
- Miket beszélsz itt össze? Ha valami nem kell, mint mondod, miért nem adod vissza? És miért állítod, hogy ebben valami túlzás lenne?
- Csak.
- Miért csak?
- Mondtam, hogy ez már sok!
- Butaság! Mindig ugyanazt hajtogatod!
- Hát nem a bácsikám ismételgeti folyton ugyanazt?
- Dehogyis! Azzal kezdődött, hogy kijelentetted: nem kell az esernyő!
- Az más! ami nem szükséges, az nem kell, de vissza nem adom.
- Nahát! Megdöbbentő! Ezt az ostoba makacsságot! Veled aztán semmire sem megy az ember. Hát nem tanítanak nálatok az iskolában logikát?
- Szóval műveletlen volnék? És az nem utálatos szívtelenség, hogy visszakéri azt, amit már odaadott? Vegyen példát az egyszeri bolondról.
- Miféle egyszeri bolondról?! Miféle példát?
- Őszinteségből és becsületből!
- Amilyen ostoba vagy, olyan csökönyös! Ezért buktál meg az iskolában.
- Lehet, hogy megbuktam, de akkor se a bácsitól kérek tandíjravalót!
Jukie idáig még bírta szusszal, ám ekkor felindulásában elfutotta szemét a könny és keserves sírásra fakadt. Csak úgy potyogtak a könnycseppek lila ruhájára. A mester szórakozottan szemlélte, s mintha csak a könnyek forrását kutatná, követte a lila ruhára esett pettyektől egészen fel Jukie lehajtott fejéig. Ekkor az ajtóban megjelent a veres kezű Ó-szan.
- Vendég érkezett - jelentette.
- Kicsoda?
- Egy diák úr az iskolából - válaszolt a cseléd, s közben a szeme sarkából Jukie kisírt arcára nézett. A gazda kiment a fogadószobába. Követtem őt a verandán át, összehasonlító embertani ismereteim bővítése végett. Az ilyen vizsgálatok kudarcba fulladnának, ha nem találnám el a megfelelő időt a megfigyeléseimre.
A megfelelő idő akkor jön el - ha baj van. Ha az embert ugyanis mindennapos tevékenységei közepette nézem-hallgatom, nincs rajta semmi különös, hiszen még nem mérkőzik egyik a másikkal.
De ha eljön az ideje, mintegy varázsütésre a hétköznapiság ködösen sejtelmes rejtelmekbe csap át, egyszerre titokzatosság, idegenség, furcsaságok és szeszélyek lesznek úrrá rajta, egyszóval macskaszemmel nézve mindez felette igen tanulságos. Feltétlenül ezen jelenségek közé sorolom Jukie kisasszony könnyeinek harmatozását is. Jukie nem különösebben eredeti, nem különösebben érdekes, mint ahogy az asszonnyal folytatott beszélgetéséből is kitűnt, de amikor a mester megérkezett és az asztalra kitette szerzeményét, a szépséges olajospitlit - egyszer csak mintha egy döglött sárkányba forró gőzt pumpálnának, kivetkőzött a maga szürkeségéből és teljességgel érthetetlen módon tündöklően titokzatos, talányos és találékony lelkisége a felszínre buzgott. Ez a tündökletes titokzatosság különben minden asszonyban megvan az ég alatt, ám nem egykönnyen tör utat magának a felszínre, s hozzá ilyen bőségesen! Amúgy szakadatlan sugárzik, az igaz, de nem annyira félreérthetetlenül és minden akadályt elsodróan, mint ahogy Jukie esetében történt.
Milyen szerencsém is van nekem, hogy megfigyelhetem az emberi különcködés megnyilvánulásait! S mindezt derék gazdámnak köszönhetem, aki olyan hülye, hogy még a szőrömet is visszafelé simogatja. A nyomába szegődöm tehát, s ahogy a színjáték szereplői előttem fellépnek - még tudomásuk sincsen arról, hogy minden mozdulatukat értő szemmel kísérem.
Kurta macskaéletem legérdekesebb élményei, hogy ezeket a különös embereket megismerhetem. Köszönet érte! Köszönet! Vajon ki lehet az újonnan jött vendég? Megyek, megnézem.
Tizenhét-tizennyolc év körüli diák, olyan idős lehet körülbelül, mint Jukie. Feje nagy, s úgy lekopasztották, hogy kilátszott a bőre. Orra alig dudorodik ki az arca közepén. A fogadószoba sarkába húzódott. Mást nem nagyon tudok róla mondani, legföljebb még annyit, hogy a koponyája irtó nagy. Úgy lenyírták, mint egy papnövendéket, mégis hatalmasnak látszik a feje. Hát még ha olyan nagy haja lenne, mint a mesternek! Magára vonná a közfigyelmet. Bár a gazdám rég megmondta, hogy a túl nagy fejben szertefut az ész, elvész a tudomány. Hogy ez tényleg így van-e, nem tudom, de nekem ez a kobak olyan nagyszabásúnak tűnik, akár Napóleoné.
A diák úgy öltözött, ahogy illik, kimonója fényre játszó szövetből készült, nem is tudom, hogy vajon szacuma, kurume vagy ijo-e ennek az anyagnak a neve, mindazonáltal kissé rövid, s azt hiszem, a diák nem is viselt alatta semmi alsóneműt. Mi jó abban, ha a meztelen bőrére ölti a felsőruhát és mezítlábra húzza fel a cipőjét? Az ilyenek mindig kissé mocskosnak tűnnek. A padlón is ott a három folt, mint a rabló ujjlenyomata. Kétségtelen, hogy ez a meztelen talpától ered. Ő maga a negyedik folton ül és feszeng.
Az még hagyján, ahogy illedelmesen kínlódik, de vad külleméhez: letarolt fejéhez és kinőtt kimonójához sehogyan sem passzol ez a megilletődöttség. Micsoda kín lehet félórát várni a tanárra ebben a jól nevelt tartásban, amikor az utcán még csak nem is köszönne neki, amilyen öntelt. A külső szemlélőt igazán nevetésre ingerli, amint nagy igyekezettel játssza a jó házból való úrifiút a fickó, noha igencsak nehezére esik. Szegény fiú mégis nevetséges, ahogy próbálja elfojtani magában a rendetlenkedés hajlamát, mely olyan elemi erővel robban ki belőle az osztályteremben vagy az iskolaudvaron. Elnézem szegényt, ahogy így magára hagyatva gubbaszt - lám, az én habókos gazdámtól is tart még valaki. Örülhet neki nyilván. Ámbár ha ezek az egyenként csekélyke lények tömegbe verődnek, és utálatuk összegeződik, bojkottra, sztrájkra is képesek talán! Így nőnek fel a hegyek is. Ide sorolhatjuk azt is, amikor a gyávából az ital hőst csinál. A tömeg is úgyszólván megrészegedik saját hangoskodásától. Ám ha az egyén ebből kiszakad, akkor bizony ilyen lehangolt, félénk emberré vedlik, aki meghúzza magát a sarokban. Most bezzeg egy pillanatra sem villan az eszébe, hányszor nevezte a tanár urat vén agyalágyultnak. Hogyisne, ha bolond volna!
A mester odatolt neki egy ülőpárnát.
- Tessék - ülj rá.
Ám a tar fejű legény csak hümmögött erre, s meg sem mozdult. Sohasem fér a fejembe, miért restellnek a vendégek ráülni a párnára, hiába unszolják őket. Hiszen azért van, hogy ráüljenek! Nem azért vette az asszonyság a bazárban, hogy csak nézegessék. Hiszen ez nem egyéb, mint a párna becsmérlése, ami a házigazda becsületébe gázol. Persze a némán rámeredő kuglifejűnek esze ágában sincs kifogásolnivalót találni rajta, hát még a gazdát megsérteni!
Az igazság a következő: a fickó talán életében sem ült előírásos módon - kivéve talán az öregapja temetését -, s annyira megmacskásodtak a lábai, hogy a legkisebb mozdulatra is képtelenek. Sehogy se bírt megmoccanni, pedig a kényelmes párna karnyújtásnyira volt előtte. Ha nem, hát nem - gondolta a mester. Micsoda fafej ez a kopasz! Az iskolában vagy a diákszálláson lenne ilyen tartózkodó, amikor többedmagával összeverődik! Úgy látszik, ha kell, erőt vesz magán és rendesen viselkedik, máskor bezzeg semmi sem tartja vissza attól, hogy óriási ribilliót csapjon. Fondor lelkületű fiatalember!
Ekkor csendes surranással kinyílik a hátsó ajtó és Jukie kisasszony szertartásosan felszolgál a fondorlatosnak egy csésze teát. Hogy felordítana most a diák, hogy: barbár tea! De tart a tanártól, aki szemközt ül vele, s ráadásul a felszolgáló tüneményes leányzó hamisítatlan Ogaszavara-stílusban végzi a szertartást, kifinomult mozdulatai a fiút teljesen megzavarják. Jukie is messze túltett a fondorlatos ifjún lelki jelenlét dolgában. Felszáradt könnyei után a gunyoros mosoly jól illett hozzá.
Jukie kivonulása után egy darabig mindketten hallgattak. A mester tűrte, de aztán elérkezettnek látta, hogy megtörje a csendet.
- Hogy is hívnak?
- Furui...
- Furui? Milyen Furui, mi a másik neved?
- Furui Buemon.
- Szóval Furui Buemon. Jó hosszú neved van. Ma már nem adnak ilyen neveket. Jó régi név. Negyedikes vagy?
- Nem.
- Harmadikos?
- Nem. Másodikos.
- Második a?
- Bé.
- Az az én osztályom. Nocsak. - A mester felelevenedett. Tényleg! Hiszen kezdettől fogva feltűnt neki ez a nagyfejű. Nem lehet ezt elfelejteni. Olyan mély benyomást tett rá, hogy előfordult, hogy ezzel a hatalmas kobakkal álmodott. Csakhogy ezt a bámulatra méltó koponyát és a hozzá tartozó régies hangzású nevet, továbbá a második bét még nem sikerült eddig összekapcsolnia. Most pedig saját fülével hallhatta, hogy ez a figyelemre méltó fej, mely még álmában is megjelent - saját osztályába, a bébe való. Ez belül nagy örömmel töltötte el.
Arról azonban halvány sejtelme sem volt, hogy ez a nagy fejű, szép nevű, sőt saját osztályába járó fiú mi járatban van itt éppen most! A mester nem örvendett az iskolában népszerűségnek, így hát nemigen látogatták diákjai, még az újesztendő körüli napokban sem. Tulajdonképpen ez a Furui Buemon volt az első látogatója az iskolából. Érthető tehát, hogy a gazdám nem tudta, minek köszönheti e ritka megtiszteltetést. Egy ilyen népszerűtlen emberhez nem jönnek csak úgy látogatóba, hogy szórakoztassák. Ha azt hozta volna hírül, hogy kirúgták az állásából, látszana rajta a káröröm. De nem látszik. Tehát mindenképpen érthetetlen, mi dolga lehet Kusaminak a diákjával, ami kettejükre tartozna, s amit meg kellene beszélniök! Abból, hogy Buemon idejött, s amit eddig mondott - semmi sem derült még ki. Mit tehet mást a mester, mint hogy egyenesen nekiszegezi a kérdést:
- Csak úgy eljöttél, mi?
- Nem, dehogyis.
- Akkor valamilyen ügyben?
- Igen.
- Iskolai dolog?
- Igen. Szeretnék a tanár úrnak valamit elmondani...
- Aha. És mi volna az? Tessék- beszélj! - szólt a mester, de Buemon csak a földet nézte és egy szót sem szólt. Pedig valójában a fiú az iskola egyik nagy fecsegője, s bár a nagy fej miatt a tanulásban nem jeleskedett, a szája jártatásával kitűnt osztálytársai közül. Ez a Buemon volt, aki egyszer azal hozta zavarba a gazdámat, hogy hogyan mondják Kolumbusz nevét japánul. Valami komoly oka lehet annak, hogy ez a javíthatatlan fecsegő egyszerre megkukult, hogy úgy kell kihúzni belőle a szót. Ez egyszerűen érthetetlen. A mester kissé kijött a sodrából.
- Ha van mondanivalód, ki vele hamar!
- Kicsit nehéz erről beszélni...
- Nehéz? - A tanár merően a diákra szegezte tekintetét. Buemon azonban lesütötte a szemét, s így abból sem lehetett kiolvasni semmit. A gazdám most másfelől próbálkozott.
- Jól van, na. Mondd, ahogy tudod. Senki más nem hall minket és én sem fogom senkinek elmondani - szólt hozzá halk bizalommal.
- Hát... beszélhetek akkor? - Buemon még mindig bizonytalan volt.
- Beszélhetsz - nyilatkozott a mester.
- Hát akkor elmondanám... - emelte fel kobakját a diák, s úgy nézett a tanárra, mintha káprázna tőle a szeme, mely egyébként háromszögletű volt. A gazdám szívott egyet a cigarettából, kissé oldalt fordította az arcát, miközben a füstöt kifújta.
- Szóval... nagy bajba keveredtem...
- Micsoda?
- Azért jöttem el, mert nem tudom, mitévő legyek...
- Miért, ki bántott vagy mi történt?
- Nem is gondoltam volna, hogy baj lesz belőle, de Hamada annyira mondta, hogy adjam neki kölcsön...
- Melyik Hamada? Hamada Heiszuke?
- Igen.
- Lakbérre adtál neki kölcsön?
- Nem, dehogy!
- Hát akkor mit adtál neki kölcsön?
- A nevemet.
- Mit csinált Hamada a te neveddel? Minek kellett az neki?
- Hogy szerelmes levelet küldhessen.
- Micsodát?
- Azt mondta, hogy az én nevem éppen jó lesz feladónak.
- Mit beszélsz itt összevissza? Végül is ki mit csinált?
- Szerelmes levél...
- Szerelmes levél, de kinek?
- Ez az, amit nehéz elmondani...
- Szóval: te küldtél egy bizonyos leánynak levelet. Igaz?
- Nem, nem én voltam.
- Akkor Hamada volt?
- Nem, ő sem.
- Hát ki?
- Kis is... nem tudom.
- Végképp nem értem. Szóval nem küldte el senki.
- Én csak a nevemet adtam kölcsön!
- Szóval tiéd az aláírás, de azt már nem tudod, mi áll a levélben? Nem beszélnél kicsit értelmesebben? Egyáltalán kinek küldtétek el a levelet?
- Kaneda a neve, itt lakik a közelben.
- Kaneda, az üzletember? Annak a lánya?
- Igen.
- S a nevedet mi végre kellett kölcsönadnod?
- Ez a lány nagyon csinos és divatos kisasszony, a Hamada azt mondta, hogy az ő neve túlságosan közönséges, unalmas hozzá. Az én nevem jobban hangzott, azért hát kölcsönvette.
- És egyáltalán ismered azt a lányt? Neked mi közöd hozzá?
- Semmi sem. Még az arcát sem láttam.
- Ostoba! Hogy jutott eszedbe, hogy szerelmes levelet küldj valakinek, akinek még a színét se láttad?
- Mindenki azzal bosszantott, hogy nem merem - azért.
- Egyre ostobább az ügy. Szóval, a te nevedben...
- Igen, de a Hamada írta, ami benne van. Endó meg éjszaka odament és bedobta a levelesládába.
- Aha! Szóval hármasban csináltátok!
- Igen, de én később meggondoltam. Még az iskolából is kidobhatnak! Annyira félek, hogy már néhány napja nem tudok aludni, csak kóválygok.
- Hát az biztos, hogy olyat tettél, amit nem szabad. A neved mellé odaírtad, hogy melyik iskolába, hányadik osztályba jársz?
- Nem, az iskola nevét, azt nem.
- Na, legalább ezzel nem lesz baj.
- Most mi lesz velem? Kitesznek?
- Valahogy úgy...
- Tanár úr, kérem, az apám rettenetesen szigorú, az anyám meg még rettenetesebb! Úgy félek, hogy kirúgnak az iskolából! Tessék mondani: biztos kirúgnak?
- Ezt előbb kellett volna meggondolnod!
- Én nem akarattal csináltam, csak belekeveredtem. Nem kerülhetném valahogy el a kirúgást? rimánkodott Buemon síró hangon.
Az ajtó mögött az asszony meg Jukie fuldoklott a nevetéstől. Nem úgy a mester - ő a végsőkig méltóságosnak bizonyult:
- Hát kérem... - ezt ismételgette. Rendkívül érdekes volt. Legalábbis nekem. Persze akad, aki megkérdezi erre, hogy ugyan mi olyan érdekes ezen. Igaza is van, hogy megkérdezi.
De lássuk csak: az ember vagy az állat életének célját így mondjuk: ismerd meg önmagad! Ha erre az ember képes lenne, még a macskánál is nagyobb tisztelet illetné meg, s tőlem sem lenne szép, ha ebben az esetben ezen igyekezetében leleplezném őt. Inkább felhagynék az egésszel.
Ám nehéz érzékeltetni még a magunk orrának nagyságát is, nemhogy önmagunkat egyáltalán! Általában lenézik a macskát. De hiába olyan elbizakodott az ember, van, amiben jócskán téved. Abban a hiszemben jár-kel, hogy ő viseli a teremtés koronáját, holott a valóságnak parányi részét sem képes felfogni. Olyan arcátlanul magabiztos, hogy még azt is megállja, hogy el ne nevesse közben magát. Büszkén cipeli a koronáját és nagy hűhót csap még annak eldöntése körül is, hogy mekkora lehet tulajdonképpen saját szaglószerve. Annyira beleéli magát, hogy haláláig sem gyógyul ki belőle.
Az ember - ez a nyilvánvalóan ellentmondásokból álló lény - azért nemtörődömségében nem nélkülöz némi sajátos bájt. Cserébe viszont azt is meg kell adni, hogy a velejéig ostoba.
Nehogy azt higgyék, hogy egyszerűen csak azon mulatok, hogyan koccannak össze Buemon, a mester, az asszony vagy Jukie váltakozó eredménnyel, nemcsak arról van szó, hogy mint rajtam kívülálló eseményről tudósítok róluk. Igazából az az érdekes, hogy ezek a kocódások egyenként milyen visszhangot váltanak ki belőlük.
Vegyük elsőnek a gazdámat, aki meglehetősen rideg alkat. Legyen bár mégolyan szigorú is Buemon papája, félelmetes a mamája, mit érdekli az őt! Hiszen semmi meglepő nincsen abban. Az, hogy a fiút kicsapják az iskolából, egészen más lapra tartozik, mint ha Kusami maga veszítené el a katedráját. Ha a közel ezer diákot mind szélnek eresztenék, az már a tanárok kenyerét veszélyeztetné, ám egyedül Furui Buemon sorsának alakulása miatt a mesternek egy percig sem fő a feje. Amekkora az érdek, akkora a rokonszenv is. A természet nem arra tanít, hogy ismeretlenek miatt homlokunkat ráncoljuk, orrunkat vakarjuk és sóhajokat eregessünk. Nehéz lenne elhitetni az emberről, hogy részvéttől és jóindulattól csepegő lény. Esetenként lerója adóját azért, hogy e világon lehet. Ilyenkor kisajtolja a könnyét és sajnálkozást mímel.
Álságos érzelmeket ügyesen kifejezni - olyan bonyolult művészet, hogy a világ nagyra becsüli azokat, akikben megvan hozzá a tehetség és jó érzékkel tudják tettetni magukat. No de van-e annál gyanúsabb, mint akit e világ nagyra tart? Gondoljanak csak bele, rögtön megértik! A mester az ügyetlenebb mímesek közé sorolható. Ezért nem is részesül megbecsülésben. S mivel nem részesül, képtelen elpalástolni fásultságát, s az felszínre kerül. Abból is kitetszik ez, ahogy egyre csak a "hát kérem"-et hajtogatja. De mégsem szabad megutálniok, kedves olvasóim, egy ilyen rendes embert, mint az én gazdám. A közöny ugyanis az ember természetének a lényege. Aki ezt nem is igyekszik eltitkolni - becsületes ember. Aki ennél többet vár - meg kell mondanom -, túlbecsüli az embert. Ebben a kiégett világban ennél többet várni az embertől hiú ábránd, persze kivéve a regényhősöket, mint például Bakinnál Sino vagy Kobungo.1 Egyelőre ennyit a gazdámról, s most térjünk át a nőkre, akik a szomszéd szobában vihogtak. Ők már túlléptek a fásultság határán, hogy áttáncoljanak a nevetségesség birodalmába és ott örvendezzenek nagyban. A levél, mely annyi fejfájást okozott Buemonnak, számukra olyan öröm, mintha maga Buddha üzent volna nekik odafentről. Maguk sem tudják, minek örülnek annyira, de ha elemezni akarnánk, kiderülne: Buemon szerencsétlenségének! Pedig ha nyájas olvasóim közül valaki megkérdezné a nőket, hogy vajon boldoggá teszi-e őket más baja, a megkérdezettek azzal válaszolnak, hogy elment-e az ön esze. Még ha nem neveznék is okvetlenül bolondnak, az asszonyságok mindenesetre mélyen sértve éreznék magukat becsületükben. És igazuk volna. Ám az is igaz, hogy más szerencsétlenségén nevetnek. A saját becsületem azonban rám tartozik, ugye, tehát nyugodtan visszautasíthatom azt, aki belegázol. Tolvaj vagyok. Ám nekem senki se mondja a szemembe, hogy becstelen volnék! Hiszen ez annyi, mintha sárral kenné be a pofámat! Megsértett, mert kibeszélt.

1 Takizava Bakin népszerű erkölcsnemesítő regényének, a Szatomi hakkenden-nek (Nyolc kutya életrajza) hősei.

A nők egészen okosak, rendszer is van a gondolkodásukban. Azt meg igazán el lehet nézni, hogy egy jót nevetnek a másikon. Hiszen ha valaki embernek születik, beéri azzal, hogy nyugodt lélekkel semmibe veszi embertársát, rúgja-tiporja, üti-vágja? Nem, ráadásul még le is köpi, le is tojja. Ezt nem lehet elmondani az okos nőkről.
Buemon saját hibájából nehéz helyzetbe került, s most igen megszeppent, s meglehet, hogy nem szép dolog kikacagni. Ám ez esemény egyszerű gyerekes csíny, melyet idővel ki lehet nőni, s ezért kicsinyes dolog lenne a kinevetést úgy megítélni, mintha igazi sértés lett volna. Nos, hagyjuk ezt...
Végül hadd mutassam be Buemon lelkiállapotát. Benne testesül meg a rettegés maga. Miként Napóleon fenséges koponyája is telve volt a harci dicsőség vágyával, ez a fenséges kobak is csordultig tele a félelemmel. Gombócka orra is meg-megrándul, mivel az aggodalom kisugárzik az idegein át és öntudatlan reflexmozgásokat idéz elő az arcán. Annyit gyötrődött az elmúlt három nap során, mintha egy hatalmas gombócot nyelt volna, s az most se fel, se le. Ez fojtogatta és mikor már nem bírt vele, eljött a tanárhoz, akit osztályfőnökének neveznek, s abban a reményben, hogy majd segít rajta. kénytelen fejet hajtani előtte. Bizony kiszállt már ebből a koponyából, hogyan ugratta, bosszantotta a mestert egykor osztálytársaival karöltve. És akármennyi borsot tört is az orra alá, nem vitás, félelemmel vegyes tisztelet illeti meg azt a tanárt, akit osztályfőnökének neveznek. Kétség nem fér hozzá. Nem mintha a gazdám annyira kívánkozott volna erre a tisztségre. De hát mit tehetett - ráparancsolt az iskolaigazgató. Úgy illik hozzá ez, mint Meitei nagybácsikájára a cilinder. Az osztályfőnökség csak névleges, s ezért tulajdonképpen Kusami nem is tehet semmit. Ha a név valamit is számítana, a szép nevű Jukie kisasszonyt is sikerülne férjhez adni anélkül, hogy a jövendő férj egyáltalán látta volna.
Buemon nem sorolható egyszerűen az önzők fajtájába, hiszen mindig abból a feltételezésből indult ki, hogy az embereknek őt feltétlenül szeretniök kell, kedveskedniök kell neki. Eszébe sem jut, hogy kinevethetik. Viszont most, hogy meglátogatta osztályfőnökét - rájött egy nagy igazságra, mely fontos tanulságot tartogat jövőjének, ennek birtokában lesz belőle igazi felnőtt. Megtanulja, hogy közömbös maradjon mások baja láttán, és jót tudjon nevetni más szerencsétlenségén. És a jövő telve lesz ilyen emberekkel, mint Buemon, a világ Kanedáé és Kanedáné nagyságos asszonyé lesz. Egyébként a magam részéről szívből kívánom Buemonnak, hogy idejében felvilágosodjék, hogy igazi felnőtt véljék belőle. Máskülönben hiába a sok aggodalom, bánkódás, nem érhet el olyan sikereket az életben, mint Kaneda, sőt a társadalom hamarosan kiveti magából. S ez már nemcsak annyi, mint amikor valakit kicsapnak egy iskolából.
Miközben a fenti gondolatokat forgatva magamban élveztem a helyzetet, egyszer csak az előszoba felőle ajtó kinyílt, s megjelent benne félig egy fej:
- Tanár úr!
A gazdám még mindig a "hát kérem"-et ismételgette, de odafordult az ajtó felé, hogy lássa: ki szólította őt voltaképp. Az arc, mely félig látszott csak ki az ajtó mögül, Kangecué volt.
- Gyere csak be - szólt neki a mester ültéből.
- Vendége van? - kérdezte Kangecu fél fejével.
- Mi, hogy? Ne törődj vele, gyere csak.
- Tulajdonképpen el akartam hívni valahová a tanár urat...
- Hívni? Csak nem megint Akaszakába? Abból, köszönöm, nem kérek. A minap annyit gyalogoltattál, hogy alig érzem a lábamat.
- Az már biztosan rendbe jöhetett. Tartson tehát velem ismét.
- De hová? Gyere már beljebb!
- Arra gondoltam, elmehetnénk Uenóba, hogy az állatkertben meghallgassuk a tigris ordítását.
- Unalmas ötlet, kerülj inkább beljebb!
Kangecu belátta, hogy kár alkudoznia, levette a cipőit és beljebb csoszogott. A szokásos szürke nadrágját viselte, melynek a feneke jócskán kifényesedett már, ám tévedés volna azt hinnünk, hogy ez összefüggésben áll Kangecu alfelének súlyosságával. Ő maga úgy magyarázza e jelenséget, hogy az érintett területet újabban viszonylag erős igénybevétel éri - nevezetesen azért, mert kerékpáredzésekbe kezdett.
Kangecu álmában sem gondolta, hogy vetélytársával hozta össze a sors, aki az ő jövendőbelijének levelet küldött, ezért könnyedén üdvözölte Buemont, majd letelepedett a veranda felőli oldalra.
- Szóval, mi érdekes lehet a tigrisüvöltésben?
- Tulajdonképpen most nem is lenne jó. Még egy darabig elütöm az időt sétálással, és este tizenegy tájban megyek Uenóba.
- Mi?
- Olyankor igazán félelmes az erdő az Ueno parkban. Az a sok öreg fa...
- Elhagyatottabb lehet, mint nappal...
- Úgy bizony. Fákkal sűrűn benőtt hely, ember nem jár arra éjjel, és ahogy ott sétálok, olykor megfeledkezem róla, hogy porlepte városban élek, úgy tűnik, mintha valahol eltévedtem volna a hegyek között.
- És akkor mi van, ha úgy tűnik?
- Akkor megállok, s kisvártatva felhangzik az állatkertből a tigris ordítása.
- Így van trenírozva?
- Higgyen nekem! Nappal néha még elhallatszik az egyetem épületéig is. Hát még az éj rémjárta szakában, amikor nem látsz egy árva lelket sem és varázsos hangulat vesz körül...
- Mi az, hogy rémjárta szak?
- Ezt akkor szoktuk mondani, amikor minden olyan félelmetes.
- Igen? Még nem nagyon hallottam.
- És akkor felharsan a tigris ordítása, de olyan erősen, hogy a ciprusok levelei leperegnek tőle... Iszonyú!
- Csakugyan rémes lehet...
- Na, tegyünk egy próbát? Biztosan nagy élvezetét leli majd benne. Éjjeli tigrisordítás! Aki még nem hallotta, annak úgysem lehet elmondani.
- Ugyan...
A gazdám, úgy látszott, éppolyan közömbös Kangecu mély átélése iránt, mint ahogy Buemon sirámai sem hatották meg. Egyébként a diák idáig csendben s némi irigységgel hallgatta tigris körül forgó társalgást, de a tanár közönyös "ugyan"-jára ismét ráeszmélt saját keserves helyzetére.
- Tanár úr, kérem. Most velem mi lesz? Úgy félek.
Kangecu csodálkozva tekintett a nagyfejűre.
Jómagam azonban eluntam ezt az egészet és átmentem a nappaliba. Ott az asszony nevetgélt, s közben a teával foglalatoskodott. Az ócskábbiak teából forrázott éppen egy olcsó kjótói bögrébe, majd az egészet antimonból készült csészealjra helyezte.
- Jukie, vidd be, légy szíves, a vendégnek.
- Én nem.
- Miért? - Az asszonyban megállt a nevetés. Kissé furcsállotta a dolgot.
- Csak - így Jukie és meg sem moccant. Úgy tett, mintha az ott heverő Jomiuri Simbunt olvasná, fel sem emelte belőle a szemét. Az asszony megpróbálta jobb belátásra bírni.
- Ugyan már! Hisz ez csak Kangecu. Na, ne kéresd magad!
- Nem, és kész! - hangzott a válasz, s a lány még mindig nem emelte fel a szemét. Ekkor már egy sort sem olvasott, de ha nem lett volna az újság előtte, lehet, hogy megint nem bírt volna erőt venni a sírhatnékján.
- De hiszen nincs ebben semmi! - szólt a másik és a teásedényt rátette a hírlapra.
- Nem! - S azzal Jukie kirántotta az újságot, mire a tea kiborult és a lapról lefolyt a tatami rései közé.
- Na most nézz oda! - szólt szemrehányóan az asszony, mire a lány ijedten kiszaladt a konyhába, hogy hamar behozzon valami törlőrongyfélét. Bevallom, felkeltette az érdeklődésemet az iménti párbeszéd. Kangecu azonban mit sem sejtve ült a szomszédban, és fecsegett.
- Mesterem, látom, a papírajtót valaki tiszta papírral vonta be. Vajon ki lehetett?
- Egy lány. Egész jól sikerült, nem?
- Igen, eléggé. Az a leányzó, akit néha látok ide jönni?
- Aha, ő segédkezett benne. Ha már ilyen szépen ki tudja feszíteni a papírt a kereten, akár férjhez is mehetne, nem?
- Igen, bizonyára. - Kangecu alaposan szemügyre vette a kifeszített papírt. - Bár a túloldalon kissé ráncot vet. Itt, ezen az oldalon sima.
- Mert a végére belejött. A túloldalon kezdte, ott még nem volt elegendő tapasztalata.
- Valóban, a szerkesztés kissé egyenetlen, a felületen a transzcendens függvény görbéje jelenik meg, mely nagyban eltér a szokványostól.
Mikor a gazdám meghallotta ezt a bonyolult matematikai magyarázatot, megadóan annyit szólt:
- Csakugyan...
Buemon belátta, hogy könyörgése süket fülekre talált, s folytatná bár napestig, semmire sem menne vele. Egy hirtelen mozdulattal fenséges kobakját lesunyta egészen a tatamiig. Némán elköszönt, mire a mester:
- Na, mi az, elmégy?
A diák kedveszegetten vette a saruját és kilépett a kapun. Szegény, nem törődnek vele. Talán nincs más hátra, mint hogy megírja búcsúlevelét, s levesse magát a Kegon vízesés magasából.1 Az az igazság, hogy ez tulajdonképpen Kaneda kisasszony folytonos divatozása és fennhéjázása miatt fog megtörténni. Ebben az esetben jogos Buemonnak addig kísérteni halála után, míg a Kaneda leányzót is el nem veszejti. Nem is ártana még néhányat eltüntetni ebből a világból, hogy lenne már nyugta tőlük a férfinemnek. Kangecu is szerezhetne magának ennél rendesebb feleséget.

1 1903-ban, tehát nem sokkal a regénykeletkezése előtt több, Nietzschét és Schopenhauert olvasó japán fiatal lett öngyilkos a nikkói Kegon-vízesésnél.

- Tanár úr diákja volt?
- Aha.
- Mekkora feje van! Jól tanul?
- Nem annyira, mint a feje nagyságából gondolhatnánk. Néha egészen furcsákat kérdez. A múltkoris kínos volt, amikor azt kérte, hogy ejtsem ki japánul a Kolumbuszt.
- Biztos azért kérdez ilyen sületlenségeket, mert épen hogy túl nagy a koponyája. És tanár úr mit mondott erre?
- Hogy? Mondtam rá valami hihetően hangzót. Valamit csak mondanom kellett, mert ha nem, elvesztem a gyerekek bizalmát.
- Akárcsak egy igazi politikus! De ez a deák most nem látszott túl jókedvűnek, úgy tűnt, mintha valami bajával fordult volna a tanár úrhoz.
- Bajban van, az biztos. Ostoba kölyök.
- Mi történt vele? Csak rövid ideig láttam, de igen szánalomraméltóan viselkedett. Tulajdonképpen mit követett el?
- Mit? Esztelenséget. Kaneda lányának szerelmes levelet küldött.
- Ez? Ez a nagyfejű? Ki se néztem volna belőle. Ezek a mostani diákok, mit nem csinálnak!
- Félted azt a lányt, mi?
- Én ugyan nem! Bánom is én! Árasszák el szerelmes levelekkel!
- Ilyen nyugodt vagy? Nem is érdekel?
- Persze hogy nem. Eszem ágában sincs! Csak kissé meglepődtem, hogy éppen ez a fejenagy fickó ír szerelmes leveleket.
- Csak tréfa volt, ugratás. Az a lány folyton divatozik, meg olyan öntelt... Hárman írták neki a levelet.
- Micsoda, hármasban egy szál levelet Kaneda kisasszonynak? Egyre érdekesebben hangzik. Hát nem olyan ez, mintha hárman falnának egy tányérból?
- Ez a munkamegosztás. Az egyik írta, a másik kézbesítette, a harmadik a nevét adta kölcsön hozzá. Ez, aki itt volt, ez adtaa nevét. Ez a legnagyobb szamár köztük. Azt mondja, hogy még nem is látta Kaneda lányát. Hogy tehetett akkor ilyen ostobaságot?
- De hisz ez óriási! Remek! Hát nem nagyszerű, hogy ez a vízfejű lányokkal levelez?
- Jóvátehetetlen hibát követett el.
- Ugyan, dehogyis! Nem ártott vele senkinek.
- De hát azt a lányt fogod elvenni, nem?
- Talán. Ne törődjék Kanedáékkal.
- Lehet, hogy te nem törődsz vele, de...
- Ugyan! Kanedáék sem. Mondom, hogy semmi baj!
- Igen? Hát akkor miért jött ide ez a fiú, hogy beszéljen velem? Mert megszólalt a lelkiismerete és félni kezdett.
- Tényleg. Hát ennyire a szívére vette volna? Nyúlszívű gyereknek látszik. Mit mondott, miért jött ide?
- Attól félt a legjobban, hogy kicsapják az iskolából.
- Miért csapnák ki?
- Mert ilyen helytelen és erkölcstelen dolgot cselekedett.
- Erre azért nem lehet azt mondani, hogy erkölcstelenség volna. Kanedáék egyenesen hízelgőnek fogják tartani és eldicsekednek vele.
- Nocsak!
- Szerencsétlen gyerek. Rendben van, helytelenkedett, de hát ezért nem kell egy ilyen fiatal fiút rettegésbe, kétségbeesésbe kergetni. És nem is olyan csúnya. Olyan helyes kis gombócka orra van.
- Éppolyan badarságokat beszélsz, mint Meitei.
- Dehogy. Manapság mindenki így gondolkodik. A tanár úr egy kissé elmaradt a mostani időktől, s ezért nem nagyon érti...
- Hát nem lehet belátni józan ésszel, hogy ismeretlen embernek bosszantásul szerelmes levelet írni esztelenség?
- Igen, másokat bosszantani nem tanácsos, de bocsásson már meg neki! Hiszen látni való, hogy a Kegon-vízesésnek megy bánatában!
- Tényleg?
- Hát persze! Különben a felnőttek ennél sokkal súlyosabb és nyíltabb bosszantásokat művelnek, s aztán olyan ártatlan képpel járnak, mintha nem ők tették volna. Ha azokat is keményen meg nem bünteti - igazságtalanul jár el!
- Hát igen...
- No akkor mehetünk meghallgatni a tigrist... Tulajdonképpen haza kell látogatnom két-három napon belül, s nem lesz mód rá, hogy együtt sétálhassunk. Ezért jöttem éppen ma.
- Szóval hazautazol? Valami dolgod van ott?
- Igen. Szóval akkor megyünk?
- Na jó, menjünk.
- Vacsorára eszünk valami jót, s utána még idejében kisétálhatunk Uenóba. - Kangecu lelkesedése végül is magával ragadta a mestert, s így aztán együtt nekivágtak.
Az asszony és Jukie pedig végre kedvükre kikacaghatták magukat. Hihihihahahahuhuhehehe...

Folytatás