Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára


Nacume Szószeki
MACSKA VAGYOK
[Wagahai-wa neko de aru]
Fordította Erdős György

 

Tizenegyedik fejezet

Meitei és Bakiszaki a tokonoma előtt ül, köztük a go-tábla.
- Ne játsszunk potyára, fizessen a vesztes egy vacsorát, jó?
Meitei javaslatára Bakiszaki - szokásához híven - kecskeszakállát nyüvi, majd ily szókat intéz hozzá:
- Márpedig akkor elhatalmasodik rajtunk a haszonlesés közönséges szenvedélye. Mi érdekes lenne abban, hogy átadjuk magunkat a szerzés-vesztés bűvöletének? A vetélkedés csak káprázat csupán, akár ha a sötét hegyi barlangból hirtelen hófehér fellegek közé jutunk! A go-játszmában ennél üdvösségesebb erény nyilvánul meg!
- Megint megjártam, hogy leültem játszani egy ilyen szentfazékkal! Kissé nagyon is nehéz lesz elviselni. Úgy fuvolázik itt nekem, mint valami vén kínai filozófus!
- Inkább húr nélküli hárfát pengetek!
- Vagy drótnélküli távírón üzensz, mi?
- Na, lássunk hozzá.
- Akarod a fehéret?
- Nekem mindegy.
- Így is illik, szentember. Ha te fehér vagy, magától értetődő, hogy én fekete. Na gyerünk, kezdjed.
- A szabály az, hogy a fekete kezd.
- Úgy van. Adjuk meg hát a törvénynek, ami megilleti, és én innen indulok.
- Ilyen nyitás nem létezik.
- Ha nem, hát nem. Mit bánom én. Ez új találmány. A sajátom.
Kicsiny világomban most nyílt rá először alkalmam, hogy megtekinthessem a go-játékot. Akárhogy is van, nagyon furcsa dolog. A tábla nem túl nagy, kínos pontossággal sok kis kockára osztva. Rajta fehér-fekete kövek kápráztatják az ember szemét. Zsíros verítékben úszva zajonganak körülötte, mintha az életük függne a győzelemtől, s belepusztulnának a vereségbe. Az egész terület széle-hossza egy jókora arasz. A macska akár mellső lábával fel tudná borítani az egészet. A figurák rendje lehet olyan, mint a fűkunyhó teteje, s ezért így is nevezi, lehet sima, akkor csatatér a neve. Haszontalan hiábavalóság. Semmittevők bámulják zsebre vágott kézzel. Amíg az elején még csak harminc-negyven figura van a táblán, nem támad nagyobb zűrzavar: akkor van baj, mikor már minden a táblán és megkezdődik az öldöklő élethalálharc. Addig nem nyugszik el a rikácsolás, amíg az összes figura szanaszét nem hever, a tábláról lesodorva. Mikor aztán megmattolnak valakit, akárcsak a végítélet, nincs hova lépnie, nem tágulnak mellőle, a visszavonulásra sincs mód, fel kell adni a játszmát, már meg sem tud moccanni, teljesen térdre kényszerült.
A go-játék feltalálója az ember volt. Márpedig ha ebben ki tudja élni az élvezetét, akkor a szörnyű véget érő figurák tulajdonképpen azt fejezik ki, mennyire képtelen az ember nyugodtan maradni, folyton izeg-mozog. Ha a figurák sorsa emberi sorsnak fogható fel, akkor semmi kétség, hogy itt ezen a széles világon, ahol csak megvetette a lábát, egy tapodtat sem tágít, sőt szereti olcsó fogásokkal minél nagyobbra gyarapítani a saját fennhatósága alá tartozó területet. Egyszóval szeret dulakodni-tolakodni.
Hogy jutott vajon az eszébe a mihaszna Meiteinek és a szenteskedő Bakiszakinak, hogy éppen ma kotorják elő a szekrényből a régi go-táblát s belefogjanak ebbe az izzasztó bosszankodásba? Hiszen nyilvánvaló, hogy bármennyire nemtörődöm is az egyik, fontoskodó a másik, jóllehet nem különb amannál - a végén úgyis megszorulnak. Kezdetben oda csapkodják a köveket, ahová csak a kedvük tartja, de egyszer csak ott a tábla határa és nincs tovább, előre-hátra, fel-le egyaránt szűk lesz a hely.
- Te, Meitei! Ez rablójáték! Oda nem lehet lépni! Tiltja a szabály!
- Lehet, hogy a magadfajta papi személynek nem szabad, de Honinbó mester szabályai megengedik. Ez tény.
- De hiszen a halálba viszed a bábudat!
- A harcos úgy kóstol bele a halálba, mintha disznósültbe harapna.
- Ha úgy lépsz, hát jó. Lágy szellő fú dél felől... Én meg ezt rakom.
- No nézd csak. Egész ügyes. Nem gondoltam, hogy észreveszed. Sáncolsz, mi? Na, még nem kell a harangot kongatni. Így ni! Hát ehhez mit szólsz?
- Hogy mit szólok? Hát ezt szólom! Villan a penge a légben...
- Hé, megálljunk! Ez rossz vicc!
- Már megmondtam, hogy oda nem léphetsz!
- Hah, pardon, bocsánat! Ezt a fehéret vidd innen!
- Azt lesheted.
- Meg ezt a másikat is!
- Miféle pofátlanság ez?
- Do you see the boy?1 Utamban vagy. Tégy úgy, mintha meg sem ismernél és térj ki. Most dől el, meghaltál-e, vagy élsz. Hóhahó! Most jön, ami még nem volt!

1 Kb.: Nézzenek oda! (angol)

- Hát ezt én nem értem!
- Érted vagy nem érted, tágulj onnan!
- Már hatodszor akarsz visszakozni!
- Jó az emlékezőképességed, fiú! De mondtam már, hogy vidd onnan a figurádat, nem? Ne légy olyan csökönyös. Ráférne az ilyenre egy kis Zen-lelkigyakorlat!
- De hát akkor még egy kövemet ütöd és elbukom a játszmát!
- De hiszen te mondtad az elején, hogy nem a veszteségre kell figyelnünk!
- Nem is az bánt, hogy elveszítem a játszmát, hanem az, hogy te megnyered.
- Ez méltó a magadfajta megvilágosult szellemhez! Akárcsak amikor azt hajtogattad, hogy a tavaszi szél elszabdalja a kardot!
- Éppen fordítva! Hiábavalóság a karddal a tavaszi szelet vagdosni!
- Hahaha! Ez jó. Én meg abban a hiszemben voltam, hogy manapság úgyis minden a feje tetejére állt, miért ne mondhatnám én is fordítva? Na de mindegy. Úgy néz ki, hogy feladhatom.
- Rövid az élet, hosszú a sír. Magam is azt tanácsolom.
- Ámen - szólt Meitei, s azért még lecsattantott oda egy kövecskét, ahová az egyáltalán nem is illett volna.
Míg a tokonoma színe előtt Meitei és Bakiszaki csatáztak vadul, Kangecu és Tófu a nappali ajtajánál sorjáztak szépen, s ott sárgállott velük a mester ábrázata is.
Kangecu ifiúr előtt meg - mily pazar látvány - a tatamin három tonhal hevert szép rendben és pucéron. Kangecu a kimonója kebelébe rejtve hozta őket, s így a halak még őrizték teste melegét. Tapintásuk legalábbis erről árulkodott. A gazdám és Tófu fiatalúr kissé furcsállva meregették a szemüket a halakra, s ahogy így szemlélgették, egyszerre csak megszólalt Kangecu.
- Valójában már négy napja is annak, hogy megjöttem hazulról, ám különféle ügyeim után kellett járkálnom, s így eddig nem tudtam ezeket átnyújtani.
- Nem kellett volna ennyire sietned - szólt a mester a maga szívélyes módján.
- Tudom, csakhogy aggódtam, hogy nem tudom átadni idejében.
- Szárított tonhal, nem?
- De igen. Szülőföldem híres terméke ez.
- Azt mondod, hogy ottani nevezetesség? De hát ezt Tokióban is árulják! - Azzal a mester elvett egyet és szagolgatni kezdte.
- A szaga semmit sem árul el a minőségéről.
- Talán arról nevezetes, hogy ilyen nagy...
- Tessék csak megkóstolni!
- Megkóstolni megkóstolhatom éppen, de itt ennek végéből mintha hiányozna egy darab.
- Éppen ezért izgultam, hogy nem érek vele ide idejében.
- Miért?
- Azért, mert kikezdték a patkányok!
- Ez veszélyes ám! Előfordulhat, hogy pestist kap tőlük az ember!
- Dehogyis! Hiszen csak kicsit rágcsálták meg!
- És egyáltalán hol jutottak hozzá?
- A hajón.
- Hogyhogy a hajón?
- A hajón nem volt hely, ahová elrakhattam volna őket, batyuba kötöttem hát a halakat a hegedűmmel együtt. Éjszaka jöttek a patkányok és megrágták. Ha még csak a halakat kezdték volna ki, hagyján, de összetévesztették a halat a hegedűvel, s azt is kissé megharapdálták.
- Oktondi jószágok lehettek. A hajón élnek, s elvesztették ítélőképességüket - vélekedett a gazdám, persze senki sem értette, s szemét továbbra sem vette le a halakról.
- Hogyan? A patkányok mindenütt egyformák. Akárhol laknak is, oktondi jószág mindahány. Odahaza is megeshetett volna, hogy megrágják. Épp ezért az ágyba is magammal vittem, mert másutt nem lett volna biztonságban.
- Kicsit bepiszkolódott, nem?
- Tessék evés előtt egy kicsit megmosni.
- Csak kicsit? Attól még nem lesz tiszta.
- Akkor sikálja meg lúggal.
- A hegedűt is ölelgetted álmodban?
- Nem, az túl nagy lett volna.
- Ó, ez kifinomult ízlésre vall! Hegedűvel hálni! Mintha a költő mondaná: "Eltűnt szép tavaszod fáj? A lantot öleld, szorítsd kebeledhez!" Ó, azok a régi szép idők! Bizony egy zseniális kortársunk sem szárnyalhatja túl a régieket, hacsak nem hála hegedűjével. Mit szólnál ehhez az újmódi variációhoz, kedves Tófu: "Hosszú az éj, a paplan alatt hegedűdet el ne ereszd!" - Meitei kiáltotta át mindezt a túloldalról, bekapcsolódva a beszélgetésbe. Tófu komolyan válaszolt.
- Az első haiku, amit nem lehet ilyen gyorsan, hevenyészve áttenni új formában. De ha sikerül, biztosan még szívhez szólóbban hangzik majd és felidézi azt az egykori szellemet is.
- Én meg azt hittem, hogy a szellemidézéshez füstölő kell meg ilyesmi. De ezek szerint a mostani versezetek is alkalmasak lennének erre? - Úgy látszott, Meitei abbahagyja a játszmát az ugratás kedvéért.
A gazdám figyelmeztette is:
- Vigyázz, mert ha ennyit fecsegsz, a játékot elveszíted.
- Nem számít, ez csak vergődés, mint ha szigonyra szúrják a polipot. Már unom, hogy se té, se tova. Inkább csatlakozom a hegedűről szóló társalgáshoz.
Szavai Bakiszakit kissé ingerelhették.
- Most te jössz! Meddig várjak rád?
- Mi? Talán te tudtál már lépni?
- Még hogy tudtam-e? Már régen léptem!
- Hova?
- Ezzel a fehérrel, ni! Rézsútosan!
- Na nézzük csak. Ha a fehérrel átlósan lép, megmattolom. Hát akkor... ezt ide, azt oda, emezt meg amoda... na, most mi lesz? Nem tudsz mit csinálni! Itt a vég! Még egyet léphetsz - na gyerünk!
- Ez szerinted go-játék?
- Az ám! És ütök vele! Most elkanyarodok szépen erre a mezőre, ni! Különben, Kangecu! Figyelj csak. Bolondok voltak azok a patkányok, hogy egy ilyen olcsó hegedűt rágtak meg, mint a tiéd. Én a helyedben vettem volna nekik egy antik, háromszáz éves olasz szerszámot, azt már érdemes rágcsálni!
- Lenne szíves szerezni nekem olyat? És egyúttal kérhetem arra is, hogy kifizesse?
- Miért, mire jó egy olyan régi holmi? - hördült fel a gazdám, aki nem értett a hangszerekhez.
- Ha egy kalap alá veszed az antik hegedűket az emberekkel, vedd azt is figyelembe, hogy az a bizonyos Kaneda még mindig milyen jól menő üzletember. Nahát, a hegedűben is minél öregebb a hangszer, annál jobb... Bakiszaki! Mi lesz már? Gyerünk, gyerünk, múlik a nyár!
- Kínszenvedés a játék egy ilyen türelmetlen emberrel! Még gondolkodási időt se hagy. Na jó, teszek ide egyet a magam területére.
- No nézz oda! Hogy magához tért. Már azt gondoltam, kihagyja, de amíg én itt gondtalan társalgok, mit ki nem ókumlált! Most aztán kész a baj!
- Ez bizony nem a te ütésed ám. Ez volt a csel!
- Megmondtam már, hogy különböző irányzatok vannak a góban! Például a Honinbóé, amiről már volt szó, de lehet ezt Kaneda módjára is játszani, vagy úgy is, ahogy a nyugati műveltséggel büszkélkedő úriemberek szokták. Bakiszakinak meg - bár nem játszik valami fényesen -, hála a kamakurai böjtös ételeknek: acélidegei vannak.
- Akkor tanulj tőle, ha már a te idegeid gyengébbek! - Ezt a gazdám fűzte hozzá, háttal fordulva Meiteinek, mire a műítész tövig öltötte rá vérveres, hosszú nyelvét. Bakiszaki azonban úgy tett, mintha semmit sem látott volna.
- Te jössz már - sürgette partnerét.
Ekkor Tófu megkérdezte Kangecut:
- Mondd, mióta csinálod ezt a hegedülést? Magam is gondoltam rá, hogy megtanulnék, de hát nem megy az olyan könnyen!
- Úgy körülbelül mindenki el tudja sajátítani...
- Bevallom, titokban reménylem, hogy azért gyorsabban megy a dolog annak, aki járatos a verselésben is, hiszen az is van olyan művészet, mint a zene! Mit gondolsz?
- Olyanformán. Neked biztos van hozzá érzéked.
- Te mikor is kezdted?
- Középiskolás koromban... Tanár úr! Magának meséltem már, hogyan is kezdtem hozzá?
- Nem, még nem hallottam.
- Volt tanárod?
- Dehogy is. Magamtól tanultam.
- Akkor hát zenei tehetség vagy!
- Miért, hát tudna egyedül tanulni az, akinek nincs tehetsége? - méltatlankodott Kangecu. Ezen sem sértődne meg más rajta kívül.
- Így, vagy úgy: meséld el, hogy volt, nekem tanulságos volna.
- Elmondjam? Tanár úr mit szólna hozzá?
- Mondjad csak.
- Manapság csak úgy sétálnak a fiatalok az utcán, hónuk alatt a hegedűtokkal, de az én időmben még nemigen akadt olyan diákfiú, aki ilyen európaias hangszerrel foglalkozott. Ahol meg én laktam, abban az eldugott kis fészekben, a gyerekek még szalmasarut sem nagyon húztak, nemhogy lett volna valaki az iskolában, aki hegedült volna.
- Ott azok valami érdekes történetbe fogtak. Mit szólnál hozzá, Bakiszaki, ha mi most ezt abbahagynánk?
- Van itt még néhány húzásom, arra várok.
- Sebaj! Nem oszt, nem szoroz! Legyen a tiéd.
- Csakhogy én nem fogadom el.
- Nem illik Zen-tudóshoz ez a szőrszálhasogatás! No jó, sebtiben befejezzük... Gangecu, hallod? Miket nem mondasz! Akkor ezek szerint abba az iskolába meztélláb mentek a diákok?
- Dehogyis.
- Pedig azt mondják, hogy a jobbra át, meg a balra át megvastagítja a talp bőrét.
- Nohát! Ki mondta ezt?
- Nem mindegy? Azt is mesélik, hogy akkoriban hatalmas rizsgombócot vittek az iskolába elemózsiának, úgy himbálózott az övükön, mint egy jókora narancs. Ezt ették, jobban mondva nyeldekelték. a közepén pedig egy szem sózott szilva is volt, ugye? Az volt aztán az élvezet, ha a sótlan gombócból az előkerült! Egészségesek, erősek is voltak a gyerekek abban az időben! Ez már kedvedre való beszéd, ugye, Bakiszaki?
- A derék egyszerűség felette kívánatos lelkület!
- Van itt még más is kívánatos. Arra felétek dolgozott a barátom egy időben. Szüksége lett volna egy bambuszszipkára, de semmi ilyesmit nem árultak. Megkérdezte a boltban, miért nem tartanak belőle. Azt a választ kapta, hogy akinek kell, vágjon magának egyet hátul a bambuszligetben. Mivel ez mindenkinek hozzáférhető, felesleges boltban árulni. Ugye, Bakiszaki, ez is derék, felette kívánatos egyszerűség?
- Az meglehet, de itt én meg nyugodtan léphetek.
- Jól van, csak nyugodtan, nyugodtan. Te közben itt egészen összeszedted magad. Én a beszélgetésre figyeltem és mondhatom: megdöbbentő. Felnézek rád, barátom! Ilyen körülmények között magadtól megtanultál hegedülni! Így magadra hagyatva! Ahogy a kínai költő mondta: nincs párja a magáramaradtnak! Igaz, hogy ez a Han-dinasztia idejében volt, de elmondhatjuk Kangecuról, hogy ő korunk Csü Jüanja.
- De én nem szeretem Csü Jüant.
- Hát akkor légy, mondjuk, századunk Wertherje!... Mi az, te meg itt a köveidet számlálod már? Ez aztán a jellem! Ha nem számolod, akkor is biztos, hogy vesztettem!
- De tudnom kell az állást!
- Jól van, akkor számoljál csak. Én nem számolok. Nekem most meg kell hallgatnom, hogyan tanult meg hegedülni a mi kis zseniális Wertherünk. Ennyivel tartozom az őseimnek is. Bocsánat. - Ezzel Meitei elhagyta helyét, hogy Kangecuhoz közelebb kerüljön. Bakiszaki meg összegyűjtötte külön a fekete, külön a fehér köveket és hangtalanul mozgó szájjal számolta. Kangecu pedig mondta tovább a magáét.
- Ahány ház, annyi szokás, nálunk odahaza az emberek igen korlátoltak, és ha valaki gyenge volt egy kicsit, roppant szigorúak voltak hozzá, erősödjék meg, mert különben szégyenkezniök kellene miatta mások előtt. Keserves gyermekkorom volt, bizony...
Meitei azonban nem tűrhette, hogy a beszéd el ne térjen a tárgyától, s közbeszólt:
- Bizony, elég nehézfejűek is azok a diákok, akik a te szülőföldedről jöttek. Például fel nem foghatom, miért ragaszkodnak a sötétkék hakama-gatyához? Vagy lehet, hogy eredetileg fekete volt, csak a tengeri sós szél kifakította? Fiúknak még hagyján, de nők is viselik!
- Azok is? Feketét?
- És mégis férjhez tudnak menni...
- A mi vidékünkön mindenki egyformán ebben jár. Mit csináljunk?
- Fatális? Ugye, Kusami?
- Szerintem a fekete jobb a nőknek. Nem szabad, hogy a tükörbe nézve túlságosan ragyogónak találják magukat. Az asszonyféle könnyen elveszti a mértéket - válaszolt a mester sóhajtva.
- De ha az egész vidéken mindenki feketét hord, akkor abban vetekednek, kié a feketébb! - Tófu fején találta a szöget.
- Ebből is látszik: az asszony csupa hiábavalóság! - Ezt a gazdám sütötte ki.
- Mit szól majd a feleséged, ha ilyeneket mondasz! - figyelmeztette Meitei a mestert nevetve.
- Semmit se.
- Itthon van?
- Nincs. Az előbb elment, elvitte a gyerekeket.
- Még gondoltam is, milyen csendben van. Hova mentek?
- Mit tudom én? Kapja magát, aztán megy.
- És akkor jön haza, amikor akar?
- Aha... Jó neked, te nőtlen vagy.
Ennek hallatára Tófu kissé nyugtalan lett, Kangecu pedig vihogott.
- A nős emberek mind így beszélnek. Ugye, Bakiszaki, A te feleséged se könnyű eset.
- He? Várj egy kicsit. Négyszer hat az huszonnégy... huszonöt, huszonhat, huszonhét. Van itt negyvenhat kocka... azt hittem, többet nyertem... még tizennyolc hiányzik. Mit is mondtál?
- Azt, hogy neked se könnyű a feleségeddel.
- Hahaha, dehogy, semmi különösebb bajom nincs vele. Mióta csak ismerem, imád engem.
- Akkor pardon. Ez a Bakiszaki már csak ilyen.
- És nemcsak ő, van ilyenre példa számtalan - vette védelmébe Kangecu a világ összes feleségeit. Tófu csatlakozott:
- Egyetértek Kangecuval. Véleményem szerint két kivezető út van az emberi életben a korlátok közül, az egyik a művészet, a másik a szerelem. Ez utóbbit képviseli a hitvesi szeretet, az ember azért házasodik, hogy elnyerje a boldogságot. Ha nem tenné - az ég akaratával kerülne szembe. Ön hogyan vélekedik, professzor úr? - Ez Meiteinek szólt.
- Figyelemre méltó elképzelés. Bár én nem vagyok korlátok között.
- Házasodjál meg, aztán majd leszel! - vágta ki a gazdám kis gondolkodás után.
- Nekünk, fiataloknak, akik még nem házasodtunk meg, nyitva áll a másik kivezető út, nevezetesen a művészeté, s ahogy Kangecu úr az imént beszámolt tapasztalatairól, az emberi élet titkainak megértése végett akár hegedűtanuláshoz is foghatunk.
- Tényleg! Nem hagytuk végigmondani az ifjú Werther nyekergéseit a hegedűjén! Mondjad csak, mondjad. Most már nem foglak zavarni. - Meitei nem tagadta meg önmagát.
Bakiszaki azonban közbeszólt:
- Hegedűtanulással meg effélékkel nem mégy semmire! Hogyisne! Még hogy szórakozással jutnánk el a világegyetem igazságaihoz? Hát ha még a túlnani világot is meg akarod ismerni! Arra pedig más mód nincsen, mint hogy leveted magad egy szikláról, majd pedig halottaidból kivételesen visszatérsz az élők közé.
Bakiszaki kenetteljes előadása igazán párját ritkította a maga nemében, ám Tófu fiatalúr egy jottányit sem konyított a zenéhez, s így megilletődés nélkül fújta tovább a magáét:
- Tényleg? Meglehet, de a művészet mégis kifejezi az emberi szellem mélységeit, tehát nem látok okot rá, hogy elvessük.
- Hát ha nem látsz, akkor közkívánatra folytatom hegedülésem történetét. Bizony, kínos keserveket éltem át, míg egyáltalán hozzájutottam a hangszerhez. Először is: hol vegyek egy ilyen hegedűt? Ugye, tanár úr?
- Az ám! Hol találni hegedűt olyan vidéken, ahol még szalmasaru sincsen?
- Ó, nem, hegedű volt, a pénzt is összegyűjtöttem rá. Nem volt semmi akadály, mégsem voltam képes, hogy megvegyem.
- Miért?
- Azért, mert olyan kis településen laktam, ahol rögtön mindenki tudomást szerzett volna róla. Márpedig akkor fennhéjázással vádoltak volna, és a büntetés ilyenkor nem marad el.
- A zsenit mindig is sok gáncs éri! - Tófu fejezte ki ezzel mély együttérzését.
- Már megint zsenizel? Zavarba ejtesz. Szóval: naponként elsétáltam az üzlet előtt, mely hegedűt is árult. Nem múlt el nap, hogy ne égetett volna a vágy a birtoklásért, hogy végre a kezembe foghassam!
- Meghiszem azt! - szólt Meitei.
- Különös - furcsállotta a gazdám.
- Zseniális! - áradozott Tófu.
Csak Bakiszaki nyűtte tartózkodóan kecskeszakállát.
- Persze, feltámadhat a kétely, hogy minek árul hegedűt egy ilyen helyen a boltos. Nos, az lehet a magyarázat, hogy volt a környéken lányiskola is, s ott éppenséggel mindennap kellett a lány diákoknak hegedűn gyakorolniok. Ezért volt hát kapható a boltban. A lányok számára tartották. Persze, nem nagyon akadt köztük jobb darab, de hát mégiscsak hegedűnek hívták. Nem is volt sok, de azért a boltos kiakasztott kettőt-hármat a kirakatba. Amikor elmentem előttük, előfordult, hogy a szél megzengette őket kissé, vagy egy fiúcska megpengette a húrokat, úgyhogy már a hangjukat is hallottam. Ilyenkor elállt a szívverésem, azt se tudtam, hová legyek...
- Én hallottam már víziszonyról, tériszonyról, tömegiszonyról, ennek a mi kis ifjú Wertherünknek meg hegedűiszonya volt - csúfolódott Meitei.
- Nem is válik művész abból, aki nem ilyen kifinomult! Bárki bármit mond: ez egy zseni! - kiáltott fel Tófu elragadtatottan.
- Lehet, hogy mániákus vagyok, de ott akkor az a hang csodálatos volt. Azóta sokat játszottam a hegedűmön mind a mai napig, de még nem tudtam kicsalni belőle olyan elbűvölően szép hangot. Hogy is mondjam csak - leírhatatlan.
- Nem olyan, mint a nemesfém zengése vagy a drágakő csengése? - Bakiszaki volt, aki megválaszolta a nehéz kérdést, ám nagy bánatára ügyet sem vetettek rá.
- Három ízben is hallottam ezt a szellemhangot az üzlet előtt jártomban-keltemben. Harmadszorra keményen eltökéltem magam, hogy akármi lesz is, meg kell vennem a hegedűt. Legyek bár megvetés tárgya szülőföldem népe előtt, sőt gúnyolódjanak rajtam még a szomszéd megyében, akkor is! Nem bánom, ha körmöst kapok vonalzóval, még azt se, ha kicsapnak, nem bírom ki, meg kell vennem!
- Ugye megmondtam, hogy zseni. Csakis egy zseni képes így gondolkozni. Őszintén irigylem. Évek óta igyekszem, hogy megszülessék bennem is ez az odaadó lelkesedés, de nekem sehogy se megy. Szorgalmasan eljárok a hangversenyekre, de nem sikerül ekkora elragadtatást átélnem. - Tófu irigysége nem ismert határt.
- Jobb neked, hogy nem élted át, mert ugyan ma már nyugodtan tudok róla beszélni, de akkor elképzelhetetlenül szenvedtem miatta... De én - tanár úr, kérem - mégis kitartottam és végül is megvettem.
- Aha. És hogyan?
- Novemberben volt, éppen a császár születésnapjának előestéjén. Mindenki elment a közeli gyógyvízforráshoz, én meg beteget jelentettem, s aznap iskolába sem mentem, egész nap csak feküdtem. Estig folyton arra gondoltam, milyen érzés lesz majd kezembe fogni a hegedűt.
- Szóval betegséget színleltél?
- Igen, úgy volt.
- Ezek szerint tényleg van benne tehetség - ismerte el Meitei.
- Kidugom a fejem a takaró alól - még mindig nem ment le a nap. Próbára teszi a türelmemet, de mit csináljak: lehunyom a szemem, hátha elalszom. Hiába. Megint kidugom a fejemet, s még mindig ott játszik az ajtó papírján az őszi napfény. Lassan vége a türelmemnek. Akkor látom én, hogy felülről hosszú árnyék ereszkedik alá, s időnként megremeg az őszi széltől.
- Mi volt az a hosszúkás?
- Egy csomó szárított datolyaszilvát akasztottak az ereszre, az lógott le onnét.
- És aztán?
- Mit csináljak, felkelek, kinyitom az ajtót, letépek a csomóról egy gyümölcsöt, megeszem.
- Jó volt? - kérdezte a gazdám gyerekes kíváncsisággal.
- Meghiszem azt. Nálunk nagyon finom, Tokióban vagy másutt nincs is olyan.
- Hagyjuk már a datolyaszilvát! Mi történt aztán? - így Tófu.
- Behunyom a szemem, s fohászkodom magamban, bárcsak gyorsan bealkonyulna már. Úgy érzem, mintha három-négy óra is eltelt volna, na, most teszek megint egy próbát: kidugom a fejem. Hát a nap még ugyanúgy fenn van, s az eresz alatt himbálózik a szárított gyümölcs.
- Ezt már hallottuk.
- A valóságban is így volt. Megint felkelek, ki az ajtón, letépek egy gyümölcsöt, bekebelezem. Vissza az ágyba, csukva a szemem, fohászkodás...
- Mondom, hogy ismétled magad.
- Tanár úr, kérem! Hallgasson ide! Ekkor ismét úgy érzem, eltelt már három-négy óra, na most - rajta: kidugom a fejem... és megint a napvilágra! Az őszi nap ugyanott világol, ahol az imént, az ereszről meg lecsüng a gyümölcsfüzér.
- Na, most megint ugyanaz következik, mint eddig...
- Felkelek, ki az ajtón, letépek egyet, befalom...
- Hát ennek már soha nem lesz vége? Meddig eszed még azt a datolyaszilvát?
- Már nekem is elegem van.
- Nekem meg még náladnál is jobban!
- Tanár úr, kérem, hallgasson meg türelmesen!
- De hiszen már annyit hallottuk! - Még Tófun is erőt vett kissé a türelmetlenség.
- Hát ha már senkinek nincs hozzám türelme, mit tehetek: nem ismétlem tovább. Szóval, vettem-ettem, vettem-ettem - míg el nem fogyott az egész.
- Addigra a nap is lement már?
- Nem úgy van az! Mikor az utolsó gyümölcsöt is felfalom, na, most rajta - kidugom a takaró alól a fejem. És az őszi napvilág változatlanul ugyanúgy ragyog, mint addig!
- Én feladom, nem lehet kivárni a végét.
- Képzelje, hogy nekem milyen fárasztó lehet, míg elbeszélem!
- Ahogy elnézlek, te még bírnád holnap reggelig is, ha mi türelmesen hallgatnánk, ahogy az őszi napsugár változatlanul ragyog az égbolton.
Ugy látszott, hogy még Meiteit is kihozta a sodrából az elnyújtott történet. Csak Bakiszaki őrizte meg nyugalmát. Tőle holnap reggelig, de még holnapután reggelig is süthetett az őszi napsugár, ő meg sem moccant. Kangecu azonban egyáltalán nem zavartatta magát senkitől.
- Nos, kérdezhetnék önök, mikor szánom rá magam végre a vásárlásra. Rögtön, mihelyt leszáll az éj. Csakhogy amint kidugom a fejem a takaró alól, mindig a sziporkázó őszi napsütés fogad. Ha valóban felidézhetném akkori gyötrelmeimet, bizonyosan nem méltatlankodnának önök sem. Mikor már elfogyasztottam az utolsó darabot is a szárított gyümölcsből, olyan keserves sírás fogott el, hogy patakokban folyt rólam a könnyel kevert veríték. Hidd el, kedves Tófu - vigasztalhatatlan voltam!
- Mióta a világ világ, a művész kifinomult és érzékeny teremtmény, ezért együtt érzek a könnyhullatással is, de azt is szeretném, ha egy kicsit gyorsabban haladnál előre a történetben - szólt a jószívű Tófu, aki mindvégig komolyra vette a dolgot, s eszébe sem jutott volna gúnyolódni.
- Megértem a sürgetést, magam is szeretnék gyorsítani, de mit csináljak, ha a nap még tényleg nem nyugodott le!
- Már nem bírjuk hallgatni ezt a napszálltát, hagyd abba! - A gazdámon látszott, hogy elszáll belőle minden türelem.
- Már hogy hagyhatnám, mikor még most jön csak a java!
- Na jól van, de most már hamar buktasd le azt az őszi napot!
- Mintha lehetne az ilyet rendelésre csinálni... de ha a tanár úr kéri, tekintsük olybá, hogy a nap immár lenyugodott.
- Ez a beszéd! - tört ki még Bakiszakiból is váratlanul a helyeslés.
- Eljő az este, s miután megbizonyosodtam felőle, hogy tiszta a levegő, elhagyom kurakakei szállásomat. Kurakake kis helység, jómagam természetemnél fogva gyűlölöm a zajt, s azért vettem be magam oda, egy parasztcsaládhoz, akár a csiga a házába. Olyan vidéken húztam meg magam, ahol a madár se jár.
- Még hogy a madár se... ez azért túlzás - okvetetlenkedett a gazdám. Meitei is csatlakozott az ellenzékhez:
- Azt mondtad, hogy csigaház! Sokkal jobban el tudnánk képzelni mondjuk: négy tatamit tokonoma nélkül. - Csak Tófu dicsérte az elbeszélőt:
- Akárhogy is volt, igen költői benyomást kelt.
Bakiszaki komolyan tudakolta:
- Ilyen helyről bejárni az iskolába igen kényelmetlen lehet. Hány mérföldet kell megtenni?
- Nem sokat, az iskola is helyben volt.
- Akkor a diákok ott lakhattak a környéken? - tudakolta tovább Bakiszaki.
- Hogyne, minden háznál egy-kettő.
- Ahol a madár se jár, ugye? - kapta rajta most Kangecut a kételkedő Bakiszaki.
- Úgy van! Mármint a diákokon kívül, az iskolát leszámítva, elhagyatott vidék... Szóval, leszáll az éj és most hadd mondjam el, milyen öltözékben indulok neki. A vattázott zeke fölé körgallért aranygombokkal, a fejemre csuklyát, amennyire csak lehet, védjen a kíváncsi tekintetek elől. Végig a Nangó útig terítve az utca száraz levelekkel, csak úgy ropog a lábam alatt. Olyan, mintha követne valaki. Hátranézek: a sűrűsödő homályban a Tórei-templom körüli liget fái egyre sötétebben bólogatnak. A Tórei-templom egyébként a Macudaira család temetője a Kósin-hegy lábánál, egészen közel a szállásomhoz. Sejtelmes és titokzatos hely. A lombok felett megszámlálhatatlan csillag ragyog. A Tejút átível a Nagasze folyó felett és valahol... valahol... Hawaii felé folyik.
- Még hogy Hawaii! Az meg hogy kerül ide?! - szólt közbe Meitei.
- Megyek két sarkot a Nangó úton, Takanodainál bejutok a központba, átvágok a Kodzsón, a Szengokunál kanyar jön, oldalt a Kuisiro, a Tóri első, második, harmadik kerülete után Ovari, Nagoja, Sacsihoko, Kamaboko...
- Hagyd már el, nem kell annyit menned. Végül is megvetted a hegedűt vagy nem? - türelmetlenkedett a gazdám.
- A hangszerbolt, a Kanedzen még jóval arrébb van.
- Hogyhogy arrébb? Gyerünk már, vedd meg a hegedűt.
- Parancsára. Szóval, ahogy odaérek a bolthoz, látom: magasan fent ragyog és sziporkázik - a lámpa.
- Megint kezdi! Nem fogja ám beérni egy-két ismétléssel - jósolta Meitei.
- Dehogy! Semmi ok az aggodalomra, ez csak egy egyszerű lámpa. Szóval benézek a boltba, látom a hegedűt, amint visszaveri az őszi este fényeit, a megfeszült húrok fehéren és hidegen villództak.
- Jaj de szépen mondja! - dicsérte Tófu.
- Ez az, ez az! Szívem hevesen feldobog, lábam reszket.
- Hihi. - Bakiszaki kuncogott.
- Gondolkodás nélkül elő a pénztárcát, pénztárcából két ötjenes bankót...
- És megvetted? - vágta el megint a mester.
- Éppen arra gondoltam, hogy na most: megvásárolhatom, de a perc nagyszerűsége elbizonytalanított.
- Micsoda, még mindig nem szántad rá magad? Hogy lehet egy hegedűvásárlást ennyire elnyújtani?
- Szó sincs róla, hogy elhúznám. Egyszerűen még sehogy sem tudom megvenni - mit csináljak?
- És miért nem?
- Hogy miért? Fiatal még hozzá az este. Rengeteg ember jár ilyenkor arra.
- a és? Járjanak arra akár kétszázan, háromszázan, mit törődsz te azzal? Igazán érthetetlen - mérgelődött a mester.
- Ha csak egyszerű járókelők volnának, magam sem törődnék akár háromezerrel sem, de ezek között sok a diák az iskolából, feltűrt ruhaujjal, sétapálcával kóvályognak, mi lenne, ha ezek megtudnák! Hóbortosnak csúfolnának az osztályban! Amellett meg ezek a fickók nagy dzsúdósok is. Sohasem volt még a kezükben hegedű! Azt sem tudják, mi fán terem. Nem vitás, hogy nagyon vágyom a hangszerre, de az életem is kedves. Inkább megélek én hegedű nélkül, mint hogy miatta csúffá tegyenek.
- Szóval akkor végül mégsem vetted meg! - következtetett gazdám.
- Dehogy - megvettem.
- Na ne bosszants! Ha megveszed, vedd már - ha nem, nem, de járjunk a végére!
Kangecu azonban közönyösen cigarettára gyújtott és aztán válaszolt:
- Nem úgy van az! A dolgok nem úgy folynak ezen a világon, ahogy mi szeretnénk.
A gazdámon látszott, hogy már elege van az egészből. Felállt, hogy bevegye magát a dolgozószobájába, de csak egy ócska külföldi könyvet hozott elő és hasmánt fektében olvasni kezdte.
Bakiszaki - ki tudja, mikor - visszavonult a go-táblához és a köveket felsorakoztatva egymagában játszott.
Az elbeszélés bizony olyan hosszúra nyúlt, hogy a hallgatóság lassan megcsappant. Távozott egyik a másik után, s csak a művészetek hűséges híve: Tófu maradt, meg Meitei, aki nem nagyon ijedt meg a sok beszédtől.
Kangecu úgy fújta cigarettája füstjét, mintha mi sem történt volna, s kisvártatva ugyanazon sebességgel folytatta:
- Figyelj, Tófu, mit gondoltam én akkor. Most nem jó - ilyen korán. És akkor sem, ha a tulajdonos éjszakára aludni tér. Ha meg nem várom, míg a diákok korzózása véget ér, s le nem késem a pillanatot, mikor a tulajdonos még be nem zár, füstbe megy a tervem. Csakhogy nem olyan könnyű ám a percet eltalálni!
- Az bizony nehéz.
- Az alkalmas időpont: tíz óra. De mit kezdjek magammal mostantól tíz óráig? Ugyanis körülményes lenne most hazamenni. Beállítani egy barátomhoz, hogy beszélgetéssel üssem el az időt - semmi kedvem, sétálok hát tízig a városban. Persze, ha gondtalan csavarog az ember, két-három óra is eltelik úgy, mint a semmi, most viszont úgy érzem, előttem az örökkévalóság. - Kangecu jelentőségteljesen Meitei professzor felé fordult, aki erre nyilatkozott:
- A régiek is megmondták, hogy a várakozás olyan, mint mikor parazsat raknak rád. Bizonyára a hegedű is ilyen türelmetlenül várakozhatott tereád. Te meg rá és közben kóboroltál, miként a kivert kutya, pedig annál keservesebb sora nincs senkinek. - Ez a kutyahasonlat egy kicsit erős. Hogy lehet kutyával embert összevetni?!
- Amikor téged hallgatlak, olyan, mintha a régi mesterek történeteit olvasnám. Igazán el vagyok ragadtatva. Meitei professzor is bizonyára csak tréfálkozott, kérlek tehát, ne törődj vele, hanem folytasd elbeszélésedet - vigasztalta-kérte a mesélőt Tófu, ám Kangecu rá sem hederített, hiszen neki amúgy is ez állott szándékában.
- Megyek tovább Okacsi felé, majd áttérek Hjakki irányába, onnan a Rjógae negyeden, aztán a Takadzsó-városon keresztül. A megyeháza előtt megszámolom a fűzfákat, a kárház kivilágított ablakait, a Konja-hídon elszívok két szivart, s ezután az órámra nézek.
- És már tíz óra?
- Sajnos még nem. Átmegyek a hídon, jön három vak. A kutyák meg csak egyre vonítanak. Képzeljék csak...
- Őszi éj, elhagyott folyópart - távolról kutyaugatás hallik, bújik az üldözött... drámai jelenet.
- Valamit elkövettem tehát?
- Majd ezután.
- De hiszen ha a hegedűvásárlás bűntény, akkor a zeneiskola diákjai is mind egy szálig bűnözők.
- Akik olyat művelnek, ami nem szokásos, legyenek bármilyen jók, mégis bűnözők. Nincs is ezen a világon senki, aki ne volna az. Legyen bár Jézus - bűnös, ha már erre a világra jött. Tehát ez a jóvágású fiú, ez a Kangecu vétkezik, mert hegedűt akar venni.
- Megadom magam - vegyük úgy, hogy bűnös vagyok. Azt még kibírom. De engem az aggasztott, mikor lesz már tíz óra!
- Sorold fel akkor még egyszer az utcaneveket. Ha az sem elég, ragyogtasd fel ismét az őszies napsugarat! S ha még mindig nincs annyi - egyél meg három tucat aszalt gyümölcsöt! Elhallgatnám én bármeddig, csak legyen már tíz óra. - Meitei professzor így szólván erőltetetten nevetett.
- Mit tehetnék mást: sarokba szorítva, csak a töredelem segíthet. Ugorjunk tehát egyet - tíz óra. Ígéretem szerint ott vagyok az üzlet előtt. Hideg az éj ilyenkor és még az ilyen forgalmas hely is elnéptelenedik. Távolodó léptek zaja. Milyen szomorú ez. A boltos már feltette a kirakatra a zsalukat, de a kisajtó még nyitva. Mögöttem meg mintha egy kutya sompolyogna. Kínos érzés - benyitok az üzletbe.
A gazdám ekkor felnézett vásott könyvéből és beleszólt:
- Megvan már a hegedű, he?
Tófu válaszolt:
- Éppen most, mindjárt megveszi!
- Szóval még nem vette meg. Hosszú. - Csak ennyit szólt a mester, és újra könyvébe merült. Bakiszaki meg szótlanul csatázott magában, fekete-fehér figurákkal borítva el a harcmezőt.
Egy életem, egy halálom, benn termek az üzletben, csuklya a fejemen. "Kérem azt a hegedűt!" Erre az a néhány fickó, aki a hibacsinál melegedik, felkapja a fejét. Önkéntelenül is még mélyebbre húzom a csuklyámat. Másodszor is szólok, mire feláll a hozzám legközelebb ülő, kétkedve bámul rám, majd leakasztja és elém teszi a hegedűket, melyek addig a kirakatban csüngtek. Kérdezem mennyi. Öt jen és húsz szen, mondja ő.
- Ugyan! Hát létezik ilyen olcsó hegedű? Nem játék hangszer volt az?
- Mondja a boltos, hogy mindnek ugyanannyi az ára, mert hiszen egyforma gonddal készítették őket, tartósak is... én meg elő a pénzel, s be a hegedűmmel a furosikiba, melyet e célból hoztam magammal. A boltiak mindvégig némán bámulnak. A csuklya azonban jótékonyan eltakarja előlük az arcom. Persze azért igyekszem kifelé, amilyen gyorsan csak lehet. A furosikiba burkolt hegedű - körgallér alá vele. A küszöbön még hallom, amint emelt hangon megköszönik, hogy vásároltam, és iszkolok kifelé. A bolt előtt a járdán körülsandítva látom, hogy az utca szerencsére néptelen, jó néhány sarokkal arrébb lézengenek páran, de bezzeg visszhangzik az utca hangos kántálásuktól. Ez bizony nem lesz így jó, gyorsan nyugatnak fordulok a soroknál, a csatornát a Jakuódzsi útjánál elhagyom, hamarosan a Kósin-hegynél már otthon is vagyok. Nézem az órát - tíz perc híján kettő.
- Átsétáltad hát az éjszakát! - sajnálkozott Tófu.
- De elvergődött a végállomásig, akárcsak egy hosszú társasjátékban - jelentette ki megkönnyebbülten Meitei.
- Most jön a java. Ez csak az előjáték volt.
- Ezt nevezem! Ez mindenkin túltesz! Micsoda kitartás!
- Nemcsak a kitartásról van itt szó, hanem arról, ha most abbahagyom, olyan lesz a történetem, mintha teremtményemből kifelejteném a lelket. Tehát még kicsit folytatom.
- Természetesen - engedjünk neki szabad folyást. Hallgatjuk.
- És a tanár úr mit szól hozzá? Már megvette a hegedűt! Kusami tanár úr!
- Miért, talán most majd eladja? Mit hallgassak rajta?
- Még szó sincs eladásról!
- Akkor még inkább nincs rajta semmi hallgatni való.
- Nahát! Egyedül te hallgatsz engem, Tófu, szívvel-lélekkel. Mit tegyek, ez kissé elkedvetlenít. Most már rövid leszek, befejezem.
- Nem kell rövidítened, beszélj csak nyugodtan, hiszen olyan érdekes!
- Miután a hegedűt megszereztem, az okozta a legnagyobb gondot, hogy hová tegyem. Hozzám annyian járnak, biztosan nyomára jutnak, bárhová is akasztom vagy fektetem. Elásni meg kiásni pedig körülményes lenne.
- Tehát a padláson rejted el? - kérdezte Tófu könnyedén.
- Padlás nem volt. Mondtam már, hogy nagyon egyszerű helyen laktam.
- Az baj. Akkor hova tetted?
- Na mit gondolsz?
- Az ajtótokba tán,
- Nem.
- Az ágyneműtartóba?
- Nem.
Míg Tófu és Kangecu fiatalurak a fent leírt módon találgatták a hangszer rejtekhelyét, a gazdám és Meitei élénken beszélgettek valamiről.
- Ezt hogy olvasod? - kérdezte a gazdám.
- Mit?
- Ezt a sort itt.
- Azt mondja: Quid aliud est mulier nisi amiticiae inimica1... Ez latinul van!

1 Mi más az asszony, mint a barátság ellensége.

- Azt én is tudom. De hogy kell olvasni?
- Nem azt mondtad, hogy folyékonyan olvasol latinul? - próbálta Meitei elhárítani a veszélyt.
- Elolvasni persze hogy el tudom! De mit jelent?
- Hogyhogy elolvasni tudod, de azt már nem, hogy mit jelent? Miket beszélsz?
- Na mindegy. Fordítsuk angolra!
- Mit parancsolgatsz itt! Mid vagyok én neked?
- Az most nem érdekes. Mit jelent hát?
- Hagyjuk a latint későbbre, szeretnék odafigyelni egy kicsit Kangecura, hiszen most éppen egy nagyon érdekes résznél tart. Egy paraszthajszálra áll attól, hogy nyomára bukkannak-e vagy sem. Mondhatni, borotvaélen táncol... Nos, Kangecu: hogy is volt aztán? - Meitei egy jól irányzott fordulattal átállt a zenebarátok táborába, szívtelenül magára hagyva gazdámat. Kangecu meg csak erre várt, hogy újult erővel folytassa magyarázatát.
- Szóval végül is egy öreg ruhásládába dugtam. Ezt még a nagyanyámtól kaptam, mikor eljöttem otthonról. Azt mondta, hogy annak idején ebben tartotta a kelengyéjét.
- Egy ilyen avítt jószág hogy illik a hegedűhöz? No, Tófu?
- Bizony nem megy hozzá.
Talán a padlás jobb lett volna?! - vágott vissza Kangecu.
- Nem illik a láda, de igen alkalmas verstémának: "A bánatos őszben ládában búvik a zeneszerszám!" Nos, uraim, mit szólnak hozzá? - így Meitei.
- Ma milyen remekül versel a professzor úr!
- Nemcsak ma, bármikor. Hasból. Úgy ismerem minden csínját-bínját, hogy még a néhai Maszaoka Sikinek1 is leesett az álla a csodálkozástól.

1 A klasszikus haiku műfajának nagy hatású megújítója a századfordulón (1867-1902).

- A professzor úr kapcsolatban volt magával Siki mesterrel? - kérdezte Tófu, aki most is őszintén elhitte, amit hallott.
- Ha nem is jártunk egy társaságba, lelkünk mélyén minden úgy egyezett, mintha drótnélküli távírón állandó kapcsolatban álltunk volna egymással - ködösítette a dolgot Meitei, mire Tófu kiábrándultan elhallgatott, Kangecu pedig nevetett és folytatta.
- Namármost, megoldódott a kérdés: hová rejtsem a hegedűt. Ám még mindig nem tudtam, hogyan vegyem elő. Mert ha csak arról volna szó, hogy eldugjam az emberek elől! De nemcsak ez a baj. Ha nem játszom rajta, semmit sem ér. Ha játszom - rögtön felfedezik. Déli szomszédom pedig - akitől csak egy szál sövény választott el - a környék legfélelmetesebb vagánya volt. Most mit tegyek?
- Szorult helyzet - szólt együttérzően Tófu.
- Úgy bizony. A történelem tanúsága szerint a hang nyomára vezet az embernek. A régi krónikában is a koto1 hangja árulta el Kogó úrhölgy tartózkodási helyét. Könnyű titokban ennivalót lopni, vagy akár hamis pénzt csinálni, de a zenét hogyan lehetne eldugni az emberek elől? - így Meitei.

1 Japán citeraféle.

- Persze ha nem adna hangot...
- Megállj! Van ám olyasmi, ami hangot ugyan nem ad, mégsem lehet elrejteni. Mikor egy koisikavai templomban volt szállásunk, volt ott egy Szuzuki Tódzsúró nevű társunk is, ugyebár, Kusami? Nos, ez az ifjú ember annyira szerette az édes szakét, hogy sörösüvegbe méretett belőle, hazahozta és magányában örömét lelte az italban. Egy napon, mikor Szuzuki elment hazulról, Kusami úr - szép dolog, mondhatom - lopott belőle...
- Nem igaz! Te loptad el Szuzuki szakéját és te is ittad meg! - kiáltott közbe a gazdám.
- Nicsak, én meg azt hittem, elmerültél a könyvbe, s nyugodtan elmondhatom. Hát ide figyeltél? Micsoda éberség! Szeme-füle mindenütt ott van. És ha már így kifecsegted: igaz - én is ittam belőle. Ezt nem vitatom. Viszont te fedezted fel. Képzeljék csak el uraságtok, micsoda látványt nyújtott Kusami tanár úr vérveres arcával. Egyebekben nem fogyasztott szakét, csakhogy ez a másé volt!
- Te beszélsz, aki még latinul sem tudsz, mi?!
- Hahaha! Aztán amikor Szuzuki hazajött, látja, hogy a sörösüvege már a feléig sincs, a vitéz úr pedig az egyik sarokban hever mereven és veresen, akár egy égetett cserépedény.
Erre mindhármukból kirobbant a nevetés. Még a mester is kuncogott magában, miközben továbbra is a könyvbe temetkezett. Csak Bakiszaki maradt ki az általános mulatságból, elpilledhetett kissé, mert a go-táblára hajolva horkolt már jó ideje.
- Van még egy esetem is, amikor egy hang sem kellett hozzá, hogy leleplezzenek. Egyszer Ubakó-fürdőn jártamban összekerültem a szállásomon egy öregúrral. Valami nyugalmazott tokiói szabómester volt. Én ugyan nem bántam, tőlem akár ószeres is lehet, csak az volt a bökkenő, hogy harmadnapra, hogy az öreg megérkezett - elfogyott a cigarettám. Mint talán tudják, Ubakó lehetetlen hely, ahol egyebet sem lehet csinálni, mint fürdőzni vagy enni. Más nincs. Még az is baj, ha elfogy a cigarettád. Annál inkább vágyakozol valamire, minél inkább nem juthatsz hozzá - máskor esetleg eszembe sem ötlött volna, de akkor nagyon szerettem volna rágyújtani. Bezzeg az öregnek telve vele a furosikija! Keresztbe vetett lábakkal ült velem szemben és szívta egyiket a másik után, s meg nem kínált volna egy szállal sem. S ha csak egyszerűen füstölgött volna! De karikákat eregetett, pöfékelt jobbra-balra, orrán-száján döntötte, szálldostak a füstmacskák, mint Lu Seng álmai, valósággal illegette magát az öreg.
- Hogyhogy illegette magát?
- Úgy, hogy mások például egy új ruhát mutogatnak nagy büszkén. Ő a cigarettával tette ezt.
- De hát ha ekkora gyötrelmeket okozott, nem lett volna jobb kérni tőle?
- Azt már nem. Úriember létemre?
- Miért, annak tán nem szabad?
- Lehet, hogy szabad, de én nem kértem.
- És mi lett?
- Nem kértem - loptam belőle.
- Ejnye-bejnye.
- Mikor az öreg elment fürdeni - itt az idő, most, vagy soha - nekiestem és amint nagy élvezettel nyelem a füstöt, nyílik az ajtó és belép a cigarettatulajdonos.
- Hát nem fürdeni ment?
- Oda indult, de útközben észrevette, hogy nem vitt magával pénztárcát és a folyosóról visszafordult. Pedig az nem jó jel, ha vissza kell térni a tárcáért, utána baj következik...
- Persze. Láthatta, hogy lopják a cigarettáját.
- Hehe. Bizony megsúgta valami neki, mikor kell visszajönnie. Jött a tárcájáért. Amint kinyitotta az ajtót, láthatta, hogy a szoba színültig füsttel, hiszen kétnapos kihagyást kellett pótolnom. Ahogy mondani szokták, az eset világos volt, mint a nap - szóval lelepleződtem.
- És az öreg mit mondott erre?
- Bölcs volt, nem tette szóvá az ügyet, hanem szépen becsomagolt vagy ötven-hatvan szálat, átnyújtotta, elnézést kérve a dohány silányságáért, majd elment fürödni.
- Így viselkedik egy fővárosi úriember.
- Akár úri, akár szabói viselkedés volt, de jó barátra leltem benne, s a két hét kellemesen telt el.
- És a cigarettát mindvégig az öregúr szolgáltatta?
- Igen.
- És mi lesz a hegedűvel? - A gazdám félretette a könyvét. Kérdése arra vallott, hogy nem boldogult vele, visszatér hát a társalgáshoz.
- Mindjárt folytatom, éppen most jönnek a legérdekesebb részek, ezt hallgassa meg, tanár úr! A másik tanár úr - hogy is hívják -, aki elaludt a go-tábla fölött - igen: Bakiszaki -, milyen jó lenne, ha ő is meghallgatna. Ugye? Hiszen a sok alvás igazán nem használ az egészségnek. Fel kéne ébreszteni.
- Hé, Bakiszaki! Ébresztő! Hallgasd csak, milyen érdekes történet következik! Kelj fel már! Nem szabad ennyit aludni! Még megharagszik a feleséged.
- Ö - így szólt erre Bakiszaki, kinek szakállán hosszú csíkban fénylett a nyál, melyet álmában eresztett. Akárha csiga mászta volna meg. - Jaj, de jót aludtam! Mint a fehér felleg a hegy ormán.
- Ezt mindnyájan láttuk, de most már felserkenhetnél!
- Jól van már, felébredtem! Miről van szó? Valami érdekes történet?
- Éppen ott tart, hogy a hegedű... - Meitei itt kissé megakadt. - Hogy is volt Kusami?
- Mit tudom én, fogalmam sincs.
- No, ezután hozzálát a hegedüléshez. Gyere csak közelebb, Bakiszaki és figyelj.
- Egek! Még mindig itt tart?! Nohát!
- Neked semmi okod az aggodalomra, a te hárfádon nincsen húr. Abból lesz a baj, ha van rajta. Kangecu is attól félt, hogy ha a hegedűt nyekergeti, meghallja az egész szomszédság.
- Miért nem tud úgy gyakorolni, hogy ne hallják?
- Hát lehet úgy is? Elmagyarázná, hogyan?
- Nem kell azt magyarázni. Ahogy a Zen-mesterek mondják: ha látsz harmatos mezőn fehér tehenet legelni, rögtön megérted - válaszolt Bakiszaki nem túl érthetően.
Kangecu azt hitte, hogy még nem ébredt fel, ezért beszél ilyen vadakat, tehát a magyarázatot eleresztve a füle mellett, folytatta saját történetét:
- Arra jutottam akkor, hogy kifundálok valamit. Másnap a császár születésnapja volt. Egész napom azzal telt, hogy a ládát nyitogattam, csukogattam és töprengtem felette. Eljött az este, s a láda mélyén megszólalt a tücsök. Erre felvettem a hangszert és megfeszítettem a húrjait.
- No, helyben vagyunk! - szólt Tófu.
- Micsoda merészség. Vigyázz, baj ne legyen! - intette a mesélőt Meitei.
- Először is töviről hegyire megvizsgáltam...
- Mi vagy te, kardkovács? - csúfolódott megint Meitei.
- Úgy éreztem, hogy a lelkemet tartom a kezemben. Mint mikor a szamuráj az éj sötétjében kivonva megcsodálja makulátlan pengéjét... Ujjaim alatt vibráltak a húrok...
- Zseniális - így Tófu.
- Őrült - egészítette ki Meitei.
- Most már játszhatnál rajta valamit. Gyerünk - sürgette a gazdám.
Bakiszaki csak kelletlenül hallgatott.
- Szerencsémre a húrokkal minden rendben. Megfordítottam hát, hogy a lámpa fényénél szemügyre vehessem a másik oldalát is. Képzeljék - ezalatt jó öt percig egyfolytában muzsikált a láda mélyén a tücsök.
- Elképzeltük, úgyhogy már nyugodtan játszhatsz te is.
- Még nem. Először megállapítottam, hogy a hegedű nem sérült meg. No, ha nem, akkor jól van, s azzal fölálltam...
- Hova akartál menni?
- Kérem, hallgassanak már egy kicsit. Nem lehet úgy beszélni, hogy minden szavamba belevágnak.
- Uraim! Néma csend! Pssssz!
- Most már beszélhetsz nyugodtan egyedül, jó?
- Ezer bocsánat! Hallgatunk! Hallgatunk!
- Hónom alatt a hegedűvel kimentem az ajtóhoz, s tettem két-három lépést, de megtorpantam...
- Na, végre megindult, aztán visszahőköl. Szinte előre gondoltam, hogy így lesz.
- És már nem is tud behozni magának aszalt gyümölcsöt!
- Uraim! Kérem! Ha folyton összezavarnak, hogyan érjek történetem végére! Csak Tófunak érdemes itt mesélni. Szóval, kedves Tófu, tettem ugyan néhány lépést előre, de visszatértem, hogy fejemre borítsam azt a piros gyapjútakarót, amit három húszért vettem, még mikor eljöttem hazulról, elfújtam a lámpát, s a vaksötétben mentem volna, csak képtelen voltam meglelni a sarumat.
- De hova akartál menni egyáltalán?
- Hallgass ide. Megtaláltam végül is a sarumat, s ott álltam a csillagos-holdas éjszakában, lehullott levelek között, a piros pokróc alatt, a hegedűvel. Jobbra, majd ismét jobbra tartva lábujjhegyen mentem felfelé a Kósin-hegyre, mikor is megkondult a Tórei-templom harangja, áthatolt a piros takarón, be a fülembe, csak úgy visszhangzott tőle a fejem. Mit gondolsz, hány óra lehetett?
- Nem tudom.
- Kilenc. Egyes-egyedül a hosszú őszi éjszakában, kapaszkodtam fel egy Ó-daira nevű szikláig. Alapjában véve nagyon félős vagyok, nem is bírtam volna ki ezen az elhagyatott helyen egymagamban, ám akkor csodálatos módon elszántság szállt meg. Eszembe sem jutott, hogy féljek-e vagy se. Telve volt a keblem a nagy érzéssel: hegedülni akarok. Furcsa, nem? Ez az Ó-daira a Kósin-hegy déli oldalán van, ha tiszta időben felkapaszkodsz oda, a vörösfenyők lombjain át láthatod az egész környéket. Egy százöles tisztás közepén jókora szikla. Az északi oldalon tavacska, Unonuma nevű. Körötte csupa kámforfa, mint az óriások. A hegyen lakott hely a favágó kunyhója volt csupán. Szerencsére hadgyakorlatkor a katonák vágtak egy ösvényt, így aztán nem volt különösebben vesződséges felfelé kapaszkodni. Fölértem a sziklához, ráterítettem a takarómat, és magam is letelepedtem. Ahogy nyugodtan körbenézhettem, rám jött a félsz kissé az elhagyatott vidék láttán. Először jártam be életemben ilyen utat a hideg éjszakában. Bizony összeszorul ilyenkor az ember szíve. A szorongás elmúltával azonban a félelem helyét elfoglalja valami hidegen tündöklő mennyei érzés. Vagy húsz percig ültem és ámultam, s ezalatt mintha kristálypalotában lettem volna egyes-egyedül mély magányomban. Nemcsak a palota, a testem is lassan áttetszővé, kocsonyássá változott, a szívem, lelkem is kivilágosodott. Nem is tudtam, hogy vajon engem foglal-e magába a kristálypalota, vagy énbennem tündöklik-e.
- Huh! - vetette közbe Meitei komoly arccal.
- Micsoda élmény lehetett! - szólt Bakiszaki, némi elismeréssel a hangjában.
- Ha ez így megy tovább, talán ott mélázok reggelig a sziklán ülve, anélkül hogy hegedülnék.
- Rókadémon van arrafelé, - kérdezte Tófu.
- Mit tudtam én azt akkor! Azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány, eleven, avagy halott. Hirtelen felsikoltott valami hátul Furunuma irányából.
- És akkor megjelent...
- A hang a hegytető felé tartott és a távolban elhalt, egybevegyülve a füvet kócoló ősi széllel. Erre felserkentem.
- Jaj, de rám ijesztettél! - Meitei megjátszotta, hogy esett le a kő a szívéről.
- A halálból visszatérve, ég és föld megújul - emelte fel szemöldökét jelentőségteljesen Bakiszaki. Kangecunak sejtelme sem volt róla, mit akar ezzel mondani.
- Miután magamhoz tértem, körülnéztem a Kósin-hegyen. Olyan csend volt, hogy még egy esőcsepp nesze is meghallatszott volna. Mi lehetett az a hang - töprengtem magamban. Embernek túl éles, madárdalnak túl erős - majomrikoltás lett volna tán? De hiszen ezen a környéken nincsenek majmok! Hát akkor micsoda? Nem tudtam kiverni a fejemből, és azon kaptam magam, hogy az iménti belső csendet felváltotta bennem a zűrzavar, mely arra a ricsajra emlékeztetett, amivel Arthur herceget1 fogadták a fővárosi népek. Közben a pórusaim egész testemen kitágultak, s mint amikor az emberből az ital gőze távozik, a bátorság, az ész, az erő elinalt belőlem. A szívem vitustáncot járt a mellemben, lábaim remegtek, mint sárkányeresztéskor a zsinegek. Iszonyú volt. Fejemre kaptam a takarót, hónom alá a hegedűmet, leszökkentem a szikláról, s egy iramodással tettem meg a hegyről levezető hosszú utat. Uzsgyi haza, be az ágyba, s már aludtam is. Hidd el, Tófu - életemben nem éltem át ilyen hátborzongató kalandot.

1 1906 februárjában Arthur, Connaught hercege, Viktória királynő fia Tokióba utazott, hogy átadja Meidzsi császárnak a Térdszalagrendet.

- És aztán?
- Itt a vége.
- És a hegedülés?
- Akartam, de hát nem lehetett. Te talán tudnál zenélni, mikor az az átható hang megszólal?
- Igen, de mégis valami hiányérzete támad az embernek történeted hallatán.
- Ha marad, akkor is így volt, ahogy elmondtam. Mit szól hozzá, tanár úr? - Kangecu úgy nézett körül ültőhelyéből, mint aki igen elégedett magával.
- Hahaha! Hát ez remek! - jelentette ki Meitei. - Mi meg itt keserves kínok között hallgatunk végig! Én azért is figyeltem, mert abban reménykedtem, tanúja lehetek, ahogy a mi keleti hazánkban is megjelenik Sandra Belloni.1 Komolyan! - Meitei várta, hogy majd csak megkérdezi tőle valaki, kicsoda az említett személy, ám az érdeklődés elmaradt. Folytatta tehát magánbeszédét:

1 George Meredith (1828-1909) angol író azonos című regényének hősnője.

- Sandra Belloni a holdfényben hárfáját pengetve olaszul dalolt, te, Kangecu, a Kósin-hegyre mentél hegedülni, gondoltam, egy húron pendültök hát, csak persze más nótával. Míg amazt Csang Vo, a holdbeli nő ijesztgette, téged csak valami kóborló borz ugrasztott meg. Ez a különbség választja el a nagyszerűt a nevetségestől. Sajnálatos módon...
- Azért annyira nem sajnálatos - felelt Kangecu hidegvérrel.
- Még hogy hegytetőn hegedülgetni! Mit szólna ehhez az elegáns leányzó! - A gazdám csatlakozott Kangecu gyötréséhez.
- Sajnos, aki zenész akar lenni, pokolra kell annak menni - jegyezte meg búsan Bakiszaki. Megjegyzései közül Kangecunak idáig még egyet sem sikerült megfejtenie. S nemcsak ő, a többiek is így voltak ezzel. Kisvártatva Meitei fordított egyet a beszélgetés irányán.
- Hallod, Kangecu, még most is jársz a laboratóriumba golyóbist fényesíteni?
- Nem, a közelmúltban hazautaztam a szülőföldemre, s így a munka félbemaradt. De nem is bánom, maradjon ott, ahol van.
- De ha nincs a golyó megcsiszolva, hogy lesz belőled doktor? - feddte meg gazdám Kangecut, aki váratlanul könnyed-vidáman vette a dolgot.
- Doktorálni? Hehehe. Nem kell nekem már az...
- De hát ha a házasságkötés elhúzódik, azt mindketten megszenveditek!
- Házasságkötés? Ki házasodik?
- Hát te.
- Én? És kivel?
- A Kaneda lánnyal!
- Heeee?
- Mit csodálkozol, nem te ígértél neki házasságot?
- Én bizony nem. Arról nem tehetek, ha ők ezt terjesztik.
- Nahát, ez nem szép tőled! Meitei! Te is tudsz az esetről, nem?
- Az Ormányosné esetéről Kangecuval? Hát persze. Sőt! nemcsak te meg én tudunk róla - nyílt titok, az egész város beszéli. A Mancsó című folyóirat már előre biztosítani szerette volna magának a megtiszteltetést, hogy a jegyespár képét leközölhesse. Engem kértek fel a közbenjárásra. Tófu is tudja, hiszen három hónapja vár esküvői költeményével - "Mandarinkacsák dala" címmel terjedelmes kompozíció -, hogy köszöntse őket. Félő, hogy a hiábavalóságnak szentelte remekművét, ha Kangecu mégsem doktorál.
- Nem kell engem féltenie - szólt Tófu -, mert majd megtalálom a módját, hogy mélyenszántó gondolataimat más alkalomból közreadjam.
- No lásd csak, Kangecu, hány embert teszel tönkre a szélrózsa minden irányában! Fel tehát, csiszolj tovább!
- Köszönöm, hogy ennyire szívükön viselik a sorsomat, de engem ez a dolog már nem érint.
- Miért?
- Van nekem már törvényes feleségem - azért!
- Ezt nevezem! Egyszerre csak titkos házasságot köt. Micsoda idők, micsoda idők! Hallod ezt, Kusami! A fiatalúrnak már családja is van!
- Nem, gyerek még nincs. Hogy lehetne, mikor még csak egy hónap telt el az esküvő óta!
- Hol és mikor nősültél meg tulajdonképpen? - kérdezte a gazdám vizsgálóbírói modorban.
- Most, amikor otthon jártam. A szárított halak, amiket hoztam, az esküvőről valók, a rokonságtól kaptam őket nászajándékba.
- Csak három halat kaptál tőlük? Fukar népség.
- Dehogy! A sok közül csak ezt a hármat hoztam el.
- Szóval a feleséged faludbéli. Ő is feketében jár?
- Úgy bizony! Fekete, akárcsak jómagam.
- És most mi a szándékod Kanedáékkal?
- Semmi szándékom velük.
- Ez nem szép. Ugye, Meitei?
- A fenét. Hiszen akárki más is ugyanúgy megteszi nekik. A házasság olyan esetleges, mint mikor a sötétben valaki fejjel nekiütközik a másiknak. Akkor már úgyis mindegy, kinek mentünk neki. Egy vesztes van ebben az egészben, s az a szegény Tófu a "Mandarinkacsák dalá"-val.
- Nem, nem kell aggódnia, a Mandarinkacsa-dalt ezennel Kangecu úr friss házasságának szentelem. A Kaneda-lakodalomra pedig majd szerzek másikat.
- Ó, csak egy költő szárnyalhat ilyen szabadon!
- Na de bocsánatot kértél már Kanedáéktól? - A gazdámnak még mindig azok jártak a fejében.
- Dehogyis! Hiszen én egyáltalán nem kértem vagy kaptam tőlük se feleséget, se semmit. Elegendő tehát, ha hallgatok. Az ám! Én hallgatok! Tíz-húsz besúgójuktól úgyis megtudhatnak mindent az elejétől a végéig.
A besúgó szó hallatán a gazdám arca megrándult.
- No hát akkor hallgass csak... - mondta Kangecunak, ám a gondolat nem hagyta nyugodni, s ezért kiselőadást rögtönzött, melyben kifejtette elméletét a kémekről és besúgókról, amint az alább következik:
- Ha vigyázatlan vagy, a tolvaj kiemeli a belső zsebedből a pénzed. A kém meg egyenesen a szívedben kotorász. Aki besurran a házadba tudtodon kívül, és ellopja a holmidat - tolvaj. A tudtodon kívül elszólt szavakat pedig a besúgó tulajdonítja el. A rabló kardjával fenyegetőzve veszi el tőled a kincseket, a cselszövő álnok szavaival csikarja ki belőled, amire kíváncsi. Következésképpen a besúgó a zsebmetsző, a tolvaj és a rabló fajtájából való, egyik sem tisztességes ember. Ne legyen semmi közöd hozzájuk, ne hallgass rájuk, mert ráfizetsz.
- Ne féltsen engem. Jöhetnek ellenem akár ezren vagy kétezren is, fittyet hányok nekik. Én, a híres golyófényesítő fizikus: Midzusima Kangecu!
- Hűha! Ez ám a legény. A frissen nősült tudós! Micsoda energia feszül benne!... Te, Kusami! Ha szerinted a besúgó, a zsebmetsző, a tolvaj és a rabló egykutya, miféle ember az, aki ilyeneket fogad szolgálatába?
- Olyan, mint Kumaszaka Csóhan.
- Az ám! A Kumaszaka! Az értette csak a dolgát! Kettévágták verekedés közben, hát két darabban élte tovább a maga zsivány életét. Uzsorásnak is bevált, szépen felkapaszkodott, hírhedett volt könyörtelenségéről, makacsságáról. A pénzt olyan rövid lejáratra adta, míg a varjú meg nem szólal, el is nevezték az ilyen kölcsönt varjúpénznek. Ki tudja, hányszor vágták kettébe, hány darabban él ma is közöttünk. Aki a körme közé kerül, nem ereszti! Kangecu jól vigyázz! A fejeddel játszol.
- Ugyan már! Semmi félnivalóm az ilyen rátarti tolvajnépségtől. Bízzák csak ide! Törlesztek én nekik, amikor nem is várnák! - Kangecu remekül állta a sarat, akár egy drámai hős.
- Ezek a besúgók - morfondírozott magában Bakiszaki, szokása szerint figyelmen kívül hagyva a beszélgetés folyását -, mostanság mintha már mindenki besúgó lenne. És vajon miért?
- A drágaság miatt - válaszolt Kangecu.
- Hanyatlik a közízlés, nem értik a művészeteket - magyarázta Tófu.
- A civilizáció felzaklatta az embereket, s most repkednek szanaszét a népek, mint a konfetti - nyilatkozta Meitei.
A gazdámra került a sor. Kihúzta magát és közreadta az alábbi eszmefuttatást.
- Ez engem is elgondolkoztatott. A mai emberben túlteng az öntudat. Szerintem ez az oka annak is, hogy a spicliskedésre való hajlam megnőtt. Bakiszaki uram vallásos elképzeléseihez ennek az öntudatnak persze semmi köze. Nem megvilágosodás ez, melyben az ember ráeszmél önmagára, hogy egylényegű legyen éggel-földdel...
- Ajaj! Most aztán belebonyolódtál! De ha már ilyen nagy horderejű eszméket táncoltatsz a nyelved hegyén, nekem, Meiteinek is engedtessék meg a későbbiekben, hogy kifejtsem nézeteimet civilizációnkról.
- Fejts ki, amit akarsz, bár tudom, hogy csak a szádat akarod jártatni, nincs is mondanivalód.
- Dehogy nincs! Van bőven. Vegyük csak azt, hogy tegnap egekig magasztaltad a detektívet, ma meg lerángatnád a sárba a besúgók és zsebmetszők közé. Nem ellentmondásos ez kissé? Én bezzeg és a hozzám hasonlók nem váltogatjuk így a nézeteinket! Az én álláspontom olyan régóta bizonyos, mikor még apám-anyám sem élt ezen a világon!
- A detektív az detektív, a besúgó meg besúgó. Tegnap tegnap volt, ma meg ma van. Jaki nem képes a véleményét megváltoztatni, csak azt bizonyítja, hogy fejlődésképtelen. Csak a bolond következetes, szokták mondani, és ez éppen rád illik.
- Hát ilyen vagy hozzám? Kedves tőled, hogy engem is mindjárt besoroznál besúgónak.
- Miért, én talán az vagyok?
- Én ezt nem mondtam! No de hagyjuk a veszekedést, halljuk az eszmefuttatásodat.
- Szóval a felfokozott öntudat onnan származik, hogy az emberek túlságosan is tisztában vannak vele, kitől várnak hasznot és kitől tartanak. A haladással lépést tartva ez egyre világosabbá válik előttünk. Végül már a kezünk-lábunk se mozdul számítás nélkül, megbénulhat ez az egész teremtett világ. Henley, a költő rosszallotta, hogy Stevenson képtelen úgy elmenni a tükör előtt, hogy bele ne pillantson, vagyis hogy meg ne bizonyosodjék róla, megvan-e még. Nem tudott elfeledkezni magáról egy pillanatra sem. Ezzel mindnyájan így vagyunk manapság. Ébren és álmunkban egyre csak magunkra figyelünk, áthat bennünket az öntudat, s ettől válik minden szavunk és cselekedetünk mesterkéltté. S mivel magunktól sehogy se bírunk elszakadni - tele a földi lét szenvedéssel. Reggeltől estig szakadatlan bámuljuk magunkat, miként az a fiatal pár mered egymásra, kiket először hozott össze a házasságközvetítő. Békesség, nyugalom! Puszta szó marad csupán. Éppenséggel leírhatjuk őket, de értelmük már nincsen. Ilyen körülmények között válik az ember hajlamossá a besúgásra, tolvajlásra. Az efféle üzlet pedig másként nem megy, csak ha megvan hozzá a megfelelő önbizalom, mely biztosít róla, hogy ügyesebbek lévén másoknál, nem kell tartanunk a felfedezéstől. Ha mindig az forog a fejünkben, hogyan járhatnánk túl mások eszén, vagy hogyan csaphatnak be bennünket, szükségünk is van a tolvajok és besúgók lelkületére. Így őrlődünk attól kezdve, hogy felnyitjuk a szemünket, mindaddig, míg nyugovóra nem térünk a sírban. A civilizáció fertőzése ez, kérem...
- Figyelemre méltó okfejtés! - szólalt meg Bakiszaki, akinek ez a téma jobban kapóra jött, hogysem szó nélkül hagyhatta volna. - Kusami úr gondolatai egybevágnak nézeteimmel. A régiek még arra tanítottak, hogy tagadjuk meg magunkat, most pedig folyton azt halljuk, hogy ne feledkezzünk meg magunkról. Micsoda különbség! Nem is nyugodhat meg az, akinek egész napját kitölti az öntudat. Örök kárhozat ez. Pedig a dal milyen szépen mondja: "A holdas éji órán önfeledten..." A mai embernek még a kedveskedésében is van valami természetellenes. Amit az angolok a "nice" szóval jelölnek, nem más, mint az öntudat túláradása. Mondják, hogy egyszer az angol királyi család egyik tagja Indiába látogatott, hogy ott szórakozzék. Egy indiai fejedelem ebédet adott tiszteletére. Étkezés közben az indus megfeledkezve magáról, kézzel nyúlt a tálba krumpliért, követve hazája szokását. Mikor rádöbbent, hogy mit is tett, elvörösödött. Az angol azonban nem jött zavarba. Ártatlan arccal két ujja közé csippentette a krumplit ő is és maga elé vette a tányérjára. Vajon jó szándékból fakadó udvarias gesztus volt ez, vagy éppenséggel ravasz fogás, hogy az angol dinasztia hírnevét öregbítse vele?
- Az angolok kézzel eszik a krumplit? - érdeklődött Kangecu, aki mit sem értett az egészből.
Erre a gazdám sem állta meg, hogy meg ne toldja a szót, amint következik:
- Egy angol helyőrségben a tisztek lakomát rendeztek egy új tiszthelyettesnek. Szokás szerint a vacsora végén öblös pohárban kézmosásra való vizet szolgáltak fel. Az új altiszt, tájékozatlan lévén a finomabb szokásokban, ajkához emelte a poharát, és mind egy cseppig kiitta. Látva ezt a helyőrségparancsnok, kapta a magáét, s ráköszöntvén emberünkre, ő is felhajtotta a kézmosó vizet. A többi tiszt követte a példát.
- Ezt hallgassátok meg! - szólt Meitei, aki nehezen tűrte, ha elvették tőle a szót. - Carlyle járatlan volt az udvari szokásokban. Amikor először fogadtaa királynő, nagy hirtelen lehuppant egy székbe és a többieket is hellyel kínálta. Az uralkodó mögött álló udvaroncok és udvarhölgyek erre kuncogni kezdtek, mire a királynő hátrafordulva rájuk parancsolt, hogy mindnyájan üljenek le. Ezzel a helyzet és Carlyle meg volt mentve. Igazán kedves volt tőlük, méltó rá, hogy megemlegessük.
- Bár ha a nagy Carlyle-ról volt szó, akár nyugodtan állva is maradhattak volna - próbálkozott Kangecu más magyarázattal.
Ezután Bakiszaki vette át a szót:
- Az a fajta öntudat, mely szívességet tesz másoknak, nem ítélhető el, ám még ebből is sok kár származhat. Tévedés volna azt hinni, hogy a civilizáció kiölte az emberekből a harciasságot, s most már mindent elintéznek egymás közt békével. Hogyan is lennének erre képesek, mikor túlteng bennük az öntudat? Figyeljünk csak oda - látszatra megvan a nyugalom, de most meg az egyetértés dühöng bennük. Miként a szumó-birkózók, állnak összeakaszkodva a ringben, s meg sem mozdulnak, győzködik egymást. Kívülről nézve - semmi, belülről azonban háborog a szív!
- Régen a nézeteltéréseket a nyers erő latba vetésével tisztázták. Manapság ott van helyette a furfang, mely szintén az öntudat túlhabzása - fűzte hozzá a mester. A sorban utána Meitei professzor következett.
- Bacon szerint a természeti erőkhöz alkalmazkodva tudjuk csak legyőzni a természetet. Érdekes, hogy a mostani összetűzésekben is mennyire érvényesül ez az elv. Vegyük például a dzsúdót. Az ellenség erejét használjuk fel arra, hogy leterítsük őt...
- Vagy a vízi erőművet! - szólt közbe Kangecu. - Nem szembeszállni a hullámokkal, hanem éppen hogy elektromossággá alakítani...
Bakiszaki erre rögtön felvette a fonalat:
- Ugyanazt ugyanazzal tehát! A szegényt a nyomor köti meg, a gazdagot a bőség! A bánat bánatot nemz, a boldogság boldoggá tesz. A zsenit tehetsége öli meg, a tudóst a tudása, az olyan hirtelen haragú embert, mint Kusami uram, éppen ennél a tulajdonságánál fogva játszható ki.
- Úgy bizony - örvendezett Meitei tenyerét összeverve, mire Kusami nevetve hozzátette:
- Nem megy azért az olyan könnyen!
Erre mindenki nevetett.
- Na és a Kanedáék mibe fognak belebukni?
- Az asszony az orrába botlik, a férje a kíméletlenségébe pusztul, a gyerekük meg detektív lesz és otthagyja a fogát. - Bakiszaki elemében volt.
- Na és a lányuk,
- Azt nem tudom, nem láttam még. Valószínűleg az öltözködésbe bolondul majd bele, lehet, hogy az evésbe vagy ivásba. De a szerelembe biztosan nem.
- Ne gúnyolódjék már rajta - adott hangot rosszallásának Tófu, elvégre a hölgynek ő verseket is költött, modern stílusban.
- Nagyon fontos, hogy eltávozván a hívságoktól, megnyugvást leljünk a megsemmisülésben! Addig azonban minden csupa kín - fújta Bakiszaki a magáét rendületlenül.
- Ne légy te csak olyan nagyra magaddal! - intette le Meitei. - Tudjuk, most jön majd a kard és a tavaszi szellő, mert te meg abba veszel meg.
- Nekem az élettől is elmegy a kedvem, ha ez a civilizáció, és még tovább is süllyed! - tört ki a gazdámból.
- Mi tart vissza? Tessék, halj meg nyugodtan! - vágta rá Meitei.
- Ahhoz nincs semmi kedvem - makacskodott a gazdám.
- Senki sem töpreng rajta, hogy a világra jöjjön-e, bezzeg kínlódik aztán, mikor távoznia kell belőle - jelentette ki könyörtelenül Kangecu.
- Ugyanígy mikor pénzt kérünk kölcsön, nem érezzük, milyen keserves lesz majd megadni. - Meitei rögtön megtalálta erre is a tromfot.
- Éppoly boldog az, aki nem gondol az adósságával, mint aki nem gyötrődik a halál gondjával - fogalmazta át a tételt Bakiszaki a maga kegyes módján.
- Akkor hát szerinted hebehurgyáké az üdvösség?
- Lehet farkasbőrben bárány és báránybőrben farkas is.
- Te csak tudod, magad is az volnál, nem?
- Nem úgy van az. Különben is azóta keseregnek annyian a halál miatt, mióta kitalálták az idegbajokat.
- Rajtad látni aztán, Bakiszaki uram, hogy még az idegbaj előtti világba való vagy!
Míg Meitei és Bakiszaki belekeveredett ebbe a kínos szóváltásba, a gazdám Kangecunak és Tófunak a civilizációt illető kétségeit fejtegette:
- Az a kérdés csak, hogyan intézzük el tartozásunkat, ha nem adjuk meg?
- Ez nem kérdés! Az adósságot meg kell fizetni!
- Hát akkor figyelj ide, hallgasd meg az elméletemet. Miként kérdéses, hogy lehet-e az adósságot kiegyenlítetlenül hagyni, ugyanúgy felvetődik az is, lehet-e élni anélkül, hogy meghalnánk. Ez itt a kérdés tehát. Ott az alkímia, de minden próbálkozása kudarcba fúlt. Világos, hogy az embernek meg kell halnia.
- Ez az alkimisták előtt is ismert volt.
- Hallgass, kérlek, folytatom az elméletemet. Miután világos, hogy a halált elkerülni nem lehet, felvetődik a kettes számú kérdés.
- He?
- Ha már meg kell halni, hogyan csináljuk? Ez a kettes számú probléma. Ennek köszönheti létét az Öngyilkosok Klubja.
- Aha.
- Kegyetlen dolog a halál, de még keservesebb, ha nem tudunk meghalni. Az idegbetegeknek pedig még ennél is nagyobb gyötrelem életben maradni. Ez még a halált is megkeseríti, mert nem a megsemmisüléstől félnek, hanem attól, hogy nem találják meg rá a legmegfelelőbb módot. A legtöbb embernek nincs is elég esze hozzá, s a természetre hagyja az egészet, hogy az keserves kínok között végezzen vele. Vannak azonban olyanok is - s ezeknek már több a sütnivalójuk -, akik nem bízzák a természetre a halált, mert nem elégíti ki őket ez az olcsó lehetőség. Állhatatosan vizsgálták a halálnemeket és megoldásuk - nem vitás - gyökeresen új formájában született meg. Egyre többen engedelmeskednek az idők szavának, s növekszik az öngyilkosok száma. Ezek mindnyájan külön-külön kidolgozzák a maguk módszerét, hogy elhagyhassák a világot.
- Mely annyi veszélyt rejteget...
- Rejteget bizony. Arthur Jones egyik darabjában van egy filozófus, aki határozottan kiáll az öngyilkosság mellett...
- És el is követi?
- Nem, sajnos nem. De ezer év múlva, nem kétséges, mindenki végre tudja majd hajtani. Tízezer éven belül eljön az idő, amikor az öngyilkosságon kívül más halál nem is létezik majd.
- Szörnyű...
- De feltétlenül így lesz! S mikor már tudományosan is megalapozták az öngyilkosságot, az olyan iskolában, mint itt ez a szomszédban, a Földreszállt Felhő, nem erkölcstant oktatnak majd, hanem azt, hogy mi a helyes eljárás önmagunk életének kioltására.
- Különös, de úgy vélem, szélesebb körben is érdeklődést keltene. Meitei professzor úr! Hallotta Kusami tanár úr jeles elméletét?
- Hogyne, hallottam. Ha eljön az az idő, a Földreszállt Felhő erkölcstantanára így beszél majd: "Kedves hallgatóim! Úgy vélem, nincs már értelme annak, hogy olyan barbár szokásokhoz ragaszkodjunk, mint a közerkölcsök. Önöknek mint mai fiataloknak elsősorban az öngyilkosság kötelezettsége kell hogy szemük előtt lebegjen! Mivel pedig azt kell tennünk embertársainkkal, amit magunknak kívánunk, az öngyilkosság kifejlesztése végett első lépésként megölhetünk másokat is. Itt van például ez a nyomorult tudós, Kusami Csinnó, kinek nyűg az élet. Kötelességük tehát, kedves hallgatóim, olyan gyorsan megszabadítani tőle, ahogy csak tudják. Természetesen mi már egy felvilágosult kor gyermekei vagyunk, s nem használhatunk olyan fegyvereket, mint a régiek, vagyis dárdák, alabárdok és hajítófegyverek helyett kifinomult módszerekkel, nevezetesen bosszantással kell őt halálra gyötörnünk. Ez méltó hozzá is és önöknek is becsületére válik."
- Ez igen. Érdekes előadás lesz.
- Van tovább is - toldotta Meitei. - Manapság a rendőrségnek az a dolga, hogy védje a lakosság életét-vagyonát. De ha eljön az idő, bunkóval járkálnak majd, mint a sintér, és az lesz a dolguk, hogy agyonverjék az állampolgárokat.
- De miért?
- Nos, azért, mert ma még az ember legfőbb értéke az élet, azt védi a rendőr. A jövő azonban más -akkor éppen hogy könyörületesen főbe kell verni azt, akinek a lét teher. Valamirevaló ember persze képes elintézni magát, ezért a hatóság csak kivételesen jár el, a gyengébbek esetében, ha beszámíthatatlanok, idióták vagy cselekvésképtelenek. Csak ki kell tenni egy cédulát a kapura, hogy az illető férfi vagy nő bunkózást igényel, és a rendőrség alkalmas időpontban körbejár, hogy eleget tegyen kívánságuknak. A tetemek? Később egy rendőrségi kocsi összegyűjti őket. De van még más is...
- Ó, köszönjük! A tanár úr igazán kifogyhatatlan a jobbnál jobb ötletekből...
- A tréfának is megjárja, de talán jóslatnak vehetjük. Vannak, akik még nem jutottak el az igazsághoz, ezeknek az élet álom, s a látszatvilág jelenségeit hajlamosak örök valóságnak tekinteni. Ami egy kicsit is távol esik tőlük, rögtön tréfának veszik - csatlakozott Bakiszaki.
- Hogy is ismerhetné a fecske meg a veréb a hatalmas madarak szándékait? - kockáztatta meg Kangecu, Bakiszaki azonban anélkül folytatta, hogy legalább bólintott volna rá:
- Volt egyszer Spanyolországban egy város, úgy hívták, hogy Córdoba...
- Miért, most már nincs?
- Talán most is van még. Szóval ebben az egyszeri Córdobában az volt a szokás, hogy amint megszólalt az estéli harangszó, a házakból előjöttek az asszonyok és lementek fürödni a folyóra.
- Még télen is?
- Abban nem vagyok biztos. Lényeg az, hogy napnyugtával gazdagja, szegénye, örege, fiatalja a folyóba vetette magát. Persze egy férfi sem keveredett közéjük. Ők csak messziről nézték a lebukó nap gyér fényében a habok között derengő fehér testeket.
- Milyen költői. Remek verstéma. Hogy is hívják azt a helyet? - Tófu érdeklődéssel fordult oda a pucér nők hallatára.
- Córdoba... a férfiak az egész környéken igen sajnálták, hogy nem fürödhetnek együtt a szépnemmel. Legalább - ha távolról is - látni szerették volna, hogy festenek meztelenül. Épp ezért cselhez folyamodtak...
- És mit eszeltek ki? - kérdezte örömmel a csel szóra felélénkült Meitei.
- Megkenték a harangozót, s így az egy órával hamarabb gongatta meg a napszálltát jelző harangot. A nő meg könnyelmű lény, ment a folyópartra mind, lehányta magáról a ruhát alul-felül, aztán uzsgyi! be a habokba, hatalmas locspocs közepette. Igen ám, de a nap még nem nyugodott le akkor.
- Mint Kangecu történetében az a makacs őszi napsugár...
- A nők felnéztek a hídra, s látták ám, ott állnak a férfiak rájuk szögezett szemmel. Szégyellték magukat nagyon, de nem volt mit tenni. Csak irult-pirult valahány.
- És azután?
- Nos, ebből az a tanulság, hogy az emberek szokásaik látszatvilágában tévelyegnek és szem elől vesztik a dolgok lényegét. Ez nem helyes...
- Igazán kenetteljes tanításban részesültünk - ismerte el Meitei. - Most én is elmondanék egy történetet arról, hogy a megszokásban miféle eltévelyedések léteznek. A múltkorában olvastam egy szélhámosról szóló elbeszélést. A következőképpen csinálta. Nyissunk egy régiségkereskedést, rakjuk tele a kirakatot híres mesterek munkáival, szobrokkal, képekkel meg ilyesmivel. Természetesen egytől egyig eredetiekkel, hamisítvány elvétve se legyen közöttük. Mivel csakis osztályon felüli műremekeket tartunk, az árak is borsosak. Jön ekkor egy megszállott gyűjtő és érdeklődik a tizenhatodik századi Motonobu egyik képe iránt, hogy mennyibe kerülne. Mondom, hatszáz jen, mire a vevő: megvenné, csakhogy nincs ennyi készpénze. Sajnálkozik, nézi a képet.
- Akkor hát nincs vétel? - kérdi a gazdám, akinek nincs türelme kivárni a végét. Meitei sokatmondó arccal folytatja:
- Ez egy novella. Tételezzük fel, hogy a vevő ezt mondja, de én megértően felajánlom, hogy belemennék a részletfizetésbe is, ha annyira megtetszett neki az a kép. Ő megáll, tétovázik. Legyen akkor havi törlesztésre, tessék parancsolni, hosszú vagy rövid lejáratra óhajtja? Mit szólna havi tízjenes részletekhez? Nem bánom, legyen öt jen, hogy lássa, milyen nagyvonalú vagyok. Rövid alkudozás, majd a kép, Motonobu műve, havi tízjenes részletre, összesen hatszáz jenért gazdára talál.
- Így árulják nálunk mostanában az Encyclopedia Britannicát is.
- Csakhogy az rendes üzlet, ebben meg fortély van. Hallgassátok csak, mit ki nem talált az a kópé Kangecu! Mit gondolsz, hatszáz jen tízjenes havi részletekben hány évig tart?
- Legalább öt évig.
- Úgy van, legalább. Bakiszaki! Szerinted ez rövid avagy hosszú idő?
- Egy szempillantás olykor tízezer év, s néha egy örökkévalóság illan el egy pillanat alatt. Tehát az idő rövid is meg nem is.
- Nicsak, egy aranymondás. Bár annak egy kicsit döcögős. Szóval, ha a vevő ad nekem havonta tíz jent, akkor öt hónapban eljön és hatvanszor ismétli meg ugyanazt - és ez a szokás annyira vérévé válik, hogy eljön majd a hatvanegyedik alkalommal is, hogy letegye a tíz jenét. Valami arra készteti aztán, hogy hatvankettedszer, hatvanharmadszor is eljöjjön, és addig nem leli nyugalmát, míg le nem szurkolja az újabb tíz jeneket. Ebből is az a tanulság, hogy az ember - bár értelmes lény - látszatvilágban tévelyeg és szem elől veszti a dolgok lényegét. A megszokás a gyengéje. Ezt kihasználva minden hónapban nyerhetek tíz jent.
- Hahaha! Hát létezik ilyen szórakozott ember? - nevetett Kangecu, ám a gazdám félig-meddig mintha elhitte volna.
- Bizony, az ilyesmi előfordulhat. De mennyire. Én is havonta fizettem az egyetemen az adósságomat, de papírt nem adtak, s végül már magam sem tudtam, hol áll a fejem - vallotta meg mesterünk szégyenét a nagy nyilvánosság előtt.
- Na látjátok! Itt van közöttünk egy ilyen ember a maga valóságában, tehát amit meséltem - színigaz. Épp ezért biztosra vehető, hogy a jövőt illető elképzeléseim ugyanúgy beválnak, mint ahogy, íme, van valaki, aki úgy hozzászokik a fizetéshez, hogy akár egész életén keresztül folytatná. Hiába is nevettek rajta, mondván, hogy tréfa az egész! Kangecu! Tófu! Különösen a fiataluraknak ajánlom figyelmébe - mivel éveik számát tekintve még nem dúskálhatnak tapasztalatokban -, jól füleljetek szavunkra, ne mulasszatok el belőle semmit sem!
- Megértettük. Igenis. Részletből ezután csakis hatvanat fizetünk.
- Még mindig tréfára veszitek, pedig igazán megszívlelhetnéd, Kangecu! - szólt Bakiszaki a fiatalemberre. - Példának okáért hajlandó volnál megkövetni Kanedáékat, ha Kusami vagy Meitei felvilágosít, mekkora hibát követtél el azzal, hogy minden előzetes értesítés nélkül házasságot kötöttél? Na?
- Már megbocsásson, de nincs erre szükség. Ha ők akarnának engem megkövetni - az ő dolguk. A magam részéről azonban nincs ilyen szándékom.
- És ha a rendőr rád parancsolna?
- Köszönöm, akkor sem kérnék belőle.
- És ha egy miniszter vagy egy főrend?
- Nem én, már megbocsásson.
- No nézd csak! Micsoda különbség van a régi és a mostani emberek között. Régen a feljebbvaló mindent elérhetett a hatalmával. Most meg előfordulhat az is, hogy a tekintély nem érvényesül. A mai világban legyen bár valaki nagyságos, méltóságos vagy fenséges, bizonyos fokon túl már nem tud a magánember fölé kerekedni. Továbbmegyek: bármilyen hatalma van a feljebbvalónak, nem élhet nyugton alattvalójától. Ma már az is lehetséges, hogy éppen azért ne sikerüljön valami, mert a hatalom és a tekintély akarja. Ez elképzelhetetlen volt a régi, rendes időkben. Elképesztő ez a felfordulás! Az egész világ megváltozott, s benne az emberek is. Annak, aki nem veszi komolyan, lehet tréfabeszéd, amit Meitei mondott a jövendőről, de ha a jövőből jött üzenetnek fogjuk fel, igen elgondolkodtató.
- Ez a megértés felbátorít arra, hogy mindenképpen tovább folytassam. Ahogy kitűnő barátom, Bakiszaki mondta, manapság a tekintély visszájára fordult, s ha valaki két-háromszáz lándzsással akarná megvédelmezni a magáét, ugyanúgy nevetségessé válna, mint az, aki hordszékben kelne versenyre a gőzössel. Eljárt az ilyen felett az idő! A maradiságnak olyan díszpéldányai is, mint a varjúpénzre kamatszedő Csóhan uraság és a hozzá hasonlók, jobban teszik, ha csendben megpróbálják ellesni az újat. Az én elméletem nem ragad le még a jelenhez sem, mert az egész emberi társadalom sorsával van összekötve. Ha belegondolunk, körültekintően vizsgálat tárgyává tesszük a dolgot, valamint összevetjük a fejlődés várható irányaival és hosszú időre előrejelzést adunk - nos, a házasság sorsa meg van pecsételve. Bármennyire meglepő is - a jövőben nem lesz házasság. A következő okok miatt. Mint már az imént említettük, a mai világ középpontjában a személyiség található. Egykor a családot a családfő, a községet az elöljáró, a tartományt annak főnöke képviselte, rajtuk kívül egy léleknek sem volt személyisége. Ha volt is, senki sem törődött vele. Ez a helyzet gyökeresen megváltozott. Mindenki, aki csak él és mozog, a magáét hajtogatja. Ma már mondani sem kell, mindenki azonnal látja, hogy te te vagy, én meg én. Ha két ember találkozik az utcán, lelkükben rögtön összecsapnak. "Én ember vagyok ám! Hát még én!" S mennek tovább. És erősödik bennük az egyén. Ám ha mindenki erősödik, akkor viszonylagosan mindenki gyengül is. Abban bizonyára erősödtünk, hogy nem egykönnyen lehet ártani nekünk, abban viszont egyértelműen gyengébbek vagyunk elődeinkhez képest, hogy nincs hatalmunk mások felett. Erősödni örvendetes, ám a gyengülésben senkinek sem telik kedve. Igaz, van erőnk ahhoz, hogy a magunkéból egy hajszálat se engedjünk elragadni, ám másoktól még feleannyit sem tudunk kicsikarni semmi áron. Így aztán az egyik közelebb szorul a másikához és az élet elviselhetetlen lesz. Erőlködhet az ember ahogy csak akar, nem tud kitörni, s kínok között éli életét. Minthogy tehát az embereket az érdekeik egymással való vesződésre késztetik, kivezető utat kell találniok. Az első megoldási lehetőség a szülők és gyermekek szétköltöztetése. Menjünk csak fel a japán hegyekbe. egy család - egy fedél alatt. Mind együtt szorong. De ott nincs ám tülekedő egyénieskedés. Ha jelentkezne is, nem tolakodóformában tenné, mint a civilizált polgárok közt, ahol a szülő és gyermek önzése valósággal birokra kel egymással. Az utóbbi esetben tehát a biztonság kedvéért szét kell költöztetni a szemben álló, mindenre képes küzdőfeleket. Az európai haladás már előbbre tart, ott már bennünket megelőzve bevezették a család elkülönítésének rendszerét. Ha mégis előfordul, hogy a fiú együtt él szülőjével, csakúgy, mintha idegen volna, lakbért fizet neki, s ha kölcsönt vesz fel tőle, kamatostul meg kell adnia. Ez a nagyvonalú bánásmód abból ered, hogy a szülő tiszteletben tartja gyermeke egyéniségét. És ezt a szokást minél hamarabb Japánban is be kell hoznunk. Ha a rokonság szétszóródik, majd a szülő és gyermek is megtalálja a maga külön útját, hamar megszokják az új helyzetet és megindulhat a személyiség fejlődése és korlátlan elismerése. Ma még nem indult meg ez a szétválási folyamat, s ezért nem is látszik könnyűnek. Miután egy szép napon a gyermek és a szülő meg a testvérek külön-külön találják magukat, nem marad más hátra, mint az utolsó lépés - el kell válniuk a házastársaknak is. Ma azt tartják azokról, akik együtt élnek, hogy férj-feleség. Óriási tévedés. Annak érdekében ugyanis, hogy együtt élhessenek, össze kéne egyeztetni egyéniségüket is. A régiek ugyan azt mondták, hogy két test egy lélek, vagyis a szemünkkel kettőt látunk belőlük, de lényegileg egyek. Életfogytiglan egy lukba zsúfoltan élnek, mint a róka vagy a borz. Micsoda barátság. Ez ma bizony már nem megy. A férj mindenképpen férj, s a feleség pedig feleség, ha törik, ha szakad. A mostani feleségeket a lánynevelő iskolákban képzik, ahol megacélozzák jellemüket és megengedik nekik a modern haj- és ruhaviseletet, hogy semmiképpen se legyenek olyanok, amilyennek a férjük akarná. A férjek kedvére való feleség ugyanis nem asszony, hanem hajas baba. A nő minél felvilágosultabb, annál fejlettebb az egyénisége. Minél fejlettebb, annál kevésbé idomul a férjéhez, majd a dolgok természetes rendje szerint összetűznek. Ezért a felvilágosultnak nevezhető asszony reggeltől estig harcban áll a párjával. Ez igen dicséretes, ugyanakkor mindkét fél számára kellemetlen. Ugyanolyan határvonal választja külön őket, mint a vizet és az olajat. Ha ez a határvonal állandó volna, rendjén volna a dolog, csakhogy folyton változik, összevissza görbítik a családi földrengések! Az emberek lassan megértik, hogy az együttélés mindkét félnek gyötrelem...
- Hát akkor elválnak a házasok? Aggasztó... - szólt Kangecu.
- Elválnak bizony. A világ összes házaspárja. Ma még az együttélést házasságnak nevezik, ezentúl azonban akik továbbra is együtt maradnak, a közönség szemében nem fognak normális házaspárnak számítani.
- Én már csak ebbe az utóbbi csoportba tartoznék - emlékeztet Kangecu friss házastársi boldogságára.
- Szerencsére te a mi nagyszerű Meidzsi-korunkba születtél. Én a jövőt vázoltam az imént. A magamfajta azonban két-három lépéssel megelőzi korát, ezért is maradtam nőtlen. Rebesgetik ugyan rólam, hogy szerelmi csalódás ért volna - szűk látókörű, sekélyes elmék! Na, folytatom magyarázatomat a jövendőről. Leereszkedik egyszer hozzánk egy filozófus és olyasmit tanít, amiről őelőtte senkinek sem volt tudomása. Megtudjuk tőle, hogy az ember olyan állat, akinek személyisége van. Ha ettől megfosztják, emberléte is megszakad. Ha az emberségnek az ilyen fontos feltétele, bármilyen áron meg kell őrizni és tovább kell fejleszteni! Néhány tévelygő barbár annak idején romlott szokásoknak engedve házassági kapcsolatot létesített, ellenállva ezzel az emberi jellem természetes kibontakozásának. A régi kezdetleges időkben még elnézhették az ilyesmit, mivel az emberi személyiség többnyire lappangott csupán. Ám ma, a mi felvilágosult korunkban súlyos hiba lenne, ha tétlenül néznénk, hogyan süllyednek mások a posványba. Civilizációnk tetőpontján semmi értelme nincs annak, hogy két ember a kelleténél bensőségesebb viszonyba kerülvén összeszűrje a levet. Amint ezt beláthatjuk, igen erkölcstelennek fog számítani, hogy kulturálatlan fiatal férfiak és nők a pillanat kísértésének engedve a házasság kötelékében egyesüljenek, letérve a tisztesség útjáról. Az emberiség, a civilizáció, a fiatalok jellemének védelmében minden erőnket megfeszítve szembe kell szállnunk ezzel a kárhozatos szokással!
- Tanár úr, kérem, én ezzel egyáltalán nem értek egyet! - csapott a térdére váratlanul Tófu. - Szerintem a világon semmi sem drágább, mint a szerelem és a szépség. Csakis ezeknek köszönhető a nyugvásunk, tökéletesedésünk és boldogságunk. Ezek nemesítenek bennünket, érzékennyé és kifinomulttá tesznek, érzelmeinket elmélyítik. Ezért bármikor is születtünk, e két dologról nem szabad elfeledkeznünk. A való világban így jelennek meg: a szerelem a házastársak kapcsolata, a szépség pedig a költészetben és a zenében ölt testet. Épp ezért, amíg csak ember él a földgolyón, nem lehet a házasságot és a művészetet megsemmisíteni.
- No ha nem, hát nem. A mostani filozófusok szerint azonban mégiscsak végük van. Nem lehet semmit tenni ellene. Még hogy művészet?! Megpecsételődött a sorsa, akárcsak a házasságnak. Az egyéniség kibontakozása együtt jár az egyén szabadságának kiteljesedésével. Ez azt jelenti, hogy én én vagyok, más meg más. Miből él meg akkora művészet? Hiszen az arra számít, hogy az alkotó és befogadó a műalkotás élvezetében egyesül! Te magad is verselgetsz, de ha nincs egy lélek sem, aki elolvassa versedet rajtad kívül, elpocsékoltad az időd. Írhatsz a mandarinkacsákról annyit, amennyit csak akarsz, mit érsz vele! Szerencséd, hogy ebbe a mi Meidzsi-korunkba születtél, s így aztán mégis akad rajongó olvasód az ég alatt.
Hát azért kétlem...
- Eddig kétkedhettél, de ezután! Az emberi civilizáció csúcsán mi lesz! Talán még az a nevezetes filozófus sem talál olvasóra, aki a házasság felbomlásának elméletét megalkotja. Nem, téged sem fognak olvasni! Ha mindenkinek megvan a saját egyénisége, mit érdekli, hogy a másik miféle verseket fabrikál? Különben ez az irányzat Angliában már előbb megkezdődött. Ma a legegyénibb angol írók Meredith meg James - és alig olvassák őket. És miért? Mert, sajnos, műveik csak annak érdekesek, akinek olyan a személyisége, mint az övék, másnak unalmasak. Ha ez így megy tovább, a vége az lesz, hogy mire belátjuk a házasság erkölcstelen voltát, a művészet is megsemmisül. Úgy bizony. Amit te írsz, én nem értem, amit meg én, azt te nem érted, s ezzel elszakadnak közöttünk a művészet szálai.
- Lehet, hogy így lesz, de én ezt magamnak sehogy sem tudom levezetni.
- Ha te nem tudod levezetni, én talán félrevezettelek?
- Bizony kissé félrevezető... - Bakiszaki is kinyitotta a száját. - Nem kétséges, ha az ember annyi szabadságot kap, amennyit csak lehet, elviselhetetlenné válik a másik számára. Még Nietzsche emberfeletti embere sem tudott megoldást adni erre, hiába forgatta fel az egész filozófiát. Első látásra ugyan ideálisnak látszik, de valójában nem az, hanem torz. A tizenkilencedik században, amikor az emberi jellem már kifejlődött, ritkán nyílt alkalom, hogy nyugodt szívvel lépre csalhassuk a másikat, s barátunk kétségbeesésében mit tehetett mást: papírra firkálta ezeket a képtelenségeket. Nem valami felemelő dolog olvasni az írásait. Inkább leverő. Nem az akadályokat nem ismerő szellem szabad szárnyalása ez: sértődöttség és neheztelés szólal meg benne. No de ennek már így kellett lennie. Régebben nem kellett Nietzsche módjára papírral és tollal elégtételt venni, mert ha eljött egy nagy ember, az egész földkerekség a zászlója alá sereglett. Az volt ám a szép! Homérosz vagy a Chevy Chase-ballada igazán emelkedett karaktereket jelenít meg, s micsoda különbség van közöttük és Nietzsche Übermensche között! Homérosz és a Chevy Chase költője fennkölten és gyönyörűen ír. Mert valóban magasztos és szép dolgok történtek akkoriban, s papírra vetve sem keltettek visszatetszést. Nietzsche idejében ez már nem így volt. Hősök akkor nem termettek. Ha termettek is, fel nem emelkedhettek. Konfuciuszból csak egy élt ezen a világon, de hatása óriási. Olyannyira, hogy ma sok-sok Konfuciusz létezik, lehet, hogy az egész világ csupa Konfuciusz. De hiába áltatom magam, hogy én is az vagyok, ha én már nem tudok úgy hatni. Ez nyugtalansággal tölt el, mely aztán lecsapódik a papíron és csakis ott képes létrehozni emberfeletti embereket. Szabadságra vágyódtunk - hát megkaptuk. Mi lett az eredmény? Korlátozottnak érezzük magunkat benne. Hiába látszik jónak a nyugati civilizáció - nem ér semmit. Ellenben a keleti! Ősidőktől fogva munkálkodik a szív tökéletesedésén. Ez helyes. Hiszen a nagy individualizmusba szellemileg mindenki belerokkant. Most jövünk csak rá, milyen értéke van annak, ha az uralkodó rendet tart alattvalói között, s Lao-ce tanítását sem ártana megszívlelnünk, hogy a cselekvéstől való tartózkodás hozza meg a változásokat. Csakhogy már ott tartunk, mint az iszákos, aki folyton azt latolgatja, hogy jobb lenne felhagyni az itallal.
- A tanár urak meglehetősen borúlátók. Nekem ez egy kicsit érthetetlen; bárhogy igyekszem, nem tudom átérezni semmiképp. De vajon miért? - szólt Kangecu.
- Mert asszonyt vettél magadnak - világosította fel azonnal Meitei, mire a gazdám is rögtön megragadta az alkalmat, hogy szólhasson:
- Most már van feleséged, ám nagyot tévedsz, ha azt hiszed, hogy az asszony valami nagyszerű dolog. Figyelj rám, felolvasok neked valami érdekeset, jól jegyezd meg. - S azzal felcsapta azt az avítt könyvet, amit a dolgozószobájából hozott az imént. - Ez a könyv régi, de legalább megérted belőle, hogy milyen kártékonyak a nők.
- Nocsak. És milyen régi? - érdeklődött Kangecu.
- A szerző tizenhatodik századi, a neve Thomas Nashe.
- Ez bizony még jobban megdöbbent. Hogy tudtak már akkor rosszat mondani az én feleségemre?
- Mindenféle nőkről szó esik benne, hallgasd figyelmesen és válaszd ki belőle azt, ami a te feleségedre illik.
- Igenis, tisztelettel figyelni fogok.
- Először is: mi volt az antik filozófia véleménye a nőkről? Ezt fogom bemutatni.
- Mindenki figyelni fog. Még én is csupa fül vagyok - nőtlen létemre - egyezett bele Meitei.
- Arisztotelész szerint a nők haszontalanok, ezért ha nősülünk, jobb kicsit venni, mint nagyot. Jobb a kis baj, mint a nagy.
- Kangecu! A tiéd mekkora?
- Nagy semmirekellő.
Mind jót nevettek rajta, hogy íme, Kangecu is csatlakozott nagy váratlanul a hímek örök összeesküvéséhez.
- Hahaha! Ez aztán az érdekes könyv! Olvasd tovább! - mondta Meitei.
- Megkérdezte egyszer egy ember a bölcset, mi a legnagyobb csoda világon. A hűséges feleség, szólt a válasz.
- És ki volt az a bölcs?
- A neve nincs ideírva.
- Biztos kikosarazták valamikor.
- A következő Diogenész. Megkérdezték tőle, mikor a legjobb házasodni. Azt felelte, hogy fiatalon túl korán van, öregkorban meg már elkésett.
- Tanár úr! Ez gondolkodott a hordóban, ugye?
- Püthagorasz szerint három félelmetes dolog létezik a világon: azt mondja - a tűz, a víz és a nő.
- Mit össze nem hordtak ezek a görögök! - szólt Bakiszaki. - Szerintem csak a következőktől kell félni: tűzbe eséstől, vízbe eséstől... - itt megakadt, de Meitei kisegítette: - ... és a szerelembe eséstől.
A gazdám gyorsan folytatta az olvasást:
- Szókratész szerint a világ legnehezebb dolga a nők felett uralkodni, Demoszthenész azt mondta, leginkább azzal veszejthetjük el ellenségünket, ha nőnket hozzáadjuk, mert az az éjjel-nappal szünet nélkül folyó házi perpatvarokban felőrli erejét és nyomorba taszítja. Seneca szerint a legveszedelmesebb dolog a világon a nő és a tudatlanság. Marcus Aurelius úgy vélekedett, hogy az asszonyt éppoly nehéz féken tartani, mint a kormányozhatatlan hajót. Plautus mondta, hogy azért cifrálkodnak a nők annyit, hogy elleplezzék mezítelenségük rútságát. Valerius Maximus a barátjának megírta, hogy nincs olyan dolog a világon, amit a nők el ne tudnának érni. Kéri a Gondviselést, óvja meg barátját attól, hogy asszonyok csapdájába essen. Milyenek a nők? - teszi fel a kérdést. A barátság esküdt ellenségei, nemde, a gyötrelmek elődidézői, nemde? Van-e olyan baj, melyet nem ők okoznak? Nem ők-e a természet kísértői, a mézízű méreg keverői? Elűzni őket nem tanácsos, ám ha maradnak, megkeserítik az életedet.
- Elég, elég, tanár úr, kérem! Annyit hallottunk már a rettenetes asszonyokról, hogy sok is.
- Van még itt négy-öt oldal, hallgasd csak, folytatom.
- Azt már elhagyhatod - szólt közbe Meitei és a szomszéd szoba felé intett -, különben is mindjárt itthon lesz a feleséged!
És ekkor hirtelen felhangzott az asszony kiáltása. Éppen a cselédet szólongatta.
- Hűha! Úgy látszik, itthon van már egy ideje! - suttogta Meitei.
A gazdám azonban csak nevetett:
- Már az is baj?
- Asszonyom! Asszonyom! Hát már megjött? - szólt át Meitei.
A szomszéd szobában néma csend.
- Asszonyom! Hallotta, amit az imént beszéltünk?
Még mindig semmi.
- Nyugodjon meg, a férje nem így gondolkodik, csak felolvasott egy tizenhatodik századi író művéből.
- Fütyülök rá - hangzott fel végre a kurta-furcsa válasz a szomszédból. Kangecu fojtottan nevetni kezdett.
- Akkor fütyülök én is! Hahaha! - kacagott fel hangosan és szemérmetlenül Meitei.
Ekkor azonban valaki nagy sebbel-lobbal berontott a kapun, hatalmas léptekkel közeledett, majd se szó, se beszéd, kivágta az ajtót és megjelent - Tatara Szanbei. A fiatalemberre rá sem lehetett ismerni, úgy ki volt öltözve. Fehér ing, frakk - elképesztő! Kezében madzaggal csomóba kötött sörösüvegek himbálóztak. Ezeket letette a tatamin heverő szárított halak mellé, majd nagy magabiztosan letelepedett. A szokásos üdvözlő szavakat mellőzve így szólt a gazdámhoz:
- Tanár úr! Hogy áll a gyomorbajjal mostanság? Jól? Akkor meg minek van itthon mindig? He?
- Ki mondta, hogy rosszul volnék?
- Dejszen látom én azt! Rossz bőrben van. Tiszta zöld! Én mondom, eljöhetne pecázni kicsit. Én a múlt vasárnap voltam. Kölcsönöztem egy csónakot Sinagavában - s irány a víz.
- Fogtál valamit?
- Nem én, semmit.
- Abban meg mi a jó?
- A felfrissülés, kérném! No, ki mit szól hozzá? Volt itt már valaki horgászni? Pedig de jó is az! A peca! A széles tengeren ringatózik a kicsiny ladik. - Tatara lelkesen magyarázott, ügyet sem vetve rá, hogy senki sem figyel oda. Meitei azonban mégiscsak vette a lapot:
- Én nagy csónakban szeretnék inkább kicsiny tengerre szállni!
Kangecunak is eszébe jutott valami:
- Bálnát, netán sellőt fogni - az igen. Egyébként unalmas.
- Pecával olyant? Látszik, hogy író - gőze sincs róla!
- Nem vagyok én író!
- Ugyan! Hát akkor miféle? He? Lenne csak üzletember, mint én! Nálunk legfontosabb, hogy meglegyen az ember sütnivalója! Uram! Én aztán bőviben vagyok a józan észnek! Megszedem belőle magam mostanában. Mifelénk, üzleti körökben mindenki jól el van látva ezzel - miért maradtam volna ki éppen én? Tudok ám a nyelvükön!
- Úgy? És hogy csinálod?
- Sokat számít például a cigaretta. Ha közönségeset szívsz, nem vesznek semmibe se - hetvenkedett Tatara, elővette a maga aranyszopókás egyiptomi cigarettáját és pöfékelni kezdett.
- Nem kerül egy kicsit sokba ez a fényűzés?
- Mit számít most az? Ha ilyet szívok, annyi hitelem van, amennyi csak kell.
Erre Meitei odaszólt Kangecunak:
- Hallod-e, Kangecu! Te is jobban tennéd, ha a golyóbiscsiszolás helyett a hiteleddel törődnél. Látod, milyen könnyen megy?
Kangecu nem felelt, de Tatara legalább észrevehette, hogy ő is a társaságban van.
- Maga a Kangecu úr? Hallottam, hogy lemondott a doktorátusról, így aztán én veszem el.
- A doktori címet?
- Dehogyis! Kanedáék lányát! Nagy méreg, mi? Sajnálom, de folyton nyaggattak már, hogy így vedd el, úgy vedd el. Mit csináljak - elveszem. Csak azért bánkódtam, hogy az urat megsértem majd vele...
- Ugyan! Tessék csak - parancsoljon! - hárította el Kangecu. A mester is megszólalt:
- Miért is ne, vigyed, ha kell.
Nem hangzott valami lelkesítően. Meitei is hozzátette, ahogy már megszoktuk tőle:
- Ez aztán a jó hír! Nem kell eztán aggódniok az apáknak. Lehet a lány akármilyen - lám, ilyen derék úriember akad kérőnek. Mondtam én! Tófu, itt az idő, fogj hozzá a felköszöntő megszerkesztéséhez!
Tatara tehát megismert még valakit a társaságból, s rá is csapott rögvest:
- Maga a Tófu úr? Csináljon már valamit nekünk a lakodalomra! Kinyomtatom rögvest és mindenhová eljuttatom! Még a Taijó folyóirat is közölni fogja!
- Nézzük csak... Mit is lehetne tenni. Mikorra kell?
- Akármikorra! Az is jó, ami már készen van! Hálából meghívlak a lakodalomra is... Annyit ehetsz, hé, amennyi beléd fér! Megitatlak pezsgővel! Te, ittál már pezsgőt? Az ám a jó! Uraim! Zenekart fogadok az esküvőmre! Mi lenne, ha Tófu versét megzenésítenénk?
- Ahogy óhajtja...
- A tanár úr csinálna hozzá zenét?
- Bolondot beszélsz!
- Uraim! Hát nincs önök között valaki, aki ért a zenéhez? He?
- Itt van Kangecu, aki ugyan hoppon maradt, de igen ügyesen hegedül. Kérd meg szépen. De neki aztán nem lehet holmi pezsgővel kiszúrni a szemét!
- Attól függ! Az én lakodalmamon nem ám olcsó négy-öt jenes pezsgőcskék lesznek! No, megcsinálod, he?
- Aha. Persze. Meg én. Még húszszenes pezsgőért is! Ingyen, ha kell.
- De én nem kérem potyára! Meghálálom! Ha nem kell pezsgő, mit szólsz ehhez itt? - Ezzel Tatara elővett hat-nyolc fényképet és kiterítette maga előtt a tatamin. Volt köztük arckép, egész alakos kép, állva-ülve, ilyen-olyan ruhában, frizurával - egytől egyig eladó leányok.
- Uraim! Ezt kommendálom a hoppon maradottaknak. Kangecu! Tófu! Na, milyenek? - S oda is tolt egyet a képekből Kangecunak.
- Megjárja. Feltétlenül szeretnék összejönni vele.
- Na és ez? - megint odatolt Tatara egy képet.
- Ez is jó. Hozz össze ezzel is.
- Most melyikkel?
- Mindegy.
- Ez igen. Te aztán nagytermészetű vagy. Ez egyébként egy doktor húga.
- Tényleg?
- Nagyon kezes természetű és fiatal - tizenhét éves. Van ezer jen hozománya is. Ez meg itt egy méltóságos leánya.
- Nem lehetne mindet egyszerre?
- Na, ne olyan mohón! Te talán a többnejűség híve volnál, mi?
- Az nem, de meggyőződéses húsevő vagyok.
- Jól van már! Hagyjátok abba! - szólt rájuk ekkor a gazdám, mire Tatara összeszedte és elrakta a képeket. - Mi ez a sör itt?
- Ajándékba hoztam, itt vettem a sarkon, gondoltam, ihatnánk előre az esküvőm örömére.
A mester összecsapta a tenyerét, hogy behívja a szolgálót. Az bejött, kinyittatták vele a sört, majd pedig mind az öten: a gazdám, Meitei, Bakiszaki, Kangecu és Tófu Tatara boldogságára ürítették poharukat. A felköszöntött remekül érezte magát.
- Meghívom kedves mindnyájukat a menyegzőre. Ugye megtisztelnek? Feltétlenül elvárok mindenkit!
- Én nem megyek - válaszolta a gazdám.
- De miért? Hiszen ez életem legnagyobb napja lesz! És erre nem jönne el a tanár úr? Ez szívtelenség.
- Nem szívtelenség. Nem megyek, na.
- Nincs talán ruhája? Szerzek, ami csak kell. Jöjjön egy kicsit az emberek közé, tanár úr! Nevezetes személyeket mutatok majd be magának!
- Megbocsáss, de nem.
- A gyomra talán? Majd megjavul!
- Ha megjavul, akkor sem.
- Ha ennyire megmakacsolja magát, feladom. És Meitei úr? Eljönne?
- Én igen. Feltétlenül. Én leszek a násznagy. És pezsgővel issza a jegyespár a háromszor három közös kortyot, amint dukál! Hogy? Szuzuki a násznagy? Persze, gondoltam. Belátom, hogy násznagyból kettő sok lenne. Akkor hát majd elvegyülök az egyszerű vendégek között.
- És Bakiszaki úr eljön?
- Hogy én? Szól a sok síp a holdas éjben, szellő pihen velünk, a parton ember, kezében a horgászbot, körötte vörös keserűfű, előtte fehér békalencse...
- Micsoda? Ez meg mi? Klasszikus költemény? - kérdezte Meitei.
- Nem tudom, lehet.
- Lehet? No de ilyet!... Hát Kangecu úr eljön-e? Hiszen szegről-végről volna valami közünk egymáshoz ebben az ügyben.
- Persze hogy megyek. Hogy is szalasztanám el az alkalmat, hogy meghallgassam szerzeményemet zenekari előadásban!
- Úgy van! Na és te, Tófu?
- Ott leszek, és a jegyespár előtt előadom újmódi versezetemet!
- Uraim! Én boldog vagyok! Soha életemben nem voltam ilyen boldog! Erre iszom még egy pohárral! - Azzal töltött saját ajándékából, s akkorát húzott egymagában az italból, hogy kiveresedett belé.
Az őszi nap már régen leáldozott. A kialudt hibacsin cigarettacsutakok garmadája hevert. Úgy látszott, a társaság kifogyott a szóból, elsőnek Bakiszaki szedelőzködött.
- Későre jár. Indulok haza.
- Én is megyek - csatlakoztak hozzá mindnyájan, s csakhamar az előszobából hallatszott, amint elpályáztak. Árva maradt a nappali szoba nézőtere, kiürült a színház, vége a komédiának. A gazdám evett valamit, majd bement a szobájába. Az asszony magára szedett valami nagykendőfélét - hűvösség ellen - s varrogatott, a gyerekek a sötét szobában, lefektetve. A cseléd fürdőbe ment.
- Ó, a gondtalan ember! Ha a szíve mélyére tekintek, milyen szomorúan kong valami odabenn.
Még a megvilágosodott Bakiszaki is olyan földhözragadt, mint bárki más.
Meitei az élvezetek barátja, ám számára az élet festett kép csupán.
Kangecu felhagyott a golyófényesítéssel, s asszonyt hozott magának hazulról. Ez így van rendjén, míg a megszokás meg nem keseríti ezt is.
Tíz év múltán Tófu is rádöbben majd, hogy kár volt elvesztegetni azokat a nagy kedvvel faragott verseket.
Tataráról nehéz megmondani, hogy felkapaszkodik-e, vagy lesüllyed. Legyen kívánsága szerint - ihasson egész életében annyi pezsgőt, amennyit csak akar.
Szuzuki meg - ki tudja, hol kúszik-mászik, alázkodik. Mindenesetre többre viszi majd, mintha képtelen megalázkodni.
Két éve annak, hogy macskának születtem, s az emberek világában élek. Meg voltam győződve róla, hogy a magam nemében egyedülálló vagyok, ám nemrégiben hallottam valamit harangozni egy Murr kandúr nevű híres német fajtársamról, akinek színét sem láttam eddig. Mindenesetre kissé meglepett. Utánanéztem, kiderült, hogy már jó száz éve halott. De a szellemét, úgy látszik, nem hagyta békén a kíváncsiság, mert kiszökött az örök vadászmezőről, és kísértget itt engem. Hírlik róla, hogy híján van a szülő iránti köteles odaadásnak. Egyszer útközben felfalta a halat, amit az anyjának kellett volna elvinnie. De tehetséges is volt. Az ember se tudott túltenni rajta. Egyszer azzal lepte meg a gazdáját, hogy verset írt neki. A szégyen öl emiatt - valaki már egy évszázaddal ezelőtt előállt azzal, amit én ma sem tudok. Jobb, ha elásom magam. Visszavonulok az ismeretlenségbe.
A gazdámat maholnap elviszi a gyomorbaj. Kaneda bácsit a mohósága rántja sírba.
Az őszi fák mind elhullatták leveleiket. Úgyis mindnyájan meghalunk, mit használ akkor hát az élet. Okosabb mihamarabb itt hagyni. Azt magyarázták az imént is a tanár urak, hogy az ember rátér majd az öngyilkosságra. Belátom, a macska is hiába születik erre a keserves világra. Iszonyú ez az egész. Borzongok. Azt hiszem, iszom egyet Tatara söréből, hátha jobban leszek tőle.
Befordulok a konyhára. A hátsó ajtó félig nyitva, ott surranok be, hogy körülnézzek. A lámpát elfújhatta a szél, mert csak a holdfény szűrődik be a szellőzőn. Három pohár a tálcán, kettő félig barna folyadékkal. Üvegedényben még a meleg víz is hidegen fénylik, s ez meg itt a hűvös holdfényben ráadásul. A tűzoltóedény mellé tették, nem túlságosan csábító. Még hozzá sem ért a számhoz, máris lúdbőrözök tőle. Sehogy sem akarózik innom belőle. Furcsa. Mikor Tataráék ittak, elöntötte őket a veres forróság, levegő után kapkodtak nagy melegükben. Vajon a macskába is lelket önt, ha megissza? Na mindegy, igyunk! Ki tudja, meddig élünk? Nem akarok magamnak szemrehányást tenni a sírban, hogy ezt elmulasztottam volna. Jelszántan nekiesem, kiöltöm a nyelvemet keményen és belenyalok. Mi ez? Mintha tűk szurkálnák a nyelvem hegyét! Juj, de csíp! Mi a fenét szeretnek az emberek ezen a pállott ízű italon - nem fér a fejembe. A macskának ez ihatatlan. Nem veszi be a természete.
Vissza tehát a nyelvvel, de gondolkozzunk még egy kicsit. Az orvosság - így tartják az emberek - akkor jó, ha keserű. Amikor megfáznak, isszák is, persze fintorogva. Vagy fordítva? Nem is tudom. Nos, döntsük el a kérdést ezzel a sörrel! Ha megkeseredik a gyomrom - megtudtam ezt is, ha meg úgy járok, mint Tatara, nevezetesen a gyönyörűségben elsüllyed körülöttem a világ, ezt elmondom a többi macskának a környéken, hadd tudják meg! Égnek ajánlom a lelkem és neki a sörnek - benyalom én! Ki a nyelvvel! A szememet be kell hunynom, mert ha nyitva van, nem megy jól a lefetyelés.
Türelem, türelem - máris beszívtam egy pohárral. Ekkor valami különös történik - ami előbb még marta a nyelvem és alig bírtam legyűrni, belülről olyan kellemes, hogy a gyötrelemnek nyoma sem marad. Jöjjön az első pohár után a második! Lement. Na, utána küldöm még azt is, ami a tálcára kiömlött.
Egy kicsit összegömbölyödve figyeljük csak a hatást! A testem lassan átforrósodik, szemhéjam elnehezül, lángol a fülem. Énekelhetnékem támad. Hej, te macska - hopp, hopp! Most meg táncra perdülnék! Tojok a mesterre meg a Meiteire! Kanedát szeretném jól összekarmolászni, a felesége orrát leharapni! És mindent egyáltalán! Álljunk lábra valahogy! Ez megvolna. Na, most elindulnék - megy ez! Már idekint vagyok. Üdvözlet a jó öreg holdnak! Remek!
Na, én is jól beszívtam, mondhatnák rám. Mit tegyek hát: járjak egyet vagy ne? Néhány bizonytalan lépés után érzem, hogy igen elálmosodtam. Azt se tudom, hogy megyek-e vagy már alszom. Erővel nyitva tartanám a szememet, de pilláim elnehezülnek. Na most erre, aztán amarra... Mit számít nekem a fent meg a lent! Kinyújtom a mancsom, lépek egyet - a semmibe! Csobbanás és egy szempillantás alatt itt a baj! Hogy miféle, azon még gondolkoznom kell, de hogy baj van, az biztos. Minden összezavarodott.
Most tértem magamhoz. Lebegek. Kínomban kapaszkodnék, de csak a vizet karmolászhatom. Süllyedek. Mit tegyek, rúgok a lábammal egyet, mire a mancsom belekaristol valamibe. A fejem még kint van a vízből, körülnézek: hát a víztartályba kerültem!
Nyáron ebben a hatalmas edényben vízinövények tenyésztek, de jöttek ősszel a varjak, kiették belőle, a vizet meg jórészt kilocsolták. Azóta feléje se néznek. Gondoltam volna valaha is, hogy egyszer majd jómagam leszek kénytelen varjú módra fürdőt venni benne?
Csakhogy az edény karimája jó arasszal van a víz fölött, még nyújtózkodva sem érem el. Kiugrani nem tudok, ha pedig elengedem magam - elsüllyedek. Kaparászok a körmömmel, úgy tűnik, mintha sikerülne egy kicsit a víz színén maradnom. Iszonyú lenne elmerülni, folytatom tehát. Jaj, de elfáradtam! Nem bírom, a lábam sem engedelmeskedik. Már azt sem tudom, hogy azért kaparászom-é, mert süllyedek, vagy azért merülök, mert kaparom az edény falát.
Bajban vagyok, gondolkoznom kell. Mindennyomorúságom abból ered, hogy mindenáron ki akarok kászálódni innen. Hiába erőlködöm, tudom úgyis, hogy nem megy. Ehhez az arasznyi magassághoz is gyenge a lábam. Lebegek a vízen, s akárhogy ágaskodom, a karimától még mindig messze vagyok. Kínlódhatom én akár száz évig is, nem jutok ki innét. Ha meg úgysem megy, teljesen felesleges ennyire igyekeznem, hisz csak magamat gyötröm. Meguntam. Minek nyújtsam a kínt?
Felhagyok hát az ellenkezéssel. Lekonyul a mancsom, a lábam, a fejem-farkam, megadom magam a természet erőinek. Így már lassan kezdem jobban érezni magam. Nyomorult vagyok-e vagy boldog - nem is tudom. Azt se, hogy hol vagyok. Benn a szobában vagy a vízben... Most már jó. Azt sem tudom már érzékelni, hogy jó. A hold és a nap lezuhant, az ég és a föld darabjaira esik szét, s én belépek a végtelen béke honába. Meghalok. Megnyugodtam. Hogy is nyugodhatnék, ha nem halok meg... Ó, könyörületes Buddha! Könyörületes Buddha! Köszönöm... köszönöm...

 

 


Utószó

"Tulajdonképpen nem is regény; igazi regényeket három-négy évvel később kezdett írni" - mondják gyakran a Macska vagyok-ról s Nacume Szószekiről. Nem regény valóban - ha nem az a Tristram Shandy sem, amelyhez rokoni szálak fűzik. Azazhogy persze mindegyik az. Laurence Sterne műve az 1760-as évekből - ebben ma már minden irodalomértő megegyezik - az első modern, kísérleti regény a műfaj európai történetében, akárcsak Szószekié a múlt század végén, századunk elején nyugati ösztönzést kapott japániéban. Ezt az ösztönzést Szószeki nemzedéke hasznosította érdemlegesen elsőként, s benne foglaltatott még - legalább írónk esetében - Jonathan Swifté, Jane Austené is.
Nacume Kinnoszuke (ez az eredeti neve, a Szószeki írói álnév) 1867-ben született, jóformán éppen akkor, amikor Japán minden történelemelméletet meghazudtolóan különös módon - császári kezdeményezésre! - a feudalizmus világából átlépett az újkorba. Vagyis együtt született a Meidzsi-korszakkal, amelyről annyi szó esik a könyvben. Apja, a tokiói hivatalnok-nemes elszegényedett ezekben az új időkben, nyolcadik gyermekét, Kinnoszukét kénytelen volt idegenekhez kiadni pásztorolásra. A fiú csak kilencévesen térhetett vissza családjához, de ekkor is csupán a cselédek árulták el neki, kik az igazi szülei. Nem véletlen, hogy első műve "hősének" egy nevesincs, kóbor kismacskát választott.
A középiskolában hagyományos kínai műveltséget szerzett, de a Tokiói Császári Egyetemen először a mérnökkarra iratkozott be (építész akart lenni), s csak később váltott át irodalomra, majd angol nyelv és irodalomra. (Az angol tanszak annyira új volt a tokiói egyetemen, hogy Szószeki előtt mindössze egy hallgató végezte el, az is vámtiszt lett Sanghajban.)
1895-től egy évig tanított középiskolásokat a japán szigetek egyik legfélreesőbbjén, Sikokun (második komikus regényének, a Boccsan-nak - Úrfi, 1906 - ez a színtere), majd Kjúsún, ahol feleségül vette az előkelő Nemesi Líceum titkárságvezetőjének a lányát.
1900-ban kétéves angliai ösztöndíjat kapott, azzal a feltétellel, hogy utána legalább négy évig a Császári Egyetemen tanít. Angliában igen sokat olvasott, és nagyon rosszul érezte magát. Mire hazatért, meghalt egyik legjobb barátja, a vele pontosan egykorú neves haiku-költő, Maszaoka Siki (akit a magyar közönséggel Kosztolányi Dezső ismertetett meg) - és nemsokára meghalt a tokiói egyetem angol előadója, a legendás Lafcadio Hearn is. Szószeki elfoglaltaa helyét a katedrán, de a kikötött négy év elteltével tüstént lemondott, az Aszahi Simbun című napilap irodalmi rovatvezetője lett s maradt haláláig. 1916-ban végzett vele a hosszú gyomorbetegség, a fekély. Negyvenkilenc évet élt.

1904-ben, amikor már az egyetemen robotolt (éhbérért), a Hototogiszu (Kakukk) című irodalmi magazinszerkesztője, egy azóta elfeledett haiku-költő, Takahama Kjosi (aki majd Kangecu "drámájában" a varjat szerelembe ejti a fürdő nővel s költeményt farag belőle) felbiztatta a tehetséges, művelt fiatalembert: írjon valamit a lapjába. Szószeki hamarosan el is készült egy rövid elbeszéléssel, amelynek ezt a címet adta: "Macska vagyok". Akkora sikere lett, hogy a derék Takahama folytatásokat kért. Így született meg a terjedelmes mű: a tizenegy hosszabb-rövidebb fejezet 1905 januárja és 1906 augusztusa között látott napvilágot a folyóiratban.
Laurence Sterne nevét már említettük. A Macska vagyok epizodikus jellege, látszólagos szerkesztetlensége, cselekményszegénysége részint bizonyára a folytatásos közlésnek tulajdonítható - színes kaleidoszkópszerűsége, impresszionista eszközei, hóbortos figurái azonban az angol író Tristram Shandy-jével is rokonítják. Sterne "vesszőparipásai" voltaképpen ugyanolyan célt szolgáltak, mint Szószeki különcei: egy változásokkal (fejlődéssel) vajúdó kor naivságait, áltudományosságát, hipokrízisét, vagyis a társadalmi álarcot gúnyolták ki. Néha közvetlen motívumokat is átvesz Szószeki: gondoljunk csak senor Diego hatalmas orrára s az orr-ológiára a Shandy-ben! A Macska vagyok azonban jobbára mégis csak technikában, fogásokban kölcsönöz (Sterne-től), és valamit talán szemléletben, bizonyos élet- és emberundorban (Swift-től), ironikus hűvösségben, távolságtartásban (Jane Austentől) - maga a mű öntörvényűen és eredendően japán: a század eleji Japán középosztályát, sajátos értelmiségi világát eleveníti meg. A portrén önmagát kíméli legkevésbé a szerző: nemcsak Kusami tanár úr figurája önéletrajzi bizonyos fokig, hanem a többi alak némely vonásai is.
A Macska vagyok-kal kapcsolatban emlegetni szokták Szószeki nőgyűlöletét - és valóban, ebben a műben központi szerephez nem jut nő, sőt kívül-belül rokonszenves is csupán egy akad: Cirmoska. (Mondják, feleségéhez intézett első szavai - házasságkötésük hagyományos miai kekkon volt, tehát közbenjárók bonyolították, vőlegény és menyasszony előzőleg nem ismerte egymást - így hangzottak: "Én tudós vagyok, tehát könyvekkel kell foglalkoznom. Nem lesz időmarra, hogy kényeztesselek. Ezt jól értsd meg.") A négy évvel később született Mon (A kapu), ez a csehovi szépségű, rokonszenvünkre egyaránt méltó nő és férfi házasságkötésének története. 1962 óta magyarul is olvasható, Kolumbán Mózes nagyszerű fordításában.
De nemcsak ebben változott Szószeki szemlélete alig tíz alkotó esztendeje alatt. Az Európában a 60-as évek óta divatozó Zen-buddhizmust aligha illette még epésebb kritika, mint amivel a Macska vagyok utolsó harmada árasztja el. Szerzőnk utolsó évei azonban éppen a Zen jegyében teltek: hosszú levelezést folytatott két fiatal pappal, tanácsot, irányítást kért és kapott tőlük - éppúgy, mint ahogy ő látta el irodalmi útmutatással egyik fiatal rajongóját, Akutagava Rjúnoszukét.
Ebből is érzékelhető, hogy a mulatságos macskapikareszk és a peripatetikus cicahős után más, komolyabb s talán még felelősségteljesebb irányt vett Nacume Szószeki művészete. A sokszor romboló európai hatást, az ennek kritikátlanul behódoló honfitársai, magát a változások zűrzavarában élő Japánt, a máról reménytelenül leváló klasszikus kínai műveltség fitogtatását, a Zent egyaránt nevetségessé tevő író még legalább íz regényt és számos elbeszélést adott közre, amelyekben többnyire az új japán ember s a személyes kapcsolatok pszichológiáját boncolja - azzal a küldetéstudattal, amely már a Macska vagyok-ban is megfogalmazódik: hogy megoldást, modus vivendi-t keressen a huszadik század sokkjába belekábult népének - hogy fennmaradhassanak, úgy is, mint egyének, úgy is, mint megbecsült, nagy nemzet. E munkái között is kiemelkedő A kapu-n kívül a prózavershez közelítő Kuszamakura (Fűpárna, 1906), a Kokoro (Szív, 1914), utolsó befejezett regénye, a Micsikusza (Fű az árokparton, 1915) és a torzóban maradt, de így is nagy lélegzetű Meian Fény és árnyék, 1916), amely bizonyos értelemben Misima Jukio nagy tetralógiáját, a Hódzsó no umi-t (A termékenység tengere) előlegezi. Magyarul egy elbeszélés olvasható még életművéből, igaz, hogy talán a legszebb: a "Tíz éjszaka tíz álma" a Modern japán elbeszélők (1967) című antológiában.

Nacume Szószeki a modern, 20. századi japán próza első nagy vonulatának kiemelkedő képviselője - olyan jelentős, idősebb vagy fiatalabb kortársaival együtt, mint a német hatást asszimiláló s a japán "énregényt" megteremtő Mori Ógai, a francia irodalomból ihletet merítő Nagai Kafú, a költőként is működő Simadzaki Tószon, a Kelet és a Nyugat konfliktusával legintenzívebben foglalkozó Tanidzaki Dzsunicsiró vagy az "énregényeivel" a legújabb japán prózaíró nemzedékekre is nagy hatást tevő Siga Naoja. Sokan a század legnagyobb japán írójának tartják. És ma is naponta forgatják. Az Aszahi Simbun a 70-es évek elején közvélemény-kutatást végzett egyetemisták és egyetemi tanárok között, s kiderült, hogy az életükben legfontosabb szerepet játszó könyvek sorában Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés-e után másodikként Szószeki Kokoro-ja következik; Kavabata Jaszunari Hóország-a a tizenhetedik helyet kapta. A hivatalos, össznemzeti megbecsülést pedig az is jelzi, hogy 1984-ben Nacume Szószeki portréja került az ezerjenes bankjegyre, a politikus Itó Hirobumi helyére (aki, mint emlékszünk, "fejjel lefelé lóg" az ajtóbélésben).
Egyvalami bizonyos: a Macska vagyok ma, Európában, Magyarországon is népszerűségre tarthat számot. Társadalomszatírája élvezetes és tanulságos, alakjai mulattatóak - narrátora pedig felejthetetlen? aki elolvassa, alighanem más szemmel néz eztán minden útjába tévedő macskára.
A fordítás a japán eredetiből készült, a szerkesztéshez Itó Aiko és Graeme Wilson angol változatát is felhasználtuk. A magarázó lábjegyzetek számát igyekeztünk a lehető legkisebbre szorítani. A rengeteg klasszikus kínai és japán utalás értelmezése maga is több oldalt tenne ki, s a szövegélvezethez erre általában amúgy sincs szükség. Úgy véltük, fontosabb és érdekesebb információkat nyújthat a kor, tehát a japán századvég-századelő művészeti és politikai mozzanatainak helyenkénti rövid megvilágítása, valamint az egyes japán terminusok magyar megfelelőjének közlése.

Gy. Horváth László